Mióta bekerültem a város forgatagába, kényelmetlenül érzem magam. Mindig is a természet közeli helyeket kedveltem, a nyugalmat, a csendet. Sajnos sokszor még a parkokban sem lehet ezekre lelni, mert mióta beköszöntött a tavasz, többen járnak ki oda is, de jobbára csak divatból semmint mondjuk egy átszellemülés vagy egy kis napozás céljából. Nem találom helyem ebben a világban, és ha akarnék sem tudnék alkalmazkodni. Teljesen másképp működik, mint Csodaország, vagy azoknak világai. Pedig hozzá szoktam már az őrültségekhez, a furcsa dolgokhoz, de itt minden annyira szürke és elviselhetetlen, hogy jobbára már máshová kell meneküljek. Egyedül kirándulni nem mernék messzebbre, noha Csodaországban ez sosem gátolt meg, ha kalandra vágytam vagy messze vitt utam. Itt azonban minden más, és a legszomorúbb, hogy az emberek életét ezek a zöldhasúak irányítják. Na meg a zöldhasúakat zabáló, önbíráskodó, dagadt hatalmon lévők, akik valamiért elfelejtik az odaútjuk során, hogy egyszer ők is voltak ott, ahol most azok, akiket a nyomorba taszítanak. Nem kedvelem ezt a világot, egyik részét sem. Csodaországban sincs mindig igazság, de akkor háború indul és a végére mindig, de mindig a jó győz. Ott például sosem volt probléma az éhezés, a lakbérek kifizetetlensége.
Őszintén szólva, ezen alkalmat leszámítva, talán egyszer, ha voltam planetáriumban. A nevelőszüleim vittek el, de szinte egyből el is vesztem a tömegben, mert nyughatatlanságom kalandokra sarkalt. Akkor nem tűnt túl nagy számnak, hiszen csillagokat az égen figyelve a legjobb. Viszont a város nem teszi lehetővé, hogy ezt nyugodt körülmények közt megtegyem, így maradt ez a hely. Tudtam, hogy most valami komolyabb dologra készülnek, mert beharangozták a városban, és láttam, hogy még árban sem olyan vészes. Ami esetleg kissé necces volt, hogy ki kellett öltözni, de szerencsére a szekrényem mélyén még akadtak darabok, amik ehhez az alkalomhoz csöppet egyedi, de semmiképp sem kirívó. Sejtettem, hogy tömeg lesz, de abban bíztam, hogy csak keveseket érdekel ez az egész. De ez még így is, egy egészen más világ volt, mint, ami kint zajlott. A tömeg ellenére is egy fajta nyugalom ülte meg a lelkem, hogy végre elbújhattam kicsit világ, a Hóhér szeme elől. Sajnáltam, hogy ott kellett hagynom Lazare-t, de jó okom volt rá. Végülis úgy érzem, nem bántam meg, hogy eljöttem. Ha tudtam, meg is álltam egy egy kiállított darabnál, újonnan felfedezett csillagoknak, kis bolygóknak leírásánál. Furcsa, hogy mennyi minden került felfedezésre, s mennyi minden lehet még, amiről nem is tudunk. Talán egyszer rábukkannak a mi világunkra is. Bár jobban belegondolva, én annak annyira nem örülnék. Nem merültem el igazán a leírásba, mert nem is az kötött le jó formán, mint maga az illusztráció és a mögöttes tartalom, amit láthatunk benne, de így is meglepett az ismerős hang, aminek irányába odakaptam fejem. Nem tudom, miért ért ekkora meglepetésként, hogy itt van ő is. Noha annak ellenére, hogy szomszédok vagyunk napok óta nem igazán láttuk egymást. Talán a beosztások miatt sem, mivel én éjjel dolgozom.
- Szia Allen. - mosolyodom el, miközben lassan fel fordulok és eltűrők fülem mögé egy kósza tincset. A kérdései halma, amire jobbára nemleges választ kéne adjak, összezavar. Nem azért, mert nem tudom mi a helyes válasz, hanem, mert tudom, hogy amúgy sem nagyon vannak közös témáink. Talán csúnya dolog volna azért hazudnom, hogy ő jobban érezze kicsit magát?
