- Köszönjük, Pietro, istenien néz ki - pillant fel a füzetéből angyali mosollyal, amint a cukrászda mestere leteszi eléjük az újabb mesterien a tányérra kanyarított desszertet, ami ahhoz szükséges, hogy legalább egy fikarcnyit motiváltnak érezze magát a spanyolóra folytatásához. Nem mintha megkérdezte volna Flort, hogy kér-e még valamit, de nyilvánvaló, hogy nem fog egyedül süteményt enni, abban az égvilágon semmi vidám nincs, hovatovább nehezen tudja elképzelni, hogy bárki ellen tudjon állni Pietro műalkotásainak. Ő egyértelműen nem tudna, most is rögtön megragadja a tányér mellé készített villát, lekanyarít vele egy kicsit a süteményből, precízen úgy, hogy egyformán jusson, a vékony ostyarétegből, a habos krémből, a finoman csöpögtetett öntetből - egy falatnyi mennyország. - Nem kóstolod meg? Tényleg isteni - pislant fel Florra kérdőn, bár nem különösebben sürgetően, az ő értelmezésében egyáltalán semmi gond nincs azzal, ha a spanyol órákat kulináris élményekké változtatja, így legalább van valami, amit várhat bennük, mert egyébként természetesen - annyiban természetesen, hogy a szülei legtöbb, nélküle meghozott döntése természetesen, szinte kötelező jelleggel taszítja - nem különösebben hajtja a vágy, hogy megtanulja a spanyol nyelvet. Nem arról van szó, hogy haszontalannak tartaná, bizonyára van értelme nyelveket tanulni - annak, aki akar nyelveket tanulni és annak, akinek vannak olyan tervei, melyekhez elengedhetetlen nyelveket tanulni. Sajnos ő egyik csoportba sem tartozik. Ő abba a csoportba tartozik, aki soha nem szeretett igazán tanulni, tulajdonképpen semmit sem szeret tanulni. Meg abba a csoportba tartozik, aki bár egészen jó nyelvérzékkel rendelkezik, teljesen elégedett azzal, hogy beszél még egy nyelvet az angolon kívül, ha már egyszer elkerülhetetlen volt franciául tanulni a gimnázium alatt. Még csak nem is voltak rossz jegyei franciából - bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a szülei akkor sem érezték elégnek még azt sem, amit egy elitgimnázium nyújthat neki, akkor is magántanárnál töltött heti egy délutánt, és persze azt is szívből utálta. Azt hitte, azzal, hogy végre kikerült a hányingerkeltően kompetitív gimnáziumból és felvették arra az egyetemre, ahova az apja tervei szerint járnia kell, végre kikerülhet a mókuskeréknek ezen kis részéből, de ó, mekkorát tévedett...! Igazán nem tart még ott, hogy nyíltan szembemenjen a szülei akaratával. Így hát megjelenik az óráin, többnyire pontosan jelenik meg az óráin, általában megcsinálja a leckéjét is, de ennél több erőfeszítést nem igazán tesz, hogy remekeljen ebben az egész spanyol történetben. Meggyőződése, hogy sokkal jobb érzéke is van ahhoz, hogy kiváló cukrászdákat, kávézókat és bisztrókat válasszon ki, ahol áteshet a spanyolórák jelentette tortúrán. És ez sokkal jobb móka.
A saját, és így mások biztonsága érdekében úgy gondolom, hogy az a legjobb, ha nem mutatkozok menetrendszerűen ugyanazokon a helyeken. Marco előbb-útóbb mindent meg fog tenni, hogy megtaláljon, és beváltsa fenyegető ígéretét, és én mindent meg akarok tenni azért, hogy ezen céljáért keményen meg kelljen küzdenie. Ezért is örülök, hogy Avis ennyire lelkes, hogy kreatív helyeken oldjuk meg az órák legalább egy részét. Ez a kis csendes kis cukrászda pedig teljesen alkalmas, hogy félre tudjunk vonulni tanulni, és ne zavarjanak minket. Avis anyukája eléggé fura alak, erre már az első találkozás alkalmával rájöttem, hiszen az EPA épületében kapott el, hogy mennyire jó lenne, ha az ő kislánya is így tudna beszélni spanyolul, mint én. Ja, hogy nekem ez az egyik anyanyelvem, az tök mellékes, mint ahogy az is az volt, hogy éppen akkor tettem le a telefont egy megbeszélés után, amit a környezetvédelmi iroda Puerto Ricóban állomásozó kollégájával folytattam, és pont akkor értem vissza egy ellenőrzésről. Minden esetre elvállaltam, mert pénz is jól jön még akkor is, ha nem élek nagy lábon, meg a legtöbb spanyoltanárról megvan a véleményem, és úgy vagyok vele, ha el tudom vállalni, mert bele fér az időmbe, akkor inkább én tanítsak, mint, hogy rosszul tanulja meg valaki. Pietro kihozza a rendeléseket, és Avisé után elém is elém teszi a presszót és párizsi krémes desszertcsodát. - Grazie! - köszönöm én is meg a férfi anyanyelvén. Olaszul nem beszélek, de nagyon hasonló a spanyolhoz, és néhány szót, kifejezést tudok is, illetve az írott szöveg értelmezésével viszonylag jól boldogulok. De hogy most hogy jött a számra az olasz, azt magam sem tudom, lehet Pietro kiejtése befolyásolt. Eddig Avison egy fikarcnyi lelkesedést sem láttam, de most a süti nagyon felkeltette az érdeklődését. Suliban nem tanulja a nyelvet, ezt már az első alkalommal tisztáztuk, de nem igazán fér a fejembe, hogy akkor miért követelik meg rajta a szülei. Értem én, hogy a spanyolt elképesztően sokan beszélik világszerte, hiszen Brazíliát leszámítva, egész Közép- és Dél-Amerikában ez az anyanyelv, meg ugye Spanyolországban is, illetve itt New Yorkban és egyébként az USA-ban is rengeteg a spanyolajkú bevándorló, de, ha valaki nem akar valamit megtanulni, akkor az kínszenvedés. Lassan ki kellene találnom valamit, amivel motiválni tudom, csak ahhoz kicsit nagyobb szókincs kell, mint ez a körülbelül hatvan-hetven szó, amit eddig vettünk. - Nem, köszönöm! - mosolygok rá - És Te az enyémet? - kérdezem én is, és egy kicsit felé mozdítom a tányéromat. Sok hely már nincs az asztalon, de így már kényelmesen el fogja érni, ha szeretne venni belőle. Jelenleg túl sok