– Apaaaa, az mi? – kérdezi Jade, mit sem törődve a ténnyel, hogy próbálom lefogni a lábait, mert lassan már szétrúgja a térdkalácsom. Igazából inkább mutogatja, mint valóban mondja; egyelőre még nem beszél túl jól, kábé tizenöt szót tud, azokat viszont nagyon sűrűn és nagyon hangosan szokta mondogatni. Az „apa” és a „mi” épp köztük van.
– Az egy galamb.
– Az mi?
– Az is egy galamb.
– Az mi?
– Azt ne nézd.
Az állatos csatornáról gyorsan kapcsolok inkább vissza a JimJamre; azt hittem, nincs rosszabb Peppa malacnál, de nem állok még készen elmagyarázni a reprodukció folyamatát Jade-nek. Az bőven elég lesz tíz év múlva. Vagy soha.
Megpróbálom megigazítani a hajában lévő gumikat, mert az előbb, mikor a kanapén ugrált – amit nem fogok elmondani Alyssának, aki valamiért utálja, ha ezt csinálja –, kilazultak, de hamar rájövök, hogy ehhez nem vagyok elég ügyes. Főleg, hogy ahányszor próbálom, Jade hisztizni kezd, hogy húzom a haját, még akkor is, ha még oda sem nyúltam. Tudom, hogy hajlamos olyasmiért is hisztirohamot kapni, amiről igazából azt sem tudja, micsoda; néha elég mutatni neki valami mást és elfelejti, hogy sírt. De most nem hiszem, hogy lenne hangulatom a kelleténél több bőgéshez. Egy kicsit összekevertem a beosztásokat, így alig egy órát aludtam szó szerint ruhástól az ágyba dőlve a műszakom után, mielőtt Alyssa kopogtatott volna az ajtón Jade-del és a holmijaival a kezében.
Azóta a földön ültem, néha építve egy-egy tornyot a duplóból, amit talán még a nagybátyám rágott meg (mert amíg működik, semmit sem dobunk ki, ezért lesz a használt kávéfilterből vécépapír), és amit Jade nagyon lelkesen döntött aztán össze. Vagy kivételesen izgatja a fizika, vagy képregényes főgonosz lesz belőle, én mindkettőben támogatom.
Gondoltam rá, hogy felhívom Nanát, talán átmehetek-e hozzá Jade-del, mert őt mindig szívesen látják (engem nem, de tartozék vagyok), de végül rájöttem, hogy a telefonom bent hagytam a szobában, ahhoz pedig fel kéne kelnem, szóval ez a terv egyelőre váratott magára. Ezért lepődtem meg annyira, mikor valaki megnyomta a csengőt. Majd még egyszer. Aztán az ajtón kezdett dörömbölni.
– Raymond Redding? NYPD, nyissa ki az ajtót!
– Ne most – sóhajtom a szemem forgatva, ahogy odébb telepítem Jade-et, és némileg botladozva felállok. A rendőrség elég gyakori látogató, ami azt illeti; akárhányszor történik valami a környéken, általában megtalálnak, vagy a melóhelyen, vagy itthon. Most viszont nincs itt Al, hogy kiálljon helyettem.
Egy fehér és egy fekte zsaru áll az ajtó előtt, egyik sem túl vidám arckifejezéssel, mintha azt hinnék, hogy hat év Riker után összecsinálom a melegítőm egy morcos pillantástól. Amatőrök.
– Igen?
– Maga Raymond Redding?
Engem kerestek nem?, üzeni a tekintetem. Soha nem merném kimondani, főleg Jade-del a nappaliban. – Igen.
– Whitaker és Freeman járőrök vagyunk – közli a feketébbik, aki kicsit otthonosabban érzi magát. Legalábbis a fehér, Whitaker, úgy nézeget körbe-körbe, mintha háborús övezet közepén volna. Bizonyos szempontból biztos. – Meg kell kérnünk, hogy jöjjön be a rendőrőrsre.
Az arcomat gyűrve dőlök az ajtófélfának. Remek. Már csak ez hiányzott a napomból. – Mikor?
– Most.
– Az nem fog menni – egyenesedek fel, de rögtön meg is bánom, mikor a hirtelen mozdulatot félreértelmezi. – Nálam van a lányom. Nem hagyhatom itt, csak másfél éves.
– Nincs senki más, aki vigyázni tudna rá? Hol az anyja? – próbál benézni a vállam felett a lakásba, mintha ott rejtegetném. Ha így lenne se mennék szívesen, de annál több eszem van, hogy vitatkozzak.
– Dolgozik. Nézze, hívhatok valakit, de legalább fél-háromnegyed óra, mire ideérnek… – Nana az egyetlen, aki eszembe jut, mert anya és Dwayne is dolgozik, ő viszont jó pár blokkal odébb van, épp az iskolában dolgozik részidős titkárnőként. Nagyon nem fog örülni, ha felhívom, de eljön.
A két fickó összenéz, majd Whitaker megvonja a vállát. – Akkor érte jöhetnek az őrsre.
Nem tudom meggyőzni. Igaz, nem is próbálom túl erélyesen, direkt halkan beszélek, amit ő feltétlen hangos utasításokkal akar elnémítani. Pedig ha tudtam volna, hogy még csak nem is a bronxi központba akarnak vinni, hanem egészen Észak-Manhattanig, valószínűleg sürgetőbben hívom fel Nanát. Azt hittem, a szokásos lesz; mint mindig, bevisznek a kihallgatóba – amint eltűnök az afelé vezető fal mögött, leolvad az arcomról a mosoly, amit Jade és a vele foglalkozó rendőrnő végett volt ott –, felveszik az adataim, megkérdezik, hol voltam ekkor és akkor, hogyan tudom bizonyítani, elérhetőség, munkahelyi címek… A szokásos.
Tudhattam volna, hogy nem így lesz, mikor egy nyomozó jött be a terembe. Nyomozónő, ráadásul.
– Kurva életbe – szalad ki belőlem a fáradt sóhaj, ahogy az asztalra szorul az öklöm és hátradőltem a kényelmetlen, padlóhoz rögzített széken. A tekintetem az asztalon lévő mobilra vetődik, ami bizonyítékzacskóban koppant rajta. Az én telefonom, amit hetekkel ezelőtt loptak el tőlem a metrón. – Már két órája itt vagyok – jelzem, a tőlem telhető legnyugodtabb hangnemben, mégis érzem benne az irritáltságot. – Legalább megmondaná, megjöttek-e már a lányomért? A rendőrkollégái nem mondtak semmit.

771 szavas katyvasz a főnökasszonynak | ⚶