Másfél hét telt el azóta, hogy utoljára láttam Lucyt a családunk grill partyján, ahonnan igyekeztünk mindketten minél gyorsabban és minél angolosabban távozni. Egyikünknek se volt szüksége arra, hogy kérdésekkel bombázzanak arról, amit nem csak nehezünkre esett felfogni, de még elfogadni is. Így amikor a körülöttünk lévők felénk irányult figyelme lecsillapodott, mi kihasználtuk az alkalmat, hogy megszabaduljunk a kínvallatástól. Én értem, hogy csak jót akarnak ezzel. Hívhatjuk figyelemelterelésnek vagy közbeavatkozásnak mielőtt túlságosan belekényelmesednénk a remete életmódba, de számomra közel sem érződött ez segítségnek. Talán ha több időt töltöttem volna itthon akkor átjött volna az elképzelésük, de már egy jó ideje magamban rendeztem le a problémáimat, így bármiféle külső közbeavatkozás sokszor az ellenkezőjét váltotta ki belőlem. Az egyetlen akinek a társaságára leginkább szükségem volt, az a személy itt ült mellettem, még ha most úgy is tűnt, hogy mindketten előnyben részesítjük a saját gondolataink rabságát. Mégis ez a csend is sokkal hálásabbnak érződött, mint reflektorfénybe kerülni a családtagok figyelme alatt.
Jó érzés volt most vezetni a kocsimat. Az utazások során nem sokszor van alkalmam a kormány mögé ülni, így üdítő változást hoz ebben a bizonytalan időszakban az, hogy van amit én irányíthatok. Úgy két éve szereztük be apával a Volvot az egyik szomszédunktól, aki szeretett volna minél hamarabb továbbadni az autón így jócskán a piaci ár alatt kaptuk meg. Nem volt komolyabb baja az autónak - egy-két kisebb horpadást leszámítva, számomra pedig egy álommal ért fel, hogy egy saját kocsi kerül a tulajdonomba. Összeegyeztetni bármelyik testvéremmel, hogy hurcolják a hátsómat amikor a szükség úgy hozta egyenlő volt a lehetetlennel. Byron állandóan máshol volt, Clint pedig sose ért rá igazán és ha mégis akkor csak a folytonos sürgetés ment a részéről. Ezeket figyelembe véve többszörösen is jól jött, hogy nem kellett tőlük függenem. Scott haverunktól pedig szerencsére egészen baráti áron jutottunk alkatrészekhez is aminek segítségével apával ketten egészen gyorsan kipofoztuk a verdát. Ennek ellenére egy kezemen meg tudnám számolni hány alkalommal használhattam ki igazán az előnyeit. Azonban mint az kiderült Byronnak sokszor jól jött a távollétem miután a saját autóját összetörte. Emlékszem arra az üzenetre amit azután írt, hogy elvitte a Volvot egy körre. Gondolta jobb később bocsánatot kérni mint engedélyt kérni és bevállalni az elutasítást. A csillagokat leígérte az égről azzal kapcsolatban, hogy mennyire fog vigyázni rá. És bár eleinte nem örültem ennek, de utólag beláttam, hogy jobb ha használatban van, minthogy csak ott porosodjon a kocsi az enyészetnek.
Az ismerős ösvényre kanyarodok le ami egyenesen a kempingező túra kezdőpontjához tartozó parkolóba vezet. Álmomból ébresztve is kívülről fújnám az utat, hiszen számtalanszor jártam már itt. A különbség azonban abban rejlett, hogy a sok alkalom közül ez az első amikor kettesben tesszük meg ezt Lucyval.
A pohártartóban lévő kólából iszok egy kortyot a szívószállal, a kocsiban meg friss sült krumpli illat terjeng körülöttünk. Indulás előtt volt egy szokásunk, hogy még beugrottunk az egyik útbaeső gyorsétterembe és feltankoltunk belőlük épp annyi adaggal ami csillapítja az étvágyunkat, de nem telít el annyira, hogy meg se bírjunk mozdulni utána. Egyszer Timo elszámolta magát és még egy órát ott kellett ülnünk a parkolóban lévő padok egyikén amíg össze nem gyűjtötte az energiáit az induláshoz. Nem akartunk besokallni, mert tudatában voltunk annak, hogy a csomagtartóba ott lapul egy kosár felpakolva különböző szendvicsekkel amiket anya készített még az indulás előtt. Sose engedte, hogy bármelyikünk is besegítsen és ha mégis bepróbálkoztunk akkor a kezünkre csapott egyet és kihessegetett a konyhából. Néha már csak direkt azért is beszöktünk, majd jót nevettünk miközben még az elkerülhetetlen bekövetkezte előtt kimenekültünk a konyhából.
- Hamarosan megérkezünk. Nem vagy éhes? - töröm meg én a csendet Lucy felé intézve a szavaimat, hiszen nem úgy tűnt mintha bármit is elvett volna abból amit vettünk. Vagy csak az én figyelmemet kerülte el. - Ígérem nem leszünk sokáig. - teszem még hozzá nyugodtabb hangnemben, hiszen már azt is nagy csodának tartottam, hogy végül eljött velem. Idővel rá kellett jönnöm, hogy szimplán csak az ahol azt mondogatom: szeretnék mutatni valamit neki - nem fog beválni. Magamon is tapasztalom és érzem, hogy sok esetben a leghétköznapibb tevékenységek szívják el teljesen az energiámat és ha valamit nem az életbevágó muszáj vezérel akkor nem érzek késztetést a végrehajtására. Na már most érzékelhette a szavaim által azt, hogy ez egy újabb reménytelen próbálkozás a részemről amivel a közöttünk lévő feszültség ködén próbálnék áthatolni. Ha a nagyobb képet nézem, számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy a ködösítésem mennyire elnyomta a célom fontosságát. Így nem maradt más mint az utolsó mentsváram és ütőkártyám: Timo hagyott neked egy üzenetet.
Aztán most itt tartunk. Talán nem ártott volna először is ezzel kezdenem.
Egy üres helyet keresek a parkolóban és csak ezután szállok ki a kocsiból. Jó páran már nekikezdtek a túrának, de akadtak olyanok is, akik csak eljöttek idáig kocsival kirándulásnak címezve az utat, majd kiültek a faasztalokhoz tartozó padok egyikére és a friss levegőt élvezve fogyasztották el a szendvicseiket. A mi utunk ennél mindig tovább vezetett.
A hátitáskámat kapom ki a hátsó ülésről és egy gyors leltárazást tartok benne. Még egy üveg vizet bedobok a másik mellé, aztán becsukva az ajtót veszem fel a napszemüvegemet. Az idő most kegyes hozzánk, de annyira tikkasztó hőség sincsen ami miatt folyamatosan küzdenünk kellett valami hűvös helyért, mert még a fák árnyékában is fülledtnek érződött a levegő. Ilyenkor az egyetlen reményünk a késő délutánnal érkezett amikor a nap lemenőben volt, a hőmérséklet meg többé már nem azt éreztette az emberrel, hogy helyben meggyullad.
A kocsit leellenőrizve vágunk neki az útnak, én pedig újra szólásra nyitom a számat. - Emlékszel arra az egy alkalomra amikor az egyik utunk előtt nélküled jöttünk fel ide?
Én tisztán emlékszem mennyi féle kifogást gyártott Timo a testvérének ő miért nem jöhet most. Meg az is tisztán megvan, hogy életembe nem menekültem ki olyan gyorsan a kocsiba mielőtt Lucy szemeibe nézve bevallhatnék mindent amire készülünk.
- Abban az időszakban kaptuk a hírt, hogy egy másik keresőcsapat emberét elvesztettük, Delano meg folyton üzenetekkel bombázott minket a motivációs szövegtől kezdve a mindenre fel kell készülnünk beszéden át. Aznap eljöttünk ide egy halom papír, toll meg energiaital társaságában. Utólag áldom a józan eszünket, hogy nem valami alkoholt hoztunk. - mosolyodok el ennek gondolatára, de aztán tovább folytatom. - Szerettük a merülést, viszont nem áltattuk magunkat, hogy ez veszélytelen, csak néha félrepakoltuk a gondolatot. Nem mehettünk úgy le, hogy folyamatosan a legrosszabb végződésen kattogunk. Mégis ezzel tisztában lenni olyan volt, mint lélegezni: ösztönösen veled volt mindig. Aztán egyszer csak jön egy ilyen hír, mint ami Cassel történt és az egész megint nyomasztóan valóságos lesz. - elhallgatok egy pillanatra talán mindkettőnk érdekében. Lehet, hogy ez nekünk egy természetes gondolkozási folyamat volt, de Lucynak biztosan nem.
Körültekintek miután átvágunk egy kisebb szikladarabos részen, miközben kezemet Lucy felé nyújtom segítség gyanánt és ha elfogadja, akkor együtt tesszük meg azt a távot.
- Ezen felbuzdulva döntöttünk úgy, hogy írunk mindketten egy-egy levelet arra az esetre, ha valami félremegy. Neked címezve. - Lucy felé fordulok, de már nem vagyunk messze. - Mielőtt kérdeznéd, fogalmam sincsen Timo levele mit tartalmaz, pedig elhiheted, hogy megpróbáltam kideríteni. De aztán mikor megközelítetted jött azzal a hülye szokásával, hogy megharapott. - égnek emelem a tekintetemet erre, de valahol szórakoztat ennek gondolata, még ha más esetben olyan is mintha gyomron vágtak volna.
- Azt viszont a lelkemre kötötte, hogy mindenféleképpen juttassam el hozzád és fordított esetben neki is ez lett volna a dolga. - jegyzem még meg, de időt hagyok neki, hogy ezt a temérdek információt most feldolgozza.

Byron sajnos nem ismerte a nem fogalmát, és a kezdeti könnyed flörtnek és szexuális viszonynak az lett a vége, hogy randira akart hívni. Nem tartottam jó ötletnek, hogy elmenjek vele és ennek több oka is volt, többek között a testvére Nolan. A mai napig haragudtam rá Timo miatt, és nehezen emésztettem meg, hogy a részese volt a halálának. Hiába próbálkoztam azzal, hogy felülkerekedjek a tényeken, mégiscsak ő volt az, aki telefonon közölte velem, hogy a bátyám nincs többé. Kiszakította a szívem egy részét, és hiába gyászoltunk mind a ketten, egészen más véleménnyel voltunk a történtekről. A szüleim megnyugodtak a temetés után, de bennem csak a kérdések gyűltek, és mindezt egy névtelen levéllel tetőztük. Aznap amikor Nolanhez felmentem a közös lakásba egy fehér borítékot találtam a postaládában, de csak másnap reggel olvastam el. Jó fél óra kellett mire egyáltalán ki tudtam jönni a mosdóból. A gyomrom émelygett a kivágott újságpapír betűk láttán: „Timo gyilkosság áldozata lett. Ha többet akarsz tudni, akkor figyeld a postaládádat.” Már az is felért volna egy rúgással, ha ezt nem kapom meg, de a tudat, hogy valaki keresztbe akart tenni a testvéremnek és végül sikerrel járt…megalapozta a következő napjaimat is. Nolan kiköltözése után automatikusan cuccoltam át a nagypapámhoz és vele töltöttem a legtöbb időmet, ha nem éppen búfelejtőnek Byron ágyában kötöttem ki. Bántam utólag, hogy belementem, de érzelmileg megfeneklettem és kellett valami vagy éppen valaki, aki a felszínen tudott tartani. Nolanhez nem mehettem, már nem bíztam benne úgy, mint régen. Timo távozásával a hármasunk is felbomlott. A munkába temetkeztem, a főnökömmel túlóráztam és ha tehettem akkor hétvégénként is extra műszakot vállaltam. Nem szerettem volna időt hagyni rá, hogy a gondolataim útvesztőjébe kerüljek. Feldolgozhatatlan a szeretett bátyám elvesztése…túlságosan közel álltunk egymáshoz. Nolan néha próbálkozott a hívásokkal meg az üzenetekkel, de egyikre sem válaszoltam neki. Kerülni akartam az egész családját, de Byron odáig ment el, hogy a nagyapámnál keresett fel. Szerencsére a drága papa lerázta, de képtelen voltam már annyi hazugságot gyártani, hogy óvatosan koptassam le. A kedvesség nem volt a szakterületem, jóval könnyedebben mentem át érzéketlenbe, de most nem volt kedvem mások érzelmi világával foglalkozni. Timo hiánya minden egyes napomra rányomta a bélyegét, és a várakozás, hogy egy apró hírmorzsát is kaphassak az ügyével kapcsolatban…megőrjített. Nolan végül elérte a célját, mert azzal, hogy Timot hozta szóba és egy lehetséges üzenetet tőle, már úgy voltam vele, hogy ennyit megér nekem is…nem számít, ha kettesben maradok Nolannel.
A kocsiutakat nem szívleltem annyira, az a csaj voltam, aki inkább repülőre ült, mintsem órák hosszat tengődjön egy zárt térben és csak lassan jusson el a céljához. A kempingező túra egy régi szokásból alakult ki, melyhez ismételten aktív emlékfoszlányok társulnak.

A két fiú előttem startolt el és valamire készülnek, mert úgy egymásra vannak borulva, hogy képtelenség szétválasztani őket. Timo sapkája elcsúszott a borzos haján, miközben Nolan is hasonlót visel csak éppen fordítva. A nehezebb holmikat ők viszik, nekem csak egy kisebb hátitáska jutott, benne a fontosabb élelmiszerekkel meg útravaló italokkal. Fogalmam se volt, hogy mit akarnak csinálni, azt mondták, hogy jó móka lesz, és én is nagyon fogom élvezni. Legalább három méterrel vagyok lemaradva tőlük és a táskám pántján játszadozva az ujjaimmal számolom a lépéseimet.
- Lucce…gyere már. – sürget a testvérem és hátat fordítva az útnak most a szemembe nézve mosolyog. – Meg fogsz döbbenni, hogy mit találtunk itt a legutóbb Nolannel. – nem reagálok semmit, egyszerűen megrázom a fejemet és a cipőm orrára sandítok. – Vissza akarok érni sötétedésre Timo. – nyavalygok, mert fáj a lábam, és semmi kedvem a természetben bandukolni. – Ne legyél már ünneprontó Lucy…ma nem megyünk haza. – a vigyora ördögi, de pont ez az, amivel kikészít és megállásra kényszerít. – Tessék? – nyögöm ki lerökönyödve a tényeken és a másik fél tekintetét fürkészem. – Nolan ez igaz? – kérdezek rá a biztonság kedvvért, de ő még csak most fordul meg az irányunkba. – Nyugodj meg nem lesz semmi baj. Hoztunk sátrat, meg minden egyebet és egy klassz helyen fogjuk felverni. A lényeg, hogy nem fogod megbánni. – biztat ő is, de félek ez kevés lesz ide.

Azon az estén láttam életemben először szarvast, vaddisznót és rókát is. Egy kisebb patak mellett vertünk tábort és egy régi fának a tövénél találtunk három vésést a törzsben. Különböző történeteket kreáltunk köréjük, végül azzal zártuk a kirándulást, hogy a saját monogramunkat is belevájtuk a régiek mellé.
- Köszönöm nem. – térek vissza a jelenbe, ahogyan oldalra lesek és elkapom Nolan ivásának utolsó mozzanatát. A parkoló viszonylag tele van, de a szélén találunk egy üres helyet és oda állítjuk le az autót. Nolan az, aki ismételten magára vállalta a hordár szerepét, nekem csak a megszokott kisebb méretű táska marad, és ha már a hátamra kanyarítom, utána felveszem a napszemüveget is. A kezdeti készülődés után megindulunk a kijelölt ösvényen és a tekintetem az égre vezetem, aztán Nolan arcvonásaira.
- Nem nagyon dereng. – felelem neki a kezemet a homlokomhoz téve, aztán sikerül beállnunk a másik tempójára és megkezdeni a túra első felét. Egy másik merülő elvesztését felhozni nem a legjobb téma, de nem szakítom félbe, mert kíváncsi vagyok, hogy mit akar kihozni belőle. A történet fordulata talán a megemlített levél a számomra, melyből kettő is van, csak éppen az egyiket nem lesz alkalmam elolvasni. – Mindketten nekem írtatok? – vonom fel az egyik szemöldökömet és a kezét elfogadva kapaszkodom fel a sziklás részen. – Azt állítod, hogy valahol a közelben van egy levél a bátyámtól…és ezt még csak most szándékoztad elmondani a halála után egy hónappal? – kérdezek rá kicsit talán dühösebben, mint kellene. Fújtatva állok meg és támaszkodom meg a két térdemen. – Sajnálom…csak erre nem számítottam. – harapom be az alsó ajkamat, ahogyan kiegyenesítem a hátamat és a két szeme közé nézek. – Timo soha nem említette ezt. Nem értem őt. – igazítom meg a lófarkamat, de ez sokkal inkább pótcselekvés, sem mint valami értelmes mozdulat a részemről. Már a nyelvem hegyén van, hogy mondjak valamit, de aztán visszatartom az információt. – Te miért nekem írtad meg azt a levelet? – döntöm oldalra a fejemet és csípőre téve a kezeimet állok meg, hogy választ kapjak erre. Timo okát megértem, de Nolan szintén elhallgatta ezt, és szeretném tudni, hogy miért éppen nekem szól az a levél, melynek tartalmáról az égvilágon semmit sem tudok.

