Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.
Zavart érzett az erőben. Az amúgy is furcsa, félhomályos fények hol elsötétedtek, hol kivilágosodtak, új erőre kaptak… nem olyan volt, mint amikor pislákolni kezdtek a falra akasztott lámpák izzói, annál is inkább, ha a józan lét, és az alkohol ittas mámor között libikókázott az ember. A látómező széléről, örvényszerűen érkezett a sötétség. Egyszer fent, másszor pedig lent. Kimerítő volt, kellemetlen, és bizonytalan. A füle tompán csengett, háttérben idegölő, sipító hang lüktetett. Hol erősödött, hol elhalkult. Mintha rosszul dugták volna össze a hangfalakat az azokat működtető masinával, mely olykor recsegett és ropogott, másszor pedig denevérhangon cicergett. Egészen mélyre költözött a tudatában, s ha nem is a férfi szavai, sokkal inkább ez okozta a jócskán erőre kapó feszültségét… Azt a fajtát, mikor valahonnan nagyon mélyről érkező agresszió, szorongás lesz úrrá az emberen. Egy monoton, tompa hang miatt, mely őrjít, nyúz és kínoz, ami valószínűleg csak és kizárólag az ő elméjében létezett. Ha feszült volt, ha idegessé vált, ez rendre előjött. Olykor nem csak látta őt, de érezte is Olivia jelenlét, a következőben viszont csak, és kizárólag a fekete férfival volt elfoglalva, akinek kapcsán egyre csak kavarogtak fejében a gondolatok. Lassacskán elveszíteni vélte a kapcsolatot a külvilággal, mintha mérgezett vizet ivott volna, ami lázálmokat idézett elő. Egyszeriben úgy érezte magát, mintha a korábbi, kellemes kis közjáték, a számára, Olivia által megteremtett előadást és annak szépségét elmosta volna az eső, melynek apró, sűrű cseppjei üvegszilánkként szabdalták a bőrét… magába szakadt, mint egy póznán ücsörgő, ázott veréb, aki nem találta az otthonát. Eltűnt a varázs. Eltűnt az üvegcipellő, a hintó tökké változott és ripityára tört, pont, mint a mesében. S mire kettőt pislogott, már csak azt érezte, hogy az, amit a lány eltervezett, befuccsolt, köszönhetően a férfi jelenlétének, világszemléletének. Ettől függetlenül Matteo is tudta, hogy mindenkinek meglehet a véleménye a világról, ám mégis, volt valami megfoghatatlan, kellemetlen ellenszenv, amit a férfi iránt érzett, minél inkább kötötte az ebet a karóhoz, s minél több, Luciano szavaival élve, bullshitet fogalmazott meg a témával kapcsolatosan. Ilyet csak az iskolázatlanok mondanak – gondolta magában maró gúnnyal, némi haraggal, kelletlenséggel. Hangot viszont nem adott neki, hiszen nem állt szándékában se bírálni, se ítélkezni. Főleg nem Olivia előtt, hiszen tudta, hogy fontosabb neki a férfi annál, hogy egy világ túlsó feléről érkező, holmi jött-ment srác fölé kerekedjen. Nem akarta, hogy bármi is vissza üssön. Mert hát, ki ő, hozzá képest? Egy huszonöt éves kölyök. Aki viszont tudta, amit tudnia kellett: a zene nem abból áll, hogy nekiül prüntyögni valamit a gitáron, vagy a zongorán. Nem abból, hogy kellő szorgalommal csekély idő alatt Caruso lesz valakiből. Persze, egyszerű, populáris szinten eldalolászhat, elgitározgathat kedvére, ha kellően szorgalmas. Számos lehetőség áll a rendelkezésére ahhoz, hogy fejlessze a tudását. Videók, könyvek, egyéb felvételek. Ám a komolyzene az más. A komolyzenét, soha, senki nem fogja tudni magától, egyedül megtanulni. Van, amit tanítani kell. Van, amit oktatni kell. Operaénekest nem tud magából egyes-egyedül kinevelni az ember. Furcsa, fojtogató érzés kerítette hatalmába, minél inkább igyekezett nem csak védelmezni, de kiemelni a tömegből azokat az embereket, akik a tudásukkal, tanaikkal gyarapították a diákok, és tanulni, fejlődni vágyók tudástárát, képességét. Elszomorította, hogy a mai világban már annyian képesek bírálni másokat… a tanárokat. Azokat, akik generációkat nevelnek fel, nevelnek ki a saját tudásuk segítségével. És persze, vannak rossz tanárok, hiszen ilyen elrettentő példákkal is volt lehetősége találkozni. Nem is kevéssel. De mi van azokkal, akik tényleg mindent, az ég adta egy világon mindent arra tesznek fel, hogy tovább adják azt a mértéktelen tudást, ami a birtokukban van? Az ilyenekről ki emlékezik meg? Általuk tartott ott Matteo, ahol. Ha nem lett volna az a kis milliárd tanár, aki végigvezette őt kis iskolától a jelen koráig, talán ma mást se csinálna, mint az apja egyik éttermében gyúrná a tésztát. Matteo alapjáraton nem az a fajta ember volt, aki bárhol, bármikor, és bárkivel leállt vitatkozni, vagy veszekedni. Egyrészt, köztudott volt, hogy erre nem kifejezetten alkalmas személy, hiszen ha sokáig cincálták az idegeit, de legalábbis megpróbáltak más elveket lenyomni a torkán, mint amit ő maga vallott, inkább bedobta a törülközőt minden egyes alkalommal. Rémes „veszekedő partner” volt, így inkább megfutamodott csakhogy, ne csorbítsa a róla kialakult képet a másikban, vagy ne adj Isten, beletiporjon annak lelkivilágába, amit még nehezebben viselt volna. Jószívű, naiv gyerek volt ő, és a legutolsó, amit tenni akart, az a másik fél sértése, bántása. Ám voltaképp nem is volt vitatkozásnak nevezhető az, ha gondolkodó, tanult emberek közötti eszmefuttatásra került sor. „Beszélgetés” – lehetne így is nevezni. Csakhogy, miféle beszélgetés az, ami feszültséget generál az emberben? Igyekezett mindig intellektuális, annál is inkább tisztelettudó maradni, főleg, ha olyan ember kérte ki a véleményét – vagy nem kérte, ő viszont fenntartotta magának a jogot arra, hogy előrukkoljon vele – aki elért már valamit az életben, vagy korban jóval fölötte állt. Bár az is tény, hogy neveltetéséből adódóan, ha egy tizenéves suhanc kezdett volna bele egy fárasztóbb eszmefuttatásba, akkor is tisztelettel, türelemmel megvárta volna a végét, mire akar az kilyukadni. Pillantása gondterheltté vált. Enrique minél inkább a mondta a magáét, minél több meglátása akadt a témában, annál inkább érezte végeláthatatlannak a kialakult helyzetet. Karamell tekintete a lányra siklott. Ha némán is, de segítséget kért. Sajnálattal, elnézéssel és tanácstalansággal telt meg a pillantása, ugyan akkor könyörgött is, hiszen sarokba szorítva érezte magát. Két részről is. Nem menekülhetett el, és nem is akart, hiszen első körben a lány miatt volt ott a Hutban. Vele akart lenni. Szórakozni akart, boldog lenni. Felhőtlenül szabad. Viszont azokban a pillanatokban egyre csak azt érezte, hogy ordítani tudott volna… mert az alvó oroszlán bajszát cibálták, és ő hivatott feladatának tartotta megőrizni a hidegvérét. Nem volt egyszerű. … a példa kapcsán viszont leesett az álla, s arra is képtelen volt, hogy bármit kiragadjon a hallott történetből. Reagálni akart rá, válaszolni. Ha tehette volna, saját példát hozott volna. De nem tudott. Némán, artikulálatlanul formázott meg ajkaival egy-egy szót, olykor nyekegő, makogó hang is kiszakadt belőle. Végezetül viszont ugyan oda jutott, ahonnan elindult, és kis híján kibukott belőle a kérdés: tessék? Nem tudta felfogni, de még arra is képtelen volt, hogy értelmezze a hallottakat. Rosszabb napján csak annyit mondott volna: ha húsz év alatt minden nap meghallgatta ezt a számot, igazán szomorú, hogy nem