Soha nem rajongtam az alkoholért, ami teljesen érthető volt, hiszen hajdanán elég sok köze volt ahhoz, hogy megromlott a házasságom, de most mindennek ellenére is itt voltam Manhattam egyik eldugott sötét zugában, hogy a pohár, vagyis inkább az üveg alján keressem a megbékélést. Közben reméltem, hogy itt senki se fog felismerni, hanem itt nyugodtan hagyhatom, hogy a bánat felemésszen. Egyik ital követte a másikat, mígnem meguntam és inkább vettem egy egész üveggel. Ital minősége és ára se érdekelt, csak az számított, hogy tompítsa a bennem morajló tengert, ami újra és újra azzal fenyegetett, hogy elnyel és örökké a rideg sötétség fogja leszek.
Majdnem 10 éve annak, hogy ebbe a városba költöztem és az elmúlt 7 év alatt többször próbáltam lezárni a múltamat, de egészen eddig nem jártam sikerrel. Néha úgy éreztem, hogy hiába minden próbálkozás ez egy veszett ügy, talán mélyen legbelül reméltem azt is, hogy ez annak a jele, hogy van még remény, de már nem volt. Többé már nem kötött semmi se hozzá, de ahelyett hogy megkönnyebbültem volna vagy mérhetetlen öröm járt volna át, inkább egyszerűen összetörtem és úgy éreztem, hogy szép lassan darabokra hullok, mint hajdanán, amikor magam mögött hagytam az omladozó várat. A fájdalom alattomos indái szép lassan átjárták minden porcikámat, a bánat és keserűség pedig az ital mellett legjobb cimborákká avanzsálták magukat.    
Nem tudom már mennyi ideje lehettem itt, mennyi italt is gurítottam le, hogy a kábultság enyhítse a szívemet éppen falatozó kis szörnyet, ami azóta költözött belém, hogy hivatalossá vált a válásom, amikor is társaságom akadt. Egyáltalán nem kívánt társaság, hamarabb örültem volna akár Gollamnak is, mintsem ennek a három alaknak.
- Köszönöm, de nem vágyom társaságra. Remekül elvagyok egyedül is. – a szavakat rohadt nehezen tudtam kiejteni. Soha nem hittem volna, hogy a beszéd lehet ennyire nehéz is, mint jelenleg volt. Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy végig tudjam mondani és ne akadjon közben össze a nyelvem. Amikor az egyik mindennek ellenére is közelebb jött hozzám és hozzám ért, arra is csak fáziskéséssel tudtam reagálni, hogy elhúzódjak. Valószínűleg annak is köszönhető volt, hogy sokkolt az, ami elhagyta a száját, de a legfőbb oka az alkohol volt, ami nem csak az elmémet lassította, hanem a reakcióidőmet is. Próbáltam meglelni az agyam azon zugát, amiben még fellehető volt a józanság, de mielőtt ráleltem volna, azelőtt egy újabb férfi tűnt fel a színen. Már majdnem valami ékesnek nem mondható gondolat szaladt ki ajkaim között, amikor is a szavaival belém fojtotta azt és lesokkolt, ezt pedig még inkább fokozta a tettével. Hunyorogni kezdtem kicsit, mint aki fókuszálni próbál és egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy a volt férjem bukkant fel. De még is mit keresne itt? És ő amúgy se hívott így, szóval ki ez a férfi? Valamiről rohadtul lemaradtam, de az agytekervényeim olyanok voltak, mint egy rozsdás alig működőképes óraszerkezet.  
A három fickó lelépett, de ő még mindig itt volt. Fogalmam sincs, hogy mekkora fáziskésésem lehetett, amikor is megpróbáltam volna ellökni a kezét, de addigra már nem pihent semmi se a vállaimon.
- Kiket hívjak vissza? Miért hívnék bárkit is ide? – szavakat bukdácsolva ejtettem ki, néha össze is akadt a nyelvem és csak sokadig próbálkozásra sikerült, mert egyáltalán nem értettem, hogy miről is hadovál ez a paca. Mármint tényleg olyan volt, mint egy hatalmas paca, mert már nem láttam tisztán. Újra az asztal felé fordultam, majd lehúztam a pohárban lévő maradékot, de aztán sikerült szarul felmérnem az asztalnak a távolságát, mert túlzott erővel csaptam hozzá, mire a kezem között darabokra tört. A fájdalom belehasított a kezembe, de alig szisszentem fel és úgy néztem a tenyeremre, mint aki totál nincs képben, hogy éppen egy-két szilánk fúródott bele és vérzik. Végül ölembe ejtettem és a mellettem lévő falnak dőltem, a szememet lehunytam pár pillanatra, majd amikor újra kinyitottam és az elmosódott emberi alak felé fordultam, akkor kicsit oldalra billentettem a fejemet és igyekeztem fókuszálni.
- Maga a sofőr? Jó sokára ért ide, nem a leggyorsabb taxis… - a beszéd most se ment gördülékenyen, de mit sem számított, akkor is igyekeztem megbirkózni a feladattal, az már más kérdés volt, hogy mennyire volt kivehető mit is mondok. Mindeközben pedig a vérző kezemmel hadonásztam, mint valami idióta, majd az ép kezemet a szám elé kaptam, mint aki mindjárt rókázni fog.