Néha egészen érdekes eljátszani a gondolattal, hogy milyen irányt vett volna az életem, ha a nevelésünk nem utasította volna el élből az állandó szobában létezés minden verzióját. A családunknak mindig is fontosnak számított, hogy kihozzuk a maximumot, ha a környezetünk megismeréséről volt szó. Mi voltunk azok akik időnként táskákba mélyesztettük az életünket és napokra sátorra váltottuk fel a házunk falait. Akiknek mindig volt egy kedvenc nyaraló helyük, kedvenc partszakaszuk, ahol a hullámok pontosan megfelelőek voltak ahhoz, hogy a szörfdeszkánkkal uralmuk alá vegyük őket. Sosem okozott csodálatot számomra, hogy felnőtt koromra én sem tudnék megmaradni egy irodában vagy úgy egyszerűen sokáig egy helyben. Ahogyan az sem volt meglepő, hogy ez a hagyomány a barátaim között is ugyanúgy gyökeret eresztett, mint az életem szinte minden területén. Az elmúlt hetekben azonban sok minden változáson esett át. A merüléstől még mindig egy mélyre nyúló szakadék választott el, ami megakadályozott abban, hogy újra az ismeretlenbe merészkedjek. Az egész jövőképem ebbe a munkába gyűlt össze, most pedig ez az amitől úgy érzem meg kell tartanom egy egészséges távolságot.
A közös kempingező helyünk egyik összetartó személye nem volt többé, a kettőnk közötti kötelék pedig amit Lucyval az évek során gondosan tartottunk össze pedig végleg elszakadni kényszerült.
Nem tudtam hova vagy kihez térhetnék vissza. Nem voltak menekülőpontok, csak átmeneti megoldások amik józanul tartottak a hétköznapok során.
Hetek óta most először érzem magamat legközelebb a régebbi életemhez, még ha az ami most zajlik árnyéka is annak, ami akkoriban éltetett. Gondolatban akaratlanul is párhuzamot húzok a kettő között. Régebben a kocsi versengésektől, csipkelődéstől és nevetéstől nyüzsgött, most meg csak valami halk dallam váltja fel ami a rádióból szól, de egy szavára sem tudok koncentrálni a dalszövegnek. A teljes csend azonban most totálisan padlóra küldene. Mégis Lucy jelenléte mentőkötélnek tűnik, hogy ne sodorjanak el azok a gondolataim amiket jobb szeretnék egyedül töltött pillanataimra meghagyni. Fura volt ez az új állapot. Régebben természetesen jöttek a szavak, most meg mielőtt bármit is mondhattam volna még a kimondás előtt ötvenszer átgondoltam őket, nehogy elszúrjam még ennél is jobban a dolgokat.
Egyből magamba szívom a friss levegőt ahogyan kiszállok a kocsiból és bevárom útitársamat. Kevesebb csomagunk van, mint az előző alkalmakkal, de a nagyját magamra vállalom. Most csak átutazóban vagyunk itt és visszalátogatni a törzshelyünkre inkább bír jelenleg szimbolikus tartalommal, mint kikapcsolódási szándékkal. Timoval ezt még a levél írása után megbeszéltük.
[Ezen a helyen fogjuk elolvasni is. Ebben nem egyezkedek! - Timo határozott kijelentését egy kézrázással pecsételtük le. Én sem képzeltem volna el másképp.] Valljuk be, az ember pedig nem tud menekülni az omladozó világa elől, ha magával hurcolja azt mindenhova. Az első héten még naivan hittem volna ebbe, de így egy hónappal később kedvem lenne kinevetni hiszékeny énemet.
Lucynak csak szűkszavúan beszéltem arról mit is keresünk itt, de miután megkezdjük az utunkat az ismerős ösvényen, azután hosszabban is belemegyek a témába. Az első pár alkalommal történő hiábavaló ködösítés nagyszerű tanulópénz volt, hogy még egyszer ne ugorjak fejest ugyanabba a hibába.
- Én próbáltam tudatni veled. Többször is. - tartom fel mutatóujjamat. - Amikor először találkoztunk, aztán a családi összejövetelen is. De értem, az egyenes beszéddel többre jutottam volna. - látom be most már hangosan is kimondva hol hibádzott az elképzelésem.
Magamban elfojtok egy mosolyt amikor felmerül benne miért neki írtam meg én a levelet. Olyan édes, hogy néha annyira nincs tisztában azzal ami előtte zajlik. Sóhajtok egy aprót.
- Igen, neked. Miért olyan meglepő ez, Luce? Mintha ne lettél volna minden utazásunk során három másik levéllel is gazdagabb. - mosolyodok el. - Kiválasztottuk a számunkra közösen legfontosabb személyt, aki teljessé tette a hármasunkat. - adom még hozzá, de semmilyen kétség nem hagyta lenyomatát a hangszínemnek. - Sose volt az Lucy, hogy csak Timoval mi voltunk ketten. Az utazásunk során is mindig velünk voltál valamilyen formában. A levélírás alatt vagy amikor beugrottunk a helyi ajándékboltba, hogy valami jellegzetes szuvenírt beszerezzünk neked. Ez egyikünknek sem volt kérdéses, hogy te vagy akinek üzenetet hagyunk hátra. Neked az volt? - kérdezek vissza, hátha így már belátja mekkora hatással volt mindig is az életünkre. Azt azonban szándékosan kihagyom, hogy a beszélgetéseink nagy részét is ő tette ki, amikor Timo nem szállt le a témáról és arra próbált rávenni, hogy hívjam a testvérét randira vagy legalább valljak be neki mindent. Egyszer amíg zuhanyoztam ő elcsente a telefonomat és a nevemben kezdett el írni Lucynak egy üzenetet. Az utolsó pillanatban sikerült tőle visszaszereznem mielőtt megtörtént volna a probléma.
- Nem akartunk szólni róla. - enyhén megvonom a vállamat, hogy bizonyára ez lehetett az oka amiért nem tudott róla.
Megérkezve az ismerős helyre lassítom le a lépteimet és a hátitáskámból egy pokrócot halászok elő, amit a földre terítek, aztán el is kényelmesedek rajta. A következő amit kiszedek a táskából az Timo levele, a borítékon rajta a kézírásával meg a Lucynak adott becenévvel. Szinte olyan mintha tegnap lett volna amikor a haverommal ugyanitt ültünk. Percek óta már fel se nézett a papírból, csak a toll heves sercegését lehetett hallani miközben levéste a gondolatait. Egyedül csak akkor pillantott fel amikor az energiaitalát kereste, mert az első alkalom során a vakon keresés miatt majdnem felborította. Aztán nagyot kortyolt a dobozból, majd visszatért az íráshoz, de előtte mintha egy másodpercre mindig megállt. Olyan volt mintha így szedte volna össze a gondolatait. Piszkosul hiányzott.

A parkolóban állva és Nolanre várakozva sok minden átfut az agyamon. Amikor utoljára jártunk itt, akkor a bátyám még élt. Timo szeretett viccelődni, vagy átverni bennünket, a kocsiban sohasem volt csend. A mostani utunk alatt csak a szükséges kommunikációt zavartuk le, lehettünk volna két idegen is egymás mellett. Hiányoztak a közös nevetések, a hármasban töltött megszokott idő. A triumvirátus felbomlott, már semmi sem volt olyan, mint évekkel ezelőtt. A táskát a hátamra veszem és megindulok az ösvény irányába. A zöldellő fák sűrűjében a levegő is tisztább. Különösen nagy élményként könyveltem el, ha eljöttünk a kedvenc helyünkre, de már hónapok óta nem gondoltam erre a spotra. A Timo nélkül töltött időszak fura volt és üres, mintha a szívemet tépték volna ki a mellkasom fogságából. A szüleim kezdtek visszatérni a megszokott életükhöz, anya egy újabb utazást tervezett, apa visszament az egyetemre tanítani. A nagypapám mondogatta egyedül, hogy nincs rendben az, hogy szemet hunyunk a testvérem emléke felett. Anya már nem is figyelt rá, hiszen öregnek titulálta a papát, de én több igazságot véltem felfedezni ebben a kijelentésben, mint mások. A munkámat eddig is elvégeztem, néha fejben azzal szórakoztam, hogy Timo hazajön a hosszabb utazása után, de a lelkem mélyén tudtam, hogy ez csak önámítás. Az emberek elfeledik és úgy tesznek, mintha ez az élet rendje lenne. Nem nyughattam a levél kapcsán sem, amíg ki nem derül az igazság a halála körülményeiről. A pántba kapaszkodom és a fák feletti eget pásztázom. Hidegnek nincs hideg, és ha belegondolok, hogy januárban temettük Timot…már eltelt volna három, vagy négy hónap is? Mikor gyorsult fel ennyire az idő? Kicsit megrémülök azon, hogy nem vettem észre a körülöttem lévő évszakváltozást, ha már ennyire tavasziasra fordult az időjárás. Komolyan néznem kellene a naptárt és nemcsak robotmódban létezni. Jesszusom akkor ez azt jelentette, hogy Byronnal hónapok óta viszonyt ápoltam? Le kell állnom mindennel, és előhozni magamból a régi Lucyt.
Lassan kezdünk feloldódni és az út első részében már beszélgetéssel is próbálkozunk. Nem mondanám, hogy sokat érdeklődtem volna felőle, és elteltek úgy hetek is, hogy nem csörögtem rá. A kiköltözésével nekem is nyomasztóvá vált a lakás hangulata, ezért megfontoltam, hogy kiadom valakinek, onnan is jönne a pénz, de nem vitt rá a lélek. Össze kellett volna szednem a testvérem cuccait, és a szobája környékére sem merészkedtem. Érintetlenül hagytuk, és megőriztük a privát terét, ahova bemenni felérne egy kínzással. A felhozott újabb információk csak előhozzák a régi sérelmeket és felszakítják a sebeket.
- A családi összejövetelen, ami másfél hete volt Nolan? Timo lassan négy hónapja halott, és nem tudtál szólni arról, hogy hagyott nekem egy levelet? – bicsaklik meg a hangom, mert ezzel most nem tudok mit kezdeni. A szememet csípi a könny és el is fordulok a másik irányba, hogy úgy tegyek, mint akit baromira izgat a kilátás. Felkavartak a fejlemények, kicsit haragszom is rá, hogy ennyi ideig húzta. Számtalan lehetősége lett volna, hogy kapcsolatba lépjen velem…Lucy ugye tudod te is, hogy még a telefont se vetted volna fel neki? Nehezen ismerem be, ha tévedek, de mégsem okolhattam magamat. Timoról bármilyen apró információnak örültem volna és puff most hirtelen kiderül, hogy van egy nekem címzett levele. Mélyen beszívom a tüdőmbe a levegőt és arra koncentrálok, hogy végül elhozott ide. Nem érdekel, hogy mennyi idő telt el, most megkaphatom és csakis ez számít. Az utunk folytatásában a meredekség is egyre kuszább a sziklák tövében és sajnos igénybe kell vennem a segítségét Nolannek. Eleinte ódzkodom megkapaszkodni a kezében, de aztán túljutok ezen és megérintve az erejével egyetemben húzódzkodom fel a sziklaperemre. Az elhangzott mondatok lényegében két levelet említenek és eme tények felett nem akarok elsiklani. Timo egyértelműen nekem címezte, de vajon Nolan miért tett ugyanúgy, mint a bátyám? A hajamat a fülem mögé söpörve hallgatom végig az érvelését.
- Azok a levelek mások voltak Nolan. Az utazásra nem kísérelhettelek el benneteket. Emlékezz vissza, hogy Timo nem is akart írni nekem, de addig nyüstöltem, amíg meg nem tette. A hármasunk… - harapom be a szám szélét. – Timoval volt teljes. Ő ismertetett össze veled, ő a hiányzó kapocs. – nyelek egy nagyot, mert érzem a torkomban növő gombócot, ami elfojtja. – Nem volt egyértelmű. Az utazásokon ti voltatok egy csapat, én sokszor éreztem, hogy kívülálló vagyok. A különbözőség nem szűnt meg, csak soha nem meséltem róla. – nézek a szeme közé.
- Aha… - nem reagálok a továbbiakra, hiszen felértünk és Nolan kiterít egy pokrócot a fűbe. Vonakodva húzom le a táska pántját és foglalok helyet mellette. A térdeimre fektetve az államat csak a messzeségbe bámulok, míg meg nem látom a levelet és rajta lévő ismerős kézírást.
- Timo… - nyögök fel halkan, és szó nélkül simítok végig a tetején, hátha érezhetem a bőre melegét, de ostobaság. Azonban véletlenül nem más kézfején cirógatom végig az ujjaimat, hanem Nolanén. – Bocsánat. – rántom el és csendben, rezignáltan fürkészem a borítékot. Vajon mit tartalmaz maga az üzenet? Hogyan állt neki az írásnak a bátyám? A komolyság nem vallott rá, de mégis…olvasni akarom!

Most minden Lucy közelében eltöltött perc olyan mintha aknamezőn lépkednék, de énem egy adrenalin fűtötte verzióját mintha vonzaná az ezzel a veszéllyel járó ismerkedés. Nem titkoltam sohasem, hogy a hármasunk minden tagja az évek alatt kitörölhetetlen helyet foglalt el a szívemben. Minden közösen megélt emlék, jó vagy rossz pillanat csak még szorosabbra fűzte ezt a köteléket közöttünk és hálás voltam azért, hogy a részemmé váltak. Ha újrakezdhetném, ezerszer is őket választanám, mert semmit nem bántam meg velük kapcsolatban. Sosem lesz olyan partnerem odakint mint amilyen Timo volt és bármilyen felmerülő gondolat ami ennek ellenkezőjére akarna rávenni, oltári nagy hazugságnak érződne. Timo után azonban valami megtört, szakadozni kényszerült. Nem lett számomra kevésbé fontosabb egyikük sem, mégis Lucy szavai azt éreztetik velem, hogy a hármasunk egy ponton nem igazán formálta meg a két ember közötti köteléket. Mintha lett volna ő meg Timo és én meg Timo, mi pedig Lucyval valahogy csak akkor váltunk egységgé amikor a testvére ott állt közöttünk. Most valahogy hülyének érzem magamat miközben olyat próbálok bizonygatni ami talán soha nem is volt ott? Bárhogyan is, nekem nem olyan egyszerű búcsút intenem Lucynak, mint ahogyan azt a távolságtartása velem érezteti. Valahol megérdemelten, természetesen. Fordított esetben ha valami történne a testvéreimmel, én is bizonyára keresnék valakit, akibe ölhetem a haragomat. Aki nem adhat választ a kérdésekre, de tökéletes felületet biztosít a megterhelő érzések kiadására. Talán elfogadni nem fogom, de idővel esetleg megértem, hogy a mások életében betöltött szerepeink változnak, bárhogyan is tiltakozunk ellenük. Ettől függetlenül nem fogom feladni, hogy megtaláljam az igazi felelősöket, akik hetek óta odakint járkálnak abban a tudatban, hogy megúszták. Számukra Timo csak egy járulékos veszteség, de szerencsétlenségükre vagyunk egy páran akiknek ennél sokkal többet jelentett. Sajnos még mindig úgy érzem, hogy sötétben tapogatózok ezzel kapcsolatban és bármilyen információt is összeszedek, az túl kevésnek bizonyul ahhoz, hogy bárkihez is hozzákössem. Erinnel egyik este pont emiatt beszélgettünk. Nekem egyáltalán nem jött álom a szememre, ő meg éppen csak félretette a könyveit. A kapcsolatunk ugyan még nem az igazi, de már nem csak a rossz tesó vagyok a szemében, hanem olyan akivel időnként leül beszélgetni vagy tanácsot kér. Épp akkor is Timo ügye járt a fejemben, ami az éttermi munkám és a futárkodás mellett sem tudott eltörpülni. Erin azt mondta, hogy olyan módon akarom ezt megoldani amihez nincs hozzáférésem. Túlkomplikálom, ugyanakkor egyedül kizárt, hogy sikerülni fog. Itthonról, a családi étteremből meg főleg nem. Azóta is többször azon kapom magamat, hogy járatokat nézegetek amik visszavisznek a helyszínre, Erin meg nem egyszer avatkozik közbe és emlékeztet, hogy még mindig meggondolatlanul akarok belevágni az ismeretlenbe. Azóta inkább tervezgetek, hogy amikor visszamegyek oda, akkor legyen is valami ötletem. A semmiből már így is túl sokkal rendelkezünk.  
A kempingezőhely kinézetében a régi formájában vár vissza, csak az az érzés válik újdonsággá ami egészen idáig vezetett minket.
Sóhajtással fogadom a vádjait ami a levél átadását illeti.
- Melyik nem fogadott hívásomba vagy megválaszolatlan üzenetembe kellett volna tudatnom ezt veled? Szóba se akartál állni velem. - közlöm vele az én álláspontomat. - Elképzelni sem tudom min mehetsz keresztül, de a testvéred elvesztésével szembesülni nekem sem volt egyszerűbb és soha nem is lesz az. - vallom be. - Ezek szerint mindkettőnknek kellett egy kis idő, hogy eljussunk erre a pontra. - csak amíg nekem rá lett volna szükségem, addig ő a közelségemet sem bírta elviselni. - Megígértem Timonak, hogy melletted leszek amikor elolvasod a levelet. Tartom magamat ehhez. - nem tudom, hogy ő maga számolt ezzel a lehetőséggel vagy sem Lucyt illetően. Talán ott és akkor amikor egymás mellett ültünk, megfordult a fejében, hogy a testvére így fog gondolni rám? Timonak megvolt az a szokása, hogy mindig kevesebbet mutatott, mint amit valójában tudott. Jól megfigyelt mindent és csak akkor használta fel összegyűjtött tudását/ismereteit, hogyha a helyzet azt kívánta. Nem kérkedett sohasem. Ebből kiindulva pedig nem lepődnék meg ha tudta volna, hogy Lucy látni sem akar majd amikor a legrosszabb bekövetkezik.
A levelekre tér ki meg arra, hogy ő miképpen érzett irántuk. - Ő sosem párolta ezt, még akkor sem igazán amikor megbeszéltük veled. Egy kis noszogatás kellett mindkettőnk részéről, hogy pár sorban engedjen magáról beszélni. - gondolkozom el. - Azt mondta inkább megkímélne téged a részletektől, hogy ne aggódj még jobban miatta. Szerinte túlságosan okos vagy ahhoz, hogy félmondatokból is összerakd az egész sztorit és talán nem tetszett volna a végeredmény. - a levelet most már nem tartom tovább magamnál, mégis mintha egy részem nem is akarná elengedni. Ezt pedig az is kitűnően mutatja, hogy Lucy a kezemhez ér, én pedig végre észhez térek ennek hatására és nem tartom őt tovább távol az igazságtól.