- Öhm, de... Hallottam a kiállításra és gondoltam... nyitok az újdonságok felé. - füllentettem még mindig barátságosan mosolyogva, noha ő ezekből valószínűleg mit sem észlelt. Sejtettem, hogy ő is jár ilyen helyekre, de lévén, hogy suliba és munkába is jár, kizárt, hogy minden maradék szabad idejét itt töltse, így gondolom ő is a különlegessége miatt van most is. El is sandítok gyorsan a bejárati kapuk melletti plakátokra, hogy tudjam, pontosan miért is ez a nagy felhajtás.
- Csak nem te is George Smoot előadására jöttél? - érdeklődtem felőle, noha csupán a nevét csíptem el a plakáton, igazából gőzöm sincs ki a fickó. - Örülnék, ha az előadás előtt bevezetnél a csillagászat rejtelmeibe, még ha csak nagy vonalakban is. Legalább elkezdném a felzárkózást.

Nem állítanám, hogy valóban érdekelt, vagy konyítottam volna a csillagokhoz, legalábbis olyan tudományos módon, mint, ahogyan azt ő vagy ezek a tudósok tették, de érdeklődésem sem volt teljesen színjáték. Újdonságokat megismerni jó dolog, és alkalomadtán még fel is használhatók. Allen pedig lelkesen adta elő a csillagászat történetét, miközben beléptünk az előadó terembe, ahol már javában mentek a vetítések, noha nem kifejezetten egy féle, így egyenlőre még nem tereltek be mindenkit. Jobb is, hogy szellős a helyiség. Bár lettek volna kérdéseim, nem zavartam meg, mert úgy tűnt, hiba volna és mert tulajdonképpen most kezdett csak igazán kinyílni. Hiába nem magáról beszélt, sokkal életvidámabbá vált. Már ami Allen életvidámságát jelenti, ami nem egyenlő a miénkkel, mint kiderült.
- Öhm... Igen, tudlak követni. - füllentettem, mert már a felénél elakadtam, pláne, hogy felvetődött bennem néhány kérdés, amelyekre nem kaptam választ, így nehéz is lett volna ismét felvenni vele a fonalat.
- De ha ez egy ilyen gyorsan fejlődő tudomány, hogy-hogy még nem leltek rá olyan helyekre a világűrben, ahol más élőlények is vannak? És minek annyi gép és rakéta? Miért nem lehet egybe építeni mindent és úgy a zűrbe küldeni? - tettem fel számomra fontosabb kérdéseim. Szerintem ez a tudomány sem több vagy jobb, mint az orvos tudomány. Elhitetik az emberekkel gyógyító szándékuk, és kisebb, kevésbé betegségekre valóban fel is mutatják a csodaszert, mint a mézes madzagot. Aztán, ha valaki haldokolni kezd, kezük összekulcsolva, lehajtott fejjel és megjátszott sajnálattal tekerik fejüket. Amennyire lehet lehúzzák az embereket, a gazdagokat és a szegényeket is, ebben nem tesznek különbséget. De gyógyszer helyett mérget fecskendeznek beléjük, miközben szép szavakkal terelik el a szenvedők figyelmét. Ó, hát valóban képesek csillapítani a fájdalmat. Egy jó nagy dózis halálos méreggel. Végtére is van, akinek már csak ez az egy gyógyíre van. A csillagászat tönkre teszi azokat a csodákat, amikben az emberek hisznek vagy akarnak hinni. A pénz miatt tudományos megállapításokat tesznek és tulajdonképpen több negatívumot hoznak ki a világűr feltérképezéséből, mint pozitívat. Valami minden évben beakar csapódni, felakar robbanni, el akarja pusztítani a Földet. De igazán még egyszer sem történt olyan dolog, ami ezt beigazolná. A félelem és a pénz tartja fogságban ezt a világot, és köszönöm, én ebből nem kérek. Hívjanak őrültnek, csak mert nem vagyok hajlandó beállni a sorukba, nem nyelem le a mérget, és mást próbálok látni, mint, amit ők. Még az álmainkba is beakarnának férkőzni, csak hogy azt is megszabják.
