A nyugodt, a csendes, az összeszedett, a titokzatos, a rideg. Ezeket és számtalan más jelzőt vágnak még a fejéhez úton-útfélen, melyeknek legalább akkora része igazság, mint hazugság.

Szereti azt hinni, hogy kiismerhetetlen, hogy nem árulnak el róla semmit, vagy legalábbis keveset, gesztusai, arckifejezése, szavai. Nem szívesen válaszol a magánéletét érintő kérdésekre, nem is teszi meg, ha nem muszáj, édesanyja talán az egyetlen, aki viszonylagos sikereket tud elérni mégis ezen a téren. Persze neki se mond el mindent, de lényegesen többet, mint bárki másnak és mindezt hiányában mindenféle kelletlen morgásnak és fintorgásnak.

Szereti azt hinni, összeszedettebb, komolyabb, mint testvérei. Számára és mindenki más számára is egyértelmű, hogy ebben a fiatalabbakat erőfeszítés nélkül kenterbe veri, Clyde azonban már nehezebb dió.

Szereti azt hinni, hogy okosabb, mint testvérei együttvéve. Talán így van, talán nem, hiszen mindannyiuknak megvan a maguk erőssége – igen, még Olivernek is -, abban azonban biztos lehet, hogy saját pályáján messze jobb, mint bármelyikük, ezzel pedig tulajdonképpen meg is elégszik, hiszen ez az, ami igazán érdekli. Miért akarna végül is jónak lenni a versírásban vagy a kosárlabdában, ha egyik se kelti fel a figyelmét? Utóbbival különösen hadilábon áll, mindössze azon apróság okán, hogy sportról van szó. Soha nem volt jó benne, s bár sose került szóba, mégis, van egy olyan érzése, már óvodásként se szívesen tört a mászóka csúcsára, vagy igyekezett fejjel lefelé lecsúszni a csúszdán, ez pedig nem változott a mai napig. Inkább megvárja a következő buszt, vagy bőrig ázik, csak hogy ne kelljen futnia és Isten mentse meg mindentől, amit labdával játszanak. A kidobós különösen magas helyet foglal el a gyűlöleti listáján. Nem véletlenül.

Nem rajong a társaságért, a csönd, nyugalom, magány embere. Nem jelenti ez persze azt, hogy soha nem megy emberek közé és nem is beszél senkivel, mert dehogynem, hiszen személyisége egyedisége ellenére társas lény ő is, csupán előtérbe helyezi a virtuális kommunikációt a személyesnél, még akkor is, ha a másik féltől mindössze néhány méter távolságban vannak. Legnagyobb szerencséjére nem ő az egyetlen, aki így van ezzel, szaktársai többsége hasonlóképp vélekedik, tökéletesen ki is jön hát velük emiatt.

Szereti azt hinni, hogy képes minden helyzetben nyugodtan viselkedni, s bár valóban nehéz kihozni a sodrából, kellő igyekezettel bárkinek sikerülhet, akkor pedig mindennek lehet nevezni, csak higgadtnak nem. Ezen gyengesége lehetett az oka annak a fogadásnak is, mely elvesztésével megpecsételődött a sorsa és a lehető legrosszabb helyen kénytelen ülni az ebédlőasztalnál.

Hiába ragadta meg az első lehetőséget, hogy kirepüljön a szülői fészekből, a családja rendkívül fontos számára, melyet persze hangosan sose mondana ki, csupán alig várta már a környezetváltozást, azt, hogy olyan helyen élhessen, ami nagyszerűen idomul hozzá. A családi otthon az évek során túlságosan zajossá, zsúfolttá vált, megnehezítve a koncentrálását. Éppen elég neki mindezeken a családi ebéd során átrágnia magát.



