Ezen a ponton már remekül kiismeri magát a magánkórház zegzúgas emeletein, folyosóin és nem csak Arcyl orvosának, de egy-két nővérnek és recepciósnak is megjegyezte a nevét. Nem igyekezett ugyan különösebben, hogy így legyen, inkább megszokásból vándorolt le tekintete egy-egy névtáblára, amikor már többedjére látta ugyanazt az embert, és egyszer csak egy-kettőt megjegyzett.
Közelsem olyan közönyös a külvilág felé, mint azt a szülei szeretik feltételezni róla.
Arcyl látogatásából is sikerült valahogy tanmesét csinálni - csak mert nem ugrott rögtön aznap este, sem másnap reggel, hogy bemenjen hozzá, hanem adott a bátyjának (és persze, önmagának is) három napot arra, hogy ne egymás legrosszabb arcát kelljen bámulniuk, még egyáltalán nem volt közömbös számára semmi, ami történt. Épp ellenkezőleg. Alig aludt, majdnem újra elkezdte rágni a körmét, és lejátszott a fejében pár forgatókönyvet, ami arra volt hivatott szolgálni, hogy felkészítse a legrosszabbra... ha esetleg. De persze nem fordulhat elő a "ha esetleg", mert Arcylra vigyáznak, Arcyl a legjobb kezekben van, és ha nem így lenne, még azt sem tartaná istentelen gondolatnak, hogy az apjuk saját két kezével rángatja vissza elsőszülöttjét az élők sorába.
Egyszerűen megfogalmazva: aggódott. Nagyon aggódott, betegesen aggódott, amikor senki nem látta, még sírt is, posztolt valamit arról, hogy mennyivel hatalmasabb erő a szeretet, mint az erőszak, és harmadnap bement meglátogatni a bátyját, virágot vitt a szobájába, hogy vidámabb legyen, aztán csacskaságokkal untatta, mintha minden rendben lenne. Nem igazán tudta, hogyan fejezhetné ki úgy az aggodalmát, hogy az ne legyen bosszantó, gyerekes, naiv, vagy öncélú. Úgyhogy nem igazán fejezte ki sehogyan, épp csak minden második nap később is bement a bátyjához, és bár nem kérdezett soha senkitől semmit, jó érzékkel fülelt oda körülöttük az orvosokra és nővérekre, hogy végeredményben mindig tudja, tulajdonképpen mi újság.
És így Arcylt sem kellett olyan hülye kérdésekkel gyötörnie, mint a "hogy vagy?", vagy a "mi újság?". Mégis hogy lenne egy istenverte kórházban és mégis mi újság lenne négy fal között?
De most azt reméli, utoljára jön, és legközelebb már állíthat be hívatlanul a bátyja otthonába, ahelyett, hogy órák közötti, vagy épp mint most, ebédszünetekben szaladgál kórházba, mintha felemelőbb dolgot el sem tudna képzelni.
Papírtáskát lóbál az oldala mellett, úgy kopog végig a folyosón, amin már vakon is eljutna a megfelelő szobáig, üres mosollyal köszön mindenkinek, aki az útjába kerül, majd végül két rövid koppanás után benyit Arcylhoz.
- Szia! Hoztam salátát a Waldorf's-ból, ha esetleg már unnád az itteni kosztot - dugja be előbb a fejét, de aztán nem sok időt hagy a férfinak, hogy megbékéljen a jelenlétével, már be is engedi magát, fesztelenül fecsegve holmi salátákról, mert rögvest belekezdeni abba az izgalomba, hogy "mindjártkiengednek!!!" olyan elviselhetetlenül banálisnak tűnik.

Furcsán megkönnyebbülés, hogy Arcyl nincs már úgy az ágyához ragasztva. Felöltözve találja, fel is áll magától, odébb megy, széket húz, normális körülmények között ezek olyan dolgok, melyeket észre sem venne, nem hogy gondolatot pazarolna rá, jelenleg azonban valóságos fellélegzés. Megnyugvás.
