Az eső mindenféle figyelmeztetés nélkül szakadt a nyakunkba. Éppen a reggeli futásom közepén voltam Manhattan szélén, és azon morfondíroztam, hogyan kérhetném Emelie segítségét anélkül, hogy túlságosan is érezné, mennyire rá vagyok utalva, amikor egyetlen dörrenést követően megindult a zivatar. Egy ideje gomolyogtak már fölöttünk a sötét felhők, ezt elismerem, de New York Cityben mindig 50-50 esély van arra, lesz-e eső ebből. Három másodperc kellett ahhoz, hogy tisztességgel átázzak, de az azonnali sokk után ezt arra használtam, hogy fedezéket keressek magamnak. Egy egyszerű melegítőnadrágban és szürke pulóverben, ami egyre sötétebb árnyalatot öltött ahogy a monszunszerű eső átitta, amúgy is könnyű préda voltam. Nem volt kedvem napokat tölteni az ágyban, betegen, szóval megindultam a legközelebbi menedék felé, amit láttam: egy vasúti aluljáró ami legalább fedett, és nem kell aggódnom a víz miatt. Inkább csak az autók miatt, amik előbb-utóbb egész biztosan áthajtanak majd ott, de egyelőre nem látok senkit az utakon. Alig húzódok be, azonnal elkezdem ellenőrizni az érdekeimet. A tárcám elázott, de nem sok pénzzel szoktam futni, általában van időm hazaérni, és föltankolni, mielőtt be kellene mennem az irodába, az irataimat pedig, okos ember módjára, lamináltattam. A telefonom olcsón megúszta, még működik, sőt, még zene is szól rajta. A ruhákon kívül tehát nem vesztettem sokat, remek. Az eső ide is bever, de csak jéghideg permet, nem a teljes erejű vihar. Egy alakot látok az esőben, egy nőt, de túlságosan távol van ahhoz, hogy kivegyek bármi más vonást. Csak azt látom, hogy ő is hasonlóképpen járhatott, mint én. Elkezdek integetni a karommal, hátha észrevesz, és meglátja, hogy van egy többé-kevésbé biztonságos zug a környéken.
Egy új jegyzetet nyitok meg a telefonomon, és elkezdem bepötyögni mindazt, ami jelenleg a fejemben zajlik. Egy-két napja nyílt meg ez az új olasz étterem és kaptam tőlük egy ingyenes fogyasztási lehetőséget cserébe persze némi reklámért. Az ilyen dolgok miatt éri meg a legjobban az a rengeteg követő, na meg persze, azért is, mert ők szeretnek engem és olyanok kicsit mint a barátaim, mert mindig elmondják a képeimről meg a cikkeimről a véleményüket. Szóval igen, megnyitom az új jegyzettömböt és elkezdem beírni, hogy mégis miket ettem és ittam, meg, hogy azok mennyire voltak finomak, vagy éppen nem finomak. Ja igen, sajnos a gyümölcslevük számomra túl édes volt, de ezen biztos könnyen tudnának korrigálni, na meg persze azon is, hogy egy kicsit jobban pirítsák meg a pizzát, én legalábbis úgy szeretem, ha a sajt kicsit már megpirult a tetején, ettől függetlenül nagyon finom volt. Séta közben írok, teljesen rutinosan, mikor egyszer csak a semmiből leszakad az ég. Oké, annyira nem a semmiből, mert megelőzi egy hatalmas mennydörgés is, amitől amúgy össze is rezzenek kicsit ijedtemben, de arra nem számítottam, hogy ezt rögtön egy hatalmas zápor követi. Sietősre veszem a lépteimet és a telefonom is biztonságba helyezem a táskámban, de már néhány másodperc alatt sikerül rendesen eláznom úgy, hog a hajamnak annyi legyen és biztos vagyok benne, hogy már a sminkem se százas... Nagyszerű... Kéne valami zárt rész, ahol kivárom, amíg valamennyire tűrhetőbb lesz, addig játszhatok a Candy Crush Sagaval vagy megetetem Pout... Körbepillantok miközben céltalanul tartok továbbra is előre, mikor meglátok a híd alatt egy srácot, aki mintha intene nekem, hogy menjek oda. Jesus, mégis mi a fészkes fenét akarhat ez tőlem? Lehet, hogy pénz kell neki vagy nem tudom... De a híd mondjuk nem rossz ötlet, így kénytelen vagyok arra venni az irányt, és ahogy közeledem, látom, hogy nem hajléktalannak néz ki, sőt igazából mintha még jó pasi is lenne, így az előbbi tervemet, hogy nagy ívben elkerülöm, inkább tova intem és odamegyek hozzá. - Te se erre számítottál, mikor elindultál otthonról, ugye? - kérdezem, mikor odaérek, közben összefonom magam előtt a karjaimat, mert naná, hogy az esőhöz még a hidegnek is feltétlen társulnia kell... Szuper, ha összeszedek egy náthát, akkor cseszhetem a lebeszélt programjaimat a hétre...