tudta már úgy előadni, ahogy kellett. Mert ennyi idő alatt bőven meglett volna a lehetősége az emberünknek ahhoz, hogy kinevelje belőle magát. Ez pedig már nem a tehetségen múlt, hanem a tudáson. És amit az illető személy igaznak vélt, maga a fals állítás is volt. Mert a tudást a magáénak tartotta, ellenben a tehetséggel. Akkor viszont hol van az a húsz év, amit ráfordíthatott volna a tudásra? Addigra már úgy kellett volna dalolnia, mint a kisangyalnak. Végül, egészen más oldaláról fogta meg. A történetre magára nem is reagált. Nem látta értelmét. - Aki hivatásos zenész, az tisztában van, tisztában kell, hogy legyen a kották tartalmával, az abban leírtakkal. De még azzal is, hogy mire van a violinkulcs azon kívül, hogy „jól néz ki” – halkan sóhajtott. Állkapcsa egyre feszült, halántékán ki-kidagadt egy nagyobb ér. Tisztában volt azzal, hogy egy tanulatlan bárzenész is lehet jó zenész. Azzal is, hogy a mai világban már bárki képes volt eladni magát művészként. De az valahol mégis sértette a büszkeségét, hogy egy olyan ember taposta bele a földbe a hivatásos, zenével nagyban foglalkozó emberek tudását, képzését, tanítását, és a fejlődésükhöz létfontosságú alapokat, aki soha nem foglalkozott ezzel komolyabban. Az, amit ő pici taknyos kora óta tanult, az merőben más volt, és különbözött attól, amit Enrique űzött. Össze sem hasonlítható a kettő, és nem egy kalap alá vehető az, hogy melyikhez milyen képzésre van szükség. - A mai modern világban nagyon kevesen használjuk a „mester” szót. Azt is inkább gúnyosan, félvállról. Amikor összeugrunk a srácokkal sörözni, és úgy tartjuk, hogy témázunk egy kicsit a „mesterről”, amiért megint nem engedett el bennünket hamarabb… édes mindegy, hogy tanárnak, vagy mesternek, mentornak nevezem. A jó tanár, az így is és úgy is jó tanár lesz, ha művésznőnek, művész úrnak, vagy a nevén nevezem, akkor is. De egyelőre még mindig ott tartunk, hogy én az operáról beszéltem, Enrique. Addig, amíg nincs papírom, diplomám arról, hogy én operaénekes vagyok, nem fognak sehol komolyabban alkalmazni. Se Operákban, se máshol. Persze, egy bárba elmehetek pár dolcsiért haknizni. Viszont a diplomához tanulni kell. A diplomához egyetem kell. Addig egészen mindegy, hogy én mit csinálok, megfeszülhetek, megőrülhetek akár… de azt hiszem, és ezt a legmélyebb tisztelettel mondom… ejtsük a témát. Tagadhatatlanul elismerem azt, amit és ahogy tud. Azt, hogy ki lett az évek alatt, mit teremtett meg. Viszont én ezeknek a gondolatoknak, de összességében véve ennek a témának a végén, csak és kizárólag sötétséget látok. Jelen esetben pedig azért jöttem ide, hogy Oliviával osszam meg az estémet, nem pedig azért, hogy az iskola és a tanárok fontosságát akarjam megvitatni – addig szúrósan csillogó, valahol pedig csalódott tekintete egészen ellágyulva siklott a lányra. Az asztal alatt szinte akaratlanul érintette hozzá a lábszárához a lábfejét, és egyre csak érezte: el akar szakadni az asztaltól. Elhúzódni Enriquetől minél messzebb. Hiszen nem miatta volt a Hutban. Ám addig is, míg kellő erőt nem érzett a lábában, inkább elterelte a témát. Messzire, igazán messzire a korábbi feszültségforrásoktól, hiszen tudta, hogy milyen sündisznóvá tud válni akkor, ha támadás éri a háza táját. Az, hogy Enrique miféle módon ítéli meg őt ezek után, nem érdekelte. Nem tudta meghatni. Viszont a lány véleménye annál inkább. Mosolyba szaladtak az ajkai… hosszú ideje először, ez pedig Oliviának volt köszönhető. Annak, hogy újra visszatért a hebrencs, pukkancs lány a beszélgetésbe. Hiányzott neki, még ha csak pár, hosszan elnyúló percet is kellett őt hanyagolnia, aminek a gondolatát is utálta. Ez az este róluk kellett volna, hogy szóljon. - Ez… teljesen rendben van – függetlenül attól, hogy egy pillanat erejéig zabszem se fért volna a fenekébe a felvázoltakat hallva, meglepő könnyedséggel bökte ki. Nem volt biztos abban, hogy tartania kellett Scottotól, vagy továbbra is olyan lazának és természetesnek maradnia vele kapcsolatban, mint addig? Nem lesz itt baj – gondolta nem egyszer. Tudta, hogy ha valaki, hát ő képes lesz arra, hogy megszerettesse vele magát… de akkor már úgy érezte, hogy ezért komolyan meg kell majd dolgoznia. Nagyot nyelt. - Az evéssel azt hiszem, hogy nem lesz problémám. Odahaza is előszeretettel lapátolják belém két irányból nem csak az ételt, de a vele érkező szeretet is. Ha visszakoznék, akkor is csak annyit mondanak, hogy „nem számít kisdrágám, úgyis olyan sovány vagy”. De akkor már nagyban tervezem az útvonalat, amin megkísérelem lemozogni azt a több ezer kalóriát – sunnyogott mosolyogva, mígnem csak kinyögte a szomorúbb igazságot is - Nem tudok pókerezni – vallotta be szerényen, már-már egészen kisfiúsan húzva össze magát. Ugyan számos alkalommal invitálták már a srácok, mikor egyik-másik „csávós estet” tartott a lakásában, ő viszont úgy ült közöttük, mint egy fedelét veszített kuka. Nem azért, mert ne lett volna képes felfogni a játékszabályokat, egyszerűen nem kötötte le semmiféle kártyajáték. Ami pedig a szivart illette… nem szívesen kommentálta, hogy miféle kapcsolatok fűzték a füstölgő, tüdőrombolókhoz. - Egy valamiben viszont biztos lehet Scotto – dörmögött a hangja, miközben lágy volt, és selymes. Szemeinek aranya foglyul ejtette a lány pillantását, s végre valahára újra felolvadt a szívét fagyos verembe kárhoztatott jég. Kellemes melegség öntötte el a testét Olivia arcát fixírozva – egy éve olyan szándékok vezérelnek, aminek senki, és semmi nem tudott gátat szabni… a lányán túl nem láttam semmilyen irányba, és azt hiszem... talán soha nem voltam ilyen biztos valamiben, valakiben. Ennyire kitartó meg aztán főleg nem. Szóval, ha csak ezen múlik, az édesapád Olivia, biztos lehet abban, hogy velem megfogtad az Isten lábát – játékosan, pimaszkásan csengett a hangja, s arcának, tekintetének minden játékosságát bevetette, hogy hitelesebb, mégis lazább legyen. Ezen pedig csak és kizárólag egy módon segíthetett. Lassan megemelkedett, a szék lábai halkan súrlódtak a padlón, ahogy kitolta maga alól, s a lány mellé lépett. Tenyerét felé nyújtotta. - És, ha most megbocsát, Enrique, de azért jöttem, hogy Oliviával legyek. Hogy együtt legyünk, szóval most elrabolom őt – ez már nem a feltett szándékú menekülésről szólt, és nem is arról, hogy minél távolabb kerüljön a másik fickótól. Lezárta magában a témát. Az tagadhatatlan, hogy még őt is meglepte, hogy milyen lendülettel, milyen könnyedséggel volt képes túltenni magát rajta anélkül, hogy előtört volna belőle a pofátlan, agresszív kismalac. De tisztában volt azzal, hogy nem sokon múlt, mielőtt komoly baj történt volna. Ha a lány elfogadta a felé nyújtott kezét, még tiszteletteljesen biccentett a másik felé, majd Olivia társaságában indult el a lépcső irányába. Ekkor már menekült. Jól érezhető volt a feszültsége nem csak a lány kezét szorongató sajátjából, de a tartásából is. Remegett a térde, reszketett a bensője. Ám az, hogy ott érezhette maga mellett Oliviát, lassan, de biztosan elérte a várt hatást. Ha zen üzemmódba nem is tudott kapcsolni, de már sokkal nyugodtabban húzta oda magához, s mintha csak erre vágyott volna hosszú-hosszú perceken keresztül, az ő megnyugtató közelségére, az ölelésére, már bújt is a nyakába. Mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt. Kapaszkodott belé… két kézzel, egész testtel. Pár pillanatig az se érdekelte, hogy az andalító zene ellenére is csak ácsorog egy helyben… nem szólt, nem mozdult. Nem akart. Jobbnak ítélte, ha nem teszi. - Ne haragudj… - nyögte végül a nyakába.
