Certain events and places can change people in a wonderful way from within.
Szókimondó szövegezés
Ugye megmondtam, hogy meg fogom bánni? Na nem azért, mert éppen bajom lenne alapvetően az utazással, vagy azzal, hogy Aidan-el tartsak két olyan hétre, amit szerintem még az ükunokáimnak is emlegetni fogok. Feltéve ha megélem azt a kort. Tekintve a jelenlegi életvitelemet lehet se ükunokám nem lesz, sem nem fogok addig élni. Hanem mert az ígéretem óta számtalan olyan esemény történt az életemben, ami már önmagában is megfejthetetlen talányt jelentett a számomra. Az érzelmi életem úgy borult fel gyakorlatilag pár hét leforgása alatt, mint a hormonok egy első trimesztert taposó nőben.Ez pedig egyúttal azt is jelentette, hogy életem során először fordul elő velem, hogy valamit nem vállalok fel nyíltan, hanem egyszerűen úgy teszek, mintha egy párhuzamos univerzum és a sajátunk között léteznék, gyakorlatilag itt is és ott is vagyok. Képtelen vagyok arra, hogy akár egy hangyányit is behatároljam a jelenlegi életemet meghatározó két férfi közül mégis melyikhez vonzódom jobban, vagy melyikhez vonzódom annyira, hogy a másikról lemondjak. Igazából a válasz végtelenül egyszerű még számomra is: jelenleg egyiket sem tudom feladni. De miért is kellene? Soha nem volt ilyesmire szükségem mióta az eszemet tudom, és nem is most akarok ezen változtatni. Szeretem őket? Igen, azt hiszem a válasz egyértelműen igen, csak éppen ez az érzés nem megfeleződik, hanem megsokszorozódik. Mindkettő másért tökéletes, és együtt azt hiszem kiadják azt a legjobb kombinációt. Bassza meg, ez még mindig egy rohadtul kegyetlen szitu! Egyetlen embernek beszéltem erről az egész helyzetről, meg arról, hogy bármennyire is odavagyok ezért a fafejű írért, lehet mégis le kellene mondanom az utazást...hazugság lenne. Vagy legalábbis nem a teljes igazság. Nem lettem okosabb a tanácsaitól, pedig Liza mama, ez a vénséges öreg asszony, akin annyi ránc van, hogy gyakorlatilag alig látszik az arca, valamikor nagy hódító hírében állt a Midtown-ban, baromi jó tanácsokat szokott adni. Lehet most is így tett, csak éppen kurvára nem voltam topon, vagy egyszerűen elkerülte a figyelmem a mondanivalójának a lényege. Szerinte egész egyszerűen nem kell ezen túl sokat agyalni, csak hagyni kell megtörténni a dolgokat. Ha éppen úgy érzem, hogy el akarok menni Dublinba, akkor menjek el. Na ja. Én komplikáltam volna túl? Lehet. Aztán persze pár nap múlva a Lilacion párától terhes, és szinte harapnivalóan fullasztó levegőjében, valahol a broméliák takarásában, nem messze az orchideák színes tengerétől már nem is emlékeztem arra, hogy alig huszonnégy órával korábban még hezitáltam volna azon, hogy megbántam az ígéretem vagy sem. Dublin, jövök! Temérdek elintéznivalóm akadt az út előtt. Elsősorban az életem átszervezése jelentett mérhetetlenül komoly logisztikai gondot.Ilyen hosszú időre utoljára a nászutunkon voltunk a Niagaránál. A két hétből legalább tíz napot esett, a maradék időben meg felszerelkezett hátizsákos, bámész túristák között lavíroztunk Bentonnal. Hawaii-ra akartam menni, de persze oda nem jutottunk el. “Majd a tizedik évfordulónkat ott ünnepeljük.”- ígérte a volt férjem szinte állandóan. Aztán persze ezt a bizonyos évfordulót a New York Állami Bíróságon töltöttük, és éppen elválni készültünk egymástól. Át kellett szerveznem néhány beteget, és még az utolsó napok közül is volt amelyiken dolgoztam, hiszen vannak kezelések, amelyeket nem lehet átütemezni. Van pár filmes páciensem, akiknél mindig fontos a jó megjelenés, vagy éppen a rikítóan fehér fogsor, ezeket pedig időnként kezelni kell.Ettől függetlenül a jelenlegi kettős életemet is igyekeztem a lehető legjobban managelni, amiben nincs meg a gyakorlatom. Hozzá voltam szokva, hogy nem kell senki elől titkolni semmit, nem tartozom senkinek elszámolással, most mégis úgy igyekszem az életem ezen részét rendezgetni, mintha minimum egy bigámista picsa lennék, aki mindkét férjét legálisan igyekszik megtartani. Esküszöm nem vagyok normális! Lance a Sinnerben történt incidens óta nem sokat beszél velem. Úgy érzem, hogy próbálja leépíteni a kapcsolatunkat, amit nem róvok fel neki, az ott történtek tükrében. Persze mondhatnám, hogy nagyon jól tudja milyen vagyok, ahogy az össze faszinak az életemben tudnia kéne milyen vagyok, én mégis az utóbbi időkben elkezdtem törődni a lelkükkel. Ez pedig egyenesen vezetett oda, hogy elgyengültem. Repedezni kezdett a jól felépített kis érzéketlen, hedonista álcám. Mert ugyan kinek a kedvéért kellett volna ezt feladnom? Már átlátnak rajtam, azt hiszem látják, hogy én is sebezhető vagyok. Ez pedig egyszerre dühített és egyszerre okozott megkönnyebbülést. Dühített, hogy azt éreztem kifut a kezemből az irányítás, és meg is könnyebbültem, hogy már nem szükséges olyan mértékben és olyan szinte megjátszanom magam, mint eddig. Benton az utóbbi időkben nem igazán keresett, de nem is bántam. Őszintén szólva már csak ő hiányzott volna, hogy az életem még inkább kaotikus legyen. Feltéve ha már így is nem lett volna eléggé az. Nem mondom, hogy az utazás előtti két hét azzal telt volna, hogy mindenki élte a megszokott kis életét. Már legalábbis ami Aidan és az én kapcsolatomat illette. Hagyott annyira maradandó nyomot bennem a nála eltöltött éjszakával, meg az üvegházban ellopott délutánnal, hogy még látni akarjam. Mint egy privát édességes doboz, amit félem először megkóstolni, most viszont már olyan szinten rákattantam, hogy szükségem van rá. Minél többször, annál jobb. Pofátlan lennék, hogy elsősorban szexuálisan gerjeszt be a fickó, de úgy valami veszett módon? Azt hiszem erre a helyzetre mondják, hogy Szerelem első dugásra….vagy valami ilyesmi. Aidan tipikusan az a pasas, akihez a farkán át vezet a lelkéhez az út. Fogalmam sincs mi ez, de talán az utazás alatt erre is választ kapok majd. Éjjeli telefonüzenetek, váratlan hívások, amit persze nem tudtam mindig felvenni, olyankor hangposta üzenetet hagyott. Én is kerestem. Többször. Többször mint kellett volna. Persze mihez képest. Nem tudom. Egyszerűen csak kellett, hogy halljam a hangját, és emlékeztessem magam arra, hogy még mindig egy orbitális barom vagyok, hogy nem tudok elszakadni tőle. Hiányzott. Tényleg. És ezt már nagyon régen éreztem valakivel kapcsolatban akivel az ágy volt a közös pont, és a szex a közös nevező. Hajnalban még hűvös volt aznap, amikor indultunk, és bár alapvetően nem szeretek korán kelni, aznap aludni sem aludtam sokat. A gyomrom összerándult a gondolatra, hogy el fogok tölteni két hetet valakivel egy idegen országban, amiről eddig csak olvastam de sosem jártam még ott. Dublin önmagában nem ijesztő. A gondolat, hogy mennyi minden vár ott ránk, azt hiszem az volt ijesztő. Ezt pedig még az sem tudta feledtetni, hogy a menetrend szerinti járaton gyakorlatilag fél percenként súgtam a fülébe valami bódító, és aljas módon túlfűtött mondatot, amellyel nem csupán nála, de nálam is megugrott igen alaposan a libidó. - Milyen szédítő lenne, ha kikötném magam, és elvonulnék a mosdóba, te pedig fél perc után utánam jönnél. Csak miheztartás végett közlöm veled, hogy az alsóneműt ma kihagytam az öltözékemből, ellenben pótoltam egy igen mutatós vadító méregzöld harisnyakötővel. Ha már Írország, legyünk tradicionálisak. Mit gondolsz, ha bezárkózhatnánk a mosdóba mennyi ideig bírná a kiképzést az a darab, mielőtt leszeded rólam? Nem állítom, hogy nem fordult meg a fejünkben valóban megvalósítani a dolgot, de azt hiszem maga a gondolat sokkal inkább izgatott bennünket, hogy megtehetnénk, semmint az, hogy valóban meg is tegyük. Délután egy órakor landoltunk a Dublin Airporton, és bevallom töredelmesen, hogy rettentő kimerült, éhes, fáradt és nyűgös voltam. Nem akartam semmi mást, csak egy dupla kávét, dupla whiskey-t és valami dupla ételt, amit veszett gyorsan tömhetek be. Meg persze egy alapos zuhanyzást, mert úgy éreztem, hogy az út összes pora rámtapadt a több mint hat órás út alatt. Temple Bar Hotel. Az épület csupa üveg és beton, mégis van benne valami érezhetően kellemes, tradicionálisan helyi. Lilás neonfénye kissé talán régimódi volt, de adott neki valamiféle bájt. A taxiból kiszállva végignéztem az épületen, majd visszafordultam Aidan felé, aki éppen akkor rendezte a taxist, aki el is hajtott. A csomagjaink a bejárat mellett. Nem hoztam azért el a fél háztartást, de három közepesebb bőrönd két hétre azt hiszem igazán nem sok. Még hozzám képest sem. - Nyugtass meg, hogy nem aggattak tele mindent lóherével, nem St Patrick-nak öltözött manó ruhás recepciós fogad majd bennünket! Tudod én ilyen hagyománykerülő, unalmas amcsi nő vagyok.- vigyorodtam el, miközben közelebb léptem hozzá, szembe álltam vele és átkaroltam a nyakát. - Ellenben tudnék díjazni olyan finom illatú szállodai tusfürdőt, meg azt a puha köntöst, amit ilyen helyeken adni szoktak. Nem tudom mit csinálnak vele, de olyan kellemes beleburkolózni fürdés után….- a hátam mögött apró köhintést hallottam, meg egy diszkrét hangot. A londíner, egy huszas évei közepén járó srác volt az, hirtelen rozsdaszín hajjal, és ellenállhatatlanul széles mosollyal. - Üdvözlöm Önöket a Temple Bar Hotelben. Amennyiben igénylik, úgy intézem a csomagjaikat.- nézett először Aidan-re, majd rám. Gondolom nem tudta eldönteni kinek a nevén van a foglalás, ki az akitől a választ fogja kapni. - Igényeljük?- néztem egy pillanatra én is Aidan-re, aztán vissza a londínerre és gyakorlatilag saját hatáskörben döntöttem el a választ. - Igényeljük. Köszönjük. A fiú két bőröndöt máris felkapott, és elindult velük befelé, és pedig Aidan mellé léptem és belekaroltam. - Milyen névre foglaltad a szállást? Úgy értem ki leszek neked ezen az úton? Aidan Guinness és plusz egy fő? Vagy Aidan Guinness és bájos unokahúga….nénikéje? Fúúúúj!- röhögtem el magam a nagy találgatás közepette, miközben ha Aidan elindult, úgy én is tartottam vele a lépést, hogy becsekkoljunk a recepción, és megkapjuk a kulcsokat. - Mellesleg a londínernek piszok jó segge volt!- hajoltam közel és a fülébe súgtam mielőtt valóban beléptünk az előtérbe, aztán elhúzódtam és ajkaimat beharapva pofátlanul vigyorodtam el.