... írta:

Hé Luce,
Ha ezeket a sorokat olvasod az azt jelenti, hogy valami nagyon félrement. És ha már itt tartunk, remélem a törzshelyünkön vagy, mert ellenkező esetben vágd tarkón helyettem Nolant. Az ígéret az ígéret.
Sejtem most az egész világra haragszol, huh? Tudod, beszéltünk már erről. Nem! Inkább veszekedtünk. Te nem akartad, hogy merüljek, én meg el se tudtam volna képzelni másképp az életemet. Aztán annyiban hagytuk a dolgot, mert egyikünk sem akart engedni. Most gondolom azt várod, hogy mondjam igazad van, mi? A-a, ezt a nyereséget még most sem gyűjtheted be. (Teljes szeretettel írtam ezeket a sorokat)
Egy utolsó kérésem azonban még lenne feléd (tudod, hogy mindig van több). Szeretném, ha nem fognád vissza magadat. Haragudni akarsz? Engedd ki a kislányt, sőt irányítsd felém. Tombolj kimerülésig, amíg meg nem könnyebbülsz, hiszen minden jogod megvan rá, csak könyörgöm ne magadban őrlődj. Szeretném, ha menetelnél tovább és élnél, én pedig mindig fedezni foglak majd. Emlékszel arra is hogy azt mondtad számíthatsz rám? Ez továbbra is érvényes. Tudjuk mindketten, hogy hajlamos vagy elkergetni a rossz dolgokat, de most nem ezt fogjuk csinálni. Szembe fogunk nézni velük és jól szétrúgjuk a hátsójukat. Jól hangzik igaz-e?
Akkor adjuk is meg a módját.
Én levések neked egy címet, te pedig fogod Nolan haverunk kezét és ketten nyertek nekem valami szépet. Csak megsúgnám, hogy a fődíj mellé egy újabb üzenetet kapsz tőlem. (Nem láttad, de most kacsintottam egyet, de a nap is a szemembe süt, mert a mellettem ülő seggfej a kocsiban hagyta a napszemüvegeket. Egyébként tagadja.)

Szeretlek tesó és ez örökre szól,
Xoxo, III. Timothy Bremer - de nektek csak az egyetlen!

Amíg ő a sorokba mélyed, én az előttünk elterülő tájra koncentrálok. Az egyik térdemet felhúzom, a másik lábamat meg kinyújtom a pokrócon ülés közben és bár szívesen végigkövetném a Lucy arcán megjelenő változásokat hátha abból rájöhetek mit írt Timo, mégis illetlenség lenne a részemről. Így hát teret hagyok neki. Ugyanakkor fura megélni azt, hogy mennyire közel van és közben ennél távolabb aligha lehetne. A levél eddig valami reményfélét jelentett, hogy van még egy befejezetlen ügyünk és nem hagyhatjuk hátra a másikat amíg ezt meg nem lépjük. Most azonban megvan az esély rá, hogy a levél átadásával minden lezárul. Én pedig nem tudom eldönteni, hogy készen állok rá vagy sem.

Furcsán élem meg, hogy már nincs testvérem. Timo földi porhüvelye innen emléknek tűnik, de mindannyian tudjuk, hogy egy időben hozzá tudtam bújni, meg bírtam ölelni és sírni is tudtam a vállán, ha arra volt szükségem. Most csak ez a tompa fájdalom van a szívem helyén, és fogalmam sincs, hogy mikor fog enyhülni. Sokszor fordul elő velem, hogy elindulok és megpróbálok egy értelmes mondatot összetenni, amit a bátyámnak mondanék, aztán rájövök, hogy erre csak akkor lenne esélyem, ha kimennék hozzá a temetőbe. Értelmetlen hétköznapok váltják egymást, nem sikerül felfognom, hogy mindenki tovább tudott lépni a halálán, csak én nem. A szüleim úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, anya az utazása részleteivel van elfoglalva, apa meg ismét belevetette magát a tanításba. Elmennek a tények mellett, és csak a nagypapával beszélhettem a bennem dúló érzésekről. Lett volna még egy váll, sőt valószínű Nolan azonnal felkapta volna a telefont a kedvemért, ha az éjszaka közepén rácsörgök, de látni se bírtam őt. Az utolsó beszélgetésünk felkavart a lakásban, és habár nem veszekedtem vele, de muszáj volt távolságot tartanom. Nem értette meg, hogy a haragom nem apad, csak egyre jobban izzik, ha szóba kerül a fivérem. Timo elvesztése mindkettőnknek nehéz volt, de én úgy tekintettem rá, mint a „nyertesre”, aki haza tudott jönni, és ott volt a bátyám, akit elnyelt a tenger mélye. Elhozta nekünk, de mit értem már vele, ha nem lélegzett? Kit kellett volna okolnom, ha nem azt a személyt, akire rábíztam a védelmét? Miért volt olyan nehéz belátnia, hogy tévedett? Miért neki kellett közölnie a hírt, hogy Timo megfulladt? Darabjaimra hullottam szét a január elején, és azóta sem ocsúdtam fel ebből a rémálomból. Nolan hibáztatása olykor már elnyelődött, és csak úgy tekintettem rá, mint egy régi ismerősre, azonban a szálak megkavarodtak Byron végett. Óriási baklövés volt a részemről, hogy egy gyenge pillanatomban engedtem a csábításnak és bemásztam az ágyába. A testiségen kívül nem akartam egyebet, de aztán a „balesetek” megismétlődtek és ott találtam magamat, hogy én kezdeményezzem az elköltött pásztorórákat. Megőrültem, kicsúszott az irányítás a kezemből, és ötletem se volt, hogyan másszak ki a gödörből. A családi grillezésre se kellett volna elmennem, kellemetlenül érintett a meghívás, pedig a szüleimnek már hiányzott a Crowe család, csak nekem voltak fenntartásaim az egyesüléssel. Anyának és apának se említettem a névtelen levelet, ahogyan azt sem, hogy hetek óta nem beszéltem Nolannel. Nem igazán avatkoztak bele a magánéletembe, nekik csak az számított, hogy eljárok dolgozni és látszólag feldolgoztam a temetés utáni összeomlást. Korántsem éreztem jól magam, a munkába menekültem és észre se vettem, hogy igazából a tél elmúlt és helyébe köszöntött a tavasz. Lefoglaltak az új szerzemények, a kilátásba helyezett jelentkezésem az egyetemre, illetve a restaurátori ösztöndíjprogram. Akadtak teendők, szinte ezek alapján léteztem, miközben fejben állandóan a testvéremen kattogtam.
A mostani meghívásra is csak azért mondtam igent, mert szóba került Timo és valami üzenet nekem. Nolannel az út csendesen telt el a régi kempinghelyünkre. A feszült pillanatokat azzal ütötte el, hogy evett, vagy éppen a zene szólt a háttérben. Nekem tökéletesen megfelelt, hogy kifelé bámuljak az ablakon és összeszedjem a maradék erőmet is az előttem álló délutánra. Mindenesetre hamar érünk oda, én magamhoz képest is felszerelt vagyok, nem igazán rajongok a kirándulásokért, de ezt a környéket szeretem. A nagyobb táskát Nolan hozza a hátán, én meg egyenesen nekilátok az ösvény feltérképezésének. Rengeteg nyarat töltöttünk itt, szinte már csukott szemmel is idetalálnék, mégis furcsa remegés köti gúzsba a gyomromat. A hegytető még messze van, a sziklák terjeszkedése is egyre meredekebb, így kénytelen vagyok segítséggel megküzdeni egy-egy résznél, aztán valahogyan a beszélgetés is elkezdődik Nolannel. A könnyed hangnemet aztán megint egy vita felé torkolló párbeszéd olvasztja magába. A tény, hogy egy levél vár rám a bátyámtól szinte új energiákkal tölt fel, de a másik oldala ennek a hírnek, hogy hónapok teltek el a temetés óta is.
- Meg volt rá az okom. – állok meg befeszített térddel és a táskám pántjába mélyesztve a körmeimet. Velős mondat a számból, de mélyebben nem szeretném taglalni a miérteket.
- Talán még ez is kevés idő volt. – enyhülök meg a végére, mert nemcsak én gyászoltam. Csűrhetem és csavarhatom, de abban igaza van, hogy neki sem volt könnyebb dolga, csak éppen más állásponton vagyunk ezzel kapcsolatban. A feltárt igazság fényében csak nem értem, hogy Nolan miért nekem írta meg az utolsó levelét, de nem kellett sokat várnom rá, hogy felvilágosítson róla.
- Igen, Timo nem arról volt híres, hogy az érzelmeiről beszéljen, főleg nem előttem. – rázom meg a fejemet, és megvárom, hogy a pokrócot kiterítse az egyik füves placcra. Végül mindketten leülünk, én pedig már türelmetlenül áhítoznék a jussomra, amit egy kis gesztussal tudok csak elérni. Az érintés nem kellemetlen, de most valahogyan az egészből csak az izgat, hogy minél hamarabb visszakapjak egy kis darabot a testvéremből. Másodpercekig tart, hogy kicsomagoljam a levelet a borítékból, de már attól elszorul a szívem, ahogyan meglátom a kézírását. A könnyek azon nyomban megjelennek a szemem sarkában és felhúzott térdeimre fektetve olvasok bele a nekem szánt sorokba. Már az elején a szám elé tartom a kezemet, és alig látva az írást…újra kell olvasnom, mert rám tör a sírás. Fel sem fogom igazán, hogy mi van benne, de a végén csak egy sóhajra telik. A hónapok óta szunnyadó fájdalmam valami mássá kezd átalakulni. A remény tölti meg a mellkasom sötét zugait, amint arra térek át, hogy ez nem az utolsó üzenet volt tőle. Ha tehetném, máris mennék, de túl friss az emlék. A mellkasomhoz szorítom és felállva, remegő lábakkal a domb széléig araszolok. Lehunyom a szememet és az ég felé fordítom. Az orromon keresztül veszek levegőt, szinte már a tüdőm kiált érte, aztán lassan nyitom ki a barna íriszeimet fedő redőket és a hátam mögé nézek. A sírástól piros és kissé duzzadt a szemhéjam.
- Annyira hiányzik Nolan…annyira fáj. – törik el a mécses és úgy szorítom a levelet, mintha az életem múlna rajta. Talán valóban így van.

Amikor Timoval feljöttünk ide kettesben, annak okát mindketten kívülről fújtuk. Tudtuk, hogy miért vagy kiért tesszük, de a következményekre valahogy egyikünk sem koncentrált. A legfontosabb ígéreteket tettük egymásnak azzal, hogy kerülnek majd a levelek átadásra és más verziót egyikünk se akart elfogadni. Utólag talán nem ártott volna módosítani az elképzeléseinken, de akkor és ott ebbe nem gondoltunk bele. Lucynak a társaságában és a szavai által kezd bennem tudatosulni, hogy előhozakodhattunk volna azzal, hogy egyből átadom majd neki a levelet. Fogalmam sincsen honnan jött Timothynak ez a nagy pozitív felfogása, ami azt mondatta vele, hogy Lucy jól fogadja majd a képemet, ha egy ilyen hírrel és utána megjelenek előtte. Bárcsak a haverom bizakodása elegendő lenne arra, hogy én is ilyen rózsásan lássam a helyzetünket, de amikor ránézek Lucyra, már nem ezt látom. A hazatérésem utáni beszélgetés amit hosszasra nyúló rádiócsend és egy oldali próbálkozás követett. Már nem volt természetes, hogy beüljünk valahova vagy könnyedén elbeszélgessünk bármiről, mert szüksége volt egy bűnbakra, én meg önként jelentkeztem. Örülnék most, ha akkor beleláthattam volna Timo gondolataiba.
A levél átadása közben én a környezetünkkel vagyok elfoglalva. Direkt elhallgatok, hogy ez a pillanat csak az övé legyen, de a gondolataim szinte üvöltenek. Visszajátszom a mostani beszélgetésünket, a múltkorit és talán még ez is jobb mint azon kattogni mikor megy majd újra, hogy a merülésre gondoljak. Amikor ott vagyok az felemelő érzés. Ott nincsenek problémák, elkalandozó gondolatok, csakis egy célra fókuszálsz és ez megnyugtat. Annyira eggyé vált velem a merülés, hogy nélküle most olyan érzés mintha azt aki vagyok teljes valójában belesűrítettem volna ebbe az életvitelbe. Tulajdonképpen ez nem is áll messze az igazságtól, mert amióta hazaértem, azóta jobbról-balról azt tapasztalom, hogy amíg én egy buborékba éltem, addig mások élete sem állt meg és nehéz ezt bevallani, de attól még nem lesz kevésbé igaz, hogy én lassan már csak egy mellékszereplője voltam más történetének. Úgy érzem minden boldogságomat a víz mélyén hagytam és most azokból a töredékekből kell felépítenem egy valóságot, amiket évekkel ezelőtt önző módon magam mögé szorítottam. A bátyáim megértették, Delano megértette, ami jó vagyis annak kellene lennie, mégsem érzem helyesnek. Byron nem kezelt másképp sohasem, bár mostanában valami megváltozott vele kapcsolatban. Néha olyan mintha mondani akarna valamit aztán meggondolja magát. És persze, betudhatnám ezt annak, hogy lehet ez is egy olyan személyiségjegy amiről időközben lemaradtam, de kétlem. Erinnel kaotikus a helyzetünk és belekerültem vele egy túsztárgyaló helyzetbe, ahol minden következő lépesem számít. A közös azonban az volt a két testvérembe, hogy szándékosan kerülték a merülés témát vagy Timo nevének kimondását. Clinton lógott ki a sorból, de talán azért mert Erin mellett az ő közelében voltam a legtöbbet. Ő nem egyszer érdeklődött afelől hogy érzem magamat, aztán egy nap bejelentette, hogy talált egy szakembert akivel beszélgethetnék. Ez volt két hete és adtam neki egy esélyt. Nem voltam az aki ne hitt volna ebben, de eddig nem éreztem szükségét. Egy idősebb, jóval az ötvenes éveibe járó férfi volt az első, valamilyen Simon Cox. Nem jó érzést keltett bennem, de maradtam, mert betudtam a kezdeti izgalomnak. Aztán másfél hét után kiderült, hogy egyszerűen csak nem passzolunk, így beajánlott egy fiatalabb dokit, Wade Morrisont, akinek a névjegye napok óta ott lapul a tárcám mélyén. Clinton tud arról, hogy elbuktam Simonnal, de csak annyit fűzött hozzá, hogy hátha dr. Morrison jobb lesz. Egyelőre nem tudom.  
Lucyt figyelem, aki lassan felemelkedik a földről és másodpercenként törik össze egyre jobban. Elveszítette a bátyját, én meg a partneremet. Még az elején megígértük egymásnak, hogy fedezzük a másikat, aztán én mégis megszegtem.
Sóhajtva kelek fel a földről és leporolom magamat miközben elindulok felé, hogy minden előjel nélkül magamhoz öleljem és a mellkasomhoz húzzam törékeny alakját.
- Tudom, Lucy. - a hajába mormolom a szavaimat és a hátát simogatom. Samponjának illata felkúszik az orromba, rajtam meg újra felülkerekedik a bűntudat. Mintha ez amit művelek nem lenne helyes, én meg csak hasznot húznék az ő állapotából.
Óvatosan távolodok el tőle, de csak azért, hogy felvehessem vele a szemkontaktust. Meg azért is, mert minél tovább tartom a karjaim között, annál önzőbbnek érzem magamat.
- Szeretnéd megosztani, hogy mit írt bele? - érdeklődök tőle. - Őt ismerve arra kért téged, hogy törölj képen, szóval csak úgy köztünk szólva figyelmeztetnél mielőtt ez megtörténik? Kicsit hátrálnék vagy felkészülnék rá. - finoman vállat vonok, de nem tolom túl a komolytalanságot. - Azt mondta nem szeret levelet írni, de szerinte elég Timo-stílusos lett. - idézem itt az ő szavait, mert ezt a jelzőt az élet több területén is szerette hangoztatni. Legfőképpen akkor ha elrontott valamit, hogy így védje a hátsóját mielőtt savaznánk őt a tetteiért. Nem voltak hibák, csak minden, ami Timo-stílusban történt. Egyszer felhoztam neki egy utazásunk alkalmával, hogy kikészítek neki egy üveget és annyiszor fog fizetni amennyiszer kimondja. Mint az sejthető, ebből is logikusan kibeszélte magát.
Magamban elraktározom ezt az emléket, aztán Lucy arcvonásaira koncentrálok. És ahogyan beleveszek ebbe a pillanatba újra és újra rá kell jönnöm, hogyha róla van szó, veszettül önző vagyok.

