Korán kezdtük a bulizást a többiekkel. Valójában csak egyetlen embert ismertem, vele is csak hébe-hóba szoktunk találkozni. A többiek ismeretlen arcok voltak, és inkább azért voltam itt, mert nem volt más dolgom, és nem akartam otthon unatkozni; mint hogy valójában szerettem volna ezekkel az emberekkel együtt lógni. Először egy manhattani bárban kezdtünk, de ott nagyon gyorsan kitört egy csúnya verekedés, szóval inkább odébb álltunk. Továbbra is Manhattanben voltunk, de most egy olyan bárt választottunk, ahol több biztonságis állt az ajtónál. Egy ideig még együtt is maradtunk a többiekkel, majd a csapat egy kicsit szétszéledt. A haverom kapásból a terem másik felébe vette az irányt, ahol pár csinos lány már messziről integetett neki. Meg se kérdezd, honnan ismeri őket. A srác szerintem több időt tölt bárokban, mint otthon. Engem is így szedett fel, mikor ugyanarra a lányra hajtottunk. Szerencsére a többi srác, akikkel jöttünk, egész jófejek voltak, így továbbra is volt társaságom. Rögtön odavergődtünk a bárpulthoz, és rendeltünk pár shot vodkát, kezdésnek. Ennek eredményeképp rövid időn belül azt vettem észre, hogy kezdtem elveszíteni a kontrollt a tetteim felett. Egyre hangosabban nevettem és egyre több ismeretlen arccal kezdtem el beszélgetni. Mire észbekaptam, már egy ismerősömet sem láttam. Azonban én még nem akartam hazamenni, így fogtam magam, és elsétáltam az első metrómegállóig. Ott felszálltam a metróra, ami isten tudja, merre vitt. A következő emlékem az, hogy ismét egy bárban ülök, valami minőségibb rumot iszogatva. Szerencsére annyira még tiszta volt a fejem, hogy nem kezdtem el mixerrel inni. Mikor legközelebb felnéztem az italomból (mondjuk inkább úgy, hogy az üres poharamból), azt láttam, hogy egyre kevesebben lézengenek már bent. Mivel elég egyedül éreztem magamat, felálltam az asztaltól és leültem a bárhoz. Átcsúsztattam az üres poharat a pulton, majd felnéztem az előttem álló bárpultosra. - Miattam ne fáradj. Végül is csak a fizető, piáló vendég vagyok - mondom egy lesajnáló pillantás kíséretében.
Átlagos volt az este. Nem voltak se túl kevesen, se túl sokan, beesett néhány alfahím, természetesen csoportosan, hogy vonzerejüket még inkább megerősítsék, mert hogy falkában bátor a farkas, és megjelent még kora este egy csoport kanapévirág is, akik biztosan most vannak kocsmában életükben harmadszor, és menőnek tűnik kikezdeni a pohárszedő lánnyal, pedig ilyen tapasztalatlanul és udvariatlanul csakis a farkasoknak megy. Mor például tapasztalt, gyakran udvarias, és kivétel nélkül minden alkalommal bocsánatot kér vagy követel, van is egy groteszk vonzereje, amolyan atipikus rosszfiú, akit tényleg senki sem tud megszelidíteni. Leglábbis az az egy ember, akinek (hallomásból) sikerülhetett, elúszott, és nem látszik visszajönni. Az persze az én bőrömbe kerülne, amit már eladtam. Pár perce már csak poharakat szedek, a pultot törölgetem egy megsárgult, alkoholszagú ronggyal, kimegyek egy-egy asztalhoz begyűjteni az üres üvegeket és teli hamutartókat. Nyugodtabb zene szól, mint egész éjszaka, hajnal 4 fele jár, a még bent lévő vendégek nagy része már csak azért van itt, mert nem tud hazamenni, de ebben mindig megbízható segítséget nyújt Berry, a kidobó. Nem mondanám, hogy gyakran van rá szükség, de azt sem, hogy ritkán, inkább csak úgy érdemes emlegetni, hogy minden nap akad egy kis munka mindenkinek. - Mindenki kérje ki az utolsó körét, fél óra múlva zárunk! – jelentem be kicsit sem agresszíven, hangosan, érthetően és határozottan, de nem kiabálva, elvégre egy átlagos brooklyni bárban vagyunk, nem egy bronxi pénzmosóban. Miközben a pultot törölgetem, rád nézek, ahogy a másik oldalán agonizálsz, majd kóstolgatsz, nem olyan szexi módon, mint inkább nyomorultul. Néhány másodpercig csak nézek rád, aztán félreteszem a rongyot, leemelem a polcról a rumot, amit nem rég töltöttem neked, és színültig engedem a poharadba. Az üveget ezúttal, csak a pár centivel arrébb tolom, és az alkaromat a pultra támasztom, pontosan veled szemben. - Hívjak taxit? – kedvesen és kíváncsian nézek rád a viselkedésed ellenére, amit egész nyugodtan be lehet tudni az alkoholszintednek. Vajon megcsalt a barátnőd, magányos vagy, netán tragédián vagy túl, vagy csak egy idetévedt manhattani újgazdag kölyök vagy, akit félúton elhagytak az érdekhaverjai, miután elvesztette a hitelkártyáját, és elpiálta minden készpénzét, ami nála volt? Többször láttalak már itt, de sosem ültél még a pulthoz. – Remélem, van nálad pénz, mert fizetés nélkül senki nem megy ki innen – nem vagyok fenyegető, sőt, ásításra nyitom a számat, miközben újra a rongy után nyúlok.