Nem igazán tudtam azt, hogy pontosan mikor is veszítettem el az önkontrollt és hagytam, hogy a mindent felemésztő önsajnálat olyan dologba taszítson, amit életem végéig roppant mód bánni fogok. De amikor beültem, akkor még tisztán rémlett az is, hogy pár hónapja miként mondtam azt az asszisztensemnek, hogy már túl vagyok rajta és ez lezárt ügy, csak a papírok aláírása hiányzik, miközben kicseszettül tévedtem. Tényleg hittem abban, hogy részben sikerült lezárnom a múltamat, de nehéz úgy lezárni valamit, ha igazán fel se tudjuk dolgozni a veszteséget, a fájdalmat vagy éppen ki se adhatjuk magunkból mindazt, amit érzünk. Így lett jelenleg a legjobb barátom egyik csinos nyakú üveg után a másik, miközben a poharak újra és újra töltődtek, mintha soha nem tudnának kiürülni, mert amint megiszom varázsütésre máris újra tele lesznek.
Ahogyan az idő múlását nem tudtam már észlelni, úgy igazán a tudatómig a történések se jutottak el. Sokszor a beszéd is összemosódott, mintha mindenki valami fura és kitalált nyelven beszélne körülöttem. Lehet átcsöppentem egy másik univerzumba? Nagyon koncentrálnom kellett ahhoz is, hogy a gyakran pacának tűnő férfi szavait is megértsem, bár nem kizárt az se, hogy a felét így se fogtam fel annak, amit mondott.
- Nem Maya küldött? – úgy rémlett, hogy írtam az asszisztensemnek, hogy kéne egy sofőr, vagy csak akartam? Gondoltam amíg nem ér ide, addig iszogatok tovább, de lehet elő se vettem a telefonomat, hogy üzenjek? Fogalmam sincs, de úgy tűnt a férfi még is csak azért van itt, hogy hazavigyen.
Amikor felemelt, akkor nem ellenkeztem, inkább voltam olyan, mint egy rongybaba, és ha nem tartott meg, akkor egyszerűen összecsuklott a lábam és visszazuhantam oda, ahol pár másodperce ültem. – Sohaország. – elnevettem magam, mert legszívesebben oda mentem volna, ahova gyerekként is annyira vágytam. A mesék birodalmában mindig minden annyira egyszerűnek tűnt, mindig a jó győzedelmeskedett és a szerelem pedig mindig utat tört magának. A valóéletben meg minden pont az ellenkezője szerint történne, vagyis az esetek többségében. A rosszak győztek, a jók összetörtek, a szerelem pedig általában csak egy nagy átverés volt és nem több.
- Azt megoldhatjuk, itt van ez.. – azzal a lendülettel visszafordultam az asztal felé és az üvegért nyúltam, de ahelyett hogy megfogtam volna, egyszerűen feldöntöttem az alkoholt és szétfolyt az, ami még volt benne. Pedig elméletben az alkohollal lehet sebet tisztítani, vagy tévedek? – Oupsz. – újra nevettem, mintha valami vicces történt volna, de az agyam egyre kevésbé funkcionált és a lábamon is egyre nehezebb volt megállnom.
Amikor újra felsegített, akkor részben rádőltem, de nem néztem rá. Helyette inkább újra a szám elé emeltem a kezemet, amikor egy újabb hányásinger tört rám, de végül csak böfögés lett belőle. Valószínűleg ha tudatómnál lettem volna, akkor azt kívántam volna, a hogy a föld nyíljon meg alattam és nyeljen el örökre szégyen tűzében égve. Ha megindultunk, akkor csak neki köszönhetően voltam képes nem a földre rogyni, ahhoz viszont az kellett, hogy megtartson.
- Táska… táska.. – motyogtam, mert az még ott maradt az ülésen, így vissza kellett érte menni. Abban viszont volt minden, ott volt a kocsikulcsom és az irataim is, ami segíthettek abban, hogy haza tudjon vinni. Kifelé menet neki dőltem, mert úgy éreztem magam, mintha egy hajón lennék és minden imbolygott és a tárgyak is elmosódtak, ahogyan az arcok is. A gyomrom egyre inkább háborgott, miközben a szempilláim  egyre inkább kezdtek elnehezedni. Igyekeztem a hangra figyelni, ha beszélt hozzám, ha nem akkor a zajokra, hogy a tudatómnál maradjak, de valójában ha egy baltás gyilkossal sodort volna össze az élet, akkor még azt se igazán fogtam volna fel ebben a helyzetben.
Perceken belül pedig a boldog tudatlanság magával rántott, mert egyszerűen elájultam.

Arra még alig érthetően reagáltam, hogy ki van fizetve minden. Nem hitelbe ittam, kifizettem a piát és utána hoztam el a pulttól, ez még rémlett, de aztán egyre inkább kezdett minden összemosódni, a világ egyre sötétedni kezdett, míg nem egyszerűen megszűnt a külvilág létezni számomra. Az se észleltem, amikor a kocsiba rakott, vagy amikor hazaértünk és bevitt a lakásomba, ahogyan Kenzo morgását se hallottam meg, amikor az idegen férfi belépett a szobámba és a kutyámmal találta magát szembe. Köztük lezajló beszélgetésre se tértem magamhoz, ahogyan akkor se, amikor levette rólam a kabátot és a cipőt, majd magunkra hagyott miután betakart ruhástól.