Sosem tudta, miben kellene mérnie a szeretetét vagy a ragaszkodását a bátyjai felé. Sosem érezte igazán, hogy a jelenléte fontos, vagy nélkülözhetetlen lenne, rendszerint úgy érzi, ő csak úgy van, csak úgy lett, elviselik és alkalmasint foglalkoznak vele, hiszen családtag, de azért túl nagy gondot nem fordítanak rá - vagy annyi gondot legalábbis biztosan nem, mint amennyit igényelne. Ennek megfelelően próbálta nem csak lejjebb venni az igényeit velük szemben, de a saját szeretetét és ragaszkodását. Néha elhitte, hogy sikerült, amikor csak azért sem emelte fel a telefont ő, ha a fiúk nem tették, aztán rögtön elengedte, mert előbb-utóbb úgyis megtört. Orvel nyakára is úgy kell rájárnia, vagy meglehet, sosem látná, és rendszerint Arcyl is túl elfoglalt hozzá, hogy ne csak családi eseményeken legyen alkalmuk több szót is váltani.
Arcyl gyengélkedése viszont végérvényesen bebizonyította, hogy évek próbálkozása ellenére ő még mindig szeret és még mindig ragaszkodik, pedig ő maga sem gondolta, hogy ennyire fog aggódni, aztán meg ennyire meg fog könnyebbülni, ahogy Arcylt a saját lábán állva látja. Ha jól viselné a nagy érzelemkitöréseket, most talán a nyakába vetné magát, de nem nagyon szereti az ilyesmit, meg valószínűleg nem is tenne neki jót, mégis ez a gesztus illene amellé a hatalmas lufi mellé, ami úgy érzi, most a mellkasában kerül épp felfújásra.
- Hát persze, hoztam magamnak is, még nem ebédeltem - feleli könnyed mosollyal, követi Arcylt az asztalig, a táskát nem teszi fel rá, csak belenyúl az egyik, majd a másik szépen elcsomagolt salátáért - Neked kímélőt kértem, de bevallom, nem tudom pontosan, mit nem ehetsz, úgyhogy remélem, nem kell szétpiszkálnod az egészet - még erre is gondolt, az étkezésre egyébként is mindig sok gondot fordít, szereti a minőségi, de finom dolgokat és igyekszik olyan egyensúlyban élni, hogy egészséges is legyen, de azért ne tagadja meg magától azt, ami jó.
- Most nem, volt egy órám délelőtt, de négyig szabad vagyok - persze, megbeszélhetett volna egy "ebéd-randit" valamelyik szaktársával, vagy barátjával, még arra is lenne ideje, hogy messzebb menjen az iskolától, de szándékosan nem szervezett magának semmi ilyesmit. Gondolta, egyszer még illene bejönnie a bátyjához, többször úgysem valószínű, hogy lesz már rá lehetősége. Kétségtelenül önző a gondolat, de itt legalább egészen kisajátíthatta magának Arcyl figyelmét. Persze amennyire a körülmények ezt megengedték neki, de annak ellenére, hogy soha többet nem akarja őt ilyen helyzetben látogatni, valahol jól esett neki, hogy kicsit hasznos lehet, és van valami értelme a látogatásainak. Máskor kicsit úgy érzi, nem kívánt vendég.
- Jól nézel ki - mondja aztán egy mosollyal, ahogy a fiókokból evőeszközt szed elő - tényleg ismeri már a járást - Hogy mész majd haza? Nem kell elintézni valamit a lakásban?