Timo temetésének napján is arra vágytam, hogy előbukkanjon az egyik bokor mögül és azt mondja nekem, hogy ez csak vicc volt. A világ legboldogabb embere lettem volna, ha ez nem történik meg, de ahogyan teltek a napok úgy lett minden valóságos. A testvérem meghalt, és többet nem fogom hallani a hangját, nem fogom átölelni, és ezt a sort folytathatnám még ezernyi más befejezéssel, de a vége mindegyiknek ugyanaz lenne. Timo testét a földbe eresztettük, és csak az emlékeinkben él tovább. A papám egyik este előkeresett egy régi felvételt, ahol még kicsik voltunk. A videó felvétele nem a legjobb minőség volt, de szinte sokkolóan hatott rám, hogy újra hallottam a bátyám hangját, és láttam egy fiatalabb kiadását. A tengerparton futkostunk, de én mindig egy kijelölt útszakaszon közlekedtem. Timo ügyelt rá, hogy ő legyen beljebb, amolyan akadályt képezzen a víz és közém. Akkor még nem értettem meg, hogy mennyi mindent csinált meg szó nélkül a bátyám. Mindketten mások voltunk, de a gyökereink ugyanoda vezettek vissza. Óvott a rossztól, megkímélt a váratlan helyzetektől. Olvasott belőlem. Remegve néztem végig a családi emléket, és minden alkalommal könnyekkel küszködve indítottam újra, hogy az agyamba égjen. Papa nem mondott semmit, valamikor éjfél után magamra hagyott a nappaliban és a távirányítót odakészítette a kanapé kartámlájára. A szüleim nem értették meg, hogy miken megyek keresztül, de a papámmal olyan kapcsolatom volt, ami lehetővé tette, hogy a gyászomat megoszthassam vele. Sokan kinevettek volna, hogy mennyire ragaszkodom a nagyszüleimhez, de aki ugyanúgy vélekedett a világról, akivel a legtöbb időmet töltöttem az nem a közvetlen biológiai vonalam volt, hanem egy megelőző generáció. A papám vigyázott rám, ha anyáék elutaztak, neki köszönhettem a múzeum iránti szenvedélyemet. Mostanra sok minden megváltozott bennem, és talán kezdtem elfogadni a veszteségemet. A múltban viszont akadtak lezáratlan ügyeim, mint Nolan. A hármasunk nem múlt el azzal, hogy az egyik fél kiszakadt belőle. Timo halála megváltoztatta a viszonyunkat, de rá kellett jönnöm, hogy örökre nem menekülhetek el a másik fél elől, sőt sort kell kerítenünk egy beszélgetésre, hogy tisztázzuk az érzéseinket. Nem hittem volna, hogy a mai nap lesz az. A kirándulóhelyre alapvetően nemet mondtam volna, de felcsigázott a testvéremhez fűződő levél története. Négy hónap telt el a halála óta, és egyetlen alkalommal sem szereztem tudomást arról, hogy Timo hagyott volna nekem bármiféle üzenetet. A makacsságom is szerepet játszott abban, hogy csak ma tudtam meg, de talán ennek is volt valami oka. Az ember már csak így mer tapogatózni a jövő felé. Soha nem hittem el, hogy halhatatlan lennék, de a mulandóság rútul az arcunkba nyomta az emlékeztetőt. Élj minden napot úgy, mintha az utolsó lenne. Törekedtem rá, hogy minden egyes percet kihasználjak, bár nem éppen úgy, ahogyan szerettem volna. Könnyebben azonosultam a munkával, ott nem jártak másfelé a gondolataim, az adott feladatot időre kellett teljesíteni, és ebben profi voltam. Beletemetkeztem egy új örökség feldolgozásába. A főnököm szabad kezet adott nekem, és ez már szinte azt jelentette, hogy hamarosan elő leszek léptetve, bár egy kicsit legbelül örültem volna neki, ha mégsem történik meg. A tanulmányaim folytatását tűztem ki idei célnak, ami bizony költözéssel fog járni. Senkivel sem osztottam meg a jelentkezést, még vártam, hogy megkapom-e az ösztöndíjat, mert az lesz a belépője annak, hogy egy másik kontinensen folytassam az életemet.
A most mégis hangsúlyos, mert ahogyan a kezembe vehetem a szeretett bátyám levelét, és a betűk szavakká, azok pedig mondatokká állnak össze a szemem előtt, egyre jobban elkap a bánat. Az olvasást lassan kezdem meg, már akkor érzem, hogy ég a szemem és hamarosan sírni fogok. Timo bolondos stílusa, az a fajta életingelő szemlélet, ami belőlem hiányzik, teszik teljessé a személyemet. Hiányzik az optimista énem, a biztató belső hangom…de lám megint ott van a remény, hogy ez nem az utolsó levél volt tőle. A szívem megmagyarázhatatlan nyugalommal telik meg. Keserédes pillanat ez, de közben megváltást hozó, a szememet felnyitó sorok. Nem bírok talpon maradni, ezért felkelek és a hegy szélére sétálok, hogy magamba szívjak egy kis friss levegőt. Másodpercekkel később egy erős kéz ránt oda valami meleg felülethez. Hirtelen Nolan ölelésében találom a testemet, de cseppet sem bánt, inkább a kezeimet a dereka köré fűzöm, az arcomat meg a mellkasára fektetem. A zokogás nem szelídül, kieresztem a hónapok óta tartó fájdalmat, és úgy szorítom a kis papírt, mintha a saját végrendeletem lenne. Nolan elenged és pici távolságot teremt közénk, de még ezt sem bánom. Megtörlöm az arcomat és elmosolyodok a feltételezésére.
- Nem kért rá, hogy verjelek meg, de lehet megérdemelnéd. – felpillantok a szemeit keresve, de valami hasonlót olvasok ki belőle, mint amit a sajátom is tükrözhet.
- Egy játékra hív. – kezdek bele, de még zavarosak a gondolataim. – Kaptam egy címet, ahol újabb üzenet vár rám, de azt hiszem az sem az utolsó lesz. Mikor volt ideje arra, hogy megtervezze ezt? Nem értem, de akkor is.. – nem bírom ki, talán őrültnek tűnhetek, de rám tör a nevetés.
- Azt kéri tomboljak. Ez olyan Timos volt. – sóhajtok fel és elfordulok, hogy a szemközti tájat fürkésszem egy darabig.
- Nolan elviszel a nagy Akváriumba? Töltsük ott a napot. Tudom, hogy sok ideje nem töltöttünk kettesben egyetlen napot se, de Timonak tartozunk annyival, hogy megpróbáljuk megbeszélni a dolgokat…és ez olyasmi lenne, amin most összedörzsölné a két kezét. – mosolyodok el őszintén.

Későn vesszük csak észre, de ha valamit igazán akarunk, az legtöbb esetben elhomályosít minden mást, legfőképpen a következményeket és csak akkor térünk észhez, amikor már késő. Emlékszem, hogy fiatalon belefutottam egy cikkbe ami egy merülő csapatról szólt. Különböző beszámolókat készítettek a tagokkal a legújabb útjukról, az élményeikről, a cikk végére pedig egy csoportképet illesztettek, ahogyan a 10 fős csapat félig búvárruhával felszerelkezve állnak a hajó fedélzetén és mosolyognak a kamerába. Attól a ponttól kezdve mintha valami átkattant volna és nem akartam mást, mint ugyanazt az életet követni, mint amit a beszámolókból tudhattam meg. A szüleim először csak egy hóbortnak tartották ezt, ami meglátni és megszeretni alapon majd alábbhagy idővel. Aztán elkezdtem az egyetemet és amikor az első vizsgáimra készültem már ők se hitték azt, hogy ez változni fog. Szárnyaltam - a boldogságtól, az izgatottságtól, az újdonság és a kaland ígéretétől. Aztán a vizsgákat követte egy átmeneti időszak, ahonnan csak akkor tudtál lehetőséghez jutni, ha bekerültél egy már működő csapathoz. Emlékeim szerint Delano és a felesége a negyedik volt a három bizonytalan próbálkozás után. Aztán megtörtént az első utazás és soha nem voltam még olyan ideges, mint akkor. Ekkor találkoztam Timoval is, aki már hetek óta velük tartott és rendelkezett pár jó tanáccsal. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Nem vettünk tudomást arról, hogy a munkánk milyen veszélyekkel járt, mert az iránta érzett rajongásunk mellett a félelmünk eltörpült. Nem gondoltunk arra, hogy kiket hagyunk itthon a hátunk mögött vagyis pontosan milyen érzésekkel, mert tudtuk, hogy az az opció nem létezik, hogy ne jöjjünk haza hozzájuk amíg egy újabb utazás el nem szólít minket, ők pedig minden alkalommal ugyanolyan lelkesedéssel vártak haza. A merülés életben tartott minket és jók voltunk benne. Voltak hajnalba nyúló beszélgetéseink a csapattal miközben felváltva vállaltuk magunkra az étel készítést. (Nem meglepően miután tudomást szereztek a családi étteremről, a választás igazságtalanul is többször rám esett) Volt amikor kikötöttünk egy helyen és a meló után még egy napot maradtunk, hogy az ottani tengerparti bárba ünnepeljük meg a sikereinket. Minden annyira álomszerűnek hatott, hogy mikor Timo meghalt, az agyam nem tudott lépést tartani az elveszítésének tudatával, a szervezetem azonban azonnal kapcsolt. Egyszerre zúdított rám minden félelmet és a legjobb barátom elveszítésének a súlyát. Amíg az agyam szalmaszálakba kapaszkodott valami elfogadhatóbb valóság után, addig az alváshiány kimerített. Üres voltam belül, olyan, mint amit még soha nem éreztem korábban. Ezek után Lucy szemszöge csak egy újabb gyomron rúgásnak érződött a többi mellett, de az agyam lassan kezdett felzárkózni és felfogni, hogy azok a következmények amik ordítottak velünk és figyelmeztettek, azok végül utat találtak hozzánk az oly megszokott rózsaszín ködön át.
Lucyt nézni ahogyan azt a levelet olvassa aminek megírásának én is jelen voltam, egy szürreális élménynek hat. A harmadik felünknek kellene itt lennie ahelyett a levél helyett, ami ötletem sincs mit tartalmaz. Timo viccelődött, hogy pluszba beleírja Lucy kedvenc süteményének receptjét is, amit a lány akárhányszor elkészít mindig utólag jön rá, hogy elfelejtett egy hozzávalót. Egyik este aztán körbeültük a nappaliban lévő asztalt és addig fel sem keltünk onnan amíg be nem magolta mindenki a receptet. Most azonban kétlem, hogy ezt bele is írta.
Lucy könnyei gyorsan törnek felszínre, én meg magamhoz ölelem, hogyha engedi akkor egyben tartsam őt, amíg kiadja magából a fájdalmát. Meglepetésemre nem húzódik el, ez pedig több, amit a történtek után valójában megérdemelnék.
- Nem? - kérdezek vissza meglepetten, amikor egy kicsit lehiggadt, én meg kihasználtam az alkalmat, hogy a levél felől érdeklődjek. - Tiltakoznék, de túl sok mindenbe bűnösként ítélnének el, szóval.. - grimaszolok egyet elgondolkozóan. Aztán ez a zavartságom csak erősödik, amikor elmondja mit tartalmazott a levél.
- Magam sem tudnám megmondani mikor csinálta ezt. Sosem említette. - vallom be tanácstalanul, de úgy vélem ebbe nem sok beleszólásom van. Mármint ha Lucy úgy dönt félreteszi ezt, és nonszensznek érzi, akkor tiszteletbe tartom a döntését.
- Ez határozottan. - értek vele egyet elmosolyodva, de aztán olyat mond amivel egészen meglep.
- Pe.. persze, mehetünk. - kicsit belezavarodva törnek felszínre a szavak, majd neki is állok a pakolásnak, talán lelkesebben, mint ahogyan azt szándékoznám kívülre mutatni. A táskámba mélyesztem el a pokrócot, majd a kezemet nyújtom felé, hogy segítségére legyek a meredekebb részeknél amíg vissza nem érünk a parkolóig. Ott a táskát bedobom a hátsó ülésre, viszont a vízzel töltött palackokat előre rakom a mi ülésünkhöz.
- Miért pont az a hely? Ő kérte? - kérdezek rá kíváncsian, majd iszok egy kortyot a vízből, aztán a tartóba csúsztatom azt. - Tudtad, hogy az az egyik kedvencem? Akárhányszor itthon voltam és nem volt kedvem az éjszakai futáshoz, akkor ott kötöttem ki végül. - nem rémlik, hogy meséltem volna róla neki erről vagy bárki másnak is. A mostani állapotokhoz képest érdekes visszagondolni ezekre a köztes időszakokra. Kétség se fér hozzá, szerettem hazajönni a testvéreimhez, a szüleimhez és Lucyhoz, de hiányzott a merülés. Delano egyszer úgy jellemezte ezt, mint egy személyre szabott drog: ha egyszer belekóstolsz, sosem vágysz majd másra. Így az itthonlét során néha ott kötöttem ki, hogy a város betonból épült ketrecei között is a víz közelébe lehessek. Most azonban hallani sem akartam a merülésről.