- Te hiszel az ufókban? - tettem fel újabb kérdésem, mert tudom, hogy ez örökké vitatott téma ilyen körökben, meg az egész világon. Az, hogy még nem bizonyították, nem azt jelenti, hogy nem léteznek. Talán Allen is hisz bennük. - Miért pont ez érdekel téged a legjobban? Rejtélyes, tudományos és megmagyarázni való dolgok bőven akadnak a mi Földünkön is.

Válaszom után némi kételkedést véltem felfedezni szemeiben, amiket egy pillanatig sem fordított felém, de nem is baj. Most nem. Szerencsére pillanatok alatt túl tette magát ezen és végül még a kérdéseim is feltehettem, amire eleinte úgy tűnt nem fog tudni érdemi választ adni, ám végül nem okozott csalódást. Egy sima nem tudom, és egy vállvonást is elfogadtam volna. Az embernek nem kell mindent tudnia, mert csak megfájdul tőle a feje, és szerény személyem szerint boldogtalanabbá válik, hiszen nem lesz mit felfedeznie, ha mindig mindent tud, de úgy tűnt ő egészen másképp vélekedik ezekről. Érdeklődve hallgattam válaszait.
- Hm, ez azért elég hihetetlenül hangzik még így is. Szerintem csak nem akarják, hogy megtalálják őket. Az emberek inkább pusztítanak, mint építenek. Ha valamire rábukkannak, ahelyett, hogy békén hagynák, még bele is kontárkodnak, tönkre teszik. Elég csak az esőerdők vagy óceánokra gondolni. A bolygók helyében, én sem akarnám, hogy megtaláljanak minket. Talán a Marsról is azért menekültek el, mielőtt mi odaértünk volna. - állapítom meg. Tény, hogy nincsenek erről tudományos tények, megállapítások, se bizonyíték, de a világot tekintve, szerintem egy idegen lény sem szívesen barátkozna velünk. Én is menekülnék innen, ha tudnék. De a következő kérdésemre adott válaszába nem tudnék belekötni, hiszen érthető.
- Hmm, okés, ezt megértem és elfogadom, bár biztos, hogy akad benne némi pénzpazarlás. Kizárt, hogy csupa jó szándék vezérelje ezeket a kutatókat. Egy barátomtól tudom, hogy aki hatalomhoz és pénzhez jut, kivesz belőle az emberség. Remélem veled ez nem fordul majd elő... - válaszolom a végére némi aggodalommal fűszerezve hangom, bár őszintén szólva szerintem ő erről is egészen másként vélekedik. Talán se a hatalom, se a pénz nem mozgatná, ahogy engem se, de nagy valószínűséggel tartom, hogy az emberiség vagy a jó szándék sem teljesen.
- Ó, ez érdekesen hangzik! - lepődök meg válaszát hallgatva felvont szemöldökkel. Nem csak az, hogy más élet körülményekhez alkalmazkodó lények is létezhetnek, hanem, hogy... van saját véleménye.
- Persze, értem én, de talán előbb a mi Földünket kéne megmenteni a kártékony dolgoktól, mielőtt más helyeket kutatnánk és tennénk tönkre akarva-akaratlan. Nem gondolod? - néztem fel rá, mert hozzám képest még magassarkúban is kicsivel magasabb volt. Nem sokkal ezután mondták be, hogy az előadó hamarosan elkezdi a teremben az előadását, így, akit érdekel, az mielőbb foglalja el a helyét.
- Ó, gyere, le ne maradjunk! - ragadtam meg alkarját, és bár jó magunk már a vetítő teremben voltunk, még nem ültünk le, és az ácsorgókat rendszerint nem nézik jó szemmel. Szóval a székek közé húztam, középre, mert legelöl már minden szék foglalt volt, hátulról pedig lehet nem látjuk majd jól az előadót, bár nem tudom őt mi köti le jobban. A csillagok, vagy az öreg fickó... Mindenesetre bíztam benne, hogy nem ellenkezik és még időben leülünk, mielőtt megtelik a terem. Ha sikerült, akkor nagyot szusszanva dőltem le a székbe. Nem sokszor voltam moziba, de kicsit olyan érzésem volt, annyi különbséggel, hogy sokkal izgalmasabbnak találtam, mert itt valódi, még is olyan dolgokat láthatok, amit szabad szemmel máshol nem.
