in a world gone mad

we're on an all-time high

Mindegy, milyen minőségi és drága cipőt veszel, amit elvileg hosszútávú használatra terveztek, mindegy, milyen aloe verás, hűsítőpárnás betéttel próbálod orvosolni a dolgot, a büdös nagy helyzet az, hogy egy tizenkét órás műszak után vattacuorfelhőkbe is bugyolálhattad volna, akkor is megfájdul a lábad. Úgyhogy mikor megláttam a „karbantartás alatt” feliratot nagy, piros betűkkel a liften, hörgő sóhaj szaladt fel belőlem, és elátkoztam volna Nemo minden felmenőjét, ha történetesen nem lettek volna az enyémek is. Márpedig egy olyan sürgős helyzetben, mint ez, ahol több emeletet kéne megmásznom olyan égő talpakkal, hogy tojást lehetne sütni rajtuk, akkor minden felsőbb hatalmi beavatkozásra szükségem van. (A sürgősséget meg az is implementálta, hogy comic sansszal írták ki a feliratot. Mi sürgős, ha nem  ez?)
Remélem, épp a zuhanyba fojtod magad, pötyögöm be a telefonomba, és elküldöm az üzenetet, amit rögtön követ is egy fújtatós szmájli. Már legalább tizenhét üzenetet küldtem neki, de csak az első kettőt láttamozta. Alighanem utána megunta, és nyilván a hívásomat se vette fel. Nem tudom, vajon a nem teljesen egyértelmű üzeneteimből rájött-e, hogy beszéltem Francine-nel (igazából nem ez lenne az első „mi a francot csináltál???” kérdés, amit nekiszegezek a messengerben, ha visszakeresnénk, szóval nem egyértelmű a dolog), vagy simán csak kerülni próbál, de már majdnem harminc éve ismerem. Tudom, hogy egy pöcs, akinek útmutatás kell… sokszor. De ő is ismer engem, és tudhatná, hogy ha szagot fogok, akkor a titkosszolgálat sem állíthat meg.
Minden dühömet a lábaimba koncentrálom, az orrom alatt végig Nemot és a liftszerelőket szidom, de mire felérek a megfelelő emeletre a lépcsőn, már nem csak a haragvásom miatt hasonlítok a fújtatós emojira. Szinte beesek a füstgátló ajtón a folyosóra, és egy pillanatra neki is kell dőlnöm a falnak, mert teljesen kifulladtam. Fogalmam sincs, az emberek hogy sétáltak ennyit a liftek előtt. Lehet, hogy ezért haltak meg olyan fiatalon.
Habár halványan felmereng a gondolat, vajon tudnék-e négykézláb kúszni az ajtóig, és a válasz az, hogy könnyedén, de ennél azért több önbecsülésem van. És tudom, hogy Nemo egyik szomszédja történetesen egészen helyes. Egyszer vele lifteztem, mikor vitte le a szemetet, és ha nem lettek volna olyan apró tényezők, miszerint én házas vagyok, az ő kezében meg valami írtóbüdös cucc, akkor egészen kellemes út lett volna. Az kéne, hogy végignézze, ahogy kutyaként végigmászom a linóleumon.
– Nemo Bentley Easton! Tudom, hogy itthon vagy! Megmondták a kapitányságon, hogy ma nem dolgozol! – Először csak egyet koppintok az ajtólapon, aztán kettőt, végül pedig, mikor nem hallok motoszkálást, ellenben hallom a tévé árulkodó zúgását, végtelenítve kezdem verni az ajtót. – Nemo! Engedj be! Nem tudsz elbújni előlem, egy család vagyunk!
Legnagyobb szerencséjére. Mert ha egy ismeretlenről tudtam volna meg azt, amit, már rég azon lennék, hogy tönkretegyem az életét. Tudom, hogy Nemo nem bujkálhat örökre előlem, és ő is biztos tudja. Lehet akármennyire laza is, a nagyi vasárnapi ebédjét nem merné kihagyni, nincs annyi vér a pucájában. Még nekem se.
– Beszéltem Francine-nel. Tudom, mi történt. Ha nem engedsz be, elmondom anyának!
Mocskos eszköz, olyan, mint atombombával fenyegetni egy kiskéssel hadonászó fazont. De nincs türelmem ahhoz, hogy most türelmes legyek és lassanként vonultassam fel az arzenált, ahhoz túl sokat járok mostanában a bíróságra. Épp újra kopogni akarok, amikor hirtelen kinyílik az ajtó, én pedig annyira belehajoltam a mozdulatba, hogy majdnem orral előre dőlök az üres térbe. Ha a bátyámon múlt volna, valószínűleg végig is nézi, ahogy elterülök, mint egy zsák krumpli, aztán megállapítja, hogy ez fájhatott. Szerencsére kitámasztom magam az ajtókeretben, mint valami polip. Úgy is érzem magam, mérges polipnak, ahogy fújtatva felnézek rá, mert amúgy is baszódjon meg, amiért ekkorára nőtt. És szívesen leönteném tintával.
– Mi a francot műveltél, te sültbolond?

every love story end in tragedy

If you wait long enough

A tv képernyőjén a Washington Capitals médiaszóvivője, a kék-fehér kosztümjében feszengve épp sajtótájékoztatót tart, megerősítve benne a hírt, hogy felbontja Brendan Leipsic egy évre szóló, 700 ezer dolláros szerződését. Erre mondjuk igazán számítani lehetett, mióta napvilágra került az a beszélgetés-sorozat, amiben az illetékes sértő megjegyzéseket tett játékostársai feleségeire, barátnőire, de azért még így is messze érdekesebb volt, mint Nancy, akinek így a sorra felvillanó üzeneteiből épp csak az utolsót sikerül elkapnom. Pont akkor pillantok a lenémított telefonomra, mikor az értesítések között megjelenik egy dühösen fújtató emoji képe, ami tippem szerint mostanra már akár szelfiként is funkcionálhatna. A mérges Nancy nagyjából annyira volt baljós előjel, mint egy égő teamécses a benzintócsa közepén, de mivel ezen a ponton már egy nemfogadott hívás és félezer el nem olvasott üzenet volt a számlámon, úgy voltam vele, hogy nem egy reakció nélkül hagyott emoji lesz a robbanás indikátora. Lezárom inkább a képernyőzárat, megint, remélve, hogy valami csoda folytán majd megunja az alkalmatlankodást, és a tényről, miszerint erre a szó szoros értelmében még soha nem volt példa, készségesen nem veszek tudomást.
Felhangosítom a tévét, majd a távirányítót a telefon mellé hajítom a kanapé szélére. A hirtelen mozdulatra egyből ugrik a kutya is, és nyomban ráveti magát az újdonsült áldozatára, egy óvatlan farokcsóvával felborogatva a dohányzóasztalon álló sörösüvegeket a művelet közben. Csörömpölve koccannak össze, majd hullanak le a szőnyegre, szépen egymás után, és csak azért nem kapok utánuk, mert mostanra már úgyis üres mindkettő. Ott hagyom őket, ahol földet értek, és csak percekkel később, egy harmadik üveg reményében vagyok hajlandó felkelni a süppedős barna kanapéról, a konyháig viszont már nem jutok el. Nagyjából abban a pillanatban tudatosul bennem, hogy nem úszom meg Nana pokoljárását, mikor Dash abbahagyja a távirányító módszeres szétrágását, és az ég felé meresztett fülekkel vár ugrásra készen, pontosan hét tizedmásodpercig. A balommal éppen csak sikerül elkapni a nyakörvét, mikor az első kopogás után kilőni készül a bejárati ajtó felé, a másik kezem pedig automatikusan a pofája köré fonom, hogy még véletlenül se kezdjen eszeveszett ugatásba.
- Fogd be! – parancsolok rá halkan, amire persze nem hallgat, csak panaszos nyüszítésbe forduló morgással próbál kiszabadulni a szorításomból. Némán birkózom vele egy darabig a nappali közepén, míg Nana törpepapagáj módjára rikácsol az előszoba irányából, majd végül csak akkor adom fel, mikor a kis görcs – már a húgom, természetesen – képes bevetni a nehéztüzérséget, és elkezd anyával fenyegetőzni. Miután innentől már menthetetlenül bizonyossá válik, hogy ezt a csatát esélyem sincs megnyerni, elengedem Dash nyakörvét, aki így helyből kétszázra gyorsulva ront neki egyenesen az ajtónak, éles ugatással jelezve felém, hogy valaki érkezett, ha esetleg elmulasztottam volna észrevenni, hogy percekig kiabáltak a küszöb másik oldaláról.
Messze sokkal kevesebb lelkesedéssel, mint a négylábú, de végül én is elérek az előszobáig, és szélesre tárom az ajtót, mielőtt a dög kikaparja a helyéről, majd jó testvér módjára nyomban oldalra is lépek, hogyha esetleg Nanának kedve támadna arccal előre beborulni a lakásba, akkor még véletlenül se legyek az útjában. Miután az ajtófélfa támogatásának köszönhetően ugyan, de végül talpon marad, Dash kezd el őrült módjára ugrálni körülötte, hogy mindenképp megnehezítse a dolgát. Jófiú.
- Nyugodj már le! – adom parancsba, elsősorban a kutyának, de mélyen belül azért egy kicsit remélem, hogy mindkettő szót fogad majd. Aztán nem lepődöm meg túlságosan, mikor egyik sem.
Minden további reakció nélkül hagyom, hogy a hívatlan vendégem bemasírozzon a lakásba, mert mostanra már úgysem állná útját holmi arcába csukott ajtó vagy nemleges válasz, ellenben anyánk garantáltan megnyúzna, ha megtudná, hogy ott hagytam a folyosón, mint egy köteg szelektív hulladékgyűjtőbe szánt szórólapot.
- Szia neked is, én is örülök, hogy látlak, köszönöm jól, gyere csak be – mantrázom színtelen hangon, felelve mindenre, csak a feltett kérdésre nem. Amint küszöbön belülre kerül, egyből becsukom mögötte az ajtót, majd automatikusan rá is fordítom a biztonsági zárat. Nem futok felesleges köröket, nem segítek a kabátjával, és nem szedem le róla a kutyát sem, akinek eltökélt szándéka helyből olyan magasra ugrani, hogy homlokon tudja nyalni üdvözlésként. – Azt hittem, kinőttél már abból, hogy anyával fenyegetőzz.
Ellépek mellette, és bár nem invitálom beljebb, a kezemmel legyintve párat azért jelzem, hogy kövessen, ha akar, mielőtt még eltűnnék a konyha irányába. Egy rövid pillanatig átfut az agyamon a gondolat, hogy vajon van-e még időm elpakolni a konyhakést az edényszárítóról, mielőtt a kicsi de hangos megjelenik, hogy magyarázatot követeljen és igazságot szolgáltasson, de aztán csak szimplán ott hagyom, mert Nana alig százhúsz centi, szóval úgyis maximum a combomig érne fel vele. Helyette inkább szélesre tárom a hűtő ajtaját, és próbálom a legkisebb rosszat kiválasztani az ocsmányul színes címkék felhozatala közül, hátha a megfelelő komló-maláta arány majd kevesebb kellemetlenséggel jár, mint Nancy.