Kezdem úgy érezni, hogy egy kicsit megőrültem. A januárral lezárult az életem egy szakasza és azóta a túlélésre játszom. Nem igazán élvezem a hétköznapokat, összefolynak az események a napok, aztán hetekké duzzadnak és bumm beüt a tavasz. Egészen idáig kerültem, hogy kapcsolatba lépjek azzal a személlyel, aki a fájó emlékeztetője annak, hogy mit veszítettem. Mindig azoknak a legnehezebb, akik itt maradnak. Timonak már nem fáj a létezés, bízom benne, hogy egy jobb helyen van, de azok, akik a háta mögött lettek hagyva, többek között én is…már nem így látják a jövőt. Menekülni lett volna kedvem a valóságból, megfordult a fejemben, hogy veszek egy random repjegyet és megnézem az új ösztöndíjprogramom helyszínét. Csábító volt az újrakezdés lehetősége egy másik földrészen, távol a családomtól és a barátoktól. Az egyik felem már ment volna, de a másikat nem hagyta nyugodni a postaládában hagyott levél és a tudat, hogy a bátyám nem baleset áldozata lett. Napokig őrlődtem azon az újságpapíról kivágott betűkkel tarkított üzeneten. Benne volt a rejtély kulcsa, de nem mertem többet érdeklődni és a megadott e-mailfiókba se léptem be, pedig nagy volt rá a kísértés. Mégis mivel ütöttem el az időt? Mondjuk azzal, hogy Byron ágyában kössek ki és vele vezessem le a felgyülemlett feszültséget. Nolan szóba sem jöhetett, már attól bukfencet vetett a gyomrom, ha rá gondoltam. Régen mindent megosztottam vele, talán mással nem is leveleztem annyit, mint vele. Kellett volna, hogy kitartson a bizalom, de megrendültem. Azon a bizonyos napon, amikor felhívott a tragikus hírrel, sajnos eltörött bennem valami. Nem volt már az a Lucy, aki azon a napon felébredt tele álmokkal és tervekkel. A két világ között rekedtem és a miérteket kutattam, vagy a sebeimet nyalogattam, de hagytam elrobogni az idő vonatát, csak ne kelljen szembenézem a valósággal. Szinte fizikai fájdalmat okozott a gyász és nem láttam belőle kiutat. A főnököm megemlítette, hogy ismer egy terapeutát, aki ilyenekkel foglalkozik, ha mégis lenne kedvem, akkor említsem meg és összehoz vele egy találkozót. A másik eshetőség a csoportterápia lett volna, akik hasonló körülmények között veszítették el a szerettüket, de én valahogyan elképzelni se tudtam volna, hogy idegenek előtt nyíljak meg. A terápiát egyelőre parkolópályára tettem és igyekeztem a magam módján megküzdeni a problémákkal. Ideiglenesen a nagypapámhoz költöztem, onnan jártam be dolgozni, mert abban a lakásban maradni, ahol Timo cucca is volt…röviden szólva is a rémálmom folytatása lett volna. A másik oka annak, hogy nem használtam a saját ingatlanomat, hogy a levél óta nem éreztem biztonságban magamat. Mi van, ha megfigyelnek vagy nekem is az életemre törnek, mint a testvéremnek? Most meg itt ez a levél, egy újabb bizonyítéka annak, hogy a bátyám gondolt rám, nem akart emlék nélkül távozni.
Könnyekkel megspékelve falom a sorokat és egyfajta transzban vagyok a tudattól, hogy ezeket a betűket Timo írta le. Előre megszervezte, ha vele mégis történne valami, akkor legyen egy kapaszkodóm. Erre volt szükségem, csak nem mondtam ki. A továbblépés egyik záloga, ha tudom, hogy fel volt készülve…és mégis az emlékek örvényében csak az lebeg a szemem előtt, ahogyan papírra vetette eme gondolatokat. Nolan tudott róla és mégis várt, amiért neheztelek, de közben meg tudom, hogy én is tehetek róla, hogy idáig kellett várnom az üzenet átadására. A sírás magától értetődő reakció a részemről, de közben ott van a megkönnyebbülés is, hogy nincs vége. Benne van a remény a folytatásra, csak annyit kell tennem, hogy elmegyek a következő helyszínre, ahol megint instrukciókat kapok. Egyetlen alkalommal fordult elő, hogy ilyen játékot játszottunk, amikor Timo eltörte a lábát. Azon a nyáron nem tudott merülni és a négy fal közé lett bezárva. Természetesen mindent megtettem, hogy jobban érezze magát, de végül ő volt az, aki szórakozásra bírt engem. Kincskeresős játékot talált ki és egy-egy helyszínen üzenettel adta a tudtomra a következő nyomot. Imádtam azt a nyarat, a mai napig örömmel emlékezem vissza rá. Nem sok idő telik el, amíg rájövök, hogy nem vagyok egyedül a hegytetőn és képes vagyok érdemben is felelni Nolan kérdéseire. Megosztom vele, hogy mit tartalmazott a levél és végül én veszem rá, hogy máshol folytassuk ezt a napot. Az akvárium meglepheti, én magam se gondoltam volna, hogy ma még el fogok látogatni oda…de mégis kedvem támadt hozzá. Nolan csendesen pakolja össze a piknik maradványait és perceken belül már úton is vagyunk vissza a parkolóhoz. A meredekebb részeket most gyorsabban tesszük meg, munkál bennem a tettvágy. A kocsi mellett állok meg, miközben arra várok, hogy elrendezze a táskákat, aztán beülök a helyemre.
- Mert úgy hiszem, hogy ott hagyta meg nekem a következő nyomot. Magamtól biztosan nem vállalkoztam volna rá, de ismerem annyira, hogy ne tévedjek. – pillantok oldalra és becsatolom az övemet.
- Nem mondtad..én meg nem kérdeztem. – halvány mosolyféle jelenik meg a számon, de azért igyekszem tartani vele a szemkontaktust és nem arra gondolni, hogy mennyire jó érzés volt odafent a mellkasához bújni.
- Hihetetlen, hogy lassan három hónap telt el a halála óta…tudtad, hogy nem a lakásban élek? Átköltöztem a nagypapámhoz. – kezdek bele és kilesek az elsuhanó tájra mellettünk.
- Képtelen vagyok bemenni a szobájába és úgy tenni, mint aki visszavárja. Az volt az utolsó este, amikor ott aludtam…szóval mikor te is. – sóhajtok egyet és kiemelve az üveget, tekerem le a kupakot és iszok némi folyadékot.
- Erin mesélte, hogy még otthon laksz. – kezdek bele, hátha mesél is valamit magáról.

Nem mondom, hogy könnyű számunkra ez a helyzet ahogyan Lucyval próbáljuk újra megtalálni a saját ritmusunkat miután a világunk a feje tetejére állt. Hónapokkal ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy ekkora távolság húzódjon meg közöttünk, amit most az egyszer nem az órákat igénybe vevő utazás jelenti, hanem a kettőnk kapcsolatában beállt változás. Borzalmas volt ilyen közel lenni hozzá úgy, hogy közben már semmi sem a régi. Azonban a levéllel mintha kaptunk volna egy újabb esélyt arra, hogy egy kis részét visszanyerjük egykori önmagunknak.
Amióta itthon vagyok én is próbáltam megtalálni a helyemet a városban. Az étterem nem volt ismeretlen, de beugrósnak lenni egyet jelentett azzal, hogy nincs rám mindig szükség, csak ha a helyettesítés vagy a plusz munka azt kívánta. Szó sincs róla, hogy azt várnám Clinton kivételezzen velem csak azért, mert a testvére vagyok, de így muszáj volt plusz munkákat is ideiglenesen bevállalni. Nem ülhettem csak otthon és várhattam a szebb jövőre, mert a létezésemért senki sem fog fizetni, a merülés meg jelenleg távoli opciónak tűnt, mint stabil pénzforrás. De miközben azon voltam, hogy belesimuljak ebbe a váratlan életmódváltásba, úgy Lucyval se kerestük egymás társaságát. Az első hetekben még kétségbeesetten kapaszkodtam egy múlthoz horgonyzott kötélhez, de rá kellett jönnöm, hogy azt leginkább már csak én fogtam. Időt és teret hagytam neki, még ha piszkosul is hiányoztak a beszélgetéseink vagy a közös programjaink. Neki erre volt szüksége, én meg magam sem tudtam mit akarok. Naivan azt mondanám, hogy minél gyorsabban visszakapni a múltamat, de ez még számomra is nevetségesnek hatott. Valami újat kell formálnom abból amim maradt, hogy általa rátaláljak ki is vagyok a legjobb barátom nélkül.
Itt állni Lucyval azon a helyen ahova hármasban is sokszor feljöttünk, egyszerre volt felkavaró és megnyugtató. Olykor valamit lezártunk itt, másszor meg az újrakezdést terveztük. Ma úgy tűnik mintha a kettő történne meg egyszerre. Ugyanakkor azt is érzem, hogy három hónap érzelmi elzárkózás után a jelen pillanat az ami miatt nem annyira borús az ami ezek után vár rám.
Meglep a következő kérésével, de nem gondolom túl az egészet. Azért kíváncsiságból rákérdezem mi vezette őt erre a döntésre, aztán a válaszon sikerül elmosolyodnom.
- Így már azt hiszem minden világos. Még amikor titokzatosnak akart tűnni, akkor is sokszor eléggé egyértelműek voltak a szándékai. - a fejemet ingatom erre. Általában mindig lebukott azzal, hogy elszólta magát vagy elvigyorodott és onnantól kezdve nem volt visszaút. [Timo, mit műveltél? - Én ugyan semmit! - de a vigyort sose tudta eltüntetni az arcáról. - Viszont ezt leszámítva szerintem élvezni fogod. Tudtad, hogy időnként etethetsz vidrákat is? - mosolyodok el egyből, mert nagyon csípem őket. - Egyszer volt szerencsém kifogni egy ilyen alkalmat. Elég kíváncsi természetűek meg játékosak, szóval az etetésük is igényel némi kreativitást. De én mondom neked, pazar egy élmény! - mesélem el neki továbbra is a kezdeti lelkesedéssel.
A kocsihoz nem telik sok időbe leérnünk és az indulásig úgy érzem mindketten a gondolatainkba merülünk. Vajon az ő fejében is megfordult, hogy mennyire jól esett az az ölelés? Nyilván nem fogok rákérdezni, mert komplett hülyének nézne, de talán meg sem lepődne? Azt hiszem az évek során rajta kívül mindenki tudatában volt annak, hogy Lucy többet jelent számomra. Ezek szerint baromira rossz pókerarcom van.
A kormányon dobolgatok, aztán egy pillantást vetek felé amikor ő dönt úgy, hogy ideje beinteni egyet a csendnek.
- Tudok róla. Byron említette. - jegyzem meg kezdetlegesen. - Mesélte, hogy párszor össze is futottatok. Sokszor nem is olyan nagy ez a város, mint gondolnánk, mi?  - az azonban nem volt egyértelmű miért akarta ennyire elszántan tudni, hogy beszéltem Lucyval vagy sem. Eddig nem igazán foglalkoztatta.
- Egyszer ha úgy érzed készen állsz rá, akkor veled mehetek. Úgy hallottam segít, ha átválogatod a dolgait azoknak akiket elveszítettél. Könnyebb, elvileg. Nem tudom mennyi igaz ebből. - vonom meg tanácstalanul a vállamat. Persze érthető, hogy az ilyenre nem áll készen. Talán én sem, még ha most némi bátorság is szorult belém, viszont tuti semmivé válna amikor ott állnék a szobájának az ajtajában.
- Azt véletlenül nem tette hozzá, hogy elege van belőlem? - kíváncsiskodok, mert a húgom közel sem arról híres, mint aki visszafogja a véleményét. - Elég nagy átalakításokat végeztek anyáék az évek során, bár gondolom erről te is tudsz. Aztán a régi szobám műterem lett tele anya festményeivel, Byroné meg valami raktár helyiség, szóval kizárásos alapon egy szobán osztozunk Erinnel. Mentségemre szóljon rajta vagyok az ügyön, hogy külön költözzek, de a lakótárs keresés ebbe a városba ritka para a fura alakok miatt, egyedül meg meredek bevállalni egyet. Az én munkám mellett egyszerűen nem is  érné meg. Byronnal meg összeköltözni meg a ki tudja mennyi átmeneti barátnőjével? Ismered te is, tudod hogy nem képes megállapodni. - belegondolni sem akarok abba, hogy minden reggel egy felpaprikázott nővel fussak össze, akivel a bátyám nem tervezett egy éjszakánál tovább. - De tudod, van ennek pozitív oldala is, mert így legalább dolgozhatunk Erinnel azon, hogy helyrehozzuk ami elromlott. Tudod mennyire élvezi, hogy érzelmileg zsarolhat? Ide vigyem, oda vigyem, falazzak neki, ha úgy van, mert ezt figyeld, tartozom neki ezzel. Lenne okom bőven panaszkodásra, ha nem érdemelném meg ezt tőle. Ha ez segít rajtunk, benne vagyok. - mesélem el ezt is neki.
- És te? Hogy haladsz a munkával? Érkezett be hozzátok mostanában valami érdekes? - van még egy fél óránk a megérkezésig, szóval addig nincs ellenemre, hogy kitöltsük a réseket, melyeket a kihagyott időszakok okoztak.

Igaz, hogy hónapok teltek el a bátyám halála óta, de most érzem át igazán a veszteségemet. A levele megint egy újabb mérföldkő a gyászban, hiszen álmomban se gondoltam volna, hogy üzenni fog nekem. Timo nem volt érzelgős egy idegen számára, de néha elkapta a rosszkedv és akkor tudom, hogy szeretett egyedül lenni. Végtelenül laza és vidám srác hírében állt, de én láttam a másik arcát is. Neki is akadtak titkai, vágyai és csalódásai is. Egyetlen alkalommal mesélt nekem a nőügyeiről. Cleo az egyetemi társam volt, hasonló ambíciókkal és célokkal, mint én. Sok barátom nem volt akkoriban, de vele valahogyan egyből megtaláltam a közös hangot. Rengeteg órára jártam vele, néha ketten tartottuk a frontot a könyvtárban is. Cleo kurátor akart lenni, de jobban vonzotta a terep, mint a múzeumi munka. Valahol meg tudtam érteni a miértjeit. Timo akkor figyelt fel rá először, amikor nem dőlt be a szokásos csajozós szövegének. Majdnem ki is nevettem, mert meséltem neki a barátnőmről. Cleo komolyan gondolta az udvarlást is, így biztosan nem ment volna bele egy kalandba…azt hiszem részben a hite, részben a saját erkölcsi mércéje miatt. Timo hetekig őrlődött azon, hogy felhívja magára a figyelmet, de valahogyan sohasem ért célt vele. Láthatatlan maradt és ez bosszantotta őt. A barátnőm első helyre az egyetemet tette és a tanulási időből sem engedett. Egy hónappal később sikerült rászednem, hogy jöjjön el velünk moziba. Timoval madarat lehetett volna fogatni akkoriban, hogy ezt elintéztem fű alatt. Életemben nem láttam olyan előzékenynek a bátyámat. Virágot hozott, meg kicsípte magát. Nolan nem is ismert rá, amin jót nevettünk ketten, de láttam rajta, hogy mennyire belehabarodott a lányba. A későbbiekben már eljutottunk odáig, hogy péntekenként megigyunk egy shake-et közösen, na meg biliárdozzunk. Kicsit hiányoztak azok az idők, de mindennek szomorú vége lett. Cleo egyik este elment a tanulós barátnőivel bulizni. Természetesen ő nem fogyasztott semmit, de a többiek igen. Hazafelé összeütköztek egy másik autóval és a kocsiból hárman az életüket vesztették, többek között ő maga is. Timo hetekig nem járt sehova, a merülésnek szentelte minden idejét, és innen már nem volt nehéz kiszámítani…hogy menekülni akart. A munka a legjobbkor érkezett Delano részéről. Sejtettem, hogy szerelmes volt a barátnőmbe, de ez akkor tudatosult igazán bennem, amikor megtaláltam a nagypapám kertjében. Akadt ott egy hintaágy…és az eget kémlelte odakint aznap este. Talán akkor láttam életemben először sírni. Miért éppen ez az emlék talál meg a bátyám kapcsán? Mindig is tudtam, hogy nem tudna elmenni szó nélkül a Cleo-val történt tragédia után. Megízlelte a hátramaradottak gyászát, és igen…néha ennyire durva emlékeztető kell ahhoz, hogy az ember másképpen cselekedjen a saját életével kapcsolatban. Megőrültem, egy kicsit szétestem és most teszem össze a darabkáimat, és mégis..a bátyám üzenete nyitotta meg az érzelmeim gátját. Áttörte és egyenesen a mélybe taszított, aztán felemelt. Hónapok óta csak léteztem és tettem a dolgomat, de ma megvilágosodtam. Muszáj megtalálnom a többi levelét is, mert abba belepusztulok, ha nem jövök rá, hogy mi vár rám a legvégén. Kicsit visszakaptam belőle valamit, sóvárogtam, hogy legalább egyszer beszélhessek vele. A kocsiban ülve is elragadtatnak az emóciók és könnybe lábadt szemmel csatolom be az övemet, miután arra kérem Nolant, hogy vigyen el az Akváriumba.
- A vidrák legalább nem rántanak be a vízbe. – mosolyodom el és megtörlöm a szememet. Az utat pásztázom, aztán ismételten a mellettem ülőre vezetem a tekintetemet. Byron említése kissé visszavesz a jókedvemből és csak rezignáltan felelek neki.
- Volt alkalmam összefutni vele. Mesélte neked, hogy találkoztunk? – emelkedik meg az egyik szépen ívelt szemöldököm. Magamban mérgelődök..vajon őszintének kellene lennem vele? Ma minden lehetséges, de akkor hirtelen változna meg a hangulat közöttünk, ha most bevallanám neki, hogy lefeküdtem a bátyjával. Timo cuccainak összeszedése nem annyira csábító. Kis lépésekben szeretnék haladni és ott túl sok a fájó emlékeztető.
- Nem tudom mennyire jó ötlet, ha öt percig nem tudok meglenni abban a lakásban. El kellene adnom. – pillantok át a másik oldalra. Az ösztöndíj miatt nem is lenne hülyeség, vagy kiadni hosszabb távra. – Még az is lehet, hogy ki kellene adnom, ha nem leszek itt. – a részletekbe nem merülök bele, hiszen még nem kaptam meg az értesítést az ausztrál egyetemről. A családomnak se meséltem a jelentkezésről, egyedül Erinnek említettem futólag az egyik találkozás alkalmával.
- Erin csak akkor ideges, ha nem hagyod békén. – vigyorodom el és a felhozható opciókra csak halkan káromkodok egyet. – Byron meg az átmeneti női, óóó több is van neki? – furán cseng a hangom még nekem is. Nem feltétlenül mértem fel a viszonyunkat, de arra álmomban se gondoltam volna, hogy mellettem még x számú lányt döntöget.
- Idővel meg fog nyugodni Nolan, csak még fura neki, hogy ennyit vagy itthon. A nehéz pillanatoknál nem voltál ott, hogy tanácsokat adj neki, vagy vigasztald. – vonom meg a vállamat.
- A munka jól halad, már lassan nemcsak asszisztens leszek. A napokban érkezett egy nagyobb örökség, de még nem volt időm leltárba venni a kincseket. – döntöm neki a fejemet a támlának és lehúzom teljesen az ablakot, hogy a friss levegő átjárja a kocsit és a kezemet kilógassam rajta.
- Mit gondolsz Cleo és Timo már együtt vannak odafent…vagy bárhol is legyenek? – szalad ki a számon a kérdés. Valahogyan mindig úgy képzeltem el, hogy ők ketten lennének a tökéletes pár.

