- Ezt a kérdést passzolom - nézem a kávémat a kutatási részleg étkezőjében. Egyáltalán nem kantin jellegű, úgy terveztettük meg, hogy otthonos és kényelmes legyen. Van, aki a konyhájában dolgozik otthon, mert máshol nincs hely, és ez adta az egyik ihletet. A másikat az, hogy csak egy nagy baromság, hogy a nyitott tér, az hejj dejó. Itt pedig, ha lazsálnak is, nem azért bújnak el, mert nem akarnak dolgozni. Ki kell kapcsolni a saját agyunkat is, ezért jöttem most én is ide, fejhallgatóval, kis notebookkal. Tíz perc kikapcsolás után jönnek az elképzelések, és ha nem lennének nálam a holmik, mire beérek az irodába, addigra elfelejtek mindent. Kézírással is. Így viszont, hogy legépelem, a vizuális része is megvan, mit hova akarnék tenni. Ebbe csörgött bele az egyik túravezető. Mások számára élhetetlen alak. S általában azok mondják rá, akik a megszokott szürke mókus életüket élik és féltik. Jonas rengeteg páciensen segített már, a nem éppen szokványos módszereivel. S nekem ez a fontos. És hogy ő mentett meg a saját hülyeségemtől is. - Megnézted a tervrajzait és a jegyzeteit? Pont ezért hív. Őt is érdkeli a fazon, ritkán lát ilyen embert, mint a páciensem. - Mikor jössz? - a válasz után folytatom. - Alhatnál nálam is. - felnevetek a válaszon. - Igen, megvan még. Éjjeli bagoly, szóval rágni a fogja a füledet, ha alszol, ha nem. - újabb válasz. - Rendben. Akkor pénteken? - A szokásos helyen száll le a vonatról, azt kedveli utazási formának, amit meg is értek. Kényelmes és közben azt csinál, amit akar. - Viszlát. Kinyomom a hívást és a monitorra nézek. Még van tíz percem a sessionig. Lehajtom a notebookot, s a kezembe kapva, a hátsó zsebembe zsúsztatom a mobilt. Öt perccel a megbeszélt időpont után az ajtófélfának támaszkodva tekintek az asszisztens felé. - Semmi. Se üzenet, többször hívtam - néz vissza rám. - Lemondjam az utána következőt? Már a tekintetemből tudja, hogy ezt nem fogom hagyni elmenni, semmilyen vonatot nem hagyok. Vagyis de. Mindenki maga dönt, mit tesz és hogyan. Karomba kapom a kabátom és a kocsi felé tartok. Halk pittyenések sorozata jelzi, hogy szabad a beülés, ami kell is, mert mind a két kezem tele van. Kávét rendelek és nincs kedvem sort állni. - Helló, jó napot! Öt perc múlva ott lennék, kérhetnék egy capuccinót, és - hogy is issza a kávét? Elmondom, miután eszembe jutott. Egészen pontosan hét perc múlva már a kocsi anyós ülésén várakozik a két kávé, elviteles s mennyei illatot áraszt. Még a kávézó felé menet mást is felhívtam, méghozzá a százados apját, hogy a mostani címét elkérjem. Mert bármi lehetett a hónapokkal ezelőtti mappában, a mostanit akarom. A cím rövid időn belül meg is érkezik, s keresem is, merre majd tovább. Leparkolok az egyik helyen, elindítva a mobil parkolást, s a házszámot megkeresve, becsöngetek. Izgulok, vagy ideges vagyok, hogy valami rossz is történhetett? Mi a rossz? A szabad döntések világában létezünk. Ha már úgy érkeznék, csak elfogadni tudom a döntését. Hogy felelősségre vonnak-e? Szerintem, ez a századosnak már olyan mindegy. Mert meghozta a döntését és annak megfelelően cselekedett. Amit mindig tiszteletben tartok. Nos... ezért gyűlöl a kollega birodalom. Jégacél doki a nevem, mert nem hatnak meg az esetek. Ebből látszik, hogy ők még továbbra a saját kis egojukon keresztül nézik a világot és a pácienst. Nem vagyok isten. Csak kurvára pofára estem, hogy ne úgy tekintsek a világra, mint ők. És mert ideje volt az egonak megértenie, hol van a helye. Azóta boldogan dolgozik, noha a kezdeti terror, hiszti és még sorolhatnám játéka újfent megint egy kisebb szakadékba sodort, mire felfogtam, mire is megy ki a mesterkedése. Szeretet, értékelés és figyelem. És cél. Ez kell mindenkinek, s szépen megtalálta és még jó részét keresi, miként lehet az, aki. Na igen. Azt hiszem, ezzel nyerném meg a kényszerzubbonyt, ha ezt előadnám valakinek. - Jó napot! Egy séta kávéval és velem? - Kérdezem érdeklődéssel, hátha csak elfelejtette, s tartom felé a kávéját, amit neki kértem a kávézóban.
