Emelie a városban van, és valami nincs rendben. Ezt a kettő dolgot tudom biztosra. Az elsőről tudtam, tekintve, hogy mindig szól valamivel az érkezése előtt, a másodikat meg kikövetkeztettem. Bár az amerikai politika jelenlegi állapota – DEFCON-1, szarzivatar, Apokalipszis úgy együtt – éppen eléggé lefoglal, de kerítek némi időt arra, hogy kövessem, mi van vele ott, Svédországban. Már csak azért is, mert nem akarom, hogy minden beszélgetésünk harmincperces újraismerkedéssel kezdődjön. Amikor megkaptam, hol találkozunk, összehúzott szemmel gondolkodtam. Manhattan, ami nem probléma, a metrón már nem tévedek el egy ideje. De hogy pont ez a hely? Legalábbis meglepő húzás, de biztos vagyok benne, hogy megvannak a maga okai. A metrófeljáróról egy ismerős manhattani utcára lépek. Hányszor jártunk már itt, te jó ég…És nem is olyan régen, mindössze pár évvel ezelőtt. Nem a legjobb környék, és ez szinte azonnal nyilvánvaló, de, bár sötétedés után van már, jóval, emberek még mindig járnak az utcákon. Főleg fiatalok. Az egyik csoportot követem, végig egy mellékutcán, és közben azon reménykedek, hogy ne nézzenek rablónak. Már csak az hiányzik. Az úticéljuk, ahogy sejtettem, megegyezik az enyémmel: a Paradise Club, egy füstös szórakozóhely, ahova a Columbia diákjai járnak ki, ha éppen inni van kedvük, olcsón – és illegálisan. A hely ugyanis azzal nyerte el tetszésünket még egyetem elején hogy simán és mindenféle morális fennakadás nélkül kiszolgált minket 21 éves korunk előtt is. Belépve azonnal megcsap a zene, ami mintha nem is változott volna az utóbbi években. A hely belsejét is inkább az imádság tartja össze, mint a biztos kéz… A pultnál szinte azonnal meglátom a szőke hajzuhatagot. Keresztülfurakodom a táncparketten tomboló fiatalok tömegén, vetek egy pillantást a biliárdasztal felé, majd letelepszem a székre Emelie mellett. – Szóval – kérdezem tőle, ahogy jelzem a pultosnak, hogy egy dupla whiskyt kérek jéggel –, mekkora a baj, és hogyan segíthetek?
Bérelt autómat a Paradise Clubtól nem messze parkolom le, aztán egy széles mosollyal az arcomon indulok meg én is a tömeg felé. Bár van saját autóm, de azt csak otthon használom, figyelembe véve azt, hogy repülővel utazok mindig New Yorkba. Már gyakran megfordult az is a fejemben, hogy itt is veszek egyet magamnak, hiszen egyre gyakrabban fordulok meg erre, de aztán hamar le is mondtam erről a tervembről. Teljesen felesleges. Elég szépen vezetek - szerencsére utálom a gyorsaságot -, így elég kevés esélyem van arra, hogy összetörjem. Legalábbis mideddig épségben le tudtam adni mindegyik autót. Mivel szeretem a változatosságot, mindig mást és mást hozok el magammal. Most például egy piros Porsheval vagyok. Imádom. Belépek a már jól ismert helyre, ahol elég rég voltam már, mégis pont olyan, mint amilyennek megmaradt az emlékeimben. Nem olyan előkelő, mint amilyenekbe járok azóta, mióta elvégeztem az Egyetemet, de most valahogy erre a helyre vágyom. Nem is tudom. Talán nosztalgiázni van kedvem. Magabiztosan haladok el a táncoló fiatalok mellett, miközben magamon érzek néhány tekintetet. Ismét egy széles mosolyt engedek az arcomra, majd a bárpultnál felülök az egyik székre. Régen szinte minden idejárót ismertem, mos azonban mintha idegen lenne mindenki, és ettől a hely is olyan távolinak tűnik. - Egy piña colada-t kérek! - kiáltok oda a pultos lánynak, aki bólint, majd