Vannak olyan emberek, akiknek a kisugárzása már az első adandó alkalommal magával ragad és Lucy egy ilyen személy volt. Feldobott a jelenléte és sosem éreztem azt, hogy kényszer lenne a társasága. Most lehetne bíráskodni, hogy a zavaros érzéseim miatt elfogult vagyok, de már azelőtt, hogy kialakultak volna bennem a kötődés eme bonyolult formái, már előtte is ilyennek találtam őt. Nem keveset utaztam, így ebből leszűrve találkoztam már jó pár emberrel, így tudok különbséget tenni milyen olyannal beszélni, akitől a plafonra tudnál mászni és milyen amikor egyszerűen csak magával ragad az illető. Ma merőben más hangulatú a találkozásunk, mert Timo elvesztése nem csak egyénenként volt ránk hatással, hanem alapjaiban rengette meg a mi kapcsolatunkat is majd hozott felszínre olyan problémákat amik mindig is jelen voltak, csak nem néztünk szembe velük. Az itthonlétem során nem egyszer vágott képen a felismerés, hogy a folytatott életmódom egyáltalán nem olyan mesés mint aminek azt gondoltam. Bármennyire is hinni akartam ebben, a kapcsolatok nem folytatódnak ugyanott, ahol egy utazás előtt hagytam, még ha az itthonlét alatt azt is éreztették veled, hiszen tudták hogy úgyis hamarosan továbbállsz. Amíg a húgommal az elhanyagolás jelentősége ért egy vödör jeges vízként, addig Lucy esetében rá kellett jönnöm, hogy Timo volt az aki erősen összetartott minket és nélküle kettőnk kapcsolata ingatag, szinte már ismeretlen talaj, amire mindketten fura érzésekkel merészkedünk. Ő távolságtartóan, mint aki paktumot kötne végül azzal, akit bűnbakként emelt ki a testvére elvesztésében, én meg úgy aki túlságosan kötődik egy olyan ábrándképhez, ami a valóságban gyakorlatilag nem is létezik. Mindezeket összevetve Lucy jelentősége az életembe kevésbé változott, de fura lesz a nulláról indulnunk ahol már csak ketten vagyunk.
Az ötlete felvillanyoz és egyből nem a tiltakozás az első gondolatom ahogyan visszamegyünk a kocsihoz. Odabent viszont próbálunk az új körülmények fényében témákból témákba átívelően elütni az időt és ezért van az, hogy egyszer könnyedebb vonalon haladunk tovább, majd visszatérünk ahhoz, ami nehezebb, de mégis olyan, mintha közösen osztoznánk benne.
A lakással kapcsolatban megértem a vonakodását. Én is próbáltam ott lenni egy darabig, de olyan mintha az ember beleőrülne a várakozásba. Mintha arra számítanék, hogy egy számomra fontos személy elvesztése csak egy rossz vicc és egy idő után kinyílik majd az ajtó, ami mögül Timo hazaér és végre levegőhöz juthatok. Ez a folytonos és soha nem vezető remény az, ami miatt fojtogató hosszútávon ott lenni, így teljesen átérzem azt amit megoszt velem. Ami azonban megragadja és végül nem is engedi a figyelmemet, az a felvezetésének lezárása.
- Kaptál végre máshol terepmunkát? - puhatolózok, hátha jobban szóra bírhatom. És ha igen, mennyi időre? Napok? Hetek? - Talán igazad van a lakással kapcsolatban. Kétlem, hogy bármelyikünk is képes lenne oda visszamenni. - adom meg magamat végül én is, meg legalább addig se addig gondolkozom, hogy Lucy mennyi időre lesz távol. Meg egyébként is, piszok nagy önzőség lenne tőlem ebbe beleszólni amikor eddig hetekre eltűntem anélkül, hogy kikértem tőle a véleményét.
- Időközönként, ja. - gondolkozok el ezen. Habár mintha mostanában ez megsokszorozódott volna.
Az Erinnel kapcsolatos válaszán szórakozottan felszusszanok egyet.
- Hé, olyannak ismersz aki ne hagyná őt békén? - szinte már a szívemhez kapnék színpadiasan, ha nem a vezetés lenne a fő feladatom. - Bár megvallom nehéz megtalálni azt a határt, hogy az új tények fényében ne legyek túl nyomulós, de ez egy folyamat. - ajakbiggyesztés a reakció a részemről, mielőtt választ adnék Byronnal kapcsolatban is. - Voltak mindig is, persze nem egyszerre. Azért annyira ő sem hülye. Vagy tudsz valamit amit én nem? Lemaradtam volna arról az evolúciós fejlődésről, hogy a bátyám a monogámia híve lett? - teszem fel gyorsan a kérdéseimet. - Megígértem neki, hogy felveszem kamerára azt a pillanatot, ha megtörténik. - adom még hozzá. Fizikai fájdalomként élném meg, ha még erről is lemaradtam volna.
Egyetértően bólintok egyet az Erinnel kapcsolatos felvezetésére, viszont a munkáját illetően egyből elmosolyodok.
- Ez nagyszerű hír, Luce! Nem izgulsz emiatt? - kérdezek rá, hiszen emlékszem, hogy én milyen hiperaktív voltam amikor egyre nagyobb feladatokat bíztak rám még akkor is ha már egy ideje vártam erre a nagyobb felelősségre.
Lucy kérdése meglep és válasszal is csak akkor szolgálok neki amikor sikerül helyet találnom a parkolóban.
- Ez nem is kérdéses és együtt is fognak röhögni azon, hogy mennyit bénáskodunk majd a levelek megkeresésével. - mosolygok rá, aztán kiszállok a kocsiból és bevárom őt is. A kíváncsiságomat azonban már csak odabent fejtem ki.
- Nos, szerinted hova tehette a következőt? Őt ismerve olyan helyre, ami végig tök egyértelmű lesz ha eljutunk hozzá, de arra már csak a végén jövünk rá. - hümmögök egyet, aztán megállunk egy vízi állatokról készült plakát előtt, amiről egyből eszembe jut valami.
- Érdekes tény percek. - tartom fel mutatóujjamat. - Tudtad, hogy a delfineknek alvás közben az egyik szemük nyitva van, ahogyan agyuk egyik féltekéje is folyamatosan is éber marad? Így gyorsabban tudnak reagálni a veszélyre és.. - folytatnám tovább, de ekkor egy nő terem mellettük, kissé olyan kinézettel, mint a Hihetetlen család Edna-ja és a karomat érinti meg figyelemfelkeltően.
- Mennyire örülök, hogy sikerült megérkezniük Mr. és Mrs. Hart. - lábujjhegyen állva aggat rám és Lucyra egy kis táblát Connor meg Zoe névvel ellátva és szóhoz sem hagy jutni. - Siessünk, a gyerek csoport már izgatottan várja a delfines előadást. Valaki azt mondta, hogy dugóba keveredtek, de a lényeg, hogy időben ideértek. - magyarázza miközben sürget minket az egyik terem felé. - Odabent. Csak ügyesen! - másodpercekkel később egy csapat gyerek szempár szegeződik ránk kíváncsian, én pedig 'Edna' felkonferálása közben halkan odasúgom Lucynak.
- Hé, pontosan mennyit is tudunk a delfinekről? - a minket fürkésző gyerekek szerint túlságosan sokat is.

Hónapokon át hibáztattam Nolant a testvérem elvesztése miatt, de ma csak annyi energiám maradt, hogy ezt a sok rosszat átmenetileg elengedjem és ha nem is éppen tiszta lapot kapjon, de valami hasonlót terveztem. Timo levele jólesett a lelkemnek, mintha eddig odafentről figyelt volna bennünket és arra várt volna, hogy ez a pillanat eljöjjön. A téllel nem múlt el a veszteség érzete, de kezdett a munka és a magánéletem egy fura egyveleggé keveredni. Több időt töltöttem az irodában, mint odahaza és a szabad perceimet is mozgással vagy Byron-nal osztottam meg. A szex nem jelentett egyebet, mint az agyam kikapcsolását és bár szégyellenem kellett volna a vele töltött órákat, valahogy úgy voltam vele, hogy nem érdekelt mások véleménye. Nem voltam teljesen őszinte magammal szemben se, mert igenis nehezemre esett volna Nolan előtt nyilatkozni a bátyjához fűződő viszonyomról. Nem tartoztunk elszámolással a másik irányába, a barátságunkban is az volt a jó, ha távol volt, akkor a saját tempómban élhettem meg a hétköznapokat és csak a levelekben meséltem neki arról, hogy mi történt idehaza. Timo halála óta azonban minden megváltozott és Nolan nem ment el, hanem a városban maradt. Erin szokatlanul élte meg a testvére jelenlétét, amit meg tudtam érteni, mert nekem is realizálnom kellett, hogy a közelben van. Már nem laktunk együtt, de mindig keresett ürügyet, hogy találkozzunk, de ezidáig hárítottam a próbálkozásait. A temetésen totálisan kiakadtam és nem volt kedvem látni se, de a családom nem kezelte úgy, mint egy bűnbakot csak én tudtam, amit tudtam. A levelet megtartottam és pár napon keresztül emésztettem a benne lévő információkat, de aztán úgy döntöttem, hogy megtartom a titkot magamnak. Nolan sem nyugodott bele a testvérem halálába, de már kevesebb alkalommal hozta fel, hogy utazna és a végére járna az ügynek. Őszintén? Az egyik felem arra vágyott, hogy egyedül induljak neki a talány megoldásának, de aztán akadtak olyan pillanatok is, amikor elgyengültem és vártam volna Nolan segítségét. Összecsaptak a fejünk felett a hullámok, de ma minden könnyedebb lett, hogy Timo gondolatait olvashattam. Elültette bennem a remény utolsó sugarát a további üzenetek megléte felől és bíztam benne, hogy ez a kincskeresés hamarosan a végére ér, vele egy időben pedig az igazság is a felszínre tör. Elfogadni soha nem fogom, hogy meghalt, de talán sikerül megbékélnem vele, hogy már nincs közöttünk. A szeretete bennem él tovább és egyetlen másodpercet sem fogok engedni senkinek a családból, hogy elfelejtse őt.
A víziszonyom most sem múlt el, de az Akvárium legalább választóvonalakkal jeleníti meg a tengeri élővilág titkait. Az ötlet nem az enyém volt csak az a tudat sarkalt rá, hogy megkérjem Nolant kísérjen el a helyszínre, hogy ott meglelem a következő levelet. A kocsiban egymást váltják a témák annak ellenére is, hogy közel három hónapig alig beszélgettünk egymással. A közvetlen légkör már nem lesz olyan, mint régen amikor hárman utaztunk ebben a kocsiban, de talán valami újnak lehet a kezdete.
- Terepmunkát? – hirtelen nem tudom, hogy mire érti Nolan a kérdést, de aztán leesik, hogy nem meséltem neki az ösztöndíjról. Még korainak tartom, hogy akárkinek beszéljek róla viszont sötétségben sem szeretném tartani.
- Nem éppen, de minden megtörténhet. – vonom meg hetykén a vállamat és kicsit leengedem az ablakot, hogy a meleg időjárás az autó belső terét is átjárja. A korán érkezett jó időnek nemcsak én örültem ahogyan elnéztem a sztrádán elhaladó kocsikat. A városban biztosan tele vannak a parkok és akinek van egy kis esze inkább a szabadban tölti ezt a napot és nem a négy fal között.
- A kiadással rengeteg pénzt spórolnék csak arra nem jöttem még rá, hogy mi lenne akkor, ha a költözés előtt ki kellene pakolnom a szobáját. Mauzóleumot mégsem csinálhatok belőle. – hunyom le egy szekundumra a szemhéjamat és megmártózom a napsütésben. Rendesen fellélegzek a kocsiban és most nem érzem szükségét a rádió bekapcsolásának sem.
- Erinnek is idő kell, na meg tér, mert már nem kislány csak még nem láttátok be. – rosszallóan pillantok felé egy másodpercre ahogyan a profilját veszem szemügyre. A húgával elég sok mindent megbeszélek, de ezt nem fogom az orrára kötni.
- Ugyan…csak kérdeztem. Byron soha nem fog megkomolyodni. – osztom a véleményét habár nem értem, hogy miért bosszantana, ha más nővel látnám az utcán. A szexen kívül nem akarok tőle semmit, de abban viszont nem utolsó. Beavatom őt a legújabb fejleményekbe is a munkahelyemben beállt változások végett.
- Szoktam én izgulni? – nevetek fel amolyan „Lucy”-s módon, mert nem jellemző rám, hogy túlaggódnám a feladataimat. Már elég régóta fáj a fogam arra, hogy elő legyek léptetve és megtettem az égvilágon mindent azért, hogy ez meg is történjen. Cleo és Timo párosa valahogyan a parkolás előtti percekben talál rám, de egyetértek Nolannel, hogy biztosan együtt vannak. Egy mosollyal reagálom le a válaszát a kiszállás előtt.
- Fogalmam sincs, remélem nem egy úszómedence vagy akvárium aljára, mert akkor te mész érte le. – vonom le a következtetést, de nemcsak az ő figyelmét tereli el a nagy plakát.
- A delfinek nyitott szemmel alszanak? – vonom fel az egyik szépen ívelt szemöldökömet, de egy nő zavarja meg a párbeszédünket. A hadarása közepette jövök rá, hogy valakivel összekever bennünket.
- Hölgyem ez… - kezdenék bele a magyarázkodásba, de addigra egy névtábla landol a nyakamban. Mióta hívnak engem Zoe Hart-nak? Felmerül bennem a kétely, de a terem és a zsibongó közönség kissé belém fojtja a szót.
- Nolan…én nem vagyok jó tanító. – nézek rá kétségbeesve, de a tapsvihar totálisan ránk tereli a figyelmet.
- Mit mondjak? – tátogom neki és odasétálunk némi erőltetett mosolygások közben a nekünk előkészített asztalhoz.
- Sziasztok. – köszönök kissé erőteljesebb hangon, mire aztán végképp elhalkul a gyerektömeg.
- Biztosan nagyon vártátok már ezt az előadást a delfinekről. – csapom össze a két tenyeremet és átadom a szót Nolan-nek. – Neked ez jobban megy. – suttogom és addig a telefonomon keresek rá a delfinekre. Nolan aztán okos és szerintem seperc alatt kitalál valamit, hogy mivel kezdjük az előadást.
- Öhm…mi lenne, ha játszanánk? – szakad fel belőlem a kérdés hirtelen. – Megnézzük mit tudtok magatoktól és aki a legügyesebb lesz, őt a végén megjutalmazzuk. – szerintem elérem a kellő hatást, mert máris rengeteg kéz emelkedik a magasba. – Te ott barna felsőben. – mutatok az egyik kislányra. – A delfinek emlősök. – hát ez kezdetnek elég jó lesz. – Igeen…mi a neved? – mosolyogva bátorítom őt. – Lorina. – közelebb sétálok a padokhoz. – Akkor Lorina neked már van is egy pontod. Még valaki? – húzom az időt aztán a vállam felett Nolan-re sandítok, hogy válasszon most ő a jelentkezőkből.