Szívesen mondanám azt, hogy az elmúlt két hét tökéletesen elég volt arra, hogy letisztázzam az érzéseimet, a gondolataimat, de azzal orbitálisan nagyot hazudnék. Nem állok már ugyanazon az állásponton, mint az után a csodálatos együtt töltött és közösen átaludt éjszakát követő reggelen, de azt se tudnám nyugodt szívvel elmondani, hogy sokkal előrébb lennék. Az üvegházat egy elképesztő élményként éltem meg, ami ugyan tovább mélyítette az érzéseimet, de… ez továbbra is csak egy darab találkozás volt az elmúlt 14 nap alatt. Egy. Ahogy az időnk engedte, tartottuk a kapcsolatot telefonon keresztül, de mindketten elfoglalt emberek vagyunk, akiknek két hétnyi utazás sok áldozattal, és még több előkészülettel jár. Nem teheti meg egyikünk sem, hogy csak gondolunk egyet, és csapot-papot magunk mögött hagyva másnap már a repülőtéren várjuk az indulást. Egy valami mellett viszont határozottan kiállok. Ez, hogy az elmúlt fél hónapban csupán kétszer találkoztunk, sok mindent felfedett előttem. A legfontosabb ezek közül az, hogy hiányzik. Hiányzik, ha nincs velem, hiányzik, ha nem hallhatom a hangját, hiányzik, ha nem érinthetem. Az egész lénye hiányzik, minden idegőrlő és imádnivaló tulajdonságával együtt. Fogalmam sincs, hogy ugyanígy éreznék-e, ha a szöszi még képben lenne, de nem is foglalkozom vele a kelleténél többet. Aggódom érte, ez természetes, de felnőtt nőről van szó, aki tud vigyázni magára. De míg a legutolsó tudomásom szerint minden rendben van vele, addig nem fogom hajkurászni. Legalábbis őt biztosan nem. Az egymástól való távollét akármennyire is kínzó volt, valamilyen szinten hasznosnak is éreztem. A szabadidőmben rengeteg lehetőségem volt gondolkodni, hogy mit fogok neki mondani, ha elkezdjük felfedezni Dublint, és a múltamat. Oda meg vissza vagyok érte, de ettől függetlenül is úgy érzem, még mindig változatlanul, hogy ha egyenesen kiteríteném neki a lapjaimat, és közölném vele a teljes igazságot… nem tudom, túl korai lenne. Egy kapcsolat alapja a bizalom, ahogy mondani szokták – de naiv lennék, ha azt hinném, hogy Blannak nincsenek titkai előttem. Így van ez jól. Előbb-utóbb úgyis mindenre fény fog derülni, de attól még kár lenne elsietni. Az én titkom nem olyasvalami, amit bárkinek elmesélhetnék. Nem arról van szó, hogy a bébiszitterem megerőszakolt a tizenéves korom elején, vagy az apám össze-vissza vert napi szinten – ez annál sokkal súlyosabb. Embereket öltem. Igaz, rossz embereket, olyanokat, akik megérdemelték, de én csak a múltam miatt látom így. Ebbe nevelkedtem, ezt tanították nekem, és akármennyire is próbálom megtagadni magamat, egy-egy dolog túlságosan mélyre ivódott. Akármennyire is a morális szürke zónában ténykedtem, az átlag, felvilágosult ember valószínűleg élből elítélné a tetteimet. Teszem hozzá, abszolút jogosan. Mindent megteszek azért, hogy a lehető legnagyobb igazságtartalommal rendelkezzen a mondandóm, mert nem akarok egyenesen Blan arcába hazudni. Annyira még nem bízok meg benne, hogy mindent elmondjak neki, de ahhoz meg túlságosan kedvelem, hogy ne mondjak el neki a lehető legtöbbet. - Ugye tisztában vagy vele, hogy ez mennyire nem fair? Ha ezt tudom, akkor én is a koboldmintás zöld tangámat veszem fel, nem az unalmas szürke-fekete boxeremet - na nem mintha lenne ilyesmi a ruhatáramban. Azaz már nem. Egyszer volt rajtam ilyen, azt az estét viszont hála az égnek annyi alkohollal kísértem le, hogy ha akarnám sem tudnám felidézni a részleteit. Ilyen kellemes utazásban még nem igazán volt részem, mint a mostani. Igaz, többször volt keresztbe téve a lábam, mint azt általában szoktam, de én sem voltam tétlen a kínzásban. Vele ellentétben azonban nálam nem a szavak, hanem a tettek beszéltek. A kezem szinte végig a combján pihent, leginkább annak tetején, középtájon, de nem egyszer fordult elő, hogy fentebb, és bentebb csúszott volna, próbálva kitalálni, hogy vajon igazat beszélt-e, mikor azt mondta, nincs rajta semmi. Nem tudnám megmondani, hogy az ezt követő eredmény melyikünket tüzelte fel jobban. Ahogy ő a fülembe súgott piszkosabb dolgokat, úgy én szintén megtaláltam azokat a pontokat, amelyekre jól tudom, milyen hevesen reagál. Egyik részem azt akarta, hogy menjünk el a mellékhelyiségbe, és mit sem törődve a hely szűkösségével engedjük ki a gőzt, azonban a másik, mely túlságosan élvezte ezt a folyamatos adok-kapokot, kiütéssel nyert már az első menetben. Nem egészen tudtam mihez fogni az érzést, mikor megláttam az ismerős látképet a repülőgép ablakán. Egyszerre töltött el félelemmel, és gyermekded izgalommal, hogy újra a szülőföldemen lehetek. Nem gondoltam volna, hogy valaha vissza fogok térni, pláne egy másik személlyel az oldalamon. Akármikor úgy éreztem, hogy ez mennyire rossz ötlet, elég volt csak rápillantanom Blanra, aki elűzte minden gondolatomat, és csak a jót láttam magam előtt. Rémisztő, hogy milyen hatással van rám ez a nő, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogyan képes ezt elérni nálam. A Temple Bar kellően Dublin központjában van, a Hotelben pedig ugyan nem szálltam még meg eddig, de semmi okát nem láttam annak, hogy máshova foglaljunk szállást. Szerintem ez az a szint, ami mindkettőnknek kellően elegendő, pénztárca ügyileg, és luxus szempontjából is. Nem a Blan rám gyakorolt hatása volt az egyetlen rémisztő a megérkezésünkkel kapcsolatban, hanem hogy máris egy ismerős arcba futottam. A taxis, Kevin MacAllen valahol gyermekkoromban kezdett el itt dolgozni, és még mindig úgy néz ki, mint húsz évvel ezelőtt, leszámítva az erősebb, szürkés-fehéres borostát, és a szeme alatt végighúzódó ráncokat. Nem tudtam, hogy vajon felismer-e engem, de mikor kiszálltunk a taxiból, és intéztem az utazás költségét, találkozott a tekintetünk. Megörültem a szeme felcsillanásán, de szerencsére egyikünk sem fordított rá túl sok figyelmet egy baráti mosoly, és egy őszinte, hosszas kézfogáson túl. - Édesem… Ha erről már korábban tudomást szerzek, hogy te végig ír sztereotípiákat fogsz nekem regélni, kétszer is átgondolom ezt az utazást - rázom meg a fejem lehunyt szemekkel, rosszallást tettetve, de kedvesen mosolyogva. Ahogy ő a nyakamat, úgy én a derekát karolom át. Épp válaszra nyitnám a szám, mikor a londíner megszakítja a kis járdaközepi magányunkat. Sóhajtok egyet, és mikor Blan kérdőn rámnéz, bólintok. Jobb, ha ő cipeli fel ezeket a bőröndöket, mert ha nekünk kell, sosem csekkolunk be. - Hm… Hogy hangzik a Blanche Guinness? Egész jó csengése van. Régi motorosok már, ami a párkapcsolatot illeti, hisz a gimis évek végeztével már össze is házasodtak, és egy tizenéves fiú-lány ikerpárt a hátuk mögött hagyva úgy gondolták, ideje felidézni a nászútjukat, jól tudván, hogy odahaza a fiatalok mekkora banzájt fognak csapni - annyira komolyan adom elő magamat, hogy egy pár pillanat erejére még én is elhiszem. Felvont szemöldökkel pillantok le, mikor szóba kerül a fiatal srác hátsó adottságai. - Hah… Így kell viselkedni, Mrs. Guinness? 18 együtt töltött, hűséges év után az érkezést követő első dolgai közé az tartozik, hogy máris a fiatalabb korosztály felé kacsintgat? Szégyenletes, mondhatom, szégyenletes! - rettentő meggyőző ciccegéssel haladok bentebb a recepció felé, egyelőre csak ennyi válaszreakcióra méltatva a féltékenységem előhozására tett próbálkozását. A legutálatosabb az az egészben, hogy célt ért vele. Ezt viszont biztos nem fogom neki kimutatni. A kulcsok átvételét követő első utunk a lifthez vezet, ahol, miután bezáródnak az ajtók, máris közelebb hajolok Mrs. Guinnesshez. - Ha kellően kicsinyes lennék, akkor most én is megjegyezném, hogy milyen jó melle volt a recepciós lánynak, de bennem van annyi tartás, hogy magamban tartsam. Jaj… Hoppá! - teszem a szám elé a kezemet, majd a nyaka köztudottan érzékeny részéhez hajolok, hogy egy gyors csókot nyomhassak a területre. Elmosolyodva húzódok vissza, mikor megérkezünk a szintünkre. Megpuszilom a kézfejét, mielőtt összekulcsolva az ujjainkat kilépnénk a lift ajtaján, és megindulunk a szobánk felé. A londíner srác épp most pakolja be a cuccaink valószínűleg utolsó felvonását, ami csak félig lep meg. Ahogy meghallotta a szobaszámunkat, már szaladt is felfelé, hogy minél hamarabb a helyükre kerüljenek a bőröndök. Átnyújtok neki egy kisebb borravalót, majd megpaskolva a vállát küldöm el. - Egyelőre nem kívánunk semmi egyebet, szeretnénk egy kicsit pihenni. Hosszú volt az út, illetve kipakolni sem ártana - a fiatal csak biccent, és míg Blan a szobába sétál, addig én a srác után nézek. A fene… tényleg jó segge van. Vállat vonva nyúlok a bőröndök fogantyújáért, és lépek be én magam is a szobába, az ajtót gondosan zárva be mögöttünk, a kulcsot belülről benne hagyva, hogy még véletlenül se zavarhassanak meg minket. Kibontom az ingem újabb gombját , majd Blan mögé lépek, és a hasánál átölelve bújok hozzá, mélyen szívva be magamba a parfümje illatát. - Mmm… Végre kettesben - sóhajtok fel, majd nem tétlenkedek, máris belecsókolok a füle mögötti területbe, hogy az összes megmaradt ép idegsejtjét is kisüssem ezzel a mozdulatommal. Borravalóként nem állok meg egynél, rögtön kap még kettőt ugyanide. - Egyébként a mai napra nem terveztem semmit, csak hogy kipihenjük az utazás fáradalmait, aztán ha úgy érezzük, elmegyünk egy kis délutáni-esti sétára a környékre, és beülünk valahova vacsorázni - a szavaim közben egy pillanatra sem engedem el, helyette folyamatosan lefelé haladok a fülétől kezdve a nyakán át a válláig. A kezem sem tétlen, lassan, már-már túlóvatosan simul le a hasáról a lába közötti területre. - Na meg… a repülőúton felgyülemlett… feszültséget sem ártana levezetnünk. Vagy talán van valami ellenvetésed? - kérdezem, ahogy félbeszakítom a csókokat, és az arcát fürkészem. A kezem persze nem áll meg, az hamar megtalálja a megfelelő helyet, ahol jelzésértékűen adom a tudtára a gondolataimat. - Vagy, ha nem akarunk sehova sem menni, akkor választunk valamit a menüről, leszólunk a jóseggű srácnak, és egy jelentős felárért, de felhozzák nekünk a szobába. Te neked pedig feleslegesen ki sem kell mozdulnod a kényelmes, pihe-puha fehér köntösödből. Nekem pedig belőled. Win-win - felnevetek, majd átpillantva a válla fölött meglátok valamit. - Még üdvözlő borral is szolgálnak. Vagy pezsgő az? Hm… lehet szükségem lenne egy szemüvegre… - elmélázok, de az ujjaim a gondolataimtól függetlenül ténykednek tovább. - Bontsuk fel most, vagy hagyjuk meg a nehezebb napokra? - fordulok végül vissza Mrs. Guinnesshez.
Certain events and places can change people in a wonderful way from within.