egy rövidke perc múlva már elém is rakja a fehér italt. Nem az a célom, hogy leigyam magam, pont ezért elég ez a gyenge Cocktail is, amit a kókusz íze miatt imádok. Szürcsölök egyet belőle, aztán a táncolók felé pillantok, közben pedig lazán mozgok én is a széken, felvéve a ritmust. A tekintetem találkozik néhány kíváncsi férfi szempárral, amit még mindig úgy élvezek, mint régen. A dolgok valahogy sokkal egyszerűbbek voltak, amíg az Egyetemre járhattam. Bár... ha őszinte akarok lenni, akkor most is meg vagyok elégedve az életemmel, hiszen nincs olyan probléma amit ne lehetne megoldani. Talán önzőnek tűnhetek, de nem akarom, hogy a bácsikám megnősüljön, se azzal a felkapaszkodott, kis libával, se mással. Főleg úgy, hogy ezzel valaki átveheti a helyem. Megszoktam, hogy mindig első vagyok, és ennek így is kell maradnia. Gondolataimból egy ismerős, kellemes hang riaszt fel, kicsit még meg is ijeszt, annyira bele voltam merülve a táncolókba. Végig nézek rajta, mielött válaszolnék a kérdésére. Még mindig olyan vonzó, mint amikor megismertem. Ezt persze a világ összes kincséért sem vallanám be neki, de attól még így van. - A nagybátyám megnősül hamarosan. Szóval ha csak nem akarod elcsábítani tőle azt a.... nőt, akkor nem tudsz segíteni. - szólalok meg végül, aztán még egy kortyot iszok az italomból.
Emelie még mindig az egyik legszebb nő, akit életemben láttam, és erről hajlandó vagyok eskü alatt is tanúskodni. Ennyi év eltelével meg tudom érteni azokat a srácokat, akik szabályosan nyáladzottak utána. Szánalmas volt figyelni, de meg tudom érteni őket. Persze nem tudom, merném-e kimondani, és felrúgni a kifejezetten kényelmes helyzetet kettőnk között. Csak figyelem, ahogy az ajkához emeli az italát, és közben én is elkezdem kortyolni a sajátom. – Hallottam hírét – felelem a nősülős témára. Mint említettem, figyelemmel követem, mi történik az életében, már amennyire figyelemmel tudom követni innen, egy óceán távolságából. – Megpróbálni megpróbálhatjuk, de előre szólok, távkapcsolaokban nem vagyok valami jó. Meg amúgy is… Az én varázsom csak közelről működik. Az utolsó szavakat megtoldom egy csibészes vigyorral is, mintha egy bennfentes kis titkot osztanék meg. A helyzet az, hogy tudom, mik a képességeim. Még itt, ebben a lebujban – nincs jobb szavam rá, bármennyi kedves emlék is fűz a helyhez – is föl tudnám szedni a csajok többségét. Egy másik napon valószínűleg meg is tenném, és elfelejtetném magammal egy kicsit, miként száguld az egész ország a szakadék széle felé. A mai nap azonban más. Hagyom, hogy mindenki kitalálja magának, miért. – Hitted volna, hogy évekkel a diplomaosztó után megint itt leszünk? – kérdezem, pontosan tudván, hogy az ő számára ez a hely legalábbis…rangján, ha nem is méltóságán aluli. Mindig is tudtam, hogy van egy szakadék közöttünk, de sosem foglalkoztam vele igazán. Ameddig élvezzük egymás társaságát, addig ki nem szarja le, hogy én lakbért fizetek, neki meg borravaló-szintű pénz lenne venni egy lakást Manhattanben. Viszont, ahogy ismét az ajkamhoz emelem a poharat, megcsap az ötlet, akár egy villám. Nem tudom, jó lépés-e most fölhozni, de érdemes lehet legalább elkezdeni az egésznek a bevezetését. Lazán. Készen arra, hogy bármilyen probléma esetén kivonuljak az egészből. – Szóval, mit fogsz most csinálni? – kérdezem, a bácsikája házasságára utalva. – Tudod, mit akar a nő?
Kezdőlap
