Úgy tűnik, hogy néha még rám is igaz lehet a mondás, miszerint a jó dolgok mindig váratlanul történnek velünk. Annyira kusza volt az utóbbi időben minden az életemben, hogy azt hittem egyenes az út tovább a lejtőn. Aztán egyszer csak – természetesen pont a legrosszabbkor – egy barátság elkezd valami teljesen mássá formálódni. Talán csak az tehetett róla, hogy már nem voltam kapcsolatban, és ez adott egy kezdeti lökést.
Mindegy is, mert ezúttal nem akartam elsietni semmit. Sőt, igazából egy darabig ágáltam is a dolog ellen, mivel nagyon nem jött jókor, ráadásul annyira elegem is volt a férfiakból, hogy küzdöttem mindenféle lehetőség ellen, kitartóan hárítottam a próbálkozásokat. Éppen ezért nem tudnám megmondani magam sem, hogy akkor Arcylnak miért adtam mégis esélyt. Nagyon különböztünk, ugyanakkor mégsem annyira, mint amennyire elsőre gondoltam.
Egy találkozásból kettő lett, majd három, és már azon kaptam magam, hogy a mostani randinkat én szerveztem meg, pedig pont én voltam az a fél, aki nehezen adta be a derekát. És ez csupán nem arról szólt, hogy kelletném magam, vagy játszani akarnám a nehezen kaphatót, hanem tényleg úgy gondoltam. A falaimat csak téglánként sikerült ugyan bontogatnia, de egész jó úton haladt a siker felé, hiszen már felkeltette az érdeklődésemet. Láttam valami mást benne, mint amilyennek korábban mutatta magát, ha csak úgy összefutottunk, és ez tetszett. Tudni akartam, hogy nála mi rejtőzik még a felszín alatt.
Így jött hát az ötlet, hogy megpróbáljam mind a kettőnket kizökkenteni a kis komfortzónájából. Őt ehhez ki kellett vinni a természetbe, nekem pedig lazítanom kellett a saját magam által állított szabályaimon, amiket a Vegasban történtek után határoztam meg. Kénytelen voltam így tenni, ha végre egyenesbe akartam jönni, de az út még túl hosszú volt így is, és túl rögösnek látszott. Teljesen elzárkózni azonban mégsem szerettem volna, erre rá kellett döbbennem.
- Remélem mindent elpakoltál, amit lediktáltam! – küldtem egy széles mosolyt a kocsi felett, amikor kiszálltam belőle. – Tudom, hogy nem nagyon szoktál túrázni, de hidd el, hogy tényleg jó buli lesz. Lehet, hogy el fogsz fáradni, viszont utána nagyon elégedett leszel magaddal, és különben is, nagyon szép a havas táj! – magyaráztam lelkesen, mivel az volt a formabontó ötletem, hogy megmutatom neki a kedvenc túraútvonalamat, ami télen gyönyörű lesz. Tavasszal is megkapó, amikor minden zöldbe borul, és kezdenek előbújni a virágok, de ez mégiscsak más. Olyan békés, már-már egészen földöntúlinak ható.
- Vedd úgy, hogy ez egy edzés, és nem olyan unalmas fajta, mint a golf. – azzal a lendülettel már be is csaptam az ajtót, és kinyitottam a hátsót, hogy a kutya is ki tudjon szállni. – Egyébként tényleg nem zavar, hogy jött velünk ő is? – azzal Riley máris roppant elégedetten vetődött ki a friss hóba. – Sajnos a szomszéd csak reggel közölte, hogy nem fog tudni mégsem ránézni, úgyhogy… nem akartam egész napra otthon hagyni, ha már mi is kimozdulunk. Ha nem rajongsz értük, akkor… hát, akkor fogalmam sincs, hogy mi lesz. – azért éreztem tényleg némi bűntudatot, amiért nem szóltam előre, hogy nem kettesben, hanem hárman leszünk, de ez a szőrös kisfickó talán nem fog akkora zavart okozni, kivéve, ha allergiás rá, vagy rühelli a kutyákat.

A hátizsákot bedobom a csomagtartóba, s hamarosan az úton robogok a végcél, vagy legalabbis a parkoló felé. Döntenem kellett. Kemény fejűként, vagy éppen szerető bátyként, s engedelmes fiúként, a végeredmény lényegtelen, felismertem, ebben az egész hármas játékban, ha így folytatom, én megyek rá. Öcsém kiköpött apánk, makacsságban, én pedig nagyszerűen a lehető legrosszabb módon közelítettem meg a célt.
A döntéssel olyan változások indultak meg, melyek már régóta csak toporogtak. S egyik meglepetése nem volt más, mint hogy saját dolgommal foglalkozva, összehozott a sors Veronicaval. Ekkor valóban megértettem, évtizedek óta nem ismerem magam, eltűntem a vastag máz alatt. Veronica, ha az első találkozásunk alkalmával nem is, a rákövetetkező alkalommal elindított bennem egy folyamatot. Érezni kezdtem azt a valakit, aki lehetek. Nem akartam sebezhető lenni, az egy olyan tett, amit nem engedhetek meg magamnak. Mégis, jó volt meglátni anhalvány körvonalaimat, még ha csak belülről is.
Ezért is lepett meg Veronica javaslata a kiruccanással kapcsolatban. Nem vagyok túrázós, a természetet a golfpályák jelentik. Elfogadtam.
Leparkoltam a kocsija mellé.
- Majd az után mondd, ha már visszafelé tartunk - feszült mosoly jelenik meg az arcomon. Az örökös megfelelni akarást nehéz kiölni egyik napról a másikra, mégis lazábbnak érzékeltem magam, egy fél évvel ezelőtti állapotomhoz képest.
- Szeretem a golfot - lepődök meg, majd elgondolkodom. Annyira talán mégsem, erre halvány mosoly jelenik meg egy pillanatra a aszám sarkában.
Felveszem a sálam, kabátot, kinyitom a csomatartót, hogy kivegyem a hátizsákot. - Minden megvan, amit írtál. - egyiket sem én szereztem be.
A megjelenő kutyára csak felé fordulok. Nem zavar, hogy hármasban leszünk. Nem értek az állatokhoz. Olyan, mintha földön kívüliek lennének számomra.
- Nem tudom, hogy rajongok-e értük. Mit kell tennem? - Nézem a kutyát, nem félek tőle, egyszerűen nem tudom, mit kezdjek vele. Szimpatikusnak szimpatikus.
Akármit is mond Veronica, úgy teszek.
Aztán felkapom a hátamra a hátizsákot, s becsukom, majd bezárom a kocsit.
- Ez milyen túravonal? - Nézek körbe, s lélelegzek mélyeket a levegőből. - Mennyi ideig tart? - Levedleni, hogy irányítok, nehézkes, de legalább észreveszem.
- Inkább ne kérdezzek, igaz? - A kesztyűt kiveszem a kabátzsebből,  s felveszem.
- Sokszor jártál már erre? - Ez nem a megszokott környezetem, s még nem tudom, miként közlekedjek benne. De bízom abban, hogy feltalálom magamat.

Én minden gondom, és problémám ellenére abszolút pozitívan tekintettem az előttünk álló közös programra. Ugyan nem voltam teljesen biztos abban, hogy Arcyl értékelni fogja az ötletem, de végül csak belement, nem? És úgy gondoltam, hogy kicsit talán jobban is megismerhetjük egymást, közelebb kerülhetünk a másikhoz, mint afféle csapatépítő tréningen. A kinti elfoglaltságok amúgy is mindig olyan jók, különösen télen, amikor hó borítja a tájat.
- Arc, senki nem szereti a golfot. Az sem szereti, aki azt mondja, szerintem inkább csak üzletelni és beszélni szeretnek közben. – néztem rá jelentőségteljesen. Cseppet sem volt szokásom véka alá rejteni a véleményem, még akkor sem, ha nem egyezett a beszélgetőpartneremével. Elég határozott és kiforrott személyiségnek gondoltam magam ahhoz, hogy önállóan képes legyek gondolkodni, azt pedig meg is osztani másokkal. Nem volt bennem soha, hogy pusztán azért mondjak valamit, mert azt várták el tőlem, és sosem riadtam vissza a konfrontációtól sem, ha netán vita alakult volna ki valamilyen téma kapcsán. Most is benne volt a pakliban, hogy egyébként talán mellélövök éppen a golf emlegetésével, de nem csináltam ebből problémát. Ha a lelkébe gázolnék hát majd túllép rajta.
- De, ha te mégis szereted, akkor lelked rajta. Én unalmasnak találom, a túrázás viszont lehet szórakoztató is. – vigyorodtam el szélesen, főleg mikor megláttam a mosolykezdeményt ott a szája sarkában. Ezek szerint annyira mégsem rajongott azért a sznob sportért, mint amennyire eddig gondolta, vagy bevallotta magának.
- Nekem az égvilágon semmit nem kell tenned. Csak hagyd, hogy Riley elvarázsoljon, nagyjából húsz perc alatt elnyeri majd a szíved. – komoly arcot vágtam, miközben a Golden Retriever máris érdeklődni kezdett a számára ismeretlen iránt. Egyelőre csak finoman, óvatosan közelítette meg, bár azt gyanítottam, hogy hamarosan ráveti majd magát minden emberek iránt érzett szeretetével együtt. Így szokta, én meg már fent sem akadtam rajta, hogy lerohant másokat. Inkább az volt a probléma, ha ezek a bizonyos mások nem szerették a közeledését.
- Hagyd, hogy megszaglásszon, aztán vakargasd meg a füle tövét, azért egyenesen rajong. – javasoltam, miközben csípőre tett kézzel figyeltem a felszerelkezést. Én is hasonlóképpen tettem egyébként, amíg a két fiú megismerkedett egymással. – Ez kérlek szépen a kedvenc útvonalam, szoktam ide csoportokat is hozni időnként. – a Harriman Nemzeti Park volt az egyik kedvencem, ha a városon kívülre, a természetbe vágytam olykor. – Kékkel van jelölve a térképen, ha érdekel! – azzal a kezébe is nyomtam egy papír alapú, hagyományos térképet.
- Nyugodtan kérdezz! – nevettem el magam. – De még el sem indultunk. Pár óra, ha végigmegyünk rajta, de nem muszáj teljes mértékben követni. Ismerem a helyet, és akár azt is tehetjük, hogy a felénél visszafordulunk, ha nem bírnád a strapát. – kihívóan pillantottam rá, már-már cukkolva egy kicsit. – Elég sokszor az elmúlt néhány évben. Az a bakancs úgy látom, hogy alkalmas lesz a terepre. Nos, akkor induljunk, és közben elmesélheted, hogy telt a heted! – biztattam, miközben én is felvettem a kesztyűimet, a kutyát meg egyetlen intéssel magamhoz hívtam. – Miatta nem kell aggódnod, el lesz egyedül is. – utaltam Rileyra, hála istennek az a típus volt, akinek az is elég, ha a közelében vagyunk, de nem igényelte az állandó foglalkozást. A szagok úgyis sokkal érdekesebbek lesznek nálunk.