<333 | ⚶

in a world gone mad

we're on an all-time high

A férfiak nem olyan érző lények, mint mi. Ezt ideje elfogadnunk, hölgyeim! Ha bármire jó is az emancipáció, az az, hogy elismerjük: elcsesztük, hogy ezt egyáltalán elvártuk tőlük. Nem arról van szó, hogy abszolút ne éreznének, de a női és férfi érzéseket összehasonlítani kábé olyan, mint egy narancsot meg egy citromot. Citrus-e mindkettő? Persze. Ennéd magában mindkettőt? Nem egészen, esetleg egy kis cukorral elmegy, de ha valaki anélkül is képes megenni a citromot, félj tőle. Nem normális.
A lényeg az, hogy tisztában vagyok vele, hogy az általunk megélt dolgok nem ugyanolyanok, mint a férfiaké, és ezért sokszor elnézőbbnek kell lennünk velük. Egy pár hete érezett külfölditől sem várhatjuk, hogy tökéletesen beszéli a szlenget, nem? Na de azért az már mégis túlmegy minden határon (meg vámon), amit Nemo művelt! Hogy lehet ekkora tuskó? Most épp ÉN megyek keresztül egy házastársi válságon, én, az egyetlen testvére ezen a geoid alakú bolygón, és így sem tud egy kicsit várni a hülyeségeivel…! Neeem, neki mindezt most kell eljátszania, aztán még fel is háborodni, amiért próbálok beszélni az ostoba zsiráf fejével!
Biztos megártott neki a magaslati levegő.
– Nyugodt vagyok! – csattanok fel morcosan. Teljesen nyugodt voltam, mindaddig, míg ezt nem mondta. Tudja, hogy utálom. Nagyon jól tudja. Egyszer már bokán is haraptam érte. Érzem, hogy egészen belevörösödik a fejem, de aztán csak ciccenek egyet, és elutasító mozdulattal legyintek a kezemmel, ami a passzív-agresszív köszönéssorozatát illeti. – Yada-yada-yada, ne tegyél úgy, mintha érdekelne az udvariasság. Udvariasság az is, hogy nem mondunk le eseményeket, ahol a foglalók már nem fizetődnek vissza, amire a húgod már megvette a méregdrága ruháját, és persze ha már az említett húgról van szó, akkor az is az udvariasság része, hogy szólsz neki róla, nem pedig a menyasszonyodtól kell megtudnia!
Dash egy cukorbogyó, a bátyám nem érdemli meg, úgyhogy míg vele pörölök, addig végig az izgága juhászkutyát próbálom elég figyelemmel ellátni, hogy úgy érezze, megkapta ami jár neki, és kiörülte magát, de ehhez valószínűleg nyolc kar kéne. Inkább letérdelek hozzá, addig is elfoglalja magát azzal, hogy megpróbálja lenyalogatni a fejem a nyakamról, és nem nyüsszög.
– Én meg azt hittem, hogy elég idős vagy már hozzá, hogy fenyegetés nélkül ajtót nyiss. Vagy felvedd a telefont. – Míg követem őt a szobák között, mint valami töpörödött árnyék, azért egy pillantást vetek a nappali felé is. A tévé természetesen szól, sporthírek, és sörösüvegek hevernek a padlón. Valószínűleg addig kéne örülnöm, míg csak sörösüvegek, de igazából nem tudom, Nemo mennyire hajlamos az alkoholizmusba. Vagy arról van szó, hogy hidegen hagyja, vagy pedig ő benne zsigerből a legjobb, a kettő között nem igen szokott mozogni. – Szóval most… Mi? Mi a terv? Iszol és reméled, hogy a dolgok megoldódnak maguktól? Mert az nem fog menni – Tárom szét a karjaim, ahogy utánatrappolok a konyhába. Hűen a társasházi hangulathoz, nem sok hely van benne, de így legalább nem tud hova elmenekülni előlem. Mondjuk azt nem zárom ki, hogy azért megpróbálja.
– Egyáltalán mit gondoltál? Hogy a rezignáltság majd mindent megold? Hogy Fran meggondolja magát és majd… bumm? Helyre jönnek a dolgok? – Mert azt mégsem akarom elfogadni, hogy talán tényleg elege lett az egészből, és tényleg nem érdekli. Mármint, az embernek el kell hinnie, hogy a testvére nem szociopata, ugye? És hogy vannak érzései, mindegy, milyen jól rejtegeti őket. Na meg, hogy kicsit tágabb spektrumon, nem csak a testvérének vannak érzései, de úgy általánosságban az egész nemének. Újabban nem jöttem ki túl jól az ellenkező nem tagjaival, a tapasztalataim exponenciálisan a negatív felé irányultak, mint egy zuhanó repülő. Kapaszkodni kell a biztos pontokba; például a testvérekbe. Nekem pedig már csak ez az egy van. A tulokabbik. – Vagy nem, oké, tudod mit? Elfogadom, hogy te most épp a robotos fázisodat éled, amikor minden mindegy, és amúgy nem is érdekel semmi, csak a logikádra hallgatsz. De akkor miért nem jöttél erre rá korábban?
Tudom, hogy ezek a kérdések nem fognak válaszra lelni. Nem, Nemo majd csak nekidől a pultnak, kortyolgatja a sörét, ha jó napja van, akkor közben rám néz, majd húsz perc múlva, mikor már végleg kifulladtam, megszólal: „befejezted?” De ezt most nem akartam hagyni neki. Mármint máskor sem, de most különösen. Itt nem csak az volt a kérdés, hogy megette-e a fagyimat a hűtőből. Itt most esküvőről van szó, és családról és bizalomról, és… – A francba is, Nemo! Miért nem tudnak legalább annyira érdekelni az emberek, akik szeretnek, mint az idióta… gyulladáspontok meg tűzfészkek? – A két szó, ami egyáltalán eszembe jutott a munkája kapcsán. És még abban sem vagyok biztos, hogy igazam van. De ezt nyilván nem mutathatom, a mi kapcsolatunk nem ilyen.
– De a legfontosabb: miért nem mondtad meg? – Úgy fűzöm össze a karjaimat, mint egy óvodás, aki elől elvették a kedvenc játékát. Így is történt; az én kedvenc játékom az, hogy mindent mások előtt tudjak meg. Egyszerűen vannak dolgok, amiket nem kérdőjelezünk meg: a nagyi főztje, a relativitáselmélet, meg Nana előjoga a hírekre. Én vagyok a legjobb előfizetője, pedig Nemo aztán tényleg nem túl izgalmas újság. Mintha eltörölték volna a mellékneveket a szótárából.