fordítást még nem tudok neki adni, és most csak az alap beszélgetési fordulatokat vesszük, mint a köszönések, a „hogy vagy?”, az erre adott válaszok, a bemutatkozás, illetve a „lenni” ige használata, ami nálunk nagyon más, mint az angolban. A mai órán már szeretnék kicsit tovább lépni, amihez egy könnyebb szöveget keresek a laptopomon, de azért figyelek Avisra is. - Nos, hogy állsz a fordításokkal? Remélem már készen vagy - utalok kicsit arra, hogy szerintem ennyi idő alatt el tudott készülni azzal, amit meg tud csinálni. Ha valami nem megy, akkor hiába ül felette, úgy sem fogja tudni, mert ez nem a „lásd be”, vagy „értsd meg” kategória. Itt vagy tudod a fordítását a szónak vagy nem. A szótára pedig jelenleg én vagyok, mert egyelőre nem szeretném, ha szótárt használna, mert rengeteg benne a pontatlanság, és még nem tudja kiszűrni, hogy melyik a helyes. Annak meg nem látom értelmét, hogy esetleg rossz szó rögzüljön, és utána ne tudjuk majd javítani. - Egyébként, ha végeztél, akkor találtam egy rövidke szöveget, amit szeretném, ha felolvasnál hangosan, hogy a hangsúlyt is gyakoroljuk, majd szépen lefordítanád, és ahol elakadsz, ott természetesen segítek - nézek rá kedvesen. Maga szöveg valóban nem hosszú, mert csak vagy hét rövidke sorból áll, és leginkább az egészben tőmondatokat használnak a párbeszéd során. Viszont meg kell szoknia, hogy itt a szórend csak részben kötött, és, ha nem hangsúlyozza megfelelően a szavakat, mondatokat, akkor nem fogják megérteni, és még az sem derül ki a hallgatóság számára, hogy kérdést tesz fel vagy egy kijelentést tett. - Utána rátérünk azokra, amik nem világosak. Rendben? - kérdezem meg a véleményét. Jelenleg, ami nehézséget okozhat az a hangsúlyozás, illetve a lenni használata, mert nem mindegy, hogy a „milyen” kérdésére válaszol vagy a „hol” kérdésre. Valamint látni szeretném azt a reakciót is, amit arra ad, hogy Neki is lehet véleménye, és valaki valóban kíváncsi is rá, így figyelmesen nézem az arcát. Segítenie kell, hogy megtaláljuk azt, amivel motiválhatjuk őt a tanulásra, én ehhez egyedül kevés vagyok.
Éppen csak elnyammogja a saját süteménye első falatjait, amikor Flor felajánlja, hogy megkóstolhatja az övét is, és hát, ha már lehetőség akad rá... miért is ne? - Hmm, köszönöm - persze nagyjából bármit megtenne, hogy megakadályozza, hogy az óra a normál kerékvágásban teljen. Például kimondottan sokáig tudna beszélgetni arról, hogy milyen a sütemény állaga, textúrája, illata, íze, tömörsége vagy épp könnyedsége, el lehet ezt játszani külön a tésztával, a krémmel, a díszitéssel, meg úgy egyáltalán, elég kreatív tud lenni, ha valakivel mindenáron beszélgetnie kell valamiről. Ezt teszi az emberrel, ha tizenkilenc év alatt állandóan olyan szociális helyzetekben találja magát, ahol kínos lenne csendben lenni, de valójában nem ismer annyira senkit, hogy személyes dolgokról beszélgethessenek. Nem is nagyon szeret személyes dolgokról beszélgetni, még azokkal sem, akik Flornál közelebb állnak hozzá, de meggyőződése, hogy Florral sem lenne nehézkes beszélgetnie. Kár, hogy Flor nála azért jóval motiváltabb arra, hogy elvégezze a munkáját. Ennek megfelelően csak kanyarít egy kicsit a villájával a felkínált süteményből, hogy megkóstolja, és csak egészen röviden kommentálja, hogy Flor választása is legalább akkora telitalálat, mint az övé - Nagyon finom. Szeretem ezt a helyet - túl gyakran ennek ellenére nem jár ide, de csak azért, mert számtalan másik helyet is szeret, és hol ehhez, hol ahhoz van kedve és csak nem lehet egyszerre több helyen is jelen. Igyekszik valamiféle egészséges körforgást fenntartani, és azért vissza-visszatérni azokhoz a helyekhez, amelyek tényleg megtetszettek neki. - Ühm, mindjárt - igazság szerint elég könnyen elterelődik a figyelme arról, amit épp csinál - ez leginkább az olyan dolgokra igaz, melyek nem kötik le a teljes lényét, tetőtől talpig; a fordítás pedig pont ilyen dolog, meglehetősen könnyű közben egy-egy percre kipillantani az ablakon, figyelni a vendégeket, a szorgoskodó mestert és a pincéreket, vagy épp ugye kávét és süteményt választani, ahogy azzal nem is olyan rég félbeszakította a saját munkáját. Az utolsó két mondat fordítása még magára várat, úgyhogy némi alig-leplezett kelletlenséggel leteszi a villáját a tányérra és felveszi helyette a tollát, hogy valamit odakanyarítson. Igazság szerint ritkán akad fenn azon, ha valamit nem tud, valamit akkor is leír a megkövetelt helyre, ha majdnem biztos benne, hogy nem egészen helyes, amit választott, akkor viszont kénytelen Flort kérdezni, ha az adott szó tényleg semmilyen formában nem akar eszébe jutni. Van egy-két visszatérő mumus, ami folyton kifog rajta. Igazából nem frusztrálja ez az egész túlságosan, bár meg kell hagyni, annak idején a franciát abszolút nem így tanították neki. Ha nagyon akarna tanulni, akkor meglehet, ez zavarná, de mivel elég könnyedén veszi ezt az egészet, elég könnyen alkalmazkodik ahhoz, ahogy Flor tanít. - Oké - mondja, miközben az utolsó mondattal bajlódik, természetesnek veszi, hogy az óra menete úgy halad, ahogy azt Flor eltervezi, nincs különösebb oka ágállni ellene, elvégre nem fog tudni helyette úgysem jobb alternatívát kínálni. Azt leszámítva, hogy esetleg hagyják abba mára a tanulást és sétáljanak egy jót a napsütésben, de az a gyanúja, ez nem számítana túl konstruktívnak az óra szempontjából - Most már kész - teszi aztán le a tollat ismét, amikor befejezi a pár mondat fordítását, és át is fordítja a füzetét Flor felé.
