Minden este ugyanazt a ritmust veszi fel. Nem különböznek egymástól. Talán, ha a vendégek zöme felfrissül, de a törzscsapat sem ritkul különösebben. A pult mögül állva, felveszem a rendelést, kitöltöm, elkészítem. Az 'elitebb' asztalokhoz tálcán viszem ki a megrendelést. Már azelőtt észrevettem Thomast, hogy beljebb haladt volna a bárban. Kiszélesedik mosolyom és megtelik jókedvvel a hangulatom. Pedig az állandó dohány és alkohol szag mellett, a folyamatos beszólások és udvariatlan méricskélések közben nem sok kedvem marad. Mindenesetre látványosan küldök King felé egy puszit, ha észre vesz és tekintetünk egy pillanat töredékére összefonódhat. Ennél jobban nem zavarom őt az előkészületek közben. Úgy fest, hogy a kolleginák nagyon szívesen visznek Thomas számára italt, és legyeskednek körülötte. Én megmondtam, hogy erőteljes a vonzereje!
Lefojtok egy mosolyt a gondolatmenet végén, majd a pult mögé kényszerítem magam. Nem állok meg, folytatom a munkát, de a tekintetem és a szívem is vissza-visszakalandozik Thomas játékához. Mint mindig, most is elvarázsol miféle csodára képes. Szeretem, ha a bárban van és azt is, ahogy zenél nekünk. A főnök, Giannis ma este nem tartózkodik benn. Nyilván nem kötötte az alkalmazottai orrára, hogy miért nem, egyszerűen csak nincs benn. Így maradnak az alkoholista fazonok és az italok nekem. Bónuszként pedig elrévedhetek Kingen közben. Legalábbis ezt terveztem, egészen addig, amíg szabad volt a figyelmem.
- Hello kiscica. - egy újabb éhestekintetű fazon lép mellém, amire csak egy unott mosollyal reagálok.
- Mit adhatok? - érdeklődöm, de eszem ágában sincs tartani, vagy egyáltalán felvenni a szemkontaktust. Helyette a poharakkal babrálok, törölgetek, vagy pakolászom inkább.
- Kezdetnek jöhetne egy whiskey, duplán. - épp csak annyira nézek fel, hogy bólintsak, értettem. - Te vagy Tessza, igaz? - kérdi, én pedig leteszem a kezemben lévő üvegeket, hogy állam felszegve felvegyem vele a szemkontaktust. Határozottan elutasítóan meredve rá.
- Voltam. - prüszkölöm. - Egy ideje már nem vagyok. - nem teszem hozzá, hogy a főnökeim miatt nem. Ha rajtam múlna, valószínűleg még folytatnám, ám amint a két felettesem úgy döntött, hogy ne tovább, nincs mese. Szót fogadok! - Ajánlhatok mást, ha érdekel. - biccentek állammal a szőke Jemma felé, ám a férfi bár alaposan szemügyre veszi, nem tűnik igazán lelkesnek irányába.
- És mondd csak, nincs-e valami mód rá, hogy mégis..? -az öltönye belső zsebéből előhúz egy borítékot, amit feltűnően óvatosan felém csúsztat. Tekintetem megakad azon, majd egy somolygó ábrázat után megkerülöm a pultot, hogy mellé léphessek és visszafordíthassam irányába a fehér csomagot. Sok férfihoz volt szerencsém, és jól felismerem a tüneteit azoknak, akik a "nem"-et mint olyant, nem képesek feldolgozni.
- Nincs. - csóválom meg a fejem a markáns állú fazonnak. - A kiscicának gazdija van, aki nagyon nem örülne annak, ha kiderülne, hogy mivel próbálkoztál. - elégedett mosollyal felelem, kihúzva magam. Sok mindent el lehet mondani Giannisról, de azt nem, hogy tűrné az ilyesmit. Főleg nem a bárjában, és főként nem velem szemben. Nem hinném, hogy érzelmi alapú a kisajátítás, sokkal inkább a volt főnökömmel való rivalizálás miatt, minden esetre nem nézné jó szemmel, én pedig megszoktam ezt az újfajta bánásmódot.
- Ma nincs benn... - felém fordul a férfi, hogy szemtől szemben lehessünk, én pedig megfeszítem arcizmaim. Újabb nevetést kell elfojtanom, ahogy megkerülve őt, ismét a pult mögé igyekszem.
- Hozhatok mást is? - indulok el, csakhogy rá mar a karomra. - Engedj el, seggarc! - szólok rá határozottabban.
- Sokat képzelsz ribanc... - visszadugja szabad kezével az öltönye alá a borítékot, majd rángatni kezd. Mindkét kezem kell hozzá, hogy arra a pontra ellenfogjak, ahol bánt. - Meg az a fasz is! Egy kurva vagy és az is maradsz! - köpi a szavakat, miközben ingerülten indul el kifelé velem. Idegesen rámarok és már épp üvölteni szeretnék, amikor a hátamba megérzem beleállni a kemény fegyvert. Nem azt, amit a nadrágjában tartogat nekem, hanem azt, amelyiknek a golyója fémesebb és gyilkosabb...
Ted, az őrünk úgy fest valamelyest gyanakodni kezd, de nemleges irányba megcsóválom felé a fejem. Nem kell a balhé!
- Micsoda úriember vagy... - megrángat, amikor ezt közlöm vele, majd a legközelebbi ajtón át, hátra visz. Nyilván egy fegyverrel a hátamban, a sötét sikátorban nem sok esélyem van ellene. De még mindig logikusabb hagyni, hogy élvezkedjen ez a tetű, mint lövöldözésre sarkallni odabenn, ahol nem mellesleg Thomas is ott van.

Mostanra az ilyen bárok közül már csak ebbe járok. Az emberek leszívnak, a pénzre viszont szükségem van. S a bár tulaja volt az, aki megértette, miben is vagyok, s megelelőgezte azt a bizalmat, hogy énekelhettem, zongorázhattam a bárban. A második életmentésem volt, hiszen a pénz... pénz. S egyben sokat tanultam tőle, abból is, hogy itt tartózkodtam. Figyeltem az embereket, az egymásra hatásukat, és legfőképpen azt, ahogy a dalok, a hangom hatott rájuk.
És mert Hela is rendszeresen dolgozott itt. A legjobb vonzó erő a többi közül. Addig is, ha csak egy-egy pillanatra, láthattam. Most is észrevesz, szinte egyből, s a boldog integetés után elkapom a felém dobott puszit és a szívem fölé helyezem a kezem.
Benji rendkívül türelmes, s ez a türelme segít, hogy fókuszban maradjak, a tömeg ellenére. Rá, a dalokra és a zenére koncentrálva, sokkal jobban a bőrömben tudok maradni. Most is mellém telepszik, ahogy szokta, s érkeztek is be kérések, szülinapra és egy eljegyzésre.
A többiek is egyből érkeznek és nagyon jól esik, ahogy oda-odajönnek hozzám. Féltem az elején, hogy nagyon kívül rekedek, s féltem attól is, hogy nagyon belevonódok és akkor meg azért lesz rossz.  Zavart mosollyal köszönöm meg a figyelmességüket, s hamar elrebbennek, hogy végezzék a munkájukat. Benji is kap a figyelemből, s tűri, hogy meg-megsimogassák, beszéljenek hozzá.
Mielőtt nekikezdenék a daloknak, a rezgésekre koncentrálok, majd belefogok a dalokba. Ha belelendülök, akkor már nem tekintgetek körbe, egyben fogom át a tér és a jelenlévők hangulatát. Egyben alkotnak hangulati egységet, s hiába hiszik, hogy külön vannak, mégsem igaz. Gyakoroltam azt is, hogy mások érzései ne hassanak úgy rám, hogy abbahagyjam az éneklést, nagyon segített abban, miként tudok leválni ezekről az érzésekről. S abban is, hogy megfelelő hangulatot tudjak alkotni. Még akkor is, ha vannak kivételek. Mert vannak, mindig is vannak, mindig is lesznek.
S idő volt szükséges ahhoz is, hogy ráébredjek, nem feltétlenül az ő jelenlétük az, ami kimerít egy idő után. Ezért sem tudok énekelni minden este. Mindenki lemerít és kimerít, s éppen ezért a másnapot pihenéssel szükséges töltenem. Próbáltam többször menni, s a rohamok sűrűsödtek, erősödtek. Így mindenki javára, visszafogtam magam, s ritkítottam az estéim számát egy héten. Olyankor vagy otthon pihenek, vagy a természetben, vagy a húgom boltjában tevékenykedem.
Most is, egy idő után érzem, hogy szükségem lenne egy kis pihenőre. Megszokottak, jár is, s ki is használom, hogy végig tudjam énekelni az estét. Sosem gondoltam erre munkaként.
Egy pohár víz, egy kis embermentes, friss levegő, pár perc nyugalom és máris minden mehet újra. Benji nyugodtan fekszik a helyén, s csak rám néz, mikor felállok. Nem mindenhova kísér el, de az leginkább otthon van. Most csak várom, hogy magához térjen, mert képes volt bealudni. Ami azt jelenti, hogy akármi is lesz, félóra nyugalmam minden téren van. Vagy legalábbis húsz perc.
Veszem a vízzel teli poharam, Benji hamar a nyomomba kerül, s mélyet lélegzek a friss levegőből, ahogy kinyitom az ajtót. Éppen felemelem a poharat, hogy innék, mikor egy érzet megcsap, s Benji felől is feszült figyelmet érzékelek.Belehunyorgok a sötétbe, s inkább leengedem a poharam, mellmagasságig.
- Jim? - szoktatom a szemem a viszonyokhoz, úgy figyelek abba az irányba, ahová Benji is néz. Jimmel néha összefutok kint, a levegőt nem bírja bent, de szerintem neki is csak a tömeg a problémája, mint ahogy nekem is.