Már világos volt, amikor felriadtam és kellett pár pillanat mire ráébredtem arra, hogy itthon vagyok és nem egy idegen helyen. Kenzo óvatosan a fejét az ölembe rakta és úgy figyelt, mint aki csak meg akar győződni arról, hogy nincs semmi bajom és közben meg akarna nyugtatni is, hogy ő itt van és biztonságban vagyok. Megsimogattam a buksiját, majd körbe néztem a szobában. A fejem borzalmasan hasogatott, úgy éreztem, mintha egy száztagú zenekar beköltözött volna oda és ott gyakorolnának, de valójában olyan pocsék zenészek, hogy soha az életben nem fognak koncertet adni és én is örültem volna, ha nem engem kínoznak. Megdörzsöltem a halántékomat, majd benedvesítettem az ajkamat, de rá kellett ébrednem arra is, hogy a számnak borzalmas íze van.
Mi a franc történt?
Próbáltam felidézni az estémet, de nem igazán ment. Csak annyi rémlett, hogy találtam valami kis eldugott zúgott, majd beültem italozni és aztán az egyik jött, a másik után, majd talán jött valami sofőr, vagy nem? Hogy keveredtem egyáltalán haza? Hiába próbáltam emlékezni, egyszerűen nem ment, mert minden emlék túlzottan homályos volt, így végül feladtam a próbálkozást, mert a fejem is egyre inkább hasogatni kezdett. Nem is értem miért hittem, hogy jó lesz görbeestét tartani, mert ennél pocsékabb ötletem szerintem még soha nem volt, pedig pár rázós helyzetbe már kerültem egy-egy rázósabb cikk miatt.
Lassan kibújtam az ágyból és hamarosan ráébredtem arra is, hogy én bűzlők úgy, hogy esélyesen még a büdös borz is könyörögne a receptért. Jesszusom, milyen helyen voltam? Óvatosan megszagoltam a ruhámat, hiszen még a tegnapi volt rajtam, de csak azt értem el vele, hogy majdnem rókáztam egyet. Borzalmas szaga volt, ahogy a hajamnak is. Kivánszorogtam, mint egy hulla a szobából a fürdőbe, az ajtót pedig nyitva hagytam Kenzonak, hogy arra menjen a lakásban amerre akar, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy egy idegen totálisan otthonosan érzi magát a konyhámban és ez még a kutyámat se zavarja. Kibújtam a ruháimból, majd beálltam a zuhany alá, hogy felfrissítsem magam egy forró zuhannyal és megmossam a hajamat is, mielőtt tényleg elhánynám magam a szagoktól, ami áradt belőlem. Aztán megmostam a fogamat, megszárítottam a hajamat és befontam két oldalra, végül visszasétáltam a szobámba, hogy felöltözzek. Kerestem a telefonomat, de nem leltem a táskámat. Gondoltam az lent maradthatot, bár még mindig nem értettem, hogy miként is keveredtem haza.  
Végül elindultam lefelé, hogy valami gyógyírt leljek a fejemre, mert ezen még a forró zuhany se segített. Sőt, olyan volt, mintha most még inkább belehúzott volna a zenekar a zenélésbe, mert rájöttek, hogy nem szívesen látott vendégek. Gyanútlanul elindultam lefelé a lépcsőn, amikor konyhából kiszűrődő zajra lettem figyelmes. Megtorpantam és lefagytam.
Ki van itt? Az agyam lázas kattogásba kezdett, de nehéz volt ennyire őrjítő fejfájás mellett meglelni bármi értelmes gondolatot, de nem rémlett volna, hogy vendéget vártam volna, ahogyan az se, hogy a családomból valaki meglátogatna. Egyelőre csak anya tudta azt is, hogy elváltam, vagyis tuti már apa is, de a tesóimnak nem mondtam el.
Hol van Kenzo és miért nem ugat vagy morog? Történt vele valami? Félelem átjárt, de nem hagytam, hogy megbénítson, mert ha bármi baja esett a kutyámnak, akkor... Inkább lábujjhegyen tettem meg az utolsó pár lépcsőfokot, majd az esernyőtartó mellett elhaladva felvettem a legnehezebbnek tűnőt és úgy tartottam, mint aki bárkit képes lecsapni vele, ha kell. Próbáltam nesztelenül lopakodni a konyhám felé és meglepni az illetőt.
- Ki maga és mit keres itt? Mit tett a kutyámmal? – csak akkor szólaltam már meg, amikor megpróbáltam lecsapni az esernyővel, nem akartam elveszíteni a meglepetés erejét, mert egyértelmű volt, hogy nálam jóval nagyobb darab férfiról volt szó. Egyedül csak azzal  nem számoltam, hogy egy tengerészgyalogoshoz lesz szerencsém, akinek a reflexeivel nincsenek gondok, még akkor se, ha lesből támadok és ő háttal áll nekem. Arra meg pláne nem számítottam, hogy a kutyám úgy fog ott ücsörögni mellette, mintha ezer éves pajtások lennének. Ezt viszont a konyhaközepén lévő pult miatt nem láthattam előre, mert kitakarta a kutyámat. Az se rémlett, hogy a férfinak köszönhetem azt, hogy épségben hazajutottam és nem valami őrült férfi karmai között végeztem abban az állapotban, mert az este legnagyobb részét homály fedte.

Kár lett volna csak a másnaposságra fogni azt, hogy ennyire könnyedén ki tudta venni a kezeim közül az esernyőmet, mert nem csak ezen múlott a dolog. Olyan könnyedén vette el tőlem, mintha csak egy gyerektől venné el. Meglepetten pislogtam párat, mert ennyire béna még én se szoktam lenni.
