Gyűlöl vásárolni. Az üzletekben mindig túl sokan vannak, akik egyszerűen képtelenek megérteni a személyes tér fogalmát, annak betartásában pedig még rosszabbak. Folyton ott vannak a sarkában, a nyakába lihegnek, lökdösődnek, türelmetlenkednek és ami még rosszabb, időnként még hozzá is szólnak. Mintha tudná, hogy valakinek a piros vagy a zöld áll jobban, vagy hogy egy esküvőre milyen színű ruhát illik venni. Mint mindig, ezúttal is igyekszik a lehető leggyorsabban véghez vinni a küldetését, sokadszorra is elátkozva magát, amiért megígérte az édesanyjának, hogy ezúttal normális ember módjára nem online fog rendelni valami göncöt magának. Mintha azok nem lennének ugyanolyan jók, mint bármi, amit itt tudott megvenni.
Megkönnyebbült sóhajt ereszt meg, amint kiszabadul végre a bevásárlóközpontból, kezében szerzeményeivel és lépteit egyenesen a metró felé veszi. Azzal jut el a leggyorsabban a kollégiumba, márpedig ma már nem vágyik másra, mint szobája kényelmére és csendjére. A szobatársa is távol van kivételesen, legalábbis nagyon reméli, jól rémlik neki, hogy a mai napon rontja épp máshol a levegőt, így hát végképp alig várja, hogy visszaérjen. Meggyorsítja mozgását, ahogy észreveszi a közelgő szerelvényt, mit ennek köszönhetően éppen sikerül is elérnie, s azonnal le is dobja magát az egyik legközelebbi ülésre. A futás sose volt az erőssége, ahogy más sport se, s bár szereti azt hinni, a maga módján elég fitt, ettől igencsak messze van, nem véletlen, hogy ettől a néhány méternyi futásnak is alig nevezhető igyekezettől elfáradt.
A lehető legkényelmesebben helyezkedik el, szinte belefeküdve a kemény ülésbe, s már nyúl is a zsebébe. Ujjai finom, begyakorlott mozdulatokkal siklanak végig a telefon kijelzőjén, szemeiben visszatükröződik a halovány fény. A metrókocsi szinte üres, itt-ott lézengenek csak az emberek, fel-le szállva, vagy üldögélnek, mobiljukat bámulva vagy egy könyvet olvasva, teljesen figyelmen kívül hagyva környezetüket. A látvány megszokott, egyetlen apróságot kivéve. Az se kirívó, sőt, tulajdonképpen még csak furcsának se lehetne nevezni, valamiért mégis megragadja a figyelmét. Szeme sarkából, a lehető legdiszkrétebben, - legalábbis véleménye szerint -  figyeli a nőt néhány percig, mielőtt engedne a szokatlan késztetésnek és felé fordulva halkan megszólítaná.
- Jól vagy? Van nálam zacskó, ha szükséged lenne rá – kezével a mellette lévő szatyrokra mutat, feltételezve, csak egyszerű rosszullétről van szó. Nem ez lenne az első eset, hogy olyasvalakivel találkozik, aki alig bírja bent tartani gyomra tartalmát és rémülten kutat valami után, amit használhatna, ha már nincs menekvés.

Nem kíséri figyelemmel a vásárlással kapcsolatos híreket, biztos nem lehet hát benne, de szinte meg van róla győződve, hogy sikerült rekordidő alatt beszereznie mindent, amire szüksége lehet. Ez pedig egyike azoknak az okoknak, hogy szigorúan egyedül volt hajlandó eljönni ide. Így nem kellett nézelődnie, lekaphatta az első szimpatikus ruhadarabot az első bolt első fogasáról, megúszhatta a próbálással járó hajcihőt, a „mi lenne, ha ide is benéznénk”, meg az „együnk pár falatot” marhaságot, amit minden bizonnyal végig kellett volna szenvednie, ha megengedi bárkinek, hogy elkísérje. E nélkül azonban csak végigrohant az épületen, összekapkodott minden, fizetett, aztán már robogott is, hogy elérje a legközelebb induló szerelvényt, amin a napszaknak köszönhetően, remélhetőleg, nem lesznek sokan.
A metrózás valamiért mindig is a kedvenc közlekedési formái közé tartozott, már ha választhat kedvencet valamiből, amit többnyire kifejezetten utál. A kérdéses járművön ülni ugyanakkor többnyire megnyugtató és kellemes. A nap nem süt a szemébe, nem rázkódik össze mindene és még a telefonját is nyomkodhatja anélkül, hogy valaki kiverné a kezéből, mikor szó nélkül megpróbál bepréselődni a belső ülésre. Mindez persze kizárólag akkor van érvényben, ha nem egymást tapossák az emberek egyetlen talpalatnyi helyért versengve.
Többnyire semmi gondja az emberekkel, csupán jobban szereti, ha nem egy légtérben vannak és online kommunikálnak egymással. Úgy minden könnyebb, gördülékenyebb. Kevesebb az érzelem, a kockázat, ráadásul lényegesen kényelmesebb is. Ez persze nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyná a hús-vér embereket, különösen, ha azok segítségre szorulnak, vagy legalábbis mutatják ennek valamilyen egyértelmű jelét. Most se rest megszólítani a mellette ülő nőt, felajánlva szolgálatait, melyben ezúttal van persze némi önös érdek is, de ez már csupán részletkérdés.