Szókimondó szövegezés
Nem állítanám, hogy alapvetően egy utazgatós tipus vagyok, vagy aki szereti hurcoltatni a seggét mint valami elnyűhetetlen kuffert. Azt sem állítom, hogy bármikor is képes lennék nemet mondani egy egzotikus uticélra, bár vannak helyek, ahova nem feltétlen vágyom. Ha adott esetben Aidan mondjuk valahonnan Dél-Amerikából érkezett volna, nem hiszem létezett volna bármilyen testi vágy, vonzalom, kimagasló szexuális töltet, hogy vele tartsak. Nem azért mert nem érdekel, hogy honnan is fújta ide a szél, hanem azok az országok nem vonzanak, némelyik pedig egyenesen taszító a számomra, semmint egyszer is késztetést érezzek arra, hogy betegyem oda a lábam. Írország más….elég csak megnézni a méltán híres ír színészeket, vagy éppen a művészet egyéb ágaiban kimagasló teljesítményt nyújtó embereket. Nem beszélve arról, hogy kevesen képesek olyan jól érezni magukat csak attól, hogy léteznek, és megvan a joguk a szórakozásra, mint az írek. Volt egy kedves ír páciensem, aki ezt úgy fogalmazta meg: “Drágám, az írek már eleve részegen születnek, és vér helyett alkohol folyik az ereikben.” Van benne igazság, bár nem állítom, hogy szeretőnek adott esetben utolsók lennének, noha a származás nálam aztán vajmi keveset nyom a latba. Mondjuk ettől függetlenül rám aggatták a rasszista picsa jelzőt úgy, hogy tíz évig egy fekete bőrű férfi felesége voltam.Erről ennyit. Nem állítom, hogy a repülő út alatt az járt volna a fejemben, hogy mely részeit akarom felfedezni a városnak, ha megérkezünk, vagy milyen helyi specialitást akarnék megkóstolni. Sokkal inkább azt a faszit akartam megkóstolni aki mellettem feszengett, meglehetősen gyanúsan álló farokkal, magától a ténytől, hogy fél percen belül képes lennék megadni neki magam úgy nagyjából bárhol a repülőn. A gondolat azt hiszem, hogy megtehetnénk, sokkal izgalmasabb és perverzebb volt, hogy végül megtegyük. Maradt tehát ez az istenverte módon beteg és már-már a tűréshatárt súroló játékunk, amit azt hiszem kölcsönösen és nagyon élveztünk. Az utolsó idegszálam is feszülten koncentrált minden érintésére, és bizony voltak pillanatok, amikor a testem gyakorlatilag belülről úgy lángolt, hogy egy kicsapódó szikra is másodpercek alatt lángra lobbantotta volna az egész másodosztályt. Mindemellett folyamatosan az járt a fejemben, hogy mennyire összekuszálta a az egész jelenlegi életemet Aidan felbukkanása. Abban biztos voltam, hogy nem szimplán azért hívott magával Dublinba, hogy megmutassa a helyet ahol felnőtt, vagy éppen azokat az utcákat amiket tinédzserként milliószor megjárt, a hajnali részegségben, a derengő reggelen oldalba hányt házfalak között józanodva nem hiszem, hogy túl sok konkrét emlék lett volna elraktározva az agyában. Azt gondoltam, hogy valami mást akar nekem megmutatni...nem tudom mennyire súlyos, csak azt tudtam, hogy ha szembesülök vele, ezzel a hellyel, ezzel az emlékkel, akkor talán jobban mögé akarok majd látni az egész embernek. Mennyire banálisan nevetséges, hogy Vegasban, hónapokkal ezelőtt a farokméretén, meg a tárcája tartalmán kívül nem igazán akartam róla többet megtudni. Nem szeretem komplikálni a dolgokat egyébiránt. Mondjuk ahhoz képest két faszi között vergődöm, és mindkettőhöz úgy ragaszkodom mintha az életem múlna rajta. Kurvára bosszantó, hogy miközben egyikhez sem vagyok kizárólagosan hűséges, valójában rajtuk kívül az utóbbi időben nem volt senkim. Nem azért mert nem lett volna rá mód, vagy lehetőség, az akarat hiányzott. Mintha túltelítődtem volna velük, általuk és nem igazán komplikáltam volna tovább az egyébként is túlbonyolított életemet.Bár magamat ismerve mindez csupán ideiglenes, és amint egy kicsit helyrekapom az érzelmeimet, és belerázódom az egész istenverte helyzetbe, újra vissza fogok térni a valódi önmagamhoz. Mert van ami és aki sohasem változik. Esetben azt hiszem ez sokszorosan igaz. Miközben a közel hat órás repülőutat, a kényelmes, bár hosszútávon seggtörő székeket valamint az egész terminált magunk mögött hagyjuk, hogy taxit fogva a hotelhez induljunk, az jár a fejemben, hogy csak szopatott, hogy van kobold mintás tangája, vagy tényleg van. Mondjuk ha nincs, akkor azt hiszem ez a város lesz a legjobb alkalom, hogy valami extrém darabbal meglepjem őt. Fel kell majd vennie, ellentmondást nem tűrök. A Temple Bar bármelyik nagyvárosban megállná a helyét, a külsejét tekintve, és semmiben sem különbözik egy olyan helytől, ahol az ember nem feltétlenül vár el luxust - ami esetemben nagy szó, mert Benton mellett megszoktam ezt, és bevallom eléggé hiányzik - de egyébként megfelel az alapvető igényeknek. Kifejezetten hálás vagyok, hogy nem valami helyi ódon és régi épületben bérelt szobát, ami annyira ír, hogy már a bejárati ajtó is a közismert “Drunken Sailer”-t játsza. - Senki nem kényszerített, hogy meghívj erre az útra. De ha gondolod, akkor máris hívok egy taxit, és a következő géppel repülök haza. - mutattam előre nyújtott kézzel valahova abba az irányba, a levegőben hadonászva, amerre a repteret sejtettem, ahonnan érkeztünk.- félig komolyan gondolom. Valóban kész vagyok bármikor összeszedni a csomagjaimat és hazamenni, ha nem tetszik úgy alapvetően bármi. És noha a kapcsolatunk még nem mondható semmiféle formában hosszútávúnak, gyanítom, hogy sejti: mindezt valóban meg is tenném. Ahogy egykor a farmot is otthagytam, mert nem tetszett az ahova az egész közöttünk lévő viszony jutott, vagy jobban mondva nem jutott, úgy itt sem maradnék egy percet sem. Ettől függetlenül közelebb lépve hozzá, átöleltem és a testéhez simultam. Ezek az apró mozdulatok nagyjából arra voltak jók, hogy egyszerre levezessem azt a feszültséget, amit egy számomra idegen hely okozta izgalom okozott, meg arra, hogy még jobban életben tartsam azt a bizonyos tüzet amit a puszta létezése is kiváltott belőlem. Ez a pasas egy két lábon járó orgazmus generátor, ez tény. A londínernek két mentsége van arra, hogy megszakítja a kis diszkrét erotikát magába olvasztó romantikus összesimulásunkat. Egyrészt pofátlanul fiatal, szerintem még huszonhárom is alig van, másrészt meg tényleg veszett jó a segge. A csomagoktól megszabadulva, és befelé indulva csak jóízűen elnevetem a kis történeten, amit kitalált nekünk. - Blanche Guinness? Hm….mint egy ír luxus dildó márka….vagy egy helyi specialitású, első osztályú csapolt barna sör.- nevetem el magam a szálloda halljába lépve, kissé hátrahajolva, és egy egészen röpke pillanatra megtorpanva, hogy a jobb tenyerem az arcára simítsam, és egy apró, játékos csókot nyomjak az arcára. - A dildó márka piacra dobásán még gondolkodom, azt hiszem illene hozzám.- kuncogom rá az állára, és miközben tovább indulunk kissé rosszallóan vonom össze a szemöldököm. - Tizenéves ikrek? Szívem, én harminchárom vagyok. Na most vagy te voltál liliomtipró, vagy nem az enyémek azok a gyerekek. De ha te vagy az apjuk, ki az anyjuk?- magyarázom, miközben azért alaposan megnézem az éppen csomagjainkkal távozó londíner hátsóját. Egy darabig még úgy is maradok, kissé eldőlve, és akkor fordulok vissza amikor a megjegyzésemet követően a feddést kapom tőle. - Tizennyolc év? Mondom, hogy egy megveszekedett megrontó vagy. Tizenöt voltam akkoriban. Ne öregíts!- fenyegetem meg játékosan. - Maradjunk abban, hogy egy vakrandin ismertük meg egymást öt évvel ezelőtt, és egy görbére sikeredett estén összeházasodtunk….na mi is van itt errefelé, ami nálunk Vegas? Hm….pedig olvastam róla korábban...Gretna Green!- jött a megvilágosodás és a felismerés, aztán egy legyintés mikor rádöbbentem, hogy az másik ország. Skócia. Azt hiszem legalábbis. Ettől függetlenül csak merjünk merészet álmodni. Féltékeny lett? Hitetlenül legyintem odébb a gondolatot, hiszen hogyan is lehetne féltékeny, elvégre ismer. Még ha jelenleg vele is vagyok itt és most, még nem fogok csukott szemmel járni. Hozzásimulok, amikor belépünk a liftbe, és csak nevetgélve vetem hátra a fejem, szabadon hagyva a nyakamat, amire kíméletlenül le is csap egy pofátlannak szánt megjegyzést követően. Mélyet sóhajtok, amikor a forró lehelete az egyik legérzékenyebb felületen csapódik le a bőrömre. - Ahhh…...mondtam már, hogy odavagyok azért, hogy ilyen kurvára magától értetődően csapsz le állandóan arra a részre, ahol olyan érzékeny vagyok?- a kezem nyújtom felé, fejem visszanyaklik, és mosolyogva hagyom, hogy a kézfejemre csókoljon. - Nem mellesleg a recepciós lánynak tényleg jó mellei voltak. 90-95 és C kosár. Ahogy a fehér blúz alatt ki tudtam venni, apró virág mintás csipke díszítés van a tetején. Ópárdon, csak nem jobban figyeltem nálad?- emeltem most én is megjátszott meglepettséggel a szám elé a kezem, és mögötte nevettem. A szobába lépve végül pördültem egyet a tengelyem körül, majd beljebb léptem, és még egyet pördültem, miközben a hátam mögött Aidan rendezte az anyagiakat és minden mást a londínerrel. Én eközben az ablakhoz sétáltam, és megnéztem magamnak innen fentről a várost. Alapvetően elbűvölőnek tartom az Európára jellemző, korokon át végigkísérő, valamiféle könnyed antik hatást ami úgy ül meg az efféle régmúlttal rendelkező városokon mint a jótékony ködfátyol. Az illata bekúszik az orromba, az arcomat csiklandozza a szellő amit maga körül kavar ahogy hátulról átölel. A derekamra simuló kézfejére vezetem a kezemet. Úgy tervezem, hogy rákulcsolok, de végül mindkét kezem erőtlenül hullok két oldalt le, amint megérzem a nyakamat és lefelé haladva a vállamat ostromló csókjait. Még a lábaim is megrogynak. - Kettesben, meg alattunk a fél várossal.- nevetem el magam, úgy igazgatva a felső testem, hogy jobban hozzáférjen a nyakamhoz. Fél kézzel még a hajamat is összefogom és az egyik vállam felett előlre vezetem, kissé féloldalasan hajtom a fejem. Nyögve sóhajtok a csókjainak zápora közepette, a kezének vándorlása meg már csak hab a tortán. Ellenvetés? - Hogyne lenne!- próbálok meggyőző lenni, bár az elbicsakló hangom ennek éppen ellenkezőjéről árulkodik.Pár pillanatra még a szemeimet is lehunyom, próbálom összeszedni magam, ami lássuk be, hogy egy ilyen után elég nehéz. Aidan egyszerűen pontosan tudja hol, hogyan és mennyi ideig elidőzve érjen hozzám, hogy tökéletes hatást érjen el. - Természetesen mehetünk sétálni...éééééss….ahhh ott igen...óistenem!- sóhajtom, miközben még bele is hajolok a csókjaiba. - De amúgy….ezután a kínzó néhány perc után, amit okoztál, azt hiszem megérdemled, hogy ne vezessek le benned én sem semmiféle feszültséget.- na nem mintha ezzel magamat nem kétszer annyira kínoznám úgyszintén, de ez részletkérdés. - Szóval menjünk csak el szépen vacsorázni, sétálni, magamba szívni ezt az életérzést….jah igen, és amikor jöttünk a taxival, itt két utcával lejjebb volt egy karaoke est meghirdetve. Szóval azt hiszem a ma esti bármiféle feszültséglevezetést ehhez a feltételhez kötöm. Énekelned kell velem! Ellenkező esetben én megyek a jóseggűhöz, te meg a C kosaras recepcióshoz. Úgysem fogsz nemet mondani nekem, ugye?- húztam el a kezét a legérzékenyebb pontomtól és vezettem a derekam köré, miközben megfordultam, majd egyszerűen újra megfogtam a csuklóját a fenekem egyik halmára húztam, remélhetőleg kinyitotta a tenyerét. A korábban általa említett üdvözlő ital felé fordulok most én is majd ujjammal végigsimítok az orra ívén, beharapva az ajkamat billen félre a fejem. - Azt hiszem rohadt szexin állna neked a szemüveg. Ki fogjuk próbálni egy alkalommal, hogy abban fogsz megdugni.- teszem hozzá a lehető legegyszerűbben és legtermészetesebben. Lábujjhegyre állok, és finoman, éppen csak hozzáérintem az ajkam az ajkához, miközben kidugom a nyelvem, hogy lágyan és finoman hívjam táncra az övét. A lassú csókot fokozatosan mélyítem, adva az egésznek valamiféle bizsergető érzést. Ugyanolyan lassan bontakozom ki belőle, és ugyanazt az utat járom be a számmal, csak most visszafelé, hogy végül elhúzzam kicsit a fejem, majd kibontakoztam az öleléséből és az említett ital felé indultam. Ott pihent egy jéggel félig megrakott vödörben, mellett két hosszú nyakú pohár, a hotel nevével, alatta mívesen és cikornyásan a “Fáilte i Dublin” felirat. Gondolom ez valami üdvözlés lehet. A vödör takarásában egy közepes méretű kehely is pihen, benne gondosan válogatott eperszemekkel, nagyjából olyan tíz-tizenkettő lehet. Egy apró kristálytálacskán pedig kockára vágott csokoládé darabok. - Hambledon classic cuvé. Ha jól látom rozé és inkább gyöngyöző bor mint pezsgő, bár nálam mindkettő kellően be tud ütni ha úgy alakul.- nevetem el magam és kicsippentek egy eperszemet, gondosan leszedegetem róla a zöldjét, majd visszasétálok Aidanhoz és az ajkaihoz vezetem, de még nem teszem bele a szájába, hanem csak játékosan sétáltatom végig a gyümölcs szemet a felső, majd az alsó ajkán. Lassan és ráérősen miközben a tevékenységemet bámulom kitartóan, beszélni kezdek. - Szóval elmegyünk sétálni, útközben beülünk valahova vacsorázni, majd lesétálunk abba a pubba a karaoke estére. Attól függően pedig, hogy hogyan alakul ott az este, annak függvénye, hogy itt hogyan alakul. Ugyan Aidan! Ne is tagadd, imádod az efféle játékokat, nem mellesleg én is. - mondjuk azt sejtem, hogy az első menet gyaníthatóan még odakint az ír éjszakában fog találni bennünket….de hát ezt sejtjük valamiféle módon. Kidugom finoman a nyelvem az ajkaim között, miközben élvezettel rakom a szájába az eddig csak élvezeti játékként használt eperszemet, hogy aztán közvetlenül utána rácsókoljam magam az eper fanyar ízére.