||music:zene|| words: szavak száma || note: kicsit nagyon késve ugyan, de ide ért :pls: ▲▼
Teljesen őszinte leszek, a mai nap nem arra számítottam, hogy egy monszun-szerű eső fog egy vasúti felüljáró alá kényszeríteni Manhattan szélén, zavaróan messze a legközelebbi száraz nadrágomtól. Arról nem is beszélve, hogy ha elhúzódik, telefonálhatok be az irodába, hogy éppen mackónadrágban dekkolok valahol a Hudson partján. A büdös életben nem szabadulok meg ettől a sztoritól… Majd megjelenik a viszonylag száraz és védett helyen a fiatal nő is. Pokolian ismerős, de most nem azzal foglalkozok, hogy vajon hol láttam már. Inkább elkezdek levenni az átázott melegítő fölsőmet, csak hogy fölfedezzem, hogy a póló alatta legalább annyira vizes, mint a felső volt. Remek. A nő kérdése legalább jókedvre derít. – Nem, általában nem tervezek előre egy trópusi viharra – felelem egy vigyor kíséretében, és hátravetem a hajam, hogy ne tapadjon az arcomhoz. Le kellene vágatnom, de azt nem szoktam szeretni. Szóval marad így, és alkalmasint, amikor elázok, majd megfontolom, hogy mennyire hülye is vagyok, amiért így hagytam. És észreveszem, hogy az újdonsült társam a bajban fázik. – Szívesen fölajánlanám a felsőmet, de… Szerintem jobban jársz enélkül. Szavaim megerősítésére egy kis vizet facsarok az anyagból. Majd közelebb lépek hozzá, és a kezem kínálom. – Bernard Larsky. És bár más körülmények között találkoztunk volna. – Ez utolsó szavakkal egy apró vigyort is villantok rá. A helyzet az, hogy feltűnt, mennyire csinos nő, de most nem ezzel foglalkozok. Próbálom kitalálni, miként keveredhetnék valami száraz, ennél is védettebb helyre. A metrómegálló túlságosan távol van, és ami azt illeti, Brooklynban valószínűleg ugyanígy szakad az eső. – Nem tudsz valami fedett helyet a közelben? – kérdezem tőle. – Itt nem maradhatunk, csak lassabban ázunk csontig.
Igazán jelezhetett volna a telefonom, hogy szakadni fog az eső, hozhattam volna esernyőt, vagy az esőkabátomat, de nem, éppen olyan kedvében volt, hogy kicsesz velem és nem jelzi, bezzeg néha olyankor mégis képes rá, ha egész nap süt a nap... Én meg még azt hittem, hogy milyen nyugodt napom lesz, elmegyek ingyen kajálni, posztolok róla, aztán este bulizok, de ebből szerintem nem lesz semmi buli, ha megfázom, csak megnézem milliomodszorra mondjuk a Micsoda Nőt vagy a Kedves Johnt egy üveg borral.. Mindenesetre az mondjuk megnyugtató, hogy a csávó, aki integetett nekem némi menedéket jelezve, nem egy hajléktalan, aki azt tervezte, hogy első adandó alkalommal becsórja a táskámat, mert én úgyse futnék utána, mert tuti féltem a sminkem meg a hajam. Azoknak igazából mindegy lett volna már, szerintem így is úgy nézhetek ki, mint akit valamelyik horrorfilmből szalaszthattak. Valamelyest dob a kedvemen, hogy mennyire lazán reagál a kérdésemre és rögtön jobb kedvre is derülök emiatt. - Azt a filmet múltkor néztem meg, mármint A trópusi vihart - teszek egy mellékes megjegyzést, s már azon is jár az agyam, hogy lehet, inkább egy Robert Downey Jr. filmet kéne inkább megnéznem a korábban említettek helyett, ha rám jön esetleg a takonymánia... Feltűnik, hogy ő közben nekiáll vetkőzni, amit amúgy nem csodálok, hiszen baromira vizes a pulcsija, annyira minimum mint az én kabátom. Mondatára csak legyintek, hogy persze, hagyja csak, láthatóan rendesen elázott ő is és amúgy se biztos, hogy elfogadnám a pulcsiját, mert akkor meg ő fázna meg. Neki meg lehet, hogy fontosabb az egészsége, mint nekem, mármint hogy a munkáját tekintve vagy mit tudom én... - Eliza Bowen, és egyet kell értenem, bár ne néznék ki úgy, mint aki épp egy horrorfilm forgatásáról jött - nyújtok én is kezet bemutatkozásra szintén mosollyal az arcomon, akárcsak ő. Talán csak azért merek mosolyogni, mert nem látom, mégis mi történhetett a make upommal, de igen, addig jó, amíg nem tudom, ugye? - Őszinte leszek, ezen a részen nem igazán ismerek semmit, de van egy jó appom erre, mindjárt keresek egy kávézót, az jó neked is, ugye? - kérdezem, miközben félkézzel már a táskámban kutatok a mobilom után.
