Hatalmas mollyal arcomon írtam Paulnak, aki ki tudja mi óta most válaszolt először. Szinte érzem, ahogy a szívem gyorsabban ver a kelleténél, és megszédülök a tömör és lényegre törő válaszaitól. Mindig is csodáltam kicsit azért, hogy milyen kevés szóban össze tudja foglalni, amit mondani akar.
Magamba fojtok egy sikolyt, miután igent mond az invitálásomra. Jobbkor nem is jöhetett volna, hogy az anyukáim és az ikrek valami nagyon elegáns szülinapi zsúrra menjenek. Sage meg Seth amúgy se nagyon szoktak itthon lenni, többnyire fogalmam sincs merre járnak, nem kötik az orromra. Délután ötkor már teljesen bezsongva rohangálok a házba fel és alá. Nyomok egy búcsúcsókot a szüleim arcára, akik alaposan kicsípték magukat erre a zsúrra. Meg is dicsérem anyu -, akire jobban hasonlítok – ruháját, mert csodálatos benne az alakja. Sebesen gépelve a szavakat árasztom el minden apró részlettel Nicolelal közös Messenger beszélgetésünket. Fel se nézek úgy rohanok a konyha egyik végéből a másikban, miközben látom a perifériámban, hogy Sage köszönés nélkül távozik. Neked is szia testvér. Már magamra se veszem az ilyet. Lehuppanok az egyik bárszékre, és a pultra támaszkodva pötyögök tovább, miközben az agyam azon pörög, hogy mit kéne felvennem, pedig az idő már annyi, hogy muszáj elindulnom, különben Paul hamarabb ér ide, mint hogy én visszaérnék. Elkenődött arccal csúsztatom a zsebembe a telefonom. Magamra kapom a kabátom, és már rohanok is tovább, hogy a ház előtt fogjak egy taxit. Arról ne is beszéljünk, hogy a hallban álló tükörben egészen torznak látom a rám néző lányt a feje tetején lévő szénakazallal, mikor keresztül suhanok a helyiségen. Mindegy. Gyorsan megfordulok, és még lesz időm elkészülni is.
A harmadik taxit sikerül leinteni, ami aztán olyan elképzelhetetlenül lassan döcög a New York-i dugóban, hogy ennyi erővel gyalog is mehettem volna. Leszámolom készpénzben a sofőrnek az útdíjat, és a visszajárót meg se várva rohanok be anya –, amelyikre kicsit se hasonlítok - kedvenc varrodájába. Már napokkal korábban megígértem neki, hogy ma átveszem az új blézerét, amit csináltatott magának. Talán kicsit önös érdekből is mondtam igent a kérésére, mert a város legfinomabb francia (és vegán!!) cukrászdája közvetlen a szabó szomszédjában van. Nem gyakran járok a város ezen részét, de minden alkalmat szeretek megragadni, mikor betévedhetek az isteni krémes fánkok közé. Szóval miután átvettem a frissen készített -, nyilván felső kategóriás – blézert, azzal a kezembe iszkoltam be a cukrászdába. Egy halom macaront, teasüteményt és az isteni krémes málnatortájukból néhány szelettel felszerelkezve indultam vissza. Az egyik kezemmel a süteményeket egyensúlyoztam a másikban a ruhát próbáltam épségben tartani, miközben taxit fogtam a délutáni csúcsban.
Mire haza esek már fél hetet mutat az óra. Felszisszenek, mikor a mutató egy újabb perc elteltét jelzi.  A sütiket lerakom a konyhapultra, a blézert pedig két emelettel feljebb beakasztom anya szekrényébe szépen eligazgatva a védőzsák alját. Ezt követően még két emeletet megtéve felérek a saját szobámba, ahol Leo és Nino hatalmas akváriumának látványa fogad. Egy intéssel köszönök neki, és egy pillantást vetek a kis növényeimre is, amik Paultól örökölték a családnevüket. Clémence és Jacquelyn Shelby a világ legjobb kis palántácskái.
Előkészítem a gondosan beágyazott ágyneműmre azt a farmerszoknyát és spagettipántos púderrózsaszín felsőt, amit felvenni szándékozok. Természetesen mindegyik újrahasznosított anyagból készült, hogy ezzel se szennyezzem tovább a környezetet. A szobámhoz tartozó fürdőszobában elsüllyedek egy kád rózsa illatú vízben tetőtől talpig. Viszonylag sokáig pancsolhattam, mert mikor a hajamról öblítem le a maradék sampont, megszólal a telefonom.
- Francba – szisszenek fel. Szinte már látom magam előtt, hogy a portások, akiknek meghagytam, hogy engedjék be, betessékelik, és már az ajtónk előtt ácsorog.
Kapkodva mosom le a habot magamról, és egy törülközőt magamra tekerve rohanok át a szobámba az éjjeliszekrényemen hagyott mobilomért.
- Mindjárt lent vagyok – szólok bele a telefonba, és ezzel le is teszem a mobilt. Se egy kérdés, se egy válasz, se egy köszönés. Gyorsan kapkodva egymás után lábaim futok vissza a párától csúszós fürdőbe, ahol majdnem hanyatt vágom magam a nagy rohanásban. Egy jó adag vizet kicsavarok a hajamból, amivel végig csöpögtettem a kényes szőnyegpadlót. A „csak víz, majd megszárad” elven nem foglalkozom vele különösebben.
Mivel úgy érezem, hogy Paul már tényleg türelmetlenül toporzékolhat a bejárati ajtónk előtt, és legkevésbé azt szeretném, hogy ő eltűnjön, így mezítláb egy szál törölközőben, csurom vizes hajjal kezdek leszaladni a negyedikről a földszintre. Kissé kifulladva érkezek a halba, ahol ismét szembe találom magam a tükörből visszanéző lánnyal, akin nem hogy smink nincs, ruhának se nevezhető rongyban áll élete szerelme előtt, akitől egy ajtó választja el. Csodás. Remegő kézzel ragadom meg a kilincset, és nyitok ajtót.
- Szia – mondom hirtelen megpuhuló vonásokkal. – bocs, hogy csak így vagyok – mutatok magamra – kicsit elhúzódott a délutáni programom – talán, ha nem megyek be cukrászdába azokért az isteni macaronokért, akkor időben visszaértem volna, vagy ha nem áztatom magam túl sokáig a vízben, akkor nem törölközőben állnék előtte. De mivel ezek nem jöttek össze, úgyhogy marad a fülig vörösödés, aminek köszönhetően a színem megirigyelné egy érett paradicsom.
- Mindjárt felöltözőm, pár perc. Addig feljöhetsz a nappaliba, vagy lemehetsz a moziterembe kiválasztani a filmet, amit nézzünk – mondom miközben lassan belemélyednek lábujjaim a lépcsőfokokat borító szőnyegbe lépésenként. – Esetleg körülnézhetnél mit együnk, már éhen halok – közben már annyit hátráltam, hogy szinte eltűntem a lépcsőfordulóban. Ha ezt túlélem, azonnal írnom kell Nicolenak, hogy aztán együtt nevessünk a szerencsétlenségemen.