Eleinte persze sötét volt a kupola teteje, csupán az előadó mutatkozott be miután elcsendesült a tömeg, és nagyjából elmondta ki is ő és kért bennünket, hogy kérdéseket csak az előadás végén vagy után tegyünk fel. El is sandítottam Allen felé, vajon legyűri e izgatottságát és kifogja bírni, hogy ne kérdezgessen, vagy ha valamiben más véleményen van, megosztja e a fickóval félbeszakítva az előadásában. Nem tudom, mindkettőt kinézem belőle.

Bólintok egyet megerősítésén. Az a fura, hogy bár úgy tűnik ezt mindvégig sejtette valahol, mégsem fordult meg a fejében, hogy visszakozzon, és inkább békén hagyják ezeket az "idegeneket". Ezért gondoltam rávilágítok erre a dologra, hátha erre is kapok valami kézzel fogható magyarázatot.
- De akkor miért járulsz hozzá? Veled egy újabb ember nyújt lehetőséget arra, hogy az emberiség tovább pusztítson, s nem csak magát, de talán egy teljesen új életet. Ez nem szép dolog ám. - csóválom fejem. - Nem hiszem, hogy örömükben bujkálnának előlünk, és egy idő után vagy belefáradnak, vagy egyszerűen már nem lesz hova menekülniük. Szerintem inkább keress másik tudományt. - javaslom neki finoman. Bár aztán el is terelődik kissé a téma, mégha továbbra is kapcsolódik az előzőhöz.
- Akarni egy dolog. Idővel még is megfeledkezünk róla... Ki tudja... lehet mire eléred a céljaid, már téged sem fog érdekelni, hogy jót vagy rosszat teszel. - vonok vállat, hiszen hány magas célokat kitűző ismerősünk mondogatja, hogy ő aztán nem lesz olyan, továbbra is az marad aki, aztán pénzhez jut, hatalomhoz és nem csak barátairól, de önmagáról is megfeledkezik.
- Abban biztos vagyok én is, hogy találkoznak majd egy okosabb fajjal, de az emberek nem arról híresek, hogy tanuljanak tőlük. Irigyek és az irigyek bosszúsak az okosabbakra. A bosszú pedig gyakran vezet tragédiához. - magyarázom neki, és az a fura, hogy kicsit sem találom furának ezt elmagyarázni neki. Pont olyan ez, mint ahogy ő is magyarázza nekem ezeket a tudományos dolgokat. Meg kell érteni a másikat, mégha az nehéz is kicsit.
Ezen túl lépve aztán el is indulhattunk leülni, nehogy elkapkodják a legjobb helyeket. Nem is féltem belekapaszkodni és mielőbb helyet foglalni magunknak. Az fel sem tűnt, hogy ő mindezt nehezményezi, már, ami az érintést illeti. Pedig a költözésnél még fel is tűnt a dolog, de ilyen csipcsup dolog nem maradnak meg bennem. mert ez bizony olyan dolog, amihez hozzá kell szoknia, tetszik vagy sem, hiszen ebben a világban is inkább olyanok élnek, akiknél a tapizás természetes. Sőt, előszeretettel viszik túlzásba. Miután leültünk már nem fogtam a karját, csak a vezetés végett tettem akkor is, szóval a csüccs után már én is csak vártam az előadást. Őszintén szólva alapból sem voltak nagy elvárásaim, de mikor a férfi elkezdett beszélni, és már vagy félórája a csillagokról áradozott ahelyett, hogy mutatott is volna valamit, én hamar elkezdtem unni magam. Legalább is nem kötött le oly módon, hogy ne fogjak bele közben valami másba is. Úgy is mindenki ráfigyelt, így amiatt nem aggódtam, hogy bárki is illetlennek talál. Ezért a zsebembe nyúltam, jobb híján egy rágós papírért, mert jobb minőség nem volt nálam, és azt kezdtem el hajtogatni. Persze mellette hallgattam is, amiket mond, de mivel nagy részét úgy sem értettem, nem kötött le eléggé. Amikor pedig végre eljutottunk odáig, hogy használja a vetítőt is, abban a jó néhány percben hagytam csak fel a hajtogatással, és néztem felfele, ahogy mindenki más is. Mikor pedig végre feloltották a villanyokat, közölte, hogy most lehet tőle kérdezni.

