Bevallom pocsék éjszaka volt, mikor kitették a szűröm, lényegében ön hibámon kívül. Az pedig, hogy meg is támadtak teljes mértékben áthúzta a napom. Ha nem jelenik meg a Fehér király, biztosan kinyírnak, Vagy ha más nem, akkor elveszik a nyakláncom és akkor... én nyírom ki magam. De ott volt, és úgy lerendezte a két fickót, mint annak a rendje. Ki tudja mit tett volna a királynő katonáival, ha még kardja is lett volna...? Bár úgy nézem, ebben a világban egészen másként élik meg valaki kivégzését vagy önvédelemből tett emberölését, mint Csodaországban. Mindenesetre tényleg hálás voltam Lazare-nak. S nem csak, mert elkergette a fickókat és még fuvarozott is, hanem, mert befogadott. Őszintén szólva az alattvalói jobb királyt nem is kívánhatnának. Viszont azóta történtek dolgok. Olyan dolgok, amiknek nem kellett volna megtörténnie. Mindegy is. Amúgy sem akartam volna ott maradni, mert nem lett volna helyes, hiszen én nem királyi vérből való vagyok. Egy szóval örültem neki, hogy vissza hívtak, hogy kaptam egy új lehetőséget. Kicsivel ugyan többe kerül, mint az előző lakásom, és sajnos a balga nyuszit is ott kellett hagyjam, de tudtam merre találom, így nem aggódtam, hogy utoljára láttam volna.
Túl sok holmim ugyan nem volt, de a félig bútorozatlan lakás megkívánta, hogy ezt azt még beszerezzek, szóval egy-két dobozzal több holmival érkeztem, mint mondjuk Lazare-hoz, akihez egy hátizsáknyi holmit vittem. Igazából úgy terveztem, hogy bepakolok, elrendezem, amit el kell, aztán szétnézek a környéken, mert innen megint másképp kell majd bejárnom. Bár a nagy főnöktől eljöttem, azért a munkám szeretem, és igazából vele sem vagyok rosszban. Ugyanakkor vannak dolgok, amik meggátolhatnak abban, hogy végtére is megküzdjek a királynővel és visszajuttassam őket Csodaországba. Most még úgy sem értené, de ha majd már ott leszünk, hálás lesz.
Miközben a súlyuk miatt jobbára a földön toltam a dobozokat, szemem sarkából feltűnt egy srác. Először nem akartam különösebb figyelmet szentelni neki, mert biztos voltam benne, hogy ő sem nekem, hiszen akkor udvariasan felajánlotta volna segítségét vagy tudtomra adta volna, hogy segít behordani a holmikat. Ehhez képest végül még is megszólított. Legalább is... bemutatkozott. Mikor megszólalt, akkor egyenesedtem csak fel és néztem fel rá. Legalább egy fejjel magasabb volt, ha nem másféllel, ami alapból is kellemetlen, de az, hogy még arra sem fárad, hogy a szemeimbe nézzen. Felvontam egyik szemöldököm.
- Hahóó, itt vagyok! - tettem néhány integető kar lendítést arca előtt, majd rögtön utána karba is tettem kezeim oly módon, hogy kezeimmel könyököm fogtam meg.
- Nem tűnsz boldognak. - állapítom meg a nyilvánvalót. Nem hiszem, hogy hazudik, szerintem inkább csak... nem tudja, hogy kell mosolyogni. Mindenesetre nem ítélem el, ez lehet valami csúf betegség is.
- Gyda Soverall vagyok. - mutatkozom be végül én is, s bár reakcióiból nem veszem ki, hogy szándékosan kerüli az érintkezést, én kezet nyújtok. Ha pedig elidőzik, vagy nem hajlandó megfogni lassan leengedem egy sóhajt követően. - Tudod, udvariatlan elutasítani egy kézfogást. Ez még ebben a világban is nagy hibának számít. - jegyzem meg halkan tovább kínlódva a dobozokkal, majd gondolva egyet, ismételten felegyenesedve felnézek rá. - Segíthetnél, ha már örülsz neki, hogy ideköltöztem. Cserébe, adok neked valamit. - ajánlom fel, bár tudom jól, az ajándék, amit adhatok, nem ér fel több kilónyi holmi behordásával, de attól még kedves gesztus lehet.
