Mostanság az egyetlen biztos pont az életemben a munkám. Attól függetlenül, hogy éppenséggel egy börtönről van szó.
Szóval a munka volt a biztos pont, s az a hely, mely a káoszt a fejemben rendezni, feledtetni segítette. A kórház lett szinte az otthonom, ahol csupán önmagam lehetek.
A férjem előli csakis elméletbeli, ám eredménytelen és kényszeres meneküléssel még mindig nem állok le, habár tudom, hogy ez már lehetetlen.
Aki nem ismer, annak fogalma sincs, milyen mélységek és magasságok vannak egyszerre az életemben, neki csak egy kedves, jól nevelt, mosolyogós stréber lány vagyok, aki nem sok vizet zavar.
Minden esetre, még mindig hiszem azt, hogy legalább megpróbálhatok úgy élni, mint egy átlagember, átlagos programokkal, átlagos barátokkal.
Még szerencse, hogy vannak barátaim még az egyetemről és most a kórházból is, akik elhívnak magukkal szórakozni, és akiknek olykor nem mondok nemet.
A mai szombati nap is pont egy ilyen alkalom, amikor Hannah barátnőm, aki szintén az orvosi pályát választotta, felhívott telefonon, hogy menjen el vele és barátnőivel az egyik manhattani klubba kirúgni a hámból.
Most a meghívására gondolkodás nélkül igent mondok, hiszen eljött az a pillanat, amikor nekem is szükségem van arra, hogy kieresszem a gőzt.
Sok minden történik mostanában velem, és én csak arra vágyom, hogy táncoljak, bulizzak egyet, de főként, hogy ne gondoljak semmi olyasmire, ami fejtörést és azt a bizonyos zűrzavart okozza bennem.
Ahogy meg is beszéljük, este kilenc órakor felveszem Hannah-t a lakása előtt, hiszen a vezetést nem engedem át, az az egyik hobbim.
Vele együtt érkezik még két barátnője, akiket történetesen nem ismerek, de ez engem egyáltalán nem zavar.
Miután megtörténik a nagy találkozás, én a legrövidebb utat választva megcélzom a szórakozóhelyet, amit a lányok ajánlanak és ahol állítólag ma nagy buli lesz.
Nagy buli, hangos, igen, most pont erre van szükségem, azt hiszem, ma előhozom magamból a csak ritkán látott énemet, aki nem sokat használja a fejét.
Talán túlságosan is jól sikerül az elképzelt és kitűzött cél, hiszen magamra nem jellemző módon, érkezésünk után, szinte azonnal döntögetni kezdem magamba a tequila-t a lányokkal együtt.
Ez magában nem is lenne baj, csak én az a személy vagyok, aki sosem iszik, amikor vezet, most mégsem vagyok túl felelősségteljes, és megszegem ezt a szabályt.
Egyelőre azonban nem akarok belegondolni semmibe se, főleg abba nem, hogy még bulizni se tudok úgy, mint egy normális ember, hiszen valaki mindig figyeli minden lépésemet.
Gabrielről pedig ne is beszéljünk, aki habár nincs a városban jelenleg, biztos vagyok benne, hogy hasonló meglepetést tartogat a számomra.
Az est jól indul és mi italozgatás közben nagyokat viháncolunk, mint egy igazi baráti társaság. Igaz, hogy a lányok felét csak most ismerem meg, de ez nem tart vissza attól, hogy jól érezzem magam.
Mikor már elég adag alkohol folyik ereinkben, ad egy löketet számunkra ahhoz, hogy táncolni kezdjünk, ám egyelőre még a pult közelében, hiszen nem akarunk huzamosabb ideig távol maradni az alkoholtól.
El sem tudom mondani, mikor éreztem magam ennyire jól és ennyire szabadnak és arra sem emlékszem, mikor ittam utoljára ekkora mennyiségben. Talán még nem is volt rá példa, és nekem amúgy sem kell sokat innom ahhoz, hogy megfogjon.
Ahogy így a nagy viháncolás közben belevetem magam a táncba, érzem, hogy az egyik pillanatban elveszítem az egyensúlyomat és megszédülők hátrafelé irányban.
Szerencsémre a pult megállít az esésben, de még így is szépen bekandikálok a két ismeretlen közé.
Ha ez az eset máskor és másként történik velem, bizonyára elsüllyedek zavaromban, de most csak egy halk kacajjal nyugtázom a történteket.
- Elnézést kérek  – szólalok egy mosoly keretében meg, mondandómat az egyik lány felé célozva, ám amikor kissé kitisztulok a „becsapódás” hatására, akkor tűnik fel, hogy nekem ez a lány nagyon ismerősnek.
- Ó, te jóságos ég! – szalad ki a számon, amikor végül is eljut az agyamig a tény és felismerem egy ősrégi barátnőmet.
- Ez nem lehet igaz. – jegyzem még meg magamnak, mert komolyan csak én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy pont ittas vagyok.
Most kezdjek el neki magyarázkodni, hogy én valójában nem vagyok ilyen – ami nem lenne hazugság? Nem, inkább nem.
- Valóban te vagy az, Em? Ezer éve nem láttalak – jegyzem aztán meg lesz, ami lesz alapon, ha esetleg mellé trafáltam volna.