Damien & Lilian

Éppen csak túl voltam egy frissítő reggeli zuhanyon, és egy méregerős de hatásosnak bizonyuló kávén, amikor a mobilom csörrent. Mona volt az. Hullámzóan búzaszőke hajú, örök mosolyú lány, kit még a középiskolából ismertem. Sosem voltunk elválaszthatatlan barátnők, nem osztottuk meg egymással a titkainkat és a barátságunk igazából arra korlátozódott, hogy hetente kétszer eljártunk moziba, vagy éppen valami izgalmas off-broadway produkcióra.Alapvetően az ízlésünk sok dologban különbözött, de ezekben a dolgokban nagyon is hasonlítottunk egymásra.Ez a fajta közös érdeklődés pedig úgy tűnt, hogy hosszabb távra is mutat, semmint a középiskolás évek. Mona itt maradt New Yorkban, és az egyetem után egy könyvelő irodában vállalt középszerű állást. Stabil volt, bár minden bizonnyal roppant unalmas, legalábbis, nekem külső szemlélőnek. Én nem tudtam magam elképzelni valami zárt irodában, ahol csak a billentyűzet kattogása, a rádióból tompán felcsendülő slágerek, a kollégák pletykái jelentik a mindennapi izgalmakat.Ki sem bírtam volna azt hiszem.
Mozi után néha összejöttünk újabban beszélgetni is, és egyre inkább úgy tűnt, hogy neki, bár megfelelő ez az élet, valami mégis hiányzik. Kevés barátja volt, és talán siralmas, de mindegyik közül én, aki állandóan a világot járta bizonyultam a legstabilabbnak. A kapcsolatai rendre kudarcba fulladtak, elsősorban azért, mert sosem tartottak tovább néhány fülledt és kellemes éjszakánál.Mona többet akart, a pasik azonban megelégedtek csupán annyival, hogy időnként összegyűrték vele a lepedőt.Mona roppant magányos volt, és ahogy az évek futottak vele, ez egyre inkább érezhető volt.Őszintén szólva sajnáltam, és szerettem volna neki valami vigasztalót mondani, de azon kívül, hogy néha szereztem neki kedvezményes utazási kupont ide vagy oda, meg beültem vele izgalmas vagy kevésbé izgalmas filmekre, musical-ekre nem sokat tudtam tenni érte. Még mindig nem voltunk barátok, mindig nem éreztem, hogy ő lenne az az ember akinek ki tudnám önteni a lelkem alkalomadtán - mert hé….a látszat ellenére erre nekem is néha szükségem lenne - nem volt semmi ami összekötött volna bennünket. Mégis valahányszor hívott, és éppen szabad voltam, nem tudtam neki nemet mondani. Az utóbbi hónapokban éreztem, hogy a filmezés helyett sokkal inkább arra van szüksége, hogy elmenjünk valahova….hogy beszélgessünk, hogy magunkba tömjünk bűnös mennyiségű süteményt, hogy nevessünk a semmiségeken, ostoba tréfákon. Néha éreztem, hogy valahogy fáj neki a magány, amelyet mosoly mögé rejt.
- Hello Lili…nem zavarlak?- bizonytalanul csendült a hangja, kissé talán meg is bicsaklott.Mintha pár perccel korábban még erőteljesen zokogott volna.Ismertem ezt a hanghordozást. Terence után számtalanszor hívtam fel így a mamát.
- Dehogy!Tegnap értem haza Bangkokból és most két napot a városban töltök.Gond van?- kérdeztem végül az utolsó mondatommal, melyben igyekeztem óvatos és visszafogott lenni.