- Te mióta laksz itt?

Az már az első néhány mondatából nyilvánvalóvá vált számomra, hogy más, mint akikkel eddig találkoztam. A viselkedése, a beszéd stílusa. Nem gondolnám, hogy egykor ő is Csodaország lakosa lett volna, de kizártnak sem tartom. Az a hely, éppen a furcsaságokról és a furcsa lényekről volt híres. Semmi sem az volt, aminek tűnt, a normális pedig igen csak abnormálisnak hatott. Az is lehet, hogy ide született, de oda tartozik. Legalábbis jobban érezné magát. Eme gondolatra pedig megsajnálom, bármennyire is volt unszimpatikus elsőre. Én sem vagyok őrült, de tudom, hogy az, amiket én gondolok vagy mondok itt, nem elfogadhatóak, legalább is nem értékelhetőek azon a skálán, amit még normálisnak lehetne nevezni. De nem is akarok alkalmazkodni, hozzászokni, mert tudom, hogy egy nap úgy is visszatérek oda, ahonnét jöttem. Az sem kizárt, hogy ő maga az Álteknős, aki maga is bizonytalan abban, hogy ki is ő valójában. Talán mégse véletlen az egész, talán a sors keze terelgetett ide, hogy a Bolond Kalapos után, ismét olyan szomszédra leljek, aki valójában a mi világunk részese. Nem tudom biztosan, de kiderítem.
Az némileg rosszul eset, hogy kezem nyújtván, azt sem fogadja el. Viszont hamar magyarázatot kapok ennek okára, ami ugyan nem feltétlenül elég mentség erre, de én elfogadom. Én se szeretem, mikor a vendégek közt sétálva megérintik akár a derekam, de amíg klubon belül történik nem félek. Ha pedig azon kívül, nos hamarosan megtanulok egy-két fogást, hogy bárki kezét eltörhessem, szóval, amiatt sem aggódom.
- Jól van. - sóhajtom, és közben kezem is leengedem, mert ha nem, hát nem, nincs harag. - Én a kávét nem szeretem. - jegyzem meg még hozzá téve, bár igazából nem egy és ugyanaz, de gondoltam, ha már ő is megosztja velem eme információt, nem hagyom kétségek nélkül, hogy én mindent szeretek e. De láttam, hogy nem csak az érintéssel van problémája. Némileg kellemetlen volt a számomra, meg még csak alul se vagyok öltözve, de próbálok efelett is szemet hunyni.
- Ou, öhm... Ami azt illeti igen. - válaszolom, bár most én érzem magam zavarban a meggondolatlan kijelentésem nyomán. - Tulajdonképpen én ott éltem, csak nem tudok visszamenni, mert... - nem akartam hazudni, de megtanultam, hogy az igazság sem feltétlen jó, ha az embert bolondnak nézik. - ...már nem megy vissza vonat. Gyalog kell majd neki vágnom, de ahhoz még szükségem van néhány dologra. - magyarázom és a vonatot leszámítva, igazából őszintén felelek. Viszont bízom benne, hogy nem kérdezősködik tovább, mert még képes volnék a saját füllentésembe keveredni. Ellenben a segítsége jól jött volna, így próba szerencse alapon megkérdeztem segít e. A válaszának pedig örültem.
- Segítek. - bólintok, bár ez nyilvánvaló. Sőt, igazából pont ő az, aki segít, de próbáltam felvenni vele a fonalat beszéd stílus terén, hogy könnyebben megértsük egymást. Olyan ez, mint a váróban lévő nő, aki állítása szerint hangokat hall. Némileg nehezteltem azokra a hangokra, amiért bántó szavakkal illeték a nőt, de idővel sikerült vele és a hangokkal is szót értenem. Bár csak egyszer találkoztunk.
Együtt becipeltük azokat a jó néhány kilós dobozokat, amiknek bepakolása így fele annyi idő lett végül. Persze fárasztó volt, és olykor akaratlan is összeért néha a kezünk, mikor együtt megfogtunk egy dobozt, mert én speciel nem arra figyeltem, hogy ne érjek hozzá, hanem, hogy úgy fogjam meg a dobozt, hogy ne hulljon ki belőle semmi.