Reakciója eléggé meglepett, amikor feltartotta a kezét, pedig már semmivel se árthatnék neki. Kicsit felvontam a szemöldökömet, miközben hallgattam őt. Úgy nézhettem ki, mint aki nagyon erősen töri a fejét és próbál mindarra bizonyságot lelni a sötétségben, amiket állít, de nem igazán sikerült. Csak egy elmosódott alakot láttam, de a hangja… igen, az ismerősen csendült. Talán ő volt az a paca a megrongálódott emlékeim között.  
- Ez rám vallana, mármint Sohaország. Gyerekként mindig oda akartam elmenekülni, így nem kizárt, hogy tényleg ezt mondtam. – hangom kicsit bizonytalanul csendült, de tekintve, hogy egészen eddig a pillanatig még soha nem láttam őt, így nem hiszem, hogy ilyet kitalálna és ekkora mázlija lenne, hogy pont beletrafált vele.
Lepillantottam a kutyámra, aki az orrával az idegen lábát böködte, majd az ételre siklott a pillantásom, mire a gyomrom bukfencezni kezdett. Sietve pillantottam újra a férfira, mielőtt a gyomrom még inkább háborogni kezdene, mert egyáltalán nem akartam meglátogatni a mosdót emiatt.  
- Kenzo? Nem ilyen szokott lenni, hamarabb kerget el bárkit, mintsem kettőt tudna lépni. – őszintén csendült a hangom, mert  értelmetlen lett volna hazudnom. Ha vendéget hoztam haza, akkor is hosszú percek kellettek ahhoz, hogy beengedje őket. Csak egy-két régi ismerős volt, akiket már elfogadott és egyedül a családom tagjai voltak azok, akiket meglepő módon csak megszaglászott, aztán be is engedte. Semmi morgás, semmi ugatás. – A neve azt jelenti, hogy „A bölcs” és eddig csak pár olyan ember volt, akiket ennyire rövid idő alatt elfogadott.  Általában mindenkitől próbál megvédeni és időbe telik, mire úgy ítéli meg, hogy ártalmatlanok és bízhatunk bennük. – arcomról pedig könnyedén leolvashatta a férfi, hogy én se igazán értem a helyzetet, de azok után, hogy ő hozott haza és mentett meg az önpusztítástól, így talán ez is közrejátszott abban, hogy Kenzo ennyire barátságosan viselkedett a közelében. Leguggoltam és odahívtam magamhoz, majd megszeretgettem a kutyámat.  – Ha nyitva marad az ajtó, akkor se lett volna gond. Talán lejött volna és magára nézett volna, de aztán visszajött volna a szobámba, hogy vigyázzon rám, ahogyan szokta. Mármint ez volt az első alkalom, hogy kiütöttem magam alkohollal, de az embernek olykor vannak rossz napjai és a kutyák megérzik azt. – ő volt a leghűségesebb társam és reméltem, hogy még sokáig nem fog magamra hagyni, mert szükségem van rá. Ugyanakkor túlzottan magyarázkodni se akartam, de azért őrültem volna, ha nem valami őrült alkoholista némbernek könyvvel el, mert egyik se voltam. Egyszerűen talán csak életem második vagy harmadik legrosszabb estéjén keresztezte az életünk egymásét.  
Mielőtt még maradásra kérhettem volna, azelőtt megtorpant és újra megszólalt. Megmosolyogtatott a bemutatkozása, mert ritka az, amikor valaki még hozzáteszi a foglalkozását is. Korábban is feltűnt a nyakában logó dögcédula, de nem akartam szóvá tenni, mert nem mindenki mesél róla szívesen, vagy olykor nem is az övék, hanem egy elesett baráté vagy rokoné. Volt már ilyenhez is szerencsém.
- Örülök a találkozásnak Michel, még ha nem is sok mindenre emlékszem az estéből, de talán jobb is így, mert még végén a szégyen megölne. Remélem, hogy nem voltam túlzottan borzalmas és nem okoztam túl sok fejfájást se. – közelebb léptem hozzá és a kezemet nyújtottam felé. Bár valószínűleg ő már tudta a nevemet, hiszen az irataimon az is szerepelt, vagy a nappalimban lévő némelyik díj is árulkodó lehetett, mert volt olyan, amin rajta volt a nevem, viszont mindennek ellenére is úgy gondoltam illik viszonozni a bemutatkozást. – Sophie Collins vagyok, újságíró és műsorvezető. Nyugodtan tegezhetsz, hiszen nagy eséllyel az életemet köszönhetem neked, vagy azt, hogy nem erőszakolt meg valaki miközben kiütve feküdtem. – durván hangozhatott, amit mondtam, de tisztában voltam azzal, hogy milyen borzalmas világban élünk. Ugyanakkor kicsit zavarban is voltam, mert még soha nem keveredtem ilyen helyzetbe, hogy egy idegent találjak a lakásomban.
- Ha szeretnél, akkor nyugodtan maradj és egyél velünk, vagyis valószínűleg inkább csak ti fogtok enni, mert az én gyomrom még mindig mérges az este miatt. – azzal a pulthoz sétáltam, hogy készítsek magamnak egy teát, utána pedig Kenzonak reggelit, ha már a vacsora kimaradt neki. Azon pedig jót mosolyogtam, ahogyan a kutyám várakozóan nézett a vendégünkre, mert szerette volna, ha marad. – Tényleg sajnálom, ha borzalmas voltam az este folyamán. Soha nem tettem még ilyet és szerintem soha nem is fogok, elég volt ez az egy alkalom. Nem is értem, hogy mások miként bírják minden héten szétcsapni magukat. – hangom barátságosan és kicsit szégyenkezve csendült, majd miközben vártam, hogy felforrjon a víz újra felé fordultam és megszólaltam. -  Egyébként ezt te kötötted be? – azzal felé mutattam a kezemet. – Nagy kérés lenne, ha átkötnéd nekem, zuhanyzás közben átázott. Én pedig nem értek ehhez. – akkor még nem igazán voltam magamnál és nem tűnt fel, hogy sikeresen szereztem egy sérülést is. Kész szerencse, hogy ma szombat van, mert így nem kell munka miatt se aggódni.