Enrique alapvetően csendes, visszahúzódó ember volt. Nagyon ritkán és kizárólag a barátai számára nyílt meg igazán, noha nem lehetett róla azt mondani, hogy egy társaságban magára vállalná az örök szótlan szerepét. Szívesen szót ejtett bármiféle témában, és előszeretettel ment bele filozófiai kérdésekbe, amelyek az élet értelmét, vagy éppen a világban betöltött szerepünket firtatták. Néha a stílusa, vagy éppen az életről alkotott nézetei, felfogása, a hozzáállása váltott ki másokból ellenszenvet, de alapvetően szerethető és igazán kedves figura volt. Soha nem éreztem azt a közelében, hogy feszengenem kellene, soha nem éreztem azt, hogy gyereknek tekint a közöttünk lévő tetemes korkülönbség miatt. Mindig odafigyelt rám, valahányszor apával megjelentünk itt, és nem fukarkodott a bókokban sem, amivel megjegyezte, hogy mennyit nőttem, hogy éppen vágattam a hajamból, hogy esetleg a szokásosnál is derűsebb vagyok, vagy az izgatottságot is észrevette rajtam, ha valami sikerélményem volt. Sokakkal ellentétben azt hiszem ő az a fajta ember volt, aki mindig tudta, hogy mikor kell egy beszélgetésben visszavonulni, vagy éppen elhallgatni. Amilyen viharosan tudta védeni az igazát, időnként valóban bántóan éles és kritikus stílusban, azon a simulékony, és kellemesen doromboló hangján, ami a vihar előtti csendre emlékeztette az embert...szóval amilyen viharos tudott lenni, éppen olyan hirtelen és majdhogynem minden átmenet nélkül el tudott szelidülni, mint az esti szélben megnyugvó, lágyan visszahúzódó hullámok az óceán partján. Ő sosem akart bántani, esetleg kellemetlen helyzetbe hozni bárkit, ugyanakkor nem volt hajlandó változtatni az álláspontján még akkor sem, amikor már látható volt a beszélgető partnerén, hogy legszívesebben felállna és faképnél hagyná, mert képtelen elfogadni azt a fajta kitartást amivel a saját igazát tudta védeni. Nem volt ő tenyérbe mászó, sőt kifejezetten lazán és könnyedén elő tudta adni a dolgokat, csak egyszerűen nem lehetett meggyőzni semmi másról. Nem akart ő zavarba sem hozni senkit, ahogyan lenézni, vagy éppen semmibe venni azt amit esetleg - az életkorától és a kitartásától függetlenül - elért az életben. Már a beszélgetés közepén éreztem, hogy talán nem volt a legjobb ötlet a zenén túlmenően a két férfit egy asztalhoz engedni. Túlságosan különböző volt a világlátásuk, ez már látszott. Mentségemre legyen szólva, hogy bár Ricke-t ismertem, Matteoról ugyanez nem volt teljesen elmondható, így fogalmam sem lehetett róla hogyan fog reagálni egy ilyen beszélgetésre. Nem hittem volna, hogy a zene, ami olyan tökéletesen összehozta őket a színpadon, éppen úgy most el is taszítja őket egymástól. Pedig Enrique gitárjátéka, a húrok között táncoló ujjai, ahogyan a ritmust szinte érzéssel vette fel, és követte Matteo hangját, a váltásait, vagy éppen azt amikor elhalkult, majd újra kicsit felerősödött, mesteri volt. Most mégis mintha úgy beszélgetnének, mint két olyan ember, akik legszívesebben az elkövetkező évszázadokra egy láthatatlan demarkációs vonalat akarnának húzni egymás között. Nem merek beleszólni a beszélgetésbe, nem merek semmit mondani, attól való félelmemben, hogy esetleg akaratlanul egyiket vagy a másikat megbántom. Enrique-t túl régóta ismerem, és túlságosan szeretem ahhoz, hogy bántani akarnám….Matteo pedig. Ó hogy is mondjam? Matteo valami olyasmi most a számomra, mint a fellebbenő hűsítő szellő egy tikkasztó nyári délutánon. Mint egy kis tejszínhab a gyümölcskosár tetején, mint a mosoly a vicc végén, mint az utolsó halk szó egy csodaszép dal végén. Minden, ami jó, ami kiegészít, ami jobbá és vidámabbá tesz. Meg akarom őt ismerni, tudni akarom mi teszi boldoggá, vagy mi a félelme, hogy mi az amire úgy igazán vágyik, vagy éppen merre tart az életében. Még ha egy rövid időre is lehet az enyém mindaz amit nekem tud adni….de egy évet vártam rá, nem akarom, hogy egy buta cselekedetem esetleg elriassza. Enrique megemeli maga elé védekezőn a kezeit, mintha megadná magát Matteo gondolatainak, ajkai szegletében egy békülékeny mosollyal, majd rám kacsintott és tudtam, hogy ez a pillantás most bocsánatot kér tőlem. Nem akarta az esténket elrontani, és talán ezért is történik meg, hogy kifejezetten hálásan kap az apámat firtató kérdés után. Nevetve legyint az evéssel kapcsolatos mondatokon, én meg kíváncsian hol rá, hol pedig Matteora nézek. Aztán a vidámság egy döbbenetté nyúlik el az arcomon, amikor bevallja, hogy nem tud pókerezni. - Hogy mi? Na ne mááááár! Azt hiszem ezt sürgősen pótolni kell. Valens papának pedig egy szót se arról, hogy nem tudsz vagy éppen frissen tanultál, azt meg főleg nem, hogy tőlem, mert ízekre szed játékban. A legviccesebb amikor úgy próbál csalni, hogy tudja, hogy tudom...és mégis. Rééééémes.- forgattam meg a szemeimet az ég felé emelve, és a láthatatlan jegyzetfüzetembe, ami inkább csak a fejemben élt feljegyeztem, hogy Matteot mindenképpen tanítsam meg játszani, legalább az alapokra, mielőtt betennénk a lábunkat a Valens rezidenciára Caracasban. Végül csak figyeltem őt, amikor szónoklatba kezdett. Tekintetének narancsbarna tüze magába olvasztott, nem eresztett, pírba borította az arcomat, a rózsák szinte világítottak, amint zavarodottan kicsit lesütöttem a tekintetem, a tincseim előre borulva csiklandozták meg az ajkamat is, amit beharaptam zavaromba, mögé rejtve egy apró, szégyellős mosolyt. A szemem sarkából láttam Enrique büszke, atyai mosolyát, ahogyan Matteot nézi, majd engem figyel kitartóan, a reakciómat, ami azt hiszem beszédesebb volt mindennél. - Hú, hát azért kitartó vagy abban is, hogy valakit kellően zavarba hozz…- motyogtam magam elé, de már folytatni nem tudtam, mert Matteo határozottan állt fel az asztaltól, fogva meg a kezem, és én csak megadóan követtem őt mikor megemelkedtem. Ujjaim kutatón fűztem az ujjai közé, és rásimítottam a kézfejére. Mielőtt azonban követtem volna Matteot, mert ez volt a feltett szándékom, hiszen én is vele akartam lenni mégsem indultam el rögtön. Pedig ó, nem is vágytam semmi másra, csak erre….de képtelen voltam egyszerűen csak otthagyni Enriquet. Ő azonban csak ült tovább, arcán a letörölhetetlen, sokat sejtető mosollyal, és bólintott egyet felém. - Tudod mit szoktam mondani arról hogyan szeressen egy férfi egy nőt….na gyerünk mire vársz!