Ritka, hogy valaki a becenevemen szólítson, s nem is igazán járulok hozzá. Éppen ezért szokatlanul jól esik.
- Utóbbit annyira nem volt szerencsém még kipróbálni. Véleményt csak akkor tudok nyilvánítani, ha már rendelkezem benne megtapasztalással - a mosoly kicsit jobban megjelenik, s aztán el is tűnik, mikor megjelenik a kutya. Újabb ismeretlen tényező az ismeretlen helyzetben. Ismerkedem a körülményekkel, el soha nem szaladok és soha nem hátrálok meg, hacsak nem ezt kívánja a startégia. Egy kutya azonban nem ellenfél. Érdeklődő négylábú.
Maradok, ahol vagyok, még a kezem sem lengetem, s elé sem helyezem, fává minősítem magam, remélve, nem pisil le, s hagyom, hogy megszaglásszon, ahogy Veronica instruál.
- Csak remélni tudom - nem értek a kutyákhoz, az övé, tehát ismeri, így csak erre az ismeretre tudok támaszkodni.
- Megvakarni? - Miután megszaglászta a kezem, azt óvatosan feljebb emelem, a füle tövéhez és megvakarom meg. Még a fejét is oldalt dönti, s a farkát is jobban csóválja.
- Riley a neve?  - Igenlő válasz esetén megjegyzem.
- Télen is? - Lepődöm meg. - Nem gondoltam volna, hogy télen valakinek kedve van túrázni.
Abbahagyom a kutyával az ismerkedést, és a kezembe nyomott papírt elkezdem kihajtogatni, s megkeresem, hol vagyunk, s merre vezet a kék útvonal. A térkép olvasása nem gond, bár legfőképpen a navigációról olvasom, nem papírról.
- Nincs meg elektronikusan? - Kérdezem, a papír térképbe belemerülve.
A cukkolásra leengedem a térképet.
- Majd viszel a hátadon - engedek el egy viccet. Az általában nem megy, s nem is erőltetem.
Lenézek a túracipőre.
- Miért ne lenne jó? Te írtad fel... - tekintek vissza rá.
Rileyra tekintek, ahogy Veronica magához rendeli.
- Nem akarok most munkáról beszélni - mert azzal telt az egész hetem. És éppen azt akarom hátrahagyni. - Neked milyen volt a heted?
Megrántom a szíjat a hátizsákon és elindulok, miután összehajtogatva a térképet, beteszem a kabát belső zsebébe.
- Én nem miatta aggódom - nézem a kutyát.
- Miért lettél túravezető? - Veronica mögött indulok el, nem arra figyelve, hogyan lépek előre, eszembe sem jut, hogy pocsék lenne az út, vagy egyáltalán figyelnem kéne. Élvezem a hó ropogását és a hó illatát.
- Egészen más itt az illat, mint Manhattanben.
Még a tenger sós levegőjénél is finomabb. Ébredek rá.

- Sosem értettem az ilyesmi hogyan maradhat ki valaki életéből. – mondtam őszinte csodálkozással. Tudom én, hogy vannak emberek, akik nem rajonganak a természetben eltöltött időért, de egyszer-kétszer azért a többségnek van része hasonló élményben. Maximum nem szereti meg, vagy nem lesz a kedvenc időtöltése. – Az iskolával sohasem mentetek el kirándulni? – kérdeztem, még mindig csak a fejemet rázva. Hozzám is volt, hogy érkeztek iskolai csoportok a tanárukkal, hogy bemutathassuk a gyerekeknek a túrázást. Megtanulták, hogyan kell térképet olvasni, turistajelöléseket követni, és a többi.
- Ennyire azért nem ijesztő! – azért láttam a pillanatnyi meghökkenést, de nem akartam mélyíteni a kutyával szemben a rossz érzéseit, így nem cukkoltam miatta. – Igen! Tudod, csak úgy finoman, barátságosan. Ne mondd nekem, hogy kutyákkal sem volt még dolgod soha… - kerekedtek el a szemeim. Nagyon ingerszegény élete lehetett eddig, az már egyszer biztos. Nem is nagyon igazodtam ki magamon egyelőre, hogy mit láttam meg benne, mikor ennyire különbözőnek tűntünk. Legalábbis egyelőre. Én szerettem a színes dolgokat, szerettem megtapasztalni mindenféle újdonságot, ő meg mintha ragaszkodott volna a már jól ismert, jól bevált dolgokhoz.
- Látod, máris kedvel! – nem mintha Rileynál bármikor is másképp lenne. Általában hamar megszerette az embereket, ha mégsem, akkor annak bizonyára megvolt az alapos oka. – Igen, Riley! – erősítettem meg, hátha minél előbb sikerül megjegyeznie kedvenc négylábúm nevét. – Időnként télen is, igen. De általában a legjobban ősszel szeretnek kijönni, meg tavasszal, amikor minden zöld. – magyaráztam lelkesen, egyértelműen lerítt rólam valószínűleg, hogy szeretem a munkámat. Nem csupán azért csináltam, mert ez volt a feladatom, hanem tényleg örömömet leltem benne.
- Te jó ég, ne őrjíts meg! – nevettem fel őszintén, még a fejemet is hátrahajtottam, olyan jól szórakoztam. – Ennyire nem lehetsz a technika megszállottja. Lazíts már egy kicsit, most nem kell senkinek megfelelned! Gyakorold a hagyományos térképolvasást inkább, bármikor jól jöhet. A telefon bedöglik, a papír azonban itt van kéznél. – kampányoltam a saját igazam mellett kitartóan. – Egyébként természetesen vannak túraalkalmazások, ma már mindent meg lehet találni. – legyintettem végül, készen állva arra, hogy elinduljunk végre.
- De márkát és típust nem írtam fel. Tudod, hogy milyen sokfélét lehet kapni az üzletekben?! – ebből már sejtettem, hogy nem feltétlenül ő vásárolta magának. Szörnyű! Szinte már kihívást láttam abban, hogy kizökkentsem őt ebből az állapotból. – Ó, de szépen kikerülted a témát, és átdobtad a labdát nekem! – forgattam a szemeimet a terelés hallatán. – Nehogy azt mondd nekem, hogy a hét minden napján, 0-24 órában csak dolgoztál! Egyéb elfoglaltságok? Vagy egyszerűen csak, hogy érzed magad? – dobtam vissza a kérdést, de azért nem voltam rest válaszolni az övére.
- Nekem gyorsan eltelt. Volt egész sok csoportom, még kettőt pluszba is bevállaltam, helyettesítettem a kolléganőmet. Zsúfolt volt, de engem az ilyesmi sosem zavar. Azért most örülök a hétvégének, meg annak is, hogy végül beleegyeztél, hogy kijöjjünk ide. – mosolyogtam rá, miután hozzá igazítottam a lépteimet és igyekeztem a közelében maradni.
- Ezt azt hiszem, hogy még senki nem kérdezte meg tőlem… - elgondolkodva bámultam magam elé néhány másodpercig, aztán felé fordítottam a fejem. – Szeretem az embereket. Mármint szeretek közöttük lenni, velük dolgozni. Mindig változatos, mindig izgalmas, mind olyan egyediek. Ezen kívül nagyon szeretek utazni is, meg a történelemért is rajongok. Egy ideig tanultam az egyetemen pénzügyet, de nekem túl száraz volt és unalmas, úgyhogy végül történelemből diplomáztam. – igyekeztem úgy összefoglalni, hogy noha hosszúra nyúlt a válaszom, a lényeg mégis benne legyen.
- Az biztos! – bólogattam, ismét megajándékozva egy széles mosollyal. – A városi embernek fel sem tűnik, hogy milyen rossz a levegő, amíg ki nem jön egy ilyen helyre. Érted már, hogy miért szeretem ezt annyira? – közben vidáman lóbáltam a kezeimet, félig a kutyát figyelve, aki előttünk baktatott nem messze és szimatolt, félig Arcylt tartva szemmel. – Kezdetben lehet, hogy nem tudod meghatározni, milyen érzés. Túl szúrós, túl éles, olyan furcsa… de igazából ez csak a tiszta, szmogmentes levegő. – ezt bemutatva szívtam is egy jó mélyet belőle. – Próbáld ki! – biztattam, megbökve a karját.