- Gyakran keveredsz idegen nők lakásába, mert megmented őket, vagy ez számodra is éppen olyan furcsa és szokatlan helyzet, mint nekem? – csípőmmel megtámaszkodtam a pultnál és őt fürkésztem, de továbbra se tudtam volna azt mondani, hogy oh igen beugrott egy emlék, mert nem így volt. – Egyébként bocsánat az esernyős támadás miatt, de eléggé megijesztettél. – bűnbánó arckifejezéssel néztem rá, mert tényleg elég ciki volt így meghálálni azt, hogy kisegített az este folyamán.  

Szavaira elnevettem magam, majd grimasz ült ki arcomra, mert a fejem kegyetlenül hasogatott és a nevetés nem igazán tett jót a fejfájásomnak.
- Csak éhes, kimaradt az esti vacsora. Nem gondoltam, hogy így végződik az estém. – nem kezdtem szabadkozásba, hiszen felesleges lett volna és akkora tragédia nem is történt, hiszen látszott a kutyán, hogy jól van tartva és szeretve van ebben a házban. Ő nem csak egy háziállat volt, hanem családtag is.
- Szerintem csak az utóbbi miatt nem kóstolta meg a püspökfalatodat. – hangom komolyan csendült, mert attól még, hogy valakit beenged, nem jelenti azt, hogy el is fogadja őt, hiszen ugyanúgy szemmel tartja a betévedőket. Valószínűleg valahonnan megérezte, hogy Michel nem lehet rossz ember, ahogyan talán azt is érzékelte, hogy velem jót tett és vigyázott rám, ami fura. Az idegenek ritkán vigyáznak egymásra, de hálás voltam, hogy nem hagyott ott, hogy még inkább gödörbe keveredjek, mint amilyenben amúgy is voltam.
Nem gondoltam volna, hogy a válásom ennyire ki fog borítani.
Ezt akartam, de valahogy akkor se éreztem felhőtlen örömet.
Úgy éreztem kudarcot vallottam, mint feleség, barátnő és mint anya is, hiszen a elveszítettem a gyerekemet is, mielőtt még a karomban tarthattam volna.
Megannyi éven át a háttérben ott élt a remény, de aztán végleg kialudt a pislákolófény, amit én annyiszor próbáltam eloltani, de egészen eddig nem ment. Most pedig hogy tényleg megtörtént, úgy éreztem, hogy egyszerre könnyebbültem meg és süllyedtem el egy eddig láthatatlan mocsárban, hiszen ezernyi kimondatlan érzés és gondolat nem lett elmesélve, ami az évek alatt felgyűlt bennem. Továbbra se mondhattam a szemébe, továbbra is nekem kellett tovább cipelnem őket.
Kicsit gyanakodva figyeltem az italt, na nem azért, mert azt gondoltam volna, hogy valami rosszat rakott volna bele, hanem egyszerűen fura színe és illata volt.
- Netalán azért mentettél meg, hogy utána megmérgez ezzel? – hangom komoran csendült és úgy néztem rá, mint aki komolyan gondolja, aztán elmosolyodtam, ha pedig túlzottan magára vette volna, akkor kicsit meglapogattam a vállait. – Sajnálom, csak vicceltem, meg se fordult a fejemben, hogy komolyan vennéd. Hálás vagyok érte és remélem nekem is segíteni fog. – azzal a lendülettel ajkamhoz emeltem a poharat és lehúztam egyben, majd amikor végeztem akkor szám elé kaptam a kezemet és fintorogtam, kicsit köhögtem is. – Jesszusom, ez tényleg borzalmas. – ha ez az ára annak, hogy jobban legyek, akkor felőlem, de ezek után meg pláne nem fogok rendszer csinálni a görbeestékből.
- Mindjárt idehozom. – a poharat a mosogatóba raktam, elsétáltam mellettük, hogy a nappaliba menjek, ahol a cuccait is hagyta. Szekrényhez érve elővettem egy kisebb dobozt, amiben volt minden, hiszen életem során szereztem már pár sérülést, amikor olyan arcokról akartam cikket írni, akik jobb szeretnének az árnyékban maradni, mintsem reflektorfénybe. – Remélem legutóbb nem felejtettem el pótolni a hiányzó dolgokat. – Leültem az egyik székre és a kezemet a konyhapultra tettem. Figyeltem azt, ahogyan ellátja a sebemet és egyértelmű volt, hogy a kisujjában van egy ilyen sebellátása. Amikor fertőtlenítette, akkor összepréseltem az ajkaimat, hogy a kellemetlen érzésnek ne adjak hangot. – Köszönöm. Valahogy meg tudom hálálni mindazt, amit értem tettél? – őszintén csendült a hangom, amikor végzett, mert tényleg szerettem volna valahogy viszonozni. Megmentett, vigyázott rám, most pedig még a sebet is ellátta.