- Nem….nem igazán…de igen…kicsit!- a mondatrészek között pár másodperces szüneteket tartott, én pedig tudtam, hogy valójában azért hívott, mert szüksége van valakire, akinek elmondhat mindent….mindent ami éppen a lelkét nyomja.Nem tudom mennyire vagyok erre felkészülve, mert pihenni akartam, kicsit nekem is kellett volna a feltöltődés, de a fene egye meg, sosem tudtam nemet mondani életem során olyankor, ha azt éreztem, hogy valakinek szüksége van egy szabad vállra amit kellőképpen összezokoghat.Sóhajtottam, és lehunytam a szemeimet.Próbáltam kitalálni hova is mehetnénk beszélgetni. Talán egy óriási bögre forró fehér csoki jót fog tenni neki, búfelejtő mennyiségű tejszínhabbal.Vagy elmehetnénk megnézni valami olyan kiállítást ahol a képek másodlagosak, mégis jó előttük ácsorogva beszélgetni, kicsit otthagyni mindent, ami éppen a lelkünket nyomja. Nálam működni szokott. Mona azonban megelőzött és egy olyan programot dobott be, amely valószínű még csak meg sem fordult volna a fejemben.
- Lili….van kedved eljönni Coney Island-re? Felülhetnénk az óriás kerékre, vagy valamelyik csíkos kupola alatti lovas körhintára. Ennénk vattacukrot, meg színes cukordrazsés tölcsért. Dobálhatnánk fél dolcsis medvéért cserébe, vagy beülhetnénk azokba a vicces légpárnás autókba.Vagy csak leülnénk egy padra és miközben mályvacukrot eszünk, beszélgetnénk.- a hanghordozása lassú volt, kicsit ábrándozó ám mindenképpen kérlelő.Kapaszkodott annak lehetőségébe, hogy nem fogom visszautasítani, és nem is tettem.
- Rendben….de Mona….nekem még dolgom van délelőtt. Mit szólnál a délutánhoz?
- Az teljesen jó. Találkozzunk az óriáskeréknél négykor.
Lelkes volt, izgatott és azt hiszem valamiféle módon meg is könnyebbült.Igazából sosem éreztem tehernek ha át kellett szerveznem valaki miatt a szabadnapomat, főleg olyankor nem, ha tudtam, hogy az illetőnek szüksége van rám.Éppen ezért érintett érzékenyen, amikor nem sokkal a megbeszélt találkozó előtt, mikor már megvettem a belépőt és az óriáskerék felé tartottam rezzent a mobilom. Mona hagyott üzenetet, hogy közbejött valami, nem tud jönni, és reméli még nem szólt későn.Sóhajtottam egy nagyon, megdörzsöltem az orrnyergem, és csak annyit írtam vissza, hogy semmi gond, előfordul, és majd írjon mikor fussunk össze megint.Nem mulasztottam el a sokszivecskés szmájlit a végére rakni, hogy érezze tényleg nem haragszom. Bár nem állítom, hogy ne lett volna jobb dolgom, mint itt múlatni az időt Coney Island-en ahova még csak el sem akartam jönni.Most mégis mi a csudát csináljak? Igazából ha jobban belegondolok külön programot nem terveztem ma….hacsak programnak nem tekintjük, hogy nagyjából tizedszer akartam nekifutni annak a könyvnek amit még nyár elején vásároltam, és amit legalább két éve tervezek elolvasni.Pattogtattam volna vajas popcornt főztem volna egy mangós teát, és felvettem volna azt a buta szőrös macis mamuszt, amit még Svájcban vásároltam a múlt decemberben.Valószínű el is aludtam volna, amikor már csak zümmögve megy a tévé egy éjjeli talk show-al, és rémes műröhögéses közönséggel.
Azon kaptam magam, hogy ott állok az óriáskerék előtt, felfelé bámulok, és azon gondolkodom, talán egy kört megérne felülni. Ott lennék a magasban, mintha a felhők fölött lebegnék, úgyis az az én közegem, ott érzem otthon magam.Mégis oly messze van ez a repülés élményétől.Nevető emberek egy csoportja robog el mellettem, majd egy kisebb család a civakodó gyerekekkel, egymásba kapaszkodó középkorú házaspár, szerelmes pillantásokkal és sietve adott csókokkal egy tizenéves kamaszfiú és lány.Én meg még mindig csak ácsorgok, azon gondolkodva, hogy talán mégsem. Talán visszafordulok, fogok egy taxit és hazamegyek.
