Még tegnap megbeszéltem a csoportterápia után Jade-del, hogy besegítek ma neki a kávézóban, ahol néha dolgozik. A másik nő, akivel ma dolgozott volna még tegnap szólt, hogy nem fog tudni menni, mert eléggé lebetegedett. Nem ez lesz az első alkalom, hogy besegítek, ráadásul szívesen is csinálom, a társaság is egészen jó közben, csak a kávézó tulaja... nehéz eset. Ötven körüli őszes fickó, aki eddig minden egyes alkalommal elég nyomatékosítva a tudtomra adta, hogy örülne, ha teljes állásban dolgoznék nála, sőt, akár valamikor meg is ihatnánk valamit. Még csak az kéne... Megfordul a fejemben a reggeli kávé, de egész nap azt fogok főzni, a nap végére valószínűleg már hányingerem is lesz tőle, úgyhogy inkább elvetem az ötletet. Korán érek oda a mindössze két megállóra lévő barátságos kis kávézóhoz. A sarokról látom, amint Frank – a tulaj – éppen nyitja az ajtót. Valószínűleg Jade sincs még sehol, kettesben meg nem szeretnék vele lenni, szóval úgy döntök, sétálok még egy-két sarkot fel s alá. Nagyjából negyed óra múlva pillantom meg ismét a bejáratot, pont akkor, amikor a fekete hajú, bakancsos, piercingekben bővelkedő nő megérkezik. Nem halogatom tovább én sem az érkezésem, nem sokkal utána lépek be az egyelőre üres helyiségbe. Jade tisztában van vele, hogy a fickó már többször is elég vehemensen nyomult, ezért egy pillanatra sem hagy egyedül, ráadásul rendszeresen tiszteli meg rosszalló, grimaszoló tekintettel, amikor éppen elfordul. Ez egyébként elég mulatságos, ezzel sokszor mosolyt csal az arcomra, amire manapság nem sok ember képes.
A reggel viszonylag lazán telik, nem téved be csupán egy-egy ember. A sok öltönyös és kosztümös figura, akik munkába sietnek a reggeli órákban, nem egy ilyen helyre fognak betérni, hanem inkább egy Starbucksba, ami nem is feltétlen baj, hiszen így nincs hajtás. Csak akkor kezdenek szállingózni az emberek, amikor Jade hátramegy átvenni a megérkezett rendelést, de így is csupán hárman várakoznak, ami nem okoz nagy kihívást. Egy idős hölgynek részletes leírást kell adni mindegyik kávéról, amit a mögöttem látható táblán egyébként tökéletesen lát, mert állítása szerint még sosem járt ilyen helyen és nem tudja, miben mi lehet. A jó öt percig tartó dilemma után csak egy közepes cappuccinot kér elvitelre. A mögötte ácsorgó nő sóhajtva lép elém, gyorsan elhadarja, mit szeretne, aztán már szalad is a kiadóhelyhez, mintha így gyorsabban megkapná a melange-ot, amit kért. Jade közben belibben és elkezdi elkészíteni a két kávét, én pedig várakozva fordulok a jelenleg egyetlen várakozó felé.
- Jó... napot... – köszönök tagoltan, elnyújtva. Hirtelen lefagyok, mint aki szellemet lát. Nagyjából úgy is érzem magam. Kell néhány pillanat, mire ismét levegőhöz jutok, mint egy normális ember és a számat is becsukom végre, hogy ne úgy bámuljak, mint hal a szatyorban. Sikerül nagyjából összeszednem magam, de nem tudok őszinte mosolyt magamra erőltetni. A meglepettség és a sokk keverékét érzem, de egyelőre nem tudom, melyik dominál. Ezt a tekintetem is elárulja. – Közepes vagy nagy? Helyben fogyasztásra nincs kicsi – nyögöm ki végül az első értelmes mondatot, ami eszembe jut. Tekintetemet egy pillanatra sem veszem le a fickóról, akit már annyi éve nem láttam. Vajon neki mikor esik le, hogy amúgy az egyik exébe botlott bele? Ha választ és kifizeti a kis kijelzőn látható összeget, akkor szó nélkül neki is látok az elkészítésnek. A kész csésze kávét az ilyenkor szokásos apró tányérra helyezem. Tekintetemet körbefuttatom a kis helyiségen, de feleslegesen, hiszen pangás van. Rajta kívül csak egy fiatal pár ül az egyik sarokban, akik nagyban nyomogatják a telefonjukat, közben pedig egymáshoz sem szólnak. Milyen romantikus.