Szakmai ártalomnak is nevezhetjük a tahó vendégeket. Mivel már kölyökként is kaptam hideget és meleget is, hozzáedződtem az élesebb helyzetekhez, és bizony megtanultam, hogy az egocentrikus seggfejeknél rosszabb nem létezik, csak ha a nadrágjukban több fegyvert is hordoznak. Mivel jóformán széles skálára terjed a vendégeink köre - lévén maffia bandától kezdve mindenféle alak megfordul nálunk - nem lep meg, hogy egy újabb fickó arra készül, hogy velem elégítse ki a biológiai szükségleteit, ha a tenyere már érdes. Ha egy sehonnai fegyvertelen bolond lenne, megoldottam volna a pult mögül is. Azonban az, hogy odabenn fegyvert rántott rám, és jóformán látszik, hogy nem enyhén be is van tépve, már változtat a helyzeten. A kidobó fiaink biztosan ügyesebben kezelnék nálam, de mivel nem beszámítható, egyszerű, én sem szeretnék egy golyót kapni a két szemem közé.
Odakinn az eső is megered fölénk. A férfi úgy rángat, mintha legalábbis üldöznének bennünket. A fegyvere vége a két lapockám közé szorítva, ahogy aztán egy -általa elég sötétnek vélt- utcapontba rángat.
- Férfiak... - prüszkölöm az esőbe, ahogy belemar a felkaromba és térdre igyekszik rángatni. Titkon abban reménykedem, hogy a nagy fegyver rángatásában minimum meglövi a saját farkát. Elszórakoztat a gondolat. A térdem durván koccan a kemény betonon. A füst, a doh, és a mellettünk nem messzire lévő szemetes szaga kimondhatatlanul romantikus illategyveleget kever a levegőbe. A férfi persze csak tovább sürgeti a folyamatot, ami ellen én tiltakozom. Elég gyengék a mozdulataim, hiszen ha nagyon durván tenném, még le találna lőni. És tudjuk, hogy engem senki sem sajnálna. Az én elkövetőm simán tovább ódázna... Még csak körbe sem tekernék sárga szalaggal a testem, mondván bizonyára megérdemelte, s biztosan a maffia keze van ebben. Nem foglalkoznak ők ilyesmivel.
És mikor már úgymond lemondanék az ellenkezésről, gondolván, talán életben hagy, ha megteszem, amit vár tőlem, de akkor ismerős hangot hallok. És nem csak én hallom, hanem a fickó is, aki a nadrágja cipzárját felrángatva, mindenfelé csápolni kezd a fegyverrel.
- Ki van ott? Ki az? Mutasd magad baromarc! - kiabál mögöttem, merthogy én ezer közül is felismerném ezt a hangot. Tekintetem ide-oda futkos, nem segít meglelnem Thomas sziluettjét a viharos időjárás. Aztán persze Benji szemei árulkodóak, én pedig jóformán öntörvényűen a könyökömmel orrba vágom a férfit.
- Fenébe... - morgok, s kihasználva, hogy az orrához kap, máris rohanni kezdek Kinghez. A terv egyszerű, berángatni a bárba, vagy el innen. Igazából nem is lenne fontos. A magassarkúban és a finom alakú tócsákban futni nem olyan egyszerű. - Futás! Fegyvere van! - kiabálok oda Thomasnak, hogy ha én nem is, de a hangom gyorsabb legyen a mögöttem trappolónál. Aki végső kétségbeesésében utánam lő. És bizony el is találja a combomat, amitől én úgy elvágódom, mint a filmekben azok a szereplők, akik ostobán keresik maguknak a bajt. - Basszus. - morranok fel, ahogy kezem odatapasztva a meglőtt sebre, érzem, hogy a forróság ellepi. S mivel épp középúton lehettem Thomas felé, távol a seggfejtől, az ő gyorsaságukon múlhat, hogy melyikük ér előbb hozzám. Valószínűnek tartom, hogy a férfi nem fog életben hagyni. Azok után nem, hogy tudja, a főnököm mit tenne vele. Főleg most, hogy még rám is lőtt...
- Tűnj el innen! - kiabálok King után. Nem akarom, hogy baja essen. A lövést biztosan Ted is hallotta odabenn, meg a többi kidobónk. Csak idő kérdése...

Mire a hang megérkezik, a tekintetem már abba az irányba fókuszál, érzékelem, hogy ott kell történnie valaminek. S nem mert Benji arra figyel, s nem, mert talán arra van a legsötétebb. Másféle sötétség terjeng arra.
Még árnyékban maradok, meghagyva magamnak az előnyt. Nem látom a fegyverrel való handonászást sem, talán a sötétség miatt, vagy mert nem akarom látni a fegyvert? Érdekes kérdésként merengenék el rajta, ha nem érezném még továbbra is a veszélyt. S ez az érzet most valahogy ismerős ismeretlenként ölel körbe, s mintha már egyszer történt volna velem ilyen: a testem magától mozdul, abba az irányba, ahová és amerre kell, Benji pedig velem. Engem véd és a tartása mégsem erről árulkodik csak. Valaki még van itt.
Nem szólalok meg, nem akarom magam elárulni, s furcsa hangok érkeznek felőle. Valóban nem volt egyedül! Szemeim tágra nyílnak, ahogy meglátom Helát futni felém.
- Hela! - Hangom egyszerre feszült, döbbent és segíteni akaró. Benji morogni kezd, s tudom, hogy nem Hela felé, hanem a másik felé, ő miatta. Engem véd.
A lövéstől megdermedek, Benji meg a lehető leghangosabb és eddig talán legörjőngöbb ugatásába kezd. Dermedségem azonban szinte azonnal kienged, s ösztönösen Hela felé futok, ahogy látom, elesik, amitől egy pillanatra eláll a lélegzetem. Reflexből mozdulok, bár nem vagyok annyira jó ebben, ellenben Benji labdájának dobálgatása elég jól fejlesztette a koordinációmat, teljes erőből a harmadik hang irányába vágom a poharat. Ha nem is találja el, azzal lesz lefoglalva, hiszen mozog és nem tudni, hol fog kikötni, de erre akkor nem is gondolok, csak az ösztön dolgozik bennem. Benji vadul ugat, de nem támad még. Nem foglalkozom a hessegetésével, megsérült! Nem hagyom itt, nem fogom itt hagyni!
- Lábra tudsz állni? - Ahogy odaérek hozzá, lehajolok, hogy felsegítsem. A szívem a torkomban, de az mind Heláért, hogy minél előbb eltűnhessen innen. Aggódom érte, kórházba kéne vinni minél előbb, s ezt az alakot meg el innen, messze.
Felnyalábolom, ahogy tudom és amilyen gyorsan csak tudom, vigyázva azért a sérülésre, még ha most finomkodásra nincs időnk, mert az életünk múlhat rajta.
Remélem, csak hiszem, messze van az a hátsó bejárati ajtó, s meghallották a lövést is, Benji ugatását is.

Azt hallottam egy krimiben, hogy ha valaki súlyosabban megsérül, onnantól kezdve aranypercekről beszélünk. Nyilván egy lőtt seb esetén, főként ha téged találnak el, olyanokra gondolsz, minthogy menten elvérzel, vagy elfertőződsz és véget ér az életed. Ebben a bizonyosságban próbálok kievickélni a sötétből és közben a felém ugató Benji felé csápolni, hogy se őt, se a gazdáját ne sodorjam bajba. Aztán, ahogy telnek a percek és múlik az idő, valahogy King ölelésébe kerülök. A sokk' lehet az oka annak, hogy meg sem szólalok, csak hagyom, hogy Thomas arra vigyen, amerre gondolja. A kérdésére serényen bólogatok, noha' minden lépés kínszenvedéssel egyenlő.
És ahogy sejteni lehetett, a lövés hangját odabenn is meghallották. Hamar kirobbannak a kidobó fiúk, és még egy pár törzsvendég, akik az ilyesmit nem tűrik. Én meg a tömeget nem e percben!

A vérveszteségtől szédülni kezdek. Elhomályosul a tér, és elmosódik a számomra olyan kedves arc, miközben Benji ugatása is egyre elnyúltabbá válik a fejemben. Nem tudok semmi másra koncentrálni, csakhogy lehűlt ujjaimmal kapaszkodjak King kezébe. Ölelem az elért karját magamhoz, mielőtt álomba merülnék...

És aztán a következő, amire felébredek, az idegesítően ritmusos - folyamatos csipogás a fülem mellett és a keserű szag, ami körbe vesz. Nem kell zseninek lennem hozzá, hogy rájöjjek, hol vagyok, hiába nem áll össze a kép az ébredés első pillanataiban.
- King... - suttogom, búgom. Bárhol is legyek, ő az első gondolatom. Sűrű pislogások közben aztán berobban fejembe az ébrenlét és felnyílnak szemeim. Meglátom a hófehér kórtermet és a csöveket, a fehér köpenyes embert és az ápolókat. Zaklatottá válok, mert hiába vannak emlékfoszlányaim arról, mi történt, hogyan zárult az este, tudnom kell, hogy Thommy és Benji jól vannak.
- Thomas? Hol van Thomas? - kérdezem, mire nyugtatni próbálnak a megemelkedő pulzusom miatt. A tekintetem ide-oda rohan kétségbeesésemben, és csak akkor nyugszom meg, ha végre magam mellett tudhatom őket. A fájdalom, mint olyan nem érdekel, sem pedig az ellátás.
Amint mozdítanám a lábam, abban a percben belenyílal a fémes fájdalom, én pedig elfojtom a kikívánkozó nyögést. Zsibbad, nagyon zsibbad. Bekötve, és lekezelve. Tehát a golyót eltávolították. De ha akarnának - sem engedném -, hogy ültő helyzetemen bárki változtasson is, ha nem láthatom őket...

Szívem hevesen kalapál, minden idegszálam pattanásig feszült. Még egy lövés dörren, s a kép, amit látok mind a mögött, hogy Helát elkapjam, egy nyomás érzése a tarkómnál. Érzem, hogy nem valós, amit érzékelek, az Hela felé érzett aggodalmam. Ösztönösen kapok utána, a mozdulat ismerős. A sérült lába felől támogatom, úgy tartva előttem, hogy takarjam, a lehető legjobban, mert addigra már az ajtó kinyílik és már nem kell törődnőm a támadóval, Hela biztonságban van. Most már koncentrálhatok arra, hogy az épsége is megmaradjon.
- Benji! - Jön utánam, izgatott dühösséggel, s mikor becsukódik mögöttünk az ajtó, kizárva mindazt, ami kint történt, fejét fúrja a hónom alá, szagolgat, farkat csóvál, majd Helahozmegy és nyüsszent.
- Igen, én is látom. Hela! - Magamhoz fogom, levéve a zakómat, hogy hozzáférjek az ingujjamhoz. Erős a vérzés  és mielőbb el kell szorítani. Letépem az ujját, az anyag nem adja olyan könnyen, de ebbe a kezem remegése és az idegességtől, aggodalomtól való gyengeség is benne játszik. Akkor is letépem.
- Maradj velem, Hela, elkötöm a vérzést, rendben? - Előbb a lábánál kötöm el, majd kihalászva a zakómból a díszzsebkendőt, nyomókötést teszek a lábára, de addigra már többen jönnek.
- Csak levegőt adjanak neki! - Remegő kézzel veszem elő a mobilt, csúszik, a véres kezemmel még nehezebbé téve, de nem érdekel. Jönnek. Fogalmam sincs, bontottam-e a vonalat, csak magamhoz ölelem Helat, ráterítve a zakómat, hogy ne fázzon.
Nem hagytam magam lerázni, a rendőröket is elhajtottam, hogy majd elmondok mindent, de most Helat el akarom kísérni a kórházba. Komoran aggódva figyelem őt, fogom a kezét. Vajon ilyen érzés volt, mikor a nejem az én kezemet fogta? Míg várta, kijöjjenek a mentők? Pokoli lehetett. S nekem volt képem azt kérni, hagyjon el. Végül is.. akár évtizedekig kómában lehettem volna. Két kezembe fogom az övét és el nem engedem, csak már mikor a műtőszoba előtt nyílik az ajtó.
Csak leroskadok az egyik székre és csak beletúrok Benji bundájába, véres kézzel. Az ő vére...
Egy nővér végül elnoszogat az egyik mosdóba és kapok egy műtös felsőt és egy kiszeparált műtős nadrágot is, hogy ne véresen várakozzak, a műtét eltart egy ideig. A rendőrök sem érdekelnek, minden egyes ajtó lebbenésre elnémulok és feszülten figyelem, ki jön ki onnan.
Végül a kékkabátosok is eltűnnek és egyedül várakozom Benjivel. Hogy lefoglaljam magam, Benji végül az ölemben köt ki, őt simogatom feszülten, néha megnyalja a kezemet. Nem tessékelik ki, a segítő jelzés rajta van, s mikor mondták, velem van, a kocsiba is beszállhatott velem.
A fáradtság elnyom, a kimerültséggel együtt. A megnyugtató sötétségbe egy lövés hangja dörren, s egy ütés a tarkómon. Felriadok, és a tarkómhoz kapok. A sebhelyet tapintom ki. Mi történik? Benji néz rám sokat mondó szemeivel, de most nem értem, mit is akar mondani. Többször néz rám és bököd meg, de … csak furcsa nyomást érzek a tarkómon a jelzése után, semmi több.
Benjit szinte ledobom, ahogy végül meglátom a dokit, s hatalmas kő esik le a mellkasomról. Hálásan köszönöm meg, s mikor a szobába szállítják, egy széket is kapok, Benji pedig vizet. Kap a főnök is rövid hívást, még a folyosón, megígértem, hogy felhívom, amint lesz hír.
Aztán már csak ülni tudok mellette és pihenni. Néha el-elbóbiskolok, végül ismét elnyom az álom, ezúttal hangok kavarognak a fejemben, egy ismerősnek tartott kéz érintése, és ismerősnek tartott hang. Az arcomon a simítása....
Kicsit bosszúsan állok fel, ahogy egy nyomozó érkezik. A folyosó, ismét, holott mellette akarok inkább lenni. Újból elmondom, amit tudok, a fáradtság már ott van az arcomon, de ki akarok tartani.
A feleletem közepén egy nővér hangját hallom, éppen a szobája felől, a nevemet mondja. Félig kihajolva. A nyomozó elérti és elenged. Ajánlom is neki, amúgy sem foglalkoznék most már vele. Szinte kivágja Benji az ajtót, majd az ágyhoz érve, a fejét az ágyra teszi és úgy néz Helara.
- Hela! - Ahogy ültem mellette, minden percben azt vártam, felébred, ugyanakkor szerettem volna, ha kipihenni magát. Meglátogattam a szendvics automatát és ittam egy borzalmasan rossz műteát. De nem ez volt most az elsődleges.
- Felébredtél – mosolygok rá, közelebb húzom a széket hozzá, megköszönve a nővérenek az eddigieket és megfogom Hela kezét.
- A golyót kiszedték, most már csak fel kell épülnöd. Hogy érzed magad? - Aggódás van a tekintetemben és a hangomban is.

