Lauren & Willow

"Love is blind - but not the neighbors."

Nem Ty volt az első szakítós élményem. De talán a vele való eltávolodás fájt a legjobban, tekintve, hogy mindenféle különösebb magyarázat nélkül, egy nyamvadt post-it papírfecnin közölte velem a szakításunkat. Pontosabban az eljegyzésünk felbontását. Ebben a helyzetben azt hiszem még egy sms-nek is jobban tudtam volna örülni. Nem mintha egyetértenék azzal, hogy sms-ben szakítani rendben van, vagy hogy bárkinek is így kellene tennie. Mert attól függetlenül még mocsok dolognak tartom, főleg ha két teljesen felnőtt emberről van szó, akik képesek az értelmes kommunikációra és elég ideje ismerik egymást ahhoz, hogy nyugodtan le tudjanak ülni ezt megbeszélni. Nem tudom Tylar miért nem tartott engem érdemesnek arra, hogy megossza velem és elmondja nekem a kétségeit. Már csak a hivatásomból adódóan is méltónak találnám magamat arra, hogy tudjam az okokat. Lehet, hogy nem örültem volna neki, ha aznap reggel komoly képpel vár rám a konyhában, vagy ami még rosszabb, ül mellettem az ágyban és arra vár, hogy felébredjek, hogy közölni tudja, ami a szívét nyomja. Sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy nem úsztuk volna meg könnyek nélkül, amelyek száztíz százalékban az én részemről érkeztek volna... De így utólag az ő saját megoldását követően csak még cikibb az egész. Rá nézve még inkább, ugyanis így csak gyávának tűnik.
Nem veszi fel nekem a telefont, az üzeneteimre sem reagál és teljesen olyan, mintha eltűnt volna a föld színéről. Megtehetném, hogy a szüleit keresem, vagy elmegyek hozzá, de eszemben sincs ennyire kétségbeesettnek tűnni és különben is valószínűleg az apáim, plusz még Hailee is leharapná a fejem érte. Mert bár az eset szerencsétlenül sikerült, a házasságom reménye pedig nyílegyenest esett kútba, de annyira szánalmas még én sem lehetek, hogy magyarázatért, vagy mi több, újabb lehetőségért könyörgöm, valaki olyantól, mint Ty.
Nem is volt olyan régen, hogy Haileevel rátaláltunk a "szerelem dobozomra", amiben minden olyan apróság ott lapult, amihez gyengéd érzelmek fűztek, amiket olyan emberektől kaptam, akik valaha tetszettek, vagy akiknek valamikor én tetszettem. Elgondolkodtam azon, hogy a Tyhoz kapcsolódó emlékeimet is a dobozba rakom, a másik felét pedig visszaadom neki. Mégsem vitt rá a lélek, hogy azokat a tárgyakat, amelyektől minden alkalommal elfogott a düh és csalódottság, olyan dobozba rakjam, ami a boldogságról szól. Talán az egész doboz létezése is túlságosan gyerekes volt már huszonkilenc éves létemre, az apukáimtól átvett szokást viszont képtelen vagyok leküzdeni. Ha valami egyszer boldoggá tett, akkor annak a megtartása is csak fokozza a boldogság meglétét.
Mivel azonban Ty neve és személye közelében sincs azoknak a dolgoknak, amelyek boldoggá tesznek - na meg nem hajlandó nekem felvenni a telefont, szóval valószínűleg nem érdeklik a nálam maradt dolgai -, úgy döntöttem, hogy mindent kidobok. Ez még mindig barátságosabb megoldás, mint rituálisan elégetni, azt pedig amúgy sem köszönnék meg nekem a szomszédok, ha tévesen riasztom a tűzoltókat, vagy bolond módjára az épület előtt végzem a dolgot. Sóhajtva kapom fel a dobozt, amibe kicsit sem kíméletesen dobáltam bele mindent az ismerős illatú pólótól kezdve a hülye fogkeféjén át egészen a szülinapomra kapott kártyáig. Mindennek mennie kellett.
A folyosón még a biztonság kedvéért szipogva rendezgettem a dolgokat fél kézzel a kezemben tartott dobozban, csak hogy ellenőrizzem, nem maradt-e ki belőle valami. Idegesített a tény, hogy még mindig elérzékenyülök, ha csak Tylarra gondolok, és oda sem figyeltem pontosan merre megyek, csak befordultam a megfelelő sarkon, s azzal a lendülettel bele is rohantam valakibe, aki valószínűleg csak haza szeretett volna jutni. A hirtelen ütközésnek és meglepetésnek köszönhetően a doboz kiesett a kezemből és ki is gurult belőle néhány dolog. - Uramisten, ne haragudj! Nem akartam... - Tágra nyílt szemekkel, riadtan pislogok előbb a földön heverő dolgokra, majd a velem szemben állóra. - Ugye nem esett bajod? Nem akartam... - Magamat ismétlem csak, a helyzet szerencsétlenségéből adódóan - és a gondolataimban járó Ty miatt - azonban könnyek szöknek a szemembe, s erősen a számba kell harapnom, hogy ne bőgjem el magamat rögtön a szomszédom előtt.