- Hozhatok ezen kívül mást is? – teszem fel a bevett kérdést.

Nem egy álommeló egy kávézóban gürizni egész nap, jó pofát vágni mindenhez, mindenkivel eljátszani a kedveset és a segítőkészet, türelmesnek lenni, készségesnek lenni. Pláne nem egy olyan valakinek, mint én, aki egyáltalán nem ért az emberekhez. Sokszor kívánja meg a helyzet, hogy csak szépen mosolyogjak és bólogassak, de gyakran még ez sem megy. Az ilyen pillanatokban hiányolom a régi munkámat; a rendszerekhez sokkal jobban értek. Azoknak nincsenek érzéseik, azoknak nem kell megfelelni, azokat én alkotom meg, nem szólnak vissza, nem kritizálnak, nem kell megjátszani magamat előttük. Tudom, mit kezdjek velük, míg az emberek gyakran csak kérdőjeleket hagynak maguk után.
Most sem lenne más dolgom, csak felvenni a rendeléseket, elkészíteni a kávékat, és egyik vásárló után kiszolgálni a másikat. A sorban utolsó helyen álló férfi által kiváltott reakciómat egy pillanatig sem tudom leplezni; lefagyok, kell egy kis idő, mire össze tudom szedni magam és fel tudom venni a rendelését. Nagy adagot kér, de a gondolataim annyira más felé terelődtek el, hogy először közepeset írok fel, ki kell javítanom magamat. Amint beütöm a megfelelőt, egyből bevillan, hogy régen is ezt itta. Láthatja a kijelzőn az összeget, viszont ő ennél többet ad, amit nem tudok mire vélni. A jattot a kihelyezett ládikába is dobhatta volna, amire egyértelműen rá van írva, hogy kinek megy: The Grace Children's Foundation. Frank akármekkora tuskó és egy undorító alak, neki is van két gyerek, ráadásul amennyire én tudom, évek óta kapcsolatban áll már ezzel az alapítvánnyal, szóval ezek a kis plusz összegek jó helyre mennek.
Miután elkészítem a kért kávét, az asztalához viszem, ahol óvatos mozdulattal rakom le elé a csurig töltött csészét, nehogy mellé menjen egy kicsi is. Volt már olyan vendég, aki kész jelenetet vágott le miatta. Pont Jade szolgálta ki, én pedig végignéztem az egészet. A fickó tipikus öltönyös, fényes cipős, aktatáskás, drága órás fazon volt. Természetesen a haja is mind egy szálig bebetonozva, beállítva, nehogy a legkisebb szellő kárt tegyen a megjelenésében. Ezt már csak a belőle áradó szagfelhő tetézte; hiába a helyiség túlsó felén telepedett le, még a pult mögött is lehetett érezni az általa valószínűleg nagyon jóra értékelt pacsuli borzasztó kellemetlen és szúrós bukéját. Feltehetőleg egy vagyont költött rá, ahogyan minden másra, ami rajta volt. De hát.. a kívülről szép almák közt is van olyan, ami belőlről már rohad. A pasas üvöltözött, Frankkel akart beszélni, aki természetesen meg is jelent, a jelenet végén már mindketten kiabáltak egymással, Jade addig fű alatt arrébb oldalazott, aztán a fickó a csészét a földhöz vágva lelépett, mondván: „Inkább vártam volna ki a sort a Starbucksban.” Hát, tényleg inkább várta volna ki. Kötelességből felteszem a kérdést, de a vendégek 90%-ának mind ugyanaz a válasza: Nem, köszönöm. Wyatt válasza is ugyanez. Ahelyett, hogy mosolyogva távoznék, egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet, arckifejezésem pedig hasonló ahhoz, amit a pult mögött is láthatott. Valószínűleg ezzel nem keltem a legjobb benyomást benne... Hangosan kifújom az eddig bent tartott levegőmet – fel sem tűnt, mennyi ideig tartottam vissza a lélegzetemet. Szó nélkül leülök a vele szemben lévő széken, hátam mögött gyorsan hátrasandítok a helyiség túlsó felében lévő kis ajtó felé, ami Frank irodáját szimbolizálja, reménykedve, hogy pont nem pont néz körbe. De... igazából nem is érdekel.
