- Itt van. Nézd meg! - Essie elé toltam a telefonomat az asztal lapján, majd ismét nekidőltem székem háttámlájának. Úgy helyezkedtem, hogy egészen kényelmes rálátásom legyen a pultra. A karamellás frappucinómból kikandikáló zöld szívószálat a számnál tartottam, néha bele-beleszívtam, de figyelmemet az sem tudta volna megtörni, ha váratlanul egy atombomba pottyan a Starbucks kellős közepére. Pislogás nélkül ültem volna végig. Akkor sem engedtem szemeimnek pihenőt, amikor Essie felelt. Szakadatlanul, vizsgáló, átható tekintettel figyeltem, teljes mozdulatlanságban. - Josie. Így hívják. Az NYU-n tanul, pedagógiát. Húsz éves. Ikrek. - Belemosolyogtam a szívószálamba, az orromon gúnyosan fújtam egyet; ikrek. Persze én Halak voltam, és az sem illett a Koshoz, de Essie jól tudta, hogy az aszcendensem volt a mérvadó. '98 március 15-én, délben születtem, Washingtonban. Az aszcendensem Oroszlán. Az Oroszlán és a Kos összeillettek, passzoltak egymáshoz, vonzották egymást, gyümölcsöző szerelmet ígértek. Nem úgy, mint az Ikrek és a Kos. De természetesen nem kellett asztrológusnak lenni ahhoz, hogy ezt megállapítsuk; üvöltött az egész lányról, hogy semmi esélye. Olyan unalmas volt, hogy még ahhoz is lusta voltam, hogy valódi ellenszenvet érezzek iránta; tulajdonképpen olyan volt, mint egy darab bot, az embernek belerúgni sem volt kedve.- Nem kell aggódnom, igaz - pillantottam most barátnőmre, elszakítva tekintetemet a prédáról; ki hallott már olyat, hogy az oroszlán egy darab botra vadásszon? A kérdésem sem volt valójában kérdés, állítottam, de azért szerettem volna, ha Essie is megerősíti. Ő volt a habarcs a téglámhoz, bármit is építettem éppen. Ő is megmondhatta, hogy ugyan mitől kellett volna tartanom. - De ha nem kell aggódnom, akkor miért aggódom? - dőltem előre frusztráltan, az asztalra könyököltem, öklömön támasztottam az államat. A telefon ott világított közöttünk a kis, kör alakú asztal közepén. Onnan mosolygott rám Josie és Stephen. Az utóbbi instagramjáról. Ennél már csak az volt a rosszabb élmény, mikor Josie teljes valójában mosolygott rám a kávépult mögül, azzal az istentelenül unalmas, íztelen fejével. Mit adhatok?, kérdezte. Dögölj meg. Végül csak egy frappucinot kértem, és jattot is hagytam, azon vehet magának személyiséget. - Nem is tudom minek akartam annyira idejönni. Dögunalom ez a nő. Emlékszel Adele Hayesre gimiből? Amikor odajött hozzánk bocsánatot kérni. Na, ő is olyan volt, hogy az embernek még haragudni sem volt kedve, az is unalmas volt. Ezek a legrosszabbak, még magadat is szívesebben kötnéd fel, mint őket - mosolyodtam el a régi, gimnáziumi emléken, és vállat vontam. - Na mindegy. Hogy állunk a Trevor Ricci ügyünkkel? Válaszolt már?