- fűzte ki egymásból a karjait és már hessegetett is, hogy menjünk, ne is lásson bennünket. Miközben a lépcső felé haladtunk, éreztem, hogy Matteo keze reszket, ahogyan az egész testéből valami különös és szinte tapintható feszültség áradt. Tudtam, hogy ebben most nem ő és nem is Enrique a hibás. Nekem lehetett volna annyi eszem, hogy az első randevúnkon nem hívok az asztalunkhoz senkit, hogy minden pillanatomat neki áldozom. Hiszen így sincs sok, hát miért pazarlom olyan ostobán? Valahol félúton a lépcső utolsó foka, meg a pultok sora között aztán Matteo hirtelen megtorpant, én pedig ösztönösen léptem közelebb hozzá. Kezemmel átkaroltam a derekát, aztán felvezettem nyitott tenyerem egészen a hátáig, hogy a két lapockára simítsak, és lágyan, cirógatón, vigasztalón simogattam. A lélegzete forrón olvadt bele a nyakam bőrébe, szinte sikoltottam némán legbelül, mert ezer fokos lázat gerjesztett másodpercek alatt bennem ez a közelség. A szívverésem, éppen úgy mint az övé szinte megveszekedett módon zakatolt, nekicsapódtunk egymás dobbanásának. Egyik kezem végül a nyakához vezettem és az ujjaimmal, mintha csak lágy zongora dallamot játszanék, egy megnyugtató melódiát, kezdtem cirógatni a tarkóját. Zaklatott volt, feszült és nagyon nehezen nyugodott meg, talán nem is sikerült teljesen elérnem ezt nála. Tudtam, hogy valamit tennem kell, ám mielőtt eljutottam volna a cselekvésig, a hangja ott dorombolt a nyakamnál. A mozdulatlanságba, a háttérben a könnyű mexikói dallamok közé csendesen kúszott be egy apró mondat, amit hirtelen nem is nagyon tudtam értelmezni. Haragudni? Én? De hát miért? A tarkóját simogató kezem hirtelen megállt, majd a nyitott tenyér forrón simult rá, hogy közelebb húzzam, hogy a füléhez tudjak suttogni. - Te ne haragudj! Gyere, most én foglak elrabolni!- azzal kissé elhúzódtam tőle, és ha hagyta akkor visszafűztem az ujjaim a kezébe, és húzni kezdtem a kijárat felé. A zenét magunk mögött hagytuk, a kinti korom éjszaka szinte hívogatón kérlelt, hogy boruljunk bele a harlemi éjszaka nehéz, foszladozó benzingőzös, a világ felett lágyan elsimuló nyíló violák, estikék és hársfák illatos és különös tengerébe. - Csak gyere és bízz bennem!- néztem hátra, mert tudtam, hogy nem biztos, hogy érti hova megyünk és legfőképpen miért hagyjuk itt a Hut-ot. Kétszárnyú ajtót kitoltam magunk előtt és amikor kiléptünk mintha egy másik világba cseppentünk volna. A fülemben még ott dobolt a hely monoton basszusa, még éreztem a testemben is a vibráló dallamokat, de már hallottam a gyérülő forgalomban az autókat, bicikli csilingelt valahol távolabb, és néhány helyről összefűződő beszéd hangja morajlott, amelyet érteni nem lehetett ugyan, csak érzékelni. A parkoló felé indultam vele, vissza Poppy-hoz, a kis csodajárgányhoz, amely méltóságteljesen bújt meg a sötétségben, lehunyt lámpáival bennünket várt. Matteora kacsintottam, majd elengedtem a kezét, és a csomagtartóhoz léptem. - Addig kiveszed a két doboz epret? Reméljük nem lett belőle dzsem, bár nincs olyan vad meleg, szerintem még viszonylag épek. És találsz a kesztyűtartóban….úgy valahol ott a sok kacat között egy csomag zsebkendőt is. - magyaráztam, miközben én már felhajtottam a csomagtartót, és egy fekete-sárga kockás plédet, meg egy közepes méretű viharlámpát kotortam elő belőle. Visszazártam, és a megszerzett holmikkal elindultam előre, hogy a plédet a motorháztetőre terítsem, és felkattintottam a viharlámpát is. Erős, kékes és rideg fénye volt, de mivel Poppy jobb első kereke mellé tettem le a murvára, nem volt olyan bántó és éles.Remélhetőleg eddigre Matteo is előkerült a két doboz eperrel, én meg büszkén mutattam a kissé különös és szokatlan piknikre a Harlem közepén egy parkolóban, egy apró piros Wolksvagen motorháztetőjére terített pléden. - Különleges estét ígértem neked, olyat amiben még nem volt részed, szóval….- mutattam a plédre, majd két óvatos mozdulattal nehezedtem Poppy orrára, és felhuppantam a motorháztetőre, és el is dőltem rajta. A fejem a szélvédő felé volt, a lábam pedig csak lógott lefelé, de a látszat ellenére nagyon kényelmes póz volt. - Gyere! Még a két doboz eper is elfér mellettünk.- paskoltam meg magam mellett a helyet. - Nem kell félni, nem lesz Poppynak semmi baja, nem először csinálom ezt. Tavaly nyáron, amikor a nagyiéknál voltunk a Tahoe tónál, a papámmal órákon át számoltuk a csillagokat, ahogyan így feküdtünk a motorháztetőn.- mosolyogva csalogattam magam mellé, és amikor végre elhelyezkedett, még meg is igazgattam kettőnk között az epret, majd egy viszonylag ép szemet kicsippentettem a dobozból és falatozgatni kezdtem. Odabentről kiszűrődött a lágy latin muzsika, ami olyan volt mintha a másik szobából szólna éppen csak feltekerve a hangerőt.Nem volt bántó, egy kis aláfestő zenének tűnt. Tökéletes és meghitt volt ez az egész egyszerre és most értettem meg, hogy talán ezt kellett volna először. Nem egy zajos helyre jönni, hanem kicsit elmenekülni a világ elől. Hiszen még egymást sem ismerjük igazán, és minden más csak elvonja a figyelmünket. - Matteo….én...azt mondtad bent, hogy sajnálod. És tudom mire gondoltál, de nem….nem neked kellene ezt a helyzetet sajnálni, hanem nekem. Rosszul mértem fel a helyzetet és két olyan embert hoztam kellemetlen….sőt nem is kellemetlen, de hovatovább kínos helyzetbe, akiket kedvelek. Nem mellesleg az egyiket sokkal jobban kedvelem…..és nem, nem Enrique-re gondolok.- nevettem el magam, majd a fejem fölé emelve a kezem, kinyitottam a tenyerem és azt játszottam, mintha el tudnám érni az eget és képes lennék megsimogatni a csillagokat is. Gyerekkoromba rengeteget csináltam ezt, és kicsit úgy éreztem bele tudnék olvadni az egész világegyetembe, nem éreztem olyan apró kis pontnak magam benne. - Tudod mi volt odabent amit Enrique mondott? Tudod az a félmondat, hogy hogyan szeressen egy férfi egy nőt…- fordítottam oldalra a fejem, és innen, egészen közelről néztem az arcát. Tekintetem ide-oda cikázott a szemei, az álla, az arccsontja, a vékony ajkai meg az arcának markéns éle között. Minden kis darabkáját az emlékezetembe akartam vésni. Úgy akartam emlékezni erre az estére, erre a pillanatra, mint egy saját, senki más számára nem elérhető valóságra...a mi kettőnk valóságára, amit rajtunk kívül nem ismerhet majd senki. Titok lesz, féltőn őrzött, a sajátunk. Mélyet szívtam a levegőből. A lassan az éjfélt is maga mögött hagyó világ zajai a távolba elcsendesedtek. A Harlem ezen része szokatlanul nyugodt volt, bár errefelé, a szórakozó negyedben kínosan ügyeltek a biztonságra, hiszen nem vetett volna jó fényt a környékre, és elestek volna a turistáktól, akik előszeretettel járták be a filmekből is jól ismert, jellegzetes sorházak környékét. Visszafordultam, a karomat a nyakam alá tettem és azon támaszkodtam meg, az égboltot figyelve, az apró pontok egész sorát nézve, amelyek még a nehéz new yorki levegőn át is eljutottak ide hozzánk, hogy gyönyörködhessünk bennük. - Van egy dal….Enrique írta még sok évvel ezelőtt. Egy nőről szól, aki egy kisvárosból költözik fel New York-ba és szépen lassan elkopik róla az aki régen volt. Elfelejti a régi barátait, elfelejti a családját és elfelejti a férfit, akit szeretett. A férfi pedig magát okolja….hogy hagyta elmenni, hogy hagyta, hogy feladjon mindent azért, hogy végül majdhogynem hajléktalanná váljon itt….és a refrén valahogyan úgy szól, hogy…- megköszörültem a torkom, és bár rémes a hangom, és tényleg nem vagyok ebben olyan jó, mégis összeszedtem magam és halkan, szinte majdhogynem suttogva énekeltem neki...vagy hát bele az éjszakába, a csillagoknak, vagy talán csak magunknak, ebben a saját kis valóságunkban. - Egy nőt úgy érdemes szeretni, hogy eszébe se jusson, hogy valaki más talán jobban tudná….- tovább nem jutott eszembe a szövege, de tulajdonképpen ez volt a lényege. Bár azt hiszem ez fordítva is igaz. Újabb epret csíptem ki a dobozból, megszabadítottam a kis zöld sipkájától, majd az ajkaim közé dobva szórakozottan rágcsálni kezdtem.Megint oldalra fordultam és mosolyogva figyeltem, hogy ő is hasonlóan tesz. Szemeinek örvénylő ragyogása olyan volt mintha egy drágakövet őrizgetett volna ott, melybe a lelkének egy apró borostyánkaramell csillogását rejtette volna.
Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.
Matteo kiskora óta tisztelte, becsülte, és szerette az embereket – bár ez utóbbi, olykor hagyott némi kívánnivalót maga után, hiszen nem részesülhetett csak úgy, akárki a szeretetének kegyében. A szülei, nagyszülei, keresztszülei mégis, ennek tudatában nevelték őt. Már egészen kicsi korában – amikor még komolyan izgalmasnak vélte, hogy a felnőttek „kis felnőttként” bánnak vele, és komoly témákat érintve vonták be őt is a beszélgetésekbe - megértették vele, hogy bölcsen kell bánnia a szavakkal. És ez hasonlóképpen vonatkozott a tetteire is, „hiszen mindennek súlya van, és nem csak őt, nem csak a személyét, de vele együtt a családját, hova tartozását is ítélik az által, ahogy reagált” – tartották a „nagyok”. Ő pedig nem árulhatta el a családját. Nem vethetett rájuk rossz fényt, és nem ültethette el a legapróbb gondolatot se az emberekben, hogy talán nem olyan illedelmes, és nem olyan jól nevelt fiú, mint amilyennek mutatta magát, vagy amilyennek hírében állt. S, ha valaki, hát ő ezen normák szerint „idomítható” is volt, hiszen a természetében rejlő szelídség, ezt lehetővé tette. Nem úgy a másik fele esetében, aki egészen biztos, hogy már a kezdetek kezdetén, az első megkérdőjelezhető szó hallatán, minden probléma nélkül ráborította volna az asztalt a férfira. Luciano hevessége ezen a ponton, maga lett volna a poklokat maga alá hajtó apokalipszis, aminek katasztrófákat idéző eredményét, tálcán kínáltak volna fel a Hutban összegyűlt, díszes kompániának. Tudat alatt már-már hallani vélte a fiú haragos, egyre hangosodó, pörölő beszédét és veszekedését. És, ha valamikor, – soha nem gondolta, hogy ez akárcsak egyszer is meg fog fordulni a fejében – hát, akkor őszintén örülhetett Matteo annak, hogy utálta a konfliktushelyzeteket, és az azokat illető, kezelési problémáit, melyek nem csekély csököttségről tanúskodtak. Máskor fejet hajtott volna, akár térdre is verte volna magát Istenfélő hajlongással Lulu hevessége előtt, és, amiért olyan mérhetetlen, vehemens elánnal volt képes védeni a saját igazát és véleményét. Azt, amit igaznak és helyesnek, jónak vélt, vagy éppen azt a személyt, aki fontos volt számára, akit szeretett. Aki rászorult a védelmére. Irigyelte, és magának akarta tudni a szókimondóságát és őszinteségét, vitákban megnyilvánuló hevességét. Azt, hogy egyáltalán képes, és hajlandó beleállni az emberbe azért, hogy azt jobb belátásra térítse. Ezzel szemben utálta, és gyűlölte, átkozta a saját maga felfogását, miszerint „jobb a békesség” avagy „hallgatni arany”. Vagy éppen „okos enged, szamár szenved.” Mindig problémája volt belőle, aminek végezetével a másik fiú sziklaszilárd temperamentumát volt szükséges előhívni, hogy azzal biztosítsa be magát. Most mégis, bár hihetetlen, de kapóra jött a békés világfelfogás, noha ez se segítette ki őt abban, hogy nyughatatlan lelke békére leljen, és eltekintsen olyan „apróságok” felett, melyek messze szembementek a saját normáival, és megítélésével. Osztva, szorozva, pont a neveltetése okozta számára a legnagyobb fejfájást az Enriquevel való „vita” ideje alatt. A tisztelet egy másik fél, egy idősebb, többet élt, és látott ember irányába. Akinek mégis megkérdőjelezte minden szavát, az életfelfogását, a látásmódját. A véleményét, mely igencsak torzult képet mutatott a világról, s nem is volt rest kimondani azokat, noha jól láthatta, hogy miféle feszültséget generált velük Matteoban. Nem volt képes teljes vállszélességgel kiállni a saját maga véleménye és igaza mellett, noha olykor-olykor igencsak veszedelmes komolysággal és intelligenciával lobbizott értük. Mégse tudta őszintén megmondani neki a „tutit”, azt, amit gondolt és azt, ami szerint őt nevelték az otthoniak. Mert ez már erről is szólt. A neveltetése milyenjéről, hogyanjáról, s nyilvánvalóvá vált számára, hogy ebben is merőben különböztek egymástól. De hát persze, mire számított, hiszen más világ mind a kettejüké. Nem tudta kellő alapossággal forgatni a szavakat, és megfelelően jól bánni velük, hogy azzal a másikba fojtsa azt, ami még kikívánkozott. Egyszer se tette meg, pedig képes lett volna rá… és talán meg is tette volna, amennyiben nem Olivia ült volna vele szemben, és aki átlendülve a korábbi savanyú, részben általa generált kétségbeejtő perceken, legnagyobb kifakadásának okaként Matteo pókertudatlanságát pécézte ki magának. Megjegyezendő, hogy talán jobb is volt ez így. Az pedig való igaz volt, ha valami, hát a kártyajáték soha nem tartozott a kompetenciái közé, s nem is igazán tett azért, hogy elsajátítsa azokat. Nem volt a „pókeres társaságok” képviselője. Nem csak, hogy nem szükségeltetett figyelmet fordítania rá, de nem is különösebben érdekelte. Ettől függetlenül, mégse riadt vissza a gondolattól, hogy paklit kell ragadnia, és, a legjobb, legrafináltabb énjét felhasználni az esetleges, és szükséges blöffökhöz. Talán ez volt az ő legnagyobb baja a játékkal kapcsolatban. Nem rendelkezett „póker arccal”, „játékos vénával”, s nem bírt különösebb készségekkel se, melyek segítségével élvezhetőbbnek tartotta volna a szórakozás ezen formáját. És ugyan ez volt igaz a társasjátékokra is: soha nem volt egy győzelemre vágyó valaki, így a küzdelem, mint olyan, az efféle módon nem szerepelt a szótárában. Ha kellett, önként adta át a győzelem lehetőségét bárki másnak… Zavart mosoly kerekedett az arcán, tekintetét lesütötte, mintha csak a világ legnagyobb szégyenének érezte volna, hogy pár pillanattal korábban ki kellett jelentenie, márpedig ő teljes tudatlanságnak örvend a kártyajátékok irányába. Elhúzott szájjal pislogott a lány felé, s ellenkezést nem ismerve biccentette néhányat. Arcára volt írva: hát hooogyne?! Ám valójában nem vette komolyan, hogy neki tényleg meg kell tanulnia játszani, így hát nem is bonyolódott bele jobban az ellenkezésbe, de még az egyetértésbe se. Lábai ez idő alatt mégis, idegesen, zaklatottan jártak az asztal alatt. Képtelen volt megregulázni azokat, s mintegy stressz levezetés, egy berögzött, megszokott pótcselekvés, folyamatosan rugóztak. Cipőjének bőr