Avis elfogadja az ajánlatomat miszerint megkóstolhatja a sütimet, ami egy viszonylag nehezebb, jószerint csupa csoki édesség. Látom rajta, hogy ízlik neki, amit meg is erősít, de az is feltűnik, hogy sokkal jobban szeretne ezzel foglalkozni, mint mondatfordítás. Avis szülei nagyon jó körökben mozognak, és így nem csak a saját körükben van hangjuk, hanem azoknál is, akik utánozni akarják őket, és elhitetni a társadalommal, hogy ők is abba a körbe tartoznak, így nem engedhetem meg magamnak, hogy rossz véleménnyel legyenek a tanítási módszereimről, mert bár ez nekem nem a fő állásom, szükségem van a tanításból befolyt pénzre. Még akkor is, ha a mostani összeg magasabb, amit szoktam kérni, bár ezt sem én szabtam, hanem a szülei, és, ha szerintük ennyit ér a munkám, akkor legyen, de így még jobb munkát szeretnék végezni. Hiába keresgélek menet közben a gépen, látom rajta, hogy nagyon gyakran elterelődik a figyelme. Erről persze nem tehet, és leginkább azt juttatja eszembe, amikor én voltam kisiskolás. Akkor engem is minden jobban érdekelt, mint a betűk helyes leírása, vagy az olvasás, és egy egyszerű radírral vagy ceruzával is rengeteg időt el tudtam játszani anélkül, hogy egy másodpercet is foglalkoztam volna a feladatommal. De valahogy kinőttem belőle, mert rájöttem, hogy csak magamnak ártok vele, és a feladattól úgy sem szabadulhatok, és még a büntetésekkel is meg kellett birkóznom, ami nem volt kellemes, hiszen nem a szüleimtől kaptam, hanem az árvaház dolgozóitól, ahol éltem. Nem tetszik, hogy mennyire egykedvű végig, ahogy a feladatokat csinálja. Azt szeretném, ha ő is élvezné az órákat, és szívesen jönne hozzám tanulni. Ezen valahogy változtatni kell, és sürgősen, mert így csak egymás életét nehezítjük meg. Nincs ötlete, nincs véleménye, és ez arra emlékeztet, amikor a mostohacsaládomnál éltem, ott én is csak mindent elfogadtam, amit mondtak, csak, hogy elviselhetőbb legyen az életem. Viszont Avisnak nem kellene így élnie, neki kellene, hogy választása legyen. Még mindig ezek a gondolatok kattognak a fejemben, amikor kis tanítványom elém fordítja a füzetét. - Akkor megnézem - veszem át. Ezek a mondatok sem túl hosszúak, így gyorsan át tudom futni őket. A szavak helyesek, a leírásuk már nem minden esetben, bár kiejtésben nem lenne benne a különbség, de írásban jelentős eltérés van közöttük. - Egész jó - dicsérem meg először. - Viszont különbség van az ékezetes és nem ékezetes formák között írásban. Itt például azt írtad, hogy „Donde vives” , akkor az azt jelenti, hogy „ahol élsz”, itt viszont az angol mondat úgy szól, hogy „Hol élsz?”, amiben a „dónde” szót hosszú „ó”-val kell írni. Tehát úgy lesz a helyes, hogy „¿Dónde vives?” - Mondom el neki a hibát, ami visszatérő, ahogy elnézem, de majd megszokja, remélem. - Ezt jegyezd meg, mert fontos - hívom fel neki a figyelmét kedvesen. Az angolban nincsenek ékezetes betűk, így ezt szokni kell. - A spanyolok, írásban úgy különböztetik meg a kérdőszavakat az ugyanolyan kiejtésű nem kérdőszavaktól, hogy a hangsúlyos szótag magánhangzójára ékezetet tesznek. Tehát például a „¿dónde?” a „hol?”, a „donde” az „ahol”, a „¿cuándo?” a „mikor?”, a „cando” az „amikor”. Ez így érthető? - érdeklődök. Ha ezt sikerült tisztázni, elé fordítom a laptopot, hogy megmutassam neki a felolvasandó, majd lefordítandó szöveget. „- Hola, Manolo. (Szia, Manolo!) - Hola, Pedro. ¿Cómo estas? (Szia, Péter! Hogy vagy?) - Bien, gracias. ¿Quién es ella? (Jól, köszönöm! Ő (lány) ki?) - Es Ana, tambien es estudiante. (Ana, szintén tanuló.) - Hola, Ana. Soy Pedro. Soy español. ¿Tú tambien eres española? (Szia, Ana! Péter vagyok. Sapnyol vagyok. Te is spanyol vagy?) - No, no soy española, sino americana. (Nem, nem vagyok spanyol, hanem amerikai.)“ - Először olvasd fel végig, hangosan, majd mondatonként lefordítjuk - Vázolom fel a terveimet. Amikor viszont végzünk ezzel, akkor lehajtom a laptop fedelét, veszek egy mély levegőt, összefűzöm lazán az ujjaimat, és az asztalra támaszkodom az alkatommal. - Avis, beszélnünk kellene - nyitom a beszélgetésünket kicsit idegesen. - Már az első óra óta látom rajtad, hogy nem szereted az óráinkat. A szüleid azért fogadtak fel, hogy megtanítsalak spanyolul, de, ha téged ennyire nem érdekel, akkor én hiába töröm magam, sosem fogod megtanulni. Hogy tudnék Neked segíteni, hogy könnyebb legyen. Partner vagyok bármiben, mert ez így nem fog működni. Mi a baj, Kicsim? - kérdezem tőle kedvesen. Nem érezhet a hangomból sem haragot, sem idegességet, mert egyik sem vagyok, csak is és kizárólag tanácstalan, hogy mit csinálok rosszul, hogy min kellene javítanom, változtatnom, hogy jobban érdekelje, hogy könnyebb legyen Neki. Azt vettem észre nagy átlagban, hogy a diákok többsége onnantól évezte igazán az órákat, amikor kötetlenül beszélgettünk, amiről csak szerettek volna, viszont ehhez kellett egy kis idő, mire eljutottunk oda, de hamarosan mi is ott lennénk Avisszal, ha kitart egy kicsit. Feltéve, ha ez a gond, bár nem hiszem, hogy csak erről van szó.
