A papírzacskót két karral szorítja magához, amíg felfele vánszorog vele a lift - megkérhette volna persze a sofőrt, hogy kísérje fel, cipekedett volna helyette egészen Orvel konyhájáig és talán jobb ötlet lett volna, mert hiába öleli magához a táskát, az egyik kézfeje a telefonját szorongatja. Kettőt rezzen, kényszeresen meg akarja nézni, melyik csetbe érkezett üzenete, vagy melyik platformról kapott értesítést, de hiába ügyeskedik, sehogy sem sikerül neki a mutatvány.
Fenébe is.
Nyűgösen megveti a hátát a lift falának, úgy tűnik, ez már csak egy ilyen vasárnap, egy igazán, elviselhetetlenül nyűgös vasárnap. Arcyltól jön, előre bejelentve ugrott fel hozzá segítséget kérni tanulni (ritkaság, testvérei szerint valószínűleg egyik legrosszabb tulajdonsága, hogy hívatlanul, ezért alkalmasint a legrosszabb pillanatokban állít be a bátyjaihoz; illetve ritkaság, mert Avis utál tanulni. Sosem vallaná be, de így van.), de Arcyl vagy elfelejtette, vagy csak semmi kedve nem volt ma hozzá, és az egész mérsékelt kudarcba fulladt. Rá akarta venni, hogy inkább menjenek el együtt ebédelni, de arra meg nem ért rá. Felhívhatott volna helyette bárki mást, ha nagyon akarna, valószínűleg két perc alatt találna valakit, aki elmenne vele ebédelni, bárhova, de úgy gondolta, ennek a vasárnapnak családi vasárnapnak kell lennie.
Ha Arcyl nem ér rá, akkor majd felugrik Orvelhez.
Elcsalhatná éppenséggel Orvelt is ebédelni, de ha már ebéd (egyébként tényleg éhes), akkor éppenséggel kipróbálhatnának valami mást. Avis Lowden úgy döntött, hogy életében nagyjából ötödjére, főzni fog. Az otthoni konyhájuk közönsége erre messze nem alkalmas, idősebbik bátyja konyhája rendszerint úgy néz ki, mintha soha senki egy fiókot nem húzott volna ki ott, de Orvel rusnya kis konyhája (gátlástalanul rusnyának gondolja) tökéletesen alkalmas arra, hogy potenciálisan... felrobbantson benne valamit. És ha már itt jár, esetleg tehet valamit a rusnya konyha ellen ennél konstruktívabban is.
Végigtipeg a folyosón, majdnem nekiesik az ajtófélfának, egy pillanatra elgondolkodik, hogy homlokkal dől neki a csengőnek, de ez elég gusztustalanul hangzik, úgyhogy végül inkább leteszi ajtó elé a csomagját, végre megigazítja a vállán táskája pántját, ami idegesítően elkezdett lecsúszni, vet egy pillantást a telefonja kijelzőjére és közben inkább rátenyerel Orvel lakásának csengőjére.
Egyszer. Aztán kétszer. Türelmetlenül fúj egyet, mi tart ennyi ideig egy ajtónyitásban? Nem mintha a testalkata lehetővé tenni, hogy iszonyatos zajt csapjon, de azért elkezdi ütögetni az ajtólapot.
Ha kiderül, hogy Orvel nincs is itthon, kerít egy kardot és beledől.

Későig maradt bent, ledolgozott néhány csúsztatott órát – így nevezi, amikor nem sikerül időben beérni, ami többször történik meg vele, mint azt bárki gondolná róla –, tulajdonképpen tömbösítette, ezért este tizenegykor még bőszen igyekezett behozni az adminisztrációs lemaradást, adategyeztetéssel, elektronikus kórlap ellenőrzéssel, leltározással. Szorgalmasan, kitartóan és nulla másodperc semmittevéssel sikerült törleszteni a felhalmozott tartozást, utána válaszolt Josh üzeneteire, és mire feleszmélt, az egyik éjszakai klubban éppen elfelejtette, hanyadik italt hozzák ki neki, nem is foglalkozott vele, inkább felhajtotta.

