a mai nap valakinek Washingtonban születésnapja van. Vagy legalábbis egy újságíró úgy érezheti magát, ahogy bent ül a Kongresszus termében, és arra vár, mi következik most. És bármennyire szeretném elküldeni az illetőt a búbánatos francba, nem tehetem, mert kivételesen igaza van a szenzációhajhászoknak. Ez most fontos. A rossz tüzet fogja táplálni, hónapokra előre, de fontos.
Nem is számít annyira. A gladiátorviadal már a végéhez érkezett. Egy ideig követtem a kifelé szivárgó híreket, de úgy döntöttem, megvárom az esti híradót a teljes áradattal. A tények a hírek egyik oldalát képezik amúgy is, a másik a tálalás, amire fölhívják a figyelmet, és amit hagynak elsorvadni.
Az este a Quiet Blue Caffe felé veszem az irányt. Szeretem a helyet, fölér a nevéhez: csöndes. Néha, amikor társaságra vágyom, be szoktam ülni az egyik hátsó boxba, és senki nem zavar meg, ahogy dolgozom. Csak az, hogy látom, ahogy az emberek elsietnek a maguk dolgára az üvegablak túloldalán emlékeztet arra, miért űzöm a szakmát még mindig, annak ellenére, hogy egyre jobban utálom. na meg persze ott van a rejtélyes pincérnő, aki olyan piszkosul ismerős, de meg nem tudnám mondani, pontosan hol láttam már. Majdnem biztosan valami címlapon, de szerintem nem a Playboy volt az…
Ahogy megérkezem, kivételesen az előtérben telepszem le, hogy láthassam a TV-t, amit fölállítottak a pult fölött. Egyelőre nem rendelek semmit, csak leteszem a kabátom, és körbenézek. Nem úgy tűnik, hogy sokan lebzselnének itt. Miért is tennék? Az ember ritkán akar kávét éjszakára, és ha szórakozni akarnának, valószínűleg inkább egy bárba mennének. Talán én is átnézek majd, ha végeztem itt. Fene tudja, lehet, kedvem lesz leinni magam a sárga földig.

Igazából néha még mindig elcsodálkozom azon, hogy a Quiet Blue-ban, alkalmasint, de teljesen egyedül lehetek. Talán ezért is szeretem ezt a helyet, és járok ide alkalmasdint, amikor szükségem van némi emberi interakcióra, vagy arra, hogy nyugalomban dolgozhassak. Nem tudom, ez mennyire lehet jó a tulajdonosoknak, de nekem tökéletesen megfelel. Éppen elhelyezkedek, és végigfut ez a gondolatmenet az agyamon, amikor valaki megmozdul a helyiségben, és ahogy arra pillantok, egy nőt látok, ahogy éppen feltűzi a haját.
Kell pár másodperc, hogy fölismerjem, ki is az. A pincérnő, aki olyan piszkosul ismerős valahonnan. Villantok felé egy bocsánatkérő mosolyt, mert látom, hogy elszólítottam valamitől azzal, hogy megjelentem.
– Üdv – köszönök, ahogy az asztalomhoz lép. – Egy presszókávét kérek, cukor nélkül.
Figyelem közben, és elmorfondírozok azon, honnan ennyire ismerős. Garantáltan láttam már valahol, de nem tudnám megmondani, hol, és ez zavar. Biztos nem a tejesdoboz oldalán – bár mikor látott utoljára bárki bárkit a tejesdoboz oldalán? Kiveszett ez a kifejezetten sötét hagyomány az amerikai kultúrából. Mindegy is. Előbb, vagy utóbb a végére járok majd a rejtélynek, de nem ma, és nem holnap. Egy ponton biztos zavar majd eléggé.
– Köszönöm, elfogadom – biccentek. Nem tudom, bajba kerülhet-e emiatt, de mindenesetre hálás vagyok, és megkönnyíti az életem. Ahogy megkapom a távirányítót, átkapcsolok a C-Spanre, egy pillanatig elmorfondírozva azon, milyen ritkán kapcsolhatják ide normális emberek, akiknek nem a munkája az, mi az isten történik abban a túlértékelt teremben ott Washingtonban.
Még van pár perc a kezdésig, de a képernyőn a terem már zsúfolásig telt szenátorokkal, jogászokkal, újságíróval, és azokkal a bámészkodókkal, akik meg akarják nézni a nyílt ülést. Pár másodpercig elgondolkodok azon, milyen lehetne ott ülni, és figyelni, valódi riporterként követni az eseményeket. Ahogy ez a gondolat átsuhan az agyamon, egy másik is gyökeret ver benne.
– Bocsánat – fordulok a pincérnő felé. – Van kedved érdekessé tenni, és fogadni arra, mi fog történni?