- Köszönöm. - szólaltam meg, miután minden doboz bekerült a lakásba.
- 3 éve? Az jó sok idő. - állapítom meg, mert számomra az rengeteg, lévén, hogy én eddig egyik lakásomban sem maradtam huzamosabb ideig. Félek. A megbélyegzéstől, a királynő katonáitól és a Hóhértól. Lazare-nál biztonságos volt, de jó okkal jöttem el. Megjegyzésére a dobozok súlyát és lehetséges tartalmát illetően elmosolyodtam. Különös a stílusa, ahhoz képest, hogy ezek szerint filmeket azért szokott nézni. Én is azokból próbáltam tanulni, hogy elvegyülhessek a tömegben.
- Ó, én nem nézek filmeket. Tévém sincs. Más hobbikkal foglalom le magam, ha van időm. - jegyzem meg, de ezzel sem negatív visszajelzést szerettem volna adni felé, mert, hogy szerinte sok a ruhám. Amúgy sincs így. - Nem, őőő... ruhám alig van... Elhagytam őket, mikor költöztem. A dobozokba kis konyhai gépek vannak, mint a víz forraló, popcorn készítő gép, fagyigép, mikró... - sorolok fel néhányat közülük. Oké, lehet hogy ezeknek nagy része nem volna szükséges, de olcsók voltak, mert használtam szereztem be, és tapasztalatból mondom, hogy kis kísérletezés után jobb fagyit csinálok, mint a bolti.
Nehéz volt bármit is kezdeni a helyzettel, noha értékeltem ki nem mutatott, de próbálkozó lelkesedését, mint jó szomszéd, és igazából szívesen vendégül láttam volna, csak hát... egyenlőre semmi sincs kicsomagolva, így megkínálni is nehéz volna bármivel. Bár ki tudja, talán el se fogadná.
- Ó! Majd elfelejtettem! - jutott eszembe az ígéretem, noha tényleg csak aprósággal tudok szolgálni, abból, amim van. Sietve keresgéltem a dobozokban a hátizsákom, amit miután megtaláltam, kinyitottam és belekotorva kihúztam egy zöld A4-es lapot. Idő kellett a munkálatokhoz, ezért addig le is ültem a dobozok közé.
- Jársz valahova iskolába? - kérdeztem a munkálatok közben, mert fiatalnak tűnt, de az öltönyéből kiindulva nem voltam benne biztos, hogy nem e felnőtt már, aki inkább a munka világában próbál szerencsét. - Remélem tényleg jó hely, mert manapság nehéz jó szomszédokat találni. - teszem hozzá még a jóval előbbi kijelentéséhez. Egy 4-5 percbe bele telik, míg sikerül életre keltenem a papírlapot, mert nem a legegyszerűbb formát hajtogattam ki, de végül azért ki lehetett venni belőle mit is akar ábrázolni.
- Meg is van. - keltem fel a helyemről és kinyújtva felé a tenyerem, oda nyújtottam neki a hála ajándékom. - Tessék.
- Ha pedig legközelebb jössz segíteni esetleg, akkor készíthetek neked fagylaltot is. - mosolyodtam fel rá, függetlenül attól, hogy a szemebe nézett e vagy sem. Nem mondom, hogy nem lett volna furcsa, ha nem fogadja el az ajándékot, de nem veszem zokon. A mi világunkban ez nem szokatlan, ahogy az ellenkezője sem.

Komolyan? - kérdem kissé, mintha meg volnék lepve. Valóban így is van, de nem azért, mert nem nézném ki belőle, hanem, mert én is a teát favorizálom. Naná, hiszen Kalaposékkal is folyton azt szürcsöltük. El is mosolyodom. - Én is. Mármint, hogy szeretem a teát. - válaszolom, noha őt ez nem is kérdezte, de nem baj, most már ennek ellenére is tudja. Annak is örültem, hogy nem boncolgattuk a Csodaországot érintő témát. Amíg nem vagyok benne biztos, hogy ő is onnan való, amíg nem kapok felőle visszajelzést, hogy tudja ki ő maga, addig nem árulhatom el, mert félek, hogy csalódnék. Hogy valahogy rossz fülekbe jutna. Hogy rám találnak és elkapnak.