A fejem ürességtől kong, keresem az emlékfoszlányokat. Hiába beszélnek hozzám a nővérek, akik jelen vannak ébredésemkor, másra sem tudok gondolni, csak Thomasra és Benjire. Előbbi sziluettjét láttam álmomban, miután eszméletemet veszítettem. És Benji ugatását hallottam elfolyva, akár egy lassan némuló szinfóniát. És persze a zsibbasztó félálomban nem is igazán rakhattam össze a képét mi történt, amíg szemeim már nem az eufórikus állapot világában keresgéltek, hanem a kórterem hófehér valójában.
Talán a hirtelen rámtörő szédülés nem is annak köszönhető, ami a történt, hanem a pániknak, hogy hol van King. Elvégre az emlékeim összekapaszkodva tiltakoznak az ellen, hogy összerakjam a képét, mi lett a lövés után. Szinte csak esendőn rémlik, ahogy arra kérem, meneküljenek, és ahogy felém kap, ahogy a rengeteg vér körénk foltokat fest, én pedig csak nézem őt, miközben elbódulok. Talán pont emiatt, talán pont ezért reagálok hevesen, már-már túl sértőn a nővérke nyugtató szavaira, amíg Benji előtt ki nem vágódik az ajtó. Akkor szemeim meglelik a szőrös kis barátom körvonalait, és ettől a világ valahogy a helyére kattan bennem. Az ijedt arcom, az ideges vonásaim kisimulnak, és nevetésre vált mimikám. Felé fordulva, máris két kezem ügyébe veszem pofiját, hogy ujjaimmal szeretgessem, hogy belé kapaszkodva meggyőzem a belső hangokat, hogy minden rendben van, ha Benji itt van velem. S miközben szeretgetem őt, róla felpillantva veszem észre Thomast.
A mosolyom szelídül, ahogy felnézek rá, majd aprókat bólogatva köszöntöm. Tekintetem ugrál közte, Benji, a szék és a nővérek között. Kissé kábán, talán lassan fogom fel, hogy mi történik, de hálásan és boldogan fogadom el Thomas kezét, ahogy az enyémért nyúl. Fejem visszazuhan a párnára, szelíden nézem őt, le sem veszem róla a tekintetem. Fáradtnak tűnik, olyan fáradtnak...
- Rossz pénz... - prüszkölöm a szavakat felé, most hallva csak meg, milyen rekedt a hangom az előbbi eőlködésemtől, kiabálásomtól, hogy megtudjam, hol van, mi történt vele.
- Te hogy vagy? Nem esett bajotok? - megszorítom a kezét, gyengéden, de erőm teljességével igyekszem. Pillantásom hol őt, hol Benjit kutatja. Mosolyom arcomon ragad. - Mi történt azután? Semmire nem emlékszem... - közlöm, bár ekkor már képtelen vagyok mosolyogni. Sok seggfejjel volt dolgom a hivatásom során, de soha egyszer sem lőttek meg. Talán nem árulok el újdonságot, ha azt mondom, fegyvert ennek ellenére láttam már.
- Köszönöm, hogy megmentettél. Emlékszem rá, hogy fogtál és hogy vigyáztál rám... - mosolyom puhán visszasiklik ajkaimra, miközben szeretetteljesen nézem őt. - De most már jól vagyok, pikk-pakk összekaparom magam, neked pedig haza kéne menned pihenni. - hüvelykujjam fel-alá karistol a bőrén, cirógatom, miközben nézem áhitattal. Érzem, hogy rengeteg minden kikívánkozik belőlem e percben, de az, hogy látom, hogy él, hogy jól van, hogy mindketten rendben vannak a fáradtságot leszámítva, elnyomja a lázadó érzelmeimet.
- Szeretlek, Thomas. - mondom a szemeibe határozottan. Igazán sosem mondtam még ki, de megbánnám, ha nem tenném. Mindenért hálás vagyok neki, de az, hogy kitart mellettem, vigyáz rám, és a családomként támogat, elmondhatatlan érzéseket ébreszt fel bennem. Róla Benjire pillantok, hogy aztán feléjük fordulva, a másik, szabad kezemmel megcirógathassam az orrát.

Benji egy olyan tündér eb, akire sokszorosan hálásan tudok csak gondolni és érezni,  s hogy Helat megkedvelte, az egyértelműen látszik róla, ahogy beront a helyiségbe. Bejöhet, eleve segítő kutya, így a nővérek sem szólnak sosem. Önkéntelenül megkönnyebbülök, ahogy látom Hela mosolyát és ahogy becézgeti Benjit, aki nagy örömmel hunyorog, vagyis nagyon nagyon örül.
Meglepett komolysággal tekintek rá, s fogom két kezem közé az övét s emelem a mellkasomhoz.
- Ilyet ne mondj. Éppen, hogy nem vagy az, Hela.
Hogy látom, kezdek némileg megnyugodni. Már értem nagynéném és anyám riadt tekintetét, mikor elsőnek beléptek. Azt a bizonytalanságot. És már értem, miért olyan fontos, hogy lássanak is. Addig most én sem tudtam nyugodt lenni, hogy nem láttam Helat.
- Mi jól vagyunk. Benji is – a finom szorítására megsimítom másik kezemmel kézfejét.
- Minden rendben van most már, Hela.
- A fiúk elkapták, mi még bejutottunk a bárba – s látni őt elájulni, minden fájdalommal felért. Aggódtam érte, s remegtem, hogy el tudjam még időben szorítani a vérzést, hogy minél kevesebbet veszítsen...
De a nejem nem tudta elszorítani akkor, ott... csak ült, tehetetlenül szorítva a fejemre a kezét, s nem mert hozzá sem érni, mert félt, hogy azzal nagyobb gondot okozna...
Sok mindent megértettem ebből az esetből, s azt is, hogy Hela sokkal fontosabbá vált az elétemben, mint az elején tűnt. Lényegtelen, hogy milyen címkét ragasztunk rá: sorstárs, lélektárs, legjobb barát. Nem adja vissza mindazt, amit akkor és a műtét alatt éreztem.
- Bármikor, Hela, s kívánom, sose kerüljön sor erre többet – aggodalom csúszik vissza a tekintetembe, a megkönnyebbülés mellé.
- Minden rendben lesz, Hela – a cirógatása kellemesen jól esik, elmosolyodom.
- Rendbe jössz – rendbe kell jönnie. S nem csak az orvos szerint, az érzéseim szerint is. S hogy rám gondol, még most is, annyira ő. Annyira jó szíve van...
A kimondott szóra a szemeibe tekintek, hosszasnak tűnő másodpercekig. Tenyerét arcomhoz igazítom, finoman, hiszen tudom, a borosta tud szúrni.
- Szeretlek, Hela – felelem csendesen. Sokáig volt bennem ez a mondat. Senkit sem engedtem közel magamhoz, mert a mai napig tisztában vagyok azzal, nekem valóban minden nap ajándék. A holnap … talán sosem kelek fel másnap reggel. S egyszer már elég volt másokat kitennem annak, aminek kitettem. Mikor Hela először mellém ült, ez a félelem szólt belőlem. Udvarias zárkózottság, távolság tartás. Hogy másokat védjek. Attól, hogy este még jót beszélgetünk, s számomra már nem lesz holnap reggel talán. De Hela kitartó volt, s megértő. S a most kimondott szavak átszakították azt a maradék félszegséget, amit még mindig magam elé rántottam, ha róla volt szó. Hiszen nem engedhetem közel magamhoz. Éppen ő nem érdmeli meg, hogy holnap meg talán közöljék vele, hogy már nem vagyok...
Leveszem arcomról kezét, ha engedte odatenni, s megsimítom hüvelykujjammal tenyerét.
- Hagylak pihenni, szükséged van rá. Holnap benézek. Pihenj te is – mosolygok rá.
Benji tüsszent egyet az orrcirógatásra, de a szemei boldogan függenek Helan.
- Ha bármi eszedbe jut, amire szükséged lenne, csak írj rám, vagy hívj fel, s hozom.
Fölé hajolok, s homlokon csókolom. Az ajtóból még visszanézek rá, aztán Benjire. Benne van az őrző ösztön, s tudom, hogy most neki Hela az, akire jobban kell figyelni. Lágy mosoly jelenik meg az arcomon. Benji is befogadta a szívébe. Nem szólok rá, két másodperc múlva már pattan is, hogy a folyosóra szaladjon, s mosollyal kívánok jó pihenést Helanak.

Minden nap belestünk hozzá, Benjivel, s nem csak szórakoztattuk, elhalmoztuk minden jóval, s intéztük mindazt, amit szükséges, ő csak a pihenésre figyeljen. A rendőrségi dolgot, amennyire lehetett, távol tartottam tőle, csak annyira engedtem, amennyire szükséges volt, hogy ne izgassa fel a dolog, ugyanakkor nyugalmat is hozzon neki, hogy lássa, az az ügy is halad a maga útján.