Egy véletlennel kezdődött az egész. Jó, nem volt az valójában, sokkal inkább nevezhető lenne unatkozó, fiatal zsenik ekkor még ártatlannak és ártalmatlannak tetsző  ötletének. Nem tudja, ki találta ki, melyikük egyezett bele először. Nem tudja, melyikük nyert, kinek volt rajta kívül tényleg mersze kipróbálni, minden, amire emlékszik az izgalom borzongása, melybe egészen beleremegett, a versengés hívogatása, a küzdelem,  mely végre komoly kihívással kecsegtetett. Nem volt az, könnyen bejutott kiválasztott szobatársa számítógépébe, éppen csak egy kicsit kellett megerőltetnie magát, az élmény azonban vele maradt. Napokig, talán hetekig is dédelgette, mielőtt úgy határozott volna, megpróbálja még egyszer, ezúttal egyedül, komolyabb tétet szabva. A tanára gépébe bejutni nehezebb volt, nem sokkal, de épp csak annyira, hogy elkezdjen vágyni valami többre, valami nagyobbra.
Találkozásuk már valóban nem volt több szerencsés véletlennél. Céltalanul lépegetett egyik chatszobából a másikba, mikor felkeltette figyelmét egy beszélgetés, s mielőtt feleszmélt volna, már csak ketten voltak, parázs vitát folytatva, egymást túllicitálva. Bátornak, megállíthatatlannak próbáltak látszani, nagy szavakat használtak, de nem gondolta volna az elején, bármit, ami ott elhangzott, megkísérelnek megvalósítani és megtették mégis.
Kezdetben közösen dolgoztak, ugyanazon célt próbálták elérni, aztán, valahol út közben változtattak. Unalmassá vált a együttes munka, hiába emelték a tétet, választottak egyre nehezebb célpontot, ketten túl jók voltak, túl gyorsak. Valami többre vágytak mind a ketten, nagyobb kihívásra, hatalmasabb élményre és arra, hogy megmutassák a másiknak, ki a jobb. Nem emlékszik már, melyikük ötlete volt a verseny, az, hogy attól kezdve egymás ellen játsszanak, hogy a másik feladatát kell megoldaniuk, de nem is számít, hiszen elérték, amit vártak ettől. Az unalom köddé vált, helyét átvette a valódi, izzasztó és szinte tapintható izgalom. Az idő múlásával egyre nehezebb és nehezebb feladatokat találtak ki, egyre komolyabb rendszereket választottak célpontnak. Magánszemélyekét, iskolákét, cégekét és biztos benne, nem fognak itt megállni.
Messze nem nevezhető ostobának, pontosan tudja, egy tű pengéjén táncol, elég egyetlen apró hiba és összeomolhat minden, amit eddig felépített, de hiába a tudás, képtelen leállni. Neki ez, ami másnak az alkohol, a cigaretta, a drog. Őt ez rángatja ki az unalmas hétköznapokból, ez villanyozza fel, talán boldoggá is ez teszi. Valahol mélyen, elméje logikusabb, józanabb szegletében, pontosan tudja, amit csinál, az hiba. Hogy ki kellene szállnia, amíg megteheti, amíg nem tesz semmi visszafordíthatatlant, amíg nem próbálkozik meg olyasmivel, aminek következményét aztán egész életében nyögi, s talán nem csak ő, hanem a családja is. De ha abbahagyja, mihez kezd majd? Szereti az életét, a munkáját, a tanulmányait, mindazokat akik közel állnak hozzá, de az unalom már évek óta csillapíthatatlanul viszket a bőre alatt, s most, hogy talált végre valamit, ami ezt elmulasztja, hogyan tudná abbahagyni.
Talán nem folytathatja már sokáig, talán eljön a pillanat, amikor mindenki megtudja, mit csinált, amikor aggódó, nehezményező pillantások kereszttüzében találja magát, amikor végig kell hallgatnia testvérei és szülei szavait, azt, hogyha kérte volna, segítettek volna neki. Egyik lehetősége se vonzza, de nem is nyújtanak elég taszítóerőt ahhoz, hogy megállítsa, ahhoz túlságosan is élvezi minden egyes percét.



Egyszerre igyekszik az ételt a szájába lapátolni,  udvariasan figyelni a körülötte zajló társalgásra, hogy legalább azt tudja, ha tőle kérdeznek valamit és dolgozni a következő kihívásán. Már nincs sok ideje, most minden pillanat számít, arról pedig egészen elfelejtkezett, hogy hiába minden kifogás és könyörgés, a vasárnapi ebéden jelen kell lennie, ha nem akarja, hogy valamelyik testvérét küldjék rá. Márpedig ezt nyilvánvalóan nem szeretné. Így is épp elég fárasztóak tudnak lenni, nincs szüksége kíváncsi vagy éppen nehezményező pillantásokra. Azt se teheti meg ugyanakkor, hogy feladja. Ezért van hát itt és igyekszik egyszerre kielégíteni mindenki vágyát, legalább minimum szinten.
Automatikusan pakol újabb adag ételt a szájába és hümmög egyetértően valami megjegyzésre, mely valahonnan a szülei irányából érkezik és próbál úgy rálesni az asztal alatt, a combján pihentetett telefon képernyőjére, hogy ne vegye észre senki, figyelme mindenhol jár, csak családja körében nem.
A tény, hogy laptopot, sőt még tabletet se tud eldugni rokonai fürkésző tekintete elől, igencsak megnehezíti, tulajdonképpen el is lehetetleníti a helyzetét, így minden, amit most megtehet, hogy a lehető leghamarabb lefutja a kötelező köröket és valami ellenállhatatlan kifogással kimenti magát. A holnap zh-t írunk nem jó, végtére is hétfőnként nincs órája, erről pedig valamiért az egész pereputty tud, a randevúm lesz is pocsék tervnek hangzik. Hallgathatja akkor Oliver kéretlen és teljesen felesleges tanácsait, Court izgatottságát és Clyde, a többiekénél jóval kevésbé idegesítő, de azért kellően bosszantó érdeklődését. A szüleiről már nem is beszélve. A tanulnom kell szintén meglehetősen hiteltelen, a barátaimmal tölteném az estét pedig egyesen világít a hazugságtól, kénytelen hát az utolsó falat lenyelése és némi udvarias csevej után, minden kifogást mellőzőn lelépni, mint általában.