Reggel úgy vetett ki az ágy, hogy majdnem sikeresen legurultam róla. Arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán mikor aludtam el. Plafonig értek a megrendelések és bár igyekeztem mindent kézben tartani, lassan rá kellett jönnöm, hogy ha nem engedélyezek magamnak némi szusszanást akkor be fog temetni a munka. Ha meg így lesz, akkor meg mi értelme az életnek? Nekem a lételemem a jókedv, a mozgás, az új dolgok felfedezése, emberek között lenni, állandóan pezsegni. Imádok enni. Ez az egyik nagy szenvedélyem, ami sajnos gyerekkoromban elég csúnyán visszaütött. Mentségemre legyen mondva, hogy Amelia mama főztjének és rábeszélő készségének nem nagyon tudott senki ellenállni, többek között én sem. “Hát egyél édesfiam, mint fognak rólad gondolni, hogy tán éheztet a nagyanyád ha éppen nála lopod a napot? Még ebből is vegyél, hát ne kéresd magad, a kutyáknak főzök én? És azzal mi lesz, azt direkt a te szájad íze szerint csináltam. Hajnal ötkor keltem, hogy még egy tepsivel megsüssek a kedvencedből. Az édességet tán mutatóba készítettem? Hát mi van veled te gyerek, tán gelesztás vagy?” Mindezt majdhogynem egy levegővel mondta, és már éppen nyúltam volna valamit megkóstolni, amikor már tolta elém a következőt. Mit tudtam tenni? Ettem én ha akartam ha nem. Bár legtöbbször nem kellett semmire rábeszélni, mert sosem voltam az egyszálbél gyerek, akibe könyörögni kell az ételt. Persze később bennem is felébredt a kamaszkorom elején valamiféle sértett büszkeség, amikor azt láttam, hogy a “la belle” tipusú fiúk előtt rendre ájuldoznak a lányok, amíg én megkaptam a friend-zone kategóriában az édes mackó jelzőt. Nagyjából tizenhat éves korom környékétől figyelek oda elsősorban arra mikor eszek. Mert nekem mindent ételt duplán kell aztán a konditeremben ledolgozni. Vannak a szerencsésebbek, mint akár Matteo, vagy éppen Lulu, akik gyakorlatilag felfalhatnának bármit, akkor sem látszana rajtuk. De ebbe a kategóriába tartozik Victor, vagy éppen a bátyám, Fabrizio is. Mégis….még ennek ellenére is, nincs az az isten ami visszatarthatna attól, hogy heti három alkalommal Julius Pékségét kihagyjam, és ne lopjam ott a nap jórészét, még akkor is, amikor már megkaptam amiért mentem. Véletlenül találtam rá, egy kóbor reggelen, amikor a taxi lerobbant a lakásomtól pár utcára. Noha a sofőr készséggel felajánlotta, hogy hív egy másik autót, már úgy voltam vele, hogy arra a kis távolságra szükségtelen, így a zakómat átvetve a vállamon, a nyakkendőm lógva, az ingem könyékig feltűrve, a hajam kócosan, még érezni lehetett benne az előző éjszaka szórakozóhelyeinek füstszagát, néhány lány parfümjét, akiket megpörgettem a parketten. Még ott volt a rúzsfolt is az ingem gallérján. De nem egy csinos kis cica ágyából tébláboltam haza, hanem a stúdióból, ahol egy fél üveg pezsgővel hallgattam Verdit teljes hangerővel. Nem vagyok az egyéjszakás fajta, és bár szeretem a könnyű nők részegítő illatát, a simulását, a bolond duruzsolásaikat, a felkínálkozó, vagy adódó lehetőségeket úriember módjára utasítom el. Nem vagyok fából, tévedés ne essék, de szeretem megadni a módját.A hódítás a lételemem. Vessenek meg, hogy még mindig léteznek ilyenek. Szóval azon a reggelen botlottam bele az eldugott, hangulatos kis pékségbe, ahol akkor helyezték ki a nyitva táblát. Angolul és….olaszul. Ezen akadt meg először a tekintetem, meg azon, hogy efféle épületet eddig csak a Little Italyban láttam, ott is elvétve. Egy apró kis haza Manhattan hajnali derengésében. Nagyot dobbant a szívem és egy széles, frissnek semmiképp nem nevezhető, de őszinte mosollyal fordítottam az út túloldalára a lépteimet. Julius egy második generációs olasz volt, aki bár az élete nagy részét Amerikában élte, de a szíve, az bizony megkövesedett az olasz lankákon, napsütötte dombokon, illatos olajligeteken. Jó kedélyű, vicces, életimádó öreg volt, közelebb már a hetvenöthöz, de a lelkében még a negyvenet sem haladta meg. Olyan ember volt, amilyen én szeretnék lenni ha megöregszem. A bolt szinte kizárólag olasz péksüteményeket, pékárukat forgalmazott, vagy éppen cukrászati remekműveket, amiknek igen nehéz volt ellenállni. Valahányszor beléptem az ajtón mindig megcsapott Amelia mama terrakotta köves konyhájának az illata, ami kicsit mindig honvágyat is okozott bennem. Ugyanakkor jó érzéssel is eltöltött, mert valamit visszahozott arról a helyről ahonnan jöttem, és ahova mindig visszavágytam. De az életem, a munkám, mindaz amit felépítettem, már ide kötött. Mégis a lelkem mélyén olasz maradtam, és ez nem is fog változni már soha. Mindennek már hat hónapja, azóta vagyok visszatérő és állandó vásárlója a pékségnek. Úgy három hónapja pedig nem csupán a finom illat, vagy éppen a péksütemények hívogató látványa miatt térek vissza mint a bumeráng, vagy éppen a zeppola miatt, ami mindig is a gyengém volt. Itt pedig úgy készítik, ahogyan Amelia mama óta senki. Többször jártam már, több olasz cukrászdában, de mindegyik túl szivacsosra, túl laposra, túl íztelenre csinálja. Itt azonban valakinek arany keze van. De nem csak emiatt….nem bizony. Julius tündérszépségű unokája az aki szinte minden alkalommal visszahúzza az én bolond szívem a pékségbe, és ha akarom ha nem mindig vásárolok valamit. Rám nem jellemző módon viszont ez alatt a három hónap alatt sem sikerült összeizzadnom magamból pár kedves bóknál többet, azon túl, hogy milyen az időjárás, és mennyire jó lenne egy zebra a pékség elé, mert a legközelebbi majdnem az utca végén van. Sosem mulasztom el megjegyezni, hogy ma is tökéletesre sikerült a zeppola, vagy éppen a canolli-nak legutóbb sem volt párja. Mindig megdicsérem a ruháját, ami szinte állandóan ugyanaz az egyenkötény, de azt hiszem neki akkor is jól áll….persze nem tagadom, hogy nem egyszer megfordult a fejemben, hogy vajon milyen lehet civilben. Hogyan mutatna rajta egy könnyű színes nyári ruha, édes kis szalmakalappal a fején, melybe selyemvirágot és cseresznyét tűzne. Illik hozzá a cseresznye...kivált a mosolygós, zavart szavakat hebegő ajkaihoz. Vagy milyen lehet téli kiskabátban, bundás csizmában, kipirult arccal, melyet a dér vörösre csípett? Kíváncsi voltam milyen lenne vele valami egészen másról beszélgetni, semmint ostobaságokról, amikről idegenek szoktak egymással. De hát végsősoron még azok voltunk egymásnak. Bár korábban Julius sokat mesélt az unokájáról, nem egyszer dicsérve a gyönyörű hangját, én meg voltam szentül győződve arról, hogy a lányka maga a két lábon járó borzalom...aztán amikor megláttam, amikor kiderült, hogy ő az a bizonyos unoka, azt hiszem a pékség mozaikkal kirakott padlójáról kellett felszedegetni a lezuhant államat. Hozzá fogható csupa báj lányt nagyon régen láttam már. Itt Amerikában a nők nekem túl gyorsak, túl hirtelenek, túlságosan rámenősek, túlságosan érzelemmentes jégcsapok, vagy túlságosan hamar vetik oda magukat az embernek. Nem lehet velük beszélgetni, nem kívánják az udvarlást. Sietnek. Én pedig a ráérős, mindent kiélvező fajta vagyok. A szépségben is szeretek gyönyörködni sokáig, és hosszan. Allegra. A neve is olyan volt mint egy versből kiragadott szép részlet, amely dallamos volt, hívogató. Én pedig rendre úgy indultam el, hogy ma túllépek az udvarias kereteken, még ha magán Juliuson keresztül is kell átverekednem magam, hogy meghívhassam az unokáját egy igazi, kicsit talán túlromantikus randevúra. Aztán persze rendre csak a megvásárolt finomságokkal távoztam. Pedig a zavarodott jelzései egyértelműek voltak: ő sem bánná. A szégyenlőssége rabul ejtett. És még inkább közelebb akartam hozzá kerülni. Ma reggel tehát a szokottnál is fáradtabban és kissé szétszórtabban ébredtem. Még temérdek munka várt az utolsó simításokra, de valahogyan képtelen voltam arra rávenni magam, hogy bezárkózzam a stúdióba és megint napokig észre sem vegyem ha változik a nappal és az éjszaka. Félresepertem mindent gondolatban, és úgy döntöttem, hogy először is beszerzek valami finomságot Juliusnál, másodszor pedig kiszakítom magam Manhattan-ből, beülök a kocsiba és meg sem állok az első erdős részig. Valami piknik félét akartam, távol a nyüzsgő várostól. Épp csak túl voltak a nyitáson, túl korán érkeztem, máskor később szoktam jönni, így nagy volt esélye, hogy még a sütőben vannak a finomságok, de nem bánom. Legalább lesz ürügyem, hogy miért maradok tovább az eladótérben, ahol ilyen korán még nem volt rajtam kívül senki. Megtanultam, hogy a new york-i emberek többségének kilenckor kezdődik az élet, tehát ha nyugalmat akarok, akkor előttük kell érkezzek mindenhova. Ahogyan ide is. Vidáman toltam be magam előtt az az ajtót, és a kinti reggel friss hűvösét vonszoltam be magammal az édes illatú helyre. - Buongiorno! - a megszokott dallamos hangom vidáman áradt szét az üzletben, ahogyan áthaladtam az apró kis szélfogón, és a kiszolgáló pult felé sétálva körülnéztem. Julius dugta ki a fejét a sütöde részből és vidáman bólogatva köszönt vissza, - Buongiorno, Ennio! Kissé korán érkeztél. Még csak most raktuk be a süteményeket Allegrával. Szóval várnod kell rá! Hova ez a nagy sietség? Később szoktál jönni.- érdeklődött vidáman, kezeit egy halványsárga konyharuhában törölgette, a köténye csupa liszt, és egyéb foltokkal tarkított volt. Dolgos volt az öreg annyi szent és ez a ruháján is látszott. - Annyira nem később szoktam...de mondjuk nem is ennyire korán. Úgy gondoltam itt hagyom kicsit a szmog tanyát, és elmegyek valahova. Ahova a lábam, meg a járgányom visz. Kocsival akartam, de lehet motor lesz belőle. Szép az idő....amúgy...Merre rejtegeti a csodaszép unokáját? - Itt van még a sütödében, mindjárt szólok neki.- azzal visszahúzta a fejét, és nagyjából tíz percen belül jelent meg az említett bájos szépség. Ő az a fajta akin úgy tűnik a kora reggel sem fog. A szépsége változatlanul átragyogott mindent, ahogyan kilépett az előbbi függöny mögül ahonnan Julius csak a fejét dugta ki. - Buongiorno, Allegra! Hát megékezett Julius pékségének legédesebb epeszeme! Úgy hallom ma kissé korábban érkeztem, még nincs kész semmi, de nem is baj, legalább szóval tartalak. Vagy te engem. Addig sem csak unalmas percekben várod, hogy elkészüljenek a finomságok.- mosolyogtam folyamatosan, vidám tekintetem pedig ragyogva szemlélte őt. - Vinnék majd egy doboz bábá napoletanot, egy húsz deka pasztine-t. És valami sósat is ajánlhatnál. Olyan kellene amivel nincs sok macera, mert kirándulni megyek….- elhallgattam, aztán hirtelen, minden átmenet nélkül tettem fel a kérdést, bár nem tudom honnan volt bátorságom, és egyáltalán honnan jött a gondolat. - Mondd csak Allegra, ültél már valaha motoron? Nem úgy, hogy te vezetsz, hanem mint utas.- vigyorogva könyököltem a pultra és innen közelről mozgattam meg kujon módon a szemöldököm.
“And now here is my secret, a very simple secret: It is only with the heart that one can see rightly; what is essential is invisible to the eye.”