Lopva pillantotok Nicole telefonja képernyőjére. Ezerszer láttam már a fotót. Nyilván. Láttam, mikor Stephen kirakta, aztán mikor Nicole elküldte nekem, aztán mikor cuki kommenteket küldözgetett Stephen lánynak a kép alatt, és a csajszi is hasonló mértékben osztott a szívecskéket, akkor is láttam, mikor Nicole nyomozó akciót indított. Sőt, már az én telefonomra is letöltette velem, hogy biztos, ami biztos meglegyen. Ennek ellenére most is alaposan megnézem a képet, átfürkészem minden egyes pixelét, hátha látok valami változást. Semmi. Ez a kép még mindig ugyan olyan gyanús és ártatlan egyszerre. Mármint Stephen olyan boldognak tűnik, mint mikor még együtt voltak Nicolelal, és ők is ugyan ilyen cuki képeket osztottak meg. Emlékszem mindig lelkesedtem értük. Nicolhen ship örök szerelmese leszek. Szomorúan félre húzom az ajkam, úgy pillantok megint a barátnőmre. Megrágom magamban minden gondolatom háromszor, mielőtt bármit is kimondhatnék. Kortyolok egyet a hordozható bögrémből, ami ezúttal is mandulatejes lattet rejt magban. Nicole is kapott tőlem egy hasonló bögrét, amin ráadásul egy közös kép van róla meg Stephenről. Először azt hittem csak a szakításuk miatt nem használja, de most egyre inkább úgy tűnik, hogy csak utálja a teknősöket, akik keresztbe lenyelik a szívószálakat, és megfulladnak tőlük, mert vettem neki egy másikat, egy egyszerű virágosat, de még azt se láttam nála. Miután lenyelem a kortyot, leteszem az asztalra a bögrém, és én is kényelmesen hátra dőlök a székemben. Még véletlen se nézek a pultos lányra, már rendeléskor is annyira kínosan megbámultuk, hogy örökre a tudatomba égtek vonásai, az a babaarc. - Stephen kos, úgyhogy összeillenek – doboltam az ujjammal idegesen a combomon a megfelelő szavak után kutakodva - persze az oroszlán aszcendesedet ez nem üti, ti vagytok az álompár, simán lenyomsz egy ikreket… kivéve, ha az ő aszcendense is oroszlán vagy nyilas plusz ugye az ikrek… - annyit bújtuk Nicolelal az asztrológiai hónlapokat, hogy mindent is tudok az ő és a saját ideáljaimról. Trevor Ricci is pont ezért tökéletes hozzám, mert ő egy kos, és én nyilas révén tökéletesen illek egy koshoz. Ezért jövünk ki ennyire jól Nicolelal is, mert ő félig oroszlán, és az oroszlánokat is nagyon csípem. Az ikrek énje pedig tökéletesen passzolt az én rák aszcendensemhez, mintha egymásnak teremtett volna minket az univerzum. Biztos már előző életünkben is közös utakon jártunk, mert ilyen szoros kötelék még a számisztika alapján is csak nagyon ritka. – Akkor kéne aggódnod, ha egy százhatvan centis vörös szépség lenne, de belőled nincs még egy – előre dőlök, és bíztatóan megsimogatom a kezét, ahogy anya szokta, mikor szomorú vagyok. Én se szándékosan csinál, inkább amolyan belső ösztön, hogy azonnal jobb kedvre derítsem a Nicolet. Olyan fájdalmas őt szomorúnak látni, kicsit én is mindig elkenődök, mikor lefelé konyulni látom az ajkát. Legszívesebben azonnal felhívnám Stephent, hogy ne legyen buta, nem tudja mit vesztett, azonnal fogadja vissza ezt az okos és szép lányt. Ötletem sincs, hogy volt képes elengedni, hagyni kicsúszni a kezei közül. A helyében engem már felemésztett volna a hiány és a bűntudat. – Azért aggódsz, mert szereted, és a szeretteinkért aggódunk. Bár ő ártatlannak tűnik – veszek egy lopott pillantást a hús-vér beszélgetés témánkról, és kételkedve az alsó ajkamba harapok. Nem szabad senkit elítélni, amíg nem bizonyosodunk meg róla, hogy rossz ember. Vagyis mindig mindenki ezt mondja, de közben a barátnőm véleménye meg mégis más erről a Josieról, aki kétkézzel osztogatja az Instagram posztok alatt a szívecskéket. Miért nem elég egyet írni? Vagy maximum kettőt, vagy ha nagyon rááll az ember ujja, akkor hármat. Én mondjuk mindig hármat szoktam írni, persze nem mindenkinek. Nicolenak mondjuk igen, meg Dannak és Jessnek is. - Emlékszem rá. Szerintem kedves volt tőle, hogy bocsánatot akart kérni, persze attól még nem lett érdekesebb, csak kedves dolog volt tőle… - nem merem azt mondani, hogy aranyos lány volt és szimpatikus, Nicole úgy is az ellenkezőjét gondolaj, és talán igaza van. Ő jobb ember ismerő nálam. Ott volt az a Wesleys eset is, ő akkor is előre szólt, hogy valami nem klappol a sráccal, pedig szerintem ő is aranyos volt, csak utána sokáig sírtam. Mikor feljön Trevor neve, automatikusan pillantok egy teljesen másik irányba. Kerülöm a szemkontaktust Nicolellal, valahogy zavarban érzem magam, ha erről kell beszélnem – Nem. Se a tizenkét hívásomra, se az öt hangüzenetemre, se a 8 Messenger üzenetemre. Szerintem utál – suttogtam könnyekkel küszködve. Éreztem, hogy a szememben gyűlnek a rakoncátlan vízcseppecskék, hogy elszabadulhassanak.