- Magántanár, bentlakásos iskola - nézek rá magától értetődően. Az pedig egy egészen más világ. És ha voltunk is, az kimerült egy tengerparti házban, egy hajón, vagy egy szállodában. Vagy én mondtam nemet, számomra túl unalmasnak tűnt.
- Nem ijesztő - felelem óvatossággal. - Csak nem igazán értem őket. Nem volt kutyám sosem. Most van egy macskám. Vak. És az nem kutya - még mindig Rileyt figyelem, s megteszem, amit javasol.
- Remélem - Riley nevét többször elismételem magamban, hogy meg is jegyezzem. Ha elmegy tőlem, akkor kiegyenesedek és némileg megkönnyebbülök. Egészen jól sikerült az első találkozás Rileyval.
- Mit kedvelnek a téli túrázásban? Hiszen minden hót fed.- Amit nem értek, mivel eddig nem nagyon túráztam, így nem tudom ezt megállapítani. - De te nagyon szeretsz kint lenni - látni a tekintetében azt a lángolást, amit én érzek a munkám iránt. Szeretem, mindentől függetlenül.
- Miért? - Kérdezek szinte azonnal vissza, nem értve, min nevet. A folytatásra azonban bennszakad a lélegzetem. Pár percre megjelenik az az arcom, amit az üzleti világnak tartogatok, inkább a térképbe temetkezem, elvégre nem ezért jöttem. Ez is egy megfelelés, hiszen más igényéhez igazodom. Aztán visszanyújtom a térképet inkább - Köszönöm. Maradok az enyémnél. - felelem egy halvány mosollyal. - Ha tévednék, majd megnézed a térképeden - találom meg a köztes megoldást.
- Nem - ingatom a fejem. Nem ismerem ezeket a holmikat. Ezért is bíztam meg ezzel olyat, aki tudja, mit kell venni.
- Pedig mondom - nézek rá értetlenül. A munka a hobbim, s nem csak a munkaidőben dolgozom. Megtehetném, ha más lenne a körülmény. De nem az. Amióta öcsém nincs a lehetséges cégörökös névsorában, apám nem csak kitüntet teljes figyelmével, de erős nyomás és elvárás alatt is vagyok. Ha nem váltok fókuszpontot, mára már egészen maga alá temetne vagy a pia, vagy a drog, vagy egyszerűen már nem lennék. Nem tudhatom, és ezért nem is foglalkozom ezzel. Mert tartok attól, mit is kapnék válasznak.
- Nem tudom - gondolkodom el. Fogalmam sincs, hogy vagyok. - Mintha kicsúszott volna itt a lábam alól a talaj - vallom be őszintén. Ez nem az én közegem és csak kapszkodót keresek.
- Te is a munkádról beszéltél csak - nevetem el magam. - Ki is gúnyolódott az imént velem, hogy 7/24-ben dolgozok? És még most is dolgozol, ha jobban belegondolsz - mutatok körbe, még mindig mosolyogva. - Igen? - lepődök meg. Általában nem keresik a társaságom. Egyéb jelzőket annál inkább biggyesztenek rám előszeretettel és csak akkor jönnek a közelembe, ha fontos üzletről van szó. Vagy nagyobb cápák, mint én. Pontosabban a Lowden cég.
- Pedig kézenfekvő lenne - hiszen senki sem kötelezhette arra, amire engem neveltek. De talán akkor is ezt választottam volna. Aztán csak figyelek a szavaira, s közben őt figyelem, s néha az utat, ahogy haladok mellette. Riley is bekerül néha a látómezőbe, de sokkal inkább Veronica foglal le, s a válasza.
- A történelem is tud unalmas lenni. Melyik korszakot kedveled? Vagyis hát... miért a történelem? - ez jobban foglalkoztat.
Aztán már csak azt nézem, ahogy lelkendezik. Mosolyom szélesebbé válik és sokkal őszintébbé. Majd mélyet lélegzek ismét. Más, mint az óceáni levegő a tengerpartokon. Behunyom a szemem egy pillanatra, aztán újfent kinyitom és körbenézek.
- Egészen más - aztán lehajolok és egy nagyobb hóhalomról felmarkolok egy adag havat és golyót kezdek belőle gyúrni. Megdobom vele - Olyannyira, hogy az ember teljesen ki tud kapcsolódni - nevetem el magam. Kezd bennem engedni az, amit magamra rántok a városban, s hiába otthon, ott sem vagyok képes letenni. Mert nem lehet. Abban a pillanatban elevenen falnak fel.

- Szörnyen hangzik! – fintorogtam, bár inkább csak piszkálódásnak szántam, nem komolyan gondoltam. Jobban mondva ez volt a véleményem, viszont nem akartam megbántani vele Arcylt sem, mert lehet, hogy ő éppenséggel szerette ezt az iskolaformát. Én elképzelni sem tudtam volna magamat egy ilyen helyen, de az tény, hogy nem is ilyen közegben nőttem fel. Csak akkor jöttem New Yorkba, amikor az egyetemet kezdtem. Ugyan előtte is tartottam a nagyapámmal a kapcsolatot, viszont anyám nem kért a vagyonból, nem olyan asszony.
- Valóban, a kutyák másabbak, viszont nagyon kedvesek. – böktem fejemmel a blöki felé. Nekem meg macskám nem volt, és nem is igazán vágytam rá. Nem azért, mert bármi bajom lett volna velük, de a kutyákat jobban kedveltem. – Legalábbis Riley imádja az embereket. Nem gondoltam, hogy macskás fickó vagy… - állapítottam meg, ajkaimon pedig végigszaladt egy széles mosoly. – Befogadtad? – érdeklődtem kíváncsian, mert furcsa választásnak tűnt egy vak macska.
- Jaj, Arcyl, sokat kell még tanulnod az egyszerű emberekről. – ingattam a fejemet elnézően a kérdése hallatán. Azzal tisztában volt ugyan, hogy ki a nagyapám, de én a sok rám váró pénz ellenére is egyszerű nőnek tekintettem magam, nem az ő körei voltak az én természetes közegem. Néha, ha belegondoltam, nagyon elütöttünk mi ketten egymástól, úgyhogy nem feltétlenül tudtam megmondani, hogy miért találkoztam vele mégis már többször. Valami mindezek ellenére is megfogott benne, láttam a talán még számára sem világos vágyat arra, hogy kitörjön ebből a merevségből.
- Pontosan azt kedvelik a téli túrázásban, hogy mindent hó fed. Minden tiszta és érintetlen, jó érzés látni a lábnyomod, hallani, ahogy ropog a hó a talpad alatt. Nem jártatok síelni sose? – számomra az olyan sznob sportnak tűnt, mint a golf. Oké, ezt legalább már én is próbáltam és szerettem, de akkor is a gazdagok kiváltsága inkább még manapság is. Egy menő síparadicsomba elutazni, és eltölteni egy kellemes hetet.
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Néha előbb beszélek, minthogy gondolkoznék. – haraptam be a szám szélét, mert láttam ám, hogy egy kicsit túlzásba vittem a nevetéssel. Hiába próbált küldeni felém egy mosolyt, nem tudott átverni vele. Más világból jövünk, és ezt mindig észben kellett tartanom, ha nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni saját magamat sem. – Nyugi, majd megfoglak, ha tényleg el akarnál esni. – próbáltam enyhíteni a korábbi beszólásom hatását. – Többet kellene kikapcsolnod, mert így nagyon hamar ki fogsz égni. – figyelmeztettem kedvesen. Persze az is lehet, hogy ő élvezi a munkáját, ahogyan én is a sajátomat.
- Nem-nem, ez most kikapcsolódás! – ráztam meg hevesen a fejemet. – Egyedül is szoktam kimozdulni, olyankor sem dolgozom, úgyhogy ezt is tekinthetjük szórakozásnak. Az már más dolog, hogy éppen egybevág a munkámmal. – vontam meg a vállaimat lazán, tovább sétálva a hóban. Magamba szívtam a természet frissességét, és máris jobban éreztem magam tőle. – Hát persze! – bólogattam arra, hogy örülök a társaságának, azt meg már csak magamban tettem hozzá, hogy ráfér egy kis változatosság, és csakis az előnyére válhat. Nem akartam én megváltoztatni, inkább csak megmutatni neki, hogy lehet másképp is, mint amit megszokott.
- Jobban lekötött, mint a pénzügy. Gyerekként szerettem a meséket, a történelem pedig olyan, mintha valós emberekről szóló mesék lennének. Imádom például azokat a filmeket is, amik igaz történeten alapulnak, azt hiszem, hogy valami ilyesmi indíthatott el. Tetszett, hogy ezek nem fiktív dolgok, meg az is érdekes, hogyan jutottunk oda, ahol ma tartunk. – magyaráztam elgondolkozva. – Egyszerűen csak érdekel. – zártam végül rövidre, mielőtt túlságosan belelendültem volna. – Szeretem, hogy tudok a csoportjaimnak plusz infókat mondani egy-egy utcáról a városban. Egyébként kedvelem a viktoriánus korszakot például. – tettem még hozzá, de reméltem, hogy erre már nem fog rákérdezni, mert tényleg nem tudtam volna megmondani, hogy miért pont az.
- Igen… - sóhajtottam mélyről jövően, és még a szemeimet is becsuktam egy pillanatra. Valószínűleg ezért nem láttam, hogy orvtámadás készülődik ellenem. – Végül is, ezért vagyunk itt, ez volt a… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert abban a pillanatban becsapódott a hevenyészett hógolyó. – Hé! – tettetett felháborodással fordultam oda, megdörzsölve valahol csípőtájékon a derekamat. – Ez nagyon aljas volt, és határozottan kihívásnak kell tekintenem! – jelentettem ki teljes komolysággal, és mielőtt kettőt gondolhatott volna, már le is hajolta, hogy gyors mozdulatokkal én is golyót gyúrjak, aztán felé hajítsam. Ha sikerült eltalálnom, akkor nevetve táncoltam körbe a saját tengelyem körül.
- Talán elfelejtettem említeni, hogy én vagyok a ’99-es nagy hócsata győztes csapatának a vezére. – büszkén kihúztam magam, még be is pózoltam egy diadalittas testtartásba. Aztán újabb támadást próbáltam kezdeményezni.