Ha engedte, hazatérése után is segítettem neki, hiszen sok mindent nem lehet csak úgy megtenni, magamról tudom. S magamból kiindulva, aki egyszerre volt büszke, hiú és sértett, hogy egyedül is megy, csak annyira legyeskedtem körülötte, hogy ne zavarjam.
Mikor azonban már volt annyira jól, meghívtam hozzánk. Meglepi vendégségnek gondoltam, ottalvós, jót evős-ivós, filmezős estének, vagy éjszakának. Benji új ágyat kapott és boldogan hurcibálta minden olyan helyre, ahol a lehető legjobban orra lehet esni benne, de csak mellettem akart lenni. És hát az az alvóhely nagyon puha neki, puhább, mint a konyhakő például.
- Nem nyithatod ki a szemed, majd én vezetlek – mosolygok, ahogy becsukom mögöttünk az ajtót, s egy pillanatra ott hagyom, hogy gyertyát gyújtsak az asztalon, majd odavezetem. Megterített asztal, s a saját alkotásaimat kívánom megkóstoltatni vele, amit szigorúan, előtte begyakoroltam és unamolig kóstoltattam húgommal és anyámmal. Apám közölte, hogy bálna nem lesz, de a nagynéném volt a legnagyobb kritikus.
- Kinyithatod – mosolygok rá, ahogy az asztal mellett állunk. Baráti vacsora, egy nagyon szoros baráti kapcsolat. - Úgy vélem, ideje ünnepelni.

Egy örökkévalóságnak tűntek a kórházban eltöltött napok, hetek. Minden elcseszett nap az egyetlen örömforrásom King és Benji voltak. Amint előkerültek, máris eltűntek a fejem fölül a felhők - no, nem mintha félteni kéne, az osztályon dolgozó nővérek és dokik felét őrületbe kergettem -, de azért hiányzott, hogy lássam őket. És amikor benn voltak velem, nem igazán érdekelt, hogy hol vagyok. Hálás voltam minden rám szánt, és velem elpocsékolt percükért. Tudtam jól, hogy van dolguk, ezért sosem kértem, hogy maradjanak túl sokat, csak ha ő ragaszkodott hozzá. Épp eleget tett értem.
Konkrétan megmentetted az életemet...
Ahogy kiengedtek, Thomas mellettem volt. Segített a hazaúton, és még utána is, rengeteget. Amikor magamra hagyott, másra sem tudtam gondolni, csakhogy mennyire nem érdemellek meg. Rögeszmévé vált, hogy az élete is veszélybe került miattam, s hogy mennyire tiszta, és jó ő hozzám képest. Az egyetlen sötét, és mocskos dolog talán én vagyok az életében. És ő nincs is tisztában vele, miféle nőcskére pocsékolja a drága idejét. De aztán minden alkalommal, amikor már majdnem lebeszéltem magam a kettőnk barátságáról, rájöttem, hogy talán épp úgy szüksége van rám neki is, mint ahogy nekem őrá. Nem fizikailag, inkább lelkileg. Ha tudja, ha egy része sejti is, miféle dolgokat művelhettem a múltban, még akkor is elfogad. Talán azért, mert jól kiegészítjük egymást. Vagy talán azért, mert látta, és tudja, hogy milyen az igazi Hela, aki mellette vagyok... Aki lehettem volna akkor is, ha az életem úgy alakul.

Mosolyogva követem az utasításait. Már szinte nevethetnékem van a szeleburdiságán. Annyira nem tartom jellemzőnek rá, hogy ilyen meglepetéseket szervezzen nekem. De az igaz, hogy a történtek mindkettőnket megrángattak. Ő eleve sérült volt már a balesete miatt, én pedig még tetőztem ezzel az incidenssel. Az, hogy fizikailag csak nekem esett bajom, egyáltalán nem jelentette azt, hogy a lövöldözésnek csak én vagyok az áldozata. És ezt próbálom mindennap mantrázni, amikor együtt vagyunk.
- Oké, oké, nem lesek! - csóválom meg a fejem nevetve közben. Behunyt szemmel ácsorgok, amikor magamra hagy. Bármennyire is szeretnék lesni, nem csalok. Elég ostobán érzem magam, ahogy ott ácsorgok a lakás közepén, mint egy ostoba, de ettől függetlenül izgatottá is tesz, hogy mivel készülhetett nekem. - Remélem most éppen vetkőzöl! - motyogom somolyogva. Tudja, hogy csak incselkedek, de hát ez volnék én, és ebből tudhatja, hogy jobban vagyok. Hogy tényleg jobban vagyok, vagy legalábbis hogy nagyon törekszem rá!
Amikor engedélyt ad nekem, lassan nyitom fel szemeimet. Először nehéz fókuszálnom, de még a sűrű pislogás közben is rögtön kirajzolódik kedves alakja, ahogy mellettem mosolyog rám, és a vacsora! Gyertyák! Ajkaim elnyílva nézek hol az asztalra, hol ő rá. Mindkét kezem a mellkasomra tapad, elég drámaira sikerül a meghatottságom! - Ahww, King! - nézek rá meghatódottan, hogy aztán hitetlenkedve nevetve odalépjek hozzá, és jó szorosan magamhoz öleljem őt. - Jaj te! - simogatom a hátát és a tarkóját egy pillanatra. Habár a hálálkodásom a felét sem törleszti vissza annak, amivel már így is lógok neki.
- Milyen isteni illatok keringenek a levegőben! - lépek el tőle, hogy aztán Benjihez guggolva az egyik ujjam külső peremével megcirógassam az állát. - Fogadjunk, hogy az oroszlánrésze a te műved! - suttogom a négylábú pajtásomnak, aztán felkelve tőle, helyet foglalok. Tekintetem ide-oda jár az asztalon, majd mosolyom mindent mondóvá válik.
- Hm, gyertyafények! Szóval ez egy nemrandi-randi! - vigyorgok rá elégedetten, aztán csak oldalra billent fejjel nézek rá. - Köszönöm szépen! Nekem még... Nekem még sosem készült senki ilyesmivel, nagyon jól esik. - mosolyom őszintére karcsúsodik. Tényleg nem kaptam még efféle kedvességet senkitől, így ez, hogy ennyit szorgoskodott értem, nagyon sokat jelent nekem. - De már így is rengeteget tettél értem... Nekem kellett volna! - nézek rá bocsánatkérően. Ég a képem, amiért nem nekem jutott eszembe, hogy így fejezzem ki a hálámat és a szeretetemet iránta.
- És mit ünneplünk Te Drága? - nyúlok a poharamért, ha kell töltök neki és magamnak is.

Aggódtam érte, ugyanakkor nagyon optimistán néztem a felépülését illetően a jövőben. Ugyanezzel az optimizmussal épülgettem én is, noha fogalmam sem  volt, hogy ki vagyok. De fel akartam épülni, hittem abban, hogy képes leszek újra járni, beszélni, és látni is. Teljes értékű emberré akartam felépülni. S a műtét alatt is akartam hinni abban, hogy csak erre a műtétre van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon, s hogy utána már csak felépülnie kell.
A nyomás a tarkómon nem engedett, s egy éjjel lövés hangjára riadtam fel, pedig itthon néma csend honolt. Benji sem horkolt, feszült érdeklődéssel figyelte, ahogy alszom.
Piros pedig a boltban nagyon szoros barátságba került a babával, s néha azon kaptam magam, mintha figyelne. Elhessegettem a gondolatot és az érzetet, a tárgyak nem tudnak figyelni, biztos megint aláfeküdt Piros és onnan les, hitetgettem magammal.
Sofie adott ugyan nekem kristályokat, hogy azok vigyáznak majd Helara, de olyan hitetlen arcot vágtam, hogy egy rövid és velős nevetés után sarkon fordult Sofie és otthagyott. Nem hiszek benne, s nem fogom bevinni hozzá. Igaz, diliflepnit úgysem tudnának még többet a papíromra tenni, de azért nem kívánom, hogy Helat kinézzék onnan.