- Én nem... - meglepetésében partra vetett halként tátogva pislog maga elé, míg nem sikerül feldolgoznia a váratlan válasszal járó sokkot. Sok mindenre számított, csak erre nem, pedig valójában logikus következtetésnek tűnhet a felelet, ha nem vagy biztos benne egészen addig a pontig, hogy a melletted ülő éppen tökéletes helyszínt keres egy kisróka lefektetésére, nem pedig vásárláson álmodozik. Persze nem ismeri az illetőt, így könnyedén elképzelhető, annyira gyűlöli beszerezni a szükséges akármicsodákat, hogy már a puszta gondolatra is felfordul a gyomra, vagy egyszerűen csak az arcának ez az alap beállítása. Márpedig ki ő, hogy ítélkezzen, meg hát nem is nagyon érdekli. - Azt hittem, hányingered van és gondoltam felajánlok egy felesleges zacskót, hogy ne magadat vagy engem teríts be - továbbra is pislogva, habár már lényegesen közelebbi mértékben a normálishoz, tájékoztatja a nőt tervei részleteiről, fel is emelve az áldozatnak felajánlott szatyrot, hátha mégiscsak kellene valamire.
- Bocsi, úgy tűnik, rosszul feltételeztem. Csak olyan sápadtnak tűntél, meg olyan ijedten nézelődtél és már láttam hasonlót, az pedig elég rosszul végződött..., ha érted, mire gondolok - már a puszta emlékre is elfintorodik, majd, csakhogy ne tűnjön annyira őrültnek, egy mosollyal is megpróbálkozik. - Egyébként továbbra is áll az ajánlat, ha mégiscsak kellene valamire - mindegy is, hogy mire, legalább megszabadulna tőle, a kollégiumi szobájában úgysincs elég hely gyakorlatilag semmire, arra pedig aztán pláne nem, hogy felesleges kacatokat cipeljen oda és raktározzon.

Lassan, de biztosan kezdi azt érezni, jobb lett volna, ha meg se szólal, inkább szép csendben összekapja magát és keres egy másik helyet a metró túlfelében legalább. Megtehetné ezt most is akár. Egyszerűen csak fel kellene állnia, hátat fordítania és elsétálnia, mintha mi se történt volna, mintha az imént még nem éppen egy zacskót ajánlgatott volna, mint azok a kedves bolondok, akik csak jót akarnak, de valamiért végül mindenkit felbosszantanak.
Persze, most, hogy már belekezdett, nem fog megfutamodni, hacsak finoman, de határozottan nem kérik meg erre. Meg hát miért is kellene zavarban lennie? Végtére is csak jót akart és azt tette, amit bármelyik másik valamire való emberi lény megtenne, legalábbis ifjú tinédzser lánykák rózsaszínes álmaiban.
- Bocsi? - valószínűleg a képzelete játszik csak kegyetlen játékot vele, mégis, szinte érzi, ahogy lángolni kezd az arca és szinte látja maga előtt, ahogy bőre pirosas árnyalatot ölt magára zavarában. Nem is meglepő, hogy sikerült belesétálnia egy ilyen kellemetlen helyzetbe. A nap nagy részében nem beszél, maximum, ha kérdezik, s ha mégis önkényesen kinyitja a száját, sikerül valami sértőt mondania. Nem akarattal persze, de ez nem teszi meg nem történté az esetet.
- Köszi. Értékelem a próbálkozást, de ez valahogy nem nyugtat meg - elméletileg, ha pontosan a mostani helyzetében marad, valóban nagyobb az esélye annak, hogy a vele szemben állók nyerik meg az élményt, közel se biztos azonban, hogy hirtelen jött rosszulléte nem kényszeríti előre vagy akár oldalra görnyedésre. Nem fordítja vagy dönti el a fejét. Ekkor pedig máris megváltoznak az esélyek.
- Hé? Biztosan... - a mondatot már nem tudja befejezni. Pánikkal telt ösztönösséggel ugrik fel és el, miközben igyekszik a korábban felajánlott, még mindig a kezében szorongatott szatyrot a nőnek adni, vagyis inkább dobni. Nyilvánvalóan körülbelül nulla eredménnyel.
- Jesszus, ne hozd rám a frászt - megkönnyebbült sóhajjal, mintha a világ súlyát ejtette volna le a válláról, mit évek óta cipelt már, szinte visszazuhan korábbi helyére. - Ha te hánysz, én is hányok és mind a kettőnket ledobnak a mozgó metróról - tudja ő is persze, meglehetősen eltúlozza a lehetséges eseményeket, mivel a morgolódás kedvéért egyáltalán nem foglalkozik. – Kihordtam egy kisebb szívinfarktust - halkan horkant, szája sarkában mosoly tűnik fel, mi lassan vigyorrá nővi ki magát, mielőtt nevetésbe fordulna. Utólag, kiheverve az ijedtség okozta sokkot, már ő is látja, meglehetősen eltúlzó reakciót produkált.
- Legalább valamit már mindenkinek lesz mesélnie, ha hazaért – karjait széttárja, tekintete végigsiklik a kocsi többi utasán, akik a megszokott módon, meg se próbálva diszkrétnek tűnni, figyelik a jelenetet.