Stephen kos, úgyhogy összeillenek. Úgy meredtem Essiere, mintha legalábbis ő találta volna fel az asztrológiát, és azzal vádolnám, hogy maga pakolta fel a csillagokat az égre úgy, hogy Josie és Stephen összeilljenek. Némileg enyhített ugyan a vádon azzal, hogy kimondta, mi vagyunk az álompár - vagyis lennénk, ha Stephen nem valami egészen másik univerzum pályáján keringene, és nem úgy kéne érte reppenni űrhajóval, hogy felfogja, a kapcsolatunk nem olyasmi, amiből csak úgy ki lehetne, vagy egyáltalán kellene szállni -, de aztán számításba vette Josie számunkra ismeretlen aszcendensét. Valamivel indulatosabban tettem le a poharat az asztalra, mint azt egyébként szerettem volna, és a műanyagpohár talpának csattanásával egyidejűleg én is felültem, ellökve magamat a háttámlától. - Nem lehet Oroszlán - határoztam el, mintha ezúttal meg én lennék az, aki az asztrológia és a csillagok törvényét alkotja. - És Nyilas sem - tettem hozzá, tényként, s könnyedén vállat vontam. Fogalmam sem volt Josie mikor született; tudtam, hogy new york-i születésű, de honnan kellett volna tudnom, hogy hánykor ordított fel? Nem az anyakönyvi kivonatát bújtam, social medián pedig egyelőre nem volt trend megosztani az ilyesmit. Elégnek éreztem, hogy megtiltottam Josienak, hogy Oroszlán vagy Nyilas aszcendenssel rendelkezzen; ha mégis azzal rendelkezett, valahogy úgy éreztem, most megfosztottam tőle. Ebben az esetben nem volt aszcendense. Tulajdonképpen meg sem született. Essie végül is valamicskét megnyugtatott, de nem egészen tudta elterelni a gondolataimat a tényről: Stephen Hall már nem volt a barátom. Még akkor se, ha ismertem minden porcikáját, minden gondolatát, minden álmát és vágyát, akkor se, ha pontosan tudtam, hogy - ha csak rövid időre is - hogyan tudok ismét a bőre alá mászni; de aztán eltávolodott tőlem, és minden újabb eltávolodása alkalmával egy arasszal messzebb került. Úgy éreztem, bárhogy is kapálózom utána, csak arrébb lököm. Mint amikor az ujja hegyével éri csak el az ember a szekrény alá gurult üveggolyót, és ha hozzáér, beljebb gurul. Az más kérdés, hogy engem nem tartott vissza egy szekrény attól, hogy az üveggolyó végül is, így vagy úgy, de az enyém legyen. - Persze, hogy ártatlannak tűnik. De amíg az ijesztő cápától félünk, a kis, gyámoltalan darazsak sokkal több emberrel végeznek! - Mondjuk kifejezetten féltem a darazsaktól, de ez lényegtelen. A húgom, Jo, úgy hessentette őket arrébb, mintha pillangók lettek volna. Mondjuk a húgom, Jo, valószínűleg a tigriscápákat is hasonlóan szerelte volna le. Hát legalább hasznos. - Essie, meg kell értened, hogy nem mindenki kedves. És ártatlan. Mint mi - mosolyogtam rá és a kezére raktam a kezeimet, egyik ujjammal körkörösen cirógatva a bőrét. - Tudom, hogy te szereted a legjobbat feltételezni az emberekről, de muszáj mögéjük látnod! Gimiben még nem volt muszáj, mert erre ott voltam neked én, mármint mindig, de nem akarom, hogy valaki kihasználjon, csak azért, mert nem vagyok