Ellenérvét csupán egy bólintással reagáltam le, nem akartam mélyebb vitákba bonyolódni vele, hiszen nem az én dolgom meggyőzni arról, miként is tesz hozzá szakmájával ahhoz, hogy továbbra is más bolygók felkutatásával foglalkozzanak mások, és ez esetleg káros hatással legyen a világunkra. Az övékre. Én köszönöm meg vagyok Csodaországban, és remélem oda sosem találnak el a kutatóik.
Az előadás önmagában nem foglalt le kellően, de a vetítésért megérte beülni és végig hallgatni valamit, ami számomra teljesen kínai. Kicsit tényleg olyan volt, mintha egy fotelben eldőlve nézném az esti égboltot, sőt még annál is kicsit többet. Tagadhatatlanul is eszembe jutott az előző eszmecserénk a kutatásokról és az univerzumról. Ahogy pedig elmerültem ezen gondolataimban, az is eszembe jutott, hogy valójában minél többet tudunk, annál butábbnak érezzük magunk, mert idővel mindig rá kell döbbennünk, hogy mennyi mindent nem is ismerünk még. Ám ettől függetlenül, ha ez káros másokra, akkor köszönöm, én maradnék buta.
Míg a fickót kérdésekkel halmozták el a kíváncsiskodók, melyek közt meglepő módon Allen nem volt, én jobbára hajtogattam. Azt sem feleslegesen, mert ha bár ehhez a mostani előadáshoz nem tudnék mit hozzászólni, a saját dolgaimon azért így is eltudok merengeni közben. Van is min. Többek között, hogy mit kezdjek a mostani helyzetemmel, ami kényelmetlenné tette még a barátaimmal való kapcsolatom is. Butaság volt elfutnom, de megijedtem, és őszintén még most sem vagyok biztos benne, hogy Lazare szemébe tudnék így nézni, különösképpen, hogy magam sem tudom mit akarok. Ha figyeltem volna a férfi előadását, biztos óráknak tűnt volna, így azonban, hogy a saját gondjaimmal voltam elfoglalva, hamar elreppent az idő, s további vetítések híján nem is éreztem, hogy maradnom kellene. Elköszönni nem is nagyon tudtam abban a pillanatban Allen-től, mert hamar elveszett a tömegben, ahogy az előadó után ment, így inkább kimentem az előtérbe, és ott vártam rá. Nem azért, mert további kérdéseim volnának, hanem, hogy elbúcsúzzunk. Nem volna illő csak így itt hagyni se szó se beszéd. A bolygókat ábrázoló kiállított darabokat néztem, melyeket elővigyázatosságból vitrinek védtek a gyerek kezek elől, ekkor tért vissza a fiú.
- Ami azt illeti igen, most. - válaszolom elmosolyodva, bár csak ebben a pillanatban esik le, hogy van még valami más is. - Ou... - ennyi telik tőlem, az is tele zavartsággal, hogy vajon mi lehet az. Kíváncsiság és bevallom némi aggodalom is eltöltött, mert nem tudhatom mire számítsak tőle. Talán elhagytam valamit? Vagy a teknőst akarja vissza adni? Miért csak most említi meg? Valami rosszat mondtam vagy tettem, amiről eszébe jutott? Viszont az ezt követő reakciói voltak olyan mókásak, hogy enyhítsen kételyeimen, így mosolyogva bólintottam neki, vele ellentétben én a szemeibe nézve.
- Rendben. - válaszoltam valamivel összeszedettebben. - Akkor menjünk együtt. - tettem hozzá, mert nekem ugyan nem volt ellenemre a furcsa társasága. Bár utolsó mondatával akaratlan is az juttatta eszembe, hogy esetleg fél, vagy magányos, ami érthető, mert biztosan az, viszont azt nem tudtam, hogy zavarja is, hiszen ő olyan... más. Szóval ha neki sem volt ellenére el is hagytuk az épületet.