Mi sem bizonyítja jobban, hogy egyébként nem teljesen ostoba, mint hogy igazából fél füllel is bőven felfogja, ha Flor valamit elmagyaráz neki. Persze lehet, hogy két hét múlva már nem emlékszik rá, de ez sokkal inkább annak eredménye, hogy nem mindig jegyzetel, vagy ha éppenséggel jegyzetel, akkor sem veszi a fáradságot, hogy ne csak a következő órát megelőző fél órában nézze át a korábbi órák jegyzeteit. Ettől függetlenül többnyire elsőre is megért minden magyarázatot, még úgy is, hogy ezek a rohadt ékezetek teljesen az agyára mennek (meg különben is, mi az, hogy a hangsúlyos szótag kapja? Hát ahhoz tudnia kéne azt is, hol a hangsúly, de mégis mi abban a logika? Az angolhoz képest nyilván nem túl sok.), mindenesetre látszólagos figyelemmel hallgatja, ahogy Flor kijavítja a mondatait és kisebb magyarázatokat fűz azon hibás részekhez, amelyeknél szükségesnek érzi, és néha még bólogat is, hogy jelezze, Flor azért nem teljesen egy falhoz beszél. Csak félig. Ha viszont élesben kell valamilyen feladatot megcsinálni, nyilván nincs menekvés. Olvasás és szóban fordítás mellett relatív nehéz mindenféle bámészkodásokba, tollhegy-rágásokba menekülni, úgyhogy kénytelen még akkor is kooperálni, ha egyébként nem hozza lázba a lehetőség, hogy hangosan olvasson egy olyan nyelven, amellyel még ugyancsak hadilábon áll és bőven messze vannak még attól, hogy az alapokon túl értelmes beszélgetéseket tudjon folytatni spanyolul. Azért valahogy le kell küzdeni ezt is, elvégre ha nem küzdené le, az órának sosem lenne vége és sosem mehetne haza. Nem mintha a hangsúly azon lenne, hogy haza akar menni. Bárhova (is) akar menni, csak tanulnia ne kelljen, de a szüleinek erről nyilvánvaló, hogy homlokegyenest más véleménye van. Különösen az anyjától ezt meghökkentően nevetségesnek találja - nem mintha bármit is kezdett volna az életével, ami különösebben hasznos. Bár a spanyol, vagy a tanulás nem különösebben az erőssége, az emberekkel viszont elég ügyes. Jó megfigyelő, és ha éppen veszi a fáradságot, hogy érdeklődjön, egészen jól tud olvasni bennük. Azt nem is túl nehéz kitalálni, hogy Flor, amikor lecsukja a laptopját, összefonja a kezeit és előrehajolva könyököl fel az asztalukra, akkor valami komoly mondandóra készül. Minimum olyasmire, ami szerinte komoly és neki fontos, az, hogy ez Avisre milyen hatással van, az már egészen más kérdés, de azonnal helyesen méri fel kettejük helyzetét, erről mi sem árulkodhatna jobban, mint egy olyan mondat, hogy "beszélnünk kellene". Van még bárki, aki ennek hallatán nem arra gondol, hogy úristen, mi történt? Ő mindenesetre erre gondol, hogy úristen, most valami olyasmi fog jönni (MEGINT), amivel sem kedve, sem energiája foglalkozni. Ennek megfelelően leplezetlenül sóhajt egy aprót, mintha gondolatban felkészítené magát arra, ami most jön, ugyanakkor úgy gondolná, az egész biztosan nem ér meg annyit, hogy ilyen drámai felvezetése legyen. Néha olyan kevéssé tudja magát felizgatni dolgokon és olyan nehezére esik őszinte, látványos érzelmi reakciókat produkálni, hogy elgondolkodott már, esetleg érdemes lenne inkább elköltözni Angliába. Amikor hozzá nem különösebben közelálló emberek "kicsim"-nek szólítják és azt kérdezik tőle, mi a baj, akkor hirtelen tényleg égető vágyat érez a költözésre. Főleg, hogy szerinte az égvilágon semmi baj sincs. Vagy ha van is, az egészen biztosan nem olyasmi, amit a tanáraival szeretne megbeszélni. Kicsit ráhunyorog Florra, vele éles ellentétet felállítva nem előre dől, hanem a tenyereit hátracsúsztatja egészen az asztallap széléig, és hátradől, neki a szék támlájára, mintha csak teljesen teret akarna engedni Flornak, miközben azt a lazaságot akarja sugározni, hogy az égvilágon semmi baj nincs - Flor, erre semmi szükség - szögezi le először is némi hallgatás után, és tényleg nehéz lenne megvádolni azzal, hogy a nő kérdése akár csak egy kicsit is felzaklatta volna. Annyira nyugodt, hogy ha nyugodtabb lenne, joggal kérdezhetné tőle bárki, hogy vajon él-e még odabenn egyáltalán. - A szüleim azért fogadtak fel, hogy megtaníts spanyolul, nem azért, hogy mérhetetlen lelkesedést önts belém a lehetőséggel kapcsolatban. Nincs semmi gond az óráiddal, csak nem különösebben akarok spanyolt tanulni. De ami azt illeti, kétlem, hogy a szüleim valaha is számonkérnék akár rajtad, akár rajtam, hogy mit és mennyit tanultam, szóval emiatt nem kell aggódnod. Amíg megjelenek, téged kifizetnek, engem meg békénhagynak, és azért annyi feltehetőleg ragad rám, hogy ne legyen kínos, ha valaha is meg kell szólalnom spanyolul. Nekem ez így tökéletesen megfelel - mondjuk addig még jobban megfelelt neki a dolog, amíg Flor nem igyekezett túlságosan személyes kérdéseket feltenni neki. Taktikusan nyugodt és semleges, mert úgy érzi, ebben azért lesz legalább még egy kör, ha nem kettő - még mindig ráér átmenni ártatlanul cukiba, de csak ha igazán szükséges.
Látom rajta, hogy jó felfogású, csak nagyon nem érdekli ez az egész. Nekem valahol mindig az volt a legrosszabb, ha olyat kellett csinálnom, ami még annyira sem köt le, hogy vagy két percig egybefüggően tudjak figyelni, főleg, ha nem láttam az értelmét. A fősulin volt néhány ilyen tárgyam, de ott legalább annyi volt a haszna a dolognak, hogy be tudtam fejezni vele a félévet, évet, mert meglett a szükséges kreditem a nélkül, hogy óraütközésem lett volna, mert egyszerre két helyen lenni problémás, főleg, ha erősen ajánlott az órák látogatása, persze csak, ha valaki le is akarta tenni az adott tárgyból a sikeres vizsgát. De, hogy Avist miért kényszerítik ilyenre a szülei, az már magas, legalább is számomra. Amikor felolvassa a rövidke párbeszédet, én teljesen kikapcsolom az angol felemet, mert kizárólag arra akarok támaszkodni, hogy, mint spanyol nyelvű megértem-e a „beszédét”, anélkül, hogy tudnám, mik a tipikus hibák, és erre alapozva korrigálnék. Egy olyan személynek, akinek az anyanyelvében egyáltalán nincs jelentősége a hangsúlynak, ezt nagyon nehéz elsajátítani. Viszont én most elkövettem az a bakit, hogy az első órán nem tértem ki rá részletesen, csak egy kész anyagot adtam át, hogy majd a későbbi órákon ezt jobban gyakoroljuk, hogy készségszinten menjen, viszont akkor ezt most átvesszük még egyszer, határozom el magamban. - Avis, megvan még az a lap, amit az első órán adtam, és a hangsúlyozással foglalkozik? - kérdezek rá kedvesen. Ezen a lapon fel van tüntetve angolul és spanyolul a megnevezése, és példák is vannak az összes esetre, valamint a gyakoriságuk is be van saccolva. A laptopomon is előkeresem