➢ Amiben a haverjaim szerint jó vagyok:

➢ Amiben anyám szerint jó vagyok:

➢ Amiben apám szerint jó vagyok:

➢ Amiben jó vagyok:

Két hete csend volt. Megszoktam már, hogy az emeleti szobámnak mindig be kellett csuknom az ajtaját, mert apáék olyan hangosan élték lent az életet: tévéztek, beszélgettek, főztek... Most viszont még a nyitott ajtó mellette sem hallottam semmit. Apa valamit szerelhetett az udvarban, anya pedig a szobában olvasott. Ültem a székemben, a számítógépem fölé hajolva, miközben azon gondolkoztam, hogy vajon meddig mehet ez még így tovább?

A válasz az volt, hogy még egy évig. Szinte napra pontosan ennyi időbe tellett, hogy anya leüljön mellé a kanapéra és azt mondja, hogy elválnak. Apa visszaköltözik New Jersey-be, mi pedig maradunk a Queens-i lakásban. Azt mondta ne aggódjak, minden második hétvégén láthatóm majd őt, ahogy minden második Karácsony és Hálaadás nála és az ő szüleinél lehet… Én azonban nem aggódtam egy percre sem egészen addig, míg e szavak el nem hagyták a száját. Egészen addig meg sem fordult a fejemben, hogy a saját anyám jogilag elszakítana apámtól, hogy egyszer még fegyver lehetek a szüleim kezében, amivel a másikat képesek büntetni vagy zsarolni.

---

Kinyújtom az ujjaim és fáradtan nyomom le a vörösen villanó STOP gömböt a telefonon és a sziréna hangja azonnal abbamarad. A lüktető fejem a párnába temetem, üvöltenék, de csak egy erőtlen nyögés hagyja el a torkom. A nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, a fejem pedig ütemesen lüktetett halántékom két oldalánál miközben úgy érzem, hogy mozdulatlanságom mellett is fordul velem egyet a világ.

- Jesse, itt van az apád!

Anya hangja hiába jön a ház másik végéből, így is fülsüketítő, mintha csak egyenesen mellettem kiáltott volna egyet. Hátamra fordulok, próbálok elég lelki és fizikai erőt összespórolni ahhoz, hogy legalább úgy nézzek ki, mint aki életben van, ha már félig holtnak érzem magam.

Fito nem volt itthon, dolgozott, anyám pedig két állammal arrébb volt meglátogatni az ő édesanyját. Csak most reggel ért haza. Se anya, se a férje nem tudták tehát, hogy én egyáltalán elmentem itthonról az éjszaka… Ha pedig anyám megtudta volna, hogy minden kérése ellenére mégis találkoztam a barátaimmal (és még ittam is), akkor biztosan nem engedte volna, hogy egyáltalán a lakást elhagyjam, nem hogy Jersey-be menjek apámhoz.

- Megyek! – kiáltok végül, de saját hangom is olyan fájdalomhullámot indít végig a testemen, hogy azt hittem ott pusztulok meg. Bele se mertem gondolni abba, hogy ezek a másnapos reggelek idővel csak ennél rosszabbak lesznek… Lehet a többieknek volt igaza és nem nekem való volt ez az éjszakai élet.

Nadrágot húztam és az első kezembe akadó pólókat, illetve gatyákat a hátizsákom végére vágtam, többször megfogadva közben magamnak, hogy soha többet nem iszok. Majdnem tíz perc volt, mire rosszul létemmel megküzdve, arcomat megmosva valamilyen használható formát tudtam teremteni magamnak, amiről szüleim közé érve egyikőjük sem gondolta volna talán azt, hogy álarcom mögött épp hevesen az életemért küzdök.

Való igaz, nem legproduktívabb hétvégénk volt az apával; De legalább nem mondta el anyámnak azt, hogy a gyorsforgalmin félre kellett húzódni az én ingatag gyomrom miatt. Ő legalább csak nevetett és azt kérdezte jó volt e a buli, ahelyett, hogy megpróbált volna eltiltani mindentől, amitől csak tudott. Apa mindig lazább volt, sokkal inkább olyan, mint én.