Nagynéném súgta oda bizalmasan, hogy itt lesz az ideje kirángatni Helat otthonról. Ránézve megértettem azt is, hogy én is bezárkóztam, s ha ő nem rángat ki erőszakkal, akkor végleg elsüllyedtem volna a depresszióban. Helyette inkább hüledeztem az indián kultúra hagyományain, s nem csak mert minden új volt. Nem értettem, mire jók a babonák és szokások. Ugyanakkor végre fejben, testben és lélekben is kimozdultam: beszélgettem, kérdeztem, és még a napfordulón hagyományos parázsjáráson is végigmentem, aminek szintén nem láttam értelmét, ám meglepődtem, hogy ha követem az utasításokat, akkor nem csak nem fáj, de még csak meg sem égettem a lábamat.
Így a vacsora ötletét is örömmel fogadtam tőle, mert kirándulni még nem merem elvinni, ahhoz erősödnie kell.
A főzési tudományomra büszke ugyan nem voltam, ám annyi szabadidőm volt, hogy lassanként egészen jól elboldogultam a főzés-sütéssel. Másrészt így valóban azt fogyasztom, amire szükségem van, s Benjinek is jut egy-egy falat. Készítés közben.
Izgulok, s félszegségem most izgatottsággá változik át. Szeretném, ha élvezné az itt töltött időt, s a megtörténteket semmissé nem tehetem és nem is akarom. Hiszek abban, hogy minden okkal történik. S éppen ezért aggaszt valahol még most is, hogy nem emlékszem semmire a baleset előtti időkre. Ekkorát tévedhettem akkor az  életemmel kapcsolatban? Lehet, nem is kellett volna túlélnem a lövést, hiszen ott volt egy kerek zárása az életemnek? Ezek a kérdések most újfent megráztak és rágódom rajtuk.
- Ne is, Benji beárul, ha kinyitod – mosolygok, s kis híján felborítom a gyertyát a nevetéstől, ahogy meggyújtom, a kérdésére.
- Nem én, Benji – de azért érzem, hogy piros az arcom, zavarba jöttem, aztán csak megcsóválom a fejem, s meggyújtom a másik gyertyát is. Ez az incselgés jelzi nekem, hogy már sokkal jobban van s ennek nagyon örülök. Még akkor is, ha tudom, esetleg nem így van. Hasonlóak vagyunk ebben talán, nem kívánjuk a másikat terhelni bajainkkal, csak élvezni egymás társaságát.
Mosolyogva várom, hogy kinyissa a szemét. Ahogy rám mered, majd az asztalra vissza, csak aprót bólogatok, mosolyogva, némileg felvonva a szemöldökömet is, hogy igen, az amit lát, az úgy is van. Az arca, a tekintete, megérte mindazt az igyekezetet, mert ezt szerettem volna elérni. Sokat jelent nekem, s ez a legkevesebb, amivel megülhetjük azt, hogy már jobban van.
Behunyom a szemem egy pillanatra, ahogy átölel. Itt van és jól van, fel fog teljesen épülni, még ha az átélt élmények vele is maradnak. Egy pillanatra felvillan valami becsukott szemeim mögött, ám az öröm érzete, hogy itt van, elfogadta a meghívást és boldog, máris tovarepteti a még fel sem bukkanó érzetemet.
- Jaj, én – mosolyodom el. - Örülök, hogy jól vagy – suttogom halkan, még a fülébe.
Nyugodtabb vagyok, mint pár perccel ezelőtt, de az igazán boldog arc Benjitől érkezik, ahogy Hela hozzálép. A válasza egy nyelvkidugás és nyalás a szája szélén, elégedetten. Na, igen, kapott pár falatot készülődés közben. Nehéz ellenállni azoknak a könyörgő szemeknek.
Segítek helyet foglalni Helának, Benji pedig máris az asztal egyik sarkához ül, mert onnan jobban tud majd falatot kinézni belőlünk. Ismerem már és csak mosolygok rajta.
Figyelem, ahogy örömteli arccal néz szét és fedezi fel a terítéket.
- Az ám! Egy ünnepeljünk vacsora – a boros üveg felé nyúl a kezem, hogy kinyissam. Előzetesen már levegőztettem, ahogy előírták. Nem igazán tudom, mi a különbség az újonnan kibontott és a levegőztetett bor között, mivel nem ihatok alkoholt, de hiszek a leírásoknak, így kipróbáltam.
- Akkor éppen itt volt az ideje, erről is élményt tapasztalni! És.. bármikor – csak ne olyan esemény alkalmából, ami mos történt vele.
- Feltéve, ha az étel finom is lesz. Akkor legközelebb rendelek – nevetem el magam, s magamnak is töltök közben a borból, noha csak egy nagyon keveset.
- Ezt ne mondd, kérlek. Neked most az volt a feladatod, hogy gyógyulj. Az étel odakozmálása, elsózása, és túlfőzése, annyira nem – mosolygok rá.
- Neked most csak egy, s nagyon szigorúan kötelező tennivalód akad – nézek rá félig komolyan. - Megkóstolni, s ha finomnak találod, akkor megenni az ételt – rendelni még mindig lehet.
Koccintásra emelem a poharam a kérdésére.
- A túlélésre és a gyógyulásodra – koccintok vele, ám nem iszok a pohárba, csak kis idő múlva az asztalra teszem a poharat.
Mind a három fogásnál izgulok, mennyire ízlik Helának, s ha látom, annyira nem jön be, akkor úgyis rendelés lesz, addig eszegetünk mást. A süteményben húgom segített, legtöbbször inkább nyúlni a krém részéből, de nem bántam. Élveztem a vele együtt eltöltött időt, végre nem a boltban mentünk egymás idegeire.
- Arra gondoltam, hogy nézhetnénk vígjátékot, kerestem párat, de ha van ötleted, mi mellett együk meg lassan a fagyit és a maradék sütit, megkeresem. Még gondoltam a táncra is, de azt hiszem, a két ballábam nem segítene most – mosolyodom el zavartan.
S eltűnök egy pillanatra a hálóban, majd egy kisebb csomaggal térek vissza, amely egy doboz, szalaggal átkötve.
- A tartalmáért nem felelek. Ezt a fiúk küldik neked a bárból – mert hogy van ahhoz képzelőerőm,  mit tehettek bele neki, mégis, megígértem, hogy átadom neki, jó kívánság kíséretében.
- Várnak vissza, s hogy mielőbb teljesen rendbe gyere. Jöjj – mostanában megint nem megy a nyelv, de nem zavar.

Soha nem volt könnyű életem, ennél fogva bár komolyan vettem a történteket, nem igazán változtattak rajtam. Persze a heg ott marad! És búcsút kell mondanom a mini ruciknak - egyelőre -, de lélekben nem ejtett súlyosabb nyomot a kelleténél. Kölyökként kezdtem az élettel való viaskodást, és bizony ez a viadal közöttünk néha még a mai napig eltart. Egyetlen dolog azonban megfogalmazódott bennem; új munka után kell kutatnom. Valószínűleg marad a terület, mert hogy máshoz nem értek, de Brooklyn nem biztonságos többé. S bár a korábbi főnökömből nem nézném ki, hogy úgy dönt ilyen aljas módon válik meg tőlem, a felesége már keményebb dió. S hacsak egy összeköttetése is volt, nem fogom megvárni, amíg egy újabb pasas felbukkan itt. Ferdinand biztosan nem tud erről, s ez maradjon is így. A kettőnk kapcsolata mindig is mérgező volt, a karika az ujján elválasztott bennünket - meg persze a gyávasága. Így átpasszolt a jelenlegi főnöknek, de valamiért úgy érzem, hogy ennek a történetnek az árnyéka nyakig benne van ebben a fegyveres bántalmazásban. Hacsak arról lett volna szó, hogy a férfi többet akar, mint amit én adni kívántam, egyszerűen letudta volna azzal, hogy egy másik nő után néz. Ehelyett inkább le lőtt volna. Ez mindenképpen személyes ügy.  
És ahogy most ismét King kuckójában ácsorgok, behunyt szemekkel, arra várva, hogy meglepetést okozzon, máson sem jár az eszem, csak hogy többé már nem csak a saját életemre van hatással az, hogyan döntök. Amint pedig ez a gondolat otthonra lel a fejemben, már kétségkívül biztos vagyok abban, hogy ott kell hagynom a bárt. Marcus - a főnök - pedig nem fog ennek örülni. Ezúttal legalább én mondhatom majd, hogy 'Sajnos az élet nem kívánság műsor.'
- Csak ugratlak, mielőtt megkopasztod szegénykét... - lágyan kuncogva csóválom a fejem. Hallom a hangján, hogy zavarba jött a megjegyzésem hallatán, ezért közlöm vele, hogy nem áll szándékomban bármiféle ilyesmit várni tőle. Egyáltalán.
A gesztus, amivel megillet, a jószándék és az őszinte szeretetnyelv, amit felém kommunikál, pontosan elegendő hozzá, hogy a karjaiba vetve magam átöleljem, és kifejezzem a hálát, és a boldogságot, amit csak tetőz a kedvességével. Nincs családom. Nincsenek olyan barátaim, mint másoknak. Ennél fogva az, amit irántam tanúsít, több annál, amit pimaszkodó szívem elbír. Elérzékenyülök tőle. Hiába kőkemény, szilárd a lelkem váza, odabenn érző vagyok. Csak úgy, mint akárki más...
- Nagyon édes vagy! Tényleg... el se tudom mondani, mennyit jelent nekem, hogy így vártál... Annyi mindent tettél értem. - mosolyogva susogom még a vállába, mielőtt elhúzódva tőle, a szemeibe nézhetnék. Egy eddig talán ismeretlen, bohókától mentes, hálálkodó tekintettel keretezve.
Elfogadom a helyet, amivel kínál és még rájátszott meglepettséggel is lesek fel rá. Nem sűrűn húzzák ki nekem a széket, hogy helyet foglalhassak, ezért elegánsan, kecsesen igyekszem elhelyezkedni. Figyelem Benjit, el is nevetem magam, hogyan helyezkedik köreinkbe, egyértelműen jelezve, hogy része a társaságnak.
- Köszönöm! - felelem szelíden, amikor Thomas a bort tölti nekem. Mosolyom szelídül, ahogy figyelem, milyen keveset tölt magának. - Biztosan isteni finom minden! Én nem kételkedem benned. - jegyzem meg a pohár után nyújtózva.
Fejem lágyan oldalra billen, amikor nem fogadja el a kijelentésem. Noha látszólag beletörődve bólintok, s elfogadom, hogy nekem valóban csak a gyógyulásra kellene koncentrálnom, azért mélyen legbelül megfogadom, hogy legközelebb én leszek, aki meglepi valamivel.
- És arra, hogy örökké így maradjunk! - fűzöm hozzá egy kedveskedő mosoly kíséretében. No, nem örökké szinglik, inkább úgy érteném, hogy barátokként. Azt hiszem, hogy habár én nem is feltétlen, ő megérdemli a boldogságot, és azt, hogy egy szerető család körbevegye. Ha más nem, a kép szélén látom magamat, mint bolond nagynénit...
Nagyon ízlenek az ételek, ennek pedig hangot is adok. Jóformán minden második falat után megdicsérem. Lévén nem vagyok túl válogatós, mindent megeszem, ami a tányéromra kerül. Az utolsó fogás utolsó darabjainál azért meg kell birkózzam vele, milyen apró gyomrom van. Elégedetten dőlök hátra, majd szelíd nevetgélés közepette hagyom Benjinek, hogy az ujjaim közül kivegye a neki megfelelő falatot. Aztán ismét Thomasé a figyelmem. Egyetértőn bólogatok a filmnézés ötletére, majd a táncénál kivirulok.
- Azért csábít a gondolat, hogy táncolni lássalak! - nevetek lágyan, lekövetke pillantásommal az útvonalat, hová indul. Kérdőn nézem, várakozón az üres teret magam körül, majd kíváncsian kiegyenesedem, amikor megérkezik az oldalamra. A fejem csóválva, elgondolkodón kémlelem a dobozt, amit átnyújt nekem.
- Jófejek! Remélem valami ütős van benne! - az asztalra fektetem a dobozt, aztán onnan felnézek Kingre. - Nem biztos, hogy ezt látni akarod. - mosolygok rá, majd felkelek a helyemről, hogy egymagasságba kerüljünk. - Köszönöm a vacsorát, isteni volt minden! Teljesen tele vagyok! Azt hiszem, hogy a fagyit ki kell hagynom, hacsak hazafelé nem akarsz legurítani a lépcsőn... - vigyorgok rá kihívóan, aztán a kanapé felé indulok, hogy ott keressem következő perceimre a fészkem.
- Neked mihez lenne kedved? - pillantok rá a vállam fölül, miközben felhúzom a térdeim és oldalvást magam alá gyűröm őket. - Nézhetünk valami pasisat is, ha gondolod! - ajánlom fel nagylelkűen, nem téve hozzá, hogy nem tartom kizártnak, hogy hamarosan elszundítok.
- Én mit tehetek érted? Egy vállmasszázs esetleg? - kíváncsiskodom.