azt a bizonyos anyagot, ha esetleg Avis véletlen otthon hagyta volna. - Mint itt látható, a spanyol szavak körülbelül kilencven százaléka másod éles, azaz a szó utolsó előtti szótagán van a hangsúly. A szavak nyolc százaléka véghangsúlyos, és ezek mindig „-r”, „-l”, „-d”, „-z” betűre végződnek, vagy olyan magánhangzóra, amin ékezet van. A maradék két százalékban pedig azok a szavak vannak, ahol visszafelé nem a második vagy utolsó szótagon van a hangsúly, hanem bárhol máshol, de itt mindig a szótag magánhangzóján ékezet van - mondom el, hogy mit is lát a képen. Persze ezen felül majd a mondatokban arra is kell figyelnie, hogy a szavak között nem szabad szünetet tartani, hanem úgy kell beszélnie, mintha az egész mondat egy szó lenne. A külföldieknek ez az egyik legnehezebb, nagyon nehezen tudják megszokni, de ez azért fontos, hogy ne csak beszélni tudjanak, hanem meg is értsék a partnert. De szerintem ezt valamennyire megjegyezte, mert beszéltük is már, és egy-egy helyen észrevettem a próbálkozásokat is ez irányba. Amikor belekezdek abba, hogy megpróbálunk túllendülni azon, hogy jobban lekösse a figyelmét az óra, egy sor olyan mozdulatot tesz, amiből én csak arra tudok következtetni, hogy nagyon nem akar ezzel foglalkozni. Azt már észrevettem, hogy viszonylag jól felismeri a testbeszédet, de most nem is volt célom elrejteni előle semmit. De szerintem nálam jobban sem olvas a nonverbális jelekben, mert nekem ez jelenti hosszú évek óta a különbséget az élet és a halál között. Azzal a mozdulattal, amivel lényegében hátra tolja magát, valahol talán a magától a témától próbálja eltolni magát. A lazaságát pedig inkább álarcnak látom, ami mögé rejtőzni szeretne ez elől. Figyelmesen végighallgatom a válaszát és kicsit furcsállom, hogy ezt ennyire lazán próbálja kezelni. De én még nem láttam olyat, hogy valaki, akit ennyire nem érdekel valami, abban eredményt is elér. - Nem megszólalni nehéz egy nyelven. Feltehetően senki sem olyan hülye, hogy mondjuk olyan mondatot, köszönést akarjon mondani, aminek a szavai nagy részét nem ismeri vagy nem jut eszébe az adott pillanatban. Tehát lényegében azt fogja mondani, amit tud. Nem ezzel szokott lenni a gond, hanem az értéssel, hogy megérti-e a válaszolót, a másik felet, a beszélgető partnert. Nagyon egyszerű a nyelvet nem beszélővel elhitetni, hogy tudod a nyelvet, hiszen idegen nyelven halandzsázni egyszerű, erre a legtöbben képesek, és ehhez nem is kell órát venni. Viszont, ha spanyolnyelvűtől kell, mondjuk, segítséget kérni, és Te eljátszod, hogy beszéled a nyelvet, és ő elhiszi, akkor azon a nyelven fog válaszolni, amit Te már nem valószínű, hogy érteni fogsz - mutatok rá, hogy hol is látom én a hibát az indoklásában. - De, ha nincs különösebb okod, és kedved sem spanyolt tanulni, akkor miért nem állsz a szüleid elé ezzel? Persze ez nem az én dolgom, de szerintem hasznosabban is el tudnád tölteni az idődet, aminek lehet később több hasznát vennéd. Vagy a szüleid ezt nem így látják? - kérdezem furcsállva. Igen, tudom, hogy nem az én dolgom, de ez a felfogás akkor sem fér a fejembe, és nem szeretem magam körül az ilyen dolgokat, meg kell értenem ezeket. Miért akar egy szülő olyat kényszeríteni a gyerekére, amihez nincs kedve, ami nem kötelező, ami helyett száz másik, olyan dolgot is tanulhatna, csinálhatna, ami érdekli, és még a „gyerek” is hasznát látja.
- Bizonyára igazad van. De elég kis esélyei vannak annak, hogy ezen múljon az életem, meg annak is, hogy a szüleim orra előtt múljon ezen az életem. És igazság szerint annak is, hogy bárkivel véletlenül ehitetném, jól beszélek spanyolul - ha arra számítana, hogy valaha is tényleg használnia kellene a spanyoltudását, tényleg nem vitatkozhatna Florral. Alapvetően most sem vitatkozik, csak kezd arra gyanakodni, Flor valójában nem érti, mi folyik itt. Nem tudja pontosan, mit is várnak itt kettejüktől a szülei, és hogy ezen elvárások ellenére, valójában mennyire nem érdekli őket semmi, ami itt történik, egészen addig, amíg nincs probléma és nem kell annál többet foglalkozniuk vele, hogy felkérték Flort erre a nemes feladatra és elutalják neki az órák díját. Neki már rég természetes ez az egész, a szülei, minden nonszensz elvárásuk ellenére nagyon kiszámíthatóak. Ő pedig már rég megtanulta őket kiszámítani, nem véletlen, hogy nincsenek otthon különösebb konfliktusai, mindig tudja, mit tegyen és mit mondjon annak érdekében, hogy aztán többnyire azt csinálhasson, amit ő szeretne. Pár kivétellel, ezek közül a legelső helyen egyértelműen a tanulmányai állnak, amelyekben pontosan tudja, hogy nem tudna kompromisszumokat kialkudni. Vagyis további kompromisszumokat kialkudni, elvégre a szülei még abba is beletörődtek, hogy sosem lesz semmiből sem éltanuló, úgyhogy majd csak örülnek, ha mind megjelenhetnek a diplomaosztóján széles mosollyal, mert a látszat fontos. A legfontosabb. Elképzelhető, hogy Flor nem ebből a világból jött - vagyis, igazából ebben teljesen biztos -, de elképzelhető az is, hogy valójában elképzelni sem tudja, pontosan milyen ebben a világban létezni. Ettől függetlenül nem úgy gondolja, hogy az ő dolga lenne mindezt részletekbe menően elmagyarázni neki. Kicsit félrebiccenti a fejét, udvariasan elmosolyodik - már előre ezzel igyekszik tompítani az élét annak, amit kénytelen következőleg mondani. Kénytelen, mert hát Flor kimondja a varázsszavakat, és ezek után ennél ha akarna, sem tudna ennél jobban rávilágítani a lényegre. - Nem, tényleg nem a dolgod - jelenti ki könnyedén, igyekszik abszolút nem sértő hangnemet megütni, mert egyáltalán nem ez a célja és nem is piszkálódni akar, egyszerűen csak szeretné, ha a helyzet megfelelően írná le a valóságot. És ez a valóság. Flor most olyan dolgok miatt aggódik és olyan dolgokon akad fenn, amelyek egyáltalán nem az ő gondjai, és egyáltalán nem azért fizetik, hogy extra köröket fusson ezekkel. Neki nincs igénye ilyesmire, sőt, hajlamos kellemetlenül érezni magát bárhol, bármikor, ha úgy érzi, ki akarják ugrasztani a bokorból. Mintha ott valaki egészen más lenne, mint akinek mutatja magát, pedig valójában egyáltalán nincsenek benne ilyen hatalmas ellentmondások. - Szóval, ahogy az előbb is mondtam... erre tényleg semmi szükség. Nem kérsz még egy kávét? Aztán folytathatjuk - nem mintha egyébként égetné a vágy, hogy tényleg folytassák, de ott legalább tudja, mire számítson, ahelyett, hogy megpróbálják - reménytelenül - megváltani a világot. Egy világot, amelyet kettejük közül ráadásul csak az egyikük ismer és mér fel megfelelően.
