anton & chad

I see this life like a swinging vine, swing my heart across the line, in my faces flashing signs

Bárki bármit mondjon, én szerettem Bronxot. Szerettem Mount Edent, az ütött-kopott barnás és vöröses tömbházakat a közéjük zsúfolt apró, többnyire szemétben úszó parkokkal és összekakilt kutyafuttatókkal, a Seafood House INC-t, a La Sabrosura éttermet, és még sorolhatnám. Lehet, hogy a Bronxban élők 72 százaléka nem tanul tovább középiskola után, lehet, hogy a lakosság kevesebb, mint felét teszik ki az 5 év felettiek és a 40 alattiak, lehet, hogy az összes bronxi ember 30 százaléka mélyszegénységben él, és lehet, hogy a miénk a lehető legrosszabb bűnözési statisztika egész New Yorkban, de én akkor is szerettem. Itt születtem, itt nőttem fel, és azt hittem, hogy itt fogom leélni az életemet – ha nem lőnek le valahol az utcán, persze.
Azt azonban nem kalkuláltam bele a lelkesen elképzelt jövőképembe, hogy még egy bronxi lakás bérleti díját sem fogom tudni hosszútávon úgy fizetni, hogy az ne legyen erőteljesen negatív hatással az életszínvonalamra. Tisztában voltam vele amikor eldöntöttem, hogy szociális munkás leszek, hogy nem lesz egyszerű, de arra nem számítottam, hogy még annyira se boldogulok majd, mint anya, aki kettőnket tartott el egy nővéri fizetésből. Alig egy évvel a kiköltözésem után azonban nyilvánvalóvá vált; nem tudom egyedül fenntartani magam, legalábbis még biztosan nem, nem áll módomban egyedül maradni. Azt rögtön tudtam, hogy anya terhére sem akartam megint lenni - mennyit hallgathatnám azt Fito bácsitól -, a lakótárskeresés tűnt hát a legjobb próbálkozásnak.
Az én lakásom kicsinek bizonyult még egy emberhez, maradt hát a költözés. Egy darabig foggal-körömmel kapaszkodtam Bronxba, de amikor a harmadik lakásnéző körúton sem éreztem magam teljesen biztonságban a potenciális leendő lakótársaim körében – akik dohányzóasztalán szép, gondos sorokban állt valami fehér por, BIZTOSAN liszt -, inkább megadtam magamnak a józanésznek, és szélesebb körökben is kutakodni kezdtem.
Így jutottam el Brooklynba és Anton Wallendához. Igazából csak kétszer találkoztam a sráccal (aki lehet, hogy idősebb nálam, talán nem kéne srácként hivatkoznom rá), de hazudnék, ha azt mondanám, nem fogott már meg elsőre is a cirkuszi múltjával és az állatszeretetével. A második alkalommal, amikor a szerződést kötöttük, Dextert is magammal vittem, és Anton megígérte, hogy megtanítja néhány trükkre. Tudtam, hogy gyönyörű barátság lesz a miénk, és ha Anton gondos odafigyeléssel is takarítgatta az ijesztő számú kamera és kameralencse kollekcióját az ebédlőasztalnál, míg én a szerződést olvastam, hát egye fene. Rákerestem néhány lakótársas appon, nem találtam semmi negatívat, és különben is, nyomozóként dolgozott, ha jól tudom, a rendőrségnél éves szinten vannak pszichológiai vizsgálatok, nem lehetett teljesen bolond. Talán pont a munkájához kellett. Vagy nagyon szeret természetfotózni. Fizetéskiegészítés, vagy ilyesmi, a rendőrök se keresnek túl jól.