felülete olykor-olykor nyikordult egyet, ahogy az asztal lábához ért, és a két anyag zavarón súrlódott egymáson. És tette ezt mindaddig, míg szükségesnek nem látta kinyilvánítani a véleményét a téma irányába, és vele együtt rajongását Olivia felé. Mind ezt úgy, hogy a létező legőszintébb szónoklat szakadjon el az ajkairól, mit sem törődve azzal, hogy nem csak a lányt, de saját magát is sikerült röpke másodpercek erejéig zavarba hoznia. - Ne haragudj, nem ez volt a cél – hebegte félre-félre pislogva. Ujjai kedveskedőn, játékosan cirógatták végig a lány kézfejét. Képtelen lett volna elengedni őt, hiszen érezte, miként az addig vadul dübörgő, inkább haragos, mint izgatottan vágtázó vérének zubogása csillapodni kezdett. A füle már nem sípolt úgy, mint korábban. Hallotta a külső hangokat és zajokat, már képes volt figyelni a környezetükre is. Nem véletlen, hogy meg is torpant egy pillanatra, s kíváncsi pillantással, érdeklődve nézett a hezitáló Oliviára, róla a férfira. Úgy figyelte, mintha csak tőle várt volna engedélyt, hogy Matteo bárhova is, de magával vihesse a lányt. Jogosnak, és érthetőnek vélte, ezért se noszogatta, hogy „menjenek már”, inkább finoman végigsimított még egyszer a kézfején, s visszafordult az asztal irányába, ezzel biztosítva őt a türelme felől. Nem rohantak sehova… nem siettek, noha valójában tényleg távozni szándékozott. El onnan. És nem azért, mert képtelen lett volna túllendülni a korábbi, burkolt konfliktuson, és belefeledkezni a fel-felcsendülő újabb, könnyedebb témákba. Egyszerűen olyan mérhetetlen értetlenség, bizonytalanság kerítette hatalmába, aminek nem tudott parancsolni, amit nem volt képes az uralma alá hajtani, hiába próbálkozott. És tudta, hogy Enrique társaságában ez nem is változott volna. Időre volt szüksége vele kapcsolatban, s bármennyire kedvelte Oliviát, bármennyire érezte úgy, hogy többet akar az egyszerű, pár hetes „lehetőségnél”, a férfitől tartott… mert olyan oldalát hozta elő, amire nem volt büszke. Talán egyetlen egy olyan momentum volt, aminek láttán enyhülni látszott a korábban megszilárdult kőszíve: a férfi mosolya, és a szavai, melyekkel útnak engedte őket. Nem mondta ki, de hálás volt… nem jelezte, de látni lehetett rajta, s mintha kövek gördültek volna le a válláról, egészen kiegyenesedett a gerince, ahogy sürgős léptekkel szedte nem csak a fokokat maguk előtt, de nem sokkal utána a métereket is. Távozni szándékozott, csak azzal nem volt tisztában, hogy melyik irányba? Minél beljebb, egészen mélyre a Hut szívében, elveszni a zenében, vagy el onnan, jó messzire? Oda, ahol csak ketten lehettek? Céltalanul… egymásért. Ahol nincsenek emberek, nincsen Enrique, és nincsenek kifogások, nézeteltérések, annál kevesebb idegesség. Mígnem megtorpant. Elanyátlanodva, egészen kétségbeesetten bújt a lányhoz, és ejtette az arcát a nyakába. Halkan sutyorgott. Mi több, dörmögött… az elnézésére és bocsánatára vágyott, pedig tudta, hogy nem tett semmi rosszat. Támogatásra várt, néhány szép, kedves szóra, de annál inkább a közelségére, mely szépen lassan feloldozta őt a bűnei alól. Ha rosszat, és megbocsáthatatlant nem is tett, de rémesen viselkedett. Pedig nem lett volna szabad. Elveszett pillantása egészen szégyen telin csillant, ám bőre tüzelőn perzselt Olivia minden egyes érintése nyomán. Jóleső mosolya új életre kelt, s megnyugtatta a tény, hogy van, ami nem változott: a lány, testére és lelkére bírt befolyása. Elterelte a figyelmét. Igyekezett mellette lenni, és ha más nem, hát az arca, arckifejezése jelezhette Matteo számára, hogy tényleg sajnálta. Mert rosszul, elhamarkodottan döntött, mikor „összeeresztette” őket azon az estén. Nem szólt, s nem beszélt. Némán jelezte egy apró biccentésével, hogy történjen bármi, bár nem látszott, de megbízott a lányban. Hagyta, még vetett is egy pillantást a kezük felé, ahogy Olivia finoman egymásba fonta az ujjaikat, és gondolkozás, vagy az ellenkezés legapróbb mozzanata nélkül, követte őt. Bárhova tervezett menni vele, ő ment volna. Pont olyan volt, mint egy megbabonázott hajós kint, a messzi vizeken, a lány pedig maga volt a két lábon járó szirén. A tengerészek réme… és az ő egyetlen múzsája. A frissnek aligha nevezhető levegő vadul csapta őt arcon, s noha érezte a szmog orrfacsaró, füstös bűzét, mégis elhalványulni vélte azt a lány parfümének illata mellett, ahogy apró, pamacsszerű felhőket hagyott maga után, mind ahányszor hosszú fürtjeibe kapott a hűs, késő esti szél. Jóleső érzés kerítette hatalmába. Felhevült bőre számára felüdülést jelentett a kinti, jó néhány fokkal hűvösebb közeg. A levegő párája, vagy éppen maga a tény, hogy mélyeket szippanthat a levegőből, s lassacskán elmúlt a kellemetlen érzés is, mintha egy elefánt ült volna a mellkasán. A háttérben még hallotta a Hutból kiszűrődő dallamokat, a nyüzsgés pedig egyre csak halkult, minél inkább távolodtak az épülettől. Aztán Poppy tűnt fel a parkolóban, s eleget téve az utasításnak, már indult is az utastér felé, hogy előbányássza első körben a kesztyűtartóból a zsebkendőt, majd az epreket az ülések közül. Tudta, hogy az előbbivel lesz a legnagyobb problémája, nem véletlen, hogy a „nehezén” akart túlesni, a küldetésének könnyebbik részét pedig a végére hagyta. Könyékig túrt a kis rekeszben, mígnem elégedett bólogatással, egy-egy kezében az eprekkel, jobbjának ujjai közé akasztva a zsebkendős zacskót, bújt elő a piros kis négykerekű csodából. - És milyen igaz… – vigyorgott, és, mielőtt letette volna portékáját, két-két zsebkendőt hajtogatott az eprekkel teli dobozok alá, hogy ha valamennyi levet ki is engedtek magukból, ne közvetlenül a pokrócot mocskolják össze. Na, nem, mintha hitt volna abban, hogy két papír zsebkendő majd felfogja a folyadékot, de legalább volt látszatja annak, hogy rendes fiú. - …még nem volt lehetőségem egy kocsi motorháztetején ücsörögve eperrel tömni magam, főleg nem Amerikában – mosolygott, s bár tudta jól, hogy nem rendelkezett motorháztetőket horpasztó súllyal, ettől függetlenül mégis, bizonytalanul méregette a szerencsétlen teremtést. Az addig rendben volt, hogy a lányt szó, és gond nélkül elbírta… abban viszont koránt sem volt biztos, hogy a hetven kilójával még neki is rá kell nehezednie. Végül Olivia szavai hessegették el a bizonytalanságát, és elfoglalta a helyét mellette. Kényelmesen fészkelte oda magát. - Sokszor voltam Amerikában az elmúlt évek alatt – jelentette ki halkan, miközben pillantása a sötétlő égboltra siklott – talán négy éves lehettem, mikor először itt jártam, bár nem sok minden maradt meg akkorról. Viszont azután, hogy Viola nénikém a családjával ide költözött, évi két, három alkalommal meglátogattuk őket. Talán ez is segített azon, hogy helyesebben beszéljem az angolt, mintha csak tanult nyelv lenne, nem pedig használt is. Sok helyen jártam, itt a keleti, de a nyugati parton is. És érdekes, többet jártunk inkább lefelé, délre, mint északra – mesélte halkan. Volt a hangjában egy furcsa füstösség. Valamiféle bizonytalanság, elveszettség, mintha a korábban történtek komolyan