Úgy tűnik számomra, hogy Avis és én két olyan nagyon különböző világból jöttünk, ami olyan távolságra van egymástól, mint az ég és a föld. Már nem igazán emlékszem milyen elvárásai voltak a szüleimnek, bár gyanítom túl nagyok nem lehettek, hiszen csak öt éves koromig tudtak velem lenni. Utána az árvaházban leginkább az volt az elvárás, hogy ne csináljak olyan dolgot, ami miatt valamilyen eljárás, per szakad a nyakukba, tehát leginkább „a maradj életben”, az, hogy, ha kikerülök onnan, az utcán végzem-e vagy, drogos leszek-e és/vagy prosti, az már nem az ő dolguk volt. De én tudtam, már, ha nem voltam teljesen magam alatt, hogy én ezt nem akarom. A nevelő szülőknél pedig valóban (nálam) is a látszat volt a fontos, de csak a gyámhatóság előtt, meg persze, hogy senkinek ne járjon el a szám, amit náluk látok, hallok, tapasztalok. Mögöttem nem volt senki, és magamnak kellett a célokat kitűzni és önerőből elérni, ami néha talán túl magasra is került, de lehet, hogy már régen halott lennék, ha olyan felfogásom lenne, mint Avisnak. Neki van háttere, nekem már majdnem felnőtt voltam, amikor lett, és ez nagy különbség. Persze nem ítélem el, őt nem, de akkor sem hiszem, hogy belső motiváció nélkül eredményt lehet elérni. - Köszi, de most egyelőre nem. Ha most innék még, akkor csak elálmosítana, és még nagyon messze van, mire eljutok az alvásig - utasítom vissza a lehetőséget. Innen majd edzésre kell mennem, majd lőgyakorlatra, és még a boltot is útba kell valamikor ejtenem, és összedobni a holnapi ebédemet, vagy valami ahhoz hasonlót, és még bőven sok kávé le fog folyni a torkomon ez idő alatt. - De Te igyál nyugodtan - mondom neki kedvesen. Egyelőre az előző beszélgetést nem kívánom folytatni, mert nagyon kerüli. Amikor túlestünk a következő pihenőn, (közben olyan érzésem van, mintha a „Miniszoknyás Mikulás” című filmben lennék, ahol a manók a szünetek között tartották a munkát), rátérek egy új anyagrészre. - Ezen a lapon, - amit most nyújtok át neki -, fel van tüntetve az összes igekötő, az összes „szókezdet” és „végződés” fordítással együtt, amivel új spanyol szavakat képezhetsz. Csinálunk néhány közös példát, és a házid az lesz, hogy részben az általam megadott szavakból a lehető legtöbb szót alkosd, részben pedig, hogy minél több, de legalább tizenöt saját szóval megcsináld ugyan ezt. Rendben? - Ezek a valódi szócsaládok, ahol a szótőből lehet képezni a többit, nem pedig például az egy szobában található tárgyak, mint azt sok tanár gondolja. Majd elkezdek egy-két rövid szócsaládot, amit le is íratok vele „crear = teremteni, creador = teremtő, creación = teremtés” „práctico = gyakorlatias, práctica = gyakorlás, practicar = gyakorolni, practicante = gyakorló, practicado = gyakorlott”. - Ezekben nincs több családtag egyik nyelven sem. Neked ugyan így meg kell keresned ezeknek a szavaknak - mutatom a lap hátoldalán lévő szavakat - az összes családtagját, és az általad választott szavakkal is eljátszani ugyan ezt. - Természetesen mindkét nyelven megadom neki az egyik „családtag” „nevét”, és neki a saját nyelvén kell majd felmérnie milyen szavak vannak itt, és csak utána megkeresni, szótár nélkül a spanyol megfelelőt. Azt nem mondom ki hangosan, hogy a nem megtalált családtagokat majd együtt pótoljuk, mert attól félek erre fog utazni, és nem végzi el rendesen a feladatot. Ezt a módszert azért találom hasznosnak, mert ha a szóképzőket megtanulja, akkor, ha már egy szóra emlékszik, akkor nem kell tudnia a többit, mert az össze fogja tudni rakni. Igaz vannak olyanok, ahol több lehetőség is van, de ha az anyanyelvű nem érti, akkor kérdez, vagy ha magától rájön, akkor javítja. - Mesélj nekem egy kicsit az Instagramról, mit szoktál ott csinálni, miért szereted? - érdeklődök kedvesen, hátha ezzel később majd valahogy fel tudom kelteni az érdeklődését a nyelv iránt. Én nem regisztrálhatok ilyen oldalakra, mert az számomra veszélyes lenne, és le is szednék érte a fejemet, így elég homályban vagyok ezzel kapcsolatban. Facebookom is csak a főiskolai dolgok miatt van, de nincs rólam egy kép sem, és csak alig néhány nagyon jó ismerősöm van velem kapcsolatban, és idegenek meg sem találnak, ráadásul még a nevem sem árulkodó, mert álnéven vagyok fenn. Tehát eléggé távoli tőlem ez a világ, de talán nem is bánom, csak a miértjét.