Az édesanyám mindig a legjobbat akarta nekem, és a testvéreimnek. Ő nem arra vágyott, hogy minél hatásosabb gyilkosok legyünk, hanem hogy találjuk meg a magunk útját, leljük meg a saját boldogságunkat, és tegyük azt, amit a szívünk súg. Csodálatos asszony volt, de hozzáment egy zsarnok férfihez, aki olyan elnyomásban tartotta őt, melyet igazán csak a halála utáni kivirágzásakor realizáltam. Nem akarta beismerni, de láttam rajta, hogy boldogabb. Végre szabad volt, végre nem kellett folyamatos abszolutizmusban élnie, és végre azt tehetett, amit akart. Ennek a szabadságnak volt köszönhető, hogy a kishúgomat úgy nevelte fel, hogy köze se legyen ahhoz a világhoz, amelynek forgatagába már az egyik fia, és a férje is beleveszett. Hasonlóságot tudok húzni édesanyám, és köztem. Míg ő egy konkrét személy rabja volt, addig én a saját múltamé. Rá kellett mindkettőnknek jönnie, hogy ezek csak hátráltatnak minket az igazi boldogságban. Csak annyit sajnálok, hogy erre az én életemben ilyen későn került sor. Ki tudja, hány lehetőséget, hány örömtelibbnél örömtelibb jövőképet taszítottam el magamtól, csak azért, mert képtelen voltam legyőzni a múltam traumáit? De ennek most vége. Most már úgy fogok élni, ahogy én szeretnék, és azzal, akivel én szeretném. - Nem mész te sehova. Most két hétig csakis az enyém vagy. Fel vagy te erre készülve? - kérdezem vigyorogva, viszont a jobb kérdés az lenne, hogy én fel vagyok-e készülve rá. Ha valaki egy bő fél évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy találkozni fogok egy nővel, aki egy átmulatott vegasi éjszaka után le fogja nyúlni a pénzemet, aztán három hónapra rá eljön velem egy kéthetes nyaralásra, valószínűleg arcon röhögtem volna. Ilyen abszurditást! Miért mennék el azzal a nővel akárhova is, aki ilyen súlyosan átvert és lehúzott engem? Könnyű a világot feketén-feherén látni, és figyelmen kívül hagyni a köztes árnyalatokat. Sokat változtam az elmúlt hónapokban, véleményem szerint a jó irányba, és ennek legalább kilencven százaléka neki köszönhető. Míg régebben nem tudtam volna elképzelni, hogy Calin kívül bárkivel is eltöltsek az otthonomtól távol fél hónapot, addig most izgalomba hoz már csupán a gondolata is. Vajon milyen élményekkel fogunk visszatérni New Yorkba? Egy nap, sőt, egy éjszaka elég volt vele, hogy teljesen kiforduljon az érzelmi világom önmagából, hát mit fog tenni két hét? - Aha, és mivel én voltam az ötletadó, ezért nekem kell az első prototípusok modelljének is lennie? Ne keressünk valami jó vágású, harmincéves fekete férfit akkora szerszámmal, mint amekkora az alkarom? Rögtön nagyban kezdve és törve be a piacra - bár biztosra veszem, hogy ő neki hamarabb eszébe jutna egy-két név, mint nekem. Hogy zavar-e? Miért zavarna? Nem fogadtunk monogámiát, és nem is tervezünk ilyesmit tenni. Ettől függetlenül nem határolom el magamat semmi mellett. Nyílt lapokkal játszok, és még nyíltabb tekintettel szemlélem a történet alakulását. - Hát egyértelmű, hogy te. Ha tizennyolc évesen szültél, akkor az őket 15-re teszi. Ha már a középsuliban becsúsztak, akkor akár 16-17 is lehetnek. Virgonc fiatalok voltunk, mi baj van azzal? - már csupán a gondolat is megnevettet, hogy én évtizedeken keresztül csakis egy nővel éljek, egy háztartásban, egy csapat gyerekkel. Nem, ez nem én vagyok. Vannak olyan emberek, akik tökéletes családapák, családanyák, és vannak az olyanok, mint mi Blannal. Nem valók nekünk se a gyerekek, se a túl hosszú ideig tartó kötöttségek. Legalábbis nem most, nem ebben a korban. - A tizennyolc év együttlét nem azt jelenti, hogy már tizenöt évesen megfektettelek! Sőt, még azt se, hogy én voltam neked az első, ki tudja, hogy milyen múltad van te neked, asszonykám, amiről nem meséltél nekem, férjuradnak! - ciccegek rosszallóan, mosolyogva rázva meg a fejemet. - Te tartsd magad a te történetedhez, én meg maradok a liliomtiprásnál - kacsintok le rá, de a beszélgetés továbbja egy későbbi időpontra fog maradni, hisz a lassú lépteink ellenére is megérkezünk a recepcióhoz, ahol a becsekkolást követően a kulccsal a kezemben indulunk meg a lift felé. - Nem mondtad, de nem is kellett - kapja válaszként egy halk nevetés, és fültől-fülig húzódó mosoly kíséretében. Vállat vonok a következő kérdésére, és tovább kacagok. - Nos… A férfiak a feneket, és a mellet látják meg, a nők meg minden mást is, nincs ebben semmi meglepő. Bár ha helyettem inkább a nőt választanád, akkor csak annyit kérek, hadd nézzem - na nem mintha azt a csipkét ne sikerült volna nekem is kivennem, de nem akartam a dekoltázsát bámulni a nőnek, miközben épp bejelentkeztünk, és már-már ijesztőnek ható folyamatos szemkontaktust próbált tartani velem. Teszem hozzá, szép arca volt, és még szebb szemei, de míg én erre figyeltem, addig biztosra veszem, hogy Blan tokától-bokáig lemérte magának a kiscsajszit. Végre valahára a lakosztályunkba is megérkezünk, ahol szinte muzsikaként élem meg az ajtó záródásának hangját. Nem nézek körbe a szobában, a csőlátásom csakis rá van most fókuszálva, és hogy mihamarabb bezárhassam a kettőnk közötti pár méteres távolságot. Ahogy hozzá simulok, egyből fellobban a vágyam iránta, amelyet nem hogy tettekkel, szavakkal is a tudtára adok. - Legalább szép a panoráma. Neked köszönhetően egyébként is sikerült kicsit kimozdulnom a komfortzónámból. Csak gondolj bele. Rádőlsz erre az ablakpárkányra, én hátulról hozzád simulok, és míg az éjszakai megvilágításban fénylő dublini tájban gyönyörködünk, addig a vágyainknak is adózunk. Annyira nem is hangzik rosszul, ugye? - hisz New Yorkkal ellentétben itt, Írországban csupán két hetet tervezünk tölteni. És ha meglát minket valaki, akkor mi van? A reakcióiból ítélve kész voltam elhinni, hogy pillanatokon belül ez a képzelgés valóra is fog válni, ő azonban becsülendő önmegtartóztatásról tesz tanúbizonyságot. Míg az egyik pillanatban, átadva magát az élvezeteknek alig képes beszélni, a következőben már kiforrottan tervezi a napunk hátralévő részét. Ameddig csak tudom, tovább simogatom és csókolom, de nem ellenkezek az elszakadásától sem. Megszoktam már, hogy imád kínozni, és őrültebbnél őrültebb játékokba vonni engem, így most is csak mosolyogva, talán kicsit bosszúsan pillantok le rá, ahogy megfordul, és a kezemet elég határozottan tereli az egyik kedvenc helyem felé. Fel-alá simítok párat, majd jelzésértékűen bele is markolok, mielőtt megszólalnék. - Túl jól ismersz már engem, te boszorka! - morranom az utolsó szavakat, míg másik kezemmel a másik oldalon is megismétlem ugyanezt. - Azért remélem a választott számba lehet nekem is beleszólásom - konkrétan még nem bólintottam rá, de szerintem mindketten tisztában vagyok vele, hogy nem fogok ellenkezni. - Szemüvegben? Milyen fajtára gondolsz? Napszemüvegre, hogy úgy nézzek ki, mint egy díjnyertes tahó, vagy olvasószemüvegre, hogy okosabbnak tűnjek, mint amilyen vagyok? Akárhogy is, mindkettő megoldható. Szórakoztál már írekkel? Mármint egy igazi, vérbeli csapat írrel? Mert ha nem, akkor előre bocsátom, amolyan figyelmeztetésként, hogy több szuvenírrel fogsz hazatérni egy-egy este után, mint azt szeretnéd - már ha hazatérsz, és az ágyadban alszol. Számon sem tudom tartani, hogy mennyi furábbnál furább helyen ébredtem fel fiatalabb koromban egy-egy átmulatott éjszaka után. Még ha van partnere az embernek, az sem feltétlenül garancia arra, hogy visszatalálnak a szálláshelyükre. Erre a szintre azért nem szeretném leinni magam. Ahogy az ajkai egyre közelebb vándorolnak hozzám, úgy csúsznak fentebb a tenyereim a testén. Az egyik a derekán pihen meg, míg a másikat egészen a hajáig vezetem. A tincseibe fúrom az ujjaimat, és a tarkóját cirógatom, ahogy szinte felperzseli a nyelve az enyémet. Újra kész lennék beleélni magamat a folytatásba, de ismét csalódnom kell. Lemondóan sóhajtok, majd nagy nehezen, de elengedem őt. Felvont szemöldökkel figyelem, hogy milyen ráérősen szórakozik azzal az egy darab eperszemmel az ajkaimon. Nem bírom ki, hogy ne szólaljak meg. - Neked nem tanították meg, hogy ne játssz az étellel? - nevetek fel, mit sem törődve a feltett kérdésével. Nem is tudnék, hisz újra közelebb hajol hozzám. Az ajkai, és a mézédes eper kettőse valami gusztustalanul imádnivaló ízkombinációt ad ki, és ezzel csak még inkább a türelmemet feszegeti. Csináld csak tovább, drága Blanche, és nemhogy a pubig, az utcára sem fogunk lejutni. - Nem hallottál te még engem énekelni, szóval fogalmad sincs, hogy mire vállalkozol - de ha elmegyünk egy igazi ír pubba, akkor kérnie sem kell, magamtól dalra fogok fakadni. Túl jól ismerem már magamat. - Melyik énemet szeretnéd látni? A visszafogott New York-it, vagy a zabolázatlan írt? Kavarodjak vissza kicsit a múlthoz már az első éjszakán, és mutassam meg, hogyan buliznak, hogyan isznak, hogyan szórakoznak az írek? - a jobb kérdés inkább az, hogy én emlékszem-e még rá. - Mert akkor nem lesz elég annak a kis pubnak a karaoke estje, és követned kell a lépteimet. Hisz ha erre vágysz, akkor bizony először el kell mennünk a Brazen Headbe, hogy az ottani élő zene kicsit felpezsdítse a zöld véremet, és neked is megadja a hangulatot. Ha már ott vagyunk, ehetünk is. Zseniális séfük van, és isteni kajákat csinál. Legalábbis tizenkét éve még az volt, és nem hinném, hogy a jól bevált receptekből lentebb adnának. Aztán elmegyünk a karaoke estre az O’Connelsbe, mert szerintem arra gondoltál, ami pár utcával lejjebb van, és végezetül, hogy közel legyünk a hotelhoz, a Temple Bar Pubban fejezzük be a kis túránkat. Itt viszont már nem ígérek semmit, mert én ide akárhányszor bekerültem, másnap sosem keltem fel fitten és üdén - a legdurvább estéimet, és a legjobb barátaimat ennek a helynek köszönhettem. Ó, de hiányoznak is már ezek az évek! De egyáltalán bírni fogom? Nem vagyok már huszonéves, ráadásul valószínűleg az alkoholtoleranciám sincs már azon a szinten, mint egykoron. Elgondolkozom, és kisebb habozás után mosolyogva pillantok le rá. - Legyen. Valamit valamiért. De ha már itt tartunk, elöljáróban én is kérek valamit - húzódok el tőle, majd az ingem gombjáért nyúlok, és miközben beszélek, sorban kigombolom őket. - A hosszabb utazások után mindig szeretek lezuhanyozni. Csatlakozz hozzám és kísértsük még tovább a sorsunkat - fent hagyom a hangsúlyt, és kibújok az ingemből, amit aztán a földre ejtek. Ezt követően az övemmel kezdek el babrálni, majd a farmer tetején lévő gombbal, és cipzárral. Miközben beszélek, tenyereimmel az egész testét bejárom, szavaimat izgatóan suttogva a fülébe, és csókolva rá a bőrére. - Kergessük őrületbe a másikat. Érintsük, csókoljuk, kényeztessük úgy egymást, mint bármelyik közös együttlétünk során. De! Egyikünk sem mehet el. Korbácsoljuk fel egymás vágyait úgy, hogy csupán egy apró hajszál válasszon el minket a visszafordíthatatlantól, és akkor nyissuk meg a hideg zuhanyt. Nem fogjuk tudni annyira lehűteni magunkat, mint szeretnénk, de pont ez adja az egész varázsát. Hadd marcangoljon minket a gondolat egész este, hogy mi válhatott volna ebből a közös fürdésből, hadd jusson eszünkbe minden csóknál, minden pillantásnál, amit közösségben töltünk. És lássuk meg, hogy a három bárból vajon sikerül-e úgy kikerülnünk, hogy nem vetjük rá magunkat a másikra - szavaim befejeztével egy forró csókra hajolok az ajkaihoz, tenyeremet szemérmetlenül simítva a csupasz mellkasára, és indulva el a ruha alatt az egyik halma irányába. Elmélyítem a csókunkat, a kezembe már épp kész lenne belesimulni a kerekded forma, de mielőtt igazán beleélhetnénk magunkat, elszakadok tőle, és vigyorogva pillantok rá. - Valahogy így. Vagy még kegyetlenebbül. Mit szól hozzá, Mrs. Guinness? Kész, csupán a változatosság kedvéért, belemenni az én játékomba is? - szemtelenül vigyorgok rá, a döntés lehetőségét pedig teljes mértékben ráhagyom. Én kilépek a megmaradt ruháimból, és Blan felé kacsintok, mielőtt a zuhanyzó felé venném az irányt. Akár követ, akár nem, megnyitom a csapot és beállok a langyos víz alá.
Certain events and places can change people in a wonderful way from within.