rányomták volna a bélyegét nem csak a hangulatára, de a saját magát való megítélésére is – nem tudom, mi lehet az oka, talán az, ahogy beszélsz róla, de a Tahoe tó egyre jobban érdekel – vallotta be, s nem csak azért mondta, hogy álcázott érdeklődéssel varázsolja el Oliviát, vagy próbálja elnyerni a szimpátiáját. Tényleg kíváncsi volt rá, annak vadregényes környezetére, és magára a vízre is. De összességében minden másra, ami a lány számára boldogságot, és örömöt okozott. Finom, egészen szelíd mosollyal pillantott Olivia felé, mintha ezzel is az igazát szerette volna igazolni és azt, hogy nem veszítette el őt az elmúlt percek ellenére se. Csak hát, vissza kellett nyernie az önbizalmát. A neve egészen szokatlanul hangzott a lány szájából, mégis kellemes bizsergést hagyott maga után a testének számos pontján. Ettől függetlenül érezte, hogy amit mondd, az komoly, és annál inkább komolyan is gondolta. Csendben hallgatta őt végig, majd a magasba nyújtott keze után nyúlt, és finoman belefűzte ujjait a lányéba. Laposan pislogva fürkészte a sötétségben egyé váló kezeiket. - Tudod… korábban már említettem, hogy van egy olyan rossz szokásom, hogy jobban szeretem ellébecolni a nézeteltérések megvitatását. Nem szeretek veszekedni – vezette fel némi bizonytalansággal. Hangja egészen mélynek tűnt ott kint a sötétben. Még a bentről kiszűrődő, mély dübörgésekén is túltett. - … mert nem tudok. Viszont van még valami, ami sokkal inkább engem dühít, mint, hogy az komoly probléma lenne, hiszen mindenkinek meglehet a maga véleménye mindenről, és bármiről. Az én elveim nagyban különböznek Enrique elveitől, és sokkal másabb világban, sokkal másabb közegben nevelkedtünk. Más normák, más tanulási módszerek neveltek fel bennünket, és ha azokat az embereket savazzák, becsülik alá, akiknek a segítségével ide eljutottam, vérszemet kapok – mellkasa és a gyomra még azokban a pillanatokban is remegett. Karjai, az ujjai hegyéig, apró izomrángásoktól zsizsegtek – nem azt mondom, hogy nem tartom őt jó embernek, vagy jónak abban, amit csinál. Ellenben, ha nem is a zenére összpontosítva, nem a gitárra gondolva, de én tisztában vagyok azokkal, amiket ő tud, viszont ő nincs tisztában azzal, amit én. És Olivia, én nem azt mondom, hogy magasabb szinten állok nála. Eszemben sincs! – ragadta meg a lényeget, mielőtt a másik még félreérthette volna – de a klasszikus és komolyzene, nem olyan elvek alapján működik, ahogy ő gondolja. És ez volt az, ami hát… - vonta meg a vállát – nem is kihozott a sodromból, de nem volt jó érzés, na. És az az igazság, hogy nehezen tudok ilyenkor uralkodni magamon úgy, hogy közben magam előtt kell tartanom azt, hogy a másik tisztelete mindenekfelett, előnyt élvez. És nem mehetek bele idióta vitákba. De talán mégis az dühített fel annyira, hogy pont most, pont ilyenkor kellett ennek előjönnie... – benedvesítette az ajkát, ahogy újra és újra megkereste a lány tekintetét. Nem volt biztos benne, hogy érthetően beszélt, mint ahogy abban se, hogy érteni fogja, mire gondolt. Apró sóhajjal engedte ki a levegőt, majd elmosolyodott. - Szerintem maradjunk abban, hogy az ilyen randevúkat inkább a saját magunk társaságára bízzuk. Mit szólsz? Jobb ez édes kettesben, mint bárki mással – játékosan nevetett, de halkan, ügyelve, nehogy felverje az éjszaka csendjét, vagy felhívja magukra mások figyelmét. Kezeit óvatosan húzta vissza, s kereste meg vakon tapogatózva a közöttük lévő dobozokat. Egyikből kiemelt egy epret, s még az előtt, hogy bekapta volna, kicsípte a zöld kis sipkáját, amit az egyik, túllógó zsebkendőre helyezett. - Mhm? – nem csak a hangja csengett kérdőn, de vele együtt az aranylónak tűnő lélektükreiben is megcsillant az érdeklődés. Volt néhány pillanatuk elveszni egymás tekintetében. Pár másodpercnyi bensőséges pillant, míg feltérképezhették egymás arcát. Az ajkaikat, az orruk vonalát… a hosszú, dús pillákat, és minden lágy, kedves, vagy éppen markáns és férfias vonást. Ez volt az, amire vágyott. Ez volt az, ami éltette őt, és amire igazán szüksége volt. A bensőséges, meghitt másodpercekre, és, ha tehette volna, soha nem is engedte volna el magától azokat. Az idézett sorokra először nem reagált, csupán ajkai közé csípte a jó ideje ujjai között szorongatott, piroskás gyümölcsöt. Pont úgy rágódott a hallottakon, mint a savanykás epren, ami összehúzta az arcát. Hagyta, hogy a csend leüljön közöttük, ám nem idegesítő és zavaró volt az, inkább sokat mondó. Lassan megemelkedett, könyökeit a felhúzott térdeire támasztotta. Így pillantott vissza a lányra, majd az egymással szórakozó ujjaira. - Mindig azt mondták, és mióta az eszemet tudom, azt hallgatom, hogy én vagyok a család idealistája… az, aki megszépíti még a finoman szólva is pocsék helyzeteket. Aki mer álmodni, hinni és remélni. Reménykedni, de hát, a remény hal meg utoljára, ugyebár, miért vonnám meg ezt magamtól? Az utolsó dolgot, amihez még nyúlhatok? Egy évem lett volna, hogy felejtsek, továbblépjek – elnevette magát – még ezt is furcsa kimondani. Annyira furcsa és szürreális megszemélyesíteni egy szempárt, akit szimpla öt másodpercig volt lehetőségem látni. De mégis annyira sorsszerű. Egy évem volt, hogy felfogjam végre valahára, felnőtt fejjel, hogy talán a lehetetlent, és az elérhetetlent kajtatom. Egy év nagyon hosszú idő, és ez idő alatt, volt, hogy napi háromszor is hallottam valakitől, hogy félnótás vagyok, de legalábbis akkora ökör, hogy ülve nyalom a Holdat. „Nőj már fel!” „Tiszta idióta vagy!” „És Leonorával mi lesz?” „Csalódni fogsz!”… „Ebből még baj lesz…” És társai… - idézte a rokonokat és barátokat – de volt egy megérzésem. Hogy talán nem kell keresnem téged. Majd jössz, ha eljön az ideje, és tudod – nyelte egy nagyot. Nem volt egészen biztos abban, hogyan fogalmazzon - Szeretném azt hinni, hogy ennek így kellett lennie, és ez így van jól. Szeretnék hinni, remélni és bizonyítani. És azt akarom, hogy te, majd egyszer el hidd, én pedig be tudjam bizonyítani azt, hogy képes leszek úgy szeretni téged, hogy másra se gondolj. Arra se, hogy mi lenne, ha…? – kellemes, fülbemászó baritonja lágy volt. Olyan, amit emberek milliói szerettek volna egy apró üvegbe zárni, és időnként elővenni, hogy legyen valami, ami megnyugtatja zaklatott lelküket. Egy kellemes, mély hang… egy lágy, selymes bariton. Valami, ami simogat, és a létező legszebb orgánumon sutyorogja a szívének szavait. Jókedvűen somolygott az orra alatt, s újabb epret ragadott magához. - Ezt el tudnám viselni. Minden nap – utalt az együtt töltött pillanatokra, és magára a helyzetre is. Kettecskén, távol a város zajától. Meghitten. Végül lassacskán visszaereszkedett a lány mellé. Háta hozzáfeszült a kocsi motorházának, tarkóját az alkarjával támasztotta alá. - Tudom, még meredek ilyeneken gondolkozni, és más már rég csörgetné itt a vészharangot, hogy hova rohanok, és jézusom, nehogy azt hidd, hogy már most azon gondolkozok, hogy megkérem a kezed – nevetett fel bizonytalanul, s egészen zavarba jött a gondolattól - de neked is nyilván tervezned kell, időt beosztani… mármint, a munka miatt - köszörülte a torkát, tekintetét le se vette a halványan vibráló csillagokról. Nem olyan volt ez, mint odahaza, Olaszországban. Gemmán. Ott, ahol a leghalványabban villódzó csillagok is apró, szentjánosbogárként tündököltek az égbolton – a felvételi idején pár napot otthon töltenék a biztosság kedvéért. Volna kedved velem jönni? Megmutatnám a világomat… - kíváncsian fordította oldalra a fejét. Őszinte választ várt, s remélte, beleegyező lesz az. Szerette volna, ha Olivia elfogadja a meghívást, ami nyilván, nem egy szimpla kiruccanást jelentett volna a részéről.