---

Nem volt túl nagy forgalom, ha fél óránként két személy betévedt az üzletbe, akkor az már tömegnek számított. Az egyik asztalnál ültünk és kártyáztunk. Ezek az ünnepnapok mindig ilyenek voltak, lassúak és unalmasak. Mi diákok bent voltunk, holott semmi nem indokolta jelenlétünk: senki nem vágyott épp Húsvétkor arra, hogy ismeretlen pizzériában egyen vagy rendeljen. Nem értettem, hogy egyáltalán miért érte meg kinyitni, de nem kérdeztem, amíg a dupla órabért kifizette a tulaj.

- Egyébként is, milyen hülye név már az, hogy Emil? – szólal meg a semmiből Andre, hátra pillantva a szóban forgó fiatalra.

Emil borzasztó elégedetlenséggel arcán néz ránk a pult mögül. Felemelem az egyik kezem, jelezve, hogy kettőnk közül nem én voltam, aki nevét megkérdőjelezte a semmiből. Emil Božović egy szerb srác volt, huszon-akárhány éves és zsidó, szóval nem kifejezetten érdekelte, hogy egy szent napon kellett melóznia. Andre, ő és én voltunk hárman azok, akiket ilyenkor mindig hívni lehetett, hogy tartsuk ezt a tarthatatlan frontot… Egész jó haverok voltunk már, mindenki tudott majdnem mindent a másikról.

- A Dobroslav jobban tetszene? – kérdez vissza kemény akcentussal hangjában, amit még a mellettünk eltöltött másfél éve is alig volt képes koptatni.

- Nem, csak ha már itt vagy, nem akarod… hogy mondjam, amerikaisítani a neved?

- Ez a szexepile, hagyd már! – rakom le az utolsó lapom, mellyel ki is esek a játékból. Andre felnevet és félrelöki az utolsó életemet indikáló kis jelzőt is, majd elégedetten dől hátra a székében, csak a lábait nem dobja fel még épp az asztalra. – Ne legyél ilyen elégedett, öt alkalomból most nyersz először. Még Emil is megvert, pedig nem is ismeri a szabályokat!

Egy másodpercre mind az ajtóra kapjuk tekintetünk, mikor úgy tűnik, hogy valaki be akar térni, de akárki is volt, hamar meggondolta magát: mi pedig fennakadás nélkül tértünk vissza abba a semmittevésbe, ami az elmúlt öt órában műszakunk alkotta.

- Tényleg Jesse, mi a helyzet a költözéssel? – kérdezi pár perccel később, telefonja mögül felpillantva Emil.

- Semmi. Anyám nem engedné, hogy elköltözzek.

- De apád kérója közelebb lenne a sulihoz is, nem? – érdeklődik Andre, a lapokat keverve újra. – Most te is beszállsz Dobroslav!

- De. De attól még nem engedi, tudod hogy megy ez… Amíg a másiknak szar, addig nem érdekel, hogy kibaszok a gyerekemmel is. Meg egyébként is, még pár hónap is kiderül, hogy felvettek-e a Cornellbe. Azt mondja, hogy addig feleslegesen költöznék, mert akkor majd úgy is kell – válaszolok. Az utóbbi pár hónapban fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy ideje lenne már most kirepülnöm anyám fészkéből. Rodolfo napról napra egyre inkább az idegeimre ment, főleg azzal, hogy még mindig nem adta fel, hogy mindenképp az apám helyett (vagy mellett) apámat akar lenni… Nem hiszem, hogy feltétlen lett volna benne rosszindulat, lehet csak én voltam intoleráns, de már nagyon untam az ő, meg a saját anyám folytonos jelenlétét az életemben.

- Mondtam már, hogy költözz hozzánk – mondja Emil, miközben valami üzenetet pötyög a telefonon.

- Kösz, de ha apámhoz nem engednek, szerinted majd két szerb sráchoz fognak?

- Boris horvát – hangzik el a válasz, mielőtt a mai nap hatodik vásárlója betért volna az üzletbe, egy rövid időre félbeszakítva beszélgetésünk.