Bevallom, olasz lévén lételemem a szieszta. Imádok egy kiadós reggeli vagy főleg ebéd után elheverni a fűben, és bámulni a vánszorgó felhőket, vagy egy hűvös szobában szundítani egy hatalmasat. Persze a nap többi részében pörgök mint a búgócsiga, de amint teletömtem a pocakomat, már ragadnak is le a pilláim. Mint az ovisoknak, kell az a délutáni szundi. Ezért sem szoktam reggelizni, ha a pékségbe jövök. Itt pörögni kell, hiszen nyitásra is már sokmindennek el kell készülnie. Nem nyithat ki a pékség üres polcokkal és pultokkal. Általában korán ébredek, és bár esténként is szeretek pancsolni a fürdőben, ilyenkor kell egy gyors, reggeli zuhany is. Régebben mindenféle vaníliás, málnás, epres és kókuszos illatú tusfürdőt használtam, de amióta a pékségben dolgozom, inkább a virágos illatokhoz húzok, édességből épp elég az, ami sütés közben rám ragad. Sütés közben csomó előírást be kell tartani. Nálunk soha senki nem találhat hajszálat a kiflijében, így a reggeli készülődés része a szoros hajfonás is, hiába viselünk odabent a sütödében hajhálót is a biztonság kedvéért. Amint elkészültem, a piac felé kanyarodtam, ahol alaposan megtömtem a kis kosaramat zöldségekkel, sonkával, sajtokkal. Bicajjal járok dolgozni, így a mozgás is megvan, a forgalommal sem kell bajlódni, és végtére is, reggel jól esik egy kicsit tekeregni. Hamar meg is érkezek. Szeretek a pékség hátsó ajtaján belépni, ami a vásárlók szemének észrevétlen. Ma is én kapcsoltam fel a villanyt, elsőként érkeztem. Nonno mindig meghatározott sorrendet tart, megvan mindennek a helye, ideje, mit mikor kell összekeverni, dagasztani, pihentetni, keleszteni és sütni. Én viszont, mivel kicsit korábban érkeztem, úgy döntöttem kísérletezek egy kicsit. Kimérem a hozzávalókat, amiket Julio nagypapa csak úgy szemmértékkel is grammra pontosan tesz az edényekbe. Mire a többiek megérkeznek, már a sütőben van az olivás grissini, és néhány skót recept alapján készült scone is. A suliban nem csak olasz ételeket tanulunk, hanem mindenfélét, és nonno is megengedte, hogy itt gyakoroljak, és ha valami átmegy az ő szigorú ítéletén, azt “napi különlegességként” még a pultba is hajlandó betenni. Ezért imádom, mert támogat mindenben, azt mondja csak azért, hogy egy nap rám hagyhassa a pékséget. Számtalanszor mondtam már, hogy nem emiatt vagyok itt, hanem mert tiszta szívből szeretem és segíteni akarok neki, de hajthatatlan, makacs mint minden olasz férfi. Nem meglepő módon, a második aki megérkezik, az a nagyapám, aki máris érdeklődve nézi, mit rejt a sütő, miközben én már rég a listájáról is előkészítettem kétféle kelt tésztát. - Mit sütsz, Cara? - kérdi a dallamos hangján, mire csak szégyellősen megvonom a vállam. Tovább vizsgálja a sütő tartalmát, és kérnem se kell, hogy ne nyissa ki. - Olivás grissini és… scone? Scone, az én sütőmben? - csóválja tettetett bosszankodással a fejét, hiszen ha valamiért, hát a brit pékáruért nem rajong. - Si. De csavartam rajta egy kicsit, majd meglátod. Szeretni fogod Nonno. - próbálom meggyőzni, mire csak tovább csóválja a fejét, mosolyog, és felveszi a kötényét ő is. Mire elkészülök a mártogatóssal, már ki is vehetem őket a sütőből, és már csak egy kicsit kell hülniük, hogy meg lehessen kóstolni őket. Imádom nézni, ahogy a nagypapa dagasztja a ciabata tésztáját, most is a pultra támaszkodva nézem, és ámuldozok. Olyan energikus, annyira zseniális minden egyes mozdulata! Mintha a kezei táncot járnának a tészta körül, úgy szeretném megtanulni! - A mai listán nem volt zeppola. - jegyzem meg óvatosan, hiszen tudom, hogy amit ő összeír abba aztán senkinek nincs beleszólása. Mégis… mégis, ma (ha minden úgy megy ahogy szokott), Ennio is betér a boltba, és hát azt szinte mindig venni szokott, szóval… - Nincs rajta? - kérdez vissza, mintha csodálkozna, pedig tudom jól, hogy nem lepődött meg. -Nincs. - felelem már jóval szégyellősebben, miközben egy grissinit bele mártok a finom paradicsomos szószba, és felé nyújtom. - Milyen lett? - kérdezem, miután megkóstolta. Elégedetten bólogat. - Mehet. Tetszik, hogy ügyesen egyben hagytál minden olivát. Kézzel magoztad? Egyikben sem maradt benne, ugye? - mindenre figyel. Tényleg, mindenre! - Kétszer is átnéztem őket. Sehol egy mag! - felelem büszkén, mire újabb bólintást kapok. Ezek szerint, mehet a pultba, ez már egy apró öröm a napomba. Mégis, a zeppolák… - Nonno, nagy baj lenne ha csinálnék mégis? - Micsodát Cara? - Zeppolát! - felelem, és csillogó szemekkel bámulok rá, mint kislány koromban. Megkapom az engedélyét, így csapot-papot hagyok is a hátam mögött, hogy máris hozzá lássak, pedig ezt Massimo szokta készíteni régebben. Mármint, azelőtt, hogy ide jöttem volna. Hol csendesen sütögetünk, hol dalolunk is közben, míg a többiek meg nem érkeznek. Csak egy-két vevő tér be a boltba, mialatt mi szorgalmasan hordjuk ki a finomságokat a pultba és a polcokra. Nincs pihenés, nincs lustálkodás, mindannyiunknak jár a keze. A nagypapa bár megkóstolta és finomnak ítélte, a sütödében marasztalta az elkészült pogácsáimat, azt mondta majd ha elfogy a grissini, talán mehet a helyére. Talán. Tényleg nem szereti az újdonságokat. Még mindig korán van, és sok dolog nem készült még el, amikor beszűrődött a sütödébe egy vidám köszöntés. Nagypapa ment ki érdeklődni, nekem csupa krém még a kezem. Pedig mennék, hogy is ne mennék! Gyorsabban töltöm a vaníliás krémet, nem vártam ilyen korán. Miért vagyok én itt hátul?! Hát lemaradok a nap fénypontjáról, elmarad a várva várt Ennio kedves bókjaiból összeállított kis csokrom? Ha tényleg így lesz, a Szűz Máriára mondom, még káromkodni is fogok! Hallgatózok is, de közben már a másodikat rontom el a csinos kis falatkák közül. Inkább félre is teszem, és már mosom is a kezem, tépem le azt az idétlen hajhálót. Szerencsére a nagypapa siet vissza közénk, és hamiskás mosollyal közli, hogy menjek most már ki, foglalkozzak a kedves vevőkkel. Úgy sietek kifelé, hogy két koszos keverőtálban is megbotlok, a második után az ajtófélfában kapaszkodok meg. A szívem zakatol mint egy ősrégi gőzmozdony, így mielőtt kilépnék a sütödéből, veszek egy mély levegőt, hátha úrrá leszek a zavaromon. Pedig még meg se pillantottam, csak a hangját hallottam, de olyan távoli, meg a gépek zaja is ott volt körülöttem, nem értettem mit mondott. - Buongiorno. - válaszolok félénken, pedig a barátnőm már ezerszer is a fejembe verte, hogy szedjem össze magam és hagyjam ezt a kisegér cincogást, az nem tetszik a férfiaknak. - Azért már tudsz válogatni, pár dolog elkészült. - megigazítom a kötényem, és felé mosolygok. Elolvadok a hangjától. De tényleg! - Ha ilyen jól eltervezted, mondd csak, mivel tartanál szóval egy eperszemet? - kérdezem, miközben játékosan csillannak a szemeim, és várom, hogy elmondja mire esett a választása, mit csomagolhatok neki. - A napoletano még nincs kész, pár percet várnod kell, míg kihűl. - az arcomra talán egy pillanatra kiülhetett a zavartság, ami a csalódottságot leplezi. Kirándulni, ennyi finomsággal? Biztos, hogy nem egyedül megy. Hogy én milyen ostoba liba vagyok! Miért hittem, hogy még szabad? Miből, mégis miből gondoltam, hogy Ennio szeme majd pont egy ilyen rakás szerencsétlenségen akad meg?! Persze, hogy van már egy kedvese, én meg pakolhatom össze a finomságokat a piknikhez. Lélekemelő a tudat, ezen gondolkodok miközben méregetem a húsz dekát a pasztine-ből. Szinte ki is megy a fejemből, hogy sósat is kért, így zavartan teszem le a kis dobozkát. - Kiránduláshoz? Hát… nem is tudom. Inkább csak nassolni szeretnétek, vagy valami szendvics féleséget ennél? - kérdezek vissza, miközben szemeim csak úgy csüngenek az arcán. Ahogy viszont a pultra könyököl, meglep vele, és olyan mókásan mozgatja a szemöldökét, hogy megint megnevettet. Mindig megnevettet, ezért is várom minden nap annyira, hogy betérjen hozzánk. Mivel úgy gondolom, hogy van barátnője, furcsa mód felszabadulok az értelmetlen szégyellősség alól. A bolt vendégei közül sokan bókolnak nekem, és a többségükkel baráti, incselkedő-viccelődő a társalgásunk. Azt hiszem, mostantól tőle se fogok zavarba jönni, súlytalanul, boldogan beszélhetek vele. Én is a pultra könyökölök, az előbbi nevetésből megmaradt széles mosollyal pillantok rá. - Miért kérded? Szeretnéd tudni, hogy hogyan festek egy bili formájú bukósisakban? - mozgatom meg én is a szemöldököm, majd újra kibuggyan belőlem a nevetés. - A bátyámnak van egy robogója, néha utazhattam mögötte, igen. - válaszolom meg rendesen is a kérdését. Nem tudok tovább tétlenkedni, és amúgy is kíváncsi vagyok a véleményére, így fogok egy kis dobozkányi mártogatóst, meg két grissinit. - Santino mindig úgy vezetett mint valami eszelős, egyszer még egy bogarat is lenyeltem, úgy sikongattam mögötte. Azt mondta eltörtek a bordái és két napra megsüketült a bal fülére. Többet nem is vitt magával. - folytatom a történetet, miközben a pultra teszem a kis dobozt, majd felé nyújtom az egyik olivás grissinit. - Kóstold meg, kíváncsi vagyok a véleményedre. - le sem veszem róla a szemem. Miért van az, hogy az ilyen jóképű férfiak mindig is elérhetetlenek lesznek a magamfajtának? Pedig már majdnem komolyan vettem, amiket mondani szokott nekem, de úgy tűnik ő is csak udvarias és kedves, ami olyannyira ritkaság számba megy, hogy a butus lánykák mint én, simán félreértik. Majd este tele is sírom a párnám, de most még inkább élvezem a társaságát, evégre azt még nem tiltotta meg senki.
Akik ismernek, azok tudják, hogy jó férfiemberhez méltó módon hozzám a legrövidebb út - a zenén túlmenően - a hasamon át vezet. Egészen az óvodás időket végigkísérte az állandó súlyfelesleggel való küzdelem, ahogyan a kisiskolás éveket is megnehezítette, nem beszélve a beköszöntő gimnáziumi időkről. Mégsem voltam hajlandó lemondani anyám hamisítatlanul mennyei oregánós húsgombócairól, vagy Amelia mama egekig magasztalt foszlós kalácsairól, amelyen a vaj egyetlen mozdulat után megolvadt amikor az ember rákente. Minden reggel egy bögre kakaóval kezdtem a napot, melyet nem sokkal a tizenhetedik születésnapomat követően váltott fel a kávé, miután túlestem életem első, és mai napig meghatározó macskajajján. Nagyapám a konyhában fogadott, tömött bajusza alatt egy pipát hintáztatott és ide-oda forgatta, majd nagy dunnyogások közepette megkérdezte, hogy “Aztán megérte, bambino?” Nevetését a hatalmas szőrtömeg alá rejtette, és meg sem mertem kérdezni milyen látvány lehettem, de elég volt anyám paprikavörös arcát látnom, hogy tudjam, Nonno az egyetlen a családban talán apámon kívül, aki megérti mit éltem át. Merthogy ezen minden valamire való férfi átesik, akár a szüzesség elvesztésén, nincs ebben szégyellnivaló. Annál is inkább volt azonban abban, hogy a lányok rendre kinevettek ha meghívtam őket bárhova, vagy éppen néha kegyetlenül őszintén vagy finoman, de átlátszóan udvariasan visszautasítottak. Pedig én tepertem és próbálkoztam, sosem voltam az a hamar feladós fajta és a mai napig sem vagyok az. A tükörbe nézve számtalanszor elhatároztam, hogy változtatok, de valahogyan nem sikerült a dolog. Túlságosan szerettem enni, és nem jött még el az a lány, aki miatt képes lettem volna bármin is változtatni. Egészen addig amíg nem találkoztam Borela-val. Lehetetlenül hosszú, aranyszínű loknijai voltak, örökké nevető szemei és az egyel alattam lévő osztályba járt. Odavolt Justin Timberlake-ért-akit én akkoriban szívből rühelltem - és persze a csokoládés szuffléért, meg a régi filmekért. Szóval fogtam magam és valami rémes Timberlake slágerrel szerenádot adtam neki egy éjszaka, mire az apja nemes egyszerűséggel közölte, hogy vagy eltakarodom az ablak alól, vagy rám hívja a rendőröket. Jobbnak láttam hát odébb állni, de előtte még bejuttattam hozzá egy csokor fehér rózsát - anyám szerint egy lánynak első virágként fehér rózsát illik adni, hogy kifejezzük a tiszteletünket - meg egy levelet, amiben meghívom másnap a San Giovanni templom előtti térre pontban öt órára. Én ott voltam, és nem igazán számítottam rá, hogy el fog jönni, de azt hiszem én voltam a leginkább elképedve, amikor végül beállított. A szemei nevettek, meg ő maga is, és azt mondta sétáljunk egyet. Megengedte, hogy megfogjam a kezét, a másikban pedig vidáman himbálta a szál liliomot, amelyet neki vittem. Azt mondta, hogy jó ember vagyok, hogy nagyon kedves és