Benji nagyon szereti Helat. Már abból látom, hogy azelőtt jelez, ahogy megérkezne. Furcsa dolgok ez az állatoknál és csak csodálattal tudok adózni érte. Most is, a lassúdó farokcsóválás jelzi, hogy korábban nagyon is boldogan verdesett és izgatottan szaglászta körbe, hogy aztán teret és utat adjon neki. S most pedig félig behunyt szemekkel figyeli, mintha értené, miről beszélünk. Nem csak a neve említése miatt.
Zavartan nevetek, s érzem, hogy az arcom még pirosabb. Pirosabb már nem is lehetne, egyértelműen ég.
Sok aggodalmam, amin úgy gondoltam, túltettem magam, feldolgoztam, felbukkantam az eset óta, s ráébredtem, van még tennivalóm velük. Közöttük van az, hogy értékes vagyok-e a  világ számára, szüksége van-e a világnak rám. Hela szavai és ölelése megnyugtat. Hiszen éppen ezt szeretném elérni, hogy jól érezze magát. S jó érzés, hogy engedi is, törődjek vele. Segített most megérteni az aggodalmam közül egy nagyon nagyot: elfogadni a segítséget, mikor szükséges, legyen az egy apró gesztus, lényeges. Mindkét félnek. Van még mit tanulnom.
A folytatásba beleborzongok. Kellemes, mert végpontot kapok az iménti gondolatmentemre és nagyon jól esik, hogy így érzi magát. S kellemetlen, mert tudom, mindez holnap, a következő pillanatban bármikor üressé válhat, hiszen bármikor kivonódhatok a képletből. S ez sokkal biztosabb, mint egy fejre eső cserép. S ez még jobban hozzá tesz a némaságomhoz. Minek ígérjek olyat, amiről orvosi papírokkal is tudom, nem igazán ígérhetek meg? És ez... ez nagyon borzasztó érzés.
- Nagyon szívesen... - megtalál a hangom, suttogón, halkan. - S örülök, hogy boldognak látlak.
A rájátszott meglepettségre az egyik kezemmel finom meghajlás kíséretébe a székre mutatok, igen, ez a felkínálás a helyfoglalásra, ilyetén módon, őt illeti. Csodálatos szépséggel libben a székhez, s foglal  helyet, képtelen vagyok abbahagyni a széles mosolygást.
- Kérlek – biccentek egy aprót. - Ezt inkább majd a... - megértem a végét, a mondatom vége bennreked, s ismét biccentek. - Köszönöm – ha tudná, mennyire jól esik!
- A barátságunkra – értem meg gondolatmenetét. Mert Helat a barátomnak tekintem, ahová eddig ő jutott be, mindenki mást kizártam onnan, voltaképpen be sem engedtem. Hela viszont megtalálta és megtette az odafelé vezető utat. S remélem, nagyon jól érzi magát szívem ezen részét, ahol a számára készítettem elő a helyet.
S elfog az a boldogság is, hogy barátjának tart. Nem gondoltam volna, hogy valaki úgy tud majd rám tekinteni, megérdemlem, hogy a barátja lehessek. Hela sokkal többet és jobb személyt érdemel, barátok képviseletében is.
Megkönnyebbülök, s egyre jobban átjár az öröm és elégedettség, ahogy látom, az étel ízlésére van, s élvezi. Várakozó pillantásom örömteli mosollyá változik, s felengedve, fellazultabban fogyasztom a a fogást. Ha mégsem jött volna így össze, úgy is boldog lennék, hiszen itt van Hela, ám ez plusz örömmel tölt el.
Mint ahogy a falatok Benji hasát, aki nagy, könyörgő szemekkel néz kettőnkre, mert az a falat az neki is jár. Párszor egy falat, igazából.
- Mint aki hetek óta nem evett – sóhajtok mosollyal, látva, ahogy az utolsó falatot képes volt elkuncsorogni Helatól. Leteszem a textilszalvétát az asztalra, s töltök ismét Helának, egyáltalán nem erőltetve a bort. Jól esik látni, ahogy jóllakottan ücsörög a széken.
Megállok és mosolygós hunyorgással visszafordulok felé.
- Megejthetjük a kérdést egy kicsivel később – ha már teljesen rendbe jött a lába. Hiszem, hogy két ballábas vagyok és nem éppen most kéne még agyon is taposnom a lábát, amire nagyon vigyáznia kéne még most.
- Nem tudom, mi lehet benne, van … az az nincs elképzelésem, mi is lehet benne. S miért nem akarom látni? - Nézek rá érdeklődő meglepetéssel, s nem várom el, hogy most bontsa ki, hiszen az ő ajándéka. Amiben egy üveg igen ütős vodka lapul és egy neccharisnya, amirbe egy lukat vágtak.
- Örülök, hogy ízlet, izgultam azért – mosolygok rá, újfent segítve a székkel, hogy fel tudjon állni. - Egészségedre!
Elnevetem magam, majd a fejemet csóválom, Benji pedig elégedetten kucorodik a nappaliban össze, az odahúzott heverőjére.
- Dehogy gurítalak le, van lift is.... és itt is alhatsz – felelem mosolyogva. Keveseknek hagyom meg, lévén a hajnalt mindig rizikósnak tartom, akkor esik meg a rohamok többsége és nem kívánok senkit sem kitenni a látványnak.
- Számomra bármi jó, és... van asztali játékom is, nem rég érkezett meg egy új játék – szeretek filmet nézni és sorozatokat, s a társasjátékokat is kedvelem, csakúgy, mint a modellezést, amit részben tanácsra kezdtem el, hogy segítsek a kezemnek, tanulni a finommotoros mozgást.
Az asztalról közben lepakoltam, a bort és a poharakat viszem magammal, a sajátomba közben már víz került. Nem kockáztatok.
- Csak, hogy érezd jól magad. Ha jól érzed magad – mosolygok rá, leülve mellé, előtte átnyújtva számára a bort. - Vagy hozzak mást? - Nézek rá érdeklődéssel.
- Azt hiszem, megvan, mit hozok – a poharat leteszem, s ismét a hálóba megyek, s egy újabb, ezúttal nagyobb dobozzal érkezek vissza, óvatosan tartva a kezeim között. Nem véletlenül teszek így s óvatosan helyezem az asztalra.
- Mielőtt kibontod, javaslom, ne rázd meg – mosolyodom el zavartan. Még nem sejti, egy kedves, négylábú, bajszos, hegyesfülű kiscica alszik benne, megvártam, míg belemászik, s elalszik, s a tetejét is csak most hajtottam rá óvatosan, mert még mindig aludt.

Meglehet, hogy az életem egy nagy kudarchalmaz, s hogy nem úgy alakult, ahogy még gyermekfejjel előre álmodtam rosszabb perceimben: egy esős délután, miután apám megszidott, vagy amikor a testvérem elverte és ő a könnyeivel az ölemben találta meg a menedékét. Akkor még elhittem, hogy felnőttként minden más lehet, hogy sokkal jobb lesz és átalakulok vele együtt. Aztán, ahogy teltek az évek és maguk alá temettek a csalódottság hullámai, feladtam ezt a nézetet. Megtanultam elfogadni és beletörődni a helyzetemben. És aztán, mintha csak mindössze a hozzáállásomon kellett volna változtatnom, megtörtént az áttörés és hirtelen lettek emberek, akik a szívemhez ragadtak. Szirupos masszává válva fogták közre a bíbor ketyegőmet, hogy aztán tudjam, ha az életem ugyanolyan sötét és borongós is, mint azokon az esős napokon, már nem vagyok egyedül. Thomas pedig elsőként foglalta el a helyét a mozgatóizmomban, méghozzá birtoklón és véglegesen. Ha a szerelmért nem is maradt erőm küzdeni, a barátaimért minden tartalék erőmet bevetném.
Nyájas talán a részemről egy ilyenfajta érzelgős pillanat kezdeményezése, de hacsak azt veszem alapul, hogy King megmentette az életemet, nem hiszem, hogy lehetne jelzőkkel titulálni a hálálkodásomat iránta. Boldoggá tesz, hogy ő is így érez, s hogy elfogadott engem úgy, ahogy vagyok.
A vacsora alatt persze Benji igényeire is figyelek, s megkínálom az étellel többször is. Hol igyekszem sunyiban, hol nem. Mosolyom kiszélesedik akárhányszor összetalálkozik a tekintetem Thomaséval, és még el is nevetem magam, amikor megjegyzést tesz a kis barátunk éhség problémáira.
- Szavadon foglak. - jegyzem meg, hálásan bólintva a kitöltött bor láttán, amibe aztán belekortyolok. Sosem táncoltunk még, pedig hacsak mókából is, de egyszer meg kell pörgetnie. Milyen barátok azok, akik még sosem botladoztak együtt?
- Mert prűd vagy. - vállam fölül mosolygok rá, egy finom kis grimasz kíséretével. Sosem sértegetném őt, most is inkább csak azért mondom, hogy játékosan húzzam, nem azért, hogy megbántsam. Ám abban lelek némi igazságot, hogy ő túl tiszta jellem a bárban történő mocskosságokhoz. Beleértve engem is.
- Még a végén megsértődök, ha olyan nőnek gondolsz, aki képes lenne bármiféle általad kreált elemózsiára húzni a száját! - rosszallóan nézek fel rá, de persze hamar elnevetem magam és megsimogatom az arcát. - Minden tökéletes. - vallom be, miközben elfogadom a segítségét ahhoz, hogy felálljak. Picit ki kell nyújtóztatnom magam, túlságosan tele ettem a pocakomat.
- Nagyon édes vagy! De az elsődleges cél az, hogy haza tudjak jutni. - mosolyom kiszélesedik. Nem szeretnék a terhére lenni, így is sokat tett értem. Mielőtt lelépek, persze el fogok mosogatni és elpakolok. Nem hagyom, hogy ő csináljon mindent, de ezt még nem közlöm vele.
- Akár film közben is játszhatunk, jó vagyok a 'multitaskingben. - kacsintok rá, ahogy helyet foglalok a kanapén, ott várva őt. Ahogy közeledik a borral és a poharakkal, nyújtózom, hogy átvehessem tőle őket. Kiszélesedő mosollyal lesek hol Benjire, hol rá. Ha társasozunk, nekem az is tökéletesen megfelel, csak még egy kicsit együtt töltsük a napot.
- Thomas. - lágyan nevetve megcsóválom a fejemet. - Ha csak kenyérmorzsát dobálnánk a galamboknak, én azt is ugyanúgy élvezném. Nem kell sem alkohol, semmi extra hozzá, hogy melletted jó legyen. - nézek rá szigorúan, féloldalas mosollyal kortyolva bele a mámorító nedűbe. Már szinte felháborodva csapok az ép combomra, amikor ennek ellenére elindul valamiért. - Te érted ezt? - lesek Benji irányába tanácstalanul, hogy aztán rosszallóan nézzek Kingre, mikor felbukkan egy nagyobb dobozzal.
- Ahgg, ne csináld már. - csóválom meg a fejem, miközben előre dőlve az asztalra rakom a poharam. Az ölembe veszem a dobozt, de még kissé dühösen lesek fel Thomasra. - Remélem, hogy nem valami drága dolog van benne, mert akkor esküszöm, hogy elfenekellek és... - de persze közben jár a kezem, és ahogy leveszem a tetejét megpillantom az apró szőrgombócot. Ajkaim rögtön elválnak egymástól, ahogy szemöldököm is szomorkásan, de mégis boldogan ugrál fel-le. Képtelen vagyok elhinni, hogy jól látok, amíg bele nem nyúlok, hogy a puha bundást a kezembe vegyem. - Hé, hát szia! Te meg hogy kerülsz ide tökmag? - kíváncsiskodom, ahogy aprócska, még bóbiskoló, sűrűn pislogó szemeibe lesve magamhoz emelem. - De aprócska vagy! Életem... - cirógatom, aztán nevetve felnézek Thomasra, már szinte könnyektől ázott szemekkel. Sohasem volt még háziállatom, de most, mintha a világom szürke területei is hirtelen életre kelve, színeket kapnának. - Köszönöm szépen! - ahogy egyik kezemmel ölelem az apró cicát, addig a másikkal King felé nyújtózom, hogy lerántsam magamhoz, és megöleljem őt hálám jeleként. - Mostantól megoszlanak a költségeim, hiszen van egy új lakótársam.. - húzódok hátrébb, hogy újfent a kis karmossal foglalkozhassak.