Két-három nap telt el azóta, hogy először mentem el futni. Már nem emlékszem pontosan, mert azóta mindösszesen egy-két órát aludtam, és az is inkább csak blackout volt a hosszútávú kimerüléstől, pihentetőnek nem igazán nevezhető, talán az ájulás állna hozzá a legközelebb, de mit is számít, milyen szóval illetjük, semmin sem változtatott. Ami akkor történt, kétségbeejtő, megalázó, reménytelenséggel teli, és bizonyíték arra, hogy felesleges kapálóznom, mert annál mélyebbre süllyedek. Minél inkább kaparom a falat, annál töredezettebb a körmöm, és annál véresebb az ujjbegyem. Még mindig nem tudom, hogy mit akarok holnap, vagy egyáltalán ma, hogy akarom-e a holnapot, ha igen, miért, és ha nem, akkor miért küzdök legbelül még mindig. To be or not to be…
Ma már vagy tízedjére szólt a telefonom, amikor teljesen kikapcsoltam. Tudtam, hogy Dr. Aisling keres, hiszen ott kellett volna lennem a kínzókamrájában, mint minden héten ilyenkor, hogy elmondjam újra és újra, milyen érzések és gondolatok kavarognak bennem, és az istenit! Nem akarok beszélni! Senkivel, semmiről, csendet akarok végre, normális napokat, nekem normálisakat, amikor nem kelek fel a kanapéról vagy a szőnyegről reggeltől másnap reggelig, csak bámulom a plafonon azt az ujjbegynyi foltot, ahol leesett a vakolat a kirobbanó pezsgősdugótól az első estén, amikor már tisztek voltunk, és el akarok merülni az örvény közepén, ahol csend van, nincsenek emlékek, álmok, rémálmok, vágyak és megbánások.
A padlón fekszem, ugyanabban a nadrágban és pólóban, amiben tegnap, amikor szól a csengő. Egy pislogás jelezheti, hogy életben vagyok, de nem mozdulok. Aztán újabb és újabb csengetés, mindegyik egyre hangosabb, és amikor kénytelen vagyok elfogadni, hogy nem marad abba, feltápászkodok. A hajamba túrok, hogy elhúzzam az arcomból, miközben az ajtóhoz megyek, mezítláb végig a hideg padlón. Aztán hosszú másodpercekig csak állok a kukucskáló előtt anélkül, hogy belenéznék, és a csengő újra szól, amikor megteszem. Nem akarok ajtót nyitni neked, nem akarom, hogy itt legyél, nem akarok hozzád beszélni és meghallgatni téged, most nem vagyok képes erre, és nem is értem, miért vagy itt, nem a te felelősséged, ha nem megyek el a terápiára. Ne legyél ilyen lelkiismeretes, ne érdekeljelek, és…ne akarj megmenteni, ha én nem akarok megmenekülni! Egy sóhaj után átkattintom a zárat, lenyomom a kilincset, és kinyitom az ajtót, nem hívogatóan, épp csak annyira, hogy egészben láss és lássalak. Kérdésedre újra felsóhajtok. - Doki, ma…nem akarok beszélni – rekedten keresem a kifogásokat, mert tudom, hogy kérdezni fogsz, és semmi jelét nem adom annak, hogy hajlandó lennék elhagyni a lakást, vagy beengedni téged. De azt is tudom, hogy pont te nem tágítasz olyan könnyen. – Nézze… Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok, és