every love story end in tragedy

If you wait long enough

Ha egy kicsit később születek, tényleg csak néhány évvel és néhány betűvel arrébb, akkor most abban a szerencsés helyzetben lehetnék, hogy Perci grasszálna fel-alá az előszobámban, valami, a szituációra illő, sajttal kapcsolatos életbölcsességet mormolva. Esetleg Clyde analizálná túl a történteket, újra és újra, amíg a létező összes forgatókönyvet számításba nem vette, nem csak az én szemszögemből nézve, de Francinéből is. Belle-nek biztos lenne egy zeneszáma, ami tökéletesen passzol, és amit hibátlanul el tudna játszani zongorán, Oliver meg csak heverne a szőnyegen és a kutyát idegesítené, míg végül ki nem zsarolja belőlem, hogy rendeljek neki egy pizzát, és valószínűleg lenyúlna egy sört is a hűtőből. Bármelyikük esetében sort keríthettem volna egy normális, nyugodt beszélgetésre, de nekem Nana jutott. Nana pedig minden volt, csak nyugodt nem. Az ő szótárából ezt a szót valószínűleg az egész oldallal együtt tépte ki valaki, huszonyannyiamennyi évvel ezelőtt, és egészen biztos voltam benne, hogy emiatt nem tudott egyhuzamban hét percnél tovább nyugton vagy épp csendben maradni.
Most is olyan volt, mint egy dühös kis rajzfilmfigura, akinek pillanatokon belül füstölni kezd a feje búbja, ami éppenséggel még szórakoztató is lehetett volna, ha éppen nem velem pöröl. Így viszont nem igazán maradt más választásom, mint szótlanul – pontosabban szóhoz nem jutva – figyelni, ahogy a harag árnyalatai egyre mélyebb vörösbe váltanak az arcán, miközben mondja és mondja és mondja a magáét; végig követve a lakáson, mint egy lármás kis tornádó. Sérelmezi a feleslegesen megvásárolt ruháját, a válása közepét érő időzítésem, majd sorra vágja a fejemhez a kérdéseit, amikre ha akarnék se tudnék választ adni. Nem csak azért, mert egyszerűen nincs rájuk jó válaszom, azért sem, mert Nana egy levegővételnyi időt sem hagy a miértek és mikorok és hogyanok között. Csak beszél és kérdez és beszél tovább, mint aki mindenáron el akarja mondani az összes létező szót, amit ismer, én pedig, - három percre attól, hogy migrént kapjak a hangjától -, nem tudok mást tenni, minthogy kivárom a végét. Aztán, mikor végre elhallgat, én is vele együtt hallgatok tovább.
Az utolsó kérdése egyből nekiszegez a konyhabútornak, ahogy előbukkanok a hűtőajtó mögül egy üveggel a kezemben. Megfelelő reakció híján nekidőlök a pult szélének és onnan figyelem, ahogy az arcszíne szép lassan visszavált valami normális árnyalatba, szerencsére, mert a piros aztán tényleg nem az ő színe. A csend közben egyre súlyosabban nehezedik ránk, ami engem ugyan soha nem zavart úgy igazán, de tudom, hogy neki a bőre alá mászik. Nagyjából fél percem van hallgatni Brooklyn zaját, ahogy beszűrődik az ablakon, vagy a kutya körmeinek kopogását a kövön, ahogy ide-oda mászkál körülöttünk, szörnyen sérelmezve, hogy ketten is jelen vagyunk, rá bezzeg senki nem figyel.
Végül aztán csak megvonom a vállam. Részemről ezzel le is zárhatnánk a témát, de élve a gyanúval, hogy Nana ezt soha nem hagyná ennyiben, elejét veszem egy újabb vitának, megköszörülöm a torkom, és válaszolok rendesen is, szavakkal, ahogy azt Ő elvárja az emberektől.
- Nem tudom, Nana, tényleg nem – sóhajtok fel fáradtan, magam sem tudva igazán, hogy melyik elhangzott kérdésre felelek éppen. Leginkább egyszerre az összesre. – Hogy közölsz egy ilyen hírt, hm? A tizenkétórás műszakjaid előtt vagy után illik telefonálni? Vagy a közepében csipogjak rád, hogy szia, figyelj, a menyasszonyom kidobott, tök jó lenne, ha megjelennél nálam kiabálva, mert most igazán arra van szükségem.  
Tényleg arra volt. Ezt mindketten nagyon jól tudtuk, ahogy azt is, hogy mindegy, melyik évbe és melyik betű alá születek, Nadine Miriam Easton mindenképpen rám törte volna az ajtót, ha a szakításom híre a fülébe jut, hogy a maga sajátosan heves módján megbizonyosodjon arról, jól vagyok. Ő egyszerűen ilyen volt, segítőkész és törődő és messze-messze sokkal jobb ember, mint bármelyikünk. Hálás voltam neki. Nem hangosan, csak így elméletben, gondolati síkon, de úgy tényleg őszintén.
A sörösüvegem címkéjét kezdem piszkálni az ujjaimmal. Nem nyitom ki, nem iszom bele, egyszerűen csak kaparászom a színes fecnit az elején, hogy legalább csináljak valamit, közben a tekintetem egy centit nem hajlandó elmozdulni a húgom arcáról.
- Nem mondtam meg, mert… mert most életemben először fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Nem tudom, hogy mit tegyek. Hogy mi lesz ezután. Hogy mi a terv. Tényleg nem tudok semmit, Nana.
Lerakni tervezem az üvegem, mégis inkább hozzácsapni sikerült a pulthoz, csoda, hogy nem reped meg tőle a palack alja. Az üresen maradt tenyereimmel végig szántok az arcomon, úgy temetve bele magam, minta ez megóvhatna a húgom ítélkező tekintetétől. Mert itt most nem arról volt szó, hogy beszóltam a krumplisalátájára – pedig az tényleg borzalmas lett – vagy, hogy rajtakapott, ahogy kieszem a jégkrémjét a fagyasztóból. Most a saját személyes kudarcom rikácsolta a fejemben, hogy elbuktam, és nem akartam ennek a jeleit még egy ismerős arcon viszontlátni.