figyelmes és nagyon jól tudok egy lánynak udvarolni….de ő nem tud attól elvonatkoztatni, hogy a nagy szívem mellé hatalmas nagy test is társul. Azt hiszem akkor értettem meg, hogy bár mindenki azt hangoztatja, hogy a külső nem számít….de igenis számít. Méghozzá sokat. Akkor, amikor azon a késő délutánon végül hazakísértem Borela-t megígértem neki, hogy egy év múlva újra meghívom randevúra és ő igent fog mondani. Nevetett. Azt hiszem nem hitte el, hogy milyen elhatározást indítottak el bennem a szavai. Az étkezésen nem nagyon tudtam változtatni, erre rájöttem. Túlságosan imádtam enni, imádtam a jó ízeket és ha nem volt muszáj erről le sem mondtam volna, de tudtam, hogy valamire mégis szükségem van, ha meg akarok szabadulni a rám rakódott feleslegtől. Azon a nyáron valahogyan nyúltam is egy nagyot, és látogatója lettem az Estrada Gym-nek, akikhez aztán egészen addig hűséges is maradtam, sőt talán az lett a második otthonom, amíg el nem költöztem az Államokba. Ha nem is egy év, de másfél kellett hozzá, hogy más külsővel, alaposan megváltozva hódítsam meg a színpadot és mellé a női szíveket. A hatás engem is meglepett, és a mai napig is meglep. Hiszen én belül ugyanaz maradtam: az a gombóc kölyök, tele temérdek kisebbségi komplexussal, hatalmas nagy vidámsággal és életimádattal. Borela lett az első igazi barátnőm, és egyben az első igazi nagy csalódásom. Mert bár őszinte volt eleinte, a későbbiekben ezt a jó szokását elfelejtette velem szemben gyakorolni. Az első nő lett végül aki alig húsz éves korom körül átgyalogolt a szívemen. De én minden helyzetből felállok. Ó igen, említettem már ugye, hogy nem szokásom feladni? Nem csak az üzletben, de a szívügyekben sem. Kimberly óta nemigen volt komoly kapcsolatom itt az Államokban. Nem azt mondom, hogy lehetőségem nem lett volna rá, igényem meg aztán főleg, mert az ember alapvetően társas lény, engem is boldoggá tenne ha valakinek a csicsergésére ébrednék, vagy éppen ezredszer figyelmeztetne, hogy hajtsam le a WC deszkát, amire a jóégnek nem tudok rászokni, de továbbra sem tudok mit kezdeni a rámenős, hovatovább már rám tekergőző könnyű nőkkel. Nekem nem erre van szükségem, ahogyan a jégkirálynőkkel sem nagyon boldogulok. Vagy rossz helyen keresgéltem eddig. És nem messze az otthonomtól, egy majdhogynem eldugott, mesebeli kis olasz pékségben kellett rábukkannom egy igazi kis gyémántra, amely időnként lisztes pofival, vagy a füle tövéig pirulva is elbűvölő tud lenni. Nem véletlen tehát, hogy még a kökemény edzéstervemet és a diétámat is sikerült felborítania a finomabbnál finomabb kenyerekkel, sült pékárukkal, süteményekkel. Az édes illat vonzott be az ajtón, és a felőle áradó friss virágillat volt ami benn tartott.Szerettem zavarba hozni, szerettem amikor a hajtincsét három másodpercenként a füle mögé próbálja simítani. Szerettem ahogyan előlibben a hátsó részből, ahol a sütöde volt, mint valami kis tavasztündér és a jelenléte bearanyozza a helyet. - Bók-cukorba hempergetném azt az eperszemet, hogy még vörösebb legyen annál is amilyen alapvetően szokott. Igyekeznék megtartani azt a bájos pírt az eperszem arcocskáján….mert tudod Allergra...- hajoltam kicsit közelebb a pultnál, de még nem annyira közel amennyire szerettem volna, épp csak annyira, hogy bizalmasnak tűnjön a vidám kis játék, amelybe berángatott engem. -...Julio pékségében van a legragyogóbb piros eperszem, amit valaha csak láttam. És ne aggódj, várok én amennyit kell. Igazából nem sietek, mára szabadnapot adtam magamnak.- vontam meg a vállaim, mintha csak ezt már reggel elterveztem volna, holott az egész nagyjából akkor dőlt el, amikor betoltam magam előtt az ajtót, és megéreztem a friss illatokat. Nem tudom miért kezdett az agyam arra asszociálni, hogy felpattanok a motorra-a kocsi helyett- és nekivágok az útnak, hagyom, hogy a finoman doromboló kicsike kivezessen a városból, ki egészen a külső kerületekig, lehet meg sem állnék Long Beach-ig. - Szeretnééééhhééénk?- nyújtom el a kérdést, mert bizony nem kerülte el a figyelmem a többes szám, bár nem tudom miből gondolta, hogy többen megyünk. - Hát nem tudom. A motorom jobban szereti a keveréket mint mondjuk ha pasztine-t hajigálnék bele. A srácokat meg inkább itthon hagyom, azért az üzletre is figyelni kell valakinek. Meg aztán ők szinte minden második este buliznak, én meg dolgozhatom orrvérzésig, sokszor hajnalig is.- vontam meg vidáman a vállaim, aztán a pultra könyökölve csak néztem őt, és jött a kérdés, ki tudja honnan meg a fel le mozgatott huncut szemöldök. A válasza hasonló, mire én is elnevetem magam és igen komolyan próbálok bólogatni, de a nevető szemeim azt hiszem elárulnak. - Úgy bizony. Szeretném látni hogy fest két összefont lokni, piros szalaggal átkötve egy bilikék tökfödő alatt, amit történetesen te viselsz. De aggodalomra semmi ok.- emeltem meg a két kezem magam mellett mintha védekezést imitálnék, és még össze is szorítottam az ajkaim tovább fokozandó a komolykodást, de a szám sarkából képtelen voltam eltűntetni a pimasz kis vigyort. - Ha ez vigasztal, akkor az én fejemen is hasonló borzalom lesz csak éppen sárga, óriási darázscsápokkal, amik ide-oda lifegnek.- ingattam a fejem tovább derülve, és élveztem, ahogyan egyre szélesedik a mosoly az arcán. Aztán, miközben hallgatom a motorozási élményeit, figyelem, hogy mit ügyködik éppen a pult mögött. Valami finomság van készülőben, az illata legalábbis nagyon jó. Lehet majd viszek belőle, bár így hirtelen meg nem mondanám mi az. - Mögöttem nyugodtan sikongathatsz. Alkalmi süket vagyok. Hm, jól néz ki, mi ez?- nézem a felém nyújtott, első ránézésre csavarodott, duplájára nőtt ropi féleséget. Aztán a péksütemény mellett elnézve egyenesen a szemeibe nézek és mosolyogva, kíváncsian várom a válaszát, bár azt hiszem mindegy mi lesz az meg fogom kóstolni amit felém nyújt. Ha nem húzza el a kezét, akkor óvatosan fogom meg a csuklóját, ujjaim határozottan, mégis finoman ölelik körbe a dolgos kacsót, hogy a dobozka felé vezessem és vele együtt belemártsam a finomságot, melyet aztán a szám felé vezetek és csak akkor engedem el a kezét, amikor azzal egy időben ő is elengedi a grissinit.Mivel nagyobb a falat mint ami egyszerre a számba fér, így csak leharapok belőle és elégedetten hümmögve, a fejemmel bólogatva nyammogok vele, ízlelgetem. Oliva. Ezt határozottan érzem benne, de nem olyan kemény mint máshol, ahol idáig ettem. Porhanyósabb, szinte elomlik a mártogatóssal együtt az ember szájában. - Hm...ez valami isteni! Mitől ilyen porhanyós? Bárhol vettem ilyet idáig mindegyik olyan volt mintha szilárd betont rágcsálnék.Ejj te lány teljesen elrontasz! Még épp csak betértem de már a fél boltot becsomagoltam, és még ilyennel is kínálsz. Szabad még egyet?- pofátlankodva sandítottam a pult mögé, ahonnan az előbb elővette a grissini-t. - Egyébként nekem nem robogóm van. Szentségtörés lenne részemről egy motormeghajtású darázzsal csapatni az úton. Ez egy japán csoda. Egy bogárfekete Kawasaki, az a puha üléses fajta. Hidd el szépségem, ha egy ilyenen ülnél, csak élveznéd ahogyan siklik, eszedbe se jutna sikongatni.- magyaráztam nagy büszkeséggel, mert tény, hogy csak úgy fél éve engedtem meg magamnak, hogy beruházzak egy ilyen járgányba, de azóta a szemem fénye. Minden héten lemosom, és fűtött garázsban áll. Az autó számomra munkaeszköz, de a motor….a motor az élvezeti cikk. - De nem is tudom miért csak beszélek itt neked róla? Mi lenne ha ellopnálak a nagyapádtól, és magammal vinnélek?- nevettem fel jóízűen, még ha tudtam is, hogy ez nem ilyen egyszerű. De abban biztos voltam, hogy ha beleegyezik én bizony addig rágom a jó öreg Julius fülét, amíg bele nem egyezik, hogy a mai napra engedélyezzen egy szabadnapot a csodaszép unokájának.
“AND NOW HERE IS MY SECRET, A VERY SIMPLE SECRET: IT IS ONLY WITH THE HEART THAT ONE CAN SEE RIGHTLY; WHAT IS ESSENTIAL IS INVISIBLE TO THE EYE.”
Kislány koromban annyiszor hallgattam meg Tiziano Ferro - Rosso Relativo albumát, hogy már az egész családnak szálanként pöndörödött be tőle még a szemöldöke is. Imádtam az andalító hangját, az édes semmiségeket, amiket a semmit mondó gépi popzene dallamai kísértek. Tíz éves ha lehettem, egy ilyen kislánynak még ez kell, az a rózsaszín, szerelemből szőtt álomvilág, amibe a szépfiúk hangja repíti, ki a valóságból, át az Óperenciás tengeren és az Üveghegyen a vattacukor-málnaszirup világba. Javíthatatlanul romantikus lélek voltam, egészen kamasz koromig. Akkor kellett rádöbbennem, hogy én más vagyok, mint a többiek, más mint az osztálytársaim, barátaim. Nem tagadom, a mediterrán vonások, a jellemem könnyedsége kitűnt a tömegből, és igen, kamasz koromtól megszoktam, hogy tetszem a fiúknak. De nem udvaroltak. Ajtóstól rontottak volna a házba, a hagyományos udvarlást zárójelbe téve “nyomultak”, ahogy ők mondták. Soha nem tetszettek nekem azok, akik a saját kétségbevonható “pozitív” tulajdonságaikat túl fényezték, hogy imponáljanak nekem. Mert mégis, mit érek én azzal, hogy mondjuk neki milyen a bicepsze? Semmit. Nem jelent semmit, nem mutat semmit az irántam érzett vonzalmából. Konzervatív családból származom, így eszem ágában sem volt átlépni egy határt, pláne nem olyannal aki aztán abszolút nem érdemli meg. A nem olasz fiúk ezt nem is értették, és rám sütötték, hogy frigid apáca vagyok. A többi pedig, hormontúltengéses kamasz lévén inkább búgó hangjával meghódította nagyjából az összes elérhető közelségű, könnyebben kapható amerikai lányt. Hát, így maradtam magamra, elég sokáig, ami azt illeti. Persze nem mondom, megvoltak az apró románcok, de többnyire hamar kiderült, hogy nem egymást kerestük. Talán kicsit bele is törődtem ebbe, és a munkámmal foglalkoztam rengeteget, a családból mindenki hízott fejenként vagy tíz kilót, mert én csak úgy öntöttem rájuk a süteményeket. Sütögettem, és megint Tiziano Ferro-t hallgattam, mert el akartam hinni, hogy igenis létezik az a fajta szerelem, ami nem kételkedik, ami eláraszt és körülvesz mint egy puha takaró. Sokáig tartott mire felfogtam, hogy tündérmesék nem léteznek, és jobb, ha belátom, hogy a valóságban az ember már annak is örülhet, ha némi törődést kap. Legalábbis itt, Amerikában nagyjából ezt várhatja az ember lánya a férfiaktól. Ami a történet vidám oldala, hogy amikor a mamám meghallotta újra a nyálas popzenémet, teljesen kiakadt rajta, és közölte, hogy ez így nem mehet tovább. Elvitt az operába, elsőként egy Mozart darabra, mivel az könnyedén emészthető az avatatlan füleknek. Teljesen elvarázsoltak a gyémánt torkú nők és férfiak, akik énekükkel olyan mély érzelmeket váltottak ki a közönségből, hogy szinte tapintani lehetett őket. Ámuldoztam, az előadás után pedig napokon át áradoztam. Valódi opera rajongó lettem, mindenevő ami azt illeti, sokáig kerestem a kedvenc hangokat, dallamokat, lendületet. Emlékszem, mikor először láttam Wagner-t, a zenekari árkot néztem, a színpaddal szinte nem is foglalkoztam. A Tannhauser nyitánya alatt úgy hullámzott a sok-sok-sok zenész mint egy virágzó pipacsmező a tavaszi szellő hatására. Mondhatni a zenével gyógyítottam a lelkem, és azóta is, ha nem tudok mit kezdeni valamilyen érzéssel már nyúlok is a megfelelő klasszikushoz, aki segít feldolgozni. Amikor Nonno mesélt nekem az egyik törzsvendégéről, aki valami úton-módon a zenével foglalkozik, látatlanban is érdekelt a fickó, hiszen reméltem, hogy lesz egy talán hozzám hasonlóan temperamentumos olasz ismerősöm, akivel osztozhatok a zene iránti rajongásban, aki nem forgatja a szemét bosszankodva, ha csillogó szemekkel mesélek érzelmekről, amiket a zene váltott ki belőlem. Kiváltképp, hogy a nagyapám szerint kedves, rendes ember, így reméltem velem is barátságos lesz majd. Hát, fogalmazzunk úgy, hogy többet kaptam mint reméltem. Mert Nonno nem említette sem a korát, sem azt, hogy egyébként szívdöglesztő a pasi, se azt, hogy van benne valami megfoghatatlan, egy leírhatatlan valami, ami vonz mint mágnes a vasat. Micsoda fricska az élettől, hogy semmiségekről, udvarias üres szavakkal beszélgetünk csupán, és értelmes dolgokról még nem adódott lehetőségünk értekezni. Bár ma a vártnál korábban jött, én örültem ennek is, hiszen már korábban bearanyozza az egész napom, nem kell még órákat várnom rá, amíg végre láthatom. - Ó! - szalad ki az ajkaimon a rövidke kis sóhaj a szinte