Hála neki, szépen bepakoltuk a dobozokat, mindenféle probléma nélkül, így már csak annyi lesz a dolgom, hogy mindent a helyére tegyek, bedugjam a konnektorba és már is otthon érezhetem magam. Addig viszont nem hagytam kérdések nélkül, mert függetlenül attól, hogy fura egy srác volt, vagy attól, hogy a szomszédom, szerettem volna megismerni. Ha kiderülne, hogy nem is egy világból származunk, az sem hátrány, csupán tudni fogom a határainkat és tisztában leszek vele, hogy egy nap örökbúcsút kell intenünk egymásnak. Addig viszont, ha élvezhetjük is egymás társaságát, hát miért ne?
- Ott a pont. - bólintok egyetértően. - Családias programot? - vonom fel egyik szemöldököm kérdőn, s bár nem szándékosan, kérdésemmel meg kell vetnem ezen válaszát. - Még is mióta családi program, egy világító doboz előtt ülni és a benne lévő emberkékkel foglalkozni? A családi programokban általában egymással foglalkoznak a családtagok, pontosan azért, hogy szorosabb legyen a kapcsolatuk. Tévét nézni egyedül is lehet, de például családi piknikezni nem. - oktatom ki, bár hangszínem nem üti meg a flegmázó hangot, se a szigorút. Inkább a közötti. De az sem szándékosan. Végül rátértünk a dobozok tartalmára, amik nekem fontosak, ellenben úgy tűnt tőle távol állnak ezek a dolgok.
- Egy részt, mert olcsók voltak. Más részt, popcorn ugyan lehet csinálni a mikróban, de ha nem figyelsz oda, füstölni fog, és akár ki is gyulladhat. De egy popcorn gép nem csak odafigyel arra, hogy ne égjen oda a pattogatott kukorica, de különféle ízesítőket is tudsz hozzáadni. Édes vagy karamellás popcornt, frissen pattogtatva pedig általában csak a cirkuszban lehet venni. - válaszoltam neki, már ami a kukorica pattogtató gépet illette.
- Ami pedig a fagyigépet illeti. Saját ízeket kreálhatsz általa, jobbakat is, mind, amiket a városban kapni. Ha te készíted, tudod, hogy mi kerül bele, és nem kell attól tartanod, hogy az epres fagyi készítésekor az eperrel apró bogárkák is belekerülhetnek. Arról nem is beszélve, hogy abban ugyan igazad van, hogy fagyit valóban nem szokás télen vagy ősszel enni, de ha késő este megkívánod, nem kell azért boltba futkoznod, hogy készíthess... - vonok vállat mosolyogva az alapos magyarázat közben. Talán tényleg feleslegesek, sőt, ha azt vesszük, valóban azok, de anyám mindig azt mondta, hogyha folyton mindent megvonok magamtól, amire vágyom, csak azért, hogy gyűjtögethessek valami nagyobbra, drágábbra, amit ki tudja akarok e majd ha már ott vagyok, akkor nem éltem és bánni fogom, hogy lemondtam dolgokról. Nyilván nem veszek millió dolláros ékszereket, de ha megkívánok egy tábla fehér milka csokit, akkor azt megveszem és önző módon, de annál nagyobb örömmel harapok a nagy táblába.
Közben már a teknősbékával ügyködöm, mert nem a legegyszerűbb forma, de annál mutatósabb, és mivel pénzem nincs annyi, hogy csak úgy szórogassam, pláne, hogy felesben dolgoztunk, így próbálom meghálálni kedvességét. Többnyire mindenkiét. Ha már gazdagabb leszek, majd pénzt is adok, de míg azt hamar tovább adják, kézről kézre jár, egy ilyen apróság akár jó ideig egy szekrényen pihenhet, emlékeztetve arra az illetőt, hogy miért kapta.
- Hű, akkor te nagyon okos fiú vagy. - állapítom meg, olykor-olykor felnézve rá, bár igazából teljesen feleslegesen. Nem hiszem, hogy zokon venné, ha nem tenném. - Én is csendes és békés vagyok, szóval akkor biztos jó helyen járok. - mosolyodom el a békát igazgatva. - A többi szomszéddal is szoktál beszélgetni? - pillantok fel rá újfent, már csak megszokásból. Közben pedig el is készült a remekmű, ami után fel is állok és átnyújtom neki.