Már a hét elején átvittem a legtöbb holmimat, hála Toni néni fuvarozásának, így ma már csak egy sporttáskával és a pórázra fogott Dexterrel érkeztem meg a társasházban a 3B-vel fémjelzett ajtó elé. Kulcsom már volt, mert Anton mindenre gondolt, úgyhogy az új költözések izgalmával használtam első alkalommal a zárban, és léptem be.
- Üdv, lakótárs! – intettem a pórázos kezemmel vigyorogva, a lábammal lökve be magam után a bejárati ajtót. – Mi újság? Valahol van két söröm – emelem meg a sporttáskámat -, rendeljek mellé egy pizzát? Én állom! Laza beköltözős-vacsora, ilyesmi. Mesélhetnél még arról a cirkuszi vérvonaladról!
A táskámat a két sörre való tekintettel óvatosan az ajtó mellé helyezem, és lecsatolom Dextert a pórázról. Nem különösebben zavartatja magát, szaglászva indul körbenézni. Érezheti a holmijaimat, mert a leendő-új szobám az első irány, ami felé a körmei kopognak a padlón. Ekkor nézek csak igazán Anton felé, aki éppen… vasal? Egy mellényt. Várjunk, az egy golyóálló mellény? Mi?
Zavartan nézek az arcára is, de nem osztozik az értetlenségemben. Gondolom, ez valahol várható volt, biztos nem a semmiért vasal. Azt se tudtam, hogy ezek tudnak gyűrődni.
Elcsípem, ahogy a szája elé emeli a mutatóujját, és csak most esik le, hogy telefonál. Megértően bólintok, és egy pillanatig nem tudom, mihez kezdjek magammal. Egy pár napig még úgysem fogom magam itthon érezni, kipakolni pedig semmi kedvem. Elég volt mindent összepakolni, most egy darabig dobozokból akarok élni, és káoszt teremteni magam körül, hogy megszokjam az új környezetet.
Tétlenül lóbálom a karjaimat, mígnem a leülés mellett döntök a vasalódeszka közelében. Anton egy darabig csak hümmög valamit a telefonba, én pedig egy vidám ritmust ütlegelek a combomon, jobb híján.
- Imádnám, ha a melleimmel játszanál, Jerry – szólal meg hirtelen az újdonsült lakótársam, én pedig döbbenten kapom fel a fejem, noha azt nem tudom eldönteni, hogy ez az elhangzott mondatnak szól-e, vagy Anton női hangjának. Mi az isten?
Szinte bepréselem magam a székem támlájába, és nem tudok mást tenni, csak hevesen pislogni. Lehet, hogy mégis rosszul döntöttem volna? Jogos, hogy most félek, vagy csak bizonyos információk hiányában vagyok? Ez ilyen nyomozós dolog?
Semmit nem értek.
- Ááá… munkaügy? – tátogom reménykedve. Kérlek, mondd, hogy igen.