- Tényleg nem emlékszel, Wyatt? – kérdezem, miután visszafordulok a férfi felé. Kezeimet idegesen először az ölembe rakom, aztán fel az asztalra. Csak azt nem tudom, mitől vagyok ideges. Azért, mert újra látom az egyik exemet? Vagy mert egyáltalán nem emlékszik rám a jelek szerint? Ezt tovább gondolva az jön le, hogy számára ennyire jelentéktelen volt a kapcsolatunk, ami lássuk be, senkinek sem esik jól. Igen, talán ezért vagyok ideges. És még kínosan is érzem magam. Borzasztó kínosan.

A jelképes összeg bizony jól jönne nekem is, elférne a nem túl vastag pénztárcámban. A szemmel látható többletet viszont végül a pult túlsó felén elhelyezett kis dobozkába dobom be, mielőtt túl sokáig gondolkodnék a sorsán. A mostani helyzetemben engem is legalább annyira boldoggá tenne, mint azt a sok gyereket, akiknek ez menni fog, de mégis fájó szívvel ugyan, de lemondok róla. Inkább a dolgomat teszem. Lefőzöm a kávét, kiviszem, elé rakom, de ahelyett, hogy otthagynám és visszaállnék a pultba, mint egy jó alkalmazott, aki csak a következő vendég érkezésére és egy újabb feladat elvégzésére vár mindennemű természetességet nélkülöző, erőltetett ám kedvesnek ható műmosollyal az arcomon, helyette idegesen, kezeimet tördelve, össze-vissza cikázó gondolataimat a fejemben kergetve ülök le vele szemben. Annyira kínosan érzem magam, hogy egy darabig kerülöm a tekintetét, de amint rápillantok, egyértelmű kíváncsiságot fedezek fel arcán. Teljesen érthető, nyilván nem mindennapos, hogy valaki így viselkedik, amikor találkozik egy régi „ismerőssel”. Pláne, ha a régi „ismerős” látszólag nem is emlékszik se kis közös múltra. Végül felteszem a kérdést, ami azóta motoszkál bennem, mióta olyan reakciómentesen fordított hátat a pultnak. Nem is tudom, miben reménykedem. Hogy talán hirtelen minden beugrik neki? Hogy majd egyik pillanatról a másikra ezek után mindenre emlékezni fog? Talán igen, bár érzem, hogy feleslegesen. Ha nagyjából kettő perccel ezelőtt fogalma sem volt róla, ki vagyok, akkor most sem lesz. Megérzésem igaznak bizonyul, ráadásul ami még frusztrálóbbá tesz a helyzetet, hogy velem ellentétben ő magázódik. Ezen nem kéne fennakadnom, hiszen két idegen esetében ez a normális. Viszont ő számomra nem idegen.
- Ez... kínos... - Válaszolni nem tudok egyebet, csak kínomban nevetgélek, tarkómat vakargatom, közben pedig magamat ostorozom, amiért egyáltalán leültem. Hagynom kellett volna a fenébe, hátat kellett volna fordítanom, visszaállni a pultba, magamra erőltetni egy mosolyt és jó képet vágni a nap további részéhez. De persze nem tudtam annyiban hagyni a dolgot, nem, nekem itt kellett maradnom. Rég lezártam az életemnek azt a részét, amiben Wyatt szerepelt, ráadásul sok-sok évvel ezelőtt történt, ami kettőnk között megtörtént. Nem kéne felhánytorgatni a múltat, mert félő, hogy ennél csak még kínosabb pillanatok elé fogok nézni tekintve, hogy ő semmire nem emlékszik, én viszont mindenre. A kényelmetlen szituáció következményeként arcomra kiülő zavart vigyor azonnal lefagy, amikor meghallom a magyarázatot is. Szóval semmi személyes. Ennek meg kéne nyugtatnia, de mégsem váltja ki a kívánt hatást. Saját nyomoromon való belső kesergés helyét egyől a sajnálat veszi át, bár abból mostanában biztosan eleget kap. Tudom, milyen, amikor mindenki csak a sajnálatával áraszt el, egy idő után már egészen undorítóan hangzik a „sajnálom” és társai. Brian halála után hónapokig nagyjából mindenkinek ez volt az első szava hozzám, nekem pedig már a gyomrom fordult fel tőle. Mégis, a sajnálomon kívül más nagyon nem jut eszembe, úgyhogy inkább nem mondok semmit, tekintetemből viszont láthatja, hogy sajnálom, ami vele történt. Némán ülök vele szemben, hol őt, hol az asztalt, hol pedig az egyelőre teli csészéjét nézegetve. Keresem a megfelelő szavakat, de nem találom. Szerencsére nem telepszik ránk az a fajta nyomasztó csönd, amitől ez a beszélgetés, találkozás – nevezzük, aminek akarjuk – még cikibb lehet ez a véletlen találkozás. De legalább ő is vált a magázásról, aminek hallatán apró mosoly kúszik ajkaimra.