- Nem mindenkinek - felelem mosollyal. A magántanárokat annyira nem kedveltem, ellenben a bentlakásos iskola egy idő után kifejezetten élvezetes volt. Nincs szülői nyomás, hasonló korúakkal voltam együtt és annyi titkos bandagyűlést lehetett rendezni, amennyit nem szégyelltünk. Sok kapcsolat onnan van, és komoly hátvédet és szövetséget jelentünk egymásnak az üzleti életben is.
- Igen? Igaz, eddig még nem evett meg. - aztán megvonnám a vállam, mégsem teszem, inkább érdeklődéssel tekintek rá. - Én sem - nem vágytam állatokra, szerintem felesleges nyűg, mindegyik. Imádnak nem szót fogadni. - Igen. Menhelyre akartam beadni, aztán végül megtartottam - igen, még mindig tárgyként kezelem, noha nem úgy viselem gondját, mint egy vázának az asztalon. Abba amúgy is szeret belemászni és benne aludni.
- Nem akarok róluk tanulni - komorodok el. Magamat sem értem, és bőven elég vagyok magamnak. Nem igazán érdekel mások dolga. De akkor miért tettem fel ezt a kérdést? Veronicára pillantok. Nem tartom egyszerű embernek. Sem hétköznapinak. Különben nem akarnék vele találkozni.
- És hideg van - nem szeretem a hideget. - De, jártunk. Ők síeltek, én bent úszkáltam inkább - nem értem, mit lehet szeretni a hidegben. Ezért sem tudok igazán mit kezdeni a téli sportokkal, vagy a téli túrákkal.
Egy újabb halvány mosollyal válaszolok, inkább nem akarok ebbe belemenni. Ő azonban tovább mondja.
- Nem szükséges, nem vagyok pudingból - a mosoly eltűnik, majd egy értetlen érdeklődés jelenik meg az arcomon. - A munkám tökéletesen kikapcsol - volt idő, mikor nem. Mikor küzdöttem azért, hogy egyáltalán ép eszemnél maradjak, olyan nagy nyomásnak éreztem azt, amit apám támaszt velem szemben és amivel úgy éreztem, magamra maradtam. Küzdeni, vagy teljesen elbukni és megsemmisülni. Kis híján rámentem. Mára már ez a múlté. Jobb is így, és még élvezem is. Más kérdés, hogy a környezetem annyira nem biztos, hogy most jobban keresi a társaságom. Már nem foglalkozom vele.
- Értem - Vannak nálam is ilyen időtöltések, és teljesen ki tud kapcsolni, így megértem. - És milyen, egyedül túrázni? - Kérdezem tőle, közben mélyeket lélegzek a levegőből és néha elfog a fojtott köhögés. Túl tiszta itt a levegő, és más, mint a tengerparton, ott a párás levegő miatt köhögök az első napokban.
Elgondolkodva tekintek rá, hogy megerősít abban, amit mondott. Nem, nem fogom megkérdezni, miért akar velem lenni. Tartok-e a választól? Igen.
- Pénzügy? - Pillantok rá. - Pedig nagyon le tudja foglalni az embert. Szerinted igazak azok a történetek? - Ha magamból indulok ki, olyan hazugságok vannak a történelem lapjain, mint ide a Himalája. Elég egy tollvonás és máris más a valóság és más az, amit előadunk. Én élvezem. Így lehet igazán kavarni a zavaros vízben és uralni a terepet. Ezért sem szerettem a történelmet, vagy ha igen, akkor azért, mert az emberi átverésről szól és megvezetésről. Magamat láttam benne akkor, akivel ezt teszik. Mára már a másik oldalon vagyok, legalábbis oda számolom magam.
- Mi benne az, amit kedvelsz? - Pillantok rá, miután említést tesz a Viktoriánus korszakról.
Kiegyenesedek, leengedem a kezem is és nagyon komolyan tekintek rá. - Vedd is annak. Ezennel kihívlak, Veronica Rhodes! - Abban a pillanatban mellkason talál a hógolyóval.
Lenézek, lesöpröm a havat, s mikor lehajolnék, Riley jön hozzám és a kezemben lévő hókupacot támadja meg, teljes izgatottsággal. - Nyugi, haver, ez csak játék! - Kis híján rám hozza a frászt az első percben, azt várom, hogy lemarja a fél arcom, de egyből a kezemben lévő hókupacra támad, lábbal, szájjal.
- Igen? Na, majd meglátjuk, ki lesz az igazi nyertes! - Könyökömmel eltartom a kutyát, végre sikerül egy golyót gyúrnom, s mikor felállok, akkor Riley rám ugrik, korántsem támadásból, hanem játékból. Azért csak eldobom a golyót, de félremegy. - Ez csak bemelegítés volt! - Átkarolom Rileyt és megdögönyözöm, ösztönös mozdulat. - Csak nem te is játszani akarsz? Így hogy találjam el a gazdit, megmondanád?
A következő hógolyó arcon talál, ami szétszakad, abból Riley is kap és leugrik rólam, de nem látom, mert a szemem tele ment hóval.
- Ez nem ér! - Törölgetem a szemem, de mosolygok közben, s újfent lehajolok és vakon gyúrok egy golyót, Riley viszont békén hagy, így a hang irányába dobom az újabb golyót, majd tovább dörgölöm a szemem.

- Oké, akkor csak nekem! – engedtem el végül a témát, mielőtt még belegázolnék a lelkébe. Nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy valóban olyan sznob lenne, mint amilyennek előadja magát, vagy esetleg ő hiszi. Én azért láttam néha olyan pillanatokat mióta ismertük egymást, hogy elfelejtkezett magáról, és teret engedett egy sokkal lazább énjének. Azt próbáltam én felhozni újra, meg újra, és ezért is találtam ki a kirándulást, mert az felszabadító és kikapcsol. Elfeledteti az emberrel a gondjait, vagy pedig épphogy remek lehetőség a gondolkodásra.
- Jól tetted! – mondtam őszinte lelkesedéssel. – Sokszor akármekkora nyűgnek tűnnek is, azért mégis jó, ha van az embernek egy háziállata. – én ebben hittem, nem hiába vettem magamhoz Rileyt sem. Mellette sosem unatkoztam, és akkor sem éreztem magam magányosnak, ha éppen egyedül voltam. Adott egy biztos pontot, egyfajta biztonságérzetet, ráadásul, amikor túltengett bennem a szeretet, akkor sem húzta a száját, hogy rajta töltöttem ki.
- Nem vagy te ennyire magadnak való… - ingattam a fejemet rosszallóan. Azt azért nem akartam hozzávágni, hogy antiszociális lenne, mert szerintem tényleg nem volt az. Viszont, ha kicsit többet nyitott volna az egyszerű emberek felé, az máris sokkal szimpatikusabbá varázsolhatná mások számára is. A megnyilvánulásai után egyébként tényleg nem is értettem, hogyan érezheti magát jól velem, hiszen én határozottan a pórnép közé soroltam magam. Nem nagy vagyonban nőttem fel, hanem egyszerű emberek neveltek, és nem drága magániskolákba jártam, hanem a sima körzeti suliba, Miamiban. Ettől vajon kevesebb lennék? Biztos akadna olyan, akinek a szemében igen, de én nem gondoltam így.
- Hát, rendben van. Az a lényeg, hogy téged kielégítsen, de szerintem akkor is túl sokat dolgozol. – nem féltem hangot adni a véleményemnek, még olyankor sem, amikor tudtam, hogy nem fog egyezni a másikéval. Miért kellene megjátszani magam, csak azért, mert lehet nem tetszik neki, amit lát belőlem? Én egyszerűen csak ilyen vagyok, együtt jár velem a csomagban. Attól még, hogy én el sem tudtam képzelni magam az ő munkájával, neki még lehetett megfelelő. Csak én igényeltem annyira a változatosságot és a nagy tereket.
- Nyugodt. Csendes. Sokat szoktam közben gondolkodni, vagy egész egyszerűen csak feltöltődök. Amikor nem beszél hozzám senki, csak egyedül lehetek a gondolataimmal. Olyankor mindig jóleső fáradtság tölt el esténként. – ezt egy olyannak, aki nem tudta pontosan, hogy miről beszélek, nagyon nehéz volt elmagyarázni. Én azért megpróbáltam. – Igen, pénzügyet kezdtem el a nagyapám nyomására, de nem az én világom. Egy évet adtam a dolognak, és mivel látta, hogy mennyire távol áll tőlem, nem erőltette tovább. Megpróbáltam, nem ment. – vontam meg végül a vállaimat könnyedén.
- Nem tudom. Valamilyen valóságalapja biztosan van, és én szeretem azt hinni, hogy igazak. Ugyanolyan emberek, mint én, formálták a jelent. Azt, ahol most tartunk. Szerintem ez izgalmas. – küldtem is egy vidám mosolyt felé, és amikor rákérdezett arra, hogy mit szeretek az adott korszakban, akaratlanul is kibukott belőlem a nevetés. – Fogalmam sincs. Pont arra gondoltam, hogy ha megkérdeznéd, nem tudnám megmondani. – vallottam be, nehogy azt higgye itt nekem, hogy őt nevettem ki. Erről szó sem volt, inkább csak az szórakoztatott, hogy ennyire ráérzett.
Feltett szándékom volt egyébként a csatát megnyerni, valahogy sosem ment jól, ha veszítenem kellett. Mondjuk úgy, hogy nem tudok veszíteni, igazi harcos típus vagyok. Ebből kifolyólag most is egyből támadtam, amint lehetőségem nyílt rá.
- Látod, milyen jó, ha az embernek van egy kutyája? Tökéletes társ, és remek elterelő! – nevettem jóízűen, amikor láttam, hogy hű társam próbál játszani szegény Arcyllal. – Mi egy csapat vagyunk, azért segít ilyen lelkesen. Meg mert azt hiszi, hogy vele játszol. – kuncogtam továbbra is vidáman, közben gyúrva a következő hógolyót. – Ne aggódj, nem fog megenni, csak kóstolgat! – kiabáltam bele a csendbe, amit csak a kutya játékos csaholása szakított meg.
- Hát persze, én is ezt mondanám! – bólogattam eltúlzottan, figyelve a másik kettőt. – Ez a nehezített pálya! – közöltem, mielőtt felé dobtam volna az újabb lövedékemet. Nem az arcának szántam, így abban a pillanatban, ahogy észleltem a becsapódást, fel is szisszentem. – Jaj, ne haragudj, ezt nem így akartam! – már meg is indultam felé, hogy megnézzem, nem lett-e nagyobb baja. – Jól vagy? – ám alighogy feltettem a kérdést, én is kaptam egy orv támadást a fejemre. Annyira megakasztott, hogy sikerült fenékre esnem, úgyhogy most már én is az arcomat törölgettem. – Ez nem volt fair! Csak azért sikerült, mert elkezdtem aggódni érted… - böktem felé a kezemmel, mintha egyáltalán láttam volna, hogy hol van.