szirupos bókja után, miközben ahogy közelebb hajol, belemászik az orromba az illata, hogy teljesen összezavarjon. - Ó, mármint… úgy látom nincs itt annyi friss pasztine amennyit kértél. - vörösödök el a fülem hegyéig. A vak is látja, hogy roskadásig van vele a pult… Zavartan szorongatom a kis dobozt míg félre nem teszem inkább, hogy szinte már illetlen kíváncsisággal pillantsak rá - Máskor dolgozni szoktál hétvégén? - teszem fel a kérdésem, hiszen olyankor a legtöbb ember pihenni szokott a családjával. Amikor viszont visszakérdezek a sós süteménnyel kapcsolatban, ő áll neki értetlenkedni. - Hát, igen… gondoltam… - vonom meg zavartan a vállam - Ha ennyi édességet egyedül falsz fel, cukorsokkot fogsz kapni és holnap délutánig pörögsz mint a búgócsiga! - próbálom elvicceskedni a dolgot, de annyira azért nem vagyok meggyőződve róla, hogy valóban csak ő meg a motorja mennének kirándulni. Ennyi finomság két emberes adag és kész. - Te miért nem mész velük? Mindenkinek kell a kikapcsolódás, néha még én is eljárok szórakozni, táncolni meg ilyesmi. - nem beleszólni akarok az életébe, csak érdekel, hogy miért marad még hajnalig is a munka mellett, amikor… az ember azért dolgozik, hogy utána legyen élete, és nem azért él, hogy dolgozzon. Szeretem amit csinálok, de tudom, hogy mindenkinek jár a pihenés is. Tetszik, ahogy velem nevet, további gyöngyöző kuncogást húzva elő belőlem. - Bilikék? Hogyan jutott pont ez a szín eszedbe? - kérdezem nevetve, majd ahogy lefesti a himbálózó csápokkal ellátott saját sisakját, még a könnyem is kicsordul. Vizuális típus vagyok, és ezt el is képzeltem, a látvány pedig fantasztikusan mulatságos. - Hogy te mindig megnevettetsz Ennio! - vidáman nyúlok a grissiniért, kíváncsi vagyok rá, hogy vajon ízlik-e neki is. Közben elmesélem, milyen volt a tesómmal motorozni, bár biztos vagyok benne, hogy Santino túlzott kissé. Próbálok nem zavarba jönni, ahogy elképzelem, hogy mögötte ülök egy motoron. Próbálom is inkább némi incselkedéssel elterelni a gondolataim - Te, alkalmi süket? Ugye ezt nem hangoztatod a munkahelyeden? - teljesen elveszek, amikor a szemembe néz, ezzel a méznél is édesebb mosollyal. Óh, Dio mio még a szívem is össze-vissza kalimpál! Meg akar ölni, hát hogy nézhet rám így?! - Olivás. Grissini. - motyogom zavartan, amikor pedig megfogja a kezem, nem tagadom, az ütő totál megáll bennem. Gyorsan hátra pillantok, mint a gyerekek akiket rosszaságon kaptak, nehogy a nagypapám meglásson minket. Hatalmasra kerekedett kék szemekkel pislogok rá, óráknak tűnik, mire a nem is kicsit reszkető ujjaimmal bele navigálja a finomságot a szájába. Mintha hangyák mászkálnának a bőrömön. - Mert máshol kinyomkodják belőle a szuszt is kelesztés után. - magyarázom neki, hogy miért szokott ez beton kemény lenni, az enyém pedig miért levegős és omlós. - Ha azt akarod, hogy ilyen puha legyen, akkor úgy kell vele bánni mint egy madárfiókával, nem szabad sokat mozgatni. - hála égnek, hogy az ételről kérdezett, különben csak hebegnék. Erről viszont bármikor zavartalanul tudok beszélni. Elő is veszem a grissiniket, és lerakom elé, hogy falatozzon kedvére, kérnie sem kellett volna, és lerakok még egy ricottás mártogatóst is, szerintem ezzel még finomabb. - Azt hiszem, nem is tudnálak elképzelni egy robogón, nem illik hozzád még a tűzpiros Vespa sem. - válaszolok elgondolkodva, majd egy halvány mosoly ömlik szét az arcomon. - De a tiéd biztos gyönyörű. Szeretem a szép nagy motorokat, bár azért arra nem fogadnék, hogy nem sikongatnék rajta. Vagy te képes lennél visszafogni azt a sok-sok lóerőt a kedvemért, hogy ne féljek? - őszintén kérdezem, hiszen ez az, amire a legtöbben képtelenek. Mennek, mert tetszik nekik, élvezik, meg akarják mutatni az ügyességüket, de valahogy sosem gondolnak arra, hogy a hátuk mögött egy betoji virágszál éppen szívgörcsöt kap a félelemtől. Inkább én is eszek egy falatot, mert már kezdek éhes lenni, amikor előáll az ötletével. Még rágni is elfelejtek, csak pislogok fel rá zavartan. - Non possibile… jól hangzik, de nem lehet. - rázom meg a fejem, majd próbálok nem is gondolni arra, amit kérdezett. Dolgozom. Lehetetlent kér, és szerintem ő sem gondolta komolyan. Nem gondolhatta, csak játszik velem! Inkább tovább töltögetem a dobozkát, amibe a süteményeket kezdtem el pakolni neki. Már az se érdekel, ha fél kiló van benne húsz deka helyett. Mégis, mit láthatna bennem, miért akarná velem tölteni a kevés szabadidejét ami van neki? - Nonno nem engedne. - próbálok udvariasan kibújni a dolog alól, és ezzel nem is hazudtam, a nagyapám tényleg nem engedne el sem vele sem mással motorozgatni munkaidőben. Lehetetlenség. Csak azért nem vágtam rá egy jó kövér igent az ajánlatára, mert saját magamat féltem, hisz bele se merek gondolni, hogy mi van, ha csak úgy kérdezte, viccből, én meg nekiállok lelkesedni. Annál kínosabb már nem is lehetne!
Mindenki azt hiszi rólam, hogy a munka mellett bizony jó sokszor kerítek alkalmat kiadós dorbézolásra, hajnalig tartó tivornyákra. Hogy sosem ébredem reggelente egyedül, és egyik másnaposságból esek bele a másikba. A művészemberekre jellemző általános sztereotípiát sütik rám, gondolván azt, hogy én is pontosan olyan vagyok, mint a bohém kalandor lelkű fickók. Nem mondom azt, hogy megvetem a mulatozást, azt sem, hogy távol áll tőlem a hajnalig tartó dajdajozás, vagy éppen ellökném a karjaim közé beszédült kissé spicces, de csinos lányokat. Igaz, nincs az a részegség ami elfeledtetné velem, hogy alapvetően talpig úriember vagyok, és még olyankor sem élnék vissza a helyzettel, amikor az adott hölgy finoman szólva is a világát sem nagyon tudja. Szóval szeretem én jól érezni magam, és alkalomadtán meg is teszem, de minden esetben a munka az első. A megbízásokat szeretem határidőre leszállítani, szeretek olyan munkát kiadni a kezemből amire nem csak akkor de akár később is büszke lehetek. A zeneipar alapvetően telített, ahogyan a stúdiók világában is nagyon sok kiemelkedő tehetség dolgozik, némelyik maga is, mint én, muzsikus ember, aki nem csak a technikai részét műveli magas fokon, de ha arról van szó előadóként is remekül megállja a helyét. De nem csak a maximalizmusom ami dolgozik bennem, hanem az a bizonyítási vágy, amivel egykor elindultam Catanzaro-ból. Elsősorban a szigorú és minden tekintetben karakán apám felé, aki szerint egy férfi számára mindenképp kell legyen legalább három láb amin állhat az életben, és ebből az egyik nem a farka, sokkal inkább a kitartása és bizonyítási vágya, ami hajtja előre, hogy jobban teljesítsen, hogy nagyobb anyagi biztonságot tudjon nyújtani a családjának. Anyám igazi szenvedélyes olasz asszony, aki mindenkit kritikus szemmel néz, ugyanakkor a szíve tele van szeretettel és nem restell belőle osztani bárkinek, aki kedves a szívének. A gyerekeiért a világ végére is elgyalogolna, ahogyan ő szokta mondani. Mint minden, a hagyományokhoz ragaszkodó olasz nő kitűnő konyhai tudással rendelkezik, és ezt nem egyszer kamatoztatta is egykor, akárcsak az édesanyja, Amelia nagymamám. Az életembe betoppanó, majd ott hosszabb időt eltöltő nőt hozzá hasonlítok, bár azt hiszem ezzel a legtöbb olasz fiúgyerek így van. Az anyja az istennő a számára, és nem is fogja alább adni, ha egyszer majd választ maga mellé valakit. Emiatt lehetett talán, hogy már két éve, mióta az Államokat boldogítom a jelenlétemmel nemigen fogott még meg egyetlen amerikai lány sem. Túlságosan kirívóak, harsányak, szókimondóak - némelyik keményebben és vehemensebben káromkodik mint egy férfiember - és nem utolsó sorban kiveszett belőlük az a tartás, ami miatt én képes lennék a tenyeremen hordozni. Büszkeség. Női büszkeség, ami nem egyenlő a feminizmussal. Két kapcsolat van a hátam mögött ezen a helyen, amelyikből az egyik úgy ért véget, hogy a lány elutazott innen egy másik földrészre megvalósítani az álmait. Ezek szerint nem értem annyit, hogy maradásra tudjam bírni, az ilyenért meg nem kár, ugyebár. A másiknál azt hiszem a bizalom megroppanása vezetett oda, hogy az első adandó alkalommal menekülőre fogtam a dolgot. Az én bizalmamat kizárólag egyszer lehet eljátszani, nem vagyok ebből a szempontból megbocsátó fajta: legyen szó üzletről, barátságról vagy éppen szerelemről. Én beleteszem a szívem mindenbe, éppen ezért könnyű azt összetörni. De sosem szegi semmi kedvem. És bizonyítani akarok még elsősorban önmagamnak, hogy nem csupán fejben tudok tervezni, hanem meg is tudom valósítani az álmaimat. Igaz egy részét félre kellett tennem, pont azért mert először a biztonságra mentem. És éppen ezért nem igaz rám, hogy nem törődöm, csapodár lennék, aki két kézzel szórja az ablakon a pénzt. Vidám, jókedélyű, adakozó ember vagyok, de tisztában vagyok a határokkal, amit nem lépek át sosem. Szóval azt lehet mondani, hogy azért alapvetően ha valami hiányzik Európából nekem itt New Yorkban, az az európai nők diszkrét visszafogottsága, vagy az a lassúság, nyugalom és az élet élvezete ami itt a folyamatos rohanás mellett szinte lehetetlen. Nagyjából öt hónapja, de lehet, hogy több is már, hogy nincs az életemben senki.Az átmeneti kapcsolatokba nem hiszek, és nem is fektetek bele energiát, jó az máshova is. Az egyéjszakásokat még inkább megvetem, szóval maradt a keresgélés, jobban mondva az, hogy nyitott szemmel jártam. És milyen jól tettem. Meg azt a hajnalt is, amikor Julio-hoz betévedtem. Van ebben a lányban valami, ami emlékeztet kicsit az otthonomra, mégis más mint az olasz lányok. Benne van egyfajta kettősség, valószínű az amerikai neveltetésnek köszönhetően, de visszaköszönnek az olasz hagyományok, amit minden bizonnyal a nagypapa csepegtet a kicsi lelkébe. Néha azon kapom magam, hogy csak bámulom, amikor csomagolja azt a sok finomságot. Odaszúrt bókok a haja illatára, amiről én ugyan meg nem mondanám milyen sampon, igaz ő elárulja, de nekem az sem mond semmit, de élvezettel szívok belőle mint a friss levegőből. A csupa mosoly, a kis esetlenség, az örök zavar, a megrezzenő pillák minden esetben elevenembe találnak, és úgy lépek ki temérdek finomsággal felpakolva, hogy a felét csak azért vettem meg, mert addig is amíg csomagolja ott lehetek bent az üzletben. Aztán a zeppolán kívül majd mindent szétosztogatok bent később a stúdióban. Valószínű most is sikeresen elvarázsol a kisasszony, hogy nem nagyon gondolkodom miből mennyit kérek, csak egyszerűen sorolom, pedig nekem bőven elég lett volna a zeppola meg valami aprósütemény, ha mégis később indulnék vissza a tervezettnél. Igaz még azt sem tudom hova fogok menni. Nálam azonban a szabadságok mindig így működnek. Hirtelen felindulásból, a pillanat dönt helyettem. - Hétvége? Mi az a hétvége?- kérdezek vissza vidáman a homlokom derűs ráncokba fut és csak megrázom a fejem amikor végül mégis magyarázatot adok arra, hogy miért nem nagyon járok sehova hétvégén. - Egyébként a legtöbb megrendelés határidős. Tudod a stúdiók mindegyike így dolgozik, és az egyetlen versenyképes lehetőség, amivel a többiekre rá tudok ígérni, mindamellett, hogy perfetto profi munkát fognak kapni...- emelem meg magyarázkodás közben a kezem és az egyik szemem becsukva sandítok át rá a pulton a mutatóujjam és a hüvelykujjam pedig egymáshoz ér mutatva is mire gondolok. - ...az a gyors határidő.Ebbe pedig nem fér bele az, hogy a hétvégéket pihenéssel töltsem. Szóval ha megrendelés van, akkor nekem nincs hétvége, csak ha lopok egyet, mint most.- fejeztem be vidáman mosolyogva, miközben a kezeit figyeltem amint pakolgatja azt a sok finomságot. Gyönyörű keze volt, még akkor is ha kicsit lisztes, még akkor is ha kicsit fáradtnak tűnt. Szívesen megfogtam volna,és mindenféle előzmény nélkül apró csókot leheltem volna a dolgos kis tenyerébe, köszönetet mondva a sok finomságért amivel elbűvöl minden héten kétszer. - Hát nem mondtam, hogy ezt mindet magammal is viszem. Egy része marad itthon. Elvégre nem járok ide minden nap. Bár lehet nem ártana rászoknom.- kacsintottam rá egyet, amely már túlmutatott az utóbbi idők biztonságos semleges témáin, és szépen lassan léptem át a határvonalat, araszolva, érdeklődve téve meg az első bizonytalan lépéseket felé. - Nem tudom honnan jutott eszembe. Valószínű a bilikék éppen olyan randa szín mint a strandkorlát kék. Rémes, hogy egy időben otthon az összes római strand ilyennel volt kimázolva, legalábbis amire gyerekkoromból emlékszem. Egyébként meg ne aggódj! A nagy motor nem feltétlen egyenlő azzal, hogy az ember állat módon kihajtja a szuszt is a gépből. Mint a grissini tésztád. - nyúltam egy újabb felkínált finomság után, és az újabb adag mártogatósba merítettem, de csak diszkrét mennyiséget hagytam rajta és leharaptam a felét. - Uhmmmm ez még mindig mennyei. Amúgy….