to: Harry Potter

Egy szedett-vedett, gubancos lófarok kandikál ki valahol a metrón ácsorgó tömegből. Óóó igen! Én lennék az! És akkor a szemem alatti Gucchi táskákról nem is beszéltem. Fölösleges is lenne. A kis szemetek beszélnek helyettem is. Még pedig éppen arról árulkodnak, hogy milyen förtelmes ügyeletet hagyok magam mögött. Dr.Cohen egész éjszaka a műtőben volt, míg én egyedül igyekeztem helytállni az osztályon. A meningitises beteg, aki már három hete lélegeztetőn volt, tegnap éjszaka agyvérzést kapott és úgy döntött, tojik ő már bele, hogy mennyi mindent megtettünk eddig érte, és hogy manapság az agyhártya gyulladásból némi antibiotikumos kezeléssel már ki lehet gyógyulni, egy utolsó GM roham után beintett az egész intenzívnek és egyenesbe került az EKG-ja. Aztán a mentő meghozta az őrjöngő, hasnyálmirigy gyulladásban szenvedő -avagy annyira mégsem szenvedő, ha mindig újra és újra képes az üveg után nyúlni-, alkoholistát, akinek csak második próbálkozásra sikerült megszúrnom azt az undok EDA kanült, és az éjszaka többi fontos momentumát meg már inkább nem részletezném. Legyen elég annyi, hogy ha még ebben az évtizedben hazaverekedem magam és bedőlök a plüsseim közé, talán soha többé nem ébredek fel.
Bocsánatkérően nézek fel a mellettem álló öltönyös hegyomlásra, aki rosszallóan szemrevételezi a zakóján keletkezett nyálfoltot, mely valahonnan az én számból csordogált ki miközben félálomban nekidőltem a pacáknak.
A következő megálló hallatán sűrű elnézések közepette átverekedem magam a tömegen az ajtóig, útközben letaposva néhány körömcipőt, a szerencsétlenebbeknek, akik tanga papucsot vettek fel, pedig a lábujjukat. Akkora tömeggel együtt sodródom ki a metrókocsiból amit még egy Queen koncerten se látott soha senki. Célirányosan szlalomozgatok az emberek között a lépcső felé. Útközben dobok egy kis aprót a vak hajléktalannak aki mindig a vakvezető kutyájával kéreget a lépcső aljában, és elveszek valami érdektelen szórólapot attól a bevándorló nőtől, aki a jobb megélhetés érdekében jött Amerikába, de a rendszer annyira elutasítja őt, hogy szórólapozásból és mindenféle hálátlan munkából próbálja eltartani a gyerekeit. A felszínre kiérve már látom a fényt az alagút végén. A kedvenc bodzás-mangós limonádém lebeg a szemem előtt azzal a vicces kunkori szívószállal rengeteg jéggel, mentalevéllel amíg elérek a Rosa Italian Café ajtajához, ahova belépve a klímáknak köszönhetően hűs légáramlat fogad. Kevesen vannak, csak néhány asztalnál ülnek. Ezekben a reggeli órákban New York lakosságának nagyobbik része éppen másnaposan lohol a munkába. A kávézók, éttermek inkább délután szoktak full house-val működni.
-Üdv! A mangós limonádéból kérnék négy decit, és egy áfonyás sajttorta szeletet. - Csicsergem a pultnál a rendelésemet, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, egy számomra kedvező hely után kutatok valahol az ablak mellett. Szeretem innen bentről nézni, és elemezni a járdán elhaladó ismeretlen embereket. Magamban megtippelem, hogy hány évesek lehetnek, vajon mi a foglalkozásuk, van-e családjuk, és hogy lennének-e olyan nagylelkűek, hogy kifizessék egy energiavámpír rezidens lány reggelijét, mert az hétszentség, hogy kilopták a Mignon figurákkal díszített pénztárcámat a táskámból. Akárhogy túrom a válltáskámat, néhány kifogyott meztelen nős öngyújtón -nem volt más a boltban!-, egy-két szem megkövült Orbit rágón és egyéb női pipere cuccokon kívül semmi mást nem találok. Baszcsi! Kétségbeesetten körül nézek újra mintha ettől bármi is megoldódna, és ekkor ötlik a fejembe a lehető legrosszabb forgatókönyv amit talán örök életemre bánni fogok, ami talán a pokolra juttat majd. Kiszúrom magamnak a laptopját bújó Harry Potter utánzatot és oda startolok az asztalához, úgy vetődve le a mellette lévő székre mint aki versenyt futott az idővel. Holott csak a pincér lánnyal, aki már szervírozza is ki egy tálcán a rendelésemet.
-Helló Bubukám! Bocsáss meg, hogy ennyit kellett várnod, oltári a forgalom a városban. - Rögtönzök amikor a fonott hajú kis szőke az asztalunkhoz ér. Egyik lábamat keresztbe teszem a másikon, és ha az idegen, kockának tűnő srác még nem adott egy akkora öklöst a képembe, hogy kirepüljek az űrbe, akkor most biztosan fog, ugyanis belecsimpaszkodom hozzám közelebb eső karjába és fejemet a vállára hajtva pillázok fel rá elmélyült szerelmet színlelve, hogy azt mondhassam a lánynak:
-Ő a barátom! -