Kiadós – abszolút egészségtelen – reggeli után keveredett haza, megtépázottan, fáradtan, szégyentől égő arccal, Josh alkoholtól nehéz illatával a nyakában. Közel nyolc éven keresztül nem zavarta, sőt, szerette ezt a fajta elgyötörtséget, amikor mindene fájt – bódító tompasággal, szinte édesen, szinte kellemesen. Éppen ezért zavarja össze a rossz helyre tartozás érzése, valaki más közelségének a fantomfájdalma, mintha rossz ember mellett ébredt volna, csak éppen fogalma sincs, ki mellett kellett volna. Ruhástul feküdt az ágyába, szükségesnek találta néhány működő agysejt pihentetését, mielőtt belemerül a szárnyasok anatómiájának rejtelmeibe. Pénteken összekeverte a begyet és zúzógyomrot, Sam pedig hétfőn szeretné kikérdezni, nehogy még egyszer ekkorát tévedjen. Nem tehet róla, sosem kötötték le a madarak, mindig kiszámíthatatlannak tartotta őket, főleg a papagájokat.

A papagájok mindnél rosszabbak, egyszerűen hamis, taktikus, eredendően gonosz teremtmények, nincs mit szépíteni rajta.

Hason fekve álmodik – egészen pontosan nem tudja, miről álmodik, egymás után rohamozzák meg különböző képek, villanások, helyszínek és illatok, érintések és hangszínek, mire felkel, egyetlen tökéletes másodpercre az egész összeáll majd, narratívát ölt, ok-okozati összefüggéseket, megannyi szimbólummal. Éles, berregő hang és egyetlen képkockányi csengő, nem modern, inkább régimódi, sárga, kis pecekkel, anyja dédelgetett antik tárgyai között látott már olyat, meg a legtöbb barátja szüleinél, és sosem értette ezt a borzasztó vágyat a nosztalgia iránt, mintha mindannyian inkább élnének a múltban, mint a saját jelenjükben. Valamennyire érti, habár Orvel inkább előre menne, éveket ugrana, technológiai fejlesztéseket, csak ez a hülye hang ne vonná el a figyelmét ennyire, már megint a csengő. Mégis ki álmodik csengőkkel?

Két perc alatt feleszmél, addigra már dörömböléssé mélyül, kócos hajjal, gyűrött ruhában, nehezen nyíló szemekkel botorkál ki, hiába kellene használnia a kémlelőt, nem használja, túlságosan bágyadt hozzá. – Avis? – beletelik pár másodpercbe, mire felismeri, sűrűn pislog hozzá, kézfejével az arcát törölgeti. Minden erejével próbál felébredni. – Basszus, írhattál volna egy üzenetet, éppen aludtam – morogja kialvatlanságtól reszelős hanggal. Nyitva hagyja az ajtót, úgy fordít hátat neki és csoszog vissza, befelé, új életkörülményeinek szegényes barlangjába. Annyi dolga lenne még ma, és annyira kevés benne a türelem.

Mikor már hallja a motoszkálást az ajtó mögül, felhagy a lassan már csendháborításnak is beillő kopogtatással. Sőt, kiegyenesedik, megigazítja a haját - nem mintha minden egyes szál a feje búbjáig ne lenne tökéletes és nem mintha egyébként Orvelt különösebben érdekelné, hogy fest, csak megszokás - és halvány mosolyt varázsol az arcára, hogy ne lehessen ne örülni neki, elvégre csak rá kell nézni, egy ártatlan bárány, egy darabka napsugár, egy...
Nos, Orvel azért bizonyára nem túlságosan lelkes attól, hogy láthatja a húgát.
Az ajkai azonnal dacosan visszagörbülnek, ahogy egy gyors szemvillanás alatt felméri Orvel állapotát, és rezignáltan beletörődik, hogy ma senki nem örül neki különösebben. Egy kis része tökéletes közönnyel reagál erre. Egy másik része három napig sorolni fogja magában azon esetelges okokat, amelyekért akár Arcyl, akár Orvel neheztelhetnek rá, amiért nehezükre esik helyet szorítani neki az életükben, amiért ilyen rugalmatlanok, és amiért bizonyára nem szeretik eléggé. Ennek megfelelően természetesen ő is úgy tesz, mintha ez az egész nem bántaná, nem jelentene semmit, és tulajdonképpen ő se szeretné a testvéreit túlságosan - annyira legalábbis biztos nem, hogy ne okozzon nekik folyamatosan kellemetlenségeket.
Végignézi azt is, ahogy Orvel hátat fordítva neki elindul visszafele. Alig jelzésértékűen megrúgja a cipője orrával a lábai elé lerakott táskát, az engedelmesen megzörren, de annyira azért nem hangosan, hogy Orvelnek akár csak esélye is legyen meghallani. Ettől függetlenül indokoltan neheztelhet rá, amiért nem csak nem örül, de még csak nem is segít neki. Mindazonáltal arcizma sem rezdül, ahogy lehajol felvenni a csomagot, amivel érkezett, aztán megint csak fél karral tartva szerencsétlenkedik egy sort (te jó ég, milyen jó, hogy ezt most nem látja senki!), amíg beteszi maga mögött a bejárati ajtót.
- Én is állatira örülök neked - kellemetlenül könnyed hangot üt meg, úgy masíroz Orvel után, makacs, határozott koppanásokkal jelezve, épp merre jár, egyenest a fiú konyhája felé tart - Mégis ki alszik még ilyenkor? Én már voltam reggelizni, találkoztam Dinah-val, aztán felugrottam Arcylhoz, de persze ő meg olyan kurvára elfoglalt, hogy nem maradtam sokáig. Nem akart velem ebédelni, szóval... veled fogok ebédelni - nem mintha Orvel kérdezte volna, mit keres itt, vagy mit szeretne, baj van-e, vagy ne adj isten nincs-e szüksége valamire... ugyan már.
Azért ez nyilvánvalóan nem fogja megállítani, hogy felrakja a papírtáskát a konyhapultra és elkezdje kipakolni belőle, amit hozott.