- Nem baj, ha gyalog megyünk, ugye? Úgy sem időre megyünk, gondolom te sem sietsz már sehová. Az idő is jó, a melegben pedig hajlamosabbak ráizzadni az ülésekre az emberek. - néztem fel rá kíváncsian, igaz, gonosz módon igyekezvén lebeszélni a tömegközlekedésről.

Örültem, hogy nem volt ellenére a séta, bár abban még mindig nem voltam biztos, hogy nem-e tettem valami rosszat. Szemeiből pedig nem sikerült kiolvasnom. Ahogy igazából semmi mást sem. A távozó tömeg végett amúgy is idejét láttam, ha elindulunk, és lehetőleg még az előtt, hogy elsodornának a nagyobb emberkék. Mármint széltében nagyobbak, akik gond nélkül utat tudnak törni a tömegben.
- Ebben van igazság. - állapítom meg, mert busszal és metróval valóban előbb eljutunk a-ból b-be, ugyanakkor autóval és taxival már nem olyan egyszerű a helyzet, hiába kényelmesebb. Parkolót találni ugyanis a városon belül, pláne nappal szinte lehetetlen. Még a taxis helyek is zsúfoltságig tele.
- Ah, és büdi is van. - teszem hozzá félre húzott szájjal panaszosan. Biztos találkozott már ő is olyan pacákkal vagy nővel, aki vagy elfelejtett edzés után lezuhanyozni, vagy alapból nem is ismeri a fogalmat. Sajnálom a hajléktalanokat, de az emberek nem azért vesznek jegyet és bérletet a buszra, hogy utazásig őket szaglásszák. Fura, de Csodaországban szinte mindenki a szabad ég alatt él, legalábbis nincsen olyan sokféle tisztálkodási lehetőség, mint itt, még sem büdik az ott élők. Sőt az unikornisok illata mindig vattacukros.
- De azért átszoktad adni az öregeknek a helyed, ugye? - sandítok fel rá, mert valahogy felrémlett, hogy ez egy gyakori esemény a buszokon, sok vitát szül, s bár őt nem tartom rosszgyereknek, nem tudom elképzelni, hogy puszta kedvességből átadja valakinek a helyét, akinek nagyobb szüksége van rá. Nem tudom, ez valahogy nem rá vallana.
Odakint már javában érezni lehetett a tavaszi időt. Nem volt döglesztő meleg, de bőven elég egy farmer dzseki vagy egy pulóver, sőt utóbbi talán sok is, mert ugyan meglibbentettem egy-egy szellő kibontott szőke hajam, a fellegekből nem úgy tűnt, hogy ma esni fog. Ahogy pedig hazaértünk, legalábbis a ház tömbhöz, követtem, ám ezúttal nem saját lakásomba léptem, hanem az övé, ami mellette volt. Kicsit fura érzés volt, mert még mindig nem tudtam hová tenni a dolgot, de ettől függetlenül kíváncsivá is tett, vajon milyen szándék vezérli és mit akarhat adni. Butaság lett volna bármire is készülne, mert ő kifejezetten az a srác, akiből ha ki is nézel valamit szinte biztos nem úgy reagál majd. A hálóba érve már összevontam szemöldökeim, de amíg elnézelődtem nem gondoltam semmire az üggyel kapcsolatosan. Amikor viszont el is kezdett vetkőzni, kételyeim támadtak naivitásomból fakadóan. Okééé... Még akkor is kissé furcsán vizslattam, mikor a ruhák hajtogatásával foglalatoskodott. Azon túl, hogy elég különös helyzet volt ez - pedig aztán én sem vagyok szégyenlős -, az is feltűnt, hogy nem ehet túl sokat. Aztán, ahogy átöltözött rájöttem, hogy ebben tulajdonképpen semmi különös nincs, sőt... most már tudom mit érezhetett Lazare, mikor előtte öltöztem át, amikor ruhát kellett próbálni. Annyi különbséggel, hogy ő aztán ott rám is szólt, ám mivel itt Allen van itthon, nincs jogom beleszólni. Nem is kell. Én is átszoktam otthon öltözni. Alkalomadtán, mert engem nem zavar, ha félpucéran mászkálok, vagy még annyi ruhában sem.
