Általános hangulata a Min-Hyukkal tartott különóráin rendszerint a következők között ingadozik: elalszik, addig unja magát, amíg nem érez késztetést arra, hogy sírjon, a tenyerébe temeti az arcát (de nem sír), lefejeli maga előtt az asztallapot (ennél teátrálisabb dologra valószínűleg nem telne tőle, valahogy ezt a gént nem sikerült örökölnie az anyjától és ezzel még valószínűbb, hogy jól járt az egész világ), belerúg Min-Hyukba az asztal alatt, vagy - ahogy az már esett meg egy ízben - kiabálni kezd vele, csak hogy Min-Hyuk is kiabálhasson vele, és akkor mindenki legalább fél fokkal boldogabb úgy kemény három percig. Lehet, hogy el kellene járnia boxolni és akkor esetleg betörhetné az orrát.
Csak egyszer. Tényleg csak egyetlen egyszer! Csak akkor, ha még egyszer ebben a stílusban próbál meg elmagyarázni neki valamit...! Nagyjából újabb három percig szórakoztatja ez a gondolat, ami persze olyan erőfeszítéseket kívánna tőle az ügyben, amit esze ágában sincs megtenni érte, hogy ha valakitől, tőle bizonyára tökéletes biztonságban van egyébként Min-Hyuk testi épsége.
Egyébként sem utálja - vagy legalábbis, ez megint csak olyan erős szó, amibe energiát kell ölni, valakit aktívan utálni igazán megerőltető dolognak tűnik számára, és egyébként is, neki nem kimondottan a fiúval van gondja, neki a pénzügyekkel van gondja és azzal, hogy plusz órákat kell töltenie pénzügyi témák tanulmányozásával egy félig idegennel, csak mert a saját bátyjának nincs türelme ahhoz, hogy a saját otthonuk kényelmében néha fordítson rá egy kis időt.
Nincs ugyan meglepve. Lowdenéknek remek érzékük van nem időt tölteni egymással és véletlenül sem több időt tölteni egymással, mint ami szükséges.
A mai napon, így nagyjából a negyvenedik percre már azzal a tökéletesen üres tekintettel bámul Min-Hyukra, aki másodjára is ugyanúgy próbálta megértetni vele ugyanazt a definíciót, ami nem jelent túl sok jót - de legalábbis, nem jelenti azt, hogy bármit, de tényleg, bármit is felfogott volna abból, amiről beszélnek. Nem arról van szó, hogy buta lenne, noha rendszeresen a legkülönfélébb helyeken vádolják ezzel, de nagyon nehezen motiválja olyasmi, ami egy fikarcnyit sem érdekli. Egy ideig farkasszemet néznek, meggyőződése, hogy ha arról van szó, melyikük adja fel előbb, akár az örökkévalóságig is ülhetnek itt, de neki nyilvánvalóan esze ágában sincs az örökkévalóságig itt ülni.
- Én ezt ma nem bírom tovább. Nem és kész - jelenti ki hátradőlve a székén, ledobja a tollát a jegyzeteire, tényleg nincs benne a legkevesebb színpadiasság sem, egyszerűen csak olyan tényként közli ezt, amit még egy atombomba robbanása sem változtathatna meg. Vesz egy mély levegőt, hosszan kifújja, és még mielőtt Min-Hyuknak lehetősége lenne beleállni, hogy dehogynem, éppenséggel még rengeteg idejük van hátra, ami alatt akár tanulhatna is, újra előredől és - jelen körülmények között ritka pillanatok egyike - elmosolyodik - Nem csinálhatnánk valami mást? Nem mehetnénk el valahova? Kivételesen? Lécciii?

Az emberek joggal feltételezhetnék, hogy Avis Lowden pont az a fajta lány, aki egy "lééécciii"-vel elég sok mindent kierőszakolhat magának az életben, a valóságban meglehetősen ritkán fanyalodik arra, hogy ilyesmivel próbálkozzon. Jelenleg kétli, hogy Min-Hyuk az az ember lenne, akit különösebben le tudna venni a lábáról azzal, hogy élénk-kék, kerek tekintettel rápislog a tökéletesen ártatlannak látszó kis arcával - minden bizonnyal az elkeseredés magas fokáról árulkodik az, hogy valahogy ösztönösen ez jött ki belőle. Nem kerget ugyan hiú ábrándokat, egy pillanat is elég hozzá, hogy meg is bánja az elpazarolt "gesztust", egyébként is van benne egy lanyha megvetés minden olyan lány felé, aki nyávog, ő ugyanis rendszeresen nem nyávog, maximum feltűnően úgy tesz, mintha megsértődne (egyébként elég nehéz megsérteni, mert az feltételezné, hogy érdekli, ami körülötte zajlik), vagy nemes egyszerűen elsétál.