769, | ⚶

anton & chad

I see this life like a swinging vine, swing my heart across the line, in my faces flashing signs

Sosem gondoltam magamra úgy, mint félős típusra, noha meg kell hagyni, nem hiszem, hogy voltam már valaha is igazán félelmetes szituációban, és az, hogy nem féltem a sötétben és a legtöbb horrorfilmet viccesnek találtam ijesztő helyett, nem volt egyenértékű azzal sem, hogy bátor vagyok. Elvégre Hugrabugos voltam, nem Griffendéles.
Most viszont azért elég erős a kísértés, hogy addig-addig próbálkozzak, amíg nem tudom magam valahogy behajtogatni a szék alá, amibe leültem, és elhoppanáljak innen, vissza Bronxba. Tessék, mindig mindenki Bronxot szidja, erre itt vagyunk Brooklyn kellős közepén, és semmi még csak hasonlót sem tapasztaltam soha otthon! Ezt kapd ki, statisztikai hivatal.
Nem szoktam ennyire előítéletes sem lenni, de ezt szerintem részben annak is köszönhetem, hogy nem sok dolog van, amit úgy hirtelenjében el tudnék képzelni, és ne láttam volna már New York utcáin. A múltkor a Central Park mellett sétálva megakadt a tekintetem egy T-Rex jelmezes kocogón, az Istenért. Eltorzított hangú nyomozóhoz ellenben még nem volt… szerencsém? Balszerencsém? Igazából ez lenne a kisebb probléma, mert ezt le tudnám nyelni, igazából a maga módján kifejezetten menőnek is találnám, a gond valahol a mondandóban rejlik. Jerry… és mellek… mármint, tudom, hogy 2020 van, nincs bajom a transzneműekkel (pánként vicces is lenne, ha én lennék homofób), de… ez valahogy nem annak a helyzetnek tűnt, ami ténylegesen ebbe a kategóriába tartozna.
Nem a legbüszkébb pillanatom, de erőteljesen habozok Anton kéznyújtásának elfogadásával kapcsolatban. Vadul váltogatom a tekintetem a keze és a szeme között - bár ahogy nézem, én lehetek a lista legalján, ha a figyelme megosztásáról van szó, szóval talán észre sem veszi -, mielőtt az udvariasságom erősebbnek bizonyulna az életösztönömnél, és egy kissé felemelkedve meg nem ráznám a kezét.
Aztán gyorsan el is engedem, egyrészt mert azért VALAMENNYI életösztönöm még nekem is akad, másrészt pedig ahhoz a ponthoz érkezhetünk, ami azt hiszem, egy filmben a tetőfoknak felelne meg; valamit csinál a laptopja - amit eddig nem is vettem észre, és ami a reakciójából ítélve fontos lehet -, mert a vasalás hirtelen elfelejtődik, ő pedig nyögdécselve ugrik a géphez. A vasaló gyengéd füst kíséretében égetni kezdi a deszkát, én meg elvörösödve ülök pislogás nélkül a helyemen, és olyan erőteljesen szorítom a karfát, hogy félő, leszakítom. Nem mintha annyira erős lennék, de álmodozni lehet.
- Öööö… a sör. Persze – térek magamhoz lassacskán a sokkból néhány perccel később, amikor már Anton is határozottan csak Antonnak hangzik, és nem Anton és Antonella keverékének. A lakástűz veszélye sem áll fenn, noha a padló kissé vizes lett az ásványvíztől.
A táskámért nyúlok, és indokolatlanul sokat balfaszkodok a cipzárral, mire sikerül kinyitnom, és előhorgásznom a táska tetejéről a két üveg sört, meg egy nyitót. Mert mindig legyen nálad nyitó, mindenféle alkoholhoz. Az első és legfontosabb tanács, amit tinédzserkorodban kaphatsz, érdemes hát megfogadni.
Kinyitom mindkét sört, előbb Antonét, hogy aztán rögtön oda is nyújthassam neki, és a sajátomat is megszabadíthassam a fémkupakjától, mert egek, nagyon meg kell húznom. Így is teszek, addig is van időm egy kicsit rendbe szedni a gondolataimat. Valamilyen információnak nem vagyok a birtokában, ez egyértelmű, és különben is, mindenre van logikus magyarázat. Nem kellene a legrosszabbtól tartanom, Anton rendőr, biztos jó oka volt átkísérni valakit a… hmm, a legkellemesebb pontján.
Oké, ez undorítóan hangzik, visszaszívom.
- Szóval… - szólalok meg, amikor úgy érzem, felesleges tovább elnyújtani a csendet, amit reményeim szerint csak én érzek ennyire kínosnak. – Elárulod, hogy mi volt ez? – mutatok a laptop felé. – Ha nem… nem is tudom, titkosított? Vagy inkább csak nem akarom tudni? Legalább azt mondd el, ki az a Jerry. Vagy talán mégsem. Igen, róla inkább ne mesélj.
Ekkor üget be a társaságunk közé Dexter is, aki valahogy kihorgászott egy flip-flop papucsot valamelyik dobozomból. Legalábbis, azt hiszem, hogy flip-flop papucs lehetett még a jobb napjain, nehéz pontosan megállapítani a szétmarcangolt akármicsodáról a szájában.
- Szia, Dex – vakargatom meg a feje búbját, egy picivel a füle mögött. Megnyugtató, hogy ő is itt van, nem mintha megvédene bármiféle veszélytől. Legfeljebb a legyeket kapja el, néha azokat sem. Kedvfüggő; mint egy macska. – Jöttél köszönni Antonnak? Lemaradtál a majdnem tüzes fogadtatásról.

663, | ⚶

anton & chad

I see this life like a swinging vine, swing my heart across the line, in my faces flashing signs