- Köszönöm. - mosolygom a furcsa bókra, bár ilyen dicséretet sem kaptam még.
- Ó, nem, több gépre már nincs szükségem. - nevetem el magam halkan. - Bár egy csellónak örülnék, de egyenlőre nincs rá keret. Viszont azt már, ha nehezen is, de egyedül is elbírom. - tűröm hátra hajam, majd el is kezdek nekilátni kipakolni.
- Na és... milyen könyveket szoktál olvasni? - érdeklődtem tovább. Minél inkább többet tudok róla, annál jobban fog menni az alkalmazkodás, ami alap, hogy jó kapcsolatot ápolhassunk.

Azt hittem manapság nem divat a teázás, mert mikor félig poénból felvetődött Lazare-ban a víz forraló, eltöprengtem, hogy vajon eddig miért nem volt rá szükség. Aztán megkérdeztem az ott dolgozó fiúkat és lányokat és kiderült, hogy jószerével kávét is alig isznak, teát meg senki sem szívesen fogyaszt ott. Szóval az, hogy a srác kedveli ezt az italt, jó, nagyon jó. Még akár, alkalom adtán át is jöhetne teázni, sütizni és kibeszélni az élet nagy problémáit, mint minden szomszéd, aki nem zenél a saját kuckójában.
- A vendéglő jól hangzik, de legyek speciel ott is lehetnek és ki tudja nem e szállnak rá a kajára, mielőtt kihozzák neked...? - vonok vállat, csak úgy figyelmeztetve, hogy az sem veszélytelen. Anno nekem is volt kollégám, akinek a volt főnöke mindig hozzánk járt kávéért és előszeretettel cukkolta őt. Csak azt nem tudta, hogy a csávó rendszeresen beleköpött a kávéjába, attól volt olyan kis habos.
Aztán elmagyaráztam neki, hogy miért van szükségem olyan gépekre, amik alapvetően nincsenek benne egy konyha felszerelésben. Igaz, inkább csak kimagyaráztam. Amíg nem kezdtem el Lazare-nal dolgozni, eszembe sem jutott ilyesmiket vásárolni. Nem is nézegettem őket. De miután lett pénzem, valahogy észrevehetővé váltak, és kellettek.
- Ha kicsit kutakodsz a neten, találsz rá példát. Nem egyet, nem kettőt. Manapság a hitelességet meg lehet venni, nem kell, hogy bizonyítsák. Hidd el, láttam. - válaszolom, mert ugyan hallottam ilyen olyan ellenőrzésekről, de még a kávézóban sem volt ennek akkora nagy hangja. Bejött valaki, eltűnt a főnökkel az irodában, beszélgettek és ennyi. Ránk se nézett, ellenben kapott egy ingyen frappuccinot.
Azt viszont elismerem, hogy okos srác, sokat tud, és szerintem még annál is többet, mint amennyit eddig mondott. Kicsit olyan, mint Csodaország álteknőse. Álcázza magát, hogy milyen átlagos, hogy az aki, közben pedig teljesen más. Ki tudja, talán ő is egy zseni.
- Miért? Miért mentél át, ha azt szeretted? - kérdeztem, mert az világos volt, hogy bizonytalanság is lehetett a háttérben, de elég bonyolult szakoknak hangzik, hogy csak úgy hip-hop átlépjen egyikből a másikba. - És most? Végül mi lett belőled? - kíváncsiskodom, bár fogalmam sincs, hogy végül aztán lett e eredménye, vagy várni kell rá, míg befejezi. Vannak, akik gyakorlat alatt el is helyezkednek, szóval gondoltam... ő is ilyen. De nem ragadtunk le ezen témánál hosszabb időre. Igaz, őszintén szólva alig értettem abból, amit mondott. Nem a túl sok információ, inkább az, hogy egyes pontok meghaladják az én tudásom. Nehéz követni.
- Igen, de nem ilyeneket. Én mese könyveket olvasok. És azért azt, mert... lehet, hogy túl sokat nem tanulok belőle, viszont érdekesek és jó hangulatom lesz tőlük. - magyarázom, hát nem épp olyan részletbemenően, mint ő, de igyekszem tartani a fonalat.
