Victor & Allegra

“All grown-ups were once children... but only few of them remember it.” - The Little Prince

Van néhány régi, évtizedek óta Nonno-nál vásároló vendég, akiknek lehetősége van arra, hogy ha valamiért nem tudnának eljönni a pékségbe, akkor telefonon leadják a rendelést, és mi kiszállítjuk. Persze nem a világ végére, és nem is ipari mennyiségben (hiszen a futár többnyire én vagyok a biciklimmel). Ez mostanáig tényleg a nagyon régi törzsvásárlók kiváltsága volt. Vannak azonban kivételek a szabály alól, ilyen kivétel Ennio is, hiszen neki mégis hogyan tudnék nemet mondani? És ha én nem tudok, akkor a nagyapám sem tud, ez egyenes következtetés. Már többször is előfordult, hogy csak a pékséghez telefonált egy Victor nevű srác, és sorolta, hogy mit kérnek. Ha nem mondta volna, hogy ki a megrendelő, akkor is tudtam volna, hiszen szinte ugyanazok a tételek szerepeltek a listán, mint amiket Ennio szokott kérni, csak egy kicsit nagyobb mennyiségben. Megjegyeztem már elsőre is, hogy miket szeret. A finomságokat rendszerint becsomagolom, és a biciklim kis kosárkájában az adott címre szállítom. Mindig Victor veszi át őket, van, hogy már az előtérben, de van, hogy várnom kell rá néhány percet valamelyik várakozásra szolgáló apró helyiségben. Néha még Ennio hangját is szoktam hallani, ami teljesen másként csendül, mint amit megszoktam tőle. Határozottabb, valamennyivel komolyabb, és igen, egyszer még káromkodni is hallottam olaszul, hogy a fülem is belesajdult. Nem tudom, hogy ilyenkor nem akar velem találkozni, vagy csak szimplán fogalma sincs róla, hogy ki szállítja házhoz a megrendelést. Nem is fontos, nem szoktam ezen túl sokat agyalni, mert még a végén megfájdulna a fejem is tőle.
Egyébként Vick jófej srácnak tűnik, és nem hiszem, hogy különösebben meghatná bármi is ami a munkahelyén történik. Az egész megjelenése és viselkedése arra utal, hogy nála tényleg dolce a vita, nehezen tudom elképzelni egy sötét szoba sarkában depressziózni. Furcsa módon vele már sokkal több témát érintettünk sokkal kevesebb időt beszélgetve, mint a főnökével. Bevallom néha irigykedek rá, mert roppant érdekesnek tűnik a munka a stúdióban, egyszer pont egy felvétel idején toppantam be, és néhány másodpercnyi kukucskálásra is lehetőségem volt Victornak hála. Szívesen hallgatom, amikor valamiről fecseg, vagy magyaráz, mert egyrészt úgy csinálja, hogy megértsem, másrészt vicces. Szívesen nevetnék hangosan is a poénokon amiket mond, de tudom, hogy nem szabad itt hangoskodni, így többnyire csak kuncogni szoktam és vigyorogni mint a tejbetök.
Ma reggel is érkezett a telefon, Vick hívta a pékséget, de olyan álmos volt a hangja, hogy szinte biztos voltam abban, hogy még az ágyban fekszik. Visszaolvastam a rendelését, hogy biztosan ne felejtsen ki semmit (persze, hogy volt amit még hozzá kellett tenni, a citromos-mentás cannoli-t meg módosítani kellett málnásra, erre én hívtam fel a figyelmét udvariasan, hiszen soha az életben nem kértek még citromosat). Kávét is kért, ami szokatlan, de persze, van elviteles poharunk, így nem okozott gondot. Az majd a szállításkor adódhat, ha egyáltalán felmerül ilyesmi. Mikor elköszöntünk, szomorúan vettem tudomásul, hogy ma bizony az a nap lett volna, amikor Ennio személyesen is ellátogat a pékségbe. Biztos sok a dolga, ezért hagyja ki a mai napot, igaz így nem is kicsit vagyok csalódott, gyakorlatilag el van rontva a napom… mindig azt várom, hogy mikor toppan be, mikor láthatom újra, még ha csak az időjárásról beszélgetünk is, az is hiányzik.
Amint elkészült a listáról minden, gondosan csomagolom, újra meg újra lebeszélem magam arról, hogy a zeppole dobozára ráírjam a telefonszámom. Nem merem… jól esik egy kicsit biciklizni, kiszakadni a sütöde fülledt levegőjéből, még ha a szmogos városon át is vezet az utam. Óvatosan cikázok hol a járdán, hol az autók közt, magam sem értem miért, egyre gyorsabban. Sietek, csak nem értem miért. Épp ezért icipicit kipilledve érkezek meg, a kerítéshez támasztom a biciklit, és gondosan le is zárom a lakattal. A papírzacskót és a papírtálcát amiben a kávék sorakoznak kiveszem a kosárból, és elindulok vele a bejárat felé. Udvariasan ahogy mindig azt mondják, hogy várjak egy kicsit, majd beterelnek egy várakozó helyiségbe, ebben már voltam. Tetszenek a képek a falakon, az egyiken Marilyn Monroe látható, ahogy éppen énekel, azt hiszem ez egy jelenet lehet a “Van aki forrón szereti” filmből, amikor az “I wannabe loved by You”-t. Mivel már vagy öt perce ácsorgok az apró helyiségben, és bár tényleg jól néznek ki a képek, de már uncsik, ezért alaposan is körülnézek. A finomságokat és a kávét egy kicsi asztalra helyezem, majd a sarokban árválkodó akusztikus gitárhoz osonok. Nekem is van, igaz az enyém kicsit más, keskenyebb a nyaka mert az aprócska kezeimmel a normális méretű gitárokat nem érem át kényelmesen. Épp lehajolok, hogy az egyik húrt megpendítve csaljak ki belőle egy kis hangot, amikor a folyosó felől meghallom Vick hangját, és sietős lépteit. Mint a gyerekek akit csintalanságon kaptak, úgy ugrok félre a gitártól, és pislogok az ajtó felé.
- Ciao Vic! - köszöntöm jókedvűen, amikor megpillantom a kócos üstökét az ajtóban, és már mennék is a csomag felé, hogy ahogy illik a kezébe nyomjam. - Milyen napotok van? Ugye a főnök ma nincs harapós kedvében? - érdeklődök kíváncsian, mert sejtem, hogy a srác nem lesz szűkszavú, nem szokott az lenni. Épp a múlt héten volt, hogy szegény Victor csak tanácstalanul borzolta össze amúgy is rakoncátlan haját, mert Ennio valami miatt nagyon bal lábbal kelt, és rajta csapódott a dolog.

  | ⚶