Szókimondó szövegezés
Gyerekkoromban imádtam volna utazni. Az a fajta voltam aki két percet nem tudott megülni a seggén, mindezzel valószínű az őrületbe kergetve anyámat, meg úgy alapvetően a környezetemet, akinek ezt el kellett viselnie. Legnagyobb bánatomra, noha úgy vélem már akkoriban is erősen a középosztály felső rétegéhez tartoztunk, apám valahogy nem érzett hajlandóságot arra, hogy holmi nyaralásokra, vagy utazgatásokra költse a pénzt, anyám meg beletörődő és elfogadó, hovatovább elfogult volt vele szemben, semhogy ellentmondjon neki. Így aztán maradt minden évben karácsonykor elutazni Philadelphiába az apai nagyszülőkhöz, vagy két hetet eltölteni nyaranta Chicagoban anyám öccsénél, akinek volt egy szakajtónyi gyereke, meg három rémesen idegesítő ugatógépe. Mindezek nem mondhatnám, hogy sok jó emléket hagytak bennem, és a mai napig kifejezetten kínosnak érzem visszanézni azokat a képeket amelyeken idétlenül vigyorgok, mintha én is éppen olyan boldog lennék, mint mindenki más azokon az álszent módon beállított karácsonyi képeken. Vagy azokon amelyeket Jonathan bácsi készített rólam meg arról az irgalmatlan sok unokatestvérről, akiknek már szinte a nevére sem emlékszem. Valóban nem vagyok az a fajta aki foggal körömmel ragaszkodik valakihez csupán azért mert a vér és néhány unalmasra sikeredett nyár összekötött bennünket. Nem magamtól mentem hozzájuk, hanem mert anyámék olyankor élték második fiatalkorukat és valószínű végigették a Margot’s teljes étlapját, meg végigkefélték kábé a lakás összes pontját ameddig én távol voltam. És persze szenvedtem ott. De ez akkoriban saját magamon kívül senkit nem érdekelt. Azóta ha lehet Philadelphiát és Chicagot messziről kerülöm, mint olyan helyszínt ahova feltétlenül pihenni, vagy éppen kikapcsolódni vágynék. Akkoriban mániákusan szöktem be utazási irodákba, ahonnan lenyúltam az utazási katalógusokat, eltervezve, hogy ha egyszer felnövök, és kibaszottul gazdag férjem lesz, mennyi helyre fogok majd elutazni. Sok helyen megfordultam életem eddigi évei alatt, legalábbis azóta, hogy valóban kibaszott gazdag férjem volt, de azokon a helyeken, amely a bakancslistámon szerepelnek, na ott egyiken sem jártam még. Talán valahol a padláson, a rettentő gyerekkori rajzok, meg a szétrágcsált tengernyi cumi társaságában anyám még őrzi azt a kartondobozt, amelyek mélyén a naplóim pihennek, és amelyek tartalma az idő előrehaladtával meglehetősen megváltozott. a “Szerelmes vagyok Danny Boyd-ba….” kezdetű ömlengésektől eljutottam idővel a “Danny Boyd akarom, hogy elvegye a szüzességemet….” fellángolásokig. Utólag visszagondolva, nem tudom mit zabáltam Danny Boyd elálló Dumbó füleiben, meg a répa szagú leheletében. A tapasztalatlan naívságom számlájára írom fel eme őrületes tévedést. Szóval a naplóimban valószínű az utazási vágyaimra is találnánk jó pár bejegyzést, noha azt hiszem Írországot, vagy éppen Dublint hiába is keresnénk a listán, mert nem szerepel benne. Hogy aztán évekkel később egy meglehetősen szélsőséges viszony keretein belül fogok itt kikötni, na ez az amit a naplóimban még csak fantázia szintjén sem valószínű, hogy valaha is megemlítettem volna. Ami alapvetően feltűnik Aidan-t illetően, az az, hogy már a repülőúton, de még azt követően is szépen lassan olvadt fel, mint az ajkak között tartott jégkocka darab. Ha nyalogatom gyorsabban olvad vajon? Mióta ismerem, volt egy olyan érzésem vele kapcsolatban, mint azokat a fickókat illetően akik halál elegánsan képesek felöltözni, irgalmatlan jól áll rajtuk az elegáns gönc amibe belebújtak, csak éppen a feszes tartást a vállfa okozza ami a zakóban maradt. Szóval nem tudtam eldönteni, hogy vele mi a gond. Miért nem tud őszintén is igazán fesztelen lenni, kizárólag szex közben? Mert az tagadhatatlan, hogy Aidan tökpucéran olyan mint valami görög istenség, akit halhatatlanná tettek az Olümposzon eltöltött évmilliók. Ezt a fajta merevséget - amit még véletlenül sem egy repülőgépről magával hozott erekció okoz- még érzem azért egy csipetnyi módon a taxiban, vagy éppen a járdán álldogálva és azon morfondírozva, hogy akkor most előre, fejjel bele az ismeretlenbe? - Hogy fel vagyok e készülve? Hát jókor kérdezed, egy hat órás repülőút után, meg azután, hogy gyakorlatilag mindent alárendeltem annak, hogy ezt a két hetet zavartalanul veled tölthessem. Értékeld kérlek, hogy még a Rosewood Villában esedékes születésnapi party-t is visszamondtam, ahol méltatlanul nagy összeggel koppaszthatnám meg, tök legálisan a volt apósomat, és a haverjait. Akik szeretnek pókerezni, viszont csapnivalóan játszanak. Ilyenkor szemérmetlen összegekkel gombolom le csórikat, de nem érzek miattuk fejfájást. És persze bosszanthatom a volt anyósomat a jelenlétemmel, aki képtelen megbarátkozni a gondolattal, hogy a fia egyszerűen nem tud kihagyni egyetlen családi eseményt sem, hogy engem is meghívjon. Hogy minek megyek? No pont ezért, mert tudom, hogy kurvára bassza az öreglány csőrét.- magyaráztam, miközben úgy dongtam és búgtam az arcára, az ajkaira, az állára, vagy éppen elhajolva mellette az arcélére, már majdnem a füle tájékához, ahova a végén bele is nevettem. Hogy mit gondolok a később felvetett, gyakorlatilag késő gyerekkoromban - legalábbis az ő elképzelése szerint- szárba szökő románcról, meg az alig pár másodperce viselt ír csengésű nevemről, az már más kérdés. Tévedés ne essék, nem azért tartottam meg a Rosewood nevet, mert olyan nagyon ragaszkodnék hozzá, hanem mert bizonyos körökben még mindig túl jól cseng ahhoz, hogy ne akarjak visszaélni vele. Nincs Aidan nevével az égvilágon semmi bajom, sőt kifejezetten tetszetős, van ritmusa és dallama, csak éppen abban a világban amiben én akarok mozogni nincs semmiféle jelentéstartalma. Pofátlanul egzisztencia vadász picsa lennék? Ó kérem, sosem állítottam az ellenkezőjét! Ha ezt a nevet valaha lecserélem, annak súlya lesz. Nem feltétlen egzisztenciális, de mindenkiképp súlya. Érdeme és lényege. - Szivem, elárulom neked, hogy csak ti férfiak gondoljátok azt, hogy mi nők olyan műbránert akarunk magunkba, amelyet nemhogy magunkban nem lennénk képesek elviselni, de már a látványa inkább okozz ijedtséget semmint izgalmat. Mi nők szeretjük az átlagost, az izgatót, a kellemest, a lázba hozót, azt amelyik kényeztet, és nem a petefészekig markol fel. Tökéletes prototipus leszel. Ha visszatérünk veszünk gipszlenyomatot rólad, aztán megy szilikon formába, és dobjuk is a piacra. Most mondd, hogy nem izgalmas a gondolat, hogy ha átvitt értelemben is de számtalan ír nő magányos estéit űzöd el szilikonos, vagy éppen fröccsöntött formában.- magyarázom neki, immáron befelé haladva, követve a fiatal srácot, aki a csomagjainkat rendezi és kapaszkodik bele ezerrel. - Én most is virgonc fiatal vagyok.- vonom meg a vállam egy teljes mosolyt villantva, melynek egy része Aidan felé jut, egy része meg a csinos recepciósnak, aki rendezi a bejelentkezésünket. A liftben persze jön egy olyan felvetés, amelyre ha nem lennék kellően humoromnál és kellően ellazulva- pedig még csak elő sem került a fű gondolata, bár remélem, hogy az este beköszöntével Aidan a kínálatból ezt sem hagyja ki- akkor sértve érezném magam. - Szivi, bármennyire is azt hiszed, hogy minden nőnek minden vágya egy másik nővel kavarni csak azért, hogy egy másik faszinak örömet szerezzen, akkor ki kell ábrándítsalak. Én olyan szinten farokfüggő vagyok, hogy azt hiszem nyugodtan rám lehetne sütni a fehérmájú bélyeget. Pont nem érdekel, mondjuk.- vontam vállat derűsen. Persze nem állítom, hogy az egyetemi évek alatt brahiból elkövetett, részeg tivornyák alkalmával egy-egy csók nem csattant el, de őszintén? Inkább éreztem cikinek és szarnak semmint izgalmasnak és jónak.Maradok a férfiaknál. Még csak kétpólusú sem vagyok. A lakosztályba érve valahogy eluralkodik rajtam egy pillanatnyi fáradtság, meg persze a helyzet okozta izgalom sajátos, vibráló keveréke. Egy részem maradna és bevetve magát az ágyba legalább tíz órát aludna egy huzamban….egy részem végigkefélné a teljes lakosztályt, az összes bútort, és azt is ami nem bútor, minden apró kis zugot vele, egészen addig amíg már levegőt sem kapok….egy részem meg menne és felfedezné magának a várost. Azt a várost, ami nem szerepelt soha a terveim között, mégis most valahogy rohadtul érdekel. Miatta. Az ablaknál állva, a hirtelen közelsége úgy robban bele az agyamba, hogy gyakorlatilag letarol minden józan gondolatot. Odáig vagyok azért, ahogy váratlanul meg tud lepni. Megtámaszkodom az ablakpárkányon, és a szemeim lehunyva egy kis időre ravaszul elmosolyodom. - Hogy mit szólok? Hülyébb kérdésed nem volt? Mikor mondtam én érdekes és meglehetősen polgárpukkasztó szexre nemet? Életem, én még a világba is kiüvöltöm, hogy “Ez az béjbi, gyorsabban….”- hanyatlik hátra a fejem, belőlem meg kiszakad egy nevetés. És, hogy a szavaimnak nyomatékot is adjak, a kezem az ablak felé nyúl és ha meg nem akadályoz kinyitom azt, fenekem hátratolva a meglehetősen izgalmas merevséghez simítva a hátsómat és mozgatva azt. - Szóval hogy is volt az a dőljek előre a párkányra, miközben te hátulról….nyitva van az ablak, nyugodtan csináld, én sem fogom kímélni a hangszálaim.- szemét és pofátlan vagyok, nyilván tudom, hogy azért ehhez még korán van, és nem is szándékozom közszemérem sértést elkövetni. Legalábbis most még nem. Helyette felfedezem a helyet, meg a köszöntő ajándékot, amit kapunk. Minden valamire való helyen szokás ilyesmit bekészíteni, főleg ha köztudott, hogy az érkező vendég külföldi. Akkor meg főleg. Mondjuk én alapvetően jobban odavagyok azokért a bolyhos szállodai köntösökért és törölközőkért, amikről fogalmam sincs hogyan csinálják, hogy mindig olyan puha és illatos. - Nem, nem lehet beleszólásod. Ma eset én választok zenét, és azt énekelsz, amit én választok. Elvégre ír vagy, és ha eleget iszol, valószínű nem fog érdekelni, hogy mit is énekelsz.- magyarázom neki, majd a kérdésére csak a fejem rázom. - Nem, még nem volt szerencsém együtt bulizni írekkel. Több szuvenírrel?- vontam fel érdeklődőn felé fordulva szemöldököm, és a kíváncsi, kerek szemekkel előadott szemöldök felvonás megmaradt. - Mármint milyen szuvenírre gondolsz? Nekem adják az alsógatyáikat, vagy esetleg a kedvenc sörnyitójukat, netán a feleségük harisnyakötőjét, vagy a kalapjukat? Mondjuk valószínű reggel, magamhoz térve csodálkoznék ha ilyesmik hevernének körülöttem, és azon gondolkodnék, hogy ez mégis milyen lehetetlen hosszú filmszakadás volt.- miközben magyarázok lustán hajtsam hátra a fejem, hogy a hajamba fúródó ujjai elérjenek minden egyes pontjára a fejbőrömnek. Megadó élvezettel sóhajtok egyet, még egyet, majd beszívom és lassan kiengedem a levegőt. Ettől egyszerűen képes vagyok elveszíteni az eszemet. Szóval inkább azt hiszem jobb lesz ha szemügyre veszem mi mindennel halmozott el bennünket a szálloda személyzete. Egy szem eperrel sétálok vissza hozzá, amivel játszadozni kezdek. A kérdésére, csak kidugom a nyelvem az összeszorított ajkaim közül, melyek komisz vigyorba görbülnek és párszor megrázom a fejem. Pedig dehogynem tanított. Jobban mondva parancsolt. - Mondd, te egész este hülye és evidens kérdésekkel fogsz engem bombázni?- billen oldalra a fejem, még párat cöccentek is fejrázva. - Dublinba hoztál, azért, hogy megmutasd ki vagy te valójában. A visszafogott new york-i énedet már ismerem és meglehetősen unalmasnak találom. Leszámítva azt a néhány alkalmat amikor hajlandó voltál kicsit kimozdulni a komfortzónádból, aminek mindig szex lett a vége….nem mintha esetünkben nem mindig szex lenne mindennek a vége.