||music:zene|| words: szavak száma || note: kicsit nagyon késve ugyan, de ide ért :pls: ▲▼
Nekem is végig kell gondolnom, mihez kezdek, ha egy tisztes megfázás ledönt a lábamról. Aminek, hogy őszinte legyek, nem örülnék. Van dolgom éppen elég, a hírek az elmúlt hónapokban extrém fokozatra kapcsoltak, és már így is kezd mutatkozni, hogy túl kevés emberünk van túl sok munkához. Nem szeretnék egy teljes hétre kidőlni a sorból. – Robert Downey Jr, igaz? Meg Ben Stiller? – kérdezem a filmre utalva. Évekkel ezelőtt láttam utoljára. Sorozatos vagyok, ami azt illeti, jobban szeretem a nagyobb időintervallumban kibontott történeteket. Legnagyobb szerencsémre ott van a Netflix, ami bármikor hajlandó ehhez asszisztálni. Havi tizenöt dollárér, persze. Az esővel együtt a hőmérséklet is zuhanni kezdett, ami, úgy érzem, nem fog jót tenni hosszútávon. Mégis le kell húznom a pulóverem zipzárját, egyszerűen azért, mert zavar, ahogy nedvesen a testemhez tapad. Persze, utána kiderül, hogy a pólóm sincsen jobb állapotban. – Ugyan, egyáltalán nem annyira vészes – felelem, és nem hazudok, tényleg nem tűnik annak. A felkínált kezét elfogadom, és egy apró meghajlással, udvariasan, és kicsit sem régimódin csókot lehelek a kézfejére. Mert úriember vagyok, vagy mi a fene… És remek, kifogtam valószínűleg az egyetlen Manhattanit a környéken, aki nem ismeri a környéket. Ilyen az én szerencsém… kezdem föladni az esélyt arra, hogy egyáltalán beérek ma dolgozni, és azon morfondírozok, vajon hazakerülök-e egyáltalán anélkül, hogy még kétszer vagy háromszor bőrig áznék? A válasz: valószínűleg nem. Véigggondolva, valószínűleg én is megtehettem volna, hogy megnézem a telefonomon. A probléma, hogy a legutóbbi évszázad gyermeke vagyok, és a legtöbb esetben nem az első gondolatom a telefonhoz futni – még akkor sem, ha az éppenséggel segítené az életemet. Szóval msot teszek egy lépést hátra, és hagyom, hogy Eliza intézkedjen. Biccentek, amikor a kávézóról kérdez, de azon felül ráhagyom, milyen huszonegyedik századi mágiát használ, hogy száraz helyre juttasson bennünket. Esküszöm, néha megalázó, mennyire nem értek a modern technológiához, amikor egy weblapnál dolgozom… – Valami? – kérdezem, ahogy egy villám keresztülhasítja az eget. A mennydörgés zavaróan közelről hallatszik, fülsüketítő erővel.