<333 | ⚶

in a world gone mad

we're on an all-time high

Általában nem emlékszem az álmaimra, vagyis, már egy jó ideje nem. Gyerekként nagyon élénkek voltak, napokig beszéltem róluk, és néha már annyira valósághűnek tűntek, hogy el is hittem, hogy megtörténtek. Anyáék persze mondták, hogy csak álmodtam, hogy ott voltam az ágyamban, és amúgy is, senki nem tud repülni, és hercegnő sem lettem. De engem nem vágtak át, én tudtam, hogy megtörténtek, hogy van egy világ, ami az enyém, ami titkos, és amiben igenis, marhára hercegnő vagyok. A legtöbb álmom régen egészen meseszerű volt, mintha egy sorozat részeit nézném. Ritkán álmodtam ugyanazt többször, valami mindig változott.
Volt viszont egy, amivel többször is találkoztam. Rémálom volt, bár utólag belegondolva egészen… Tim Burtonös valójában. Anya szerint azért lehet, mert egy időben nagyon oda voltam a Karácsonyi lidércnyomásért. Apa vitt el megnézni még a moziba, mivel gyerekmesének írták, ott voltunk mind. Aztán mikor a magunk gyermeteg lelkesedésével elmeséltük hazaérve anyának, hogy vakarta a frankenbéka a saját agyát, és hogy ilyet mi is tudunk-e… Annyira nem tetszett neki, de addig hisztiztem neki, míg megkaptam kazettán. Onnantól kezdve minden este meg akartam nézni, hetekig.
Nem emlékszem, pontosan hol kezdődött az álom, de a végén oda jutottunk, hogy valami hatalmas, hideg hegytetőn vagyunk, ahol mindent hó borít, a kocsinkkal pedig behúzódunk egy fából készült tető alá, aminek ötletét minden bizonnyal a karácsonykor látható jászolos jelenetek adták, mert csak a Kisjézus hiányzott onnan egy bölcsőben. Anyáék mondják, hogy ne másszunk fel a szikla oldalán, de nem hallgatunk rájuk. Newton a legidősebb, úgyhogy ő mászik a legmagasabbra, aztán… leesik. És mint a mesémben Sally, mindig darabjaira esik, de nem fáj neki, mert nevet, aztán összevarrjuk, és olyan, mintha soha meg se történt volna.
Buta álom, mert ezek után jönnek a jetik, bár már nem emlékszem, mit akarnak. Nagyjából kilenc-tíz éves koromig rendszeresen előtért néhány havonta, utána viszont nem, legalábbis nem sokkal a balesetünk utánig nem. Ugyanígy tiszta hó volt minden, és ugyanúgy felmásztunk, Newton pedig leesett, de akkor már nem tudjuk összevarrni. Ostoba álom, de még huszonéves koromban is megesett, hogy izzadtan ébredtem, aztán nem igazán tudtam megmagyarázni Nealnek. Aztán lassan ez az álom is kikopott, bár előtte még kicsit átalakult; már nem Newton mászott a legmagasabbra, őt egészen el is felejtettem, hanem Nemo. Őt egyelőre még össze tudtam varrni, bár valamiért mindig azt kérdeztem tőle, hogy „Miért hagyod el mindig a fejed?”
Most nyilván a segge táján hagyhatta el.
– Bármikor! – tárom szét a karjaim. Nem értem, miért csinál úgy, mintha ez egy olyasmi dolog lenne, amit külön be kell ütemezni, és megtalálni rá a jó időpontot. Ez nem egy foghúzás, hogy inkább télire halasztod, mert akkor nem dagad be annyira. – Nem kiabálnék, ha előre tudtam volna, nem pedig egy héttel később!
Ez hazugság. Ő is tudja, meg én is, és ha esetleg ezt egy pillantással is közölni akarná, akkor már csak azért se nézek rá. Egyszerűen csak nem értem, miért nem mondta el, pont nekem! Az, hogy anyáékat a sötétben tartja, egy dolog. Az ember eltitkol dolgokat a szülei elől, mert nem értenék meg, generációs különbségek, elvárások, meg miegymás, de nem előlem!
Készen állnék ezt vele is közölni, de ő előbb szólal meg, mint én, és nem is egészen tudom felfogni, amit mond. Majdnem három évtizede ismerjük egymást, még ha az első egy-két évre nem is igazán emlékszem. De soha, egyszer sem vallotta be, hogy nem tudja, mit kéne csinálni. Nemo az volt, aki mindig tudta, mit kell csinálni, és mondanám, hogy élvezettel vitatkoztam vele azon, kinek legyen igaza, mert történetesen én is mindig tudom, mit kell csinálni, de olyannal elég nehéz vitatkozni, aki csak közli, hogy márpedig úgy lesz. Még támadási felületet se tud rendesen adni!
Most meg… Ez. Ez. A kijelentése, a helyzet, a betörésem, Dash értetlen lihegése, a sörösüveg koppanása, az, hogy olyan cseszettül… másnak tűnik. Miért másnak? Furának. De miért? Mert hetek, hónapok, ha nem évek óta valami mást mutat az ülőbuddhaságán kívül. Valami elveszettséget, amivel hirtelen nem tudom, mit kezdjek, annyira meglep.
A korábban kitörni készülő szavakat visszanyelve lépek oda mellé, kissé tétován, ne csak ő legyen olyan karakterhűtlen. Elhúzom előle a ki sem nyitott sörösüveget, hogy a pult széléhez igazítva a kupakot lepattintsam róla azt, és helyette kortyoljak bele. Az első korty után rögtön el is fintorodok, és undorodva tolom vissza elé. – Ez még mindig borzasztó. Bleh. – Bár ha jól sejtem, az ő bánatára most valami legalább negyven fokos passzolna igazán, de nővérként, és húgaként, nem igazán támogatom az alkoholmérgezés útjára lépést.
– Ennek nem így kéne mennie – rázom meg a fejem aztán. – Ilyenkor te is mérges leszel, amitől én méginkább, és akkor veszekszünk a semmin, és felhozom azt, hogy mindig kiloptad nyaranta a magamnak behűtött limonádémat. Aztán végül nem tudunk dönteni, melyikünk mérgesebb, és… – Most nem így van. Pedig mindig így volt, szóval nem nagyon tudom, mit csináljak. Ha más állna itt, akkor megölelném, valami kedveskedő becenéven hívnám, és megmondanám neki, hogy minden rendben lesz, csak kell egy kis idő. Esetleg felajánlom, hogy megverek vagy leszidok neki valakit. De Nemo nem bárki más, ő Nemo, és nálunk nem így működik. Régen utálta, ha megöleltem, főleg a semmiből, úgyhogy egy idő után az ölelés nálunk nem annyira a szeretet jele volt, mintsem inkább, hogy idegesíteni akarjuk a másikat.
Úgyhogy a második legjobb módszer után nyúlok: összeszorítom az ujjaim, és beleütök a vállába. Nem erősen, meg hát lássuk be, hogy valószínűleg nálam sokkal erősebb emberek is be akartak már húzni neki, de azért érezze. – Nem csak akkor beszélhetsz másokkal, ha már kész megoldásod van mindenre, te seggarc – közlöm vele, kiegészítve az ügyeletes kedveskedő becenevével. – Sőt, bármilyen meglepő is, de az emberek általában kifejezetten szeretnek akkor beszélni a másikkal, amikor a segítségük kell. Ha azt mered mondani, hogy neked nem kell az én segítségem, hazudsz, és még meg is sértesz, szóval ne tedd, mert én vagyok a második legjobb dolog az életedben, és az elsőt már sikerült eléggé megbántanod.
Bár éppenséggel lehet vitatkozni azon, hogy a munkája és Dash nem-e előrébb van a listán, mint azt gondolnám, de nem velük szakított. – Na jó, tudod mit? Nagyon jófej leszek, és nem ítéllek el előre. Nem kell megköszönnöd. De elmondhatnád, hogy Szerinted mi történt, mert… Hát Frantől hallottam az ő verzióját, de kinézem belőled, hogy igazából csak nem tűnt fel neked, hogy szakítotok, szóval…

every love story end in tragedy

If you wait long enough

Az életben az az igazán mocskosul undorító, hogy nem irányíthatod minden területét kedvedre. Mindegy, mennyire rendezed megszokott rutinba a napjaid, nem lehet mindenre felkészülni; a véletlen, – ami állítólag nem is létezik, valahogy mégis van rá szava és definíciója minden egyes nyelvnek – és a váratlan idönként makacsul alakot ölt, hogy aztán a saját lakásodban kiabáljon veled, míg te lemaradsz a Rangers meccséről. Csodálatos.
Valahogy mégsem tudom úgy igazán felhúzni magam rajta. Pedig közel harminc év után Nana még mindig nem érti, hogy a „bármikor”, mint időhatározó, nem eleme egy ütemszerű napirendnek, és még mindig nem érdekli, hogy gyűlölöm, ha szó nélkül rám töri az ajtót. És ha ezt szóvá merném tenni, valószínűleg most is felhozná, hogy bezzeg én tizenpár évvel ezelőtt bejelentés nélkül elvettem a számológépét a szobájából, megtört gerinccel adtam vissza egy kölcsönkért könyvet, vagy megettem, esetleg ittam valamit, amire ő gondolati szinten igényt formált. Aztán, mielőtt még észérvekkel megpróbálhatnám elmagyarázni neki, hogy ez mennyire gyerekes, a szavamba vágna, – amit szintén utálok, és tudom jól, már csak azért is csinálná, hogy tovább bosszantson - és önkényesen felhatalmazná magát a pokoljárásra. Pusztán azért, mert szerinte bocsánatos bűn más privát szférájának invazív megszállása, ha az embernek jó oka van rá. És most persze, hogy jó oka van rá, mert én tévedek, neki igaza van, és én hülyén viselkedem, és ő csak segíteni akar. Akkor is, ha nem kértem; mert egy család vagyunk, ha akarom, ha nem, egyetlen élő testvérei egymásnak, és amúgy is, miért nem kértem előbb? És miért nem mondok el dolgokat időben? És miért nem lehet velem csak úgy beszélgetni, mint a normális emberekkel? Az egész forgatókönyv ott van a fejemben, annyiszor végigjátszottuk már, most valahogy mégis én rontom el a lépést, és én felejtem el a soron következő szöveget. Ez annyira meglepi Nanát is, hogy olyat csinál, amit talán még soha: csendben marad.
Azon gondolkozom, volt-e vajon erre valaha is precedens, míg ő lepattintja a kupakot a magamnak szánt üveg tetejéről és beleiszik. Mert neki szabad, csak én hallgatom majd a halálos ágyamon is a hülye limonádé esetét. Az ember azt hinné, ha valaki nagycsaládba születik, megtanul osztozkodni…
- Szerintem van még valami gyümölcsös is a hűtőben, vagy zöldtea az alsó polcon, szolgáld ki magad. – Oda sem figyelve a mozdulatra végighúzom a kezem a konyhapult szélén, az ujjaimmal hibát keresve a munkalapon, amit az előbb sörnyitónak használt. – Sőt, ha közben esetleg eszedbe jutna, hogy nem tizennyolc éves vagy, aki be akar vágódni a végzősöknél egy koleszos buliban, akkor nyitót is találsz a konyhaszekrényben, fentről a második fiókban, használd nyugodtan.
A nemsokkal ezután érkező, a vállamat ért ütés ugyan nem ennek a megjegyzésnek szól, de a helyén derengő tompa sajgás azért emlékeztet rá, hogy talán tényleg maradni kellett volna a megszokott menetrendnél. Abban a felállásban legalább tudnám, mi a szerepem.
A pólóm aljába törlöm a sörösüveg száját, majd kortyolok belőle párat. Szívem szerint az egészet egyszerre meginnám, de egyrészt azzal sem tudnám a végtelenségig elodázni ezt a beszélgetést, másrészt meg Nanának igaza van, és tényleg elég borzalmas az íze. Ugh, mintha nem lenne enélkül is elég rossz minden.
- Összevesztünk. Azt mondta, nem tudja ezt tovább csinálni – az üveggel az ujjaim között széttárom a kezeim, mintha csak rá akarnék mutatni mindenre, amiből Francine-nek elege lett, kezdve saját magammal – aztán, mire hazaértem, a dohányzóasztalon volt a jegygyűrűje. Ennyi.
Meg persze elvitte azt a kurva páfrányt is, aminek a történet szempontjából igazából abszolút semmi jelentősége, számomra mégis fontosabb, mint bármi. Valami kidobásra ítélt irodai gaz volt, amit természetesen nem lehetett csak úgy a sorsára hagyni; lift hiányában ketten kellettünk ahhoz, hogy felcipeltük az emeletre. Onnantól kezdve csak a baj volt vele, mert vagy makacsul hullajtotta a folyton sárguló leveleit, vagy a kutya túrta ki a cserepéből a földet. Nekem még csak nem is tetszett soha, most viszont mégis jobban bosszantott a hiánya, mint bármelyik másik elvitt holmijának. Talán azért, mert azzal, hogy Fran képes volt kicipelni a lakásból, megmásíthatatlanul véglegesítette azt, hogy ennek vége. A gyűrű visszaadása még lehet a pillanatnyi düh hatása, de senki nem vonszol magával egy tízkilós cserepet egész Brooklynon holmi hirtelen felindulásból. Az már olyasfajta átgondolt döntés, ami érik az emberben egy ideje. Annyi vitánk fulladt már Francine lemondó sóhajába, de hiába ismételgette mindig, hogy "ez így nem megy", valahogy mégis mindig tovább folytattuk. Egész eddig legalábbis, csakhogy nekem fogalmam sem volt róla, ez most miért más, hogy most épp mi változott. Valószínűleg semmi, talán ez a baj.
- És most? – kérdezem végül, hogy neki is nyilvánvaló legyen, ennél több részletet nem kívánok megosztani. – Mint szakértő, van valami csúcsszuper párkapcsolati tanácsod? Lehetőleg olyan, ami működik is? Hajrá, legyél okos, ha már békénhagyni nem vagy hajlandó!
Nem bánom meg egyből, ahogy kicsúszik a számon, sőt, hosszú másodpercekig le sem esik, mennyire nagyon rosszul jön ki a válása közepén egy kompetenciáját becsmérlő megjegyzés. Aztán, mikor végre az én tompán forgó elmémet is eléri a felismerés, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek válságban van a magánélete, már késő visszaszívni bármit is. Meg sem próbálom, csak mély levegőt veszek, majd kifújom, olyan teátrálisan hosszan, mintha jelen pillanatban nekem lenne jogom bármin is felháborodni, végül aztán csak bocsánatot kérek.
- Figyelj, tényleg nincs hangulatom veszekedni, megtennéd, hogy csak most az egyszer nem provokálod ki? – Igen, ez a bocsánatkérés. – Kérlek.
Mondhatnám azt is, hogy sajnálom, még csak nem is lenne hazugság, de a nyelvem hegyénél tovább valahogy mégsem jut a szó. Csak pislogok rá némán, ahogy ott áll velem szemben, a kutyával együtt, aki időközben egyértelműen  állást foglalva letelepedett a lába mellé. Még csak haragudni sem tudok a kis árulóra, mert ha már ő is úgy érzi, hogy Nana pártját kell fognia ebben a vitában, akkor a húgomnak talán megint igaza van, és tényleg én vagyok a seggarc. Kezd kicsit sok lenni egy napra.