- nyammogtam még kettőt azzal a falattal is amit bedobtam az arcom mögé és amikor már lenyeltem akkor folytattam a megkezdett mondatot. -...nem csak nem illene hozzám egy robogó, de...most őszintén, szerinted hogy néznék én ki rajta?- húztam ki magam és mutattam végig mind a 187 centimen amit nekem adott a természet és pimasz vigyorral néztem rá vissza. - Nagyjából úgy, mint amikor a bátyám tíz évesen fel akart ülni a húgom katicabogaras lábbal hajtós kis motorjára. Egyrészt idétlenül nézett ki másrészt meg nagy melák volt azon a kis motoron. Persze most már ő is kocsival jár a klinikára. Nem túlzottan van oda a motorokért mint én.- vontam meg a vállam, aztán persze jött a hirtelen ötlet a jóég tudja honnan varázsolva elő magamnak a bátorságot. Már kimondtam nem szívhattam vissza, igaz nem is akartam, noha nem is számítottam rá, hogy el fogja fogadni. Persze, hogy nem fogadta el. Elvégre meg is lepett volna ha azonnal és minden gondolkodás nélkül sepri odébb a teendőit, hogy velem motorozzon.Pedig most már, ahogyan ezt az egészet elképzeltem - na nem a bilikék sisakot, mert olyanom azért nem volt - csak azt ahogyan felül a Kawára, átöleli a derekam, a fejét a hátamra hajtja, szűzmáriára mondom, hogy nem csak Long Beach-re de Lehet, hogy Miami Beachre is elmennék. Nonno a varázsszó, a menekülési út, amire csak egy bajszom alatti somolygást kap. Igennek veszem. Mármint, hogy ő jönne, csak ezt így nyíltan nem meri kimondani. Szerény lány, és szelíd, nem véletlen, hogy inkább csak hárít, pedig ott van a szemeiben, hogy akár már most azonnal jönne. No de nem is én lennék, ha nem akarnák megoldást keresni erre is. - JULIOOOOO! Mio caro amico! - rikkantottam el magam, hogy az öreg aki minden bizonnyal a sütödében dolgozik jól hallhassa a hangom. Élesen és dallamosan zendült, egy kis vidámság is volt benne, a mosolyt pedig a pult mögött tüsténkedő lánykának ajándékoztam. Julio feje megjelent a függöny mögött, majd ki is lépett, a szokásos maszatos, dolgos kezeit rejtő konyharuhát morzsolgatva. - No mi van fiam? Túlsózta ez a lány a grissinit? Hát most mondd meg. Ilyen az én pékségemben. Mindig kísérletezik valamivel a szentem.- nézett az unokájára egy megbocsátó mosollyal aztán kilépett a pult mögül és mellém állt. Kezemet a kis öreg vállára tettem és nagyon komolyan néztem rá, csak a kunkorodó szám széle árulkodott arról, hogy valami huncutságon töröm a fejem. - Julio engedd el velem az unokádat Long Beachre! - Mikor fiam? - Most. - Hogy mi?! Megvesztél te, bambini? Hiszen munka van, nem is kevés, itt a sok áru amit el kell adni. - Mindent megveszek. Az összes pékárut ami csak készül.- jelentettem ki, és a másik kezemmel egyszerűen és lazán körbemutattam az üzleten.Fogalmam sincs mennyibe kerülne, de nem is érdekelt ez így most hirtelen. Elment az eszem annyi szent. - Julio, drága öreg barátom, hiszen ismersz. Ismered a nagymamámat, Amelia nagyit, aki két hónapja járt itt velem. Milyen jól elbeszélgettetek….jó családból származó gyerek vagyok én. Esküszöm mindenre ami szent, hogy Allegrának egy haja szála sem fog görbülni, és egy péncélszekrényben, hét lakattal lezárva se lenne nagyobb biztonságban mint velem.- mindent bevetettem, amim csak volt, még galád módon a nagyit is, aki két hónapja, amikor utoljára itt járt kis híjján elcsavarta az özvegy Julio fejét. Merthogy odáig volt az én konyhatündér, örökké fecsegő nagyanyámért, az látszott rajta. Az öreg pékmester az unokájára sandított, sűrű szemöldöke alatt a tekintete úgy pásztázta mint aki a veséjébe is bele akar látni, hogy mi legyen a döntése. - Gondolom ezt jól kifundálta ez a digó itten.- biccentett felém, a hangja arról árulkodott, hogy bizony döntésre jutott ő már, csak még kimorogja magát ameddig együtt vagyunk mindannyian. - Antonio majd beáll helyetted. Aztán este tízre hazahozod egyben, és egészben. Mert ha nem így lesz….a vendetta még Amerikában is vendetta, Ennio.- emelte meg öreg, csontos ujját és megfenyegetett vele. Egy részét komolyan gondolta, egy részét viszont eltréfálta, bár azt hiszem nem akartam megtudni melyik része a tréfa. De abban biztos lehetett, hogy tartom a szavam: vigyázni fogok az unokájára, akire most egy hatalmas széles és sokat sejtető mosollyal néztem, felvonva a szemöldököm és jelezve, hogy szabad az út, mire várunk még?
“AND NOW HERE IS MY SECRET, A VERY SIMPLE SECRET: IT IS ONLY WITH THE HEART THAT ONE CAN SEE RIGHTLY; WHAT IS ESSENTIAL IS INVISIBLE TO THE EYE.”
Kicsi koromtól fogva valahogy mindig is kívülálló voltam. Az amerikaiak nem értettek minket, mármint a szokásainkat, azt ahogyan élünk és gondolkodunk. De nem voltunk olaszok sem, hiszen amikor Nonno szülővárosába látogattunk körülbelül két évente egyszer, mindenki arra panaszkodott, hogy “ezek a szegény gyerekek már semmi nem szorult beléjük az óhazából”. Így tehát se amerikai, se olasz nem voltam világ életemben, mert mindkét közösségben kívülállónak éreztem magam, úgy bántak velem. A szüleim rendes emberek, tisztelik a hagyományokat, de nem gondolják túl, van amit elengednek, mert ez végtére is egy másik hely, és ők mindkét világból a lehető legjobbat akarták nekünk megadni. Ezért sütötték ránk gyakran, hogy izgágák vagyunk, vagy éppen elkényeztetettek, és felnőtt korunkban majd biztos kerülni fogjuk a munkát, meg ágyból ágyba ugrálunk majd mint a filmekben. Szép kis vélemény, mondhatom! Gyerekkoromban még nem zavart, de kamaszként már annál inkább. A bátyám is és én is sokat tanultunk, tanulmányi versenyre jártunk, mindig segítőkész, tisztelettudó fiatalok voltunk. Amikor Santinonak megtetszett az első lány, olyan virághegyek és csokoládé tornyok közé került a lány az udvarlása okán, hogy képtelen volt nemet mondani. Egyébként Rosa, a lány akiért felizzott a bátyám szíve, azóta már a felesége. De csak mert mi olyan csélcsap, nemtörődöm gyerekek vagyunk, legalábbis annak tartott minket mindenki. Azt hiszem, talán emiatt lettem ilyen szégyenlős, komplexusos kis jószág, mert bármit is csináltam, mindig csak kritika ért. Ha tanultam, miért nem a családdal voltam inkább, ha kifestettem magam, akkor “olyan vagy mint azok a feslett nők a tévében!”, ha elmentem a barátaimmal, akkor inkább bele se gondolok, hogy miket mondtak. Pedig tényleg, soha semmi rosszat nem tettem, csak a szüleimtől megkaptam a döntés szabadságát, ami pedig minden gyereknek járna. Énekelni sem mertem egy idő után, mert bár mindig kiemelték, hogy olyan a hangom mint egy kisangyalnak, de azért “hiányzik belőle valami”. Az a valami pedig mindig, hogy-hogy nem Olaszország volt, hogy nem érezték se rajtam se a hangomon az áldott szülőföld hatását. Még egy kicsit sem, és hát ugye “anélkül mit ér a dal, mégis mit érhetne a dal?”. Végtelenül csalódott voltam, és igazából a családi, ismerősi körben sem daloltam már, féltem, hogy újabb igazságtalan kritika érne. Egyedül Nonno, és a nagymamám volt az, akiknek szívesen mutattam meg a hangomat, és ők szerették is hallgatni. Amióta pedig a nagyi elment, már csak a nagypapám az, akiben feltétel nélkül bízok, és ő is ugyanígy támogat mindenben. Talán furcsa lehet, hogy egy ilyen fiatal lány az ideje túlnyomó részét egy hetven feletti öregemberrel tölti, de az vesse rám az első követ, aki nem szereti ha babusgatják, védelmezik. Gondoltam rá, amikor ide költöztem, hogy Julio nagypapához menjek lakni, de azt hiszem neki is kell a szabadság, és nekem is. Sok lenne ez nekünk heti hét nap, 0-24 órában, ennyire már ismerjük egymást. Jobb így mindenkinek. Talán a sok komplexus és kritika miatt vagyok ennyire visszahúzódó Ennioval is. Pedig jól esnek, olyan jól esnek a néha már szinte túlzóan kedves szavak! Hiszen mégis, kinek állna jól egy ilyen egyen-kötény? Senkinek. Ő mégis majdnem mindig megdicséri, és én majdnem mindig elvörösödök, ügyetlenül készítgetem össze a rendelését. Szeretnék vele másról is beszélgetni, tovább hallgatni a búgó hangját, látni ezt a huncut csillanást a szemeiben. Elveszni az illatában, ami nem tud elkeveredni semmivel, nem vész el a sok pékáru és kávé közt sem, ha elég közel lép a pulthoz. Ami viszont ritka, tekintve, hogy sokszor nem ő az egyetlen vevő a boltban, mások is várakoznak, nincs idő csicseregni. Érdeklődve hallgatom, amit a hétvégéről mond, és a megrendelésekről, amik miatt úgy tűnik nem sok szabadideje van. Együttérzően bólintok, mert valamilyen szinten ismerős a helyzet, hiszen szombat van, és én is itt robotolok már hajnal óta. Az élet gyakran felülírja a pihenésről alkotott képet. - Nonno azt szokta mondani, hogy ha az ember szereti amit csinál, szinte nem is érzi munkának a dolgot. Persze ez biztos másképp van, ha az embert határidők szorongatják. - sajnos szinte semmit nem tudok arról, hogy milyen lehet a munkája, pedig őszintén érdekel. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet egy ilyen stúdió, és arra is, hogy vajon ő mit csinál pontosan. Nem azért, mert felfognám a dolgot, vagy magam is hasonló babérokra törnék, egyszerűen csak Ennio érdekel, és minden amit csinál vagy mond. - Örülök, hogy loptál magadnak egy szabadnapot. - summázom a fejemben kavargó gondolatokat egy mosoly mellett - Ha már ilyen kevés van belőle, remélem jól sikerül majd a kirándulásod is. - hogy úgy érezze megérte, és kicsit gyakrabban hagyja ott a munkát. Nem aggódom érte, nem tűnik stresszesnek vagy túlhajszoltnak, valószínűleg szereti amit csinál, így lehet rá ereje, hogy a muzsika tegye ki az élete jelentős részét. Magam is így vagyok a pékséggel, nekem sem fáj a korán kelés vagy az, hogy nap végére szinte leszakadnak a karjaim. Majdnem egy percig is csendbe burkolózok, mert nem tudom mit felelhetnék. Hogy jó lenne, ha minden nap jönne? Örömet szerezne a nagypapámnak, és főként nekem is, ha minden nap láthatnám, legalább csak így, hogy egy pult áll közénk? Vagy azt, hogy ha kérné, minden áldott nap azt sütnék neki amit csak kíván, amit csak kér, és cserébe csak annyit kérnék, hogy láthassam a mosolyát, hallhassam a hangját? Ennyire nem lehetek tolakodó, így inkább csak a lehető legőszintébben annyit mondok: - Én örülnék, ha így lenne. Ha többször jönnél. - tovább viszont már nem merészkedek, csak megragadok egy rongyot, és letörlöm a pultot, pedig semmi baja nem volt az ég világon, nem volt se koszos se lisztes. Mindig ez van, bebújok a kis csigaházba, ahonnan szinte lehetetlenség kicsalogatni. Mocsok egy dolog az önbizalom hiánya, pedig ha csak egy kicsit bátrabb lennék, már biztosan kitaláltam volna, hogy mondjuk hogyan adhatnám meg neki a telefonszámom “észrevétlenül”, hogy jelezzem felé, hogy nagyon tetszik nekem,sőt ki is találtam csak a megvalósításhoz vagyok nyuszi. Valószínűleg a barátnőmnek lesz igaza, és addig toporgok egy helyben, amíg le nem csúszok Ennioról, és valaki más, aki képes rá, hogy a csodálatát szavakba öntse megragadja a figyelmét. Furcsa, hogy az eddigiekkel ellentétben most mégis belementem a játékba, a pultra könyököltem én is, és magam is incselkedve léptem át a határt az udvarias semmiség és a valódi beszélgetés közt. Jól esett vele nevetni, ó, nagyon is! - Még nem láttam kék strandkorlátot se Rómában se máshol. Sőt, igazság szerint ott még nem is jártam sosem. - ingatom a fejem épp csak egy kicsit sajnálkozva, szégyenlősen. A nagypapám egy szicíliai városból származik, Sortinoból, és csak annak a környékén mászkáltam eddig néhányszor, meg egyszer elmentünk Nápolyba is, kicsit “turistáskodni”. Ennél többet sajnos nem láttam a csodálatos, vörös földdel borított vidékből, pedig nagyon szeretném egyszer egy hátizsákkal bejárni az egész csizmát! Mosolyogva nézem, ahogy eszik még a grissiniből, én is csatlakozok a vidám rágcsáláshoz. - Nem az úticél a fontos, hanem az út amit bejár közben az ember? - kérdezem tőle kíváncsian, így kapcsolódva a motorozással kapcsolatban tett felvetéséhez. Biztos vannak, akik húzzák a gázt, nem törődnek semmivel, csak száguldani akarnak, vagy sietnek valahová. Így viszont