- Igen ők! Az a pasas egy isten, imádom a filmjeit! Mármint Robert Downey Jr. filmjeit, Ben Stiller nem nyűgöz le annyira mint ő - adok hangot véleményemnek, és ha mázlim van, akkor pont nem egy olyan sráccal akadtam össze, aki ennek az ellenkezőjét gondolja. Igen, van olyan ismerősöm, aki a Ben Stiller filmek megszállottja, csakhogy én nem értem, hogy miért, mikor annyi jobb színészt tudnék felsorolni helyette... Na mindegy, mindenkinek más az ízlése és nem az én dolgom megváltoztatni azokat. Nőből vagyok szóval egyrészt az is érthető, hogy lecsekkolom a velem szemben állót, miközben elkezdek vacogni, másrészt pedig az is teljesen normális, hogy azon jár az agyam, hogy mennyire gáz állapotban lehet a sminkem. Az oké, hogy mikor otthon lemosom a sminkem, akkor a tükör előtt még hülyét csinálok magamból, hogy szétfolyt meg milyen már, de másoknak nem kéne így látnia. Éppen emiatt megkönnyebbült sóhaj és egy mosoly követi a megerősítést, hogy annyira nem vészes a helyzet. - Pasiként nem is lenne szabad mást mondanod, az a dolgod, hogy megnyugtasd a nőket ilyen téren - kacsintok rá, aztán bemutatkozunk egymásnak és ő meg amolyan tipikus úriember módjára viselkedik még úgy is, hogy a fejünk felett leszakadt az ég, mert igen, egy ilyen mozdulatsor csak arra utalhat, hogy eléggé képben van azzal, hogy mi az illem meg hasonlók, szóval nem lepődnék meg ha egyszer csak közölné, hogy ő amúgy valami menő üzletember vagy ilyesmi. Ahogy szóba kerül egy normálisabb menedék az eső elől mint a jelenlegi helyünk, már kezdem is kutatni a mobilomat. Tulajdonképpen pont ez a kis okos készülék az oka annak, hogy ötletem sincs, mi van éppen a közelünkben, mindig teljesen ráhagyatkozom, szóval nem meglepő, hogy bizonyos részeken annyira tudatlan vagyok, mint egy turista. Megnyitom a térképet és benyomom a kávézók & éttermek keresését a közelben és a kis karika pont jelzi, hogy betöltötte a lehetőségeket, mikor Bernard rákérdez a dologra és a közelünkben valahol egy villám is utat talált magának, én meg reflexszerűen rezzenek össze a rettenetes hangtól. - Két utcányira tőlünk elvileg van egy cafebakery... Asszem jobb lesz ha sietünk, nem szeretnék ropogósra sülni - alig hogy ezt kimondom, már húzom is magammal az egyik irányba, miközben le se veszem a szemem a kijelzőről. Igazából csak random elindultam most valamerre, hogy lássuk, melyik irányba kell menni, de kész mázlink van, mert pont a jó irányba húztam Mr. Sármot.
||music:zene|| words: szavak száma || note: kicsit nagyon késve ugyan, de ide ért :pls: ▲▼
– Vannak jó filmjei. Nem sok, de vannak – felelem Ben Stiller említésére egy szerény vigyor kíséretében. Bár, ami azt illeti, ha itt helyben pellengérre állítanak, nem tudnék mondani egyetlen olyan filmet, amiben szeretném a fickót. De hé, biztos vannak jó filmjei! Ha az 50 Első Randit kedvelem, márpedig az a színész… Na, ha neki van olyanja, amiben legalábbis kedvelhető, nincs az az isten, hogy Ben Stillernek ne lenne. Mégis, a tény, hogy ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnék mondani egyet, egyenesen zavar. – Állok szolgálatára, hölgyem – felelem egy félig komoly, de teljesen hülyére vett meghajlással megtoldva, mielőtt még bemutatkoznánk. Így, menedékben nem is zavar különösebben az eső. A meghajlás pillanatában igazából el is feledkezem róla, és ha nem folyna végig egy hideg csepp az orromon, talán még pár pillanatig tartott volna az áldott tudatlanságom. Azt is látom, hogy a kézcsók elnyeri a tetszését, aminek, megvallom, örülök. lehet, hogy régivágású férfi vagyok, de attól még férfi. Márpedig nincs még egy olyan ember ezen a világon, akinek ne tűnne föl, hogy a hölgy, akivel egy menedék alá kerültem az esőben, kifejezetten csinos. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ne futtassam végig a tekintetem az alakján akkor, amikor éppen a telefonját igyekszik előhalászni a táskájából. Emberből vagyok, mint említettem. Esendő meg gyarló. Figyelem, ahogy a telefonjával babrál. Nem vagyok annyira oda a kütyükért… Valószínűleg én vagyok a generációm szégyene ezen a téren. nem mintha nem tudnám használni, egyszerűen csak, mint ahogy azt valószínűleg megállapítottuk, régivágású vagyok. Mégis, ilyen helyzetekben hasznosak lehetnek, és valahol szomorú, hogy nekem nem jutott eszembe megnézni. – Ropogósra sülni? – kérdezem megrökönyödve, ahogy elkezd húzni, ki az esőbe. Nem állok ellent. lehet, meglepetésként ér néhány embert, de amikor nők húznak valahova, mi férfiak már évezredekkel ezelőtt megtanultuk, hogy jó menni. Az ellenállás hasztalan. De azért leveszem a tréningfelsőmet, és mindkét kezemet használva Eliza feje fölé tartom, hogy ne kelljen aggódni a sminkje miatt annyira. Az eső nem akar elállni az alatt a rövid út alatt, amit megteszünk. Az út és a járda csúszik, és ahogy elérjük a legközelebbi utcát, már feltűnik a jó, öreg, mindenki által ismert New Yorki forgalom is, dudáló autókkal és ideges sofőrökkel. Járókelőkből viszont nincsen sok – a legtöbb embernek több esze van, minthogy az utcákon lófráljon, amikor éppen eláraszt bennünket az özönvíz.
- Mondjuk igaz, akad egy, kettő, de nem sok - adom be a derekam, hogy azért mégse legyek olyan ellenszenves, de örülök, hogy ő se a legnagyobb rajongója a fickónak. Azzal meg nem hazudok, hogy azt mondom, akad egy-kettő jó filmje is, mert ez igaz, csakhogy olyan sok filmje van, hogy az már gáz, ha csak egy kettő a jó belőlük, ebből is az egyik csak Robert Downey Jr. miatt jó... De szerencsére gyors témaváltás következik, aminek hála megtudom, a sminkem nem néz ki annyira katasztrofálisan, mint amilyennek a fejemben elképzeltem. Ez felettébb megnyugtató, s mikor a velem szemben álló még meg is hajol, hogy tegyen egy lapáttal a megjegyzésemre, mosolyogva nézem végig a jelenetet, mert baromi aranyos gesztus ez részéről. Bemutatkozásunkat követően elkezdem keresni a mobilomat, hogy kiderüljön, mégis mi van a közelünkben, ahova elmenekülhetnénk ezen csodásan pocsék időjárás elől. Gyorsan elindítom a keresést és rá is megyek a hozzánk legközelebb eső cafebakeryre, hogy oda tervezzen útvonalat a program, mikor Bernard is már pont érdeklődik, hogy mi is a helyzet, azonban válaszom előtt villámlást követ mennydörgés, én meg összerezzenek hirtelen mint egy óvodás, nem is csoda hát, hogy elkezdem húzni az egyik irányba, hogy induljunk el, ugyanis jobb szeretném némileg biztonságosabb helyen tudni magunkat. - Tudod, ha esetleg belénk csapna a villám, akkor biztos minimum ropogósra sülnénk és nem szeretném, hogy ha meghalok, akkor úgy nézzek ki mint a vasárnapi ebéd - magyarázom kérdésére a telefon kijelzőjére tapadva a térképet kémlelve, így nem is igazán figyelek arra, hogy az új utca tele van autókkal. Alapjáraton így közlekedek, jobb érzés kizárni azt a sok idiótát, aki a városban van. Nem is az tűnik föl, hogy a hajam meg az arcom kevesebb vizet kap, inkább az, hogy a telefonom is, így hátra fordulok Bernard felé, aki éppen a felsőjét tartja fölém, ezzel kockáztatva azt, hogy ő még jobban megfázzon. A végén még azért fogom szarul érezni magam otthon, mert kiderül, hogy úgy betaknyosodott, mint én egy hónapja... - Nyugodtan vedd vissza a pulcsid, vízálló a telefonom, ha eddig nem ment tönkre, akkor most sem fog - mondom, s közben visszatérek az útvonalhoz, s remélem, hogy megfogadta a tanácsomat. - Itt jobbra - szólok előre, hogy ő is tudja, aztán befordulok. - Elvileg ötszáz méter és ott vagyunk.