Rövid mosollyal nyugtázom a válaszát. Elfogadom, hogy más másként gondolja, én így nőttem fel, számomra így jó. Ettől még más gondolhatja másként.
Érdeklődéssel vonom fel a jobb szemöldökömet, némi mosollyal az ajkam sarkában. Ez úgy hangzott tőle, mintha gyermeket dicsérne, aki helyesen viselkedett. De sokáig akartam én ennek  megfelelni! Majdnem bele is rokkantam. Érdekes, hogy minduntalan bepróbálkozik az élet, mintha csak incselegne velem. Ha nem tettem volna jól, akkor is megteszem. Azok a furcsa szemek és az éjszakai mocorgása, hogy a közelemben legyen, halk szuszogása és ahogy megnyugodott, sok mindent elmondott. Talán kezdek szentimentális lenni. Nem, nem hiszem. Még mindig nem kötődöm hozzá. Vagy mégis?
- Nem tudom, jó-e. Az egereknek, ha lenne, biztosan nem - hasznossági elvekben nézek a világra és ha még így is képes egeret fogni, ami elég nagy szégyen lenne a ház karbantartójára, talán jobban elfogadnám. Nem tudom.
Kis híján válaszoltam rá. Kis híján majdnem kijött az, hogy ha nem vonok ekkora falat magam köré, ha nem engedem el végül mindazt a koncot, amit gyerekkorom óta cipelek magammal, egészen máshol beszélgetnénk. Így csak maradt az az arckifejezésem, amit éppen mutattam. Nem szeretek magamhoz engedni embereket. Eddig mindenki kihasznált, elvárt dolgokat, természetesnek vették és aztán magamra hagytak, fulladjak meg egyedül a dolgaimban, ahogy nekem tetszik.
Veronica üdítő kivétellé vált számomra. Nem tudom hova tenni a figyelmességét. Viszonozni nem merem, mert nem igazán tudom, miként tehetném meg. Már az is sok engedés számomra, hogy talán vele vagyok a legközvetlenebb. Veszélyes dolog, hiszen ki tudja, mikor üt vissza. Mégis, jól érzem magam vele.
Csak mosolyogva ingattam a fejem. Ha úgy gondolja, tegye, nekem az egyetlen mentsváram és érvényesülési lehetőségem. Ott tudom, ki vagyok és mire vagyok képes, noha elég sokáig kételkedtem abban, leszek-e elég jó. Nem bízom el magam, de tudom, jó vagyok benne.
- Ó, tehát maradjak csöndben? - Ugratom, s remélem, az arcomon is látható az ugratás szándéka. Ugyanakkor megjegyeztem, mennyire és miért is rajong a természetért, ami nekem vadidegen és kiszámíthatatlan.
- Nem mindenkinek való - bólintok, egyetértően. Másféle eltökéltség szükséges hozzá. Az egészben vélhetőleg az az egy szerencsém, hogy kezdetektől fogva érdekelt az üzlet világa, amihez a pénzügyi dolgok is hozzá tartoztak. - Ebben viszont egészen biztos jó vagy. És ha úgy vesszük, ez is üzlet és te üzlettel foglalkozol - emlékeztettem arra, hogy azért egy cég megalapítása és vezetése is üzlet, legyen akármi a szolgáltatása.
Csak felvonom egy pillanatra a szemöldökömet, jelezve, hogy értem, mire gondol, még ha nem is értek vele egyet. A történelmet a győztesek írják, ráadásul folyton újra meg újra, sok száz vagy ezer év távlatából. Még a jelent sem vagyunk képesek befogni és átfogni, hogy lehetnénk ennyire biztosak a múltban. A nevetésre érdeklődő, halvány mosollyal tekintek rá, majd erőteljesebbé válik a mosolyom.
- Pedig nem vagyok gondolatolvasó.
Nem értem az állatokat, a közeledésüket, a viselkedésüket. Először le is blokkolok, amikor Riley felém vágtat és a kezem felé kap, közben én hajolgattam fölé. De aztán látom, hogy a hógolyó érdekli s a játék. Aztán meg felugrik rám, s ezt sem tudom, hova tenni. Zavaromban inkább beszélek hozzá, s próbálom magamról letenni.
hó- Azt észrevettem! Egy darab hógolyót sem enged elkészíteni. Nem szeretnék kutya vacsorája lenni - viccelődni próbálok, ugyanakkor azért figyelem a kutyát, mikor váltana át támadásba. De úgy néz ki, csupa lelkesedés.
- Sok kilós, neheztített pálya - nevettem el végül magam, majd meg is érkezett a képembe a hógolyó. Mivel pont nyitva volt a szemem, s hiába csuktam be ösztönösen, jutott belőle a szemembe. Furcsa ez a hideg, szúrós érzet, el is kezdem dörzsölgetni, olyan, mintha fakéreg ment volna bele, vagy apró üvegszilánkok.
- Miért lennék rosszul? -  Most belegondolva, nagyon is jól érzem magam. S ez egészen más, mint a munka során érzett jó érzés.
Dobom felé a hógolyót, amerre hallottam a hangját, a szemem azonban kívánta, hogy legyen mentes a víztől, vagy nem is tudom mitől, így újfent dörzsölgetni kezdtem, végül inkább egy papírzsebkendőt halászok ki a zsebemből, levéve a kesztyűt.
Meglátom a földön és egy érdeklődő-kérdő arckifejezéssel nézek rá.
- Ennyire nem dobtam nehezet - odalépek hozzá és a kezem nyújtom, hogy felsegítsem. Fair? Sose voltam, azt hiszem. Az üzleti élet nem feltétlenül arról a fairségről szól, amit az emberek annak gondolnak.
Kis híján felrántom magamhoz, el kell kapnom a derekánál, nehogy tovább lendüljön, s magamhoz vonom.