Szeretek időről-időre azzal hízelegni magamnak, hogy jó emberismerő vagyok, hogy ügyesen olvasok a különböző non-verbális jelekben, és megérzem a nem teljesen őszinte verbálisak mögött is az igazságot. Nem tudom, hogy világéletemben birtokomban volt-e a tudás, vagy a szociális munkában szerzett tapasztalatok során növesztettem, mindenesetre többnyire jól jött.
Most mondjuk pont nem, mert ha a világ legeldugottabban nevelkedett embere is lennék, akkor se esne nehezemre beazonosítani a széles vigyort, ami Anton arcán fogad. Jól szórakozik rajtam, amiért igazán hibáztatni sem tudom, a helyében ugyanezt tenném. Mi több, szórakoznék én is rajta meg Jerryn, ha tudnám, miről van szó. Így még egy kicsit szégyenlős vagyok – mit mondhatnék, jól nevelt fiú vagyok. Életösztönnel meg minden.
Nem mintha azt feltételezném Antonról, hogy veszélyes (legalábbis rám nézve), ugyanakkor tudom 100%-os bizonyossággal mondani, hogy nem az? Na ugye.
- Nem tudom, mennyire lenne az jó ötlet. Így születnek a függőségek; előbb csak stresszhelyzetben nyúlsz hozzájuk, aztán amikor szomorú vagy, aztán már sima unaloműzőnek is beveted őket. Tudtad, hogy 15 millió ember küzd az országban alkohol-problémákkal, de csak 10% kap professzionális segítséget? Szomorú arány – Ha másra nem jó a szociális munka (ami hazugság, rengeteg mindenre jó, ezért csinálom, akkor is, ha néha nehéz), a tudományos statisztikainformációimmal mindig felvághatok. – Különben is, nem igazán hoztam… mást – fejezem be a sután mondatot, ahogy Anton előpattint a nappali kanapéjából egy kisebb bárszekrényt.
Miért lepődök még meg az elcsípett telefonbeszélgetés után, azon kívül, hogy ez a találkozás kísértetiesen kezd hasonlítani egy marihuánától átázott tripre?
- Ember, te valami James Bond vagy? – szalad ki a számon, mielőtt akárcsak jelezhetne az agyam és a szám közötti szűrő. – Vagy csak nagyon durván rafinált alkoholista? Vannak szórólapjaim, ha érdekel, de nem hiszem, hogy azok ezen a szinten segítenek.
Irigylem Dexter hidegvérét, vagy lustaságát, bármi is legyen, aminek köszönhetően képes annyira érdektelenül elfeküdni a lábamnál, ahogy megteszi.
- Izé, köszönöm? – veszem el a tele töltött felespoharat, és mivel fiatal vagyok, meg ha már a kezembe nyomták, nem tartogatom ínségesebb időkre, lehúzom. Elfintorodok. – Ugh, ráadásul nem semmi alkoholod van. Mi volt ez?
Amíg megpróbálom inkább kevesebb, mint több sikerrel kiűzni az ízt a számból, mert szeretem én az alkoholt, de nem az ízéért, addig Anton összefoglalja nekem ezt Jerry-incidenst. Nem mondom, hogy nem esik le egy kő a szívemről, mert a magyarázat teljesen logikus és ami még ennél is fontosabb: legális.
- Szóval inkább a James Bond felé hajlasz – következtetek elégedetten, és valamivel bátrabban elvigyorodok. – Ez elég menő; azt hittem, ilyenek csak a filmekben fordulhatnak elő. És esküszöm, nem adok ki belsős információkat – vetek keresztet a mellkasomon, habár nem tudom, ő mennyire hisz a cross my heart ígéretében. – A nagynéném helyettes államügyész, nem állnék az igazság és a törvény útjába. De jó látni, hogy máris figyelsz Dexter igényeire! Jó haverok lesztek, ugye, Dex? – birizgálom meg Dexter fülét, mert olyankor mindig viccesen csapkodni kezd vele.
Nyilván nem várok szóbeli megerősítést (az első két hét után hajlandó voltam elfogadni, hogyha a kutyám tud is beszélni, nem fogja felfedni ezt a képességét előttem), úgyhogy igennek veszem a lusta pillogását és azt, ahogy mélyebbre mélyeszti a fogait a papucsba. Annyira megszoktam már ezt a látványt, hogy fel se fogom, mennyire nem helyénvaló, ennek okán rá se szólok. Voltaképpen azt is jó látni, hogy mennyire otthonos érzi magát már most. Nem tudom, mire számítottam tőle viselkedésügyileg az első pár napban, de azt hiszem, nem erre.
- Köszönjük szépen. És asszem, jövök neked egy új papuccsal – teszem hozzá, amikor végre leesik, hogy ezt talán nem illik. Nem akarom megemlíteni (még), hogy kicsi rá az esély, hogy ez egyszeri alkalom volt. – Van medence? – csodálkozok el, kissé eltátva a szám. Van kulcsunk a tetőtérhez, vagy micsoda? Micsoda bulikat lehetne ott csapni!
- Tényleg, milyen arcok laknak errefelé? – állok fel, kinyújtóztatva a lábaimat. Még mindig érzem, ahogy bizseregnek egy kicsit a pálinkától. Már ha pálinka volt, csak tippelek. – Mármint, nincs bajom azzal se, ha nincs közünk a szomszédokhoz, az kellően barátságosan neutrális, de azért az kellemesebb, ha kedvesen eltudunk csevegni a postaládáknál és panaszkodni a hangosabbakra. Összekovácsolja a közösséget, tudod.

663, | ⚶