Épp leülnék a bárpulthoz, mikor az előttem álló csaj elkiáltja magát, hogy hamarosan zárnak. Bele se akarok gondolni, mennyi lehet az idő, ha egy New York-i báros azt ordibálja, hogy záróra. - Nem akartok beszerezni egy csengőt, mint a régi szép időkben? - Azzal lehet, hogy többre menne, mert hogy a sarokban kuporgó alakok ezt a hangot nem hallották meg, az is tuti-biztos. Mondjuk ez a legjobb módszere annak, hogy elmondhasd: te szóltál a vendégeknek, hogy eljött az ideje az utolsó lehetőségüknek, hogy piát rendeljenek; mégis megspórolja magának az időt, hogy a fél bárnak nem kell kitöltenie, amit kért. Nem túl elegánsan kérem ki az utolsó italomat. Csurig tölti a poharamat, amit az egyik oldalról díjazok, mert még vagy öt ilyen beleférne a kis fejembe, mielőtt hazamennék; viszont ott motoszkál a fejemben, hogy... - Vajon azért töltötted ennyire csurig a poharat, hogy színfoltot vigyek unalmas estédbe, és szórakozhass rajtam, miközben ide-oda lötyögtetem a piát a remegő kezemmel; vagy azért, mert rendmániás vagy, és imádsz takarítani? Utóbbi esetben van egy csinos kis lakásom, amire már nagyon ráférne egy kis porolás - mondom, miközben odahajol a pultra. Úgy érzem, előbbi lesz igaz. Semmi nem történt egész este, mióta itt ücsürögtem. Mindenki csak itta a piáját, nem hangoskodott, így a bárosoknak is korai zárásuk lesz, mert megtippelem, hogy időben ki tudják majd tessékelni a kedves vendégeket. Kérdésére ránézek, majd közelebb húzom a poharat. Sikerül lötyögtetés nélkül olyan távolságra húznom magam felé, hogy le tudjam szürcsölni a tetejéről a finom italt. Elégedetten elmosolyodom, majd a kezembe veszem a poharat és lehúzom, ami benne van. Körbenézek, majd vissza a lányra. - Tulajdonképpen hol is vagyunk? - Teljesen biztos voltam benne, hogy jártam már itt korábban. A lila köd mögött, ami elködösített, mikor errefelé sétáltam, felismertem az utat, amerre mentem. De nem rémlik, hogy valaha is szántszándékkal jöttem volna ide. - Biztosan megoldjuk valahogy - mondom, majd közelebb csúsztattam hozzá a jobb kezemet, mire felvette a közelében lévő rongyot. - Újabb ázsia-ellenes? Akkor ünnepélyesen elmondom neked - mondom, miközben elkezdek kutatni a zsebemben. - - Amerikai vagyok. Ízig-vérig. Leszámítva azt a pár évet, mikor anyám akaratom ellenére Dél-Koreában tartott. De szerencsére lelépett valami vietnámi lötyedékkel - Micsoda szótáram van. -, én pedig itt kötöttem ki. Jó sztori, mi? - A pult fölé húztam a tárcámat, amit mindeddig kerestem. Kinyitottam, majd a csaj felé nyújtottam a hitelkártyámat. - Lehet, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok, de az eszem még megvan.