- Képzelem, biztosan nem lehet könnyű mindig helytállni. – komoran csendült a hangom, hiszen a pályafutásom alatt volt szerencsém beszélgetni tengerészgyalogosokkal és katonákkal is. Csodálom mindazt, amit tesznek, hiszen az élet alapból nem egyszerű, de ők még többet a nyakukba vesznek a hivatásuknak köszönhetően. – De azt legalább jó tudni, hogy nem vagyok egyedül a zavarommal. – mert ha annyira nem is látszott, attól még zavarba hozott ez az egész helyzet. Egyszerűen csak az elmúlt évek alatt megtanultam legtöbb esetben elrejteni mások elől, hiszen akkor a munkámat se tudnám jól végezni.
- Nyugodtan megsimogathatod. – közben a vízforralóhoz sétáltam. – Teát vagy kávét kérsz? – Ha kávét kért, akkor rámutattam a kávéautomatára, ha teát, akkor töltöttem neki is forró vízből az egyik bögrébe, majd elővettem a választékot. A pohara elkerülte a figyelmemet, hogy már ilyen téren is kiszolgálta magát.– Ha meg azon gondolkozol mit szeretne, azt hogy még maradj. Mint mondtam, nyugodtan reggelizz velünk, ha nem sietsz. – barátságosan csendült a hangom.  Aztán elmentem a kutyatálért, az egyikbe töltöttem vizet, a másikba pedig Kenzonak is készítettem reggelit, ha már a vacsora kimaradt. Ugatással fogadta a dolgot, majd nekem dörgölődzött, aztán ment is enni. Kezet mostam és utána a férfi válaszától függött, hogy hány főre is terítettem.
Ha maradt, akkor újra megszólaltam.
- Megkérdezném mit kérsz reggelire, de ahogy látom feltaláltad magad. - elnéztem a pulton lévő dolgok felé, hiszen nem kerülte el a figyelmemet, hogy pont reggeli készítésközben zavartam meg az esernyőstámadással. - Nyugodtan fejezd be, bármit is akartál készíteni. - arcomra volt írva, hogy nem zavar. Miért is zavarna? Bárhol bármikor bárkivel megosztom szívesen a kajámat. Nem véletlen az se, hogy hajléktalanoknak is szoktam ételt vinni, vagy segédkezni az ételkészítésben.

Szavaira kicsit felvontam a szemöldökömet, mert nem igazán értettem, hogy mire is gondol és azt se értettem igazán, hogy miért ennyire óvatos a kutyámmal, de igazából a jelenlegi helyzetben sok mindent nem értettem. Ő miért nem morgott rá, miért figyelte úgy, mint aki nagyon is kíváncsi erre az idegenre? Fura volt és értelmetlennek is tűnt. Nem kizárt, hogy még Kenzonak sem sikerült eldönteni a látottak és a hallottak alapján, hogy jól döntött-e azzal, hogy csak úgy beengedte és ezért figyelte ennyire.
- Rossz tapasztalat, vagy csak mindenkivel ennyire bizalmatlan vagy? – mert aki a kutyára így reagál, azt talán hasonlóan vélekedik az emberekről is. A kíváncsiságon kívül viszont nem volt semmi más kihallható a hangomból.
Kicsit elnevettem magam azon, amit mondott és újra az italra pillantottam.
- Majd igyekszem észben tartani, hogy jobb óvatosnak lenni a titokzatos tengerészgyalogosokkal. – a jókedv pedig kicsit úgy szűrődött át a körülöttem lévő végtelennek tűnő feketeségen, mint egy lámpás, ami egy kicsi reményt és boldogságot is hozott magával. Aztán végül beadtam a derekamat, hogy megigyam ezt a löttyöt, aminek nem csak a szaga, de az íze is borzalmas volt. Fintorom mosollyá változott, amikor meghallottam a nevetését a válaszára pedig csak bólintottam, mert volt igazság abban, amit mondott. Néha tényleg szar dolgoknak kell történniük ahhoz, hogy aztán jó is jöjjön és reménykedtem abban, hogy majd most is így lesz. Ha eddig kitartottam, akkor ez után pláne ki fogok és nem fogok semmit se siettetni. Mindennek időt akarok engedni és igyekszem nem hagyni azt se, hogy a sötétség bezárjon egy szobába, amiből nem lesz aztán kiút, hiszen hajdanán is oly sokáig hagytam, hogy kioltsa a legtöbb fényt, ami élt bennem. De most nem fogom hagyni ezt neki, meg fogom lelni a kiútat abból, amibe keveredtem.  
Megköszöntem miután ellátta a sebemet és reméltem, hogy hamar rendbe fog jönni. Nem csak azzal csalt meglepettséget az arcomra, hogy nem kér semmit se viszonzásul, hanem az egésszel amit mondott. Kicsit oldalra billentettem a fejemet és úgy fürkésztem őt, mint aki nem biztos abban, hogy jól hallotta az egészet.
- Igyekszem, de ha bárkit kérdeznél, akkor esélyesen azt mondanák, hogy a baj és én kéz a kézben járunk, így nem akarok olyat megígérni, amit nem tudok betartani. - ártatlanul megrántottam a vállaimat, mert sokszor hallottam már azt, hogy vigyázzak magamra, aminek próbáltam eleget tenni, de olykor roppant nehéz volt, amikor egy cikk miatt képes voltam veszélyeztetni a testiépségemet is. – Viszont amiatt nem kell aggódni, hogy bármilyen bár közelébe is sodródnék, egyszer is elég volt.  – ezt legalább meg tudtam ígérni, mert tényleg nem terveztem alkoholba folytani az érzéseimet. Részben láttam már, hogy mire képes az alkohol és nem is igazán értettem miért cselekedtem még is úgy tegnap este, ahogy, de nem állt szándékomban megismételni.
