-Silke, megfejted a tehenet? – Az életem első tizennyolc éve mintha csak és kizárólag a tehén körül forgott volna. Persze egy szegény farmercsaládnál a tehén jelenti azt, mint Manhattanben az egyéni rendelésre készült spéci sportkocsi. A mindennapi túlélés függ az állatoktól és a terménytől. Gyűlöltem. Világ életemben úgy éreztem, hogy minél keményebben dolgozik mindenki, annál szegényebb. Mintha a ranglétra felsőbb lépcsőin állók folyamatosan elvennék a jussuk, míg végül a létra tetején munka nélkül is meg lehet élni. Én azonban nem erre vágytam. Nem arra, hogy a nélkül legyen valamim, hogy bármit is tettem volna érte. Azt akartam elérni, hogyha elérek valamit, akkor azzal én járjak jól, ne mások. Ugyanaz a vér hajtott, mint holland őseim, akik az óhazából elvándoroltak megállás nélkül egészen ideáig, ahol földesúr nélkül élhettek és az állam kevesebbet lopott.
A tudás hatalom. Az egyetem és a sport az egyedüli kiugrási lehetőség a mi vidékünkön és a kettő bizony párban jár. Nem volt pénzünk ugyanis egyetemre, sportkarrierre meg valahogy nem vágytam. Mégis tudtam, hogy nincs az egyik a másik nélkül. A labdához nem volt tehetségem, se a kézihez, se a kosárhoz, se a focihoz. A préri közepén születtem így valahogy kialakult bennem egy enyhe víziszony, így abban az irányban is bezárult előttem az összes ajtó. Viszont kislány korom óta szerettem futkározni, így ebben fejlesztettem magam. Megnyertem az iskolai, a megyei, az állami futóbajnokságot a korosztályomban és kitartóan magoltam, sokszor éjszakákon át. A fiúk fele szerint ronda vagyok. Utálják, ha egy lány kisportolt, ha vannak izmai. Nem vagyok erőművész, csak edzem magam, hogy gyorsabban tudjak futni. A másik felük meg odáig volt értem. Őket utáltam jobban. Zavaró tényező, ami elvonja a figyelmet és az energiát. Majd egyetem után jöhetnek, addig viszont _élettér_.
Mire eljutottunk az utolsó bálig számos amerikai egyetem és néhány európai is sportösztöndíjat ajánlott. Döntenem kellett, hogy a futáson kívül mihez szeretnék kezdeni az életemmel. Magától értetődően a politológia mellett döntöttem. Ha az ember döntéseket hozhat, akkor mások kevésbé dönthetnek az ő sorsa felől. Tudom, hogy önzőség azért hatalomra szert tenni mások felett, hogy nekik ne legyen hatalmuk felettünk, de a politikusok 90%-a meggyőződésem szerint genetikailag önző. Így nem elfogadható, nem megbocsátható, hogy én is az vagyok, viszont érthető. Nem fogok hazudni magamról senkinek. Rengeteg rossz tulajdonságom van, ez az egy nincs köztük.
A Columbia számos kimagasló politikai egyéniséget adott az Államoknak. Na, nem mintha nekem annyira sok esélyem lenne közéjük kerülni, de remélem, hogy a pozitív példa is ragadós. Ha az ember kap egy lehetőséget, akkor igenis éljen vele, ki tudja, hogy lesz-e második esélye.
Így kerültem New Yorkba, ott is Brooklynba, ahol a holland akcentusom nem lóg ki a németajkúak közül nagyon. A családom már a Függetlenségi Háború előtt itt élt, de a préri közepén a nyelv nehezebben változik, mint a tengerparton. Jut eszembe, tengerpart. Néha rémálmaimban egy cunami elviszi a Nagy Almát az álmaimmal együtt. Túl közel túl sok víz van. Még strandolni se mentem le amióta ide költöztem és a Szabadságszobrot se láttam. Egy amerikai egyébként se attól amerikai, hogy ezeket a nevezetességeket megnézi…
New York államban annyi ember él, hogy az tíz prérire is elég lenne. Otthon állami ifjúsági bajnok voltam. De otthon annyi ember élt, mint itt nagy túlzással egyetlen háztömbben. Így egyelőre megelégednék azzal, ha nem veszteném el az ösztöndíjam. Van egyébként B tervem is. Tanulni. Annyit, amennyit tudok és addig, amíg van rá lehetőségem. Csak nem rúgnak ki, ha jeles vagyok. Remélem. Bár Amerika a lehetőségek hazája, így a füstbe ment terveknek is van annyi esélyük, mint nekem.