Elsétálna most is nagyon szívesen, de nem szereti bonyolultabbá tenni a saját életét. Ha most fogná magát és egy szó nélkül itt hagyná Mint, vagy rögvest tudomására jutna az eset az apjának, és dörgedelmes lecseszést kapna otthon, vagy Min-Hyuk akár dönthetne is úgy, hogy köszöni szépen, akkor ebből az egészből neki is elege van, de erről a döntéséről bizonyára megint csak értesítenie kellene Mr. Lowdent, szóval a végeredmény ugyanaz lenne: dörgedelmes lecseszés.
Szóval marad a seggén, nyűgösen, savanyú arckifejezéssel bámul fel a fiúra, abszolút nem is reménykedve abban (mint kiderül, helyesen mérte fel ennek tekintetében saját helyzetét), hogy csak úgy egyszerűen megkegyelmeznek neki, és majdnem felháborodott az a sóhaj, ami felszakad belőle Min válaszát hallva - Muszáj? - kérdezi rögtön, most már mellőzve a hat évesek "lécci"-szerű nyafogását, kimondottan szárazan, még össze is fonja a mellkasa előtt a karjait, mintha ez épp elég tiltakozás lehetne bármi ellen, ami eztán következik. Még két perc is rettentően hosszú időnek tűnik, de persze nem annyira, hogy hirtelen megvilágosodjon és ki tudja vágni magát a helyzetből azzal, hogy semmi szükség további magyarázatra, mert abszolút tisztában van azzal, mi az a pénzügyi mérleg és mégis mire jó.
- Elvesztettél a bevételeknél és a kiadásoknál - jelenti ki aztán úgy, mintha ez egyébként nem az ő hibája lenne, hanem Min-Hyuké, és nagy kegyesen felveszi a tollát - Elmagyarázhatod újra, de akkor utána abbahagyjuk? - mert ő aztán nem adja könnyen magát, ha csak ezt az egy kérdést kell sikeresen felfognia, azt talán még valahogy kibírja, de csak akkor, ha az egyből véletlenül sem lesz kettő, vagy három, vagy még több.

Szavak nélkül is képes valami olyasmit üzenni, hogy "többre talán nem jutok, de neked sem lesz kellemesebb". Épp csak egy kicsit rándul felfele a jobb szemöldöke, aztán a gesztus el is tűnik, lehetne ebben némi dacos kihívás, odadobott kesztyű, de mindkettejük szerencsére többnyire még vitatkozni is túlságosan lusta. Utálja felizgatni magát. Felesleges, vagy épp elkerülhetetlen dolgokon végképp. Ilyenkor mindig az anyja jut eszébe, aki a legkisebb apróságokon is úgy fel tud pörögni, hogy nem csoda, folyton migrénekkel küzd. Neki esze ágában sincs a tényleg szükségesnél több fejfájást okozni saját magának.
Lehet, hogy meg kellene sértődnie azon, amit Min mond, de egyáltalán nem sértődékeny típus. Pedig könnyűszerrel lehetne, a hozzá hasonlóan nevelt lányok gyakran küzdenek mindenféle komoly identitás-válsággal és önbizalomhiánnyal, hogy minden apróságot sértésnek vesznek, és minden kis kommentár megingatja a komoly nehézségek árán felépített énjüket. Nem mintha ő túlságosan biztos lenne magában - ellenben bámulatosan biztos abban, hogy semmiben sem biztos. Ebbe olyan szintig beletörődött, hogy tényleg nagyon kevés dolgot vesz csak személyes támadásnak, tökéletes nyugalommal, hátradőlve várja és fogadja az élet csapásait és csavarjait, abban a ráérős hiszemben, hogy egyszer majd úgyis jobbak és tisztábbak lesznek a dolgok.
Csak úgy, maguktól, mert a dolgoknak egy idő után lejár a szavatossága.
- Nos, téged igazán nem tart vissza attól senki, hogy megszabadulj tőlem - mondja egészen semleges hangon és megtoldja egy halvány félmosollyal. Igazából semmi kifogása nem lenne azellen, ha Min egyszerűen csak feladná. Lehet ugyan, hogy a szülei megvádolnák azzal, hogy az ő hibája, de biztosan meg tudná védeni magát a vádak ellen, és ki tudja, amíg találnának neki egy másik tanárt, talán lenne némi nyugta. A gond mindezzel csak az, hogy valójában nem, egyáltalán nem akar kibukni. Az már egy sokkal rosszabb és nehezebb beszélgetés lenne otthon. De egyszerűen vannak olyan napok, amikor nem tud erre a sok szarra koncentrálni. Biztos front van, vagy leesett a vércukra, vagy tudja is ő, mi a baja pontosan, de nem lehet menetrendszerűen mindig jól, csak mert éppen különórája van.