A mosolyt minden alkalommal viszonzom, jó látni, hogy boldog. Még akkor is, ha tudom, semmilyen mosoly és öröm nem képes kimosni azokat a jeleneteket és képeket, amik a sikátorban történtek, s míg a mentőre vártunk. Vajon ő is ezen ment át, ahogy várta a mentőket akkor, velem? Látni, hogy igazából semmit sem tud tenni, hogy nem tudja a kezében tartani az eseményeket? Aggódtam Helaért, egyedül Benji jelenléte nyugtatott meg, míg várakoztunk, noha tudtam, érzékeli a feszültségemet.
- Meghívás elfogadva... felkérés – mosolyogva javítom ki a szavaim, az eset óta visszaestem a beszédben, a szavak makacsul ragaszkodnak, hogy nem jönnek ki, vagy éppen más jön elő helyette. S szeretnék vele táncolni, mert az azt jelenti, jól van a lába.
Nem is a válaszra, sokkal inkább a finom grimaszra nevetem el magam, zavartan megvakarom a tarkóm. Merthogy nem tudom, az vagyok-e. Még nem voltam olyan helyzetben. Vagyis... igen, csak nem tudok róla.
- Az beleszámít, hogy egy szál semmiben flangáltam végig a kórházi folyosón, felébredés után? Igaz... nem tudtam róla – megint piros a fülem. Nekem nem volt kínos, fogalmam sem volt, hogy éppen sétálok a folyosón. Bekapcsolt az alvajárásom, ami se előtte, se utána nem létezett, ám legalább jelezte a dokik szerint, hogy remény van arra, hogy rendbejöjjek.
Kíváncsi értetlenséggel mosolygok rá. Talán mégsem ízlet az étel. Már nyitnám a szám, hogy mondja el, melyik és mi nem ízlett benne, akkor úgy készítem legközelebb a számára, mikor hozzáér arcomhoz s válaszának folytatása is megérkezik.
- Örülök – mosolyodom el szélesebben, zavartan a padlóra pillanatva egy másodpercre.
- Rendben – bólintok. Más talán elszomordna, én azt fogadom el, hogy nem kíván a terhemre lenni (sosem volt és nem is lesz terhemre), s hogy neki is megvan a maga élete, tervei és ebben egy reggeli otthon kelés is beletartozik. S mindentől függetlenül, minden másodpercét élvezem, amit Helaval töltök.
- Megpróbálhatjuk – még a monotasking is nehezen megy, ám nem zavar, ha belesülök. Ez játék. Leveszem a polcról a dobozt, Benji kíváncsi típus és noha a könyveket már nem szedi le a polcról, minden mást igen, mert kíváncsi rájuk.
- Van film, amit berakhatunk, csak találjam meg – s le is csúszik a dobozról, mivel egyszerre érkeztek meg, egy csomagban és rá is tettem, úgy raktam a polcra. - Ezért nem találtam... - felé tartom a DVD borítóját, majd mind a kettőt a kezébe teszem. Benji már egyből ott van, érdeklődve figyeli, a borra csak elrántotta a fejét.
A válasza nagyon pozitívan lep meg. Megértem, hogy már megint túlpörögtem a kérdést, holott a lényeg éppen az, amit én is éreztem az imént.
- Túltoltam, igaz? - nézek kérdő bűnbánattal, hol Benjire, hol Helara. - Nekem is csak az számít, hogy most itt vagyunk, együtt.
- De azért .... - húzom tovább azt a húrt, némileg már szégyellve, hogy ennyire túlgondoskodom. Tudom, hogy másoknak ez teher lehet.
- Még mielőtt leszúrnál két szép szemeiddel, előbb nyisd ki a dobozt. Utána ráér a ledöfés – tudom, hogy szeretetből néz rám dühösen én pedig az sem tudom, hogy egyáltalán jó ötlet volt-e a macska, így, ezek után. Nagyon fontosak nálam mások érzelmei, és hogy jól érezze magát.
- Nem tudom, kinek mi a drága... - s a végére egy apró mosoly meg is jelenik a szám sarkában, ahogy felismeri a kis szőrmókot.
Benji izgatottsága csak a félszegségemet múlja felül, mégsem megy közelebb, csak a nyakát nyújtogatja. Bemutattam neki, hogy ne akarja mindenáron kirámolni a dobozból, s hamar megszokta a jelenlétét.
Ahogy felnéz, elnémulok. Ha tudná, mennyire szép így! Hogy boldog és örül! Önkéntelenül elmosolyodom, megkönnyebbülten. Nem nyúltam mellé a meglepivel.
Ahogy megfogja a kezem, s levon magához, végül átölel, viszonzom az ölelését. Megsimítom hátát. Ráfér egy társ, még ha nem is éppen kétlábú. S az ötlet is onnan jött, hogy minduntalan kiscicával láttam őt. Míg egy reggel nyávogásra nem lettem figyelmes az utcasarkon, ahogy mentünk sétálni Benjivel. Kabátom alá vontam, s sétáltatás közben megejtettük az állatorvost, s már akkor tudtam, ez az a cica, akivel állandóan láttam őt.
- Szőrös is, hangos is, de nagyon szeret dagasztani – mosolyodom el.
Leülök mellé, s hagyom, hogy elmerüljön az új társaságában, aki lelkesen dorombol. Benji mellém ül és hunyorogva, lihegve nézi a jelenetet. Megvakarom a fülét, néha simogatom.
- Na, mit szólsz, őrá várt – Benji szemei a macskán és Helan, tudom, hogy örül, akkor szokott ilyen képet vágni.
- Volt már dokinál is, kutya, azaz cicabaja. Megvan az orvosi könyve is, odaadom majd – aztán elhallgatok, s hagyom, ismerkedjenek egymással.

Amikor nem túl feltűnő, elnézegettem ők. Evés előtt és közben is. Most, utána is. Amikor Benjire figyel, vagy pakolászik, eltekint. Én őt nézem. És azon gondolkodom, hogy el kéne mondanom, hogy munkahelyet váltok. Manhattan nincs a szomszédban, és az új műszak, a váltás miatt megeshet, hogy nem fogjuk annyit látni egymást, mint eddig. De a kedveskedése miatt nincs szívem belekezdeni ebbe a beszélgetésbe. Olyan nekem, mint egy testvér. Az elveszett öcsémért talán így kárpótol az élet? Ki tudná ezt megmondani.
- Rendben! - bólintok katonásan, tudomásul véve, hogy szavát adta rá, hogy egyszer megtáncoltat. Ha másnem, az esküvőjén.
Elnevetem magam, amikor elmeséli a kórházi élményt. Egyik kezemmel meg kell dörzsölnöm az arcomat is közben. - Akkoriban volt a hírekben, hogy az egyik osztályon rendkívüli esemény miatt rengeteg nő kapott szívinfarktust örömében? - ugratom. - Kár, hogy nem láttam! - kacsintok rá. Tudja, hogy szeretem húzni, de sosem gondolom igazán komolyan. Thomas jóképű férfi és kell neki az önbizalom, tőlem pedig mindig megkaphatja.
Ahogy telnek a percek, csak mosolyogva figyelem a háttérből, hogy rápörög arra, mit csináljunk. Hacsak egy újságot nyomna a kezembe, és be feküdhetnék mellé a kanapéra, vagy csak úgy általánosan, bármi nélkül, már az is tökéletes program lenne. És ezt az észjárást Benji is leköveti. Rámosolygok a négylábú barátomra, megcsóválva közben a fejem, hogy jelezzem nonverbálisan felé, a gazdija megint pörög.
Amikor aztán rákérdez, hogy tényleg túltolta-e, csak széles mosollyal bólogatok, igen serényen. Mert tényleg túltolta. El is vigyorodom. - Túl jó ember vagy erre a hitvány világra, Thomas Kingsley. - mondom a szemeibe, őszinte somollyal a képemen. Ami hát igencsak bosszússá válik a doboz láttán. Megcsóválom nemlegesen a fejem, és Benjire pillantok. - Szerinted is lüke? - kérdem, de amint lekerül a fedele és megpillantom benne a kis apróságot, aki mostantól úgy fest hozzám tartozik, rögtön meglágyulnak a vonásaim.
Boldoggá tesz a szőrmók, ahogy a kezeimbe vesz. Hol rá nevetek, hol Thomasra. Még egy ölelést is lopok magamnak tőle. Nem győzök betelni vele, milyen apró és milyen aranyos! - Ed'elek meg! - szét olvad a szívem, miközben forgatom a kezeimben, és kiszélesedett mosollyal vizsgálom minden porcikáját. Bólogatok King megjegyzéseire, értőn. Sosem volt még háziállatom, fogalmam sincs, hogy mennyi mindent kell beszereznem, de már most látom, hogy a fizetésem felét rá fogom költeni és el fogom kényeztetni.
- Ahhh, meghalok, olyan édes! - vigyorgok Thomasra, aztán Benjire is rá lesek. - Sunyi, te meg nem mondtál semmit róla! - aztán megcirógatom Benji buksiját is. Eljátszok a cicával, belefészkel az ölembe, így én vele együtt belebújok a kanapé melegébe.
- Hogy fogok eljárni otthonról? Nem lesz szívem ott hagyni... - nézek fel Thomasra lágyan nevetgélve a kijelentésemen. De valóban olyan aprócska, hogyha nem volna muszáj, nem hagynám el őt többé sosem. Miközben a kis szőrössel babrálok, Thomas felé dőlök és a vállára hajtom a fejemet, ha engedi. - Köszönöm! - motyogom. - Nagyon sokat tettél ma értem! És végre megint van egy családom. - belebújok arccal a karjába, dörgölőzve picit. Jól esik és szükségem van rá, így ha nem orrol meg rám, akkor kismacskástól közelebb fészkelek hozzá. Lenyúzva a cipőimet, felpakolva a lábaimat, féloldalt belebújva a szférájába, ölben a tökmagommal.
- Egy picit így maradhatunk? - hosszú-hosszú éveken át nem volt senkim. És most hirtelen egy kissé megvisel - jó értelemben! -, hogy hárman is akadnak, akiket hívhatok családomnak.