elsuhannak az erdők, fák, a táj mellett, amikben olyan jó gyönyörködni! - Köszönöm. - ragyog fel a mosolyom, amikor megdicséri amit készítettem. Természetesen az összeset becsomagolom neki, úgysem volt valami sok, csak egy aprócska adag, gyakorlásként. Amikor kihúzza magát, vidáman nyammogom tovább a magam grissinijét, és oldalra biccentett fejjel, huncutul csillanó szemekkel nézek rajta végig. A mindenségit, tényleg jó magas! De nem is csak ez, hanem a termete is, úgy összességében… olyan kiállása van, ami ha harminc centivel alacsonyabb lenne, akkor is kiemelné az emberek tömegeiből. A széles vállai, a tartása, férfiasan metszett arcvonásai… ó, a csudába, valószínűleg túl sokáig ábrándoztam, nem illik valakit így mustrálgatni! - Ugyan! Vannak férfiak, akik még talpig rózsaszínben is szívdöglesztőek, nehogy már egy motoron múljon… akár katicás, akár bogárfekete. - rántom meg a vállam vidáman, és még kacsintok is mellé. Mentem a menthetőt. - Ezek szerint te is meglehetősen különbözöl a testvéreidtől… Én is. A te bátyád klinikán dolgozik, az enyém meg ki se mozdul a tervezőasztal mellől, állandóan tökéletesíteni akar mindent, meg újítani, feltalálni valami gépet ami azt se tudom mire való, nem még, hogy hogyan működik. - csóválom meg a fejem halványan mosolyogva. Büszke vagyok rá, mármint a fivéremre, de eléggé nyilvánvaló, hogy ő már most “többre vitte”, mint én valaha fogom. Frusztráló dolog egy kicsit. Amikor megkérdezi, hogy elmennék-e vele motorozni, persze, hogy nem mondok rá igent. Tény, hogy konkrétan nemet se. Ha lenne is hozzá bátorságom, és komolyan kérdezte volna, akkor sem mondhatnék igent, egész egyszerűen azért mert dolgozom, és nem a piacon futottunk össze. Mármint, ha nem csak az előbbi kedves, bilikék bukósisakos, katicabogaras mókás beszélgetést folytatta volna, ezzel az egyébként tényleg meglepő ajánlattal. Hiszen a motorozás közben elég közel kerülnénk egymáshoz, mármint… át kellene karolnom, hozzá simulni, hogy le ne pottyanjak. A hónapokon át tartó “szép időnk van - igen, nagyon szép” jellegű kommunikációhoz képest hajmeresztő ugrás lenne. Meg is mondom neki, hogy Nonno nem engedne el, elvégre ő nem csak a nagyapám hanem a főnököm is. Amikor elrikkantja magát, összerezzenek, és hatalmasra kerekednek a szemeim mint az őzgidáé a kamion reflektorai előtt. Mégis mit művel?! Legszívesebben azonnal rászólnék, hogy meg van bolondulva, hagyja abba! Mármint az egyik részem. A másik részem, az, amelyik szinte bármit megadna azért a bizonyos motorozásért, most éppen csendben van, síri csendben és csak döbbenten pislogok hol rá, hol a nagyapámra. Elképzelésem sincs, hogy mi fog ebből kisülni. Már nyitnám a számat, hogy tiltakozzak. Dehogy sóztam el bármit is, amikor is Julio nagypapa a kis mosoly után már Ennionak szenteli a figyelmét, aki nem is teketóriázik, kerek perec felteszi neki a kérdést, hogy elenged-e vele. Szent szilvamag! Észre sem veszem, hogy nagy izgalmamban felemeltem a kezeim, és a nyakam magasságában morzsolgatom az ujjaimat aggodalmasan. Mi sül ki ebből? Hiszen én azt hittem Ennio csak tréfál, hogy nem gondolja komolyan a dolgot, erre most ott tartunk, hogy fel akarja vásárolni az összes mai pékárut?! Elment az esze?! - No, no, no, no! Megbolondultál?! - tátogom neki hang nélkül a nagyapám háta mögül továbbra is aggódva, rák vörög arccal, miközben hevesen rázom a fejem. Bizonyára lenne más megoldás is, mint, hogy ilyen fölösleges költségekbe verje magát a pillanat hevében. Enélkül is elmennék vele, Long Beach-ig mindenképp, ha még nem is a világ végére. Amikor a nagypapa rám néz, megadóan ereszkednek meg a vállaim, és enyhén lehajtom a fejem, mint amikor kislány koromban rossz fát tettem a tűzre. Mert lényegében most is ez van, csacsogtam a vendégével, kvázi munka helyett. - Nem ő egyedül tehet róla. - felelem engesztelve, kérlelve mire csak egy horkantás szerű hangot hallat, hiszen elég nyilvánvaló, hogy az ilyesfajta ötletek nem az én kobakomban szoktak születni. Ennyire már ismer. Mégis, torkomban dobogó szívvel várom a válaszát, elenged-e vagy sem. Nagy, megkönnyebbült mosoly ragyogja be az egész arcomat, és bólintok én is, nem mintha engem kérdezett volna bárki. Butaságot nem csinálok, és az elmúlt hónapokban Ennio sem tűnt baltás gyilkosnak, meg olyannak sem aki visszaélne a helyzettel. Ennek ellenére a “vendetta” szó hallatán egy pillanatra elkerekednek a szemeim, mielőtt még az amúgy is kicsit magas vérnyomású nagypapám hátához simulnék, és egy jó nagy cuppanós puszit nyomnék az arcára, hogy megnyugodjon,miközben ő még szigorú arccal, és görbe ujjával fenyegeti a cseppet sem megszeppent Enniot. Nem mondom, van bátorsága annyi szent! - Holnap bepótolom a mai napot Nonno. Meg egész jövő héten! - teszek egy kissé könnyelmű ígéretet, miközben alaposan megszorongatom az öreget. Ha lehet, talán még jobban szeretem a szüleimnél is. Ő az én morcoskodós őrangyalom, mi lenne velem nélküle? - Na aztán te se vagy különb, már látom…! Hízelegni azt nagyon tudtok mindketten. - csóválja a fejét, és mintha egy cinkos kis mosolyt is látnék az arcán - Andiamo, nem érek rá egész nap! - csapja össze a tenyerét, mielőtt még eltűnne újra a függöny mögött. Ennio mosolyára egy hitetlenkedő fejcsóválással, és fültől fülig érő vigyorral válaszolok, miközben ügyetlenkedve próbálom kibogozni a masnit, ami a kötényt rögzíti. Gyorsan összeszedem a süteményeket, egy másik dobozba pedig a grissinit, az egészet beleteszem egy papír szatyorba, amit a pultra teszek sietősen. - Egy perc és itt vagyok, hozom a kabátomat. - mintha megint kamasz lennék, és a szüleim most engedtek volna el valami sulibálba. Épp csak belépek a függöny mögé, Antonio már nyújtja is felém a farmer kabátom, a hátizsákom és egy kis süteményes dobozt, amit még nyitva hagyott, hogy lássam mi lapul benne. Befejezte a zeppolákat, és elcsomagolt egy adagot. Elveszem tőle a holmikat, a kabátba gyorsan bele is bújok. - Köszönöm! Mit hallottál, hogy így ide készítettél mindent? - kérdezem még gyorsan, hiszen fél perc nem lehetett elég se a süteményre se a csomagolásra… - Pisello! Én nem vagyok süket mint Julio. Mindent. - feleli félig nevetve, mire én ujjam a szám elé téve pisszegem le, magam is vidáman. Bevallom, egy egész kicsit félek vissza menni, mert bár már tudom, hogy nem viccelt, mi van, ha közben meggondolta magát Ennio, és inkább egyedül tölti a szabadnapját? Vagy mással. Megnyugszom amikor megpillantom, és egy mosollyal nyugtázom a dolgot. Hát nem gondolta meg magát! - Hallod-e, szépen loptál nem csak magadnak, de nekem is egy szabadnapot. - kisétálok a pult mögül, a biztonságot jelentő pult mögül, ami eddig megvédte az én törékeny kis szívem, nem hagyta, hogy a beszélgetésünk komolyra forduljon vagy egyáltalán, igazi beszéletéssé alakuljon. Most nincs hová menekülni, nincsen alattunk biztonsági háló, és csak reménykedni tudok, hogy ha már ilyen ügyesen kiugrottam én is a repülőből, legalább az egyikünknél van ejtőernyő. Zavarban vagyok, a fonatból kiszabadult makacs tincset próbálom a fülem mögé száműzni. - Mutasd az utat, kérlek. - nyúlok a papírtáska felé, hogy az elemózsiát se felejtsük itt, mert este tízig bizony eléggé éhesek lennénk nélküle. Jó eséllyel még ezzel együtt is azok lennénk, bár őszintén nem tudom, hogy Ennionak szándékában áll-e kihasználni minden percet, amit a nagyapám engedélyezett, vagy csak a délelőttjét tette szabaddá.
Aki ismer, tudja rólam, hogy általában megfontoltan döntök. Mérlegelem a lehetőségeket, az esetleges buktatókat. Próbálom figyelembe venni az akadályokat, vagy éppen azt, hogy hol csúszhat hiba a számításba. Nem szokásom ajtóstól rontani a házba, és ez még akkor is igaz, ha alapvetően nagyon fel tudok lelkesülni úgy nagyjából bármin, ami felkelti az érdeklődésem. Ez az üzleti életben hatványozottan igaz rám. A döntések előtt meghallgatom a munkatársak véleményét, vagy azokét akiknek adok a szavára, akikről feltételezek annyi tudást, esetleg a koruknál fogva tapasztalatot. Olyanokat, akiknek a tehetségét nagyra értékelem, vagy tudom, hogy az életben már voltak hasonló helyzetben és jól döntöttek. Ismerni akarom az álláspontjukat, ami nem mindig egyenlő azzal, hogy pontosan ugyanazt fogom csinálni én is.Néha, ha nem égetően gyorsan kell dönteni, szeretek rágódni, szeretem kétszer is átgondolni, mielőtt véglegesen kimondanám a döntő szót adott témában. A munkák elvállalása kapcsán ez még inkább így szokott lenni. Nem szerettem fejjel rohanni a falba, mert azt általában nem csak én sínylem meg. Az ilyesmit meg lehet csinálni olyankor, amikor az ember még csak önmaga felé tartozik elszámolással. De ha már vannak emberek akiknek a megélhetése adott esetben tőlem függ, ott már nem lehet szórakozni. A vállalkozás sikerét a helyes döntések és a helytelenek megfelelő aránya adja. Amíg az utóbbi dominál, és időnként becsúszik egy tévedés, ott nem lehet hiba. Persze elő szokott velem is fordulni, hogy adott esetben hagyom, hogy az érzelmeim vezessenek, hagyom, hogy a józan ész szava elhalkuljon, vagy egyszerűen néma maradjon a számomra, és olyasmit teszek amit később megbánok, vagy esetleg szégyellem magam miatta, hogy akkor és ott képtelen voltam a megfontolt és józan mérlegelésre. Ez hatványozottan igaz a nőügyeimre….vicces, hogy úgy mondom mindezt, mintha hetente cserélgetném őket, holott nagyon is hűséges tipus vagyok én, ameddig fennmarad az érdeklődésem, és nem akarok hanyatt homlok menekülni. Ameddig boldogságként élem meg az együtt töltött időt és nem börtönként. Engem kenyérre lehet kenni, de tényleg. A baj csak az, amikor az a kenyér a megkent felével puffan a földön és rájön, hogy alaposan meg lett vezetve.A kudarcba fulladt kapcsolatok egy részénél én voltam a hunyó, ezt beismerem, de csak részben. Nem a fejem csavarta el valaki más, hanem a figyelmem. Tisztességesen játszom, nem csalok, nem zúzok rommá szíveket, nekem ez nem szokásom. Éppen ezért ha bárki iránt is érdeklődést mutatok, akkor válok igazán óvatossá. A bókok csak a felszín, a tapogatózás, az ismerkedés, a figyelem felkeltés, és mert tudom, hogy minden nő vágyik a figyelemre, vágyik a gyengéd szavakra. Lehet ezt tagadni hölgyeim, de a lelkük mélyén mindannyian édes kis virágszálak, akik törődésre, bókokra vágynak. Szóval ebben vagyok talán a leginkább körültekintő és egy jó ideje nem ugrom fejjel olyan medencébe, amiben nincsen víz. Vagy legalábbis nem vagyok róla meggyőződve, hogy van.Nem szokásom óvatlanul ígérgetni, még kevésbé szokásom randevúra hívni olyat akiről szinte semmit nem tudok. Azon kívül persze, hogy mi a neve. Szórakozóhelyen, vagy kocsmában, esetleg munka közben sosem próbálkozom senkinél. Ezek olyan helyek, területek amik nálam tabunak számítanak. Megnézem én a mutatós lányokat, elvégre a szemem még egészen jó, de ez nem azt jelenti, hogy ennél tovább lépnék. Az sem szokásom továbbá, hogy hirtelen döntenék, mindenféle átgondolás nélkül, esetleg mérlegelve annak hatásait, hogy a lépésem mit válthat ki az adott félből, esetleg felekből. Ebből is látható, hogy ez a kis cukrász lány az édességeivel, meg az ínycsiklandozó finomságaival nem csak a gyomrom meg az étvágyam, de ezzel együtt a szívem és az eszem is magához vette és most úgy játszik vele, mint egy megátalkodott kis macska a gombolyagokkal. Én meg hagyom magam. Miért ne hagynám? Imádom a zavarodott mosolyát, azt az érdeklődést a tekintetében, amelyben kérdések vannak amiket fel akarna tenni nekem, csak talán maga sem tudja hogyan csinálja. Nem vagyok vak, érzelmi analfabéta meg még inkább nem, értek a jelekből a felém küldött apró kis pirulós mosolyokból. Ha egy nőt zavarba hoz az ember puszta jelenléte, akkor ott valami viszontérdeklődés van, amit meg kell ragadni. Így teszek én is. - Julius-nak igaza van. Ha az ember szereti amit csinál azt hívják szenvedélynek. Ha nem szeretné az lenne nyűg. Szóval amíg nem nyűg hanem szenvedély, akkor tulajdonképpen minden tökéletes. És attól tökéletes lesz az alkotása is. Ha nem mondtad volna is tudnám, hogy te ezt szívből csinálod, különben nem lenne minden ilyen gyönyörű és finom.