<333 | ⚶

in a world gone mad

we're on an all-time high

– A sörnyitó a gyengéké és azoké, akik nem kreatívak – jelentem ki. Ha körbenézel és alaposan átgondolod, lényegében mindegy csak egy nagy sörnyitó. Még Nemo feje is, és tulajdonképpen lehet, hogy jobban jártam volna ha azzal próbálom meg felnyitni a kupakot, talán közben egy kis értelmet is verek belé és megint normális lesz. Persze, egy szakítás, hosszú kapcsolatból való kilépés mindig összezavarja az embert és kifordul önmagából, pont, ahogy a világa, de… Nos, mint mondtam, Nemo az Nemo. Nem ez volt az első, hogy szakított valakivel, de nem emlékszem, hogy máskor is így megkukult volna. Vagy ami még rosszabb: elkezdett volna beszélni és nyíltan a segítségemet kéri.
Próbálom helyrerázni a kapcsolatunk dinamikáját, úgyhogy mikor látom, hogy megtörli az üveg száját, amiből ittam, megforgatom a szemem. – Fóbiás. – Mintha ráköptem volna az üvegre vagy valami, amiért mondjuk ha hihetek a Craigslistnek, japán üzletemberek elég durva pénzeket fizetnének, de megérteném, hogy a testvérem mondjuk inkább azért fizetne, hogy minél távolabb legyen tőle a nyálam. Én is fizettem volna, hogy így legyen, mikor nyolc évesen a fülembe dugta a nyálas ujját. Túl naiv voltam, és nem értettem a célzást, mikor azt kérdezte, ismerem-e Willy-t.
Kicsit már el is hiszem, hogy Nemo nem fog megszólalni, makacs hallgatásba burkolózik, ehelyett… Nos, mond valamit. Az „ennyi” után még hosszú másodpercekig pislogok várakozóan. Hátha érzi a hangsúlyt a tekintetemből. – És? Ennyi? Jézusom, Nemo, te annyira tipikusan férfi vagy! – Különösen túldramatizált módon emelem a plafonra a tekintetem, mintha csak azt kérném az égtől, vagy az UFO-któl, hogy ha bármikor el akarnak rabolni, akkor kérlek, legyen most. – Ha azt mondom, szeretném hallani, mi történt, nem szó szerint csak azt akarom hallani, mi történt! Fontosak a részletek, érted? A rész-le-tek! – Az egyik tenyerem a másikba csapkodom a hatás kedvéért. – A tüzes izé-mizé jelentéseidre is ezt írod? Valamit bedugva hagytak, mire hazaértek, leégett? Köszi, Sherlock!
Jó, oké, nem szép dolog kiakadnom rajta, de… De valahol teljesen megértem Fran frusztrációját. Nyilvánvalóan Nemo pártján állok, mert őt akkor se tudom elhagyni, ha akarom, a nagyi megharagudna, meg egyébként is, a vér kötelez, de azért… Tehetné egy kicsit egyszerűbbé, hogy feltétel nélkül kiálljak mellette.
Valahol igazol engem a következő kirohanása, ami nem igazán kirohanás, nem emeli magasra a hangját vagy ég valami őrült láng a tekintetében, mint állítólag az enyémben szokott, de azért… Na jó, nem mondom, hogy nem ütött kicsit szíven. Nem azért, mert nebántsvirág lennék, hanem mert Nemotól nem szoktam meg.
Úgyhogy nem szólalok meg, csak lassan összefonom magam előtt a karjaim és hagyom, hogy az egyik szemöldököm feljebb csússzon, várva, hogy bocsánatot kérjen. Állítólag ilyenkor eléggé hasonlítok anyára, de ezt sosem éreztem bóknak. Nem olyan hangsúllyal mondják, de hát mit tehetünk mi, nők, ha az Easton férfiak ennyire képtelenek egyedül létezni a tanácsaink és anyáskodó terelgetésünk nélkül? Tessék, egy kicsit hagyjuk magára, máris mindent elront. – Elfogadom a bocsánatkérésedet – emelem meg az orrom. Nem, nem számít, hogy egy szó sem esett „bocs”-okról, még csak a chicagoi fajtáról sem. Hallottam, amit hallottam. A sorok között jó olvasni. – És hogy lásd, milyen jó testvéred vagyok, még azt is hajlandó vagyok elmondani, amit tudok, ami nyilvánvalóan több, mint amit te, a helyzetjelentésed alapján.
Legszívesebben felülnék a pultra, ahogy otthon szoktam, de szinte látom magam előtt, ahogy ezt elnézve Nemo szeme tikkelni kezd, ami nem feltétlenül baj, sőt, egészen vicces, főleg, ha a halántékán lévő ér is elkezd néha (tényleg nagyon ritkán, én a majdnem harminc év alatt egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kaptam el) mozgolódni, de mint mondtam, jó testvér vagyok, úgyhogy inkább elvonulok az asztalig, hogy csikorogva kihúzzam a széket (nem tehetek róla, hogy ők túl fancynek gondolják magukat és nem jó nekik a sima fenyő IKEA, hanem valami nehezebb kell, amit normál méretű ember, mint én, nem tud megemelni!), a táskámat pedig az asztalra rakjam. Ezen a ponton már eléggé ég a talpam, mármint, szó szerint, úgyhogy elkényelmesedem annyira, hogy levegyem a sportcipőt, amiben hazáig szoktam slattyogni. Nem számítottam arra, hogy közben Brooklynba is ki kell ugranom.
– Nevethetsz rajtam, amennyit akarsz, de kettőnk közül továbbra is én tudok többet a nőkről. Már csak azért is, mert ahogy Te leírtad, úgy hangzik, mintha Pompeii lenne a kitörés után, valójában meg inkább egy dzsungelnyi problémátok van, ami burjánzik össze-vissza. De tudod, mi a legnagyobb probléma? Hogy Frannie nem érezte úgy, hogy igazán érdekel már téged. Megszoktad őt, de egy ilyen nőt, mint ő, nem szokunk meg, nem halszag a piacon! – És körülbelül ilyen sértés a szakítás, akkor is, ha te szakítottál vele, mert az ő hibájából történt. Én már csak tudom. – Szerencsédre ez akkora banális hiba, hogy ugyanilyen rettentően egyszerű megoldása van: ha szeretnéd helyre hozni, márpedig ajánlom, hogy szeressed, akkor csak érzékeltetned kell vele, hogy nagyon is számít neked. Ki kell találnod, hogy mivel mutathatod meg neki igazán, hogy fontos az életedben.
Úgy zárom össze az ujjaim az asztalon könyökölve, ahogy az orvosok szokták, mikor elmondták a diagnózist, és közlik, mennyibe fáj nem meghalnod. Szomorú, de tényleg. Néha még kopp-kopp viccet is mesélnek hozzá.
– Na jó, kit áltatok? Nekünk kell kitalálni… Vagyis, nekem. Ki gondolta volna, hogy a te kapcsolatod több teher lesz nekem, mint neked… – Mindenki. De tényleg. Bárki erre fogadott volna. – Nézd, kezdjük valami nagyon egyszerűvel, oké? Jó: mit jelent számodra Francine? És ne hörögj nekem, komolyan kérdezem.