Mindig volt a testvéri kapcsolatukban egyfajta távolságtartás. Nem is csak Arcyllal még Orvellel is, mindenféle korkülönbség mellett ő még képes volt lánynak is születni, hogy végkép ne lehessen vele mihez kezdeni. Mire nevet tudott adni ennek a távolságtartásnak, addigra mondjuk már mindegy volt. Orvel menthetetlenül elsodródott tőle, érdeklődésük egészen másfajta irányokba szaladt, hiába állnak korban egymáshoz közelebb, ez mindössze annyit ér el, hogy a fiatalabb bátyjával bátrabb és akarnokabb. Gondolkodás nélkül nyúzza, ha a helyzet azt kívánja, és nem hagyja békén, csak mert erre kéri. Arcyl ehhez képest még távolabbinak tűnt számára mindig is. Néha még csak igazán testvéreknek sem érezte magukat, olyan rövidnek tűnt az idő, amíg egy fedél alatt éltek, és csak attól, hogy valaki ugyanazt a nevet örökíti nekik, még nem feltétlenül történik varázsütésre semmi.
Legalábbis ő mindig úgy gondolta, az idősebbik bátyjával nem történik varázsütésre semmi, hiába próbálkozik, sokszor menthetetlenül lepattan róla, nincs sem közös érdeklődésük, korban sincsenek egymáshoz közel, az egész akár veszett ügy is lehetne, ha Avis nem lenne ilyen rémesen csökönyös.
Mindenesetre nem szokott ő "köszönöm"-ökhöz, meg "örülök, hogy látlak"-okhoz, Arcyllal eddig mintha csak némán elfogadták volna a tényt, hogy valamelyest azért mégis csak összetartoznak, de jobban nem igyekeztek, hogy erősítsék ezt az érzést egymásban - vagy ha vádaskodni akarna, hát mondhatná azt, hogy Arcyl meg annyira sem igyekezett, mint ő, bizonyos tekintetben néha úgy érzi, nem ismeri annyira a bátyját, mint illene, tényeket tud róla, de hogy néha mit gondol, vagy mit szeretne, az elzárt rejtély marad előtte.
Kicsit furcsa is ilyen szempontból ez a kórház-élmény. Arcyl valahogy figyelmesebb és egy egészen kicsikét mintha nyitottabb lenne. Rá legalábbis. A hirtelen változás a figyelem arányában egészen letaglózó bizonyos pillanatokban, vegyük például a salátát, hát ő egyáltalán nem gondolt arra, hogy ez egy különösebben figyelmes gesztus lenne, egyszerűen a dolgok most így állnak, erre figyelni kell, neki pedig egyáltalán nem esett nehezére észben tartani. Arcyl mégis mintha hálás lenne, és hát elég sokáig kellene gondolkodnia azon, mikor volt neki bármiért is hálás a bátyja legutoljára. Ha volt egyáltalán ilyen valaha is.
Csak legyint, leülnek egymással szemben, ebéddel és evőeszközökkel felszerelkezve, zárt szájjal mosolyog a buta viccen, megcsóválja kicsit a fejét - Jó hallani - mondja azért, elvégre rossz viccek ide, vagy oda, a legfontosabb mégis csak az, hogy Arcyl vigyázzon magára, sokat pihenjen, és betartsa az orvosok utasításait, hogy teljesen felépülhessen.
- Holnap egész nap óráim vannak, de szombaton szívesen felugrok. Vihetek, vehetek is ezt-azt, ha közben rájössz, hogy valamire szükséged lenne - ajánlkozik legalább olyan magától értetődően, mint ahogy ebédet választott - az emberek hajlamosak azt hinni, csak úgy, ránézésre, hogy egy magafajta lánynak nem sok köze lehet a gyakorlatias dolgokhoz. Bár abban igazuk van, hogy bizonyára nem tudna mosni és vasalni, szépen takarítani, huzatolni, de más dolgokban meglehetősen leleményes és talpraesett. Végtére is, a szüleiket senki sem vádolhatja azzal, hogy túlságosan óvták volna őket a világtól, vagy mindig ott lettek volna, ha szükség lett volna rájuk.