Soha nem tanították meg őket arra, hogyan legyenek kedvesek másokkal – helyette rengeteg más, hasznosnak titulált viselkedésformára trenírozták, például illedelmességre, leplezett érdekszívességekre, társasági események alkalmával hasznosítható udvariasságra, semmitmondó, szociális normákhoz igazodó csevejek lebonyolítására, igen, tulajdonképpen felkészítették őket a lehetséges viszonyrendszerekre, és igen, kiváló oktatásban részesültem illemtanból. Tagadhatatlan. Csupán érzelmeik kimutatását illetően tekinthetőek alulfejlettnek. Legalábbis ezzel nyugtatja magát, ezzel kisebbíti arrogáns és ingerült attitűdjének hatását, különben magába kellene néznie és erre jelenleg – másnaposan, kimerülten, enerváltan – nincs kapacitása.

Még mindig idegenként tekint az összekapcsolódó helyiségekre, habár végre sikerült megtanulnia, melyik ajtó hová vezet, időnként ódzkodni is elfelejt szűkösségüktől, a szorítástól és fojtástól, mintha nem lenne elég tere, levegője, szabadsága. Pedig ennél szabadabb és függetlenebb nem is lehetne. De akkor miért, miért gyűlöli ennyire új élete szűnni nem akaró, kongó és torokszorító csendjét?

– Jó, nem úgy értettem – morogja bocsánatkérően, hátrapillantva, fáziskéséssel veszi észre cipekedését. Meg sem próbál közbelépni, hülyén venné ki magát, mintha mindössze tanult lovagiassága kötelezné a teher átvételére. Inkább elnyom egy ásítást, állkapcsa megfeszül, kezét automatikusan emeli majdnem elnyíló szája elé, lapos pislogással kíséri.

Avis természetesen azonnal betölti a rendelkezésére álló teret, vibrál, egyfajta megmagyarázhatatlan, korához és rangjához illeszkedő hamissággal. Alig észrevehetően maníros, ami hermetikusan elzárt világukban természetes, az kint, az átlagemberek valóságában furcsa, szinte abnormális. – Az, aki reggel ért haza – vágja rá egy félig elnyomott, félig kikéredzkedő ásítás közben. – Arcyl mindig kurvára elfoglalt, nem értem, miért csodálkozol ezen. Már akkor is kurvára elfoglalt volt, amikor egy házban éltünk – vállat ránt, törvényszerűséget mondott, megkérdőjelezhetetlen fajtát, nincs olyan körülmény vagy együttható, ami ezen változtathatna. És ez nem fáj neki, nem, kicsit sem fáj.

Fáradtságba oltott unalma azonnal megpiszkálódik, mert Avis megpiszkálja, méghozzá egy komoly, számára valószínűleg jelentéktelen ajánlattal, azaz étellel, a meleg ebéd lehetőségével. Visszanyesett költségvetésébe nem fér bele a minden napra meleg ebéd luxusa, de előbb halna szörnyet, minthogy ezt beismerje. Szóval csak nézi, mint aki éppen eldönti, megengedje-e, hogy a konyháját főzésre használják – megfordul benne, a végeredmény mennyire lesz ehető, és ha nem, a gyomra mennyire lesz csalódott –, aztán beleegyezően legyint. – Oké, felőlem, de nincsenek spéci eszközeim. Elmegyek letusolni, addig ne robbantsd fel a konyhát, ha nem nagy kérés.