Már majdnem oda is szóltam neki, hogyha dolga van, visszajöhetek később is, mikor kotorászni kezdett egy Narniába vezető nagy szekrényben. Ám mikor előhúzva belőle, felém fordult elkerekedett szemekkel, a döbbenettől és a kitörő örömtől elvörösödő fejjel pillantottam arra a gyöngyszemre. Még egy pillanatra hátra is hökköltem egyik lábammal, annyira váratlanul ért ez az egész. Senkitől sem vártam volna ilyesmit, és Allen-től számítottam erre a legkevésbé. Az illem azt diktáltja, hogy ilyenkor legyek fegyelmezett, és ne fogadjak el ekkora értékű ajándékot, de... aki ismer, tudja, hogy én és az illem nem szoktunk ökölpacsizni. A fegyelemről pedig ne is beszéljünk. Különben is, azt mondta elakarták adományozni. Hát kinél volna jobb helyen, ha nem nálam?!
- Húúúúú!!! - kezdtem el pattogni egy helyben, miközben az izgatottságtól megfeszültek izmaim. Finoman szólva is majd kiugrottam a bőrömből, és még mindig nehéz volt elhinni, hogy lesz egy csellóm.
- Úristen!! - ujjongtam örömömben, mint, aki nyert a lottón. Hiába nem szokásom ennyire "hízelgő" lenni, most oda és vissza voltam Allen kedvességétől, amit hülye lettem volna visszautasítani. Csak eztán jutottam el odáig, hogy át is vegyem az amúgy nem kis hangszert, a vonójával együtt. Annyira varázslatos volt kézbe venni, mintha egy újszülöttet tartanék a kezeimben, így nem csoda hát, hogy könnyek gyűltek a szemeimbe, de csak picikék.
- Köszönöm, Allen! - pillantottam fel rá borzasztó hálásan, mintha minimum az életem mentette volna meg. Meg is öleltem volna, függetlenül attól, hogy valószínűleg rosszul lett volna tőle, csak a hangszer mérete miatt, és mert már most úgy rátapadtak kezeim, mintha pillanat ragasztó lett volna, nehezen ment volna akár közelebb lépni hozzá.
- Köszönöm! - ismételtem el, nehezen megállva, hogy ne kezdjek el újra pattogni örömömben. Szívem szerint már át is szaladtam volna, hogy kipróbálhassam, hogy megismerkedtessem a lakásommal, és összemelegedjünk, hogy aztán onnantól egy csomóóó időt együtt tölthessek ezzel a húros drágával, de nem akartam udvariatlan lenni, az újdonsült legjobb barátommal, akinek ezt bizony nehéz lesz majd felül múlni, de valamivel meg kell majd hálálnom, mese nincs.
- Nekem sincs sok, de azokat mind nagyon szeretem. Különben nem lennének a barátaim. - mosolyogtam zavartan, mert ez az egész még mindig tök fura volt, persze jó értelemben. - Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy ilyen kedves legyél velem, de nagyon örülök neki. - tettem hozzá.
- Elég pohár vizet, köszönöm. - válaszoltam, mert ugyan nem akartam fenn tartani, a sok ugrálásban és sokkban hamar kiszáradtam, arról nem is beszélve, hogy a program óta nem is nagyon ittam vagy ettem. De ha tippelnem kéne, szerintem ő előtte se nagyon evett. Mindenesetre nagyon tetszett ez a nem is olyan kicsit meglepetés. Szívem szerint felhívtam volna Lazare-t is, hogy elújságoljam neki, de féltem, hogy mit szólna hozzá, hogy elköltöztem tőle, aztán meg csak úgy felhívom ilyesmivel. Gondoltam Red-re is, de szerintem ő teljesen hülyének nézne, bár talán együttérzőbb volna, hisz neki a gitárja éppen olyan fontos lehet, mint nekem a cselló.
- Te Allen... egyébként te tudsz játszani hangszeren? - kérdeztem, mert ez eddig fel sem merült bennem, most viszont nem tudnám megmondani rá a helyes választ.