- Oké - mondja könnyedén, ennek megfelelően csak egy kávét rendel egy rövid intést követően, mellyel megidéz egy felszolgálót. Többnyire valahogy mondjuk ki szokta cselezni Flort és ő fizeti az órákkal járó fogyasztásukat, nem gondolja, hogy emiatt bármelyiküknek aggódnia kellene, de attól még a kávé sosem erőszak. Tulajdonképpen ő sem feltétlenül kívánja, de csökönyös, ha már egyszer ezzel akarta elvágni a spanyolról tett kitérőt, akkor illik kitenni ezzel a pontot a beszélgetés végére; de ezúttal már csak egy Americanót kér, azt eliszogathatja az óra végéig, ahelyett, hogy több kávét és ezzel együtt több koffeint is fogyasztana. Bár gyakorlatilag már semmiféle hatással nincs rá a koffein, vagy meglehet, tényleg csordogál egy kis jég az ereiben, mert még a túlzásba vitt kávéfogyasztástól sem élénkül fel különösebben. Talán csak reggelente, egy kicsikét. Annyira, hogy legyen kedve elkezdeni a napot. Egyik kezét a poharán nyugtatja, a másikkal, ha nem is lelkesen, de kitartóan szorongatja a tollát - pillantása ingadozik a Flor által mutogatott lap és a saját jegyzetei között, ahogy felváltva figyel a magyarázatra, dolgozza fel az információt, és írja le magának azt, amit meg kellene jegyeznie. Ha például nem írná fel, mi a házi feladata, vagy mit kell csinálnia, akkor valószínűleg gálánsan megengedné magának, hogy megfeledkezzen róla. Nem mintha nem fordult volna már elő, hogy ezt eljátszotta, de azért tudja, hogy minden egyes alkalommal nem csinálhatja ezt. Meg kell találni az arany középutat, hogy jusson is maradjon is, jól járjon a kecske, meg a káposzta is. Néha bólogat egyet, alkalmasint azért tényleg figyel is, noha nem mindig, de ha egy kicsit sem figyelne, nyilván nem telhetnének el az órák békésen és nem tudná teljesíteni azt a minimumot, amivel meg lehet úszni mindent, szóval hiába nincs kedve az egészhez, azért van, amikor valóban jelen van a pillanatban és átmegy hozzá minden, amit Flor mond. A magyarázat és a gyakorlat végezetével elveszi Flortól a lapot, gondosan behajtogatja a füzete lapjai közé, vagy képes lenne elszórni. Ajkaihoz emeli a poharat, kortyol egy aprót, a pohár pereme felől vet egy udvariasan csodálkozó pillantást Florra. Némileg éles a váltás, ráadásul megint egy kérdés, kimondottan utálja a kérdéseket, gondolkodás nélkül, visszakézből fordítja vissza - Miért szereti bárki a közösségi médiát? - a kérdés persze inkább költői, nem kimondottan Flornak célzott, de ha ilyen komolyan analizálni akarják a huszonegyedik századi társadalom normáit és bizonyos generációk online életét, akkor valójában ez a pontos kérdés, nem az, hogy ő mit szeret ott csinálni. Válaszolhatná azt, amit mindenkinek illik tudnia, hogy a szociális hálókon való posztolás és like-vadászat afféle instant gratifikáció, amit a valóságban senki nem kap meg soha, meg azt, hogy aztán ez hamis magabiztosságot ad az embereknek, illékony rivaldafényt, míg persze ott van a dolgok árnyoldala is, ahol mindennek az inverze történik, de van egy olyan sanda gyanúja, hogy Flor kérdése nem erre vonatkozott. A kérdés rá vonatkozott, de sokkal jobban szereti az általánosságokat - Jó buli - vonja meg a vállát egy kis szünet után - Meg lehet ismerni egy csomó embert, helyet, dolgot, anélkül, hogy neked magadnak kellene kipróbálnod. Ha például olvasnál erről a helyről egy újságban, rá tudsz keresni és megnézni, mit szólnak hozzá az emberek, nem pedig a fizetett hirdetők, mondjuk. Meg tudod nézni, milyen emberek járnak ide, hogy néz ki a hely, ilyesmi. Érdekes - próbálja meg valahogy összefoglalni, nagyjából a hozzá hasonló emberek mire használják az egészet, amellett, hogy ő például még pénzt is keres vele. Azért az sem utolsó dolog - De gondolom, ha nem is tudatosan, te is erre használod, nem?
A feladattal egészen ügyesen boldogul, és nem látom jelét, hogy nem értené, vagy kérdése lenne. Ha lesz, az úgy is akkor fog kiderülni, ha egyedül csinálja, mint ahogy az is, ha nem ért valamit. Látszatra figyel, de sejtem, hogy a figyelme minden másra jobban összpontosul, mint az óránkra. Próbálkozok megfejteni, hogy mi is érdekli igazán, de valahogy nem együttműködő. Nekem nagyon úgy fest, hogy eléggé felszínes, és mintha nem lenne saját véleménye, hanem a mások által hangoztatottakat próbálja átvenni. Ezt én valahol veszélyesnek tartom, mert így elég egy rosszakaró, és máris bajba kerülhet. Persze akárki akármikor bajba kerülhet, de a nagyobb kérdés, hogy lesz-e, aki kirángatja belőle, és hogy annak mi lesz az ára. A szülői segítség más, ők általában nem kérnek érte igazi árat, de ha idegentől kapja, akkor az már más, nagyon más. Kérésemre először megint egy olyan visszakérdezést kapok, amiből semmit nem lehet megtudni. Viszont remélem, hogy választ nem vár rá, mert valószínűleg kiábrándítanám. Szerintem miért szeretik a közmédiát? Mert az emberek felszínesek, és hogy ne kelljen a saját gondjaikkal törődni, ezért mások szennyeseit szertik kiteregetni. Például a pletykalapokat olvasók nagy többsége szerintem kicsinyes és gonosz, mert mások gondjain röhögnek és csámcsognak, hogy a barátaik és ismerőseik előtt saját magukat jó színben tudják feltüntetni, de legalább is, hogy magukat makulátlannak tudják beállítani. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen cikkek többsége fals adatokat tartalmaz, ha egyáltalán van bármilyen köze a valósághoz. Én nem nézek és olvasok ilyeneket. A sztárok is emberek, ugyan úgy, mint mi, joguk van a magánélethez. És szerintem senki sem szereti, ha az övében kutakodnak. Amikor kifejti, hogy ő mire is használja az már kicsit beszédesebb számomra. - Én szeretem magam kipróbálni az ilyen helyeket, mert úgy vagyok vele, hogy attól még, hogy sokan írnak jót vagy rosszat, mondjuk, a helyről, attól még nem biztos, hogy nekem sem jön be, vagy éppen ellenkezőleg, nekem bejön. De, ha ennél a helynél maradunk, akkor erről mit szoktak írni a legtöbben? Vagy mit csinálnál akkor, ha egy olyan helyről írnának rossz kritikát, amit Te nagyon szeretsz, vagy pont nagyon utálsz? - érdeklődök kedvesen. Én nem nagyon adok idegenek véleményére, mert tudom a saját igényeimet, és koránt sem biztos, hogy pontos képet kapok arról, ami nekem fontos egy adott dologban, ami alapján a saját értékrendemben be tudom illeszteni. Igaz, hogy meghallgatom mások véleményét, de nem alapozok kizárólag erre, de ilyenkor is leginkább ismerősöktől informálódok.