||music:zene|| words: szavak száma || note: :pls: ▲▼
Általában, amikor eljátszom a meghajlós rutinomat, kettő eshetőség van: a velem szemben álló vagy értékeli, vagy egy idiótának tart. Az utóbbi eshetőség értelemszerűen rosszabb hosszú távon, de nem úgy tűnik, hogy ettől félnem kellene ebben az esetben: a hölgy, akivel összehozott a jó szerencse, meg az elképesztően szélsőséges időjárás, elmosolyodik. Talán ez az a pillanat, vagy talán az, amikor összerezzen a mennydörgés hallatán, hogy úgy döntök, elkérem a telefonszámát. De mielőtt még megszólalhatnék, vagy akár megfogalmazhatnám magamban, hogy mit is akarok, kézen fog, és ismét szakad körülöttünk az eső. – Neked attól már nem kell félned. Így is vörös vagy – felelem, majd a következő pillanatban egészen szívesen verném a fejemet a falba. Remek, az idiotizmusom egészen új szintekre lépett. És mivel nem figyel különösebben az útra, ezért nekem kell, hiszen még mindig tartja a kezem, amit kihasználok arra, hogy visszahúzzam, ha esetlegesen keresztezné az utunkat egy autó. Mégsem engedhetem meg, hogy valakit szó szerint az orrom előtt üssenek el… Főleg akkor nem, ha vinné magával a kezemet. Az utca egészen tipikus New Yorkhoz képest egyébként. A járda széles, az épületek mellett morzsának érzi magát az ember, olyan magasra törnek, és van néhány fa, amit az út mentén ültettek. Sehol egy tisztességes ponyva, ami menedéket nyújthatna az eső elől, és ahogy egy autó elhalad mellettünk, a felcsapó víz majdnem elér bennünket is. – Nem a telefon miatt aggódok. Az ember csak egy pontig vízálló – felelem, amikor megjegyzi a pulcsit. Furcsa, hogy jobban aggódik a telefonja miatt, mint saját magáért, de ez nem az én dolgom. Követem az utasítását, fordulok jobbra, megyünk ötszáz métert, és… És ajtó. Nyitott. Belülről melegség árad kifelé, olyan forró, hogy még a hideg eső sem képes elnyomni. – A kütyü megmentett minket – vigyorodom el ahogy belököm az ajtót és nyitva tartom neki. Belépés előtt még kifacsarom a vizet a pulóveremből, ami fröccsen a járdára. Remek. Ahogy belépek az ajtón, érzem, ahogy rezegni kezd a telefon a zsebemben. Elsőre nem foglalkozok vele, hátha csak félreütöttek egy számot. Legalábbis remélem.
Az, hogy elkezdem Bernardot magam után húzni annyira reflexszerűen történik, hogy meg se fordul a fejemben, hogy esetleg mondhatnám is neki, hogy jöjjön utánam, hiszen ez a megoldás sokkal egyszerűbb és... Elegánsabb? Nem, tudom, hogy cseppet sem lehetett kellemes, ahogy kihúztam az esőbe, de inkább ez minthogy agyon csapjon egy villám és egy süli Eliza legyen a temetésemen a koporsóban... Az teljesen tönkretenné a nagy nehezen felépített képet rólam, ha egyszer meghalok, akkor legyek majd legalább én gondoljam magamat szépnek. Mikor erre teszek egy megjegyzést és Bernard hozzáteszi, hogy én már amúgy is vörös vagyok, a hanglejtéséből nem tudom megállapítani, hogy ez most poén akart lenni vagy szimplán csak kigúnyolt, remélem, inkább az előbbi, s bár ő nem igazán láthatja de elég szép arckifejezést nyomok le magam elé ezt a megjegyzést hallva némi szemforgatás kíséretében. A szerencséje csak az, hogy túlságosan belemerültem már az útvonalba és ezért inkább nem is mondok semmit, inkább csak remélem, hogy mielőbb oda érünk a kávézóba. Csak akkor pislantok fel, mikor visszahúz az úttestről, ugyanis ha nem teszi, esélyes, hogy szépen elüt az az autó, ami az imént haladt el előttünk. - Ööö... Kösz? - nézek a srác felé meglepetten, aztán újra a mobilom kijelzőjére tapadva húzom magam után. Ha nem lenne nálam a telefon talán észre sem veszem a kedves