- ingattam jobbra és balra a fejem, és még a szemeimet is megforgattam játékosan. -...és nem mintha ez annyira ellenemre lenne. Viszont ha már így beharangoztad és felcsigáztál vele, egyértelműen a zabolázatlan ír énedre vagyok kíváncsi, arra aki te valójában vagy. Én ez vagyok amit látsz, amit láttál eddig.- emeltem egy pillanatra meg a két kezem magam mellett. Persze ez is marhaság, és részigazság. De talán ez a két hét felfedi számára is rólam azokat a lapokat, amiket csak keveseknek mutattam meg eddig. Van nekem érzékenyebb, kevésbé szexista oldalam, ami túlságosan sebezhető, ezért rejtem testiség mögé. Egyszerűbb és kevésbé fájdalmas. - Én követlek béjbi, elvégre te vagy itthon, te tudod, hogy hova érdemes menni, és mikor. Tulajdonképpen a pokol összes bugyrába is vezethetnél, vagy még azon túl is, én nem bánom. Annyira ismerhetsz, hogy elég bevállalós vagyok, ha arról van szó, hogy a józanság utolsó ruhadarabját is eldobjuk. Képletesen és valójában is.- és minden szavamat teljesen komolyan gondolom.Remélem ő is. Amikor egy kérést megfogalmazva, jobban mondva annak bevezetőjét, kicsit hátrébb húzódik ismét csak meghökkenést vált ki belőlem. Nocsak, Aidan Guinness a meglepetések embere. Ír földre lépve felbuzogott az a zabolázatlan zöld vére.Elnyílnak egymástól az ajkaim, és megnyalom az alsót, amikor a gombokkal kezd babrálni, megoldva mindegyiket. - Ó, én nem gondoltam, hogy ilyen hamar….- bár fogalmam sincs mit akar kérni, a vetkőzés számomra eléggé előre vetít valamit, aztán lehet tévedek. Éééééssss...tévedek. Az ing lehull a földre, a szavai pedig eljutnak a tudatomig, megindítva a vezérhangyát. Basszus, végem! A nadrágja után nyúló kezét már nem hagyom magára, segítek neki megoldani az övet, és persze a zippzárt is.A csókjai záporában vergődöm, és csak annyira futja, hogy valamennyire képes legyen szabályosabban venni az oxigént, semmint egy utolsókat rúgó vizihulla jelölt. - Érintsük….egyikünk sem….hideg zuhany…..marcangoljon….minden csóknál...közösen…- zizegve duruzsolom utána a szavakat, ismételve, mint valami zárlatos echo.Közben kezemmel táncolok a vállán, le egészen a derekáig, aztán vissza, fel a nyakszirten a tarkónál alulról felfelé a hajába túrva. Nem tudnám visszamondani miről is beszélt, de a fő irány megvan: felhúzzuk egymást a fürdőben, de éppen annyira, hogy megvaduljunk, és egész este ezerrel pörögjünk az ital és bármi más mellett még ezen is. Hogy benne vagyok e? Valószínű totál agyfaszt fogok kapni már az este harmadánál, de egyértelműen benne vagyok Az észvesztően lángoló csókba bele is dőlök, a derekam hátrafelé hajlik.Mikor aztán megérzem a kezét a kebleim felé haladni, ha ő nem állna meg én lennék aki megakadályozza a tovább haladásban.. Okés, hogy a zuhany alatt fel akar húzni, de itt és most kell egy kis levegővételnyi szünet. - Még kegyetlenebbül, mi?- nyúlok át oldalt az egyik kezemmel, hogy egy nagyobbat csípjek a hátsójába. Fájjon csak, nekem is fáj, hogy kikészít. - Még mindig itt vagy? Na tűnés! MIndjárt megyek utánad. Forró legyen az a víz mire odaérek, onnan lesz jó lehűteni magunkat.- engedem végül el, hogy ellépve mellőle a pezsgő felé indulok. Hátranézve még elkapom a kacsintását. - Persze, csináld csak, nem basztad ki már így is a vágyaimnál a biztosítékot.- dunnyogom magam elé motyogva, miközben ő eltűnik a zuhanyzóban. Én megszabadulok a ruháimtól, gyakorlatilag a földre hagyva hullani őket, hogy aztán pőrén, két megtöltött pezsgőspohárral egyensúlyozzak be a fürdőbe. A fenekemmel tolom be magam előtt, majd magam mögött az ajtót. A zuhany alatt találom Aidant. A haja már vizes, ahogy az egész teste, és mindeneken túl átragyog az észbontó mosolya, amit azt hiszem a leginkább imádok benne. Az egyik poharat felé nyújtom. - Mielőtt bemerészkednék melléd, és hajlandó lennék a kis játékod részese lenni, ezt így fenékig.- koccintom neki a poharamat az övének, majd egy húzásra kiiszom a sajátomat. A pezsgő nem a leggyorsabban ható ital, de a forró víz alatt megteszi majd a hatását. Ha megitta, úgy a saját üres poharammal együtt az övét is a kézmosó mellé helyezem majd mellé lépek a zuhany alá. - Mondja Mr Guinness, hol rejtegette eddig ezt a zabolázatlan ír énjét? És leginkább miért? Simulok hozzá, egyik lábammal felkapaszkodva a derekára.
Őszinte reményeket fűzök aziránt, hogy nem az utolsó előtti pillanatban fogok meggyávulni, mikor elérkezünk a régi családi házunkhoz, a régi raktárépület helyére, vagy akármelyik múltamhoz kötődő fontos helyszínre. Mióta határozottan kimondtuk, hogy el fogunk jönni Dublinba, ez a gondolat sosem hagyott nyugodni. Tudom, hogy mit akarok mondani, tudom, hogy hogyan akarom előadni, de ha odakerülök, vajon képes leszek rá? Képes leszek beavatni egy másik személyt a múltam legmagasabban, és legalacsonyabban fekvő részeibe? El fogom tudni neki mondani mindazt, amit át akarok adni? Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mi mindent tárjak fel neki, és minden alkalommal újabbnál újabb részletek jutnak az eszembe. Mire odajutunk, képes leszek észben tartani mindezt, vagy le fogok blokkolni, és csak tőmondatokban leszek képes beszélni? Meg kell emberelnem magam. Szerencsére nem kocsival vagyunk, hanem többnyire tömegközlekedés, séta, és taxi keverékével fogunk eljutni a legtöbb helyre – attól függően, Blan mivel van kibékülve -, így vagy két flaskát bepakoltam a táskámba, amit előszeretettel fogok magammal vinni a kirándulásunk alkalmával. Az egyikbe beletöltök egy kis Jamesont, a másikba meg… egy kicsivel több Jamesont. Így biztos meg fog eredni a nyelvem. Érdeklődve, kíváncsian hallgatom végig az egyszerű feleletnek indult, végül kisnovellává fajult szövegelését. Ahogy egyre jobban belelendül, úgy húzódik a szám szélére is egyre szélesebb mosoly, és képtelen voltam visszatartani a rövid, halk, de őszinte kacagásomat. - Nem tudom mit mondjak azon kívül, hogy egyszerűen imádom, milyen ördögi vagy - reagálok végül szóval is a kis monológjára, amit egy gyors, heves csókkal pecsételek meg, arcomon továbbra is levakarhatatlan vigyorral. - És egyébként igen, határozottan értékelem, hogy két hetet rám áldoztál az életedből. Később meg is mutatom, hogy mennyire - egy orrára adott apró puszival hajolok el végül tőle, sokatmondóan pillantva vissza rá. - Ch! Szóval átlagos, mi? Jól van, Mrs. Guinness, jól van… - húzom fel az orromat, játszott sértettséget erőltetve az arcomra, de a feltörni készülő nevetésem miatt ezt sem tudom hosszú ideig fenntartani. - Hm… tapasztalt vagy ezen a téren, ehhez kétségem sem fér. Érdekelne valami… Mi volt a legnagyobb, és mi a legkisebb, amivel dolgod volt? Illetve milyen élményeket okoztak egyaránt ezek az átlagostól eltérő méretek, ha már az élvezeti faktor is szóba került? - illetlen egy ilyen kifinomult helyen ilyesfajta témákról beszélgetni? Kétségtelenül. De imádom kényelmetlen helyzetbe hozni az embereket, és itt most véletlenül sem Blanra gondolok, hanem a beszélgetésünk fültanújára. - Ne! - tátom el a számat, és egész testemben meggyengülök a hír hallatán. A kezemet a szám elé teszem, és kitágult szemekkel nézek rá. - Szóval azt mondod, mindaz a pornó, amit megnéztem, csak kitaláció? - és még a fejemre is rácsapok döbbenetemben. - Ó, fehérmájú vagy te, amiatt egy percig se aggódj, hogy ez másképp lenne - a döbbent ábrázatom hamar vigyorgásba fajul át, mielőtt kinyílna előttünk az ajtó. A lakosztályba érve határozott tervekkel közelítem meg Blant, és ezt nemhogy tettel, szóval is próbálom a tudtára adni. Ha nem válaszolna, akkor sem tudná letagadni, hogy felvillanyozta a felvetett gondolat, de így kétségem sem fér hozzá, hogy a két hét folyamán még el fogunk jutni idáig. Mosoly szökik az arcomra, mikor hozzátolja a fenekét az ágyékomhoz, és kellően kényelmes pozícióba vágja magát. Konkrétan annyira, hogy már csak a ruhák választanak el minket a felvetéstől, és a valóságtól. A kezem szinte automatikusan kúszik rá a hátsó felére, és az izgatottságom ismét a tetőfokára hág. Tudom, hogy csak játszadozik velem, de egy részem még reménykedik benne, hogy ebből lesz is most valami. Lemondó sóhajjal jelzem a boldogtalanságomat, mikor kicsúszik előlem, és én kerülök az ablakpárkány elé. Boldogan, mégis kissé komoran tekintek le az alattam elterülő panorámára. Milyen szép hely Dublin. És milyen sokat változott, gondosan megtartva a régi báját. Halványan megrázom a fejemet, és Blan felé fordulok, a figyelmem összesét neki szentelve. Felhorkantok, majd bólintok. - Igen, igazad van. Micsoda feltételezés is volt ez - ha a szavakat nem is fogom tudni, a ritmussal biztosra veszem, hogy nem lesz gondom. Vagy legalábbis kurvára nem fog érdekelni. - Szívesen mondanám, hogy ilyesmik azért nem fognak a kezünk ügyébe kerülni, de… azzal csak hazudnék. Az estétől, és a társaságtól függ, hogy éppen mivel térsz haza. Azért a zöld színnel remélem nincs gondod, csak annyit mondok - hoztam én már haza bornyitótól kezdve, kalapon át, szőrmés kétharmados kabáttal bezárólag szinte mindent. Akármennyire is igénytelenül nézett ki utóbbi, valami elmondhatatlanul kényelmes, és meleg volt, így a téli időszakban közkedvelt ruhadarabommá vált. Természetesen csak akkor, ha inni mentem. A munkámban kicsit kirívó lett volna. - Ha belegondolsz, ez is egy hülye és evidens kérdés. Persze, hogy azokkal foglak - felelem gyorsan, épp csak megakasztva őt a gondolatmenetében, mielőtt cipzárt húznék a számra. - Rendben. Akkor a zabolázatlan ír - bólintok, és összegzek a megértésem, és megerősítés jeleként. Nem tudom, hogy ez mennyire fog sikerülni, de próbálkozni fogok elengedni magamat, és magam mögött hagyni a Baiting Hollowban és New Yorkban magamba nevelt magatartásformákat. Valószínűleg csak félsikereim lesznek, mert már az is a részemmé vált. Örülök neki, hogy ha nem is az egész estére, de a helyszínekre vonatkozóan átadja nekem a stafétabotot, és az érvényesülés lehetőségét. Ha azok a helyek még mindig megtartották a hangulatukat, akkor biztosra veszem, hogy egy módfelett emlékezetes délutánnak és estének nézünk elébe. A kérdés csak az, hogy mikor fog elszakadni a húr, azaz mikor üt be az alkohol, hogy a testünk már csak magától cselekedik, de a memóriáért felelős részt rövidzárlat éri? Mielőtt azonban belevetnénk magunkat Dublin se nem fekete, se nem fehér életébe, egy rendhagyó kérést, mondhatni játékot vetítek Blan elé. A részletek komótosan peregnek le az ajkaimról, miközben a ruháim alól is egyre több bőrfelületet mutatok meg. Érzem, hogy a türelmetlenség, az izgatottság őrá is átszökik, mikor nem hagy a nadrágommal boldogulni, hanem ő maga segít megoldani annak szorítását, ami csak engem is tovább spannol. - Még kegyetlenebbül - ismétlem a szavait amolyan megerősítésként. Idegőrlő játéknak nézünk elébe, és képtelen vagyok megfogalmazni, hogy mennyire várom már. A szobában hallottaknak köszönhetően minden kétségemet kizárom arra irányulóan, hogy nem fog követni. Őt is ugyanúgy felvillanyozta ez az ötlet, mint engem, és ez még a kelleténél is izgatottabbá tesz. A langyos helyett kellemesen melegre állítom a hőfokot, ezzel téve eleget a kérésének. Kisvártatva meghallom az ajtó nyitódását, Blan hangját, és a kezében lévő pezsgőket. Kezemet kinyújtva, és kilépve a zuhany alól fogadom el. - Fenékig! - emelem poharam vele együtt. Szükségünk lesz rá. Tekintetemmel ismét végigmérem a tökéletes testét, minden apró centiméterét próbálva beinni magamba, mielőtt rám tapadna az egész lényével. - Úúú, tetszik ez a