- Bizonyos esetekben szerintem ez időpazarlás - mondja egyszerűen, szinte tárgyilagosan, és bizony, az idő fontos. Az idő pénz, ezt ma már mindenki tudja, nagyjából egy órás munkával tud annyit keresni, ő például, hogy egy hétig azt egyen belőle, amit csak akar, és ha mondjuk azt nézzük, Flor is mennyit keres a vele töltött másfél óra alatt, bizonyára ő is egyetértene vele, hogy az idő bizony pénz, és noha a pénz nem boldogít, elég sok mindent lehet venni azon a pénzen, ami viszont hozzá tud járulni az ember általános jólétéhez. Vagy esetenként akár boldogságához is. Egy délután elfogyasztott minőségi kávé és isteni sütemény például nagyon is sokban hozzájárul speciel az ő boldogságához. - Ha kilencből tíz ember azt mondja egy helyről, hogy heveny rosszullétek gyötörték az ott elköltött ebéd után, nem gondolnám, hogy érdemes rá időt és figyelmet pazarolni. Az egész igazán nem arról szól, hogy miről mit írnak, sokkal inkább arról, hogy ki, miről mit mond. Az embernek elég megtalálnia azokat az embereket, akikkel hasonló az ízlése, és sokkal egyszerűbb máris belőni, hogy mi az, ami nekünk is tetszeni fog. Ez is csak olyan, mint az újságolvasás. Ha valaki nem szereti a magaskultúrát, nem a The New Yorkert fogja olvasni tájékozódásul, hanem a New York Postot. Épp csak a közösségi médián lehet anélkül tájékozódni, hogy útba kellene ejteni egy újságos standot és fizetni egy újságért - persze, vannak azok az agyatlan emberek, akiknek nincs saját ízlésvilága, ezért kétségtelen, hogy bármilyen értékelést olvasnának, nem tudnák meg belőle, nekik tetszene-e a dolog. Kell ehhez némi tapasztalat, és persze saját vélemény, és annak a készsége, hogy tudjuk, nekünk kire érdemes odafigyelni, és kire nem. Gyakorlatilag erre épül minden egyes influencer munkája - rájönni, hogy a vele hasonló közeg létezik-e, elég nagy-e, és ha igen, mi az, ami érdekli őket, vagy mi az, amiről többet akarnak tudni. - Pietrót mindenki szereti. A kis üzletek és az autenticitás mostanság nagyon megy, ha hitelesen el tudják adni. Kevés autentikusabb dolog van mondjuk egy olasz cukrászdában, mintha az üzletvezető egy kedves, olasz fickó. Megtestesíti azokat a sztereotípiákat, amit mindenki kedvel. Az alapanyagok jó minőségűek, ebben mindenki egyetért, a kiszolgálás szuper, bár ezzel mondjuk tízből már csak nyolcan értenek egyet - rossz tapasztalatai bárhol lehetnek bárkinek és persze az ár-érték arány is olyasmi, amit mindenki máshogy értékel. De a sokszerű vélemények ellenére azért nem nehéz átlátni, hogy az emberek többnyire ezt egy jó helynek tartják - a végére már egészen úgy érzi, most már ő tart órát Flornak arról, mire jó az, hogy manapság mindenkinek lehet publikus véleménye bármiről. Ennek fényében nem is olyan meglepő talán, miért küldték a szülei épp marketing szakra, attól függetlenül, hogy valójában ennek az egésznek az üzleti része őt egyáltalán nem érdekli. Ez csak csupa olyan dolog, amit az ő korabeliek tudnak, vagy legalábbis nagyon könnyen magukra szednek a hétköznapok során. - Ha valaha nem lenne ötleted, hova mennél ebédelni, vagy vacsorázni, vagy ilyesmi... biztos tudok jó tippeket adni. Vagy csak keress pár szimpatikus bloggert, vloggert, insta-celebet és tutira találsz jó dolgokat - persze, nem ekkora hittérítő igazán, ha Flor szereti a meglepetéseket, és csak úgy besétálni helyekre az utcáról, nem gondolná, hogy épp az ő véleménye miatt változtatna ezen a szokásán, de hát ugye, ő kérdezte, mire jó ez az egész. Többek között erre, és természetesen ez nem csak éttermekre, kávézókra igaz, ugyanígy van ez ruhákkal, egyéb divatcikkekkel, szolgáltatásokkal, legyen az egy fodrász, egy utazásszervező, vagy egy catering cég, a lista voltaképpen végtelen. - Szóval... mára akkor végeztünk? - kérdezi aztán némi hallgatás után, elvégre már nem a tananyagról beszélgetnek, és a leckéjét is megkapta.
Avis számomra teljesen megközelíthetetlen, és lényegében sehogy sem találom meg vele a közös hangot, ráadásul valahogy teljesen érdektelennek is tűnik. Legalábbis azaz oldal, amit nekem mutat, mindenképpen. Szívesen megkérdezném tőle, hogy ugyan mitől nem ér rá kipróbálni valamit, ami érdekli, de nem teszem, mert valahogy fölöslegesnek érzem. - Megeshet - mondok csak ennyit. Ha ennyire fontos számára az idő, akkor miért pazarolja spanyoltanulásra velem, amikor ez a nyelve a lehető legkisebb mértékben sem érdekli? Csak mert a szülei ezt mondják? Tényleg ennyire engedelmes? Részben igaz, de rengeteg ellenpéldát is tudnák mondani, ahol a tulajt kipécézte magának valaki, és összefogtak ellene. Tíoék kollégái (ő nem ezen az osztályon dolgozik) nem egy ilyet fogtak el. - És akkor lényegében Neked van egy közösséged, akivel mindenben egyezik az ízlésetek, vagy több különböző csoportjaid vannak, mondjuk külön éttermek, külön ruhák, stb.? - ez nekem nagyon úgy jön le, hogy teljesen mások véleményére alapoz. Ez számomra érthetetlen. Ahogy további válaszokat ad, egyre jobban az jön le számomra, hogy egész nap mást sem (vagy nem sok mindent) csinál, mint az internetet bújja, és a személyes kapcsolatokat teljesen lecserélte a virtuálisakra. Általában az ilyenek szoktak egy idő után becsavarodni, főleg, amikor rájönnek, hogy nincs is életük, és/vagy az élet elment mellettük. Arról nem is beszélve, hogy a neten rengeteg fals dolog kering, mert ott a legegyszerűbb hazudni, másnak láttatni magunkat. Arra a kérdésemre persze nem adott választ, hogy mi lenne, ha egy kedvenc helyéről kezdenének el rosszakat mondani. Akkor ő is felhagyna a hellyel? A sztereotípiával dobálózik, ami az agy számára ugyan valóban nélkülözhetetlen az információk megjegyzésének érdekében, de az egyéni esetekben már nagy félrevezető tud lenni. Ha jól emlékszem, akkor mintha az anyukája említette volna, hogy marketing szakra jár, én is tanultam érintőlegesen pszichológiából, és ott egyértelműen elhangzott, hogy a rossz hír sokkal gyorsabban terjed, mint a jó. Az én szememben pedig ez azzal összerakva, hogy a „messziről jött ember, azt mond, amit akar”, (és az internet ilyen), nem sok realitást adok az ilyen információkra. Meggyőzni nem akarom semmiről, nem is olyannak tűnik, mint akit meglehet. Én csak azt kívánom, hogy ne égesse meg magát nagyon ezzel. Viszont azt hiszem a legcélravezetőbb nála az lesz, ha csak leadom neki az anyagot, persze magyarázattal és órai gyakorlással, és várom, hogy óráról órára elhozza az elkészített házit. Az már mellékes, hogy én ezt a módszert nem szeretem, mert így nem tudom egyénre szabni a tanmenetet. Most még annyira nem is gond, de később szerintem neki lesz nehezebb, ha én mondom meg, miről írjon fogalmazást, és nem ő választja ki. - Igen, végeztünk - engedem útjára mosolyogva, és én is összepakolom a cuccaimat miután ő végzett. Azért várom meg, hogy ő pakoljon össze hamarabb, hogy még véletlen se rakjak el olyat, ami a tanulásához kell, ahhoz hoztam.
Kezdőlap
