felszippantja az információmorzsákat, akárcsak egy porszívó // csendes // zárkózott // szófukar // telefonfüggő // titokzatos // sunnyogó // türelmes // időnként nemtörődöm // örök agglegény, hacsak nem sózol a nyakába egy másik játékfüggőt // kocka // ambiciózus // hajthatatlan // álomkergető // monotóniatűrő // csapatjátékos // vezéralkat // időnként fogadásokat köt a testvéreivel // felhánytorgatja mások baklövéseit // látszólag tökéletes // rendezett // műszakizseni // célorientált // multifunckionális // elemző // intelligens // semmiképpen sem irodalmár // titoktartó // majdnem mindenttudó kisokos // kitartó // nyugodt // időnként olyan nyelven beszél, amit csak kockák értenek // mindig „gg wp”, de sose „ez”* // adc, avagy lövész // ha nem muszáj, nem mozdul meg // lopakodó üzemmód // anyuci kicsi fia // ne várj tőle véleményt, úgyse mond, mert nem akar megbántani // menekül a családi ebéd elől // gyorsevő //nem szívesen ad kölcsön //
*gg wp = good game, well-played // ez = easy, kocka körökben használatos, meccsek végén


Órára kellett volna mennem, ahogy a szüleim elvárták volna tőlem, ha már segítettek fizetni a tandíjat. Én mégis a metrón zötyögtem, és elmélyülve nyomkodtam a mobilomat, miközben üzeneteket váltottam a csapattársaimmal.
Ma különösen korán indultam az albérletből, amelyen néhány másik egyetemistával osztoztam, bár attól, hogy egy fedél alatt éltünk nem jelentette azt, hogy szoros viszonyt ápoltam velük. Most is kíváncsiskodtak, hogy miért megyek ilyen korán. Komolyan mondom, rosszabb volt, mint Oli, amikor bele akarta ütni az orrát a dolgaimba.
Tulajdonképpen, senki nem tudott a szenvedélyemről, ahogy arról sem, hogy egy-két hónapja a Dignitas nevű esport csapat academy csapatához tartoztam.
Az emberek körülöttem folyamatosan cserélődtek, csupán az árnyékukból, a cipőik halvány sziluettjéből és az időnként előforduló szagokból tudtam mindezt.
Majdnem egy óra volt átérni Newarkbe, ahol a csapat főhadiszállása volt. Az a hely, ahol naponta több tucat ember gyakorlással töltötte a mindennapjait.
A telefonomon folyamatosan rezgett a kezemben, ugyanis a srácok nem bírtak magukkal, arról nem is beszélve, hogy anyu folyamatosan írogatott az esedékes családi ebéddel kapcsolatban, amihez nem volt túl sok kedvem, tekintve, hogy az is nehezemre esett, hogy ezt a titkot megtartsam. Szinte biztosra vettem, hogy ők nem ezt az utat szánnák nekem, abba pedig bele sem mernék gondolni, mit szólnának ahhoz, ha tudnák, egy ideje elhanyagoltam a tanulmányaimat. A tanulmányaimat, amikről ők gondoskodtak, mégsem volt merszem eléjük állni, hogy tulajdonképpen gyűlöltem azt a szakot, amin voltam, és szerettem volna olyan irányba elindulni, ami ténylegesen is érdekelt. Arról nem is beszélve, hogy Oli már otthagyta az egyetemet, ha én is leléptem volna erről a pályáról, az nem tudom milyen törést okozott volna bennük.
A versenyszerű játék gyerekkorom óta közel állt a szívemhez, most pedig beköszöntött egy olyan korszak a világban, hogy felemelkedést nyújtott a tehetséges játékosoknak. Lassan egy esportoló nagyobb sztárrá válik, mint egy híres futballista, és ezt egyáltalán nem bántam. Igenis kellett ész az ilyen játékokhoz, a társadalomnak is be kellett ismernie, hogy rengeteg készségen fejlesztenek a hasonló játékok.
Engem például csapatjátékra ösztönzött, arra, hogy krízishelyzetekben a kezembe vegyem a gyeplőt, és egy egész csapatot próbáljak győzelemre vezetni. A kitartás és a türelem szintén két alappillére volt ennek a szakmának, mi sem bizonyítja jobban, hogy kötélidegekkel rendelkeztem, mint a családom, akik folyton bepillantást akartak nyerni az életembe, amelyet véleményem szerint sose értenének meg.
Mindig is jó gyerek voltam: nem ittam magam részegre, nem csináltak hülyeségeket, nem dohányoztam és drogoztam, segítettem otthon, ha kellett… Mégsem tudtam nyitni sem a szüleim, sem pedig a testvéreim irányába, hogy megosszam velük ezt a dolgot.
Olyan erőszakosan rezgett a telefonom, hogy kénytelen voltam visszazökkeni a valóságba. Amikor megláttam az edzőnk számát a kijelzőn, azonnal válaszoltam a hívására.
− Igen, Cole? – szóltam bele a telefonba, miközben igyekeztem kizárni a háttérben felsíró kisbaba hangját, vagy a kettővel odébb viháncoló csajokat.
− Szia Conrad! Csak érdeklődni szeretnék, hogy mikor érsz ide, ugyanis kisebb krízishelyzet áll fent. – Nem teljesen erre a válaszra számítottam. Összeráncolt homlokkal nyújtogattam a nyakamat, hogy lássam a neontáblán kiírt következő megállót.
− Nem tudom pontosan, de hamarosan ott vagyok. Mi a baj? – érdeklődtem, bár idelent borzasztóan rossz volt a vétel, így nehezen vettem ki a szavait.
− Wendyről lenne szó. Megint rosszul van. Rájött az a fura roham, bepánikolt a meccs miatt, és azt hiszem az imént hányt be az asztal alá. Már próbáltuk mindennel megnyugtatni, de tudod, hogy csak rád hallgat.
− Sietek, amint tudok. – Hamar elköszöntem Cole-tól, és most már tényleg reménykedtem abban, hogy minél hamarabb beérek, ugyanis ismertem Wendyt egy ideje, és nem akartam, hogy baja essen.