ott, hogy megakadályozzam - billentettem oldalra a fejemet és sóhajtottam. - Tudod mit? Mostantól, ha valakivel barátkozol az egyetemről, vagy új társaságba keveredsz, szólj, hogy lecsekkolhassam őket. Nem akarom, hogy... bántsanak. Szokatlan volt, hogy Essie és én nem voltunk együtt agyba-főbe. Mármint, most már azért elég idő eltelt a gimnázium óta, hogy megszokjam, legjobb barátnőm nem lóg mindig a karomon, nem ül mellettem minden órán, nem találkozunk minden nap, nem beszélgetünk a nap közel huszonnégy órájában. De azért mégsem volt már minden ugyanolyan. Tulajdonképpen régebben olyannyira össze voltunk hangolva, hogy néha még álmunkban is találkoztunk; mármint, ha Essie azt álmodta, hogy együtt vagyunk, többnyire én is azt álmodtam. Néha csak azt mondtam, hogy azt álmodtam, mert tudtam, hogy milyen izgatott ettől, és hogy csak még közelebb érzi magát hozzám, de néha tényleg egészen olyan érzésem volt, hogy valami furcsa, természetfeletti szál köt minket össze. Egyszer például felkeltem hajnali kettőkor, egészen váratlanul, és alig két percre rá megcsörrent a telefonom; Essie hívott, hogy bocsánat, amiért felkelt, de szüksége van a segítségemre. A ház előtt állt, a kapunkban, és végül nálunk aludt. Ciccentettem egy rövidet, és szomorúan megcsóváltam a fejemet, kezeimet visszahúztam, hogy összekulcsoljam magam előtt az asztalon. - Mint mondtam, te túl jót feltételezel az emberekről. Mármint, logikusan átgondolva, Essie: miért lenne kedves valaki azért, mert bocsánatot kér? Mármint... ha valaki megölné Nino-t, vagy Leo-t... - hagytam drámai szünetet, komolyan néztem Essie kék, sugárzó tündérszemeibe -... vagy mindkettőjüket, és aztán bocsánatot kérne, te azt gondolnád, hogy milyen kedves, hogy bocsánatot kér? Nem, Essie, én azt mondom, ha nem követsz el semmit, nem kell bocsánatot sem kérned. Ez azért nem bonyolult. - Hagytam, hogy elgondolkozzon rajta, és a lelki békéje érdekében még hozzáfűztem: - De ne aggódj, véletlenül sem engedném, hogy ilyesmi bárkinek akár csak az eszébe jusson. - Mármint, most felejtsük el a tényt, hogy nekem eszembe jutott ezzel példálózni. Beleszippantottam a szívószálba, futó pillantást vetettem Josiera, akit sajnos még mindig nem nyelt el a föld, sőt, egészen élőnek és mozgónak tűnt, aztán tereltem a szót a Trevor Ricci névre hallgató problémára. Azt hiszem előbb éreztem Essie szemeiben a könnyeket, mint hogy azok egyáltalán megjelentek volna. - Essie! - pattantam fel rögvest, s arrébbhúztam székemet, hogy ne szemben üljek vele, hanem mellé kerüljek. Egyik kezemmel átkaroltam őt, másikkal a füle mögé tűrtem az arcunk közé eső szőke hajfüggönyt. Végigsimítottam az arcán és elmosolyodtam. - Hogy tudna téged bárki utálni? De tényleg. Ha bárki is utál, maximum azért, mert rossz ember. Nem tudom, hogy Trevor Ricci rossz ember-e vagy sem, mert sosem találkoztam vele élőben, de... ha rossz ember, akkor csessze meg! Akkor itt vagyok neked én - vetettem rá széles mosolyt nyugtatólag.
Kezdőlap