Elmosolyodom a rendbenre. Meg fogja bánni, igazi kétballábam van, legalábbis a modern táncokban, vagy mikben. Nem meg a ritmus, vagy nem tudom, de nehezen állok rá a ritmusra. Mások cáfolják, hiszen akkor énekelni sem tudnék. Nem tudom, még gondolkodom rajta, s úgy érzem, nekik szeretnék igazat adni. Mert szeretnék minél több mosolyt látni Hela arcán s a tekintetében örömöt. Megérdemli.
- Ó, hogyne – zavaromban elnevetem magam és a ráknál is pirosabb lesz a fülem, a tarkómat is megvakarom.
- Ugyan – a földre szegezem a szemeim, nem merem megmutatni a zavaromat s ugyanakkor örülök a jókedvének és az ugratásának. Mosolyom ezt tükrözi, zavarom helyett.
Benji prüszköl egyet, jelezve, hogy igen, úgy van, ahogy mondom, s még a farkát is enyhén megcsóválja. Tényleg túlpörögtem, s Helanak még pihennie kéne, izgalmak nélkül.
- Jól van, jól van, értettem – mosolyodom el. Visszaveszek, ám, amiket még tartogatok, azt szeretném, ha Helaé lenne.
- Amnéziával könnyű – vágom rá egyből, aztán eljut a tudatosabb agyamig is, mit mondott, s bocsánatkérően nézek rá, mosollyal. - Inkább csak felesleges.... - suttogom halkan, ahogy a szoba felé haladok.
- Lüke? - elnevetem magam, legszívesebben átkarolnám.
Izgatottan lesem az arcát, várva, milyenné válik, mikor rájön, ki is lapul a dobozban.
Néma csodálattal nézem, ahogy szíve és lelke a kis szőrmók felé nyit s azonnal befogadja. Csodálatosak ketten, s ahogy ránéz a bundásra, már tudom, ők valóban egymásra vártak.
A becézgetésre, és a reakcióra csak nézni tudok, ezt a boldogságot lehetetlen szavakba önteni, amit most érzékelek.
Benji nyal egyet a száján és aztán gyorsan becsukja, mintha ezzel jelezné, tudott ám, de nagyon is! Atyáskodott felette, miután először meglátta. Nem tudtam leválasztani róla, mindenáron fel akarta ébreszteni, bökdöste, aztán nyugodott meg, hogy a füléhez tettem az alvó macska pocakját, hogy meghallja a szívverését. Furcsa egy négylábú, s én így imádom. S Helat is, ahogy teljesen a macska hatása alá került.
- Majd Benji vigyárz rá – mosolygok vissza Helara, miközben Benji is a társaságba akar tartozni, s feltornássza magát a kanapéra, a másik oldalamra, s a derekamra teszi a fejét, úgy figyel, hol Helara, hol a kis gombolygra, s látni a rajongást a szemeiben, az izgatottsággal együtt.
Ahogy nekem dől, úgy helyezkedem, hogy mindkét oldalról jusson belőlem, s Hela is kényelmesen kucoroghasson.
- Bármikor, Hela – felelem halkan, nekidöntve a fejemet.
A dörgölőzésre elmosolyodva tekintek rá.
- Kiscica a nagyobb cicának. Jó ötlet volt, már látom.
Még jobban helyezkedik, Benji a derekamnál leparkol, s úgy helyezkedik, hogy Helaból is kapjon egy kicsit, miközben úgy rendezem a lábaim, hogy Hela át tudja nyújtani rajta sérült lábát.
- Ühüm – nem érdekel a film, a táblajáték. Ezt, a mostani pillanatot szeretném örökké tartóan elnyújtani, hogy Hela végre megkaphassa azt, ami mindig is járt neki. A nyugalom és a biztonság elenyésző töredéke mindannak, ami ebbe beletartozik.

Nagyon is értékelem, hogy King' megtesz értem ennyi mindent. Fogalmam sincs, hogy minek köszönhetem a kitüntetett kedvességet, amivel megjutalmaz, mert jól tudom, hogy nem vagyok méltó rá. Mégis jól esik, hogy szeretettel gondol rám. Hosszú évekig nem volt ebben részem. Amióta az életembe került, enyhíti a fájdalmat, amit a múltam révén hordozok magammal. Nyilván, nem pótolhatja az elveszett öcsémet, ezt jól tudom én is. De elfogadtam, hogy az élet talán vele próbál kárpótolni azért a rengeteg rosszért, ami megtörtént. És az, hogy van nekem, hogy mellettem van és vigyázunk egymásra, nagyon sokat jelent nekem. Ő a családom! Ő lett a családom. Akkor is, ha tudom, hogy egyszer vége szakad. Mert be fog következni. Lesz egy nő, aki az életet fogja jelenteni a számára, és aki nem fogja jó szemmel nézni, hogy bejárok hozzá, hogy a kanapéján alszom, vagy hogy egy tálból esszük a fagyit, vagy hogy elmosogatok nála, hogy az ölébe hajtom a fejem. Én pedig el fogom ezt fogadni, mert a legjobbat akarom neki és nem akarok versenyezni senkivel sem. A szeretetem iránta soha sem fog eltűnni, mindig fontos lesz nekem, és az én ajtóm mindig nyitva fog állni előtte, ha szüksége lesz rám, de tudom jól, hogy mikor kell majd félre állnom. Én is nőből vagyok!
Elnevetgélek vele. Élvezem, ha zavarba hozhatom, de a tekintetem rajta állandóan árulkodik a csodálatomtól ettől függetlenül. Mégis jó érzés látni, ahogy elpirul. Minden együtt töltött perc ajándék nekem. Mellette ráleltem egy olyan nyugodt, kedves oldalamra, amit előtte nem ismerhettem. Sosem volt előtte senki, aki kitartott volna mellettem ilyen hosszú ideig. A macska miatt először csak mosolyoghatnékom támad, élvezem a cukiság-faktort, amit megütnek Benjivel közösen. De aztán az érzés átalakul bennem, és elérzékenyülök attól, ahogy így együtt vagyunk.
Képtelen vagyok uralkodni az érzései alá temető pillanatnak, így arra kérem, hogy engedje meg nekem, hogy egy kis időre rátámaszkodjak. Ismer, sosem szokásom ennyire belefészkelődni a szférájába, de most úgy érzem szükségem van rá. Amennyire csak tudok a közelébe vackolok. Behunyom a szemem, és próbálok a jóra gondolni. A ma estére, a mosolyára, a zavarára, a nevetésére, ahogy elpirult, az illatára, és ahogy így négyesben itt ücsörgünk.
- Anyatigris leszek. Jobban fogok rá vigyázni, mint az életemre. - motyogom a vállába bújva, miközben az ujjaim a szőrös gomolyagon járnak fel-le. Benjihez is elnyújtózok, hogy megvakargassam az állát, miközben Thomas felpakolja a sérült lábam. Jólesően felsóhajtok, de nem vagyok hajlandó odébb mászni, átkarolom a felém lévő karját.
Mosolyom kiszélesedik, amikor beleegyezik, hogy egy kicsit így maradhassunk. Nem szeretném, ha kínosan érezné magát velem ebben a helyzetben, vagy ha kényelmetlen lenne a számára valami miatt, de szükségem van rá, hogy mentálisan megörökíthessem ezt a percet és elraktározhassam, jó mélyen magamban. Ennyi gyengédséget, törődést és szeretetet már nagyon régen nem kaptam senkitől sem.
- Ugye tudod, hogy nem lehetek örökké a pajtid? Egy nő sem fogja tolerálni a jelenlétem. Tudod? - kérdezem halkan. Nem akarom elszomorítani, vagy baljós felhőket festeni a kettőnk barátságának makulátlan égboltjára, de tudnom kell, hogy tudja-e. Ha nem, akkor fel kell készítenem rá, hogy be fog következni. A szőrgomolyag közben elaludt, így már csak miatta sem mocorgok, s jobb is, hogy nem teszem, mert olyan szomorúvá tesz a képe annak, hogy egyszer vége szakadhat a kettőnk egyvelegének, hogy nem akarom, hogy lássa ezt rajtam. - Ott hagyom a bárt. - teszem hozzá, hogy eltereljem a témát, erősítenem kell a hangomon. Hacsak belegondolok, hogy egyszer ennek vége lesz, megfájdul a szívem. Ráadásul azzal, hogy lelépek a közös meló helyről, csak még egy közös helyet veszítünk...
- Ha nem leszel boldog, vagy nem lesz hová menned valami miatt, vagy csak összegyűltek a fejed fölött a hullámok, mindig gondolj rá, hogy én szívesen fogadlak. Okés? - kérdezem halkan, ahogy orrom hegyével ismét a vállára rajzolok pici köröket, bújva ezáltal.

Ritkán engedek bárkit ennyire közel magamhoz. Legfőképpen azért, mert ha közel kerül valaki hozzám, furcsa érzeteim támadnak. Ez az érzés újfent elfog, ahogy Hela hozzám bújik. Mintha valaki más érzete lenne bennem, s nem látom, kié. S minden esetben más és más tudat van mögötte, aki tudom, nem én vagyok. Az az érzet más. Ami összezavar, összekuszál és egyben állít figyelem pontba.
Most azonban csak engedem, hogy átöleljen ez az érzet, s visszaadjam mindazt, amit érzékelek. Nem tudom, mi ez, és úgy vélem, mindenki érzékeli, így nem szokásom beszélni erről.
- Arra itt leszünk mi. Igaz, Benji? - Pillantok rá. Az, hogy megvédte Helat, ahogy kiállt érte, nagyon megfogott. S az is, ahogy feszülten ücsörögve volt ott mellette, toporogva, s néha meg-megböködve, meg-megnyalva, nyüsszentve, mikor elájult. Tudtam, hogy mind a kettőnkért aggódik, s hogy Hela nem mozdult, érezve a vér illatát és még jó ég tudja mit, amit mi nem, nagyon nagy önuralomról és szívről árulkodott.
Nyugalom telepszik rám, ahogy még jobban nekem dől, s így maradunk. Nem vágyom beszélgetésre, nincs rá szükségem. Ezt a meghitt csendet vágyom, hogy maradjon, ha nem is örökre, csak éppen annyira, hogy el tudjak merülni benne.
A kérdése hirtelen üt meg, ránt le a nyugalom él nélküli lépcsőfokáról. Elnevetem magam. Tele keserűséggel, önutálattal.
- Ugyan ki akarna belémszeretni? Egy olyan kriplibe, mint én? - Akit eltemethet bármelyik nap? - Szerintem... a te kezed előbb fogják lecsapni és akkor aztán állhatok a szőnyeg szélén - váltok inkább viccelődésbe, takarva mindazt, ami felbukkant bennem. Ugyanakkor tudom, hogy egyszer majd eljön Hela életében az a pont, amikor jön valaki és kibérli azt a helyet a szívében, amitől én azonnal gyanússá válok annak a valakinek a szemében és nem fogja jó szemmel nézni azt, ami közöttünk van. Aztán lággyá válik a hangom. - Barátok vagyunk. Ebbe képtelen beleszólni bármi – mosolyodom el keserűen. Nem vágyom már jó ideje kapcsolatra, hiszen az elsők között tettem le erről.
- Te mindig az életem része leszel, Hela. Történjen bármi. S addig, amíg igényt tartasz a barátságomra. - mert ha nem kérnek belőlem, odébb állok.
Benji a derekamra teszi a fejét, éppen, hogy az orra belefúródik a kis pocakos bundájába, ahogy szunyókál.
A folytatásra pár másodpercig hallgatok.
- Megértelek, Hela. Erre akartalak én is kérni, még akkor is, ha semmi jogom hozzá. Aggódom érted – felelem csendesen. Nem akarom, hogy megsérüljön, soha többet. Ám nincs jogom beleszólni az életébe.
- Héj-héj, egy munkahely elhagyása nem jelenti a barátságunk végét – simítom meg arcát, megérintve azzal, ahogy hozzám bújik, s zavarában cselekszik.
- Barátok vagyunk. Az ajtóm eddig is és ez után is nyitva áll. Az csak egy munkahely, a barátság pedig nem helyhez kötött. S örülök, hogy te is így érzed – mosolygok rá.
Hagyom kényelmesen elhelyezkedni, s már nem érdekelnek a szavak. Együtt lenni vele, s hogy életben van, sok mindent jelent számomra. A barátságunkkal együtt.