Mindig is roppant kíváncsi természet voltam és ez a mai napig nem változott. Gyerekként én voltam az aki akkor még hármunk közül állandó fejtörést okozott a szüleinknek hova rejtsék el a nekem szánt ajándékokat, mert mihelyst egy minimális lehetőségem is akadt, egyből a ház felfedezésére indultam. Az első két évben megnyertem a kincskereső játéknak ezt a formáját, a harmadikban viszont már feladták a leckét. Izgalmas volt kitalálni mi járhatott a fejükben, hol járhattak és megkeresni a megoldást. A merülés is valahol a válaszok kutatásáról is szólt és bár néhányan csak a víz mélyén lévő értekekre összpontosítottak, engem mindig is érdekelt a háttérben meghúzódó sztori is. Sokszor kerestem fel emiatt (is) Lucyt, majd bújtuk a különböző feljegyzéseket és könyveket - hol sikerrel, hol pedig sikertelenül. Némely kincset sajnálatosan elnyelt a múlt és odaveszett a jelentősége. Az egyetlen helyzet az életembe ahol gondolkozás nélkül félre tudtam tenni a kíváncsiságomat az Timo levelével kapcsolatban történt. Tudtam mi az ára annak, hogy megtudjam mi áll benne, de gondolni sem akartam rá. Megírtuk, lezártuk és elrejtettük egy biztos helyre, ahol azt kívántuk bár ne kellene majd felhasználnunk őket. Talán egy részem reménykedett abban, hogy egy ismeretlen megtalálja és felbontja őket, mi meg együtt szórakozhatunk Timoval amiért normálisan se tudunk megírni egy levelet. Sajnos nem így történt és azt figyelembe véve, hogy heteket felkaroló kihagyás után Lucy társaságát élvezhetem a bátyja ötlete miatt, így fel se tudnám hozni neki a leírt hülyeségeket. Egy részembe egy Timo alakú űr tátong, a másik meg annak a gyereknek érzi magát, aki az ajándékok megtalálásának szentelte minden percét, miközben azzal a lánnyal teszi meg mindezt akibe idejét se tudná megmondani mióta van belezúgva. Mégis most fontosabbnak érzem, hogy barátságunk rommá zúzott alapjait tegyük helyre minthogy elrontsak bármit is a zavaros érzéseimmel. Épp ezért örülök, hogy óvatosan, de mesél magáról még ha sok helyen hiányzónak érzek egy-két részletet. Ettől függetlenül jó hallani, hogy végre elismerik őt és ez akaratlanul is mosolyra késztet.
A lakásunk témája egy egészen nehéz terep most. Timo szobája mindkettőnket felkavar, de szerintem abban Luce is egyetértene, hogy más kezébe nem adnánk át ezt a feladatot. A megannyi emlék amelyek nekünk maradtak hátra azt is jelentik, hogy számunkra nagyobb jelentőséggel bírnak. Lehetséges, hogy egy kívülálló objektívebben állna neki a dolgoknak, de pont ez is az egyik indok amiért nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen.
- Ezekre nem most kell megoldást találnod. Elég akkor gondolkozni ilyeneken, ha már elhatároztad magad amellett mi legyen a lakás sorsa. Addig kár emiatt is aggódnod. - osztom meg vele a saját véleményem, hiszen még semmi sincs kőbe vésve és egy folyamat sem lóg sürgetően a feje felett. - Bárhogyan is döntesz majd, azt jegyezd meg hogy nem kell egyedül végigcsinálnod. - pillantok rá futólag és reménykedve abban, hogy átjött neki a célzás miképp a segítségére leszek.
- Nekem ő mindig az marad. - dacolok a valósággal, habár én sem vagyok ennyire naiv. Bármennyire is nem akarok tudomást venni róla, attól a kis húgunk felnőtt, csak elfelejtettek figyelmeztetni előre. Most meg toporzékolhatunk az elkerülhetetlen mellett.
Elmosolyodva hallgatom a Byronról alkotott véleményét, majd a kérdésére a fejemet is megcsóválom.
- Lehetetlen. - értek vele egyet az izgulás témát illetően miközben már átlépjük az épület küszöbét.
Az akvárium egy baromi jó ötletnek ígérkezik, bennem meg sok minden kavarog ahogyan újra a víz közelében lehetek. Sokat jártam itt azokban a napokban amiket két merülés között itthon töltöttem. Szokatlan volt ugyanis visszaszokni a valóságba és kellett egy hely ami segít az átállásban, ezért legtöbbször itt kötöttem ki. Lehet erősen biztosított üvegek választottak el, de a látvány mindig magáért beszélt. Most más okból jöttünk ide, ugyanakkor nem támadt fel bennem a hiány amit az okozott, hogy nem merülhettem. Inkább csak a bűntudat tört felszínre. Mint amikor az ember tudja, hogy feladata van és egyre jobban halogatja miközben kezd kifutni a határidőből. Még egy napot, majd még egyet, de közben érzi, hogy valami befejezetlen és nyugtalanítja. Nem akarom elveszíteni a helyemet Delano csapatába, mert már a bekerülés is felért egy csodával. És bár kaptam időt, hogy helyre tegyem magamba a dolgokat, akkor is bizonytalannak tűnik az üresen tátongó helyem és az is meddig képesek várni rám.
A jelenbe most Lucy hangja meg az előttünk lévő poszter hoz vissza aminek majdnem nekiütközök. A tény, hogy Timo valahova a víz mélyére rejtette a levelet egyszerűen fura, de nem elképzelhetetlen. Halkan felnevetek ezen, de egyből tele vagyok újra lelkesedéssel, hogy olyan információkat adjak át neki amik talán újdonságnak hatnak, azonban álmomba sem gondoltam volna, hogy ez egy úgynevezett láncreakciót indít majd el, mi meg hirtelen Mr és bájos felesége Mrs. Hart leszünk nyakunkon egy csapat tudásra szomjazó gyerekkel.
- Én sem, szóval improvizálunk? - készülök fel a félreértésből kapott szerepünkre, aztán a felkonferálást követően rajtunk a sor. Luce az aki végül megszólal és mire magamban végigveszem a delfinekkel kapcsolatos összes létező tudásomat, addigra ő már egy játékot talált ki nekik, én meg próbálom őt nem még jobban lenyűgözőnek találni mint amennyire már amúgy is az számomra. Szerencsére nagy nehezen sikerül elfojtanom egy mosolyt.
A gyerekek persze egyből rákapnak az ötletre és mikor felém kerül a választás joga akkor az államat összecsippentve két ujjammal hümmögök egyet mintha gondolkozóba esnék ki is legyen. Persze a nyertes az én fejemben már megszületett.
- Akkor legyél például te. Hogyan szólíthatunk? - mutatok egy másik kislányra, aki úgy jelentkezett a Kis hableányos felsőjében, hogy majd kiesett a padból.
- Bella. - húzza ki magát.
- Oké Bella, akkor lepj meg minket egy információval. - ösztönzöm őt.
- Olvastam, hogy a delfinek felismerik magukat a tükörben. - csicsergi lelkesen.
- Ez így igaz! És képzeld, még tetszik is nekik amit látnak. Rendkívül inspiráló tulajdonság ez, ha engem kérdeztek. - mosolyodok el, aztán gondolkozok egy kicsit, majd eszembe jut valami.
- Most mutatni fogok nektek a kezeimmel két mozgási formát. Kitaláljátok hogyan úsznak a delfinek? - lelkes bólogatást kapok cserébe, így egy kicsit megrázom magamat, hogy rákészüljek, azonban a terem ajtaja kinyílik mielőtt bármit is mondhatnék és a korábbi nő mosolygós arcával találjuk szembe magunkat.
- Mr és Mrs. Hart, egy percre? - kérdése miatt a gyerekekre nézek, aztán Lucyra majd vissza a nőre.
- Öö..persze. Hé, srácok. Mit szólnátok ha addig leírnátok hány fajta delfint ismertek? - adok ki nekik egy gyors feladatot, aztán követjük a nőt, aki már csak akkor szólal meg amikor becsukódik mögöttünk az ajtó.
- Nem fogják elhinni mi történt. Az előbb beszéltem az igazi Mr és Mrs. Harttal, akik azt mondták most keveredtek ki a dugóból éppen. Hogyan lehetséges ez? - váltakozik a tekintete kettőnk között.
- Tisztázzuk, mi semmi rosszat nem terveztünk ezzel, csak korábban annyira belelendült, hogy szóhoz se jutottunk, végül pedig nem akartuk kellemetlen helyzetbe hozni. Történetesen van pár információm a munkámból adódóan a delfinekről, a bájos partnerem pedig ügyesen és kreatívan tud rögtönözni. Mint látja, a gyerekek jól érzik magukat... - magyaráznám ki magunkat, de megakaszt ebben.
- Nincsenek bajban, elvégre én szólítottam le magukat. Gondolják arra a negyed órára le tudják még foglalni őket amíg megérkezik a házaspár? A következő programjuk öt perc múlva kezdődne egy delfin-show.
Én nem válaszolok egyből, helyette Lucyra nézek. Nekem nem okozna gondot, de ha ő úgy dönt akkor továbbállunk.

A legrosszabb érzés mindig azoké, akik itt maradnak és nem azoké, akik elmennek. Bízom benne, hogy a testvérem már egy jobb helyen van és boldogan tekint le ránk, bár abban kételkedem, hogy létezik a túlvilág, vagy ha mégis, akkor nem abban a formában, ahogyan a könyvek illusztrálják. A szívemben őrzőm az emlékét, a közösen átélt dolgokat és nem utolsó sorban azt a köteléket, ami kettőnk között húzódott. Általában mindenkitől azt hallom, hogy mennyire nem jön ki a testvéreivel, de nálunk ez mégis működött. Nem mondom azt, hogy nem veszekedtünk, vagy ne lettek volna nézetletéréseink, de a bajban mindig ott voltunk a másiknak. Képtelen voltam elhinni, hogy elment és nem hagyott semmit a háta mögött. A levél megléte talán a legjobbkor érkezik. Cseppet sem léptem túl a halálán és a gyásszal sem békéltem meg, mint folyamat. Hogyan lehetne azt mondani, hogy valakit elfelejtünk és onnan folytatjuk az életünket, ahol abbamaradt? Más nélkül lélegezni normális és elfogadható tény? A szüleim úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, sőt már a munkában is elvesznek és a következő utazásukat tervezik. A nagypapám az egyetlen, aki megérti, hogy mennyire fáj a Timo után hagyott űr. Nem megy, hogy felkeljek és ne ő legyen az első gondolatom vagy éppen lefekvés előtt az utolsó. A nap minden egyes percében ott motoszkál a fejemben és nem tudom kizárni sehonnan se. Picit haragszom a szüleimre, mert az egyik gyermeküket veszítették el, de nem róhatom fel nekik azt sem, ha megpróbálnak együtt élni a tudattal. Nekem valahogyan nem megy, hogy mosolyogjak és örüljek a napsütésnek vagy egy apróságnak. A munkába temetkeztem, mert az legalább lefoglalt az elmúlt három hónapban, de már korántsem vagyok az a lány, mint aki régen voltam. Nagyobbra emeltem a falakat és a minimálisra szorítottam vissza a szociális életemet is. Közösségbe csak nagy ritkán mentem, ha muszáj volt, de mindezek alól kivételt képezett a Byronnal töltött idő. Nem volt benne semmi érzelem és túlgondolás sem, vagyis a részemről tuti nem. Lefeküdtem vele, mert szükségem volt valakire, aki ott van, de nem vártam el, hogy cövekeljen le mellettem, vagy arra szánja el magát, hogy komolyabbat lásson abba, ami nincs is. Számtalan alkalommal próbálkozott be, hogy menjünk el moziba vagy simán vacsorázni. Szégyelltem a tetteimet, de nem bántam meg, hogy az ágyába bújtam. Régebben el se tudtam volna képzelni, hogy valakivel úgy létesítsek valami intim dolgot, hogy annak ne legyen alapja, sőt meg voltam róla győződve, hogy a férjem lesz az első, aki megérinthet. A tervek és a személyiségünk is változik, szóval átestem a ló túloldalára. A rendszeressé váló együttléteknek nem volt jelentősége, de látva a reakciókat már sejtettem, hogy Byron többet érez irántam. Nem akartam a lelkébe taposni, de lássuk be, hogy nagyon messze állunk egymástól. Nem mondanám, hogy van ideálom, de azért mégsem csak a testedzés és a szórakozás az, amit a leendő partneremtől várnék. Sekélyesnek is nevezhetnek, de ennyi év iskoláztatás után azért igenis fontos nekem az intelligencia. A kommunikáció az alapja mindennek, ezért is annyira esélytelen, hogy valaha is találjak egy értelmes pasit. A párkeresés nem szerepel az ötéves terveim között, a jelentkezésemet is beadtam egy másik kontinensen lévő egyetemre és már csak azt várom, hogy visszajelezzenek. A zöld jelzés után elrendezek itthon mindent és felkerekedek. A szüleim nem fogják ellenezni ezt már tudtam, de voltak még itt kérdőjeles személyek. Nolan hazatérése és a bátyám balesetében betöltött szerepe kicsit felülírta a dolgokat. Együtt laktunk, ha itthon voltak, de idáig azt sem bírtam volna elviselni, hogy hosszabb ideig legyen a közelemben. A mai napot is annak köszönhetjük, hogy a bátyám mégis gondoskodott egy ajándékról. A könnyeimet visszanyelve olvastam végig a levelet odafent a dombtetőn és percekig nem jutottam szóhoz. A kézírása is már összetörte egy kicsit a lelkemet, de a tartalma egyenesen a szívemig hatolt. Már nem volt kérdés, hogy akarom a folytatást, de ehhez fel kellett adnom a félelmeimet és elmenni az Akváriumba. Hiába nőttem fel szinte a víz szomszédságában mégsem barátkoztam meg a tudattal, hogy belemenjek vagy szorosabb viszonyt ápoljak vele. Az iszonyodásom ellenére is szerettem a foglalkozásomat és a tenger mélyén rejlő kincseket, de itt ez most más volt. Az úton több minden kerül szóba és feloldani egy három hónapos zárlatot nem is annyira vészes. Byront említeni kicsit frusztráló, de a haragom a felszín alatt marad. A megérkezésünk után egyből a pénztár melletti posztert csodáljuk meg a delfinekkel együtt. Nem tudom hogyan kerülünk slamasztikába, de hirtelen mi leszünk Mr. és Mrs. Hart. A gyerekekkel nem lenne bajom, de megtartani egy előadást a semmiből? Introvertált személyiségem van, nem szeretem a tömeget és a hangos helyeket. Megpróbálok improvizálni, és kitalálni egy kérdezz-felelek kört. Nolan partner mindenben és az ő tudására alapozva megugorjuk ezt az akadályt, ha addig nem ájulok be. Bella lesz az egyik lelkes jelentkező és Nolant látva szinte el is mosolyodom, hogy mennyire jól bánik a kislánnyal. A vérében lenne a tanítás, de vajon ő is ugyanúgy látja magát, mint én őt? A terem ajtaja kinyílik és félre leszünk hívva.  A számonkérés alatt a mellettem álló helyezkedik védekező álláspontra, de legnagyobb meglepetésünkre nem is kapunk letolást. A felajánlott cserére csak hümmögök egyet.
- Akkor nem is kellene negyedórás műsor csak öt perc? – kérdezek vissza, hogy jól értettem-e, és a hölgy bólint erre.
- Meg tudjuk oldani.  – erősítem meg Nolan feltételezését, mire a nő csak megkönnyebbülten felsóhajt.
- Jövök maguknak eggyel. Folytassák csak. – záródik be mögötte az ajtó, én meg Nolanre nézek.
- Hol is tartottunk? – vezetem fel és mutatom neki az utat előre.
- Ne várassa meg a közönségét Mr. Hart. – mosolyodom el szélesen és felkonferálom őt.
- Na…sikerült összeszedni a delfinfajtákat? – kérdezek rá és több kéz is a magasba lendül. A velem időzőre bízom a döntést, mert kicsit izzad a tenyerem is. Nem akarom halálra rémiszteni a gyerekeket, de mégsem komfortos nekem a helyzet. Mi lenne, ha simán a háttérbe húzódnék? Timo miatt vagy itt Lucy…ne felejtsd el. Emlékeztetem magamat rá, és ha nincs más választásom, akkor még várok egy kicsit, de azt érzem, hogy a lépéseim egyre bizonytalanabbak.