Miközben neki dőltem a pultnak kíváncsian hallgattam azt, amit mondott és bólintottam egyet, mert ennyire őszinte válaszra nem számítottam és úgy tűnt, hogy ő se gondolta azt, hogy ezt az információt pont velem fogja megosztani. Követtem a pillantását és kíváncsian fürkésztem őket. Tisztában voltam azzal, hogy sokan aggódnának az elmém épsége miatt, amiért ilyen barátságosan és közvetlenül csevegek egy kvázi idegennel a konyhában úgy, mintha részben már ismerősök lennék, de valahogy most nem akartam emiatt aggódni. A kialakult helyzet még számomra is eléggé szokatlan volt, de próbáltam úgy gondolni erre az egészre, hogy biztosan oka van, minden okkal történik.
- Úgy tűnik nem rajongsz érte és részvétem, vagy valami hasonló és kitartást. – nem akartam faggatni arról, hogy miért nem akar ennyire beszélni az illetővel, mert nem tartozott rám, de kicsit meg tudtam érteni, mert jelenleg én se akartam felkeresni egyet, hogy segítsen feldolgozni a múltamat és válásomat is, ami megannyi évbe telt, hogy véglegessé váljon, mígnem aztán, mint valami elcseszett karácsonyi ajándék megérkezett.
Újra elnevettem magam azon amit mondott, mire Kenzo is felém pillantott, hiszen mostanában nem nagyon látott nevetni vagy mosolyogni se. Még akkor se, amikor a családommal beszéltem. Odaléptem a kávégéphez, megkérdeztem milyet kér, hogy elkészítsem.
- Tudod, a kutyák roppant okos állatok és sok mindent megéreznek, de lehet csak szemmel akar tartani, mert tetszik neki a püspökfalatod és azon morfondírozik, hogy jól döntött-e akkor, amikor nem kóstolta meg. – hangom játékosan csendült, majd a kutyámra pillantottam, aki pont ekkor fejezte be az evést és jött vissza hozzánk. Megállt, majd lassú léptekkel közelebb ment a férfihoz és kicsit megszimatolta újra, aztán otthagyta és beljebb sétált a konyhába.
Amikor végül leült, akkor elé raktam a kávét, ha kért tejet vagy cukrot, akkor azt is leraktam és elmentem a teámért, hogy azzal együtt leüljek én is.
- Igazán könnyed reggeli. – ez nem teljesen volt igaz, de aztán elvettem egy pirítóst és tojást is, de a szalonna gondolatára a gyomrom bukfencet vetett, így inkább azt most kihagytam. – Tudod, ha hamarabb tudom azt, hogy elég csak egyszer kirúgnom a hámból és cserébe kapok egy őrangyalt és terülj-terülj asztalkát, akkor lehet hamarabb megteszem. – két falat között szólaltam meg és pont annyira gondoltam komolyan ezt az egészet, mint az sejthető volt egy ilyen helyzetben. Ha pedig nem kezdett el enni, akkor kérdőn felvontam a szemöldökömet.
- Most teszteled azt, hogy életben maradok-e és csak utána eszel, vagy neked elég csak nézni a kaját és már jól is laksz? Mert ha utóbbi, akkor áruld el a trükköt, mert akkor bármit és bármennyit ehetnék. – cuki fej is dukált a szavaim mellé, majd újabb falatot tűntettem el, mert be kellett látnom, hogy bármennyire is émelygek a tegnap este miatt, attól még kicsit éhes vagyok és talán ez is segíteni fog abban, hogy minél hamarabb helyre jöjjek.
Jó érzés volt kicsit kiszakadni a fájdalom és a sötétség hullámaiból, még akkor is, ha tudtam, hogy ez átmeneti és bármikor újra betemethetett, hogy magával rántson a mélységbe. Szükségem volt erre a kis fényre, amit ez a reggel hozott magával az elmúlt hetek sötétségébe. Még akkor is, ha tudtam jól, hogy talán nem ésszerű és logikus az, ahogyan viselkedem, de ahogy a munkába temetkeztem az érzéseim elől, úgy most azt hiszem ebbe a pislákoló fénybe is.
- Egyébként itt laksz vagy csak a véletlennek köszönhető, hogy pont arra jártál? – ügyeltem arra, hogy ne beszéljek teleszájjal és miután megfújtam a teámat óvatosan kortyoltam párat. Közben pedig Kenzo a lábam mellé telepedett és onnan figyelt minket, hallgatta a beszélgetést. – Remélem nem rontottam el az estédet. – tényleg reméltem, mert igazán hálás vagyok azért amit tett, az önzetlenségéért, de reméltem, hogy nem valami remek bulit kellett kihagynia miattam.

Arra, hogy mennyire tudok magamra vigyázni csak megingattam a fejemet, mert csak részben tudtam. Olykor igen is jól jöttek a barátok és az ismerősök, akiknek köszönhetően nem hagytam még ott a fogamat sehol se. Egyszer talán tényleg túl nagy fába fogom vágni a fejszémet, ki tudja, de most ezen nem akartam aggodalmaskodni, mert ismertem már magam annyira, hogy jöhet bármilyen veszély, akkor is valószínűleg önként fogok belesétálni, ha azzal jót tehetek.  