Ez teljesen jogos. Bizonyosan nem véletlenül van olyan szag ott, amilyen. Bár mindentől így sem óvhatod meg magad, ha felszállsz, hiszen néha rengetegen annak, akik akaratlan is hozzád nyomódnak. Vagy ha nem, de felszáll egy beteg, a buszban könnyebben kapják el az emberek. Kész élet veszély a tömegközlekedés, és nem csak a karambolok miatt. Viszont tény, hogy ha nincs dugó, előbb eljutsz a célodhoz, mint gyalog. - bólogatok kelletlenül, mert vagy ez vagy az, nehéz dönteni. Én már csak amiatt sem érzem magam jól rajta, mert kicsit, zárt és félek, hogy olyanok is lehetnek fent, akik kárt okoznak bennem. Eztán túl sokat nem témázgattunk, de még így sem volt kellemetlen szerintem. Ő is elnézelődött, és én is el voltam a kirakatokat és az utat bámulva. Ráadásul lekötött a gondolat, hogy nem szabadna nagyon ide szoknom, mert vár rám Csodaország és még előtte meg is kell mentenem. Csupán az okozott kisebb zavart, mikor belépve hozzá azon kaptam magam, hogy vetkőzni kezd, nem is zavartatva magát. Azért fura, mert bár én sem vagyok túlzottan szégyenlős, és ennek fogalmát máig nem is nagyon értem, azt tudom, hogy sokan mások viszont azok, és ilyenkor "illik" megrökönyödni. Ha Allen nem volna olyan, amilyen, biztos szóvá is tenném, így azonban már-már bajtársként tekintek rá.
A nap onnantól, hogy egymásba futottunk furcsa kezdetnek örvendett és utána sem csillapult ez a különös érzés. Arra viszont álmaimban sem számítottam, hogy Allen egy nap egy gyönyörű csellóval fog megajándékozni. Totál szürreális volt, hogy pont tőle kapok valamit, amiért olyan régóta áhítozok. Még ha azzal is indokolja, hogy így találta logikusnak. Érthető okokból nem tudtam visszafogni örömöm, könnyeim is éppen csak. Olyan volt ez, mintha kisgyerekként karácsonyra kiskutyát kapnék. Rögtön eszembe is jutott mi lesz, ha innen is elpaterolnak, hogy cipeljem magammal még ezt a súlyos csodát is? Mondjuk bizonyosan megoldanám, ha más nem, akkor itt hagyom a ruháim, de a csellót soha.
- Ez pontosan így van! - bólogattam nagyokat, fél karral még mindig a hangszert ölelve. Ha nem félnék, hogy tönkre teszem biztos vele aludnék.
- Ígérem viszonzom majd a kedvességed. Pláne, mert ez nem olyan dolog, amire csak úgy legyintünk. Nekem ez... óriási dolog. - mosolyogtam szélesen, és nem, nem a cselló méretére gondoltam, mert tényleg nagyon vágytam rá. Ez majdnem felért egy olyan pillanattal, mint, hogy visszakapjam a késem, vagy hogy kiderüljön, hogy a Hóhért elcsapta egy autó.
- Köszönöm. - fogom meg az üveget, és én is leülök a kanapéra, hogy neki támasszam a lábamnak a csellót így felszabadítva két kezem, hogy kibontsam, majd bele igyak. Csak akkor vonom össze meglepettségemben szemöldökeim, mikor felsorolja az általa tanult hangszereket.
- Hű, ez tök fura... - jegyzem meg nevetve. - A csellón kívül én is csak hegedűn és zongorán játszom. Próbálkoztam ugyan a gitárral de az... nem igazán jött be. - csóváltam fejem, majd hirtelen beugrott egy jó ötlet. - Héé, egyszer talán játszhatnánk is együtt! Csellón gyorsan tanulok, de így is rengeteg dalt ismerek. Jó kis közös program lenne, és mással még úgy sem zenéltem. Lehet eleinte folyton elrontanánk az időzítést, de szerintem nagyon menő lenne... - mosolyogtam rá, függetlenül attól, hogy ő még mindig kerülte a tekintetem. Ezt a dolgot legalább mindketten élveznénk. Azt hiszem, mert az ugye nem tette hozzá, hogy szereti is.