Kéretlen megjegyzésedet ugyanúgy figyelmen kívül hagyom, mint az aktuális attitűdödet, pedig lenne elképzelésem arról, hogyan kellett volna megnevelniük a szüleidnek, bár én pont nem az vagyok, aki valaha is látott jó példát, éppen csak elég annak az ellenkezőjére gondolnom, amit én éltem át. Pohárnyomokat és rumfoltokat sikálok, ott hagyott aprót teszek a kasszába, a gumialátéteket rendezgetem, miközben elmosolyodva hallgatom előadásodat a komplexusokkal, képtelen elvárásokkal és sikertelenségekkel teli életed történetét, bár egy szót sem ejtesz ki erről, mégis úgy viselkedsz, szoktak ilyen pasik járni erre, panaszkodni is, és nem te vagy az első, akinek segélykiáltásai udvariatlanságba és nagyzolásba vannak öltöztetve. De ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a gesztusaidat, pont én, aki bármilyen viselkedéssel szemben el tudná játszani, hogy minden a rendjén halad. Te nem tehetsz róla. Én nem tehetek érte. Egy halk sóhaj után elindulok feléd. Veled szemben a pultra könyökölök, és tekintetemet mozgatva eljátszom, hogy az ajánlatod elgondolkodtató. - Kétszáz dolcsiért kisikálom az utolsó kis pókhálós sarkot is a csinos kis lakásodban – arckifejezésemmel jelzem, hogy az ajánlatom igenis komoly, kétszáz dolcsiért sok egyebet is megtennék, egy kis takarítás jelentéktelen szolgáltatás cserébe. Rád nézve pedig te pont olyan vagy, aki ki tudja és ki is fizetné ezt az összeget. De remélem, szépfiú, hogy ennél fukarabb vagy, mert ha nem haza megyek zárás után, a munkánál jóval többet fizetek majd ezért a pénzért. Francba, pedig már csak háromszáz hiányzik a tandíjból. – Ha nem tudod meginni, segíthetek – ezúttal elmosolyodok, mert a mondvacsinált büszkeséged szórakoztató. Meg sem lep, hogy nem emlékszel, hogy kerültél ide, és válaszképpen csak eléd teszem az egyik poháralátétet, amin a bár neve és logója szerepel, bár megfordult a fejemben, hogy képtelen vagy már olvasni. Percek óta gondolkodom rajta, hogy tényleg felmennék hozzád takarítani, mi rossz történhet, legfeljebb nem kapom meg azt a pénzt, de ha esélyt sem adok rá, a következő két hétben sem lesz szabadnapom, a szalonban nincs új tetkó megrendelés, és valójában tényleg fogalmam sincs, hogyan fogok végre időben fizetni, különösen akkor, ha Morrigan újra elveszi egy részét. Nem valószínű, hogy még egyszer késhetek a befizetéssel, Miss Kernshaw fenyegetése, hogy kirúg, ezúttal tényleg véresen komolynak hangzott. Nem értem a kirohanásodat, nem is tudok teljesen figyelni rád, de ha tudnék is, elengedném a fülem mellett, ahogy mindent az életemben, kivéve azt, ami szemközt talál, azt elég nehéz elengedni. Bólintok, amikor végzel a történeteddel, aztán visszamegyek hozzád, a pultra teszem a terminált, és beütöm az összeget. - Egy üveg rum…27 dollár – elkapom a kezedből a kártyát, és lehúzom, mielőtt bármi ellenérved lenne, hogy a rumos üveg, amit kifizettettem veled, még félig tele van. Visszanyomom a kártyát a kezedbe, elteszem a terminált a pult alá, és egy tiszta poharat elővéve megtöltöm rummal, hogy aztán egy lendületből le is gurítsam. Az üveget és a poharat is előtted hagyom, amikor odébb lépek, hogy lezárjam a kasszát. – Nem érdekel sem a bőrszíned, sem a származásod, amíg dollárban tudsz fizetni. Záróra! – kiáltok ki annak a maradék három embernek rajtad kívül, majd miután mindegyik elhagyta a helyiséget, kimegyek a pult mögül beszedni a poharakat és letörölgetni az asztalokat.