pozíció - reagálok először a tettére, majd mosolyogva fogok rá a fenekére, míg másik kezemmel a derekát karolom át. - Ha most elmondom minden titkomat, akkor mi marad az elkövetkezendő napokra? Csak sétálgatunk fel-alá Írország sztyeppéin, és változatosabbnál változatosabb, merészebbnél merészebb helyeken esünk egymásnak? - kérdésére kérdéssel felelek, ami tisztában vagyok vele, mennyire idegőrlő egy dolog, de képtelen vagyok megállni. Ahhoz még nem ittam eleget, hogy máris beavassam a múltam piszkos részeibe. De talán kellő körültekintéssel választ adhatok a kérdésére. Mielőtt azonban erre sor kerülne, az ajkához hajolok egy rövid, de annál érezelemdúsabb csók erejéig. A fenekén pihenő kezem pedig lassan, komótosan csúszik bentebb a lába közötti területre. Nem tudom, ki fog jobban kikészülni ettől az egész ötletemtől, de szerintem egyikünket sem kell félteni. Kemény estének nézünk elébe, az szent. - Nem mintha ez olyan rosszul hangzana. Mi több, szeretném, ha a múltam megismerése után erre is szakítanánk időt. Minél nagyobb a lebukás veszélye, annál jobb - remélve, hogy nem húzza el onnan az ujjaimat, óvatosan rásimítok a legérzékenyebb pontjára, tettetett ismeretlenséggel fedezve fel a túlontúl ismerős területet. Alsó ajkára harapok, és nem távolodva el tőle szólalok meg ismét. - Látod, mit tettél velem? Belevittél a rosszba, most pedig nem tudok betelni vele - panaszkodást azonban egy pillanatra sem hallhat ki a szavaimból, sőt, épp ellenkezőleg, hálát. Kiszakadok a lába öleléséből, és az ujjaim hegyét körbesimítom a hasfalán, jobbról-balra, ahogy az irányt követve mögé kerülök, és úgy simulok hozzá, tenyereimet a csípője két oldalán pihentetve meg. Csókot lehelek a nyakára, előtte csupán egy kis időre véve el a kezemet a helyéről, hogy átsimíthassam a haját a másik oldalra, és a szabad bőrfelületet lephessem el az ajkaimmal. - Hogy végre a kérdésedre is válaszoljak, hol rejtegettem az ír énemet… jó mélyen - a fülébe suttogom az utolsó szavakat, szándékos hangsúlyt fektetve a mélyre, majd a jól ismert, egész testet átívelő idegkisülést kiváltó területet hintem be körülbelül féltucat csókkal. A kezeim felkúsznak az oldalán, és a hónalja alá érve noszogatom őt, hogy emelje fel a karjait, aztán a felkartól kezdve az alkaron át a tenyerekig követem az útjukat, úgy irányítva, hogy azokat összekulcsolhassa a nyakam körül, egyfajta támaszkodót adva neki ezzel. Kissé lehajolok, hogy a magasságbeli különbség ne okozzon akadályt, és amint megérzem a kezeit, leejtem a sajátjaimat a hasára. Egyiket az egyik, déli pont felé, míg a másikat az ellenkező irányba, észak felé vezetem, csókjaimmal tovább ostromolva őt, ahol csak érem. - Mondd csak… számodra az egész életed, azaz a múltad, egy nyílt könyv? Nincsenek olyan pontok benne, amelyeket szeretnél eltitkolni, vagy elfelejteni? Mélyre elásni magadban? - selymes hangon, a bőre alá simulva ejtem ki a szavakat egy-egy érintés között. Az ujjaim időközben odatalálnak a megfelelő helyükhöz, mely helyeken a monológom alatt lágy ingerlésekkel kezdem el egyre inkább elvenni az eszét. - Szívesen felvállalsz minden rosszat, minden jót, amit tettél, legyen az akármennyire is elítélendő a mások szemében? Elismersz minden örömödet, minden élményedet, minden rejtett vágyadat, és legfontosabban: minden traumádat? Vagy ha már túl sok, akkor inkább elrejted magadban, jó mélyre elzárod, próbálsz megfeledkezni róla, és reménykedsz, hogy túllépve rajta egy idő után már nem fog kísérteni? - miközben beszélek, egy pillanatra sem állok le a kényeztetésében, sőt egyre intenzívebben teszem azt. Pár pillanatra elhallgatok, nem feltétlenül azért, hogy válaszoljon, hanem hogy újabb csókokkal hinthessem be a jól ismert erogén zónákat. A lába közötti ujjammal még lentebb csúszok, és lassan, ujjpercenként merítem el benne az egyiket. - Nos… engem egy, nem is, rögtön két súlyos trauma köt ehhez a helyhez. Olyanok, amelyek az Amerikába utazásom után hosszú ideig kísértettek, álmatlan éjszakák tömkelegét okozva nekem - véletlenszerűen csúszik be még egy ujjam, miközben a monológomban nem állok meg. Csupán annyira, hogy néha egy-egy nagyobb lélegzetet vegyek. Akármennyire is mást próbálok tanúsítani, rémisztő, hogy milyen hatással van rám csupán az, hogy hozzáérhetek. - Valamiért úgy gondoltam, hogy a legegyszerűbb módja a túllépésnek nem a velük való megbirkózás, hanem a felejtés. És ez, sajnos azzal is járt, hogy egy részemet magam mögött kellett hagynom - a mellével foglalatoskodó kezemet elhúzom onnan, és az arcára vezetem, magam felé fordítva a tekintetét. - Egy olyan részemet is, amelyet fogalmam sincsen hogyan, de neked sikerült felélesztened - egy csókra hajolok hozzá, nem túl hosszúra, nem túl rövidre, de kellően sokatmondóra. - Ennek, jobban mondva neked köszönhető, hogy most itt vagyunk, és hogy holnap végre betekintést nyerhetsz a múltamba. Illetve, hogy én is szembesülhetek végre a démonaimmal, amelyek az elmúlt tíz év alatt folyamatosan sebeket ejtettek rajtam. Aprókat, könnyen elfedhetőket, de ahhoz épp elegendőek voltak, hogy visszatartsanak a… mondjuk úgy kiteljesedéstől - le merem fogadni, hogy nem ilyen válaszra számított, mikor feltette azt az ártatlan kérdését, arra pedig végképp nem, hogy közben pianista módján fogok zenélni a testén. Nem gondoltam át ezt a játékot, amibe őt invitáltam. A legfőbb gondom nem az, hogy nehezemre esik felkorbácsolni a vágyait, hanem épp az, hogy most galád módon ki kell alóla rántanom a széket. Érzem, hogy egyre közelebb kerül az élvezethez, érzem, ahogy az izmai készek lennének megfeszülni, és a tökéletes pillanatban elhúzom a kezemet a legérzékenyebb pontjáról. Magam felé fordítom – ha nem mozdul, akkor én állok elé -, és újabb csókot lopok tőle, miközben egyik markommal a fenekét, másikkal a keblét fogom közre. - Ez sokkal nehezebb, mint gondoltam. És sokkal… kínzóbb - nevetek fel, majd búcsúajándékként még a mellkasa kellően érzékeny pontjaira is adok egy-egy gondoskodó csókot. Végül kiegyenesedek, és mosolyogva, kissé talán félve pillantok le rá. Lehet, hogy kegyetlen vagyok, de van egy olyan sejtésem, hogy Blan fondorlatosságához képest teljes mértékben el fog törpülni minden ezt megelőző tettem.
Certain events and places can change people in a wonderful way from within.
Szókimondó szövegezés,felnőtt tartalom
“Ha valakinek nincs esze, legyen notesze.” ez volt az egyik professzorom jelmondata az egyetemen, aki mindamellett, hogy egyébként egy roppant módon okos, művelt és brilliáns elme volt, néhanap a cipőfűzőjét is elfelejtette bekötni, vagy felemás zokniban jött előadást tartani. Sőt olyan is előfordult, hogy a reggeli maradványai ott csücsültek a legtöbbször kézzel kötött mellényén, mint valami elcseszett sorminta. Azt a hatalmas tudást képes volt a fejében lexikálisan sorba rendezni, és akár álmából felébredve is visszamondani, így a hétköznapi életben fontos dolgoknak már nem maradt hely. Azokat legtöbbször egy bársony borítású kék noteszbe írta fel magának. Kezdve a felesége, vagy a lányai születésnapjával, egészen odáig, hogy szerdán mit akar majd vacsorára enni, vagy éppen melyik filmet fogják megnézni az asszonnyal a következő hétvégén. De még azt is, hogy karácsonykor hány méteres fát vásároljon, hogy elférjen a nappaliban, vagy abban az évben hány kilós legyen a hálaadási pulyka. Úgy vélte, hogy csak azok a dolgok maradnak meg bennünk, amik igazán fontosak, a többi nem lényeges. Nem tudom milyen elbaszott embernek kell lenni ahhoz, hogy a szeretteivel kapcsolatos dolgok hátrébb sorolódjanak, mint egy lengőborda anatómiai elhelyezkedése egy középkorú női beteg esetében, de talán ez a része nem is az én búbánatom. Mindenesetre azt megtanultam az öregtől, hogy az életben mindennel kapcsolatban fontossági sorrendet kell felállítani, és ami nem lényeges, azt legfeljebb feljegyezni, de nem tulajdonítani neki nagyobb jelentőséget.Tulajdonképpen ha azt vesszük, az életem utóbbi tíz évét nyugodtan lehetne egy kurva nagy jegyzettömbbe szépen felírni, mert nem volt jelentőségük. Talán csak a bankszámlának és a névre szóló Amexnak, amit nem sokkal az esküvőnk után kaptam Bentontól, korlátlan felhasználási lehetőséggel. Őszintén szólva eszemben sem volt szórni akkor még a pénzt, de jóleső bizsergéssel töltött el, hogy tulajdonképpen megtehetném. Életem során, hosszú idő után volt valami, amit nem egy jegyzetfüzetbe akartam volna felvésni, mert mindig tökéletesen tisztában voltam vele ezután, hogy ez az az élet, amire mindig is vágytam. Akkor azt hittem az ár sem lényeges. Ugyan kit érdekel, hogy időnként le kell feküdnöm a férjemmel, és még csak nem is kell megjátszanom, hogy élvezem,mert Benton alapvetően nem volt rossz pasas. A jobb napjain minimális hasonlóságot véltem felfedezni a John Legend és közötte. Bár azt hiszem ehhez azért már kicsit többet kellett innom, és jó pár napja nélkülözni valamelyik kemény seggű szeretőmet. Nem szorultam volna szeretőkre. Én akartam, hogy így legyen, mert a szabadságomat ugyan eladtam egy platina hitelkártyáért, de a lelki függetlenségem nem. Az az enyém maradt. A Rosewood család soha nem fogadott el. Egy ideig próbálkoztam, legalább a látszat kedvéért, később inkább már rátettem egy lapáttal, hogy bosszantsam őket. Kivált a nagyméltóságú anyósomat, aki a kígyó nyelvével sosem volt rest mérget fecskendezni az amúgy sem túl stabil alapokon nyugvó házasságunkba. Benton pedig mindig is töketlen volt ahhoz, hogy értem szembeszálljon az anyjával. Nem mintha a kiállása bármin is változtatott volna. A különös talán az, hogy a válásunk óta még inkább és még intenzívebben keresi a társaságomat, és engem kimondottan szórakoztat, ha sikerül egyszerre az ujjam köré csavarni és megcsapolni azt a bankszámlát, amiről az anyósom azt hiszi, soha többé nem lesz hozzáférésem, mert elváltunk. Ó édes naív kibaszott matróna! Aztán lám….lám. Mélyebbre süllyedtem pár hónapja, mint valaha, és olyasmit tettem, amire azt hiszem soha nem leszek büszke, ugyanakkor megtagadni sem fogom. Rohadtul szorongatott már az adósság, és Benton valahogy nem mutatott arra hajlandóságot akkoriban, hogy segítsen rajtam. Ma már azt hiszem hálás vagyok neki ezért, mert ha nem lettem volna rászorulva annyira a dohányra, akkor Aidan és az én utam egy kiadós vegasi kefélést követően gyakorlatilag külön vált volna és meglehet mi soha többé nem találkozunk. Időnként a bűn, amelyet elkövetünk érdekesebb dolgokat eredményez, mint csupán egy látszólagos büntetés. Ez a pasas, akivel most dublini lakosztály tökéletes kényelmét élvezhetem két teljes hétig, aki miatt tényleg feladtam egy időre mindent ami New York-hoz kötött, csak azért, hogy jobban megismerjem, azt hiszem elérte nálam, hogy egy időre eldobjam a picsába azt a jegyzetfüzetet. Őt bizony nem oda írnám fel, hanem a fejembe, az agyamba, minden érzékszervembe, mert tökéletesen elvette a eszemet. Hogy ezt beismerném? Ó még magamnak sem. Úgy tagadnám, mint Péter apostol Jézust azon a bizonyos hajnalon a kakas kukorékolás előtt. Szemrebbenés nélkül. Mégis, ahogy telik az idő, ahogy átesünk a bejelentkezésen, ahogy azt hiszem kicsit kiakasztjuk ennek az egyébként minden bizonnyal kissé konzervatív helynek az alkalmazottgárdáját, egyszerre szórakoztat és izgat. Mindig is kedveltem kibillenteni az embereket a poshadt álmos nyugalmukból. Izgalom nélkül ugyan mi a fasznak élnek? Nem mondom, hogy amint kettesben maradunk nem fordul meg a fejemben egy gyors menetnek a gondolata, és azt hiszem nem kell agytrösztnek sem lennem, hogy kitaláljam, egy rugóra jár az agyunk. Megvan minden új helynek a varázsa, ahogyan ennek is. Ugyanakkor a magam részéről élvezem….