Az illatos, lassan narancs színűre váltó délutánban a fények, mik lassan kigyúlnak, olyanok, mint egy karácsonyi varázslat előfutáraiként érkező apró manók lámpásai.Összerezzenek, amikor a zsebemben megzörren a mobilom. Érte nyúlok és előhalászom, eközben újabb üzenet érkezik.Arc nem tartozik a felvillanó névhez, de igazából nem is kell. Nagyot lódul a szívem, amikor megpillantom a múlt egy apró, felvillanó részletét: Damien D.Fogalmam sincs miért őriztem meg a számát. Ez éppen olyan érthetetlen, hogy miért őrizgetünk évekig egy ostoba rózsát, amit az első randevún kaptunk, és nem lett szép vége, mégsem tudtunk tőle megválni.És én miért őrizgetek még róla közös képeket, vagy olyan dolgokat, amelyek egykor összekötöttek bennünket.Egy csodás érzés volt, szomorú befejezése lett….lezártam, mégis az emlék olyan elevenen tör felszínre, hogy nem vagyok képes neki parancsolni.Zavarodottan kapom fel a fejem, és a második üzenet egyértelmű, humoros megjegyzése ellenére először balra fordulok, és csak utána az említett irányba. Ahogy megpillantom, a sok évvel ezelőtti emlék minden szépsége és fájdalma egyszerre rohan meg.Kipirult arccal figyelem, bolond, ostoba mosollyal, amely nem tudom, hogy a látványának szól, vagy pusztán ez a mindent megszépítő elmúlás hozadéka.Lehajolok a mobilom kék fényébe, hogy válaszoljak neki. A délután a közelgő este varázslatát hordozva egyre jobban birtokba veszi az őszkékre festett égboltot, hogy szürkület fátylát vonszolja rá.
“Ha a melletted lévő zöld pulcsisra gondolsz, valóban jóképű.Mondd csak Damien, ide mersz jönni, vagy csak a távolból szemlélődsz? A finom utalásod értettem, de csak azért mert jegyed van, még nem fogok veled felülni csak úgy.”
A küldés gombra nyomtam, és felpillantottam rá huncut mosollyal.Sosem tudtam rá haragudni. Szerettem volna, de én erre képtelen vagyok. Damien megcsalt….Terence egyszerűen elhagyott, de Damien más volt. Őt tényleg szerettem. Az első szerelem az az érzés, amelyet később keresünk mindegyik kapcsolatban, és ha szerencsések vagyunk megtaláljuk.
A kabátom zsebébe süllyesztettem a mobilom, és a kezem itt otthagytam, sőt a másikat is mellé raktam.
- Hé kislány, van még egy szabad helyem. Mit gondolsz, lennél az útitársam a felhők fölé?-perdült mellém egy nagyjából huszonöt forma, csupa mosoly fiú, és a fején lévő kerek szövetkalap karimáján még biccentett is egyet ahogy a kapitányok szokták.
- Nem tudom, még nem csekkoltam be.- feleltem és megvontam a vállam, tekintetemmel Damien-t kerestem, aki egy pillanatra eltűnt arról a helyről ahol az előbb állt.Hát….lehet még mindig nem szereti a kihívást…bár az is lehet, hogy mégis?Már éppen elfogadtam volna az idegen meghívását, amikor megpördültem és ott találtam magammal szemben Őt. A múltat, akit felejteni akartam a középsuli után…az elsőt….mindenben az elsőt…csókban, szerelemben, együttlétben….megcsalásban…szakításban. Fájt, ahogy mindenkinek fáj, de meg is erősít egyben.Csak álltam ott mosolyogva, zavarodottan mintha ott lennénk azon a napon, amikor ugyanilyen mosollyal fogadtam az elválást.