every love story end in tragedy

If you wait long enough

- És azoké, akik horroráron vettek konyhabútort a lakásukba, tényleg, megtennéd, hogy nem teszed tönkre? – merész feltételezés volt, hogy a maga húsz kilós versenysúlyával majd bármi kárt is okozhat a bútoraimban, de ezt azért jobbnak láttam nem ilyen formában megjegyezni, mert a végén még kihívásnak veszi, aztán addig próbálja, amíg sikerrel nem jár. Túl drága volt a pult, nem érné meg.
A szemforgatására én is hasonló gesztussal felelek, mert hát játszhatja itt nekem a laza testvért, de kiskorunkban ő sem volt hajlandó megenni azt a szelet tortát, aminek végignyaltam az oldalát, pont ezért csináltam. Minden szurkálódó megjegyzése innentől kezdve teljességgel indokolatlan.
- Ez nem fóbia, csak elővigyázatosság. Egészségügyben dolgozol, ki tudja, mivel érintkezel nap, mint nap.
Nem, mintha feltételezném, hogy a két betegfelvétel közötti, szusszanásnyi szünetében mondjuk hobbiból lázmérőket nyalogat, ennek okán meg nyilván nem is éreztem magam veszélyben a közelében, de a beismerés, mint opció, szóba se jöhetett, úgyhogy maradt a kifogás. Vagy esetleg átengedhettem volna neki az utolsó szó jogát, de mára már tényleg kezdett sok lenni abból, hogy igazat adok neki.
Némi színpadiasan túlzó mellékcselekvéssel kísérve úgy vágja a fejemhez a „tipikus férfi” jelzőt, mintha minimum sértés lenne. Annak fényében, hogy biológiailag igazoltan az vagyok, nem is igazán értem, hová akar ezzel kilyukadni, így csak felvont szemöldökkel lesve rá remélem, hogy erre tényleg nem csak most jött rá, és nem vár épp dicséretet a nagy felismeréséért.
- Akkor talán legközelebb azt mondd? – tárom szét a karjaimat, benne a sörösüveggel. A mozdulat felénél próbálok tompítani a lendületen, nehogy kiöntsem, és azt is csak egy pillanattal később veszem észre, hogy lényegében már félig üres, úgyhogy akár meg is dönthetném az üveget, akkor sem folyna ki egyből. Nana annyira elvonta a figyelmem, hogy fel sem tűnt, ez mikor történt. - Nem vagyok gondolatolvasó, honnan az istenből kéne tudnom, hogy részleteket akarsz vagy összefoglalót?
A tüzes izé-mizé jelentéseknek megszabott formai követelménye van, eldöntendő és megválaszolandó kérdésekkel, ő meg csak egyszerűen tudni akart mindent. Mindent is. És még az sem lenne elég, még abból is kimaradna valami, és az is szintén az én hibám lenne, mert mostanra ezek szerint már igazán tudnom kéne, hogy Nana épp mikor, mit és hogyan óhajt hallani. De legalábbis illene nagyobb sikerrátával megtippelni.  
Az a számonkérő tekintet, amivel jutalmaz, ijesztően ismerős. Még a karjait is keresztbe fonja maga előtt, ami tőle persze közel sem annyira fenyegető, mintha anya csinálná, de azért még így is sikerül elegendő bűntudatot kicsikarnia belőlem ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegyek egy olyan bocsánatkérő ölelést, amire a nagyi kényszerített minden veszekedő Easton gyereket. Tettlegességig aztán persze nem fajul a gondolat, de tényleg nem sok híja.  
Míg Nana kényelembe helyezi magát az étkezőasztalnál – és feltételezhetően szándékosan karcolja össze közben a padlót a szék lábával – én maradok a helyemen, a konyhapultnak dőlve, és azon túl, hogy megrándul a szám sarka a csikorgó hang hallatán, eszembe sincs megmozdulni. Különösen nagy százalékos esély volt arra, hogy ma még elhagyja valami meggondolatlan a számat, jobbnak tűnt nem egymagasságban lenni vele, mikor bármikor megfojthat.
- Ja, hát örülök, ha szerinted az esküvőm meghiúsulása csak kis hibának számít, máris sokkal jobban érzem magam – ingatom meg a fejem bosszúsan a szóhasználata hallatán, mert hát banális vagy nem, a hiba attól még hiba. Lehet rá megoldást találni, orvosolni, elhárítani, de attól még nyoma marad, és utána már úgysem lesz semmi olyan sima és zökkenőmentes, mint előtte.
Meghallom a mondandója többi részét is, az előtte és utána következő dolgokat a dzsungelnyi problémáról, meg a „nem banális hibára” kínált megoldásról, de mivel ezekkel az információkkal hirtelen nem tudom, mit kezdhetnék, inkább hozzá se kezdek. Csak forgatom őket a gondolataim között, míg a sörösüveg címkéjének szegélyét piszkálva azon gondolkozom, miként értessem meg vele az én nézőpontomat is. Francine-ével látszólag már elég jól tisztában van.
- Hogyhogy mit jelent számomra? – ugyan arra kér – mit kér, utasít –, hogy ne hörögjek, belőlem mégis kibukik egy bosszús morgás a kérdése hallatán. - Milyen hülye kérdés ez?
Valószínűleg egy teljesen normális, amit rajtam kívül egész Brooklyn területén bárki meg tud válaszolni egy nagylelkűen megadott másfél perces időkorláton belül. Én ellenben azt se tudom, hol kezdjek neki. A világ összes szava közül most valahogy egyetlen egy sem passzol bele ebbe a definícióba.
- Amúgy is, ezzel hogy lennék előrébb? – húzom fel magam inkább, mert az mostanában látszólag jobban megy, mint a gondolkozás. – Tudod te is, hogy szeretem, most mit bizonygassam itt neked? Elmondtam Frannek is, sőt, elmondom neki ezredjére is, hogy szeretem, hogy fontos nekem, de attól még nem tudom újrarendezni az egész életem azért, hogy ez működjön. Nem tudok kevesebbet dolgozni, nem tudok másmilyenebb lenni. Ha ez így neki nem jó és nem elég, akkor mit tudok még csinálni?
Ha Nana azt meri javasolni, hogy változzak meg, akkor székestül együtt teszem ki a folyosóra. Akkor is, ha tulajdonképpen ez a leghasznosabb tanács, amit kaphatok.
Száműzőm a konyhapult tetejére a söröm végét, és a szabadon maradt kezeimmel egyszerre túrok a hajamba. Megengedek magamnak egy frusztrált sóhajt is, hátha majd a tüdőmből távozó levegővel együtt újra a helyére billen a világ rendje is, még ha tudom, is, hogy erre pont annyi esély van, mint arra, hogy a húgom még nőni fog.
- Milyen… - szívem szerint azt kérdezném, Francine jól van-e, milyennek tűnt, mikor találkoztak, minden rendben van-e vele, végül aztán a választól tartva mégis a torkomon akadnak a szavak. – Szóval… Mit mondott? Fran. Mikor találkoztatok.
Az egész úgy hangzik, mintha fizikai fájdalommal járna kiejteni ezt a néhány szót, és más esetben valószínűleg ez is sokkal jobban zavarna, most mégis csak azon tudok aggódni, vajon Nana észreveszi-e a valódi kérdést.  