itt szeretnék maradni. Egyedül – ránézek a kávéra, amit felém nyújtasz, nem tenne jót kétnapos éhgyomorra, de már megint törődsz velem, véleményem szerint túl sokat is, mert ez igazán nem tartozik az orvosi kötelességeid közé. – Nem…nem vagyok úgy öltözve, és nem zuhanyoztam napok óta, higgye el, hogy nem akar… - próbálok újabb kifogásokat keresni, ügyetlenül és reménytelenül, majd sóhajtok, és kitárom az ajtót annyira, hogy tehess egy lépést beljebb, amíg legalább egy cipőt húzok magamra. Szótlanul a hálóba megyek zoknit keresni, majd visszasétálok, és cipő után nézek. - Csak néhány percre – elveszem a felém nyújtott kávét, amikor készen állok, és a lakás elhagyása után bezárom magunk mögött az ajtót.
A kávézóban a barista már ismeri a nyűgeimet, amit általában szokásnak szokás nevén nevezni, a mosolya viszont minden esetben töretlen mindegyiknek, amikor betérek. A finom kávé mellé a mosoly sokat számít, mint ahogy a környezet is. Fizetés közben érkezik az üzenet helyett egy hívás, amit egyből felveszek, s már a kezemben a készülékkel érzem a másik rezgést a tenyeremben, ami jelzi, hogy a hívást előtte egy üzenet is beelőzte. Megvan a cím. Sosem érzem kötelességemnek, vagy kelletlennek a vele való beszélgetést. Szükséges ez a jellemvonása, vagy viselkedésa, akárminek is nevezzem, nem ez a lényeges, hanem az eredménye. Például az, hogy személy szerint kedvelem, amit egyáltalán nem a bizalmas hanggal viszonzok, az teljességgel hiányzik belőle. Alkalmazkodtam a stílusához. Kimért, pontos, rövid és tömör. A beszélgetés egészen pontosan húsz másodpercig tart, s előbb bontja a vonalat, minthogy levegőt vennék, így máris a farzsebemben landol a készülék, hogy a tálcára pakolt kávékat fel tudjam markolni, s a kocsiajtót is kinyitni majd, ha odaérkezem.
Általában húsz perc a türelmi időm egy csengetésnél. Felidegelve általában a szomszédokat, de nagyon jól ismerem a húsz perc csodálatos erejét. Türelmes vagyok, amit hajlamosak némelyek összekeverni az érdektelenséggel. Az már nem az én gondom, így nem szokásom azon problémázni, ki minek tart. A gondolatoknak időre van szükségük ilyenkor, ami sokkal inkább az én, aki elveszettnek hiszi magát, megtörtnek és még ragaszthatnék pár címkét rá, az értelme ugyanaz lenne. Egy gondolat felbukkanása a fejben, hosszú idő. Három perctől a három nap is lehet. Néma sípszónak hívom, nekem ez fejezi ki ezt, én is átmentem rajta. Előtte és utána is. Húsz perc után viszont már nem nyomom többször a csöngőt ilyen helyzetben. Jönnek a különböző szervek, akikkel be tudok lépni a helyiségbe, ha nem tudom meg a szomszédoktól, vagy bárkitől is, merre van az, akihez jöttem. Ez a protokol, még akkor is, ha nem lenne a dolgom, akkor is. Van, hogy már el sem megyek, a szervek kapják meg a hivatalos értesítést.