Egy pillanatig elgondolkodva figyeli Arcylt, az óvatos ablaknyitó mozdulatot, az egyenes választ - végtére is, azzal sosem vádolta a bátyját, hogy ne lenne egyenes, mindig annak gondolta, még ha valamelyest ez az egyensség zárkózottnak is hatott, de többnyire talán még annál is egyenesebb volt, bizonyos esetekben, mint amit jól esett volna hallani. Ez a mostani, magától értetődőnek ható felelet azonban valami egészen más. Szinte elviselhetetlen, nem azért, mert ezt viszont ne hallaná szívesen, de valamiért furcsán zavarba jön tőle, úgyhogy halványan elmosolyodik, az arca zavartalan, aztán egyik karjával felkönyököl, a másikkal villát ragad és óvatosan ő is bökködni kezdi a sajátába került hozzávalókat.
Nem az a fajta lány, aki könnyen zavarba jönne. Olyan kevés dolog izgatja fel, és annyira megszokta, hogy bizonyos szempontból nagyközönség előtt éli az életét, hogy nem sok minden mozgatja meg, nem sok minden érdekli, alig valami tudja zavarba hozni. Az intimitás bizonyos jeleit viszont rémesen rosszul regisztrálja. Kétségtelen családi hiányosság ez, a szüleik egyiküket sem dédelgették eleget, eredményképp Arcyl túl komoly, túl felelősségteljes, mindenféle terhek alatt görnyedező gép lett, Orvel meghajol, menekül, kitér, tagad, csak ne kelljen a húga előtt megnyílnia, ő meg... gondos alapossággal felhúzott maszk mögött éli az életét, abban a hiszemben, hogy igenis tudja, kicsoda ő és mit akar az életben, miközben valójában még a saját családjában sem képes megfelelően felmérni a szerepét.
Nem biztos, hogy tudja, ki az a pezsgő lány, akire Arcylnak most szüksége lehet. A helyzet persze azt sugallja, ez lenne ő, Arcyl pedig lehet a báty, aki nyíltan kéri, hogy látogassa meg, de azért éles váltás ez ahhoz képest, hogy máskor hívatlanul megy, csak hogy lássa a bátyját, ha már egyszer magától nem hívja. Nem panaszkodik persze - nyilván mindig valami ilyesmire vágyott, még ha soha meg sem tudta fogalmazni, és most hogy ez karnyújtásnyi távolságba kerül, még nem mer nyúlni érte.
- Oké - mondja végül körülményeskedés nélkül, nem képes túlbonyolítani semmit, ami valójában egyszerű, ő minden háborút odabenn vív, nem látványosan, kívülről akár megingathatatlan kőszikla is lehetne, amit még a legnagyobb viharok is alig morzsolnak le - Jó étvágyat - viszonozza aztán a kívánságot mosolyogva, mielőtt ténylegesen beletúrna a villájával a zöldségekbe, ráérősen elfogyaszt két falatot, mielőtt az érkező kérdésekre válaszolna, villája közben a tányér felett ingadozik, a következő jól összeválogatott falatot gusztálva.
- Ó, hát... tudod. Suli. Annyira nem izgalmas, de így a félév elején még nem olyan vészes a helyzet. Otthon pedig a helyzet változatlan. Szinte sosincs otthon senki, kéthetente brunch vagy koktélparti, semmit nem veszítettél egyébként a múlt héten, Gardnerék az éves villásreggelijükhöz lecserélték a cateringet valami buta személyes sérelem miatt, és az új cég tök átlagos volt. Unalmas. Sablonos - lendül bele a végére egészen a dologba, megszokta, hogy a családtagokkal nagyjából ilyesmiről lehet hosszabb távon elbeszélgetni. Társadalmi események és "mindig-minden-rendben".