- Hát... persze, szívesen – bólogatok hevesen. Mégis hogy kéne tálalnom neki, hogy anno jártunk? Meg most akkor be kéne mutatkoznom neki? Számára én idegen vagyok, viszont... Áh... Nem volt szerencsém még amnéziában szenvedő emberhez, ezért fogalmam sincs, mit kéne tennem. – Együtt... voltunk... egy darabig – bököm ki végül fülig vörösdve, közben pedig folyamatosan kerülöm a szemkontaktust. Inkább egyből a lényegre térek, nincs értelme a szép körítésnek. – Tudod... mint... egy pár. – Nehezebb kimondani, mint amire számítottam. Mielőtt még mélyebbre süllyednék a szégyenemben – miért érzek amúgy szégyent?? –, elterelem a témát. – Megkérdezhetem, hogy milyen baleseted volt? És... mikortól estek ki a dolgok? Kikre nem emlékszel vagy kikre emlékszel? – kérdezem egészen nagy hévvel, de a harmadik kérdés után veszek egy mély levegőt, amit aztán határozottan fújok ki. – Ne haragudj, ez biztos túl sok – kérek tőle elnézést, amiért így letámadtam. Számára vadidegen vagyok, aki az egyik pillanatban úgy néz rá, mint aki szellemet látott, aztán kihozza a kávéját, utána mellékesen közli, hogy exek vagyunk, most pedig máris kérdésekkel bombázza. How to make a good first impression? Mint valami elcseszett dokureality műsornak a címe, amiben jó és rossz első benyomásos szituációkat vázolnak fel. Ez a mostani egyértelműen a rosszak listáján kapna helyet. Nem lepne meg, ha fogná magát és itthagyna inkább. – Szóval... mi történt? – teszem fel végül azt a kérdést, ami a legjobban érdekel. Aztán hirtelen eszembe jut, hogy a nevemet sem tudja. – Egyébként Millie – árulom el a nevemet, amit régen ő is számtalanszor kiejtett a száján. Most amúgy kezet is kéne nyújtanom, vagy az már túlzás lenne?

Zavartságomon és a helyzet adta kényelmetlen érzésen egy kicsit talán old a kíváncsisága. Ezek után megértem, hogy érdekli, mégis ki támadta így le. Mesélhetnék történeteket, emlékeket, jobb és rosszab pillanatainkról, vicces és érdekes sztorikat, a találkozásunk pillanatáról is beszámolhatnék, arról a még mindig magamnál tartott karkötőről is beszélhetnék, ami az egyik doboz alján hever, de a részletek és a számára jelentéktelen, semmitmondó történetek helyett inkább a lényegre fókuszálok. Egyrészt nyilván nem kíváncsi minden részletre, másrészt valószínűleg sok is lenne neki, harmadrészt... ezek csak nekem emlékek, neki egy teljesen idegen élet történései, amikről fogalma sincs. Ezt végiggondolva rossz érzés tölt el. Évekkel ezelőttre nyúlik vissza ugyan a közös múltunk, de azért emlékszem. Ő viszont semmire nem emlékszik. Bár... talán jobb is így. Nevezhetjük tiszta lapnak, nem? Ha emlékezne a veszekedésekre vagy éppen a szakításunk indokára – te jó ég, egyszerűen nevetséges indok volt –, akkor talán hátat is fordított volna, amint meglátott a pult mögött. Így legalább rossz szájíz és ítélkezés nélkül van esélyünk beszélgetni.