Minden egyes csöngetés után hallgatózom és némán várakozom. Az ajtónál motoszkálásra a mosoly az arcomra vésődik, érdeklődő tekintettel egyetemben. A válaszra a reakcióm a további, mosollyal fűszerezett várakozás, miközben a kávés poharat felé tartom. Újabb reakciója érkezik, ahogy ránéz. Már legalább nem vágja rám az ajtót, néha megkaptam másoktól, ám korántsem ezért nem megyek egészen a küszöbig. A távolság jelzés a tudatalattinak, hogy tiszteletben tartom a köreit. Újfent válasz érkezik, ám csak akkor válaszolok, mikor megkapom azt a választ, amiért voltaképpen neki már a kanapén kéne ülnie, az irodában. - Az is tökéletesen megfelel - néhány perc. Az is sokkal, ezerszer jobb, mint a a semmi. Megjegyeztem a szavait, a mozdulatait és a tartását. Sokat segít abban, feltérképezzem, miként is van voltaképpen. Vagyis pontosabban a melyik fázis jellemző rá. Mennyire foglalkozom ezzel? A dobozok jók, ameddig nem ragaszkodunk hozzá, pusztán mankóként, lehetőségként tekintek rájuk. A tettek, jellemek olyan, mint egy kaleidoszkóp. Megvan a készlet, amit minden és mindenki saját egyéniségként rendez el. Lehetnek sémák benne, amiben senki ne keressen kettő ugyanolyat. Ezért szeretem a neurológiát is. Nincs két egyforma idegrendszer és nincs két, ugyanúgy működő sem. Az ajtóban várakozom, arrébb is lépek, hátrébb, jelezve, hogy hagyok neki időt, s tiszteletben tartom a tér igényét, akármi és akárhogyan is legyen az. Csak mikor már az ajtón kilép, nyújtom felé ismét a poharat. Nem beszélek. Talán azt gondolni, hogy ha most elkezdek beszélni, azzal segítek. Ha tudnák, hogy ilyenkor hallani hallanak, de felfogni és megérteni? Nem éppen. Csendben haladok egy olyan kisebb park felé, amelyben el tudunk veszni, el tudunk tűnni. Ha beszél, ha szól hozzám, akkor válaszolok, éppen annyira mélyen és hosszan, hogy tudatalattija ismét érzékelje azt, hogy ott vagyok vele, s figyelembe veszem, mennyire is tud éppen most a külvilág felé fordulni a benne lévő tudat. Egy árnyékos helyet keresek, az egyik fa vastag ága szinte ülőhellyé nőtte ki magát, többen is elférünk rajta, mint öt fő. A helyre mutatok, s ha helyet foglal, akkor a megfelelő távolságot belőve, leülök. Csendben kortyolom a kávét, türelemmel, időt hagyva számára abban, hogy ide is megérkezzen. Itt nem tartom a húsz percet, csakis a helyzetre tudok reagálni.
Tudom, hogy eleinte ellenkeztem mindenféle pszichiáter, terápia és beszélgetés ellen (talán ellentmondás, de utóbbi még mindig nehezemre esik), de ahogy eltelt közel három hónap, és minden héten találkoztunk, valahogy része lett azoknak a bizonyos napoknak, inkább esett nehezemre ellenkezni neked, mint meghallgatni vagy beszélni. Alig mondtam még neked bármit, ami bennem őrjöng, de gondolom, nem véletlenül lett ez a hivatásod, megvan hozzá a birkatürelmed, a vastag bőröd és a kitartásod, és így még a magamfajta „nehéz eseteket” is képes vagy előbb-utóbb magadhoz édesgetni. Pedig a kórházban szánt szándékomban állt, hogy két hét alatt le foglak koptatni, vagy még odabent megölöm magam, mielőtt bárki egyáltalán megpróbálhatna segíteni, mert nem akarok segítséget. Különösen nem kontár kivitelezést. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs hinni abban, hogy megértesd, mit élek át, vagy pont te húzol majd ki a gödörből, és megkönnyebbülést sem érzek egyik alkalom után sem, de beismerem, felérsz egy pillanatnyi nyugtatóval. Ráfordítom a kulcsot, zsebre dugom, és elindulok lassan lefele azon a néhány lépcsőfokon a járdára. Rád nézek, de nem mondasz semmit, és ez sokszor rettenetesen idegesítő, de most kifejezetten kellemes időhúzás. Jó érzés, hogy bízhatok a türelmedben, ha valami, az tényleg végtelen, és tudom, hogy akkor is elégedett leszel, ha egy egész óra alatt egyetlen mondatot mondok. Követlek a parkba fél lépéssel mögötted, időnként sóhajtok, mellkasom átjárja a friss levegő, amit napok óta csak üvegen és falon át érezhettem volna. Nem nézelődök összevissza, csak fel-felpillantok a járdáról, ahol a két cipőm orra felváltva rúgja fel a helyenként igen koszos járda idilli képét, majd a fűszálak naptól kiégett hegyét és a vörös futópálya repedéseit. Intésedre felhúzom magam az ágra, és amikor te is felülsz, csendben bámulom a kezemben lévő poharat. Ujjbegyemmel szétkenem a kávécseppet a fehér műanyag fedőn, mintha körberajzolnám vele a pohár peremét, és talán egész percek telnek el, mire a számhoz emelem, és belekortyolok. - Pánikrohamom volt – visszaengedem a poharat tartó kezemet az ölembe. – Néhány napja – halkan és szaggatottan beszélek, több levegővel, mint erővel, és ahogy újra a iszom a kávéból, erősödik a hányingerem is. – Elmentem futni, és egy rendőr hozott haza, akit majdnem…lelőttem a saját fegyverével – még többet iszom, és még kevésbé érzem jól magam. – Azt hiszem, hallucináltam. És nem rajtam múlt, hogy nem vitt be egy éjszakára – már tudom, hogy ezeket kérdezted volna, ha nem mondom, de könnyebb volt megelőzni, mint percekig hallgatni, ahogy az agyamra mész. – Gyógyszer kellene – lehajtom a fejem, és újra tócsákat rajzolok a kávéspohár fedelére.
Figyeltem a jeleket, minden egyes alkalommal, amikor vele voltam. S hiába esküdtem fel arra, hogy életeket mentek, vannak helyzetek, amikor nem lehet már segíteni. Vannak döntések, amelyeket már csakk véghez vinni lehet. Mint amilyen az volt, amikor a hídhoz mentem, s eltökéltem, most megteszem. Hiszen csak egy ugrás és minden eltűnik, megoldódik. Azt az aranyzott ágat a mai napig a táskámon hordom, emlékezetőül arra, amit magában hordoz az a szimbólum. Nem erőltetem rá az akaratomat, az a másik fél nem tiszteletben tartása. Maga a jelen lét a fontos. A tudat, hogy ott vagyok vele. S az a kondícionálás, amely hangzódjék bármilyen borzalmasan is, már akkor elkezdődött, amikor bejártam hozzá, míg kómában volt. Hozzászoktattam a hangomhoz. A színéhez, ritmusához, a fix pontot adó érzetnek, amit, ha úgy dönt, használhat horgonynak is, melyen keresztül visszatalál az életbe. Ez viszont nem gyorsan, s nem is hetek vagy hónapok alatt történik. Valójában igen, ám az ego, az elme, csodálatos önbecsapó és kijátszó hiedelemrendszerrel bír. Nem török meg senkit. Becsapok. Várok, figyelek. Tükröt tartok elé, hogy meglása önmagát. Amiben már nincs játszma, nincsenek régi sérelmek, ugyanakkor megérti, nem az elpusztítása a cél, hanem létezése értelmének visszaadása. Az ego nem véletlenül van. De most segítségre van szüksége neki és annak a valakinek, aki jóval az ego mögött van. S arra is, hogy egymásra találva, támogathassák egymást. Érzem a pillantását rajtam, nem adom jelét. Most a csend az, amit