<333 | ⚶

in a world gone mad

we're on an all-time high

– Hogy lehetünk mi testvérek? – sóhajtok fel, a világ összes fájdalmával az arcomon. Oké, hogy Nemo ilyen kis csodabogár, de na, annak is meg kéne legyen az oka, nem? Egy része biztosan örökletes, de hogy kitől örökölte, arról fogalmam sincs. Apa is hajlamos néha behúzódni a sarokba az érzelmek elől, mint egy macska aki a fürdőkád szélén próbál egyensúlyozni a víz elől menekülve, de azért ennyire talán ő sem… Bár lehet, hogy az anya érdeme. Meg a harminc-plusz év házasságé. De akkor ez a cél Nemoval is, nem? Anya, vagyis Francine, majd helyre rázza azt az érzelmeket nem értő fejét.
Sóhajtva túrok bele a hajamba, ami amúgy is elég szénakazal-szerű a munkanap után, aztán szépen, lassan, hangsúlyozva folytatom: – Látod? Itt a probléma. Nem tudod szavakká formálni az érzéseidet, amik természetesen léteznek, különben szociopata vagy, abból pedig egy is elég a családba. – Mindenki eldöntheti, kire gondolok. – Biztos vagyok benne, hogy ha találnál egy másik különös létformát, mint amilyen te vagy, aki nem kíván ilyesféle megerősítést, akkor ezzel nem lenne gond, de Francine… Tudod. Normális. Nem gondolod, hogy ha nem tudod megfogalmazni, hogy mit jelent számodra, az talán azért van, mert te se tisztáztad le magadban?
Nem, biztos nem gondolja. Nem, Nana, már megint te nyomulsz ezekkel a süket dumákkal, amiket a Glamourban olvastál, bezzeg a Scientific Todayben nincsenek ilyen cikkek! És a Playboyban sem. Nem mintha feltételezném, hogy Playboyt olvas. Mondjuk nem is én loptam el annak idején apáét, az biztos. De reméljük, hogy kinőtte; vagy mosómedve volt.
Látom rajta, hogy kezd mérges lenni, amire az én reakcióm is az, hogy mérges leszek. Nem komolyan, csak olyan „nehogymár neked szabad, nekem meg nem!” módon. Aztán általában tényleg mérges leszek, mert valaki biztos megjegyzi, hogy úgy festek, mint egy morcos Jigglypuff. Nem fair lejátszani az emberek mérgét csak azért, mert teljesen reális emberi keretek között álltak meg a növésben!
– Nem arról van szó, hogy változnod kell! – ciccegek fel. – Vagyis de. Egy kicsit. De nem úgy, hogy… Ajj, a fenébe, hogy magyarázzam el, hogy megértsd? – Kétségbeesetten nézek körül, bármi olyat keresve, amivel elég jól tudnám reprezentálni a gondolatot. Az egyetlen, amit viszonylag közel találok, az egy só- és borstartó kombó. Utána nyúlok, és szórok egy adag sót az asztallapra. – Csönd! Feltakarítom. Szóval mondjuk, hogy ez a sókupac vagy te. Ez a bors pedig… Oké, most esik le, hogy ez egy kicsit rasszista felhangú szemléltetés. Ne mondd el senkinek. A lényeg, hogy ez a só vagy te, ide rakom melléd a borstartót, és érintkezel vele kábé három sószemen keresztül. De ha egy kicsit szétterítelek… Nem azt mondom, hogy elütlek, vagy valami, csak mondjuk egy egészen kicsit kinyitod a személyiséged… Na, szóval így már sokkal több közös pont van. Érted? És nem változtál érte. Csak… más formát kaptál.
És most feltakarítom, mielőtt amiatt is idegrohamot kap.
Kezdem úgy érezni, hogy egyre jobban összezavarom, de ő is engem. Egyikünk sem igazán tudja, mit kezdjek a helyzettel, csak ő inkább elhatárolódna, én meg nem akarom elfogadni. A kezemet mosom meg a csapnál, amikor meghallom a kérdését. Meglepetten nézek fel rá, mintha ugyan nem számítottam volna a kérdésére, és némi tűnődő hümmögéssel törlöm a kezem az egyik rongyba.
– Hát… Milyen tekintetben mit mondott? Elég sokmindenről volt szó… – Tudom, mire kíváncsi; mindenre. Meg gondolom arra, hogy egészen őszintén mennyi esélyét látja a dolognak. Bár igazából az ilyenre mindenki csak addig őszintén kíváncsi, míg neki kedvező választ kap. – Nem tudom, Nemo. Szerintem ő se egészen tudja, hogy mit akar most. Mármint… Azt mondta, amit szerintem neked is. Hogy fáj neki, hogy nem figyelsz rá, hogy az egész szervezés rá maradt, hogy… Idegesít téged, ha énekel a zuhany alatt… – Kicsit fura most a két tűz között állni. Jó, lehet, hogy nem voltam mindig száz százalékos rajongója Frannek, mert néha olyan kis… hamisnak tűnt a folytonos jókedve meg minden, de végülis jó ember volt, tovább húzta Nemo mellett, mint bárki, és a bátyám is boldog volt vele. Csak ennek kéne számítania, nem? – Te nem szeretsz beszélni dolgokról. Hogy mi miért van, csak úgy van és kész, de sokaknak, Frannek is, szüksége van erre. Szerintem beszélnetek kéne majd egymással. Nem arról, hogy rögtön folytassátok, hanem… Nem tudom, egymásról, a kapcsolatotokról, hogy mit vártok tőle, hogy mire vagytok hajlandóak érte… Ezek nem javulnak meg csak úgy!
Mintha tudnám. Nekem esélyem sem igazán volt megmenteni a házasságomat, mert Neal rögtön válni akart. Mert nem szeret. Mert szerinte én sem szeretem, és mindketten csak szenvedünk. De mit csinál akkor az ember, ha ez nem ilyen egyszerű?
– Tudom, hogy ehhez semmi kedved, de ha kettőtök között nem megy, el kéne mennetek terápiára, vagy ilyesmi. De mindenképp neked kell lépned. Nem várhatod, hogy ezek után majd Fran fut utánad.

every love story end in tragedy

If you wait long enough

- Igazából nem vagyunk azok. Anyáék örökbe fogadtak, csak nem merték elmondani. – Bárki számára, aki öt percnél több időt tölt a családunkkal – a nagyi vasárnapi ebédjein elég három is – fájdalmasan nyilvánvaló, hogy kettőnk közül nem Nana az, aki kilóg a sorból. És ha még mindig hárman lennénk, én meg a maga egyszerű elhanyagolhatóságában megmaradnék középső gyereknek, valószínűleg akkor is így lenne. Ettől függetlenül persze mindenki tudja, hogyha a testvéreid nem gyötörtek gyerekkorodban azzal, hogy örökbefogadott vagy, valószínűleg tényleg, úgyhogy örüljön inkább, hogy be van biztosítva.
Míg ő madárfészekké alakítja az amúgy is kócos frizuráját, én szolid értetlenkedéssel az arcomon próbálom nem felhúzni magam – még jobban – a tanácsain. Egész olyan, mintha elbeszélnénk egymás mellett, pedig ugyanazt a témát kerülgetjük, csak én nem tudom követni a gondolatait.
– Nana, szó szerint az előbb mondtam, hogy szeretem, ezt hova tisztázzam tovább?
Ez miért nem elég?
Ezt már nem mondom ki, mert biztos erre is van válasza, és az is biztos, hogy nem akarom hallani. Csak morgok tovább magamban, amiért én nem értem őt, ő meg engem. Az én részemről ez valahol bocsánatos, mert bár egyesével van értelme Nana szavainak, valahogy mégsem úgy használja őket, hogy értelmes mondatokká álljanak össze; esetében viszont nincs mentség, mert én érthetően magyarázok, ő meg mégis a saját, önsegítő könyves igazához ragaszkodik. Pedig nincs igaza, egyszerűen csak tudom, hogy nincs. Állíthat bármit, akkor sincs értelme fel-alá magyarázni, körülírni és túlbonyolítani valamit, amit egy mondatban össze lehet foglalni. Egyáltalán mi értelme beszélni róla, mikor annyi formája létezik a szeretetnek, nekünk mégis csak egy szavunk van rá. Honnan a fenéből kéne tudnom, hogy mit mondjak, ha az az egy nem elég?
- Hát próbáld valami másik módszerrel, mert az eddigi nem igazán jött be – fújtatok egyet frusztráltan, aztán meg is bánom a kijelentést, mikor kiborít egy marék sót az étkezőasztalra. Elsőosztályú vizuális reprezentáció, nem mondom, de azért jó, hogy nem a tanári pálya mellett döntött, mert igencsak lehúzná az amúgy sem túl magas országos átlagot.  
Hiába van értelme annak, amit mond, én mégis csak azt a részét szúrom ki a szemléltetésnek, ahol téved. Vagy hát szerintem téved, de az lényegében ugyanaz.
- És mi van, ha nem só és bors vagyunk? – kérdezek vissza, és bár tényleg nagyon igyekszem nem kötekedni, nem fogadnék rá, hogy Nana is észreveszi a próbálkozást a hangsúlyom mögött. – Hanem mondjuk olaj és víz, és hiába érintkezünk akár teljes felülettel, soha nem fogunk tudni keveredni?
Nagyon remélem, hogy ezt el tudja képzelni anélkül is, hogy szemléltetni kelljen, és nem fog üvegpohárban vegyészkedni, addig keverve a két összetevőt, amíg módot nem talál arra, hogy elmondhassa, hogy akkor is én gondolom rosszul, és csak fogadjam el, és hallgassak rá, mert ő egyszerűen csak jobban tudja.
As if!
Nem igazán tudom, milyen válaszra számítok a feltett kérdésre, csak az biztos, hogy nem erre. Jöjjön bármilyen óvatosan is, mégis olyan, mint egy pofon, pedig tényleg nem ringattam magam abba az illúzióba, hogy ez az egész köztem és Fran között majd néhány hét távollét után varázsütésre megoldódik. Csak hát tudni, és hangosan kimondva, más szájából hallani ezeket azért egészen mást jelent.
- Nem idegesít, mikor énekel, csak… - ragadom meg a legérdektelenebb részletet, de magam sem tudom, hogy minek, mert fogalmam sincs, mit kezdjek vele. Sőt, egyáltalán nem tudom, mit kezdjek bármivel is, ami annyira szokatlanul jellemidegen reakció tőlem, hogy biztos vagyok benne, agyvérzést kapok, ha tovább gondolkozom rajta. – Mindegy. Nem ez a lényeg.
Finoman arrébb terelem a mosogató elől, és kiöblítem a kiürült sörösüvegem, mielőtt a szelektív gyűjtőbe dobnám. Nanát sem szándékosan fröcskölöm le egy kis vízzel, mikor a kéztörlőért nyúlok, pusztán véletlen, hogy épp útban van. Nyilván.
- Nem is várom, hogy ő fusson utánam, de attól még ő hagyott itt. Ő szedte össze a cuccát, és költözött el, szerinted ez annak az egyezményes jele, hogy menjünk terápiára és oldjuk meg?
Nem tudom tapasztalatból beszél-e, hogy ő és Neal vajon voltak-e bármi hasonlón. Soha nem kérdeztem ilyenekről. Igazából jóformán semmit sem hallottam róluk vagy a válásukról mostanában; annyira hagytam magam elveszni a saját életemben, hogy közben elfelejtettem figyelni. Nem csak a saját kapcsolatomra, de úgy tűnik, az egész külvilágra is. Így hirtelen kicsit világosabbá válik, hogy ez miért probléma.
Egy erőtlen félmosollyal az arcomon meglököm a vállát az enyémmel. Nem elég lendülettel ahhoz, hogy felboruljon, épp csak annyira, hogy egy kicsit kibillenjen az egyensúlyából.
- Komolyan azért jöttél Brooklynig, hogy szétszórd a sót, és elmondd, hogy nekem kell keresnem Frant? - Nem, mintha nem értékelném az igyekezetet, de azért sokkal szórakoztatóbb, mikor Olivert tartja terrorban. – Szerinted akarja egyáltalán, hogy keressem?
Mert hát őszintén, miért akarná?  