- pillantottam végig a pult mögötti kínálaton, ami a korai időpont miatt koránt sem volt teljes, de így is valóban ínycsiklandozóan kellették magukat a finomabbnál finomabb olasz pékáruk, amiknek elég nehéz volt ellenállni. A mondandóm végén a tekintetem rajta feledtem, hiszen a gyönyörű jelző nem csupán annak szólt amiket készít, hanem annak is aki készíti. Történetesen neki. Mosolyom egyre szélesedik, miközben ő egyre jobban zavarba jön, főleg akkor amikor arra terelődik a beszélgetés, hogy akár többször is tehetném errefelé tiszteletemet. Zavarát a ronggyal való babrálással próbálja leplezni. - Hm….szóval szeretnéd, hogy többször jöjjek? Nos lássuk! Hetente ugye három napot dolgozol a nagyapád pékségében, én pedig hetente…azannyi mint...és akkor…- hümmögtem nagy gondolkodóra véve a figurát mint valami matematikus, aki éppen fejben számol, majd csettintettem egyet a levegőben a kezemmel és a mutatóujjammal az ég felé böktem. - Hopp! Én hetente három napot jövök, amikor te is itt vagy. A többi napon nem jövök….mert bár bevallom, hogy oda vagyok mindenért ami itt készül, de lássuk be Antonio látványa a legkevésbé sem bűvöl el. Ellenben ha te is itt vagy...éééés Antonio grissinivel sem szokott megkínálni. Tegyük hozzá!- vontam össze játékosan a szemöldököm, a homlokom mókás, mímelt ráncokba futott. - Nem jártál még Rómában? Egy olasz aki sosem járt Rómában. Ezt fel is jegyzem magamnak.- lapogattam meg az ingem mellzsebét, mintha tollat és jegyzettömböt keresnék, aztán elővettem végül minden pantomim tudásom, ami csekély, de ha rájátszok kicsit akkor hatásos is lehet. Szóval a tenyerem kinyitottam, és úgy tettem mintha abban tartanék egy jegyzettömböt. Jobb kezem ujjait úgy csippentettem össze, mintha abban lenne egy toll, amivel le fogok egy fontos információt írni a kis papírlapomra. - Allegra Malvasi kisasszonynak meg kell mutatom Rómát. Így ni! Most már el sem felejthetjük, megígértem, szóval be is fogom tartani.- koppintottam egy pontot a levegőben, mintegy nyomatékosítva a láthatatlan betűkkel írt fogadalmat.Szívesen folytatom vele a beszélgetést, és szívesen folytatnám még, bevallom az sem nagyon zavar, hogy éppen munkaidő van, legalábbis neki, és ha most nem vettem volna a fejembe, hogy nekivágok egy kisebb útnak, akkor már nekem is a stúdióban kellene dekkolnom. Vár még jó pár videó, ahol a fényelést be kell állítani, néhány dalt át kellene hangszerelni, a megrendelő kicsit modernebb hangzást akar, és néhány énekes demóját is meg kellene hallgatni, hogy el tudjam dönteni ki a leginkább alkalmas az adott dalok feléneklésére. Jelen pillanatban azonban az összes lényeges információ úgy szalad át a fejemen, mint víz a szitán, és egy olyan hirtelen döntésre jutok, amelyet vagy nagyon meg fogok később bánni, vagy áldani fogom az eszemet, hogy megtettem. Hiszen korábban mit csináltunk azon túlmenően, hogy az időjárásról, a pékség kínálatáról, vagy éppen a közlekedésről beszélgettünk? Néhány apró, elejtett információ a másikról, de e tényleg csak érintőleges.Nem szokásom, mint mondottam, egy lányt lerohanni, és még kevésbé szokásom felajánlani, hogy egy egész boltnyi finomságot felvásárolok, csakhogy elérjek valamit. Most azonban minden korábbi szabályomat megszegem, azért, hogy ez a gyönyörű szemű, piruló kis csillagfürt velem jöjjön. Nem tudom miért csinálom amit éppen csinálok. Talán tényleg megbolondultam, talán elvette az eszemet ez a báj, ami felőle árad, a nevetése, a vidámsága. Lehet belesütött valami bűbájt abba a mennyei grissinibe, nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy bárhogyan is alakul én bizony elérem, hogy Julio elengedje velem az unokáját. Nem tudom visszafogni a nevetésem, amikor az öreg válla felett meglátom a kézzel-lábbal való mutogatást, meg a hang nélküli tátogó tiltakozást, de nem kell megijedni. Ha meg is bolondultam, akkor is boldogan hülyülök meg, egy csodaszép lánnyal a hátam mögött a Kawán, Long Beach felé tartva. Kőműveskanállal se lehetne levakarni a képemről a nagy vigyort, amikor végül Julio, ha duzzogva is, de beleegyezik, hogy elraboljam az unokáját, és láthatóan a vendetta sem tart vissza. Én szavatartó ember vagyok és ezt be is fogom bizonyítani. Bólogatok nagy bőszen, hogy megvárom amíg hozza a kabátját. Addig szépen magamhoz veszem az összecsomagolt holmikat, amiket majd magunkkal viszünk az útra. Lám mégiscsak jó, hogy több mindent vettem mint eredetileg terveztem. - Azt mondtad korábban, hogy milyen jól tettem, hogy loptam magamnak egy szabadnapot. Látod igazad volt. Mert ezzel együtt neked is lophattam egyet.- kacsintottam vidáman, és előre nyúlva finoman nyúltam az arca felé, hogy az elkóborolt, rakoncátlan hajtincseket a füle mögé igazgassam. Jól esett az érintés, jól esett, még ha kicsit indirekt is volt. A kezében lévő papírtáska után nyúltam, hogy azt majd viszem én, végül magam elé mutattam, hogy kisétáljon az ajtón, én meg utána. - Csak egyenesen előre, aztán a bejárat után jobbra, ott parkolok az utca közepén. Nem lehet eltéveszteni a bogárfekete Kawát.- mosolyogtam mögötte, és üssetek agyon, de a szemeim útjának nem nagyon tudtam parancsolni, így aztán kihasználva azt, hogy ő nem látja éppen rajta legeltetem a tekintetem alaposan végigmértem. Eddig mindig csak az egyenkötényben láttam, és többnyire a felsőtestét. Ha jobban belegondolok így teljes “életnagyságban” még nem igazán volt alkalmam megnézni őt….amit most persze pótolni próbálok. Kellemes, de nem túlzó, nőies mozgás, az a fajta ami megragadja egy férfi figyelmét, és nem is igazán ereszti el. Mikor az ajtóban hirtelen megtorpan és hátranéz jobbra fordulás előtt hirtelen kapom fel a tekintetem és mutogatok tovább jobbra, hogy ott ahol mondtam, ott a motorom. A papírtáska, és a kisebb doboz a motor hátsó, doboz szerű tárolójába kerül, és onnan veszem elő a pót bukósisakot is, a másik meg az ülésen pihen. - Na gyere, segítek becsatolni az állad alatt. Látod? Szép fekete ez is, semmi bilikék.- nevettem el magam, miközben a sisakot a fejére igazgattam és segítettem a hosszú haját is alá igazgatni. Ujjaim néha játékosan tekeregtek a selymes tincsekbe, nem győztem bocsánatot kérni ha esetleg meghúztam a haját, csak nem voltam hozzászokva, hogy ennyi fürtöt kell elrejteni a bukó alatt. - Látod, van rajta egy pici csat, ebbe kell belefűzni, és a végén jól megszorítani. Ha ki akarod oldani, akkor meg csak meghúzod a végénél és ereszt annyit, hogy az ujjad alá tedd és kilazítsd. Ha már sokadszorra csinálod meglesz a rutin.- magyaráztam, miközben bekötöttem az álla alatt az emlegetett módon. Közel voltam hozzá, a szemeim pedig néha hosszabb, néha rövidebb időre merültek el a tekintetében. A zavar, az öröm és az ismeretlentől való minimális félelem tükröződött benne. Biztatón mosolyodtam el, mikor végül elkészültem. - Ne aggódj, nagyon fogok vigyázni rád! És még valami. Ha kiértünk a peremkerületekből akkor magasabb fokozatra kell kapcsoljak, hogy picit meghajtsam a gépet. De aztán visszaveszek. Ám ha az a tempó is sok neked, akkor csak szorítsd meg jó erősen a derekam és lassítani fogok. Ha pedig azt akarod, hogy megálljak, akkor a tenyered simítsd fel a mellkasomra. Beszélni hiába is beszélnél, mert ilyen sebességnél a bukóban úgysem hallanám. Minden világos? Mehetünk? Hm….még ebben a sisakban is hihetetlen édesen festesz.- mosolyodtam el és úgy szemléltem meg, mint egy mesterművet. Amíg belebújt a kabátjába, én is felhúztam a bőrdzsekit, és felvettem a saját sisakom. Megvártam amíg mögém ült és hagytam, hogy átkulcsolja a derekam. Amikor megéreztem a kezét, akkor adtam gázt, egy jó erős löketet. Felbőgött a több száz vasparipa, amelyet féken tartottam ameddig Allegra nem jelezte egy fejbólintással, hogy indulhatunk.
“AND NOW HERE IS MY SECRET, A VERY SIMPLE SECRET: IT IS ONLY WITH THE HEART THAT ONE CAN SEE RIGHTLY; WHAT IS ESSENTIAL IS INVISIBLE TO THE EYE.”
Néha bevallom, hiányzik Syracuse. Nem is annyira a város, sokkal inkább a bátyám és a felesége, akikkel rengeteg időt töltöttem. Közös volt a baráti társaságunk, így nem meglepő, hogy együtt jártunk el szórakozni is, és valahogy úgy érzem, hogy igazán felszabadultan nem is nagyon tudtam bulizni még ebben a városban. Talán amiatt is lehet ez az érzésem, mert Santino mindig vigyázott rám, tudtam, hogy még ha valami miatt nagyon szét is csapnám magam (amire egyébként eddig összesen egyszer volt példa), ő ott lesz és megvéd, hazavisz, nem hagyja, hogy az árokparton aludjak. A másnapi fejmosásról már ne beszéljünk, de tényleg megnyugtató volt a tudat, hogy valaki ott van velem, és nem hagyja, hogy bajom essen. Itt nincs senki, aki vigyázna rám, senki, aki a kéretlenül rám tapadó férfiakat elküldené, és bíztatna, hogy “de, menjünk még be ebbe a karaoke bárba is!”. Santino olyan bátor, amilyen én talán sosem leszek! Neki nem okoz gondot, hogy dalra fakadjon ha úgy tartja a kedve, sőt, imád a középpontban lenni, és borzasztó hamisan énekelni a mulatság hevében. Mert azt be kell vallani, hogy eléggé hamis, gyakorlatilag többször mennek mellé a hangok mint ahányszor eltalálja őket, de ez sem szegi a kedvét. Olyankor szokott magához inteni, és ketten folytatjuk, majd valahogy egyedül maradok, csak én és a hangom, ami bár nem tökéletes, és énektanár sem csiszolgatta, mégis gyakrabban üt meg tiszta hangokat, és dallamosabb is, mint a bohókás bátyámé. Általában jobban is szokott tetszeni a társaságnak. Ezek a gondtalan, boldog péntek és szombat esték is hiányoznak, mert olyankor az alkoholra foghattam a dolgot, hogy enyhén spiccesen ragadtam magamhoz a mikrofont és énekeltem én is boldogan. Pedig simán lehet, hogy egész este csak almalevet ittam, mégis könnyebb volt, ha azt gondolták, hogy némi szalonspicc adta a lendületem. Valahol belül egy kicsit bosszant a dolog, hogy ilyen játékokra van szükségem ahhoz, hogy használni merjem a hangom még a barátaim előtt is. New Yorkban is voltam már több szórakozóhelyen is, de még sose jutottam odáig, hogy egyáltalán csak mosolygósra igyam magam, szerintem nem szép ha egy lány négykézláb megy haza, nem is illik ilyesmit csinálni, és őszintén szólva közönségesnek is érzem. Nekem elég az, ha megiszok egy pohár bort, vagy valami finom gyümölcsös koktélt, és elvagyok vele egész este. Ritkán rúgok ki a hámból, főleg így, hogy most már magamra kell vigyáznom. Mert Syracuse kisebb, sokkal kisebb város, és számtalan embert ismerek is, hiszen ott nőttem fel. Itt minden hatalmas, idegen, és az emberek is ismeretlenek számomra. Ezért van az, hogy inkább több időt töltök ártatlan barátságokat építve lányokkal, meg eljárok mindenféle kreatív workshopokra. A szüleim takarékosságra neveltek, így most, hogy kisebb a bevételem, még jobban odafigyelek rá, hogy mire költök és mennyit. Az önállóságának ez az ára, de bevallom még ezzel együtt is tetszik a dolog. Igen, gyakran töltöm otthon az estéket, de közben az internet segítségével beszélgetek a barátokkal, varrok magamnak egy ruhát, átalakítok egy másikat, vagy éppen a legújabb hobbimnak hódolva mindenféle plüss állatokat horgolok színes fonalakból. Rengeteg dolog érdekel, és még többet ki is szeretnék próbálni! A szobám falát egy szépen díszített, kézzel írott lista ékesíti, amin olyasmik szerepelnek, amiket majd egyszer biztosan ki szeretnék próbálni, ha lesz rá lehetőségem. Búvárkodás egy korall szirtnél, ejtőernyőzés, önkénteskedés… és bizony, már van is amit kihúzhattam róla! Nagyjából egy hónapja kirándultam egyet a külső kerületekbe, és lovagoltam, ami nagyon-nagyon tetszett, és önkéntes is vagyok, a kis plüss játékokat amiket készítek egy gyermekotthonba szoktam vinni, amikor összegyűlik néhány. Szeretem, ahogy a csöppségek örülnek neki, kicsit olyan… jó érzés adni, még ha nekem magamnak sincs valami sok. Talán az egész a szeretetről szól, ha valamit szeretetből adunk, annak bizonyára örülni is fognak. Ezért is örülök mindig Ennionak, mert tényleg semmi hátsó szándékot nem érzek soha abban amiket mond. Én is mindenféle hátsó szándék nélkül válogatom neki ki a legszebb süteményeket, és próbálok a tőlem telhető leginkább kedves lenni vele, szinte csüngök minden szaván. Mert valahogy amit őszintének és szívből jövőnek érzékelünk, azt másként értékeljük. - Jaaajjj nem azért mondtam… de nagyon köszönöm, tényleg. - jövök zavarba egy kicsit, még el is fordítom a fejem a hiányos kínálatú pult felé. - Szeretem ezt csinálni, de nem egy pékségben képzelem el a magam nyugdíjas koromig. Talán majd egyszer sikerül tovább lépnem, de