Az emberben alapvetően van egy félelem, kivált a fontos események előtt, hogy valami olyasmi történik ami felborítja, tönkre teszi, talán örökre is, élete egyik legfontosabbnak hitt pillanatát. A legnagyobb félelem talán nem is a véletlenektől van, sokkal inkább, hogy ő követ el valamit, tesz vagy mond, ami miatt az egész nap vagy este csúfos kudarcot vall majd. Mindig úrrá leszek a legbelső félelmeimen, mindig igyekszem a dolgok pozitív oldalát látni, és a magamba vetett hitem sikeresen túllendít bármilyen aggodalmon. Mégis, azt hiszem sosem féltem még annyira, hogy valamit esetleg elrontok, vagy rosszul csinálok, mint a mai nap előtt. Tökéletes estét akartam, egy tökéletesen gyönyörű és felejthetetlen estét, és gyakorlatilag már az első órákban majdnem sikeresen elszúrom. Fülemben már hallom is Dana hangját, a lelki szemeim előtt látom, ahogyan jobb kezét határozottan vágja a csípőjére, mint a nagyanyja, aki ezzel a mozdulattal készítette fel magát és minket is egy alapos monológra. “Tudod kisanyám, ilyenre is csak te lehetsz képes. Adott egy tuti jó kis este, amit egyszerűen nem lehet elrontani. Mert egyszerű a képlet: adott egy pasas aki szívdöglesztő fizimiskával van megáldva, akitől bármelyik pacemaker megzavarodna mágneses mező nélkül is. És adott vagy te, akinek elég csak azt mondani, hogy csikis csiriz és már fülig fut a vigyor a képén. Egy igazi, optimista tömör boldogságkupac….minden adott ahhoz, hogy ti ketten szépen kéz a kézben olvadozzatok egymás mellett mint a forró napon hagyott bödön méz. De nem! Te mit csinálsz helyette? Elcipeled egy zajos helyre. Összeereszted egy olyan pasassal akinek a világlátása merőben más az övénél, teszed mindezt úgy, hogy még alig huszonnégy órája, hogy találkoztatok. Mit vártál Enriquetől? Hogy majd tartja a gyertyát? Vagy apád helyette valamiféle gyors tesztnek veti alá Matteot? Hát meg vagy te húzatva? Kapd össze magad kisanyám, mert kettőt pislogsz és az olasz amorózód veszi a nyúlcipőt és meg sem áll a szülőhazájáig!” Bármilyen szomorú bevallanom, de teljesen igaza lenne a barátnőmnek, mindazokon túl, hogy ezzel az egésszel én csak jót akartam. De be kell látnom, hogy még egymást sem ismerjük igazán, és nem feltétlenül tehetjük ezt úgy, hogy körülöttünk még a falak is vibrálnak. Egy éve vártam rá. Egy éve képtelen voltam kiverni a fejemből, és noha szinte észrevétlen lopózott be a mindennapjaimba, és kitöltötte azokat pusztán a gondolata a létezésének….valójában nem tudtam róla semmit. Felruháztam én mindenféle, általam elképzelt tulajdonsággal, ám ezek pusztán édes, de a valóságtól minden bizonnyal távoli fikciók voltak. A Harlem jó választás. Mindaddig a pillanatig amíg ki tudjuk zárni a külvilágot, amíg egymás társaságában elveszve, szinte beleolvadva azokba a másodpercekbe, mikor az ujjbegyek is a másik érintésééért könyörögnek, meg tudjuk örizni a saját kis világunk titkait. Enrique érkezése azonban mindent felborított, és éreztem, hogy ha nem találok ki valami mást, ha nem mentem meg a helyzetet, akkor ők ketten vagy egy több órás vitába kezdenek, vagy pedig Matteo fog innen feldúltan távozni, és talán még én sem tarthatom majd vissza. Szinte gombóccá formálódott a gyomrom, az aggodalom belülről emésztett, noha a külső szemlélőnek ebből nem sok minden látszott. Talán csak a szokatlan, és tőlem merőben idegen szótlanságom lehetett árulkodó, hogy már számomra is kínos az egész helyzet. Szerettem Rickét, de a mai estém nem az övé volt, nem az ő zenéjére akartam álmodozni, nem az ő zenéjét hallgatva akartam feledni az összezörrenéseket Rick meg közöttem, és nem az ő zenéje volt, amire most szükségem volt ahhoz, hogy igazán felszabaduljak. A mai estémet minden egyes lélegzetvételemmel Matteonak akartam ajándékozni. Róla akartam minél többet megtudni, bár azt hiszem óhatatlanul és váratlanul egy olyan oldalát is megismerhettem, amit nem feltétlenül az első este akart nekem megmutatni. Abból ahogyan menekülőre fogta, ahogyan engem is húzott magával, éreztem, hogy már nem csupán Enrique az akit magunk mögött kell hagynunk, hanem a Hut. Egy pillanatra megállva, hozzá simulva, szorosan ölelve őt egész testében és minden porcikájában úgy simult hozzám, úgy bújt meg az ölelésemben, az arcát a nyakamba temetve, mintha szégyellné ami történt. Holott nem az ő hibája volt. Én hoztam kínos helyzetbe, bár ő is tudta, hogy nem ez volt a célom, nem így akartam. Ki kell innen jutnunk, kicsit magunk mögött hagyva a latin ritmusok, csípőringató mozgásra csábító taktusait. Távolinak tetszik hirtelen minden amit terveztem, így rögtönöznöm kell, de azt hiszem már tudom, hogy mire van most szükségünk. Talán így kellett volna korábban is. Talán be kellett volna ülni a kókusz illatú Poppyba, és magunk mögött hagyni New York elpárolgó, apró csillagpontokká váló színes fényeit. A végtelen éjszakába haladni kifelé, egészen Long Beach felé, a sós illatú óceánig menni….talán...a fejemben kavarogtak a gondolatok, ősi káoszban, zavarosan szinte felfoghatatlanul peregtek. De csupán a parkolóig jutottunk. Nem azért mert ne tudtam volna őt máshova vinni, sőt akartam is, terveim között szerepelt….de most azt hiszem erre lesz szükségünk. A csillagtakaró alá bújva, egymás mellett, csupán egymás gondolatai között járva, hallgatva a másik szívverését, és beszívva a hajának illatát. A szemeiben megtalálni önmagunkat, azt akik mellette lehetünk. Matteo nem csupán az a férfi volt, aki öt másodperc alatt varázsolt el, hanem az a férfi volt, akit megismerni vágytam, vele lenni, és bármennyi időt is kapunk az élettől, bármennyit is ajándékozott nekünk a sors azt a lehető legtökéletesebb módon kiélvezni. A parkolóban a némaság ver tanyát, csak a talpunk alatt csikorduló kövek visszhangja hal el a többi autó között. Meglehet bolondság amit művelek, meglehet, hogy butának fog gondolni, hogy ilyen egyáltalán eszembe jut, de nevetve, kicsit talán ajkaim beharapva, szégyellősen szemlesütve, majd kuncogva kezdek nekikészülődni az alig pár perce kitalált kis különleges piknikbe. - Akkor talán itt az ideje ezt is kipróbálni.- jelentettem ki, miközben már félig a csomagtartóban voltam, úgy túrva fel annak tartalmát. - ...mármint, hogy New York-ban, a füstös Harlem egyik parkolójában, egy igazán szelíd, és nagyon jó strapabíró kis piros járgány tetején bámulni a csillagokat, miközben epret falatozol.- magyaráztam neki, majd a szavaimat követően először én, majd utánam