Elárulom neki, honnan ismerjük egymást, egy kicsit még pontosítok is rajta, ha nem lenne világos – bár ezt elég nehéz félreérteni. A reakcióimat nem tudom uralni, csak érzem, hogy szinte leég az arcomról a bőr, ami Wyattnek is feltűnik. Ez abból válik egyértelművé, hogy hangot is ad az észrevételének. Ha szándékosan csinálja, direkt célja a számomra még kínosabb helyzet megalapozása, akkor azt nagyon jól csinálja. Hirtelen nagyon melegem lett. Itt tényleg ilyen meleg van, vagy velem van valami baj?
- Bocsi – motyogom halkan félig kérdezve, félig kijelentve. Most tényleg azért kértem bocsánatot, mert elpirultam? Eddig is tisztában voltam vele, hogy nem vagyok teljesen normális, de ennyire még talán sosem égettem le magam. Saját magam kimentése érdekében kíváncsiskodó kérdésekkel halmozom el. Szerencsére kapcsolok, így egy kicsit visszaveszek a nagy hévből. Nyilván elegen letámadták már hasonló kérdésekkel, ő pedig folyamatosan mindenkinek ugyanazt válaszolja, ami fárasztó lehet. Ennyi erővel felvehetné diktafonnal, és akkor csak vissza kéne játszania. Kicsit olyan érzésem van, mint az 50 első randi című filmben, amikor minden egyes alkalommal bemutatkozik az a két szerencsétlen egymásnak. Azt állítja, örvend. Ha emlékezne, akkor valószínűleg nem ezt mondaná. Egy mosollyal nyugtázom, nem tudom, mit kéne mondanom. Még mielőtt ezen kattognék, érkezik a válasz, aminek köszönhetően nem fullad le a beszélgetés. Csak nézek, mint borjú az új kapura, amikor megemlíti a baleset körülményeit. Elképzelni sem tudom, mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen cselekedetre folyamodjon. Illetve, de... az ő esetében van egy erős tippem. Anno azért mentünk szét, mert nem értettem egyet a pályamódosításával, hogy úgy mondjam. Másrészt meg azért, mert paranoiás voltam, de ez most csak másodrangú. Egyelőre nem szegezem neki a következő kérdésemet, ami a balesetéhez kapcsolódik. Ha akarna róla beszélni, akkor mélyrehatóbban mesélt volna róla. Biztosan megvan az oka, amiért magában tarja a többi részletet, én pedig nem akarok túlságosan kukacoskodónak tűnni. Egyelőre. Figyelem, ahogy belekortyol a kávéba, a kérdésére viszont nem számítottam.
- Ó... – elkerekedett szemekkel nézek rá egy darabig, aztán megcsóválom a fejem. – Nem, nem te voltál a seggfej, hanem én – húzom el a számat kelletlenül. Sosem könnyű belátni, ha az ember hülyén viselkedik, aminek aztán súlyos következményei vannak, de mi értelme lenne tagadni? Az egy dolog, hogy most nem emlékszik rám.. ránk, a múltunkra, de később még visszatérhetnek az emlékei. – És igen, régebbi dolog – bólogatok az asztalt bámulva. Ha valaki felébred az amnéziából, nem az a legfontosabb dolog, amiről tudnia kell, hogy évekkel ezelőtt kivel járt, de azért egy kicsit – tényleg csak egy icipici nyúlfarknyit – rosszul esik. Nem hibáztathatok érte semmit, csak a tipikus női agyamnak hála, amivel gyakran túlgondolom a dolgokat, arra sikerül következtetni, hogy ennyire lényegtelen dolog volt a kapcsolatunk. Még a családja szemszögéből is.
- Finom a kávé? – teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut, mielőtt még inkább továbbpörgetem az előbbi gondolatmenetemet. – Amúgy az amnéziából ki lehet gyógyulni, nem? – terelem vissza a témát a jelenlegi egészségi állapotára. – Mármint... sokszor hallani róla, hogy régi helyek meglátogatása, ismerősökkel való találkozás, emlékek felidézése segíthet és segít is. Idővel ugyan, de segít. Nem tudom, a te esetedben mi a helyzet, de ártani nem árthat.