addig is titeket örvendeztetlek meg a finomságokkal. - megcsóválom kicsit a fejem, de még halványan mosolyogva, úgy ahogy az emberek az “úgyse lesz belőle semmi” típusú álmaikat hessegetik el, hogy ne nyomassza őket nap mint nap, hogy még mindig nem sikerült megvalósítani őket de még a közelükbe se értek. Pedig nagyon igyekszem! Az én szenvedélyem a konyha, imádok főzni, ott teljesedek csak ki igazán. Ha tetszenek neki a péksütemények, csak kóstolja meg egyszer a spenótos ricottás raviolimat. Na abban tényleg benne van még a szívem is. Meg a zeppolákban, amiket készítek. De ez utóbbi csak neki köszönhető, miatta készítem őket ekkora odafigyeléssel. Ennio is ma valahogy más mint eddig. Valahogy… másként hoz zavarba, valahogy ma nem érzem súlytalannak a bókjait. Amikor játékosan kalkulál, számolgat, újabb gyöngyöző kuncogásra késztet. Persze, hogy mindketten tudjuk jól, hogy mikor és hányszor szokott ide betérni. Minden kimaradt nap, kimaradt látogatása kisebb szívgörcsöt szokott okozni, mert meg se fordul a fejemben, hogy a szokásain változtatott volna, inkább az épsége miatt aggódok olyankor. Mert igen, ha valamiért nem látom a szokott időben, összeszorul a torkom is és elromlik az egész napom. - Szóval csak a potya kóstolók vonzanak ide amikor én dolgozom… Ora capisco, csak az éhség tehet róla. - ugratom incselkedve egy kicsit, miközben játékosan csípőre teszem a kezem. - Majd jól árulkodok Antonionak, hogy tulajdonképpen az ő fizimiskája miatt nem jársz ide minden nap…össze is töröd vele a lelkét! De persze meg lehet győzni a hallgatás előnyeiről. - emelkedik huncutul a szemöldököm, majd ujjammal közelebb intem, és ha közelebb hajolt, csak akkor folytatom - Ő csinálja a legeslegfinomabb tönkölybúzás szénhidrát csökkentett focaccia-t az egész városban, ha legközelebb megkóstolod, és persze azért eljössz a szokott napokon is, lakat lesz a számon. - ujjaimmal még mutatom is, ahogy egy kulccsal bezárom azt a locsifecsi számat. Mert arról semmi szín alatt nem mondanék le, hogy ezen a heti három napon felragyogtassa a mosolyomat. Kell, mint a falat kenyér, igazából ha nem várnám a látogatásait ennyire, sokkal rosszabbul érezném itt magam New Yorkban. Úgy érzem nem való nekem ez a nagyváros, ami olyan személytelen. Ő teszi számomra élhetővé ezt a helyet, meg persze Nonno. Csak zavartan megvonom a vállam, amikor ő is kimondja, hogy még nem jártam Rómában. Kedves tőle, hogy másokkal ellentétben ő nem tette hozzá, hogy miféle olasz lehetnék, ha még nem jártam ott. A családom rendezett, kényelmes életet él, de azért túl gyakran nem férnek bele európai kiruccanások, és ha mégis a lábunk az öreg kontinens felületére tévedne, a nagyapám családját látogatjuk meg első sorban. Sajnos még ilyen kiruccanásra nem volt alkalmam, de ami késik, nem múlik. A pillanatnyi borongós kedvemet is elkergeti ezzel a kis mutatvánnyal, ahogy jegyzetel a láthatatlan füzetkéjébe. Olyan mókás, hogy újabb és újabb apró kuncogásokat csal elő belőlem, ahhoz hasonlót, mint amikor az egyik régi szomszédunk kislányával a függöny mögül játszottuk a “kukucs!” játékot. Gyermeteg, boldog hangok ezek, a lehető legőszintébbek és tényleg szívből jövőek. - Nem mondták még neked giovanotto, hogy ne tegyél mindenféle ígéreteket felelőtlenül? Mi van, ha számonkérem rajtad, és akkor aztán tényleg meg kellene nekem mutatnod az egész várost? - húzódik csupafog napsugár mosolyra a szám. Hogy csinálja? Hogyan tud ennyire természetes lenni, hogyan árad belőle a jókedv, ami szó szerint ragadós? Volt már, hogy rossz passzban voltam, pocsék napok sorozata ért, honvágy is gyötört, és fájt a fejem is egy közelgő front miatt, de ő egyetlen mondattal varázsolt akkor is mosolyt az arcomra. Hogyan csinálja? Miféle varázsereje van, ami miatt képtelenség mellette búslakodni? Ó, hogy mennyire könnyű lenne őt szeretni! Mármint, ha venném a bátorságot, hogy legalább titokban, ott belül magamban megfogalmazható érzelmeket tápláljak iránta, amiket nevükön is mernék nevezni. Aztán egészen furcsa fordulatot vesz a beszélgetés, én pedig egyik ámulatból a másikba esek. Egy dolog, hogy elhívott motorozni, egy másik meg az, hogy még Julio nagypapát is előre hívta a hirtelen jött ötlete miatt. Mert, hogy ezt nem tervezte el előre az is biztos! Megpróbálom lebeszélni, hevesen rázom a fejem, integetek a kezemmel, hogy eszébe se jusson ilyen butaság! Miért vásárolna fel itt mindent, hiszen annyit nem ér egyetlen motorozás sem velem. Mégis, érzem, hogy most az egyszer a mosolya ellenére teljesen komolyan gondolja a dolgokat. Hogy tényleg képes lenne kifizetni mindennek az árát, hogy Nonno elengedjen vele. Egyszerre dobbantja meg a szívem nem is kis mértékben, és egyszerre egy kicsit ijesztő is. Eddig józan gondolkodású, bohém fickónak tűnt, de egy ilyen akció után bizony tényleg elgondolkodnék rajta, hogy valami az eszét vette. Szerencsénkre nincs ilyesmire szükség, azt hiszem Julio is tudja, hogy milyen amikor az ember fiatal. Még emlékszik rá, hogy milyen volt őrültségnek tűnő dolgokat művelni, fényes nappal. Bár, egy ártatlan kis kirándulásba még nem halt bele senki. Mindenesetre nagyon örülök neki, hogy elengedett! A vigyorom Ennio tükörképe, most már ha valaki bezárna abba a bizonyos páncélszekrénybe, hét lakat alá, onnan is kijönnék, hogy vele mehessek! Összeszedem a holmimat, és hozok még egy kis doboz finomságot is. Bele se gondolok, hogy egy motornak mégis csak véges a kapacitása, mármint pakolás szempontjából. Amikor kijövök a pult mögül, egy kicsit megszeppenek, elvégre még sosem álltunk így szemtől szemben. Amíg a pult köztünk volt, mint egy átugorhatatlan vizesárok, és egy megdönthetetlen várfal, addig ez az egész csak egy jópofa, oda-vissza incselkedés volt. Most valahogy az egész irányt váltani látszik, amitől egyszerre rezeg a tucatnyi pillangó a hasamban, és egyszerre ijesztő is. Mert ha mégse úgy sül el a kirándulás ahogy tervezte, ha mégse tetszek neki teljes valómban, vagy ő bizonyul másnak, akkor oda az egész. Oda a heti három vidámsággal és csillámporral meghintett nap. Egy kicsit félek kockára tenni azt amink van, még akkor is, ha tudom, hogy mennyivel több lehetne. De talán ez normális érzés, vagy nem? - Hallod-e, ha tovább folytatod a lopkodást, az már szinte kleptománia. De szerencsére könnyen gyógyítható. Már látom milyen elszánt vagy, szóval elég ha megkérdezel, ha valamit szeretnél. - mosolygok rá fel, miközben a hajamhoz ér, és még a fülem hegye is lángol, úgy elpirulok. Mintha komplett pipacsmezők vertek volna tanyát az orcáimon. Az ajtón kilépve elindultam a jelzett irányba, és nem olyan messze meg is pillantottam a járgányát. Tényleg nagyon szép darab, látszik, hogy a gazdája büszke rá, és nagy becsben tartja. Ahogy mögöttem lépked, néha hátra pillantok, fejem kicsit felfelé kell billentenem, mert szinte már aprócskának érzem magam hozzá képest. Nem mondanám magam égimeszelőnek, de ez a valamivel több mint húsz centi ami köztünk van, elég látványos. A pultban van egy kisebb dobogó, mert Julio nagypapa már nem az a délceg férfi mint egykor, így eddig nem volt feltűnő a köztünk lévő magasság különbség. - Csalódott is vagyok, elvégre arról volt szó, hogy bilikékben szeretnél látni. És ha jól látom a tiéden sincsenek lifegő csápok se lábak! - felelem vidáman, de persze egy cseppet sem bánom, hogy se nem bili se nem strandkorlát kék ez a bukósisak. Nagyra értékelem az óvatos, gondoskodó érintéseket, amikkel a fejemre igazítja a sisakot, én is igyekszem a hajamat alá varázsolni amennyire csak tudom. Megemelem kicsit az állam, hogy be tudja kapcsolni, de közben figyelek is arra amit mond, és alaposan megjegyzem. Legközelebb már talán megy egyedül is. Nem hagyok ki egyetlen alkalmat sem, amikor a tekintetem keresi. Furcsa, de tényleg nagyon bízok benne, tudom, hogy semmi bajom nem eshet amíg vele leszek. A minimális félelmem inkább az okozza, hogy mi van, ha most kockára teszek egy… butaság! Nincs mit kockáztatni, elvégre szinte semmi sem történt köztünk, néhány udvarias mondatot leszámítva. Bólogatok, amikor elmondja, hogy mi a terve, mikor kapcsol magasabb fokozatba, és nem kell megijednem tőle. - Minden világos, és kapaszkodni se felejtek el. - kuncogok még egy kicsit, majd egy vicces grimaszt vágok, amikor azt mondja, hogy édes vagyok a bukósisakban. Szerintem ez a bukó mindenkinek bután állna, az a fazon amiben bárki idétlenül néz ki, de cseppet sem bánom, sőt. Tetszik a dolog, egyszerre vagyok izgatott is és be kell vallanom nagyon boldog is. Begombolom a kabátom, és egy nagy, izgulós sóhaj után ülök fel mögé. Egy icipicit fészkelődök, keresem a helyem ahogy biztosan nem pottyanok le (a doboztól amúgy sem tudnék leesni), majd átkarolom a derekát óvatosan. Egészen más ritmusban kalimpál a szívem a mozdulattól, és attól, hogy mögötte ülök ilyen szorosan. - Mehetünk. - bólintani sem felejtek el, majd a buksimat a hátához simítom. Bevallom az útnak az a része amikor még a városban kanyarogtunk, azzal telt, hogy megtanultam mikor és merre mozduljak, milyen irányba dőljek vele. Másrészt azzal, hogy újra meg újra emlékeztetnem kellett rá magam, hogy vegyek levegőt, és erőszakkal próbáltam lenyomni a pulzusom ami az eget verte. Nem, nem csak azért, mert egyébként hihetetlenül klassz volt a motorozás. Sokkal inkább azért, mert már maga a tudat is, hogy Ennio-t öleltem totálisan megkavarta a bioritmusomat. A pillangók verdesése sem maradt abba, sőt, egyre erősödött ahogy a városból haladtunk kifelé. Félelemnek viszont nyoma sem volt. A városból még nem értünk ki, amikor (ahogy kérte) a mellkasára simítottam a tenyerem. Egy kisebb üzlet mellett haladtunk el éppen, ahol némi üdítőt szereztünk, és bár már magam is meg tudtam volna csinálni, inkább Enniot kértem meg, hogy kapcsolja be a bukósisakot. Ezt leszámítva azonban szótlan voltam, próbáltam feldolgozni azt a megannyi élményt és érzést ami bennem kavargott. A városból kiérve valóban egészen más dimenziója volt már a motorozásnak, de ezt sem bántam, sőt, kimondottan élveztem. Egyszer sem szorítottam meg, hogy lassítson, sőt, mindvégig teljes biztonságban éreztem magam mögötte. Néha a válla fölött kukucskálva néztem az előttünk lévő aszfaltcsíkot, máskor az egyre zöldebb tájban gyönyörködtem, miközben jólesőn bújtam hozzá ahogy kapaszkodtam. Szinte már sajnáltam, amikor egy csendes kis park mellett megálltunk, mert így el kellett engednem, pedig őszintén nem sok kedvem volt hozzá. Másnak az adrenalint jelenti a motorozás, nekem mégis egyfajta békét is elhozott a lelkembe, amiről nem is tudtam, hogy ilyen nagyon szükségem lett volna rá. Óvatosan másztam le a motorról, és vettem le a bukót, majd megszeppent mozdulatokkal próbáltam lesimítani az összekócolódott hajamat. Eredménytelenül. - Köszönöm! Fantasztikus volt, tényleg nagyon nagyon élveztem! Remélem nem voltam ügyetlen, és nem okoztam neked nehézséget vezetés közben. - szólalok meg végre mosolyogva, amikor ő is levette a fejéről a sisakot. Igazából ma már történhet bármi, ez az élmény akkor is megmarad nekem, amit elraktározhatok magamban amíg világ a világ. Azt hiszem amióta csak elköltöztem otthonról nem volt ilyen felhőtlen délelőttöm, és ezt igazán illett megköszönnöm neki.
Kezdőlap
Reggel úgy vetett ki az ágy, hogy majdnem sikeresen legurultam róla. Arra sem emlékeztem, hogy egyáltalán mikor aludtam el. Plafonig értek a megrendelések és bár igyekeztem mindent kézben tartani, lassan rá kellett jönnöm, hogy ha nem engedélyezek magamnak némi szusszanást akkor be fog temetni a munka. Ha meg így lesz, akkor meg mi értelme az életnek? Nekem a lételemem a jókedv, a mozgás, az új dolgok felfedezése, emberek között lenni, állandóan pezsegni. Imádok enni. Ez az egyik nagy szenvedélyem, ami sajnos gyerekkoromban elég csúnyán visszaütött. Mentségemre legyen mondva, hogy Amelia mama főztjének és rábeszélő készségének nem nagyon tudott senki ellenállni, többek között én sem.
| 
Bevallom, olasz lévén lételemem a szieszta. Imádok egy kiadós reggeli vagy főleg ebéd után elheverni a fűben, és bámulni a vánszorgó felhőket, vagy egy hűvös szobában szundítani egy hatalmasat. Persze a nap többi részében pörgök mint a búgócsiga, de amint teletömtem a pocakomat, már ragadnak is le a pilláim. Mint az ovisoknak, kell az a délutáni szundi. 
| 
| 