élvezném a játékot is. Azt a fajta, folyton csúcsra járatott izgalmat, amit egy ilyen helyzet okoz. Éppen ezért csusszanok ki az öleléséből, bár nem tagadom, hogy nehezemre esett megtenni. Helyette vázolom a saját elképzeléseimet, ami az estét illeti, mintha ugyan lenne bármiféle fogalmam arról, hogy mi van ebben a városban, azon az egy karaoke esten kívül, aminek a kiírását megpillantottam a taxiból idefelé jövet. - A zöld színnel? Lássuk csak.- forgattam meg a szemeimet, mintha gondolkodnék, aztán beharaptam az alsó ajkam, és hümmentettem egy aprót. - Az egyetemi éveim alatt az egyik szobatársammal rendszeresen fogadtunk abban, hogy ki tud smárolni egyetlen éjszaka alatt a legtöbb zöld szemű sráccal. Buktam a fogadást.- nevettem el magam jóízűen, még előre is hajoltam, aztán kiegyenesedtem, és hunyorítva néztem vissza Aidan-re. Érezhető volt talán a huncut hangsúlyomból, hogy van ennek a történetnek még folytatása. - Nem azért, mert nem smároltam volna elég zöld szemű sráccal, hanem mert én nagyjából mindenkivel megtettem, aki szimpatikus volt. Mondjuk köze volt hozzá némi jó minőségű texasi itókának, meg egy kis zöldikének is.- imitáltam a kezemmel először a poháremelgetős, aztán a füvezős alkalmakra jellemző szinte már megszokott mozdulatot. Különös talán, hogy az egyetemi évek után mintha az efféle dolgok valahogy elmaradtak volna. Nem tudom, hogy akkoriban a stressz, a jó hecc vagy úgy alapvetően az életkor volt ami kihozta ezt belőlem. - Szóval a zöld színnel semmiféle formában nincs bajom. A rózsaszínt viszont ki nem állhatom. Hányinger az a szín. Mint egy egyszer megevett majd kihányt unikornis szar. A rosszabbik fajtából. A férfiak rózsaszín inge meg egyenesen kiborító. Magyarázom igen nagy lendülettel, mire ő már szinte pillanatok alatt be is cserkészett. Mondjuk nem túlságosan álltam ellen, legalábbis egy ideig. Még mindig úgy éreztem, hogy túl sok idő van még előttünk, és túlságosan felfokozott bennünket a hosszú repülő út minden nyomasztó és izgalmas pillanata egyszerre. Ilyenkor dugni, nagyjából felér egy olyannal, mint amikor az ember egy több órás napon töltött idő után belemerül egy kád jeges vízbe. Lehet, hogy egy másodpercig rohadtul jól tud esni, de a következőben már kurvára bánni fogja, hogy ez az ötlet egyáltalán az eszébe jutott. A fürdőszobai ötlete egyszerre okoz egy hatalmas kisülést nálam, és egyszerre bánom meg, hogy egyáltalán belemegyek. Tudom, hogy ha a végletekig felizgatnak, aztán úgy hagynak kegyetlen egy szuka tudok lenni. De azt is tudom, hogy mindeközben én magam is élvezem az egészet. Onnantól, hogy a vágy majd szétvet, egészen odáig, hogy az egész olyan lesz, mint egy alvás nélkül eltöltött huszonnégy óra felénél átesni a holtponton: egy idő után már szinte megszokott lesz az érzés, ugyanakkor van abban valami földöntúli, mikor végre alhat az ember. Ebben a meglehetősen, alapból is túlhevült állapotban, meg két pohár habzó borral a kezemben indulok utána a fürdőbe. Kérnie sem kell, és másodperceken belül már édes kis érett gyümölcsként kapaszkodom rá az egyik lábammal. Hozzásimulok, gyakorlatilag belemerülök az ölelésébe, és csak vigyorogva bólogatok a kérdésemre adott feleletébe. Ami már maga is kérdés formájában jut vissza hozzám. - Miért, mi más terved volt azon kívül, hogy gyorsan túlesünk azon a titkokon, és Írország sztyeppéin kódorgunk és változatosabbnál változatosabb helyeken esünk egymásnak? Nekem nem mellesleg kurvára bejön ez az elképzelés. Egyszerű nő vagyok, egyszerű vágyakkal.- miközben beszélek, a jobb kezemmel a mellkasán sétálok fel a mutató és a középső ujjaimmal, mint valami aprócska láb torzók, majd a mondandóm végén megállok valahol a nyaka és a mellkasa találkozásánál és picit megemelkedve a nyelvem hegyével lassan, egy rövid szakaszt, az ádámcsutkáig végignyalok, végül egy apró csókkal zárom a különös kis utacskát. És ekkor, a mondandóm végén vigyorogva pillantok fel rá. A hajam gyakorlatilag ennyi idő alatt vizes lett a gyöngyöző vízsugártól, a szempilláimon is apró gyémántcseppenként ül meg a víz. Végül belekezd egy olyan különös és az idegeimet miszlikbe cincáló játékba, amikor nem tudom, hogy a szavakra meddig leszek képes figyelni. A keze a lábaim közé kalandozik, miközben a hangja felszántja az érzékeimet, és a bőröm alá kúszva gyakorlatilag kegyetlen, és elementáris visszhangként úszik végig az utolsó porcikámon is. Mélyen és szinte mégis apró sikkantással kísérve sóhajtok fel, megkapaszkodom benne, és önkéntelenül is úgy mozdítom a csípőmet, hogy jobban hozzám férjen. - Éhhnnnn mit tehhettem?- bassza meg, alig vagyok képes megtalálni a szavakat. A víz zubogása úgy hallatszik most körülöttem, mint valami megvadult vízesés. Az érzékeim tökéletesen kiélesedtek. A környezetünkre….és rá. Mindenre, ami körülvesz. Mögém kerül, végül azt hiszem ez az a másodperc, amikor egy kis kapaszkodót kell keresnem a csempén. Kezem előre nyúlva csattan a csempén, és kell egy fél másodperc, hogy megtámaszkodjak, és ne rogyjak össze a szavait követő csókzárporba. - Ahnyiiiraaa mélyen...mélyebben és még mélyebben.- rekedten potyognak a szavak előre, erőtlenül szinte kínkeservesen hullanak magam elé. Alig vagyok képes felfogni a szavait. Valahol félúton lavírozom a szövegértés, és a testemet ostromló minden érzékszervemet gyakorlatilag szétcincáló érintései között. Olyan mintha távolról hallanám a hangját, máskor egész közelről, később megint egy kissé messzebb kerül. Az agyam egyszerűen képtelen a két dolog között megtalálni az összhangot. Szinte csak a zihálásom, vagy éppen az apró, visszafogottnak semmiképp nem nevezhető nyögésem hallatszik. Beszélni még képtelen vagyok. Valamennyire felfogom a szavai értelmét, bár azt hiszem jelen pillanatban kicsit olyan mintha a kámaszutrából olvasna fel részleteket. Legalábbis az agyam így dekódolja. Érzem, hogy belül nem csupán felgyulladtam, hanem csillapíthatatlanul lángolok, és minden mozdulat egyre inkább táplálja ezt a tüzet. Hamarosan egyetlen lángoló húskupac leszek, amely lüktetve vágyakozik arra, hogy megadjon mindent, amire csak vágyom….képtelen vagyok kiszakadni abból amit éppen csinál. Ez a faszi egyszerűen úgy szed apró darabokra, hogy fogalmam sincs róla, ezek után akarok e egész lenni, vagy csupán az ő egyetlen összetört, vágytól zokogó torzója lenni. Egy ponton aztán fordul a fejem, és a csókja sem hoz megnyugvást, nem hoz csillapító szomjoltást, sokkal inkább táplálja tovább ezt a gyilkos és mindent elemésztő lávát, amely szépen lassan megolvaszt engem. Közel járok egy olyan beteljesedéshez, amit az agyam nem akar, ami ellen tiltakozik minden idegszálam, mégis képtelen vagyok neki megálljt parancsolni. Akarom.Minden rezdülésemmel. Végül az utolsó utáni másodperc legtökéletesebb tizedében úgy áll meg, hogy gyakorlatilag egy sóhajtása elég lenne, hogy átbillentsem a másik oldalon. Majdnem összesek a kínkeserves, szinte fizikailag is fájdalmas beteljesületlenségtől. Ölem úgy lüktet mint valami megvadult gőzkazán, forrósága, szinte felforralja a vizet is körülöttünk. - Krisztusom!- sziszegem a fogaim között határán a sírásnak, a vágynak és a könyörgésnek. Zihálva kapkodok levegő után, miközben lassan felpillantok rá. A tekintetem ragyog, mint valami csiszolt kék drágakő. - Rohadtul, kibaszottul kegyetlen vagy!- próbálom lassan rendezni a pulzusom, a lélegzetem és a szívverésem. Nem egyszerű, ugyanis még mindig reszketek, a forró víz alatt is.Hátrébb lépek egyetlen lépést, mert kell tőle a távolság, ugyanis félő, hogy ha csak hozzámér egy ujjal is, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek, és nagyjából teszek magasról az egész megállapodásra. Még egy lépés, annyira, hogy hátamat a vele szemben lévő falnak vetem. Megemelem a kezem, és mutatóujjam ingatom felé a levegőben. - A-a, nem jössz közelebb! Ujjam finoman levezetem az ölemhez, és saját magam simítom vele végig. Fejem hátravetem, és élvezettel adózom az önmagamnak okozott apró kis mozdulatnak. Végül előre húzom a kezem és felé vezetem, egyenesen az arcához. Az illatom adom neki, de csupán az illúzióját. Ajkai előtt elvezetem az előbb még odalent járt ujjaimat, ám, nem engedem, hogy hozzáérjen, ha ezt akarná a kezem visszarántom. - Mindent felvállalok, amit egykor tettem. A jót és a rosszat is. De ez nem jelenti azt feltétlenül, hogy beszélek róluk. A rosszakról egyszerűbb. A jók sebezhetővé tesznek, arról nem szokásom. Felejteni nem lehet semmit. Ostoba vagy ha a homokba dugod a fejed. Hiszen attól a csupasz segged még kilátszik. Nem felejteni kell, csak a megfelelő helyen őrizni azt amit nem akarsz másokkal megosztani.- miközben beszélek újra az ölemhez nyúlok, egyetlen ujjamat elmerítve magamba, apró, szinte kéjesen kellemes nyögések kísérik a mozdulatot, és amikor ismét feltűnik a kezem egy apró, pofátlan mosollyal vezetem ismét az arca elé, de ezúttal az ajka alatti részt simítom végig az előbb még bennem elmerült ujjammal. Lágyan cirógatom végig, a nyelvem kidugva élvezettel, majd egyszerűen és minden átmenet nélkül letérdelek elé. Felpillantok rá ebből a helyzetből,mielőtt bármit is csinálnék. - Nem tudom milyen múlt az amivel ilyen nehéz szembenézni, és meglehet sokkolni fog, meglehet nem arra számítok amit végül majd kapok, meglehet egyszerűen elfogadom….nem tudom. Csak azt tudom, hogy a múltunk a részünk. Nem tagadhatjuk meg. És az már mindenképp egy komoly előrelépés, ha ezt fel mered és fel akarod vállalni. Elbaszottak vagyunk mindketten.Hurcoljuk a múltunkat, mint valami puttonyt, és azt hisszük, hogy ez így van rendjén. Pedig nincs...nagyon nincs….előbb vagy utóbb meg kell tőle szabadulni, mert amikor nem is várnánk, hirtelen, és rövid időn belül felemészt.- a mondandóm közben előre hajolok, és egészen közel kerül az ajkaimmal a férfiasságához.Az utolsó mondatnál még egyszer felpillantok rá, ajkaim elnyílnak egymástól, ám nem érintik meg őt. Nem kezdem kényeztetni, hanem csücsörítek, és finoman, forró leheletemmel kezdem fújni nagyon közelről. Bizsergetően közelről. Hol erősebben, hol gyengébben. Miközben időnként egészen közel hajolva szinte már-már elhitetem vele, hogy ajkaim bilincsbe fogom őt fogni….de végül megtagadom tőle, csupán a leheletem az amely még kényezteti őt. Megint megállok és még közelebb araszolok, olyannyira, hogy a kebleim a lábához érjenek. Felnézek rá. - Egyébként lehet különösen hangzik, de a magam részéről nem ismerem el minden vágyamat….van amit inkább nem teszek, mert később fájdalmat okoz, amit gyűlölök érezni. Ezért inkább elmerülök a testi gyönyörökbe, semmint egyszer is belevigyem ezekbe a lelkemet is. Mert ha ezt megteszem, akkor ott elveszek.- fejem előre hajtom és a homlokommal megtámaszkodom valahol a combjánál. Elfordítom a fejem, és váratlan, gyengéd, apró, talán általa nem is számított finom csókokat lehelek rá, és így indulok el fölfelé.Lassan felemelkedem, miközben az utamat végigkísérik ezek az apró, leheletfinom csókok, amik valószínű az újdonság erejével hatnak a számára. Ilyet nem tettem még egyetlen együttlétünk alkalmával sem. Ez már gyengédség, ebben már van lélek is. Mikor végre elérem az arcát közel hajolok. Lassan, szinte apránként lopva el a távolságot. Először éppen hozzáérnek ajkaim az övéhez, majd szinte lágy bilincsbe fogom, végül elsimulok rajta, akár egy folyékony édesség, bekebelezve őt egy nem csupán érzéki, de érzésekkel teli csókba….
Kezdőlap