Pár pillanat múlva rájön, hogy valójában a meghatározó érzése nem is az, hogy zavarban lenne. Végtére is, nincs mit szégyellnie a saját bátyja előtt, ha objektívan szemléljük a kérdést. Az alapvető, kötelező dolgokat mindig tudják egymásról. Így a családban mindenki tudja, hogy túl lusta jogosítványt szerezni magának, sokkal kényelmesebb az, ha a sofőr viszi ide-oda. Tudja mindenki, hogy biztosan nem a tanulmányi eredményeivel lesz majd a családjuk büszkesége, mert sokkal jobban szeret jönni-menni, utazni, vásárolni, a barátaival lógni, semmint komolyan venni az iskolát. Tudják azt is, hogy mostanában azon hisztizik, adjanak már neki is egy saját lakást, ahogy van saját lakása mindkét testvérének. Tudják azt is, hogy mindezt a jólétet már nem csak magának érzi, de el is várja, elvégre ebben nőtt fel - ezért igazán nem hibáztathatja senki. Bizonyára nem titok az sem, hogy elkényeztetettnek és haszontalannak tűnik, de ezért mintha soha nem haragudna rá igazán senki. Elvégre lány. Mégis mi mást kellene csinálnia egy lánynak? És nem mintha titokban tarthatta volna akár csak egy másodpercig is a tényt, hogy egyszercsak az Instagram oldala elkezdett felfutni, meg sem állt, és hogy nagyon is tudja, hogyan használhatja ezt is olyan dolgok elérésére, amit szeret.
Ránézésre egészen biztos benne, hogy Arcyl tud nagyjából mindenről, ami miatt zavarban  lehetne, ha azt hinné, Arcyl nem tud róluk. De Lowdenék nem úgy működnek, hogy ne tartanák szemmel a sajátjaikat folyton, minden körülmények között. Arra az esetre, ha elfelejtenék, hogy ők Lowdenek.
Éppen ezért valójában nem zavarban van, hanem picit össze van zavarodva Arcyl viselkedésétől és gesztusaitól. Ezt az Arcylt nem ismeri, nem látta még, nem tudja pontosan, hogyan kellene vele viselkednie, mert eddig mindez nem volt része a kapcsolatuknak. Az érdeklődés, az érintés, az arra vonatkozó kérdés, hogy mindaz amit tudnak, vagy tudni vélnek egymásról, esetleg nem valóságos.
Már éppen gyötrődni kezdene attól, hogy akkor most erre mégis mit kellene válaszolnia - a teljes őszinteség elképzelhetetlennek tűnik, soha, senkinek nem mondta ki hangosan, mennyire utál egyetemre járni, vagy mennyire láthatatlannak érzi  magát otthon, ha valakinek ki is merné ezt mondani, nem biztos, hogy Arcylra tenné a voksát. Nem azért, mert ne szeretné, pusztán azért, mert ők nem beszélgetnek ilyenekről és szerinte azért nem beszélgetnek ilyenekről, mert túl nagy szakadék van köztük, abban, ahogy élnek és amit el akarnak érni, hovatovább mert úgy gondolja, Arcyl biztosan nem értené meg, és pont ugyanolyan rémesen reagálna, mintha az apjának merészelne ilyeneket mondani. (Ami értelemszerűen, sosem történhet meg.) Már épp gyötrődni kezdene, amikor Arcyl bizonyos értelemben felmenti az alól, hogy igazán mondania kelljen valamit, azzal, hogy tényleg, végérvényesen megzavarja az események megszokott vonalát.
- Mit sajnálsz...? - kérdez vissza homlokát ráncokba szalajtva, mintha elképzelni sem tudná, Arcyl miért kérhetne tőle bocsánatot, és valahol tényleg nem tudja. Nem mintha ne tudnának egymás ellen bizonyos apró butaságokat felhozni, de ha valami komolyat akarnának... az sokkal bonyolultabb annál, semhogy "kinevettél, amikor azt mondtam, egyedül is tudnék élni".