Ugyan nem úgy néz ki a csaj, mint akit nagyon meghatna a sok marhaság, amit itt összehordok, az igazságtartalma meg annál is kevesebbet. Azonban nekem jól esik egy kicsit beszélgetni, ezzel együtt talán tisztul is a fejem. Illetve tisztulna, ha nem lenne előttem még egy tele pohár valami. Szagra rum. Azt szeretem. Már idejét sem tudom, mikor szoktam rá. Anya szobájában találtam még régebben egy üveggel, amit elcsentem. Igazából nagyon nem ízlett a cucc, de nagy fiúnak éreztem magam attól, hogy tilosban járok. Kétszáz dolcsi? Apa szerintem a zsebében tart ennyi készpénzt, és akkor a pénztárcájáról még nem is beszéltem. Felemelem a jobb mutatóujjamat, hogy beolvassak neki, hogy mégis mit képzel, mi vagyok én, milliomos, mikor rájövök, hogy kifejezetten jól öltözött vagyok a mai este, és itt vedelek már mióta, nem sajnálva a pénzt. Így hát csak visszateszem az ujjamat, és rámosolygok. - Olcsón adod magad. Majd még meggondolom - kacsintok rá. Valójában nem bánnám, ha valaki kitakarítana nálam, habár általában rendet tartok. De mióta a kis szőrgombócot örökbefogadtam, azóta akkor a kupi, hogy nincs kedvem minden nap rendet tenni, leporolgatni a pultokat, és felporszívózni. Szegény kutya nagyon is szobatiszta, viszont valamiért állandóan minden kutyamancs nyomos, és mindenhova fel tud mászni a kis vakarcs. Imádom. - Egy szóval sem mondtam, hogy nem vagyok képes meginni - mondom, miközben közelebb húztam a poharat. - Csak azon gondolkoztam, hogy vajon bohócnak, vagy részegnek nézel? - Pár pillanat gondolkodás után ismét megszólaltam. - Nem mintha sok különbség lenne köztük. Közben meglátom a poháralátéten a bár nevét és logóját. Valami rémlik, mintha már jártam volna itt korábban. De mit keresek én egy brooklyni bárban ilyenkor? Már épp tiltakozni akarnék, hogy az az üveg az nem nagyon fogyott el, de úgy gondoltam, hogy majd szépen kisunnyogok vele a bárból, mikor senki sem figyel. Végül is, fizettem érte. Senki nem mondta, hogy nem vihetem el. Ekkor azonban mindenféle engedély kérés nélkül simán lehúz egy pohár rumot a csaj. Mármint az én rumomból. - Nem hallotam, hogy engedélyt kértél volna, hogy az én rumomból igyál. Ezt levetted a rum árából, vagy ezt most vehetem úgy, hogy fizettem neked egy italt? Elmosolyodtam, mikor kiderült, hogy nincs semmi baja velem. Általában New Yorkban elfogadottak a vágott szeműek, de ki tudja, kibe botlik az ember. Mikor engem nem küldött ki a többiekkel együtt, kissé meglepődtem. Ugye nem akar itt marasztalni? - Arról volt szó, hogy te takarítasz nálam, nem arról, hogy itt maradok segíteni, és kisuvickolom a helyet. - Másképp ötletem sem volt, hogy mégis miért nem dobott ki engem is a többiekkel együtt. Ekkor viszont támadt egy isteni ötletem. - Tudod, mit? Hagyjuk a lakástakarítást. Tudsz főzni? - Elkélne valaki, aki megszabadít a rendelt kaják unalmától.
Nem próbáltam olyan ajánlatot tenni, amire biztosan nemet mondasz, de nem állt szándékomban elfogadni pénzt tőled a számla összegén felül. Te más világban nőttél fel, biztosan Manhattanben, ahol a fények mindig világosabbak, és bevallom, egy pillanatra átfutott a gondolat a fejemen, hogy életemben először láthatok egy filmbéli manhattani lakást belülről is, legyen ennek bármi ára, de kénytelen vagyok ismét beismerni, hogy az elérhetetlennek tűnő dolgoknak valóban hatalmas ára van. De ha nem is hatalmas, másmilyen. Manhattan illúziója csábít, vonz, előállít, ítél és fogva tart. Émelyítő gondolata elveszi azt is, ami addig a földön tartott. Te pedig tökéletes ammóniája vagy a képzelgéseimnek. - Tényleg kíváncsi vagy, minek nézlek? – ismét megállok veled szemben, és a pultra támaszkodok. – Egy magára hagyott, magányos, részeg gyereknek – tényleg ennyire szánalmas vagyok, amikor egyedül iszom egy parkban hajnalban? Tényleg így vergődök magamban, ahogy ez a gyerek, csak én a sárban, ő pedig egy kádnyi tejben? Néha meglátom magamat az asztalokra öntött alkoholtócsákban, mint a filmekben, amikor a főhős aa víztükör fölé hajol, és meglátja benne a lelkiismeretét, majd hirtelen rádöbben minden probléma megoldására, csak ez az utolsó mozzanat esetemben rendszeresen elmarad. A rongy megtelik szesszel, ami gyakran csak még inkább marja a sebeket, a pulton sorban állnak az üres poharak mosogatásra várva, én pedig csendben visszalépek a pult mögé. - Meghívtál – megengedem a csapot, és alá dugom a poharakat. Mosogatószert öntök a szivacsra, és néhány csikorgó hanggal hanyagul végigmegyek a poharakon. Nem zavar, ha beszélsz, ha hallgatsz, leginkább csak fáradtság ül ki az arcomra. – Nem zártam be az ajtót – nézek fel rád egy pillanatra, majd a kijárat felé, aztán elmosom az utolsó poharat is. A hátamra dobom a hátizsákom, kijövök a pult mögül, és ezúttal melletted állok meg. – Kétlem, hogy nincs elég bejárónő végtelen manhattani referenciával, két diplomával, négy nyelvvizsgával és odaát vállalható ruhatárral – a kezembe veszem a mobilom, és tárcsázni kezdem az egyik taxitársaság számát. – Manhattanbe mész, ugye?
Kezdőlap
