Nem tudom, feltűnt-e valakinek, de nem vagyok társasági alkat. Általában meghúzódok valahol, foglalkozok a magam dolgával, szövögetem a saját terveimet, és nem foglalkozok azzal, mi történik. Persze, mint a legtöbb szociális gátlás, az enyém is oldódik alkoholban, méghozzá egészen jól, és tudok én kellemes meg szórakoztató lenni. De az esetek többségében józan vagyok, csöndes, és nem foglalkozok az engem körülvevőkkel. Valószínűleg ezért sem örülök különösebben annak, hogy gyakornokot kaptam a nyárra.
Metróval megyek Manhattanbe, vállamon átvetve a hátizsákom, és nem szólok senkihez a szokásos tömegből. Nem is kell koncentrálnom arra, mikor és hol szállok le. Minden egyes nap ugyanezt az utat teszem meg, szerintem álmomban is végig tudnám járni. A Manhattani állomáson aztán lelépek a metróról, föl a buzgó városba, és elvegyülök a tömegben.
Csak tíz perc séta a szerkesztőségig, onnan pedig fel az emeletre. Ezen a ponton az apátia, és enyhe, de egészen biztos, látatlanban is kialakult ellenszenv elkezdi átadni a helyét az enyhe bizakodásnak. Ahogy azt asztalom mellé helyezem a táskát, és beindítom a laptopot, azon morfondírozok, hogy igazából kétesélyes a dolog. Ha működik, király. Ha nem…Nos, legfeljebb két hónapig kell elviselnem az illetőt. Mondtak egy nevet, de hogy őszinte legyek, elfelejtettem. Jobb ez így. Amúgy sem tudtam volna megállni, hogy rákeressek a csajra, és legalább azt kiderítsem, miért annyira izgatott az egész HR-részleg.

Rövidesen munkához látok. Először bedugom a fülembe a kisméretű hangrögzítőt, amit interjúkra szoktam magammal hurcolni. Elindítom, és nekiállok begépelni az anyagot. Nem ez fog megjelenni, persze, az interjú csak egy része annak a cikknek, amit írok. Van egy kongresszusi jelölt Massachusetts-ben, aki megragadta a helyiek figyelmét. Ami, ha engem kérdeznek, az előfeltétele annak, hogy valaki megnyerje az előválasztásokat, de valamiért a fickó, aki túl van az ötvenen, rendkívül érdekes. Csak arra nem tudok rájönni ebből az interjúból, hogy miért.
Éppen végzek az anyaggal, amikor megcsörren a telefonom. Valaki engem keres. Hátradőlök, a kezemet a tarkómon kulcsolom össze, és elengedek egy apró sóhajt. Majdnem el is feledkeztem róla, mindössze ennyi idő után. Majd szólok, hogy úton vagyok, lecsukom a laptopot, és elindulok lefelé.
Ha az ember tudja, mit keres, nem nehéz észrevenni egy gyakornokot. Azt az embert keressük, aki kilóg a tömegből. Akinek a lelkesedését még nem törte le a tény, hogy a világ egy kegyetlen hely, és hogy megalázó fizetésért kell megalázó munkát végeznie. A legtöbben alacsonyabb presztízsű titkárnőként tartják a gyakornokokat: kávét hozatnak velük, ruhát tisztíttatanak… Amikor hallottam, hogy mellém utalnak valakit, azonnal eldöntöttem, hogy én nem így fogom intézni. Az alapvető emberi méltóság megillető ezeket a kölyköket is.
Magabiztosan lépek a várakozóterembe, és azonnal észreveszem a szőke hajú lányt. Csinos…mi több, egy másodpercig megengedem magamnak, hogy alaposabban figyelemre vegyem. Átok a munkahelyi etika előírásaiba! De tudok professzionális lenni, amennyiben szükség van rá. A biztonság kedvéért ezért előbb a pulthoz lépek, ahol a mögötte ülő hölgy lefirkantotta a lány nevét egy cetlire. Csak elolvasom, elhúzom a szám – mert az égvilágon semmi sem lehet egyszerű –, majd megfordulok, és semleges arckifejezéssel odalépek hozzá, és a kezem nyújtom felé.
– Miss. Van Hoebek, Bernard Larsky vagyok. Ha jól tudom, engem keres – villantok egy professzionális, bizalomgerjesztő vigyort a lányra. És nagyon remélem, hogy jól mondtam a nevét. – Kérem, kövessen. Hogy érzi magát ma reggel?