Mindenesetre annak kilátásában, hogy mindjárt megszabadulhat, megpróbál odafigyelni Min ismétlő magyarázatára, és nem mintha lenne más választása, amikor gyakorlatilag tollba mondják neki, mit írjon le, szóval jegyzetel is. Ha nem is teljes meggyőződéssel, de a jegyzeteire vetett sanda pillantásokból még vissza is tudná mondani a fogalmat, ha muszáj lenne és nagyon akarná. Ennek ellenére Min utolsó kijelentésére pont úgy néz rá, mintha egy kicsit ostobaságnak tartaná, hogy Min elhiszi, az órák anyagi vonzata aggasztja őt, vagy akár a szüleit, vagy akár zavarba jönnének attól, ha mondjuk nem az eddigi órabére dupláját, hanem tripláját kérné. Valószínűleg szeme sem rebbenne az érintett felek közül egyiküknek sem. Maximum Min-Hyuknak, ha azt hitte, ezzel majd kiakaszt valakit.
- Ennék valamit. Nyílt egy új, francia bisztró stílusú hely a negyvenharmadikon, már két hete el akarnak csalni magukhoz. Mit szólsz? - mondja inkább a kellemetlen kommentárt egészében ignorálva és úgy téve meg a maga ajánlatát, mintha biztos lenne benne, hogy ez még Min számára is sokkal vonzóbb program, mint pénzügyről beszélgetni.

- Te tudod... - mondja egy kicsikét felvíve a hangsúlyt a mondat végén, mintha ő lenne maga a megtestesült ártatlanság, és akkor örüljön mindenki, hogy csak ennyit mond, nem pedig olyasfajta lány, aki annyira el van telve önmagával, hogy kifordítja a helyzetet és azt mondja, Min meg sem akar szabadulni, mert őt tanítani is egy élmény. Úgy gondolja, annyira nem lehet felemelő, bár persze, ő önmagának a tanításnak is nehezen látja a szépségét, mert úgy gondolja, sosem lesz olyan, hogy egy csoport diákot mind érdekeljen valami, mind lelkesek és főleg, mind okosok legyenek, márpedig mi élmény van abban, ha az ember érdektelen idiótákat próbál megtanítani dolgokra? De persze, ez nem az ő gondja. Viszont még az is lehet, egyszer megkérdez erről valakit. Mondjuk Mint. Ha épp kedve lesz.
Megkérdezhetné mi lesz "talán" és mi lesz "majd", de mivel erős a gyanúja, hogy vagy a tananyagról, vagy a vizsgákról meg a teljesítményéről lenne szó, elengedi a kíváncsiskodó kérdést. Nem ér meg annyit a dolog, hogy belesétáljon önként és dalolva egy efféle pofonba, úgyhogy magabiztosan hozzálát, hogy elpakolja csekély előrámolt holmiját és egy közepesen hanyag mozdulattal a táskájába söpörjön mindent; csak a telefonját hagyja elől, amit meg rögvest fel is markol, hogy megnézze, mennyi a pontos idő, és két mozdulattal kitöröljön vagy hatvanhét értesítést.
- Micsoda úriember vagy te - pillant aztán fel egy percre Minre, miközben a jóváhagyást követően feláll, árnyék nélküli, visszafogott mosollyal, de nem minden iróniától mentesen. Eddig az sem volt biztos, hogy Min belemegy a dologba és mehetnek, most meg már úgy van sürgetve, mintha eddig is rá kellett volna várni. De persze őt nem lehet sürgetni, ő mindent a maga ideje és maga kedve szerint csinál, pont úgy, ahogy a tanulást is, szóval valójában egyáltalán nem veszi magára a dolgot.
Feloldja a telefonját, ránéz az utolsó üzenetváltásáre a sofőrrel, a legutolsó szerint Mr. King már itt van, szóval esze ágában sincs elsétálni, ha egyszer mehetnek autóval is - Mehetünk kocsival, kinn parkolnak értem - nem is kérdez, kijelent, tök nevetséges lenne, ha Minnek kifogásai lennének a dolog ellen, vagy holmi dacból úgy döntene, ő majd külön megy, mert akkor végül is, minek mennének együtt? Mehetnének mindketten a maguk dolgára, de persze ő sokkal szívesebben ül be valahova, ha nincs egyedül. Min preferenciáját mondjuk nem ismeri. Mindenesetre, ha nem ütközik ellenkezésbe, az iskolából kiérve könnyűszerrel megtalálja a céges autót, amit az apja nagy kegyesen általában meghagy neki, King szokás szerint kedvesen és udvariasan ajtót nyit az utasoknak, aztán már mondja is neki, hova szeretnének menni.
- Szerintem egy tizenöt perc alatt oda is érünk, még nincs durván csúcsidő. Hála égnek. Éhen halok - mondja aztán, ahogy elfészkelődik a hátsó ülésen, a táskáját az ölébe húzva - Úgy hallottam, a kacsát istenien készítik.