Mindig mindegyikük ezt mondja. Nem úgy gondoltam. Az apjuk nem úgy gondolja, amikor megjegyzést tesz az anyja vagy az ő valamelyik új cipőjére, vagy egyéb ruhadarabjára. Arcyl nem úgy gondolja, amikor gyakorlatilag megkérdezi, hogy nincs-e valami dolga. Orvel sem úgy gondolja, hogy "mi a fenéért vagy itt?", amikor számonkéri rajta a jelenlétét és persze ő sem, ő soha nem úgy gondolja, amikor kellemetlenségekkel szembesíti a testvéreit, azt meg pláne nem, amikor a kellemetlenség ő maga, a személye, a puszta létezése, amiről az emberek a családjában néha mintha megfeledkeznének. Nagyon ironikus, hogy bárki más, akivel nem áll rokonságban, sokkal több figyelemmel halmozza el annál, amit bármelyik Lowdentől kap. Vagy amennyit minden Lowdentől összesítve kap.
- Miért, te kevésbé vagy elfoglalt, "reggel jöttem haza"? - dobja vissza a kérdést undokul lebiggyesztett alsó ajakkal, mintha legalábbis meg akarná védeni Arcylt Orvellel szemben, pedig igazából, egyik bátyját sem érzi úgy, hogy kötelessége lenne bevédeni, nem egészen biztos benne, hogy fordítva működne a dolog. Arcyl kitartóan támogatja a szüleit abban, hogy még nem kellene elköltöznie otthonról, meg hogy még túl fiatal és éretlen; Orvel meg ha jelen van, valahogy akkor sincs jelen, talán még akkor sem szólalna fel az érdekében, ha az asztal alatt sípcsonton rúgná. Orvel szájából most mégis kimondottan álszenten hangzik a megjegyzés a bátyjukról, de szerinte egyik sem jobb a másiknál. Egyik tizenkilenc, a másik meg...
Arról nem is beszélve, hogy ő aztán biztosan nem fogja megpróbálni összehozni ezt a kettőt. Arcyl pont úgy viselkedik, mint a szüleik, mintha Orvel valami szégyenteljes folt lenne, fogalma sincs, beszélnek egyáltalán, vagy összefutnak-e néha, Arcyl erről sosem beszél, nagyjából nem is említi Orvelt, Orvel meg... nos, Orveltől pont ilyen kommentárokra telik, erre viszont ő kimondottan nem kíváncsi.
De azért alkalmasint nehezen szabadul a gondolattól, hogy a bátyjai jobban örülnének egymásnak, mint neki.
Kicsit jegesen néz fel egy tálca csirkemell felett, majd lesújtóan nyitja szóra a száját - Tényleg rád fér egy zuhany. És nem, nem fogom felrobbantani a konyhádat - löki aztán a húst a pultra, egy doboz babcsíra és válogatott zöldségek mellé, szójaszószt hozott még és fűszereket, rizstésztát - talált az interneten egy egyszerűnek kikiáltott (behatárolhatatlanul keleti) csirkés, zöldséges sült tészta receptet, és mivel a legbonyolultabb dolognak a szósz fűszerezését találta, arra jutott, hogy ezzel akár még meg is birkózhat.
Orvel szkepticizmusát mondjuk valahol megérti - őt a konyhában látni bizonyára pont olyan bizarr, mintha az anyjuk lenne a konyhában, de Orvel nyilván nem érdeklődik túl gyakran arról, csinált-e mostanában magának palacsintát reggelire és grillezett sajtos szendvicset uzsonnára, sütött-e le egy kis csirkét a maradék salátába, amikor üres volt a ház, ezért - mint megannyi másik dologról - lemaradt kis konyhai sikereiről. Eddig. Elég biztos benne, hogy ez is jól fog elsülni. De azért eszébe nem jutna behódolni ennek a szkepticizmusnak, inkább fordul, kezet mond, dolgokat rámol elő, hogy dologhoz lásson, amíg a bátjya pancsolni megy. Közben lehet, hogy számolja, hány percig marad távol tőle.