<333 | ⚶

in a world gone mad

we're on an all-time high

Sosem vallanám be neki, de egy kicsit mindig úgy gondoltam, hogy kettőnk közül Nemo az okosabbik. Nem feltétlen azért, mert magától tudja a dolgokat, csak az agya valahogy úgy működik, hogy sokkal egyszerűbben és tényszerűbben jut el a végkövetkeztetésekre egy feladattal kapcsolatban, mint az enyém, ami pánikolva próbálja egyszerre tizenhét külön szögből vizsgálni az esetet. Az iskolában az ilyesmik azt az eredményt hozták, hogy ha el is felejtett tanulni egy tesztre, akkor is jó jegyet kapott. Nekem hetekig kellett tanulnom hozzá, hogy biztos legyen a tudásom és ne pánikoljak majd be az éles helyzetben. Sokszor bosszantott is, hogy amihez nekem keményen oda kell feküdnöm, azt ő kirázza a kisujjából, és ennek ellenére mégis csak… Póznára csúszkálni vitte. Jó, ez úgy hangzott, mintha chippendale fiú lenne, ami mondjuk lehet, hogy gazdaságilag jobban kihozná, de soha többé nem tudnék a szemébe nézni. Mondjuk ebből az utolsóból a tekintetét elnézve lehet, hogy azt kívánná, bár tényleg inkább azt választotta volna.
Szóval ez a gondolkodásmód tökre előnyös volt a tanulásban. Minden másban viszont arra vezetett, hogy végig gondol valamit, levon egy következtetést, és rányomja az „elkészült” pecsétet, majd azt kiáltja, hogy következő, és így folytatja újra meg újra. Nem hajlandó visszamenni és újra átgondolni a dolgokat; ha eldöntötte az úgy van. Biztos jó dolog az ő marsallkodó akármilyen beosztásában a határozottság, de még jobb lenne, ha belátná, hogy a menyasszonya érzéseihez kicsit több… finesse kéne.
Igazából egyébként is sokkal jobban járnánk, ha mindig hallgatna rám.
– Akkor ajánlom, hogy változz meg – húzom el a számat szigorúan. Ez már csak akadékoskodás. – Az emberek általában sók és borsok. Ha te víz akarsz lenni, akkor legalább legyél tengervíz. Bár technikailag az olaj és a víz is érintkezik egymással. És egy kapcsolatban nem feltétlen baj, ha az egyik a másik alatt fekszik. Amíg nem egy másik olajfolt alatt akar – vigyorodok el a végére feltűnően szélesen. Ez a legtöbb poén, amit ki tudok sajtolni magamból a válásom okán, egyelőre, és mindketten jobban járunk, ha nem hozza fel a dolgot.
Főleg, mert egyszerre épp elég azzal a ténnyel foglalkozni, hogy bár egyébként is rengetegszer próbálok hatni rá és arra a gépies agyára, most az egyszer nem csak meghallgatni lenne hajlandó, de… ténylegesen szüksége is volna rá. Mármint, mindig azt akartam, hogy szüksége legyen rá, Rám, de most, hogy meg is kaptam, nem tudom, mihez kezdjek vele. Kicsit olyan, mint a világbéke. Vágyunk rá meg minden, de aztán nem tudjuk, mit kezdjünk az agresszív energiáinkkal.
– Hát... Azt nem feltétlenül mondanám – ismerem el némileg kelletlenül. – Oké, tudom, hogy nem vagyok pszichológus, de szerintem Frannél ez csak… figyelemfelhívás volt. Elég szélsőséges, azt nem mondom, de hát nem nagyon működik más. – És bár ezt hangosan nem akarom kimondani, de van abban valami, hogy a nők nagy része hajlamos impulzívan reagálni hasonló helyzetben. Az én kirohanásom sem volt jogos Neallel szemben, mikor lényegében az ő hibájának neveztem, hogy elvesztettük a babát. Tudom, hogy nem az övé volt. Tulajdonképpen senkié, megesik, tízből egyszer. Nem éppen lottófőnyeremény-ritkaságú esélyek. De akkor és ott úgy éreztem, muszáj okolnom valakit, aki nem én vagyok, mert az ilyen nem történhet meg csak úgy.
Talán segített volna, ha vallásosabb vagyok, és igazán hiszek Istenben meg a kifürkészhetetlen útjaiban, nem tudom. De megértem, Fran miért döntött a lépés mellett. Még ha sokkal egyszerűbb is lenne mindannyiunk élete, ha nem tette volna. – Hé, feltakarítottam a sót! – ráncolom össze a szemöldökömet morcosan. Ne mondja nekem, hogy szemetelni járok ide! Nem Oliver vagyok. – És nem úgy tűnik, mintha magadtól próbálkoztál volna Frannel kapcsolatban. Úgyhogy igen, ezért jöttem. Mellesleg szívesen.
A kérdésére nem tudok gyors választ adni, bár szólásra nyitom a számat, aztán végül becsukom, és csak némi gondolkozás után szólalok meg. – Igen. Nekem azt mondta, hogy talán csak egy kis időre van szükségetek. Úgyhogy ne azzal az elhatározással állíts be, hogy visszaszerzed és másnapra vissza is költözik. Inkább csak… tudatnod kellene vele, hogy te sem véglegesen gondolod. Felnőttek vagytok, azért ezt csak le tudjátok kommunikálni, nem? – Trükkös kérdés. Nemo csak évszámokban és a nagypapás „those darn kids better stay off my lawn” morgósságában felnőtt. Az érzelmi problémák kezelésében még csak nem is ember. – Oké, tudom, hogy nem én vagyok a legjobb példa arra, hogy mindent meg lehet beszélni, de… Tanulj a hibámból, vagy ilyesmi – vonom meg a vállam kissé kelletlenül. – Anyáék megérdemelnek legalább egy normális házasságot a családban, gondolom. Én nem mostanában fogok megint indulni, szóval…
Tudom, hogy ez nem igazi indok, de azért… Szerintem ő is tudja, mire gondolok. Már elég sokszor elmondtam az elmúlt fél-egy órában. És most valahogy, hogy kifogytam a különböző módokból, hogy gonosz és mérges legyek, elemi erővel zuhan rám a fáradtság. Tényleg hülyeség volt kijönni emiatt Brooklynba, de azt gondoltam, a telefont nem veszi fel. Megtörtént eset alapján.
– Azt hiszem, mára eleget kiabáltam veled – jelentem ki aztán, ellökve magam a pulttól. Ha egy Hallmark filmben lennénk, most mosolyogva a nyakába ugranék és hosszan megölelném, valami olyat mondva, hogy rám mindig számíthat, mert a tesója vagyok. A Hallmark íróknak nyilván sosem volt testvérük. Úgyhogy csak a hajamba túrva kezdek a cuccaim felé oldalazni, közben ügyelve arra, hogy alaposan megsimogassam Dasht. Ő a kedvenc tulajdonságom Nemoban, mint sokaknak másoknak is. – Hívj, ha van valami. És ha nem hívsz, és megint mástól kell megtudnom ezeket a dolgokat, elmondom anyáéknak, hogy négy éve nem is kellett dolgoznod Hálaadáskor, csak nem akartál a családdal tölteni egy egész hétvégét.
Ezt pedig vegye fenyegetésnek.