gesztust, amit Bernard tesz irányomba, mármint az igyekezetét, hogy minél kevesebb víz jusson a kijelzőre. - Miért neked átázott a bőröd? - kérdezek vissza nevetve a mondatára, viszont értem, hogy igazából mire célzott, de valahogy még mindig jobban járok azzal, ha megfázok, minthogyha a telefonom menne tönkre, nem, Hiszen ebben van minden, a képek, a jegyzetek, a címek és telefonszámok... Mondhatni az életem azon része, ami ér is valamit, az mind benne van a telefonomban, s pont ezért nem mentem alább a vásárlásakor annál, hogy vízálló legyen, így ugyanis nem csak az esőt bírja tutira, de még víz alatti képeket is tudok csinálni, amiket imádnak a követőim, szóval csak jól jártam vele. Követve az útvonaltervező utasításait először jobbra fordulunk, aztán sétálunk tovább és nagyjából ötszáz méter telhetett el tényleg mikor is oda érünk egy kávézóhoz. - Ő mindig - kacsintok a srácra, ahogy beenged, miközben lesöprögetem a vízcseppeket az életmentő "kütyüről". Miközben a pult felé indulok, hogy kérjek valami csodás kávét, leveszem a vizes kabátom, ami alatt a ruhám is csupa víz, s ez a véglet még mindig szerencsésebb mint az, amikor csak néhány helyen vagy vizes ilyen foltokban. - Egy fahéjas cappunchinot kérek szépen, te mit iszol? - fordulok Bernard felé.
||music:zene|| words: szavak száma || note: :pls: ▲▼
Viccnek szántam a „vörös”-dolgot, de esküszöm, valószínűleg nem mostanában fogom magamnak megbocsájtani ezt a viccet. Ostobaság volt, csak kifutott…mégis mit gondoltam? Rendben, erre most nincs időm, éppen elég kínlódás követni ezt a nőt, nemhogy még azon filozofálni, hogy miféle ostobaságokat csináltam az életben. Mert ez azért egy csúszós út, és ha elkezdem, nagyon hamar a negyedik osztály szüneténél kötünk ki, meg Jenny Davis-nél. Nem, nem akarom elmagyarázni, mi történt. Részben ennek következtében csak legyintek, amikor megköszöni, hogy nem hagytam, hogy elüsse egy autó. Mintha az ilyesmit meg kellene köszönni… – Az enyém vízálló – vigyorgok vissza rá. Valahol esküszöm, félelmetes, hogy a telefonját ennyire becsüli, talán jobban is, mint saját magát. Ellenben tökéletes ember a világon nincs, és ha csak ennyi hibája van valakinek, ám legyen. Vannak emberek más csontokkal a szekrényükben, ahogy a mondás tartja, és még csak nem is ritka a valós csontváz. Röviden: valahol nagyon remélem, Eliza nem egy sorozatgyilkos. Ahogy figyelem a lányt és a telefonját, el kell gondolkodnom azon, nem lenne-e jó ötlet elkezdeni egy rendes, közösségi médiás platformot. Fönt vagyok Twitteren és néha kidobok egy-két dolgot, de nem túlzottan sikeresen. Instagramról nem is álmodtam, nem hiányzik az nekem. Mégis…lehet, több emberhez eljutna a mondanivalóm, ha egy kicsit jobban odafigyelnék ezekre a dolgokra. Ahogy elgondolkodnék azon, mennyire lehet oké, ha valaki élő személyként referál a telefonjára, a sajátom megzavar. Ahogy Eliza rendelni megy, előveszem a telefonom, és egy nem fogadott hívást, meg egy üzenetet találok rajta a főnökömtől. Ó, ez semmiféle képpen nem lehet jó. – Én semmit – hárítok leszegett fejjel, majd Elizához fordulok. – Berendeltek az irodába. Figyelj, bármennyire hülye helyzet volt ez, azért örültem, hogy találkoztunk. Tudnál esetleg adni egy telefonszámot, vagy valami elérhetőséget? Szívesen találkoznék veled újra. Valahol reménykedek abban, hogy nem sieti el a dolgot – nem szívesen rohannék vissza az esőbe. Mindenesetre, annyi biztos: az eső néha egész érdekes helyzeteket tud szülni New Yorkban.
//Részemről ez záró lenne, hacsak nem történik valami. Köszönöm a játékot //
Kezdőlap
//