- És ha ledoktoráltál? Mi lesz a munkád? Családot nem is szeretnél? Mármint... feleséget, meg gyereket? - érdekelt miként vélekedik ezekről, mert úgy tűnt, ezek azok a dolgok, amik távol állnak tőle, még is tudja, hogy ez is az élet része. S bár említette, hogy van egy barátja, őszintén abban sem vagyok biztos, hogy szereti e az embereket.

Vannak emberek, akiket nem nehéz megérteni, csak észre kell venni őket. Vannak, akiket, ha észre is veszel, nehéz megérteni őket. És vannak, akiknél mindegy, hogy mennyire próbálkozol, sosem fogod megérteni. Nem azért, mert úgy álltok egymáshoz, hanem azért, mert a világ, amiből jött, te valószínűleg sosem ismered meg, így pedig azt sem, aki onnan jött. Nos, nem hiszem, hogy Allen ilyen ember volna, de minden bizonnyal másik utat kell találnom a megismeréséhez, mint, amilyenen most vagyok. Azt látom, hogy szívesen beszélget, talán szeret is, de mint ember, tartózkodik tőlem. Nála a kedveskedő gesztusok, a vállra tett kéz, a mosoly, az ölelés nem, hogy pozitív érzést kiváltó, de talán még meg is rémíti. legjobb esetben is figyelmen kívül hagyja. Ez valahol... sértő, de ha az ember nem abból indul ki, hogy az a másik pont olyan, mint ő, vagy mint, amilyen a többi másik, már is másként tekint az előtte állóra.
- Bántottak? - kérdeztem vissza meglepődve. Okos, magas és kicsit sem nagyképű. Nos van, akinek pont az ilyen ember a célpontja. Így jobban belegondolva, hülyeség is volt megkérdezni okát, hiszen saját bőrömön tapasztalhattam, hogy milyen másnak lenni. Engem is bántottak eleget a sulikban, abban a gyerek börtönben, azért, mert másképp láttam a világot. Viszont akkoriban harciasabb voltam. Csendesebb, de harciasabb. Most viszont már törvények kötik a kezem. Nem kell hozzá megölnöm valakit, hogy börtönbe jussak.
Látva arca apró rezdülésein, mennyire rossz is volt akár csak fejben felidézni, nem is firtattam tovább, inkább eltereltem a témát.
- Oh, akkor még van időd. - állapítom meg mosolyogva, majd újfent elfog a meglepettség. - Pincér? - kérdek vissza, mert valahogy ezt néztem volna kibelőle a legkevésbé, tekintve mennyire nem tud mit kezdeni az emberekkel. - Én is... olyasféle vagyok... - jegyzem meg elmosolyodva, bár bizonyosan teljesen más helyen. Jól lehet, onnan tudtam, hogy mi az, ami nem érdekelte vagy nem ismerte, hogy egyszerűen mintha meg sem hallotta volna. Mindegy. Ő más, mint a többi. Ezek után talán a család téma sem kéne, hogy meglepjen. Még is így van.
- De... a családod sem él örökké és azok, akik most szeretnek, ők is megfognak halni. Akkor pedig egyedül, teljesen egyedül maradsz olyanok közt, akik nem ismernek. Akik pedig nem ismernek... bántani fognak. - ebbe belekötni sem lehet, hiszen így van. Én is tudom. Ezért is akarok visszajutni Csodaországba, mert ott az idő másként működik. A szeretteinket pedig maximum a háború veheti el, vagy a végleges kiégés, ami után jókedv s öröm már nem marad az emberben. Még ha akartam volna sem tudtam volna figyelmen kívül hagyni, hogy tekintete megmozdult. Nem nézett a szemeimbe, de már sokkalta közelebb jártunk a normális társalgáshoz. Mármint... külső szemmel nézve, mert amiről beszélt... őszintén gőzöm sincs.
- Öhm... érdekesen hangzik. - jegyzem meg, bár igazából azt sem tudom ezt melyik részére vagy mire érthettem. De ha ő ebben találja meg örömét...
- Akkor gondolom... háziállatod sincs, még... halad sem, ha jól sejtem... - dobok fel egy újabb témát, amihez még valamennyire hozzá tudok a szólni az előzökhöz képest.