- Nem mindig kell ilyen gyakorlatiasnak lenni. Egyszerűen magad miatt kellenek a kis kedvencek. – mosolyogtam jót azon, hogy próbálta hasznossága miatti tartásnak beállítani a macska ügyét. Szerintem ezzel csak magát nyugtatta, de valójában nem ismerte volna be, hogy tényleg ragaszkodik hozzá, és belopta magát a szívébe. Ismertem én az ilyet, nem egyszer láttam már hasonlót férfiaktól. Csak tudnám, hogy mire jó ez…
- Dehogy! – nevettem el magam, mert pontosan értettem, hogy miért mondta. – Így is folyton én beszélek, már kezdem magam rosszul érezni miatta. Lehet, hogy szíved szerint menekülnél, csak az tart vissza, hogy itt nem tudsz hová eltűnni. – mutattam körbe körülöttünk. Oké, azért el tudott volna, vagy még gyorsan visszaszalad a kocsihoz, és már itt sincs. Azért reméltem, hogy ennyire soha senkinek nem fogok az agyára menni, mert az elég kellemetlenül érintett volna.
- Ez így van. Nekem határozottan nem a világom, csak a nagyapám miatt tettem próbát, de bele is tört a bicskám. Jobban mondva az érdeklődésem veszítettem el, és szerencsére ő sem erőltette tovább. – mosolyodtam el, mert annak ellenére, hogy utolsó rendelkezésével igencsak feladta nekem a leckét, alapvetően nagyon szerettem őt. Most is pozitívan emlékeztem vissza rá, nem utáltam meg, amiért megnehezített egy amúgy sem egyszerű helyzetet.
- Igen, végül is határozottan szolgáltatónak minősülök. Élményt próbálok adni, és kielégíteni mások igényeit. – bólogattam egyetértően. – De a számok akkor sem a barátaim, akárhogy nézzük is. – zártam végül a témát, bár szívesen vittem volna egy saját üzletet, de valószínűleg fizetett könyvelő segítségével. Túl nagy meló lenne ez nekem, és annak is fennállna a veszélye, hogy a precizitásom ellenére bizony hibákat vétenék. Az meg nem játék.
- Már-már azt hittem, bár ha az lennél, akkor eleve rá sem kérdeztél volna már. – nevettem újra jókedvűen. Jól éreztem magam, de a szabadban sosem volt másként, ráadásul Arc társaságát is élveztem, a magunk különbözőségei ellenére is. Az ellentétek amúgy is vonzzák egymást, nem? Legalábbis a mondás így tartja. – Úgyhogy erre továbbra sem tudnék neked válaszolni. – tettem hozzá, mert tényleg nehezemre esett volna megmondani, hogy miért éppen az említett korszak a kedvencem.
- Ne tarts tőle, biztos, hogy nem fog bántani! – kuncogtam, ahogy elnéztem őket együtt. Szerettem ezt, jó kedvre derített teljes mértékben. – Mert tudja, hogyan juttathat engem előnyhöz úgy, hogy még véletlenül se haragudj meg rá. Lehetetlen ugyanis haragudni rá! – szögeztem le. Vagy csak én lennék így ezzel? Bár a mi viszonyunk mindenképpen más lapra tartozott.
- Mert kis híján megvakítottalak. – haraptam be egy pillanatra zavartan a szám szélét. Azért reméltem, hogy nem komoly a baj, mert egy egyszerű hógolyó is kellemetlen tud lenni, ha felsérti egy kicsit az ember szemét. Jártam úgy gyerekként, és határozottan nem élveztem. Örök emlék maradt. Talán ez, és a megrohamozott emlékek terelték el annyira a figyelmem, hogy elveszítsem az egyensúlyom, és kikössek a földön ülve.
- Te azt csak hiszed! – vágtam rá egyből, aztán megráztam a fejem. – Csak nem figyeltem eléggé, máskülönben kikerültem volna az orv támadásod. Nem számítottam rá, hogy ilyen hátrányos helyzetben megkíséreled… - én ugyanis segíteni szerettem volna, erre hálából kaptam egyet, még mielőtt célba érhettem volna. El is gondolkoztam hát egy pillanatig, hogy elfogadjam-e a felém nyújtott kezet, vagy dacból utasítsam vissza, de végül elfogadtam. Hagytam, hadd rántson fel könnyedén, és akkor sem húzódtam el, amikor egészen közel sikerült kerülnöm hozzá.
- Hm… máris jobb! – duruzsoltam halkan, egészen közel lehelve az ajkaihoz. Kék íriszeim az övéit keresték kutatón, tenyerem a mellkasának feszült. Ellépjek, vagy csökkentsem le teljesen a távolságot? Végül az utóbbi mellett döntöttem, ajkaim játszi könnyedséggel állták útját a további szavaknak. Kesztyűbe bújtatott ujjaim óvatosan siklottak fel a nyakáig, hogy aztán a tarkóján állapodjanak meg, egész testemmel nekifeszülve. Csak az zökkentett ki, mikor Riley féltékenyen megpróbált közénk furakodni. Tompán bele is nevettem a csókba.
- Azt hiszem, hogy akadt egy vetélytársad. – kuncogtam tovább jókedvűen. – Menjünk tovább? – böktem fejemmel az ösvény további részére.

Ismét azt a mosolyt teszem fel, mint az imént. Nem tudok másként tekinteni a világra, mint ahogy teszem. S nem fogom bizonygatni sem, hogy az márpedig úgy jó.
- Nincs semmi bajom a csenddel. Ne érezd magad rosszul miatta. Nem szoktam ahhoz, hogy ... - inkább nem fejezem be. A csevegés nem az én asztalom. Vagyis, ha munkáról és tervekről van szó, jöhet, ám cseppet sem érdekelnek az emberek érzelmi dolgai, magánéletük. Az az övéké.
- Még az a szerencse - esetemben talán az mentett meg az őrülettől és az összeomlástól, hogy magáért a munkáért rajongtam. Az elvárások és a mennyiség hatalmas, amivel szerintem nem birkóztam meg, és ez független attól, apám elégedett volt-e, vagy sem. Mégis, elhiresült rólam, hogy kíméletlen vagyok üzletben. Ennek azért örülök valahol.
- Az üzlet nem csak számokban létezik. Van, aki vezetőnek, van, aki szervezőnek születik. Így is meg lehet fogni egy vállalkozást - látom, hogy menekül, pedig eszemben sincs erőltetni. Pusztán a meglátásaim közlöm, meggyőzni a tárgyaló asztal mellett vagyok hajlandó.
Féloldalasan elmosolyodom a válaszra, majd bólintok. Nem erőltetem és az ízlés valóban olyan, amit megindokolni nehéz.
- Már félig megevett, de azért biztató - ahogy felismerem, s Veronica is megerősít benne, nyugodtabb leszek. - Ó, igen? Micsoda összeesküvés ez ellenem? - Valóban nem lehet haragudni arra a nézésre, ahogy végül rám néz, mikor rám ugrik. Játékosságot látok benne, de inkább azon vagyok, hogy ne rám támaszkodjon, hanem inkább a talajra.
- Ugyan, ez még messze van ettől - végül nem kell a zsebkendő, elolvad a hó és kezdek látni is. PIslogok párat, mire valamennyire már látok.
- Lehetőséget kihagyni? Sosem - nevetek, s a kezem nyújtom felé.
Megfogom a derekát, nehogy visszadőljön, ha rosszul segítettem volna felállni, aztán csak ott marad a kezem. A közelségétől elnémulok és furcsa érzet kezd a gerincemen felkúszni. A tekintetét keresem, tisztuló látóteremben, s csak figyelem, néha az ajkaira téved a pillantásom.
Tenyerem jobban a derekára csúszik, ahogy eltűnik a távolság közöttünk, s érzem kezét a tarkómon, mint ahogy ajkunk is összeér. Egy pillanat, egy végigszáguldó érzet, amibe egy kutyafej szól bele. Az érzet csökken, de el nem múlik, s várom, hogy újfent megtegye, de eltávolodik.
Elengedem, s hátralépek egyet. Visszarándul bennem, rajtam mindaz, amit szoktam mutatni. Másoknak. Bólintok.
Mikor azonban hátat fordít, mélyet lélegzek ki. Behunynám a szemem egy pillanatra, de nem engedhetek meg magamnak egy ekkora megnyilvánulást. Éreztem, amit éreztem és biztosan csak egy hirtelen történés volt. El kell engednem, s eléggé zavaró érzet is. Inkább megrántom a hátizsák szíját és haladok Veronica mögött.
- Ez csipkebogyó? - Jó részen, alul nincsen, csak felül veszek észre pár bogyót, ahogy megállok a bokor előtt. Még mindig melegem van.

- Nem szoktál csak úgy beszélgetni céltalanul, mi? – sejtettem én, hogy valahogy így végződne az a mondat, ezért is dobtam be az én alternatívámat a befejezésre. Nem volt ezzel semmi gond, nekem az üzleti dolgok nem mentek, viszont beszélni nagyon jól tudtam, más meg éppen fordítva volt ezzel. Az élet úgy szép, hogy nem vagyunk egyformák, igaz? Talán mi is azért kezdtünk el ismerkedni, mert a néhány hasonlóság ellenére mégis úgy különböztünk, hogy az kiegészítette egymást. Vagy csak én idealizáltam a dolgokat már megint.
- Azt hiszem, hogy én inkább a szervező lennék, vezetői álmokkal. – gondolkoztam hangosan, hiszen saját irodát szerettem volna nyitni. Ahhoz pedig, hogy elvigyek egy üzletet, kellett némi vezetői készség, csak még azt nem tudtam pontosan, hogy bennem ez mennyire van meg. Reméltem, hogy ahhoz eléggé, hogy sikeres lehessek majd idővel. Már elég rég voltam ebben a szakmában ahhoz, hogy belelássak, vagy legalábbis én szerettem ezt hinni.
- Sajnálom, de mi egy csapat vagyunk, és összetartunk. Így tehát mind a ketten ellened vagyunk! – jelentettem ki kárörvendőn, miután Riley kifejezte túláradó tetszését Arcyl felé. Ez nem volt meglepő, ha valakit megkedvelt, akkor bizony le sem lehetett vakarni az illetőről. Játszi könnyedséggel nyerte el a legmarconább férfiak szívét is, ha akarta, még egy játék közben is.
Azért a játék még a kutyától függetlenül is eldurvulhatott, vagy érhetett rossz véget egy bevadult állat nélkül is. Mondjuk, egy rosszul bevitt hógolyó találattal, szerintem nem feleslegesen aggódtam, noha meglett érte a jutalmam. Persze, hogy nem szalasztotta el az esélyt arra, hogy visszaadja a támadásom, de meg tudtam érteni. Én sem tettem volna szerintem, ha van rá lehetőségem. A visszavágás bizony tudott nagyon jól esni is. Édes a bosszú? Lehet…
Reméltem, hogy az én közelségem is hatással van rá, ahogyan rám az övé. Még ha az arcáról nem kifejezetten tudtam megállapítani, akkor is. Én is kutattam az ő tekintetét, hátha az elárul valamit az érzéseiről. Ez a baj azokkal, akik szeretik a pókerarcot alkalmazni, én meg nem voltam olyan jó az olvasásában, vagy abban, hogy átlássak az álcán. Azért, amikor eltávolodtam, egy kicsit fájdalmasan érintett, hogy csak úgy hagyta, de szájhúzás helyett csak egy mosollyal ajándékoztam meg.
- Tessék?! – mivel elgondolkozva vonultam tovább, így elsőre fel sem fogtam a kérdést. Kellett pár másodperc, míg felfogtam a szavak értelmét, és azzal a lendülettel már vissza is fordultam. – Igen, úgy látom, de inkább ne egyél még belőle. – tanácsoltam, lehajolva és megtapogatva a bogyót. – Csoda, hogy nem fagyott még le. – egyenesedtem fel, csípőre téve a kezeimet. – Egyébként könnyed kis túrát terveztem, szóval, ha visszaértünk, még belefér egy közös ebéd… vagy korai vacsora. Ha van kedved. Főzhetek is valamit… - dobtam be hirtelen ötlettől vezérelve.
- Mihez lenne kedved? Van kedvenced? – sok dolgot nem tudtam még róla, amiket szerettem volna kideríteni. Leküzdeni azokat a szépen felépített falakat, amelyeket nem éreztem ugyan jogosnak magammal szemben, viszont tudtam, hogy nem kifejezetten nekem szól. Úgy általánosságban mindenkinek.