Miután rátértünk arra, hogy milyen program is vár rá, amivel még engem is meglepett. Nem csak azzal, hogy ennyire könnyedén elárulta, hiszen az emberek alapból se szeretik bevallani azt, ha pszichológushoz kell menniük, mert még mindig gyakran megbélyegezik emiatt az embereket, hanem azzal is, amit még az után mondott, hogy én feleltem neki. Pedig szerintem semmi rossz nincs benne, nekem is lehet el kéne mennem, de valahogy egyelőre nem tudtam rávenni magam. Csak mindig találtam valami kifogást arra, hogy miért ne tegyem meg.
- Pedig nem olyannak tűnsz, mint aki könnyedén elveszíti a fejét. Lehet csak szereti, ha megmasszírozod az orrát. – utóbbit nem gondoltam komolyan, el is mosolyodtam, mintha ezzel kicsit oldani tudnám azt a feszültséget, ami megjelent a témának köszönhetően. Olykor pedig vannak olyan emberek, akik megérdemelnék a képen törlést, vagy az orruk betörését. Nekem is akadt ilyen személy az életemben, hogy néha eljátszottam a gondolattal, de nem voltam erőszakos típus. Még ha a bátyáim sok mindenre is megtanítottak, vagy éppen apa, hiszen a hercegnőjének meg kell tudnia védenie magát.
- Igen, ezzel egyetértek. Ő legalább megteszi… - aprót sóhajtottam, grimasz kúszott az arcomra és összefontam automatikusan a karomat magam előtt, ahogy eszembe jutott az exférjem. Elméletben a férjeknek is vigyázniuk kellene a feleségükre, de nálunk ez rohadtul nem volt meg egy idő után, sőt, inkább valahogy pont az ellenkezője kelt életre. Alig észrevehetően megráztam a fejemet, mintha csak így tudnék kikeveredni az árnyak birodalmából, amibe újfent elkezdtem sétálni, pedig nem akartam. Most nem. Szükségem volt még erre a kis pislákoló fényre, amit ez a reggel hozott magával, még akkor is, ha okát nem értettem és nem is igazán akartam megfejteni. Egyszerűen csak könnyed volt és kellemes, vagy valami olyasmi.
- Csak? – kérdeztem vissza kíváncsian, miután leültünk reggelizni, mert érdekelt, hogy miről is volt szó és láthatta rajtam, ha nem akar enni, akkor nem kell. Na meg faggatni se fogom. Ami megmarad, azt majd úgyis elcsomagolom és odaadom az egyik hajléktalannak. Még az is lehet, hogy többet is készítek, hogy több ember tudjon mit enni. Gyakran megesett, hogy csak úgy elkezdtem főzni, mintha itt lenne az egész család, vagy még nagyobb csoportot várnék, amit aztán gondosan elcsomagoltam és utána az utcákat járva szétosztottam. Talán kész őrültség volt, de én szerettem segíteni másoknak, vagy legalább egy kis boldogságot csempészni a napjukba, meg főzni is. Így pedig mondhatni volt kire főznöm, még ha hajdanán azt hittem, hogy majd lesz egy családom, gyerekzsivajtól lesz hangos a házam, ehelyett pedig itt volt ez a hatalmas, csendes és üres ház.
- Nem hiányzik ez az egész? – mármint nem az üres házra gondoltam, hanem az, hogy többet maradjon és ne csak a munka, hivatás létezzen. Tényleg érdekelt, a kíváncsiság pedig ott ült az íriszeimben is, nem csak a hangomban. – Biztos vagyok abban, hogy örülni fognak a meglepetésnek, hogy itt vagy. – hangom barátságosan csendült, majd lepillantottam a tányéromba, miközben görcsbe rándult a gyomrom, mert én pontosan tudtam, ha egyszer csak úgy hazaállítanék a ranchra, akkor mindenki majd kiugrana örömében a bőréből, de egyelőre képtelenségnek tűnt. 10 éve már, hogy nem jártam otthon, rohadtul hiányzott, de még se tudtam megtenni, pedig most már úgymond még egy kifogásom eltűnt a listáról, lévén elváltam és Holdent is láttam…
Hamarabb végzett, mint én és mondani akartam, hogy nem kell eltakarítania, de már késő volt, mert neki látott, hogy elmossa az edényeit. Lassan felálltam én is, otthagyva a kaját, majd követtem őt a nappaliba, hiszen egyértelmű volt, hogy távozni akar, én pedig nem akartam feltartani és távol se akartam tartani a családjától. Biztosan neki is hiányzott a szülei és a testvére.
Zavar pedig könnyedén kelt életre, ahogy a búcsú egyre inkább elodázhatatlanná vált. Jó volt beszélgetni valakivel és talán szerettem volna kicsit, hogy maradjon, ami kész őrültség volt, hiszen egy idegenről volt szó, de még is. Olykor egy idegen társasága jobb lehet, mint egy baráté, vagy ismerősé, hiszen ő nem tud minket úgy elítélni, mint azok, akik ismernek már minket. És talán féltem is kicsit újra egyedül maradni, mert tudtam jól, hogy akkor majd újra életre kelnek a sötétségben született árnyak.
- Köszönöm még egyszer, amit értem tettél és a reggelit is. Örülök a találkozásnak Michel. – hangom barátságosan csendült, ahogy a bejárati ajtóban álltunk. – Ha egyszer még erre jársz és szükséged van egy idegen segítségére, akkor itt megtalálsz. – barátságos mosolyt is kapott, aztán a kezemet nyújtottam felé, de végül inkább kicsit sután megöleltem, ha hagyta. Valahogy én ilyen voltam, hamarabb öleltem meg bárkit, mintsem csak kezet rázzak velük. Az annyira hivatalos és rideg volt, így inkább csak munkában vagy összejöveteleken tartottam magam hozzá.