Hármunk közül nem kérdéses, hogy Timo volt az, akinek a képzelőereje legtöbbször megszaladt és az is, aki gyorsan tudott lereagálni bármilyen problémát. Mellette az ember nem ismerte az unalom fogalmát, mert mindig kitalált egy programot ahol mindenki igényei találkozhatnak. Egyszer az utazás miatt lemaradtunk a közös mozizásról, így Timo miután hazaértünk beszerzett egy kivetítőt meg temérdek chipset és édességet, hogy a kertünkbe pótoljuk be. Az utazásaink alatt ő volt a húzóerő, aki nem görcsölt rá, hogy előre legyenek tervei, de mégis könnyedén jött elő eggyel, ha a szükség úgy hozta. Egy Timo nagyságú űrt hagyott maga után mindenkibe aki egyszer a szívébe fogadta azt a két lábon járó hurrikánt és bár eltelt pár hét az elvesztése óta, de még mindig nem tudom hogyan érezzem kevésbé a hiányát. Hogyan legyek továbbra is az az ember, akivé mellette váltam amikor a fejemben csak Timo és Nolan van. A merülő partnerek, a bizalmasok, a bajkeverők. Egyelőre nem tudom kicsoda is lennék ő nélküle. Azonban a levele és az ötlete sokat segít még ha ötletünk sincsen milyen helyzetekbe is sodródunk általa. Elegendő csak végignézni a gyerekekkel tömött termen és máris nem a hétköznapiság jut róla eszembe. Jó, ez mondjuk úgy az én hibám most, mert ha nem akartam volna minden áron kis előadást tartani a delfinekről, akkor fel se figyeltek volna ránk. Én meg a nagy szám, ami nem először és utoljára kevert bajba. Habár ez a helyzet új nekem, mert eddig még senkit nem okítottam - főleg nem gyerekeket vagy ennyit - de attól még valahol élvezem. Főleg hogy olyan nő van mellettem, akivel a világvége kellős közepén is én lennék a legnyugodtabb pasas aki csak létezhet. Lucy volt közöttünk az éretebb, aki észnél tartott minket. Amíg Timo az adrenalin szintemmel szórakozott, addig Lucy mellett mindig a stabilitást éreztem. Ha ő ott volt, akkor tudtam, hogy bármire létezik megoldás és a problémák sem annyira szörnyűek. Luce ösztönöz arra, hogy jobb ember akarj lenni. Olyan, aki megérdemli hogy egy különleges nő társaságát élvezhesse.
Most is csak figyelem őt meg ahogyan a gyerekekkel bánik és az összes kezdeti idegesség semmivé foszlik bennem, hogy helyét a kihívás meg az ezzel járó szereplés vegye át. Mit tenne a helyemben Connor Hart? Tudnám, ha tisztában lennék azzal kicsoda is ő. Ennek hiányában viszont csak sodródok az árral és felveszem a fonalat amit Lucy görgetett le elém, hogy ne hagyjuk cserben a gyerekeket.
Pár érdekességgel indítunk ami úgy tűnik tetszik nekik, de a következő feladat előtt elszólítanak minket és fejben már azon vagyok hogyan magyarázzam ki magunkat. Ma már másodszorra is: ki a fene az a Connor Hart?
A szervező azonban nem a fejünket jött leharapni, hanem szívességet kérni, amire a válaszadást most Lucyra bízom. Beleegyezése után már sietünk is vissza a terembe, mert bár nagyon angyalinak tűnnek amikor bent vagyunk, de én is voltam gyerek és a csínytevésen kívül máson se járt az eszem. Ha meg társaságom is akadt? Akkor ajjaj a szüleink szegény fejének!
- Eszembe se jutna. - viszonozom gyönyörű mosolyát egy kacsintás kíséretében, majd visszasétálok a terem közepére. Csoda, hogy eljutottam idáig, mert minden eszét még valamire használó embert a falnak vezetett volna Ms. Bremer mosolya.
Lucy kérdésére nyüzsgés tör ki és mindenki egyszerre akarja megmutatni mit tud valójában, ezért megegyezünk velük, hogy mindenki mondja el mennyit írt fel, majd a legtöbbet mondót választjuk és ha valamelyik nem hangzott el, akkor az jelentkezhet. Egy Matthew nevű kisfiú lesz a szerencsés, aki jobb ötlet híján kap egy pacsit, de úgy látszik ezt szórakoztatónak találja.  
Én a válaszok közben többször is észreveszem magamon, hogy Lucy felé tekintgetek, aki bár kívülre nem mutatja, mégis a tartásában van valami nem igazi.
- Oké srácok, nagyszerűek vagytok, szóval menjünk is tovább. Mit szólnátok, ha megtanulnánk hogyan úsznak a delfinek és a halak? Mert van ám különbség. - megvárom a visszajelzést, közben pedig egy-két lépést Lucy felé teszek. - Akkor kérek két csapatkapitányt. Legyen az egyik például..te. - mutatok az egyik kislányra, majd másodiknak egy fiút választok, időközben pedig megtudom, hogy Sandranak és Toddnak hívják őket. - Akkor Sandra lesz a delfin csapat, Todd pedig a halas és felváltva választok magatok mellé. - Sandra neki is kezd, én pedig odasétálok Lucyhoz és finoman a derekára simítom a tenyeremet.
- Én ezt intézem, te pedig ülj le addig ide. - a terem sarkából elveszek egy plusz széket, hogy neki ne kelljen fáradnia ezzel. - Jól vagy? - aggódva érdeklődöm, de Sandra már jelez felénk így egy bocsánatkérő pillantást váltok Lucyval majd csak ezután megyek vissza a gyerekekhez akik időközben kér csapatra rendeződtek. Ezt követően mutatom be nekik, hogy amíg a halak oldalazó mozdulatokkal úsznak, addig a delfinek fel és le, majd megkérem egyszer a delfin csapatot az ismétlésre, majd a halasat, ezen pedig mindannyian jókat nevetnek.
- Ügyesek vagytok. - lelkesítem őket, de úgy tűnik letelt az idő, mert az ajtóban szobrozó szervezővel akad össze a tekintetem, aki halvány mosollyal az arcán várja, hogy szóhoz jusson.
- Kezdődik nemsokára a delfin-show és az oktatók is megérkeztek. - bólintok egyet erre, majd összecsapom két tenyeremet.
- Oké kis delfineim! Mit szólnátok ha sorba rendeződnétek és megmutatnátok a bájos hölgynek milyen ügyesen követitek őt az igazi delfinekhez? - kérdésemet nyüzsgés követi, a szervező pedig egy köszönömöt tátog felénk miközben kivezényli a gyereket, így kettesben maradunk Lucyval.
- Mrs. Hart. - szólítom meg őt, majd a kezemet nyújtom felé. - Megkeressük a büfét étel-ital miatt vagy mire lenne szükséged? - érdeklődök tőle, hiszen még a levelet is meg kellene keresnünk, de elnapolhatjuk, ha most nem érzi jól magát hozzá.

A Timos téma mindenben visszaköszön a mai napon és attól tartok habár a jégkirálynőt játszottam Nolannal szemben az elmúlt hónapokban a bátyám tett róla, hogy ez átmenetileg felolvadjon és közösen vágjunk neki annak a kalandnak, melyben kiderül, hogy még milyen tanácsokkal látott el a testvérem. Soha nem gondoltam volna, hogy Timot gondolkodtatná a halál, mármint persze néha az embernek eszébe jut, hogy egyszer a távoli jövőben meg fog halni, de addig a köztes állapotra fókuszál. Mindenki úgy van bekalibrálva, hogy az időskori elmúlással foglalkozzon. Most először merül fel bennem, hogy a bátyámat lehet mégis foglalkoztatta a dolog, mert veszélyes munkát választott magának. A komolyság nem volt jellemző rá, de néha észrevettem rajta, hogy valami nyomja a szívét, de nem mondta el. Elhessegette azzal, hogy rémeket látok és megint az én rossz kedvemet akarom áttestálni rá. Egy idő után már nem kérdeztem rá, mert nem bíztam az őszinte válaszadásban. Hiba volt figyelmen kívül hagyni a tényeket és csak most realizálom, hogy késő. Meghalt és csakis a papírra vetett üzenetei maradnak nekem. Vajon érezte, hogy meg fog halni és küzdött a víz alatt? Nem állok készen, hogy megismerjem a részleteket, mert fájó lenne végighallgatni Nolan beszámolóját. Ott volt és ő hozta fel a tenger mélyéről, és pont ezért is van bennem az, hogy haragszom rá. Nem sikerül elengednem teljesen a feltételezésemet, hogy vétkes lett volna, talán nem mindenben hibázott, de ki másra bíztam volna a testvéremet, ha nem rá? Felhívni a másikat egy halálhírrel nem éppen a legjobb összetartó erő. Picit félek tőle, hogy ezt soha nem fogom megbocsájtani neki. A legfájdalmasabb hírt közölte velem, nem igazán tudtam érdemben reagálni rá és most sem szeretném, ha mentegetőzne, vagy bocsánatot kérne miatta, mert lehet ismételten a szünetet választanám. A mostani békés időszak jót tesz a lelkemnek is, mert kedvelem őt és hiányzott a társasága, de közben tudom, hogy a töréspont már nem fog elsimulni a kapcsolatunkban. A barátságunk nem bírja ki a fivérem elvesztését teljes mértékben.
Az akvárium nem az én területem, de a hajlandóság csak abból eredeztethető, hogy a bátyám következő levele valószínűleg itt van elrejtve. Fogalmam sincs hogyan keveredünk bele egy előadásba a delfinekről, és én mikor leszek Nolan kamufelesége, de megtörténik. A teremben megannyi szempár szegeződik ránk és szerintem az első körben fel sem fogom, hogy ez mit jelent nekem. Könnyedén elegyedek szóba a gyerekekkel és a játékba is belevonom őket, de amikor ismételten megzavarnak bennünket, akkor már az agyam működése is beindul. A kezdeti sokkon túl a második felvonás már nem mondható sikeresnek. Az introvertált énem felülkerekedik és a szorongás testi tünetekben mutatkozik meg. A tenyerem izzad és a spontán dolgok sem jutnak az eszembe. A gyerekek kérdésekkel bombázzák a társamat én meg meghúzódom a háttérben. A mosolyom se őszinte a folytatásban, de Nolan észre is veszi rajtam, hogy valami nem okés. A derekamra fonódó karjai és a fülembe suttogott érdeklődésre csak megrázom a fejemet. Egy széket hoz elém és arra ülök le. Eleinte apróbbakat lélegzem és a térdeimre fektetett karokra ügyelek. Három belégzés, szünetet kell tartanom és csak utána fújhatom ki. A két csapat egymást felváltva kiabál, én meg ültömben is szédülni kezdek. Lehunyom a szemhéjamat és erősen marok bele a combomba. Nemsokára vége lesz és akkor nem lesz ekkora zűrzavar körülöttem. Haza is mehetnék, de akkor nem szerzem meg a testvérem levelét. Nagyobb a kíváncsiság bennem, minthogy feladjam? Ezen morfondírozok és megint a légzőgyakorlatot vetem be, mint egy opcionális megoldást a szorongásomra. Nolan viccesre fogja a figurát és a kezét nyújtva felém, de csak a kezemmel tolom el.
- Nem hinném, hogy most jót tenne nekem a büfé. Szédülök és sok volt az előadás. – lehajtom a fejemet és megigazítom a felsőmet is.
- Egy kis szünetet kérek, két perc csendet. – nézek fel rá futólag, aztán mélyen beszívom a levegőt. A rosszullétek már régen kísértettek meg, inkább az álmokban terebélyesedett ki a problémám. Néha átéltem, hogy milyen lenne megfulladni, vagy akár az, ha valaki befogná a számat. Kis idő eltelik aztán kinyitom a szemhéjamat is és megkeresem a pillantásommal Nolant.
- Azt hiszem, hogy mehetünk, de kerüljük a tömeget és most sokan lesznek kint a show miatt. – görbülnek le az ajkaim, és ha most felém nyújtja a kezét, akkor elfogadom és a segítségével együtt kelek fel a székről.
- Köszönöm. – ennyit suttogok neki és megindulunk a kijárat felé, de még ki sem érünk a folyosóra máris érzékelem a hangzavart.
- Nem mehetnénk ki az épület elé? – tekintek hátra a vállam felett és ekkor egy ismerős parfüm csapja meg az orromat.
- Jesszusom…öcsém te meg mit keresel itt? – a tekintetem visszafordítom és Byron érkezésére figyelek fel.
- Lucy….te itt vagy már hív… - elharapja a mondat közepét és rám, aztán Nolanre sandít.
- Mit csináltok itt ketten? – a hangjából némi féltékenységet hallok ki, pedig nem lenne joga rá.
- Hát eljöttünk ide egy kis kikapcsolódásra. – foglalom össze röviden és merevebb lesz a testtartásom is, de ő még mindig a közöttünk lévő kapcsolatot kutatja. Nem gondolhatja komolyan, hogy többet akarok tőle pár éjszaka után, ugye?

Mindig is egy családcentrikus alak voltam. Azt hinnék mások, hogy ennyi testvér mellett az ember egyedüllétre vágyik mire kirepül a családi fészekből. Velem pont az ellenkezője történt. Vágytam arra, hogy egyszer mikor alábbhagy a merülés iránti szenvedélyem, akkor letelepedjek és saját családot alapítsak gyerekekkel meg az egész boldog káosszal együtt amit ez magával hozhat. Lehet olykor az idegeimre mennek a testvéreim, de el se tudnék egy olyan világot képzelni ahol ne lennének, így amikor saját csemetém lesz akkor biztosan ragaszkodom egy testvérhez is mellé. Olykor idegörlőek, de tutira jó ha vannak.
Lucyval nem így terveztük ezt a mai napot. Talán egy részét igen, mert a helyszínre eljutottunk, de azzal egyikünk se számolt, hogy tanári szerepbe kell tetszelegnünk egy csapat tudásra éhes gyerek előtt. Elsőre para az egész helyzet, mert bár a merülések során rengeteg információval gyarapítottam a tudásomat, de attól még kérdezhetnek olyat amire nincs válaszom. Szerencsére Lucy ad egy löketet, hogy a kezdeti idegességemet legyűrjem és onnantól kezdve mondhatni még élvezem is, hogy a tanárbácsi szerepében tetszeleghetek. Feladatokat találunk ki, fenntartjuk a gyerekek figyelmét és még egy fejmosást is megúszunk amiért nem állt szándékunkban hivatalosan is bemutatkozni. Egyelőre Mr. Hart szerepében lenni egy élmény, habár sosem volt számomra opció, hogy tanár legyek. Nekem ez túl kötöttnek bizonyult és mihelyst az eszem oda fejlődött, hogy képessé vált saját döntéseket meghozni, azóta a merülés volt az első és egyetlen. Anya eleinte felsorakoztatott kevésbé veszélyes lehetőségeket. Olyanokat amik szárazföldön meg hozzájuk közel tartanak, de olyan makacsul ragaszkodtam egy elképzelt élethez, hogy hallani sem akartam másról. Most bele is buktam ebbe rendesen, mert bár a merüléssel akadnak gondjaim, attól még a világ egyáltalán nem állt meg. Szerencsére az étterem meg a futárkodás és itt-ott beugrós melók a felszínen tartanak amíg helyre nem áll az agyam. Már ha valaha lesz ilyen pillanat.
Lucy egy idő után feltűnően a háttérbe húzódik, ez pedig őszintén aggodalommal tölt el. Egy székhez kísérem őt, hogy addig a pár percig amíg itt ragadtunk ne legyen ebből nagyobb probléma, én meg addig lekötöm a srácokat. Habár a figyelmem ettől függetlenül megoszlik, mert amikor éppen nem a gyerekekkel szórakozunk, akkor Lucy felé pillantok. Már csak pár perc, aztán visszatérhetünk a saját tempónkhoz.
A terem elcsendesedése után egyből érdeklődésemet fejezem ki irányába. Felajánlom a büfét, de arra most nincs ingere, így én sem erősködöm ennek kapcsán.
- Annyi időt kapsz amennyire szükséged van. Nem sietünk. - nyugtatom meg őt, én meg addig összegyűjtöm a terembe széthagyott papírokat. Majd kifelé átadom a szervezőnek, ha összefutunk vele, mert bár nem követtünk el semmi hibát, de azért mégsem szívesen találkoznék az igazi házaspárral. Lehet kevésbé lennének hálásak a rögtönzött megszemélyesítés miatt.
- Ha szeretnéd hazaviszlek, aztán visszajövök megkeresni a levelet. Majd együtt kibontjuk amikor jobban leszel. - ajánlom fel, miközben elindulunk kifelé, én meg egy kevésbé zajos folyosó felé terelem Lucyt. Annyiszor jártam már itt, hogy csukott szemmel sem tévedtem volna el. Emlékszem, hogy az első merülés után volt a legnehezebb itthon lenni. Akkor még az adrenalin napok múltán sem szűnt meg és tudtam, hogy hiába türelmetlenkedek, attól még nem lesz előbb munkánk. Aznap este eljöttem ide és körbejártam az épületet. Nyugalommal töltött el, hogy víz közelében lehetek, még ha üveg-csapdák is választottak el tőle. Végül ez egy elengedhetetlen szokásommá vált. Nem vertem nagy dobra, hogy mi tart felszínen az itthonléteim során, így rendszerint egyedül érkeztem, majd távoztam is órák múlva. Ma viszont sok szempontból más itt lenni.
A kijárat felé tartó úton továbbra is Lucy közelébe maradok, nehogy valami baj történjen. Egy kezemmel tárom ki előtte az ajtót, de mielőtt kiléphetnénk a szabadba, egy ismerős személybe ütközünk.
- Byron, hát te? - lepődök meg a jelenlétén, de ami még furább az ittléténél az a párbeszéd amit Lucyval folytatnak. Mintha életükben most találkoztak volna először, pedig nem egy közös programot tudhatunk már a hátunk mögött, ahol egyik és másik is ott volt. Ezek után nem értem mi ez a félszavakból álló valami.
- Csaj dilemma. - válaszol Byron. - Tudod egy ideje kavarunk, aztán úgy érzem több is lehetne belőle, de mostanában mintha kerülne. - meséli el.
- Nem ez lenne az első eset. Mit műveltél? - hunyorítok rá gyanakvóan.
- Semmit? - ő is bizonytalan, de adjuk meg neki az esélyt. - Lucy, te lány vagy. Tudod mi baj lehet? - fordul felé egyből. - Apropó, nincs kedvetek beülni a kajáldába, ami itt van? Elég nyomott vagyok emiatt. Vagy dolgotok lenne? - folytatja tovább a kérdés áradatot, de én nem dönthetek Lucy helyett. Elsődleges szempontnak úgyis azt nézem, hogy jól érzi magát vagy sem.