A fejem ide-oda ingatása bólogatással ér fel.
- Igen, úgy valahogy. Másokat szívesen hallgatok - mosolyodom el. Tény, Mary néni negyedik kiscicájának a napi problémája nem fog lekötni, hamar másfelé mennek a gondolataim, miközben Mary néni belelkesedik, mert azt hiszi, mélységesen csak rá figyelek. Kiváló technikák, és még csak meg sem sértődnek az emberen, én meg dolgozhatok tovább fejben.
- Tehát szeretnél... saját irodát? - Érdeklődöm, óvatosan. - Kellő gyakorlással meglesz. Az, hogy elgondolkozol abban, van-e benned megfelelő vezetői készség, azt mutatja, van - ezt akár magamnak is mondhatnám. Nem tartom magam jó vezetőnek, s esélyem sincs kibontakoztatni, hogy megtudjam, van-e. Én csak apám malmára hajtom a vizet, mert egy fiúnak az a feladata. Ezért is kezdtem inkább saját vállalkozásokba, a családi érdekeltségeken kívül. És eddig egészen jól megy. Függetlennek lenni, jó érzés lehet.
- Ez nem ér! - Nevetek ismét. Riley reakciója pozitívan lepett meg. Azt mondják, az állatok megérzik, ha valaki jó ember. Lehet, hogy nem is vagyok annyira reménytelen? Veronica le sem tagadhatja, hogy Riley az ő kutyája. Éppen olyan közvetlen, kedves és szeretnivaló.
Zavartan mosolygok vissza rá, szerintem még senki sem látta ezt a mosolyt, rajta kívül. Ez az érzés... zavaró. S éppen ugyanannyira kellemes is. Szokatlanul új, és belül is felvidított. Amíg szét nem váltunk. Mégsem akarja, s nem erőltetem. Manapság tele van a sajtó a meetoo mozgalommal, s fokozottan óvatos vagyok, minden gesztussal a nők felé.
Lehúzom a kesztyűm, érintve az egyik bogyót. Még nem találkoztam így vele.
- Miért ne? Enni is lehet? - lepődök meg, úgy tekintek Veronicára. - Ez akkor jó, ha megfagyott?
Látni, hogy nem értek ezekhez. A bogyó külseje sima és a színe szép piros. - egészen közel kerülünk egymáshoz, ahogy ő lehajol és én is úgy állok éppen.
- Megtisztelsz azzal, ha meghívhatlak, ne főzz, pihenj te is - aztán leesik, mit is használtam az elején. - Vagyis... a vendégem vagy, szeretném ezzel megköszönni. - Egészen közel vannak ismét a szemei, amelyek vonzanak. Pedig el kéne felejtenem, elhúzódott, csalódás voltam a számára. De megint csak a szemeire és az ajkaira tudtam függeni. Felé fordulok.
- Nekem bármi megfelel - szinte már ismerősként vonom a kezem a derekára, ezúttal kesztyű nélkül és ismét ráhajolok az ajkaira. Ezúttal nincs semmi, ami megakadályozhatna abban, hogy megcsókoljam.

- És elengeded a nagy részét a füled mellett. – toldottam meg a válaszát, egy hamiskás kis mosollyal a szám szegletében. Pontosan így tudtam őt elképzelni a korábbiak tudatában, de ez engem nem zavart. Amíg arra odafigyelt, amit én mondtam, addig nem terveztem szót emelni ellene. Amúgy sem, hiszen ő olyan, amilyen. Vagy elfogadja ezt az ember, vagy nem.
- Igen, szeretnék. – bólintottam kissé szégyenlősen, hiszen ezen álmomat eddig nem sok embernek mondtam ki hangosan. Inkább csak magamban dédelgettem, és tervezgettem a jövőt. Azt, hogy mi lenne a neve, milyen helyen lenne, milyen programokat kínálnék, és hány alkalmazottal indulnék. Effélékről ábrándoztam a szabad perceimben, magányos óráimon. Nem tartozott még egyelőre senkire, de emiatt szerettem volna megkapni az örökségemet, nem pedig a kilátásba helyezett gazdagság miatt.
- Pedig a legtöbb vezető inkább tűnik túlontúl magabiztosnak, mint egészségesen kétkedőnek a saját képességeit illetően. – jegyeztem meg, mert ez volt az én saját meglátásom. Talán igaza volt, és azért lettem volna jó, mert nem bíztam el magam, de nem is voltam még efféle pozícióban. Talán nem véletlen, de ha fele annyit örököltem, mint amennyivel a nagyapám rendelkezett, akkor nem is olyan vészes a helyzetem, azt hiszem. Reméltem, hogy nem fogok elbukni idő előtt, ha végre sikerül eljutnom oda, hogy megvalósítsam a terveimet.
- Nem, dehogyis! – kuncogtam bele a sálam takarásába a kérdései hallatán. Olyan aranyos volt, mint egy éppen szárnyait bontogató kismadár. Nem akartam kinevetni, inkább csak természetes reakció volt ez részemről, önkéntelen. – Még nem érett meg, és mivel visszajött a rossz idő, valószínűleg nem is fog, ha a hidegben megfagynak. Aztán elfonnyadnak szépen, és nem lesz ehető termése tavasszal… - magyaráztam, igyekezve nem kioktatóvá válni. Azok az emberek roppant idegesítőek tudnak lenni, én pedig nem akartam egy lenni azok közül, akik az őrületbe kergetnek másokat. Példának okáért éppen Arcylt, aki ezekre a dolgokra talán eleve érzékenyebb volt, mint a nagy többség.
- Igazából nagyon szeretek főzni, nekem nem fáradtság, hanem sokkal inkább kikapcsolódás. Sokszor a konyhában élem ki a kreativitásom, ha már énekelni nem tudok olyan jól, se hangszeren játszani. – kicsit még mindig kimért volt nekem, de nagyon keményen dolgoztam azon, hogy ma még több falat bontsak le nála azok közül, amelyeket más emberekkel szemben épített fel. Köztük velem szemben is, de nem vettem magamra, mert nem nekem szólt. Mertem remélni legalábbis, hogy nem nekem.
- Nem szeretem ezt a választ, biztosan van, ami… - ám a további szavaim útját máris elzárták az ajkai, nekem pedig eszem ágában sem volt ellenkezni. Engedtem, hogy egészen közel vonjon magához, és mindenféle késlekedés nélkül viszonoztam a csókját. Elmerültem a pillanatban, hosszúra nyújtottam, belefeledkezve. Egészen addig, amíg már túl melegem nem lett, amíg nem voltam kénytelen levegő után kapkodni a felindultságtól. Fátyolos íriszeim kutatóan pillantottak rá, miután pár centire nőtt köztünk a távolság, de nem húzódtam el továbbra sem.
- Attól még, hogy belém fojtod a szót, úgyis válaszolnod kell, hogy mit szeretnél enni. – suttogtam, meleg levegőt lehelve az ajkaira. – Bár nem mondom, akár ennyivel is szívesen beérem… - kuncogtam el magam, súrolva a száját, miközben beszéltem. Természetesen közben Riley ismét a lábainkhoz törleszkedett, de nem különösebben zavart. Most nem.

- Ennyire átlátszó volnék? - Kérdezek vissza azonnal, ám a szemeim vidámsága mutatja, egyáltalán nem sértődtem meg rajta, inkább derűsen jót szórakozok rajta. Vagyis magamon. S nem jövök azzal, hogy de rá figyelek. Mert ez így is van, s nem áll szándékomban bizonygatni.
Megértően tekintek rá.
- Tudom, hogy a legnagyobb élmény, ha egyedül érjük el a célt. Ha mégis segíthetek valamiben... megtalálsz - nem, nem kívánom áttolni üzleti oldalba a kapcsolatunkat, a segítségemet ajánlottam fel, amit vagy elfogad, vagy nem. Mind a kettőt megteheti, az ajánlást tettem csupán.
- S menni fog. Hiszek neked és benned - erősnek tartom, noha keveset tudtam róla.
- Akik fennen hangoztatják, s a mellüket döngetik, a mögött nem sok minden van, csupán üres szavak. Sokan bedőlnek ennek - ilyen a világ és ezen részét nem kedvelem. Ezért is akarok a legtetején maradni ennek az egésznek, mert így nem kell mások kegyeiért kapálóznom, s arra figyelhetek, amihez valóban értek. Legalább ez maradjon meg, ez a kapaszkodóm.
- Kételkedni jó dolog. - teszem még hozzá. - Akkor már akadály, mintsem segítség.
Elkaptam a kuncogásra az ujjaimat a bogyóról. Aztán szavaira ismét hozzáértem. Mintha magamat látnám a bogyóban. Egészen költői is lehetnék mindezek miatt. De éreztem, mennyi a hasonlóság a bogyó és közöttem. Apám teremtette körülményekbe lassan belefulladok, belefagyok. Ilyen téren már csak a túlélésre és ép eszem megtartására tudok koncentrálni, mert láttam, mit tesz a családommal az alkohol a gyógyszerezés és a drog. S nem hiszek abban, hogy ez megoldás. Tennem kell valamit, mert ugyanolyan sorsa jutok, mint ez a bogyó.
- Kár... - Veronica nevetése kedves és enyhet adó. Vágyom erre a melengető napsugárra. De nem, egyet megtanultam, mégpedig azt, hogy csak magamra számíthatok. Mégis... nagyon jól érzem magam vele. A barátság jó dolog.
- Ez esetben nem tiltakozom. Ha neked így megfelel, így köszönöm a meghívást - emelem fel megadóan kezeim, némi mosollyal a szám sarkában. Még sosem volt ebben részem. Üzleti vacsorák, rendezvények, éttermek. De így, így még nem volt bennem részem.
Már nem is tudom, mit is mondott, el sem jutottak a fülemig, csak az ajkait akartam érezni, s illatát. Teljesen megrészegültem ettől az érzéstől, s ahogy érzékelem, viszonzásra talál csókom, a másik kezeme felcsúszott tarkóján, s haját simítva, bőrét akartam érzékelni, elveszve a csókban. Zsibongás tölt be, a maga szokatlan érzésével és hagyom, hogy elérjen. Hagyom, hogy beborítson, s ellepjen az a felfelé kúszó melegség, mit sosem éreztem eddig.
A levegő elfogy, de csak annyira akarok elszakadni, míg a szemeibe pillantok. Akarta? Vajon tényleg akarta ő is? Mámorító az érzés, mi bennem zsibong, felszabadító.
- Éppen ezt akartam mondani ... - suttogom vissza, s újfent kérek a csókból, melyet az imént kóstoltam meg. Nem, most nem tud Riley belezavarni, ahogy átkarolom Veronicát, s ahogy viszonozza a csókot.
Ezt a fajta gyengeséget még sosem éreztem, mégis, annyira kívánom, enyhe remegés is elfog, s ettől meglepődöm, s egyben élvezem.
Újfent elfogy a levegő, s homlokának döntöm homlokom, behunyt szemekkel. Nem tudok megszólalni, csak elvesztem ebben az érzésben. Mélyeket lélegzem, a friss, hideg levegővel együtt belélegezve az ő illatát is. Így akarok maradni, nem érdekel semmi más.