segítségül hívok. Azt a csendes, amely nem sürget beszédre. Azt a csendes, ami a vele és mellette, az érte levésről szól. Hagyom éledezni, ébredezni, ha csak egy kicsit is, ebbe a dimenzióba, ebbe a tér-időbe visszatérni. Saját tempójában, saját kívánságához igazítva. Ha ez abban merül ki, hogy némán ülünk egész végig egymás mellett, majd némán zárul az egész találkozó, úgy is tökéletes. Ha beszélget, vagy pár szót mond, tökéletes. Van-e elvárásom? Nincs. Ő van. Csendben kortyolok párszor a kávémból, élvezve a napsütést és azt, hogy ez egy valóban nyugalmasabb hely. Egy ideig csendben maradok a szavai után. Korántsem a döbbenettől. Amiket elmond, mindazoknak az összesége, akivé formálódott, akivé vormálta magát az évtizedek alatt. Amit látni, az a jéghegy csúcsa. Ami alatta van, az lényeges igazán. Sajnálom? Nem. Együtt érzek vele? Figyelem. Mérlegelek. - Mit csinált éppen, amikor jött a pánikroham? Gondolatok, érzések? Aztán újabb csend. - Mire kér gyógyszert? - Kérdezem nyugodtan. Ítélkezhetnék könnyen azzal, hogy aki gyógyszert kér, az menekül saját maga elől, és a felelősségtől, csakis és éppen pont attól a felelősségtől, ami csakis az övé. Az ego nagyon jó kis érzelmi trükköket be tud vetni a védelmében. Az illető védelmében, hiszen azt tanulta meg mindössze, amire úgy véli, az élet kondícionálta. S az ő feladata védeni és közvetíteni. Nekem az a feladatom, hogy ezt a zavart megszüntessem. S nem pedig, hogy erősebbé tegyem, vagy elaltassam.
Kezdőlap
- Ezt a kérdést passzolom - nézem a kávémat a kutatási részleg étkezőjében. Egyáltalán nem kantin jellegű, úgy terveztettük meg, hogy otthonos és kényelmes legyen. Van, aki a konyhájában dolgozik otthon, mert máshol nincs hely, és ez adta az egyik ihletet. A másikat az, hogy csak egy nagy baromság, hogy a nyitott tér, az hejj dejó. Itt pedig, ha lazsálnak is, nem azért bújnak el, mert nem akarnak dolgozni. Ki kell kapcsolni a saját agyunkat is, ezért jöttem most én is ide, fejhallgatóval, kis notebookkal. Tíz perc kikapcsolás után jönnek az elképzelések, és ha nem lennének nálam a holmik, mire beérek az irodába, addigra elfelejtek mindent. Kézírással is. Így viszont, hogy legépelem, a vizuális része is megvan, mit hova akarnék tenni. 
A kávézóban a barista már ismeri a nyűgeimet, amit általában szokásnak szokás nevén nevezni, a mosolya viszont minden esetben töretlen mindegyiknek, amikor betérek. A finom kávé mellé a mosoly sokat számít, mint ahogy a környezet is. Fizetés közben érkezik az üzenet helyett egy hívás, amit egyből felveszek, s már a kezemben a készülékkel érzem a másik rezgést a tenyeremben, ami jelzi, hogy a hívást előtte egy üzenet is beelőzte. Megvan a cím. Sosem érzem kötelességemnek, vagy kelletlennek a vele való beszélgetést. Szükséges ez a jellemvonása, vagy viselkedésa, akárminek is nevezzem, nem ez a lényeges, hanem az eredménye. Például az, hogy személy szerint kedvelem, amit egyáltalán nem a bizalmas hanggal viszonzok, az teljességgel hiányzik belőle. Alkalmazkodtam a stílusához. Kimért, pontos, rövid és tömör. A beszélgetés egészen pontosan húsz másodpercig tart, s előbb bontja a vonalat, minthogy levegőt vennék, így máris a farzsebemben landol a készülék, hogy a tálcára pakolt kávékat fel tudjam markolni, s a kocsiajtót is kinyitni majd, ha odaérkezem.