Cseppet sem udvariasan átfurakodtam a tömegen, és önmagamhoz képest szaladni kezdtem még a mozgólépcsőn is, pedig a testmozgás legalább olyan távolállt tőlem, mint az irodalom.
Húsz perc múlva úgy viharzottam be a Dignitas fekete-sárga épületébe, mintha egy megvadult állatcsorda hajtott volna végig a városon.
Kénytelen voltam megtorpanni egy pillanatra, hiszen szúrt az oldalam, és levegőnek is igencsak híján voltam.
Épphogy kettőt fújtam, amikor Cole megjelent a semmiből (ez egyébként is szokása volt, és mindig a frászt hozta rám), és mielőtt megszólalhattam volna az egyik steamerszoba irányába kezdett tuszkolni.
− Próbáltam rávenni, hogy legalább másszon elő az asztal alól, vagy hogy hadd takarítsunk ki, ugyanis olyan szagok vannak odabent, hogy senki nem bírt megmaradni. Kérlek, segíts rajta! Egy óra múlva indul a mérkőzés, de jelenleg egyáltalán nincs olyan állapotban, hogy játsszon, pedig már a pszichológust is odarángattam hozzá.
És Cole csak beszélt és beszélt, egészen addig lökdösött közben, amíg el nem értük azt a termet, ahol Wendy bujkált.
Ott Cole még egyet lökött rajtam, én pedig igyekeztem elvonatkozni a szobában terjengő hányásszagtól, és közelebb araszoltam az asztalokhoz.
− Wendy? Én vagyok az, Conrad.
− Menj innen, Connie!
− Mi a baj?
− Én… Erre nem vagyok képes. El fogom szúrni az egész meccset, és a főnök megmondta, hogy ha még egyszer rajtam csúszik el valami, akkor kitesz a kezdőből. – Remegett a hangja, de nem tudtam eldönteni, hogy most sírt, vagy még a korábbi történtek vannak rá hatással.
− Tudom, hogy úgy érzed, nyomás alatt, vagy de… Hé! – leguggoltam az egyik asztalhoz, ami alatt tényleg ott gubbasztott felhúzott lábakkal. – Nálad jobb támogatót nem is kívánhatnék a csapatba! Mindenkire odafigyelsz, segítesz, ahol tudsz, számíthatunk rád játékban és játékon kívül. Nehezen tudom magam elképzelni más mellett az alsó ösvényen. Szóval, kérlek, próbálj meg egy kicsit lazítani, és gyere ki az asztal alól – nyújtottam ki a kezemet felé, de még hosszú percekig kellett győzködnöm, hogy egyáltalán hajlandó legyen felülni a székbe. Végül sikerült lelket öntenem belé, és olyannyira összeszedte magát, hogy nagyon szép eredményt értünk a meccsen.


Nehéz szívvel vonszoltam el magam az ajtóig. Már csak azért is, mert tudtam miről szólt a családi ebéd: anyuék mindenkit kifaggatnak, hogy hogyan telt a hetünk, Clyde lesz a család büszkesége, Oliver is mondja a magáét, miközben engem nyúz, én pedig három dologgal leszek végig elfoglalva: 1. Minél hamarabb megenni a kaját, és futni, amíg nem késő. 2. Courteney-vel versenyt nyomkodjuk majd a telefonjainkat. 3. Jótékonyan mindig a három testvéremre irányítani a figyelmet, hogy még véletlenül se faggassanak az iskoláról, vagy egyéb más dologról velem kapcsolatban.
Így hát kelletlen mosollyal az arcomon nyomtam egy csókot anyám arcára, amikor ajtót nyitott, és amíg ő visszavonult a többiekhez (tekintve, hogy szinte mindig én voltam az utolsó, aki megérkezett), addig én kibújtam a kabátomból és a cipőmből.
Még kelletlenebb és világfájdalmasabb fejet vágva vonultam be az étkezőbe, és foglaltam el a helyemet az asztal bal oldalán, háttal az ablaknak, amely már nem is tudom hány éve volt így egy buta fogadás miatt.
− Sziasztok – köszöntem a testvéreimnek, hiszen apa még nem ült az asztalhoz, majd ezzel a mozdulattal elővettem a telefonomat, és Courteney-hez hasonlóan nyomkodni kezdtem, azonban én nem az Instagramon függtem (nem is voltam szükségem olyan szarokra), hanem éppen Discordon írtam vissza a srácoknak, akik a héten zajlott meccset tárgyalták újra, na meg azt, hogy milyen csodával határos módon tudtam kiszedni Wendyt az asztalon alól, és bírtam játékra.
Lecsúsztam az ülésen, automatikusan lejjebb vettem a mobilom fényerejét, hogy Olinak eszébe se jusson beleolvasni a beszélgetéseimbe, közben pedig félszavakkal válaszolgattam arra, amiről ők beszélgettem.
Istenem, csak hadd legyek hamar túl ezen az ebéden is, anélkül, hogy lebuknék…