- Csak egy picit! – mutattam én is tettetett komolysággal a két ujjam között, hogy mennyire kicsire gondolok. Örültem neki, hogy láthatóan nem sértődött meg az őszinteségemen, mert sokan nem szokták túl jól viselni az ilyen formában kapott kritikát. Pedig én nem is annak szántam, de akár hangozhatott úgy is egy érzékenyebb ember számára. Őt pedig csak lassacskán ismertem ki, fokozatosan. Nem minden következményével voltam tisztában egyelőre, de talán majd idővel.
- Köszönöm! – mondtam őszintén, ezúttal már szívből mosolyogva rá. Tényleg jól esett a felajánlása, de még mindig szerettem volna inkább ahhoz ragaszkodni, hogy bizony egyedül érjem el, amit megálmodtam. A pénz, amit a nagyapám rám hagyott, már bőven nagy segítség lesz, a többi pedig az én dolgom volt. – Tanácsot azért bármikor szívesen elfogadok. – tettem még hozzá, hogy ne tűnjek túlzottan elzárkózónak. Nem is voltam az, ha már itt tartunk, csak vágytam az érzésre, hogy egyedül tettem le valami nagyot az asztalra.
- Igen, én is így tapasztaltam. – bólogattam egyetértően, és örültem neki, hogy valamiben közös állásponton vagyunk végre. A mai napon talán először, bár engem a vélemény különbségek sohasem izgattak különösebben. Én a magam részéről nem féltem felvállalni, hogy mit gondolok, de attól még másnak nem volt muszáj ugyanúgy vélekednie. Már csak azért sem, mert mind különbözőek vagyunk, és én szerettem a világban ezt a változatosságot. Unalmas lenne, ha nem így volna. – Akkor te nem döngeted a melled? Néha sem? – természetesen csak cukkolni akartam egy kicsit, szórakoztatni mind a kettőnket.
- Na, nagyon helyes! – bólintottam elégedetten, mint mindig, amikor sikerült célt érnem. Talán remekül érveltem saját magam mellett, ki tudja. – Még azt is kiválaszthatod, hogy a brooklyni lakásomat szeretnéd megnézni, vagy a manhattanit. – előbbi természetesen tényleg az enyém volt, az igazi otthonomnak tekintett kis zug, míg a másikat most kaptam az örökséggel együtt, és áradt belőle a luxus. Nem hagyott maga után kívánnivalót.
A csókban persze nem volt nehéz elveszni, az én fejemben meg sem fordult, hogy ő esetleg bizonytalan az én kívánságaimat illetően, vagy egyáltalán az, hogy eltoljam magamtól. Sőt, nem egyszerűen hagytam, hogy közelebb húzzon magához, hanem én is igyekeztem minél közelebb kerülni hozzá. Ujjaim az arcán simítottak végig, ahogy kicsit lábujjhegyre álltam, és megpróbáltam még inkább lecsökkenteni az amúgy sem túl nagy távolságot kettőnk között. Forró volt, szenvedélyes, és elnyújtottam volna legalább a nap feléig a pillanatot, ha lehetséges.
- Akarsz tovább menni? – kérdeztem meg végül alig hallható hangon, miután egy kicsit sikerült felocsúdnom a fejemet elborító kábulatból. Élveztem a teste melegét, a közelségét. Azt, hogy szorosan tartott, és nekem kicsit elgyengülhettek a térdeim, ahogy az egy nőtől elvárható. Én nem az a típus voltam kifejezetten, aki lerohantam céltudatosan a másikat, vagy gaz csábító démonná vált volna. Én szerettem, ha meghódítanak, ha nő lehetek valaki mellett.
Szemhéjaim lassacskán fel is nyíltak, úgy kerestem a tekintetét, ujjbegyeimmel simogatva az arcát. Körülöttünk hideg volt ugyan, ám én cseppet sem fáztam. Inkább csak egész testemmel azért dörgölőztem oda, hogy ingereljem, nem azért, mert kerestem a védelmet a fagytól.
- Mármint az úton… - javítottam ki magam, amikor leesett, hogy akár másképp is érthette. Ajkaimon végig is húzódott egy bárgyú mosoly, ahogy hátrébb hajtottam a fejemet. Továbbra sem húzódtam el, csupán annyira, hogy a szemeibe nézhessek. – És még mindig nem válaszoltál. – emlékeztettem, noha már megállapodtunk benne, hogy vacsora gyanánt ez is tökéletesen megfelelő. Sikerült eléggé felkeltenie az érdeklődésemet ahhoz, hogy ezzel a nézettel mélyen egyetértsek.

- Az nagyon sok. Nem inkább.... ennyire? - Még kisebb távolsággal mutatom az ujjaim között, hogy szinte összeérnek, de a szám sarkában már ott a mosoly. Ha nem figyelek arra, amit felszínes beszélgetésnek neveznek, akkor bizony nem figyelek. Nem foglalkoztat.
Figyelem a köszönömöt, noha korántsem árgus szemekkel. Ha nem kér majd belőle, nem fogok erősködni. Csak nem olyan rég tapasztaltam meg, milyen úgy sikert elérni, hogy voltaképpen magamtól értem el. - Kérlek - bólintok megkönnyebbülten, némileg, hogy a tanácsot legalább meghallgatja, ha nem is fogadja meg.- Örömmel hallom - biccentem egy kicsit oldalra a fejem, s tekintek rá.
- Ugyan miért kéne tennem? - kérdezem csendes érdeklődéssel. Nem hagyatkozom a családom nevére, még akkor is, ha a Lowden név azonnal ajtót nyit számomra  sok helyen . Azért már én is tettem bele jócskán, de ezért döngetni a mellemet. - Talán szeretnéd látni? - Veszem fel végül a cukkolás fonalát. Megy az is, még ha csak nagyon ritkán, s nem is olyan humorosan, mint kéne.
Csak egy pillanatra gondolkodom el. Melyik lehet vajon az, amit szívesebben megmutatna? Erre alapvetően sem gondoltam eddig, ha valaki megkérdezte, válaszként csak annyit adtam, amelyik neki kényelmesebb.
- Amelyiket szeretnéd - legalábbis, megmutatni. Voltaképpen azt szeretném látni, ahol sokkal inkább otthon érzi magát.
Ujjai érintése nem csak arcom bőrét bizsergetik, s korántsem a hideg az, amely miatt megborzongok. Ez a borzongás kellemes, ujjai és ajkai adják mindezt. S ez annyira szokatlan, annyira új. S annyira teljes.
Az érzés kábító, s még akkor sem számít a külvilág, mikor már homlokom homlokát érinti. Hangja elér hozzám, mégis, késéssel értem, s késéssel tudok válaszolni. Nehezek a szavak.
Kezeim dereka, s háta közé csusszannak, hogy megtartsák, s el ne engedjék. Nem akarom elengedni. Tekintetét keresem, s arcomon érzem kezét, be is hunyom egy pillanatra szemeim, el akarok veszni ebben az érintésben. Ez én volnék? Az a kemény, s rideg Lowden, aki rezzenéstelen arccal, s tekintet nélkül semmisít meg bárkit, aki az útjába kerül?
- Ha velem vagy... bárhová - rekedtes suttogással válaszolok, nem igazán kívánok most beszélni, csak nézni őt, s magamon csodálkozni. Ki ez, aki most itt van? Nem érdekel ez a kérdés, újra elveszek ebben a pillanatban s érzésben. Elmosolyodom a visszatérő kérdésre.
- Nekem bármi megfelel - billentem meg a fejem oldalra egy pillanatra, s a korábbi mosoly mellé egy szélesebb, féloldalas társul egy pillanatra.
Nem tudom, mennyi ideig voltunk így. Nem tudom, s nem is foglalkozom vele. Kiélvezem, elveszve tekintetében. Ujjaim érinteni akarják bőrét, érezni annak finomságát, s arcához érintve kezem, végigcirógatom a válasz közben, elmerülve ebben az érzetben.
- Merre is akarjuk folytatni? - Tekintetem néha az arcára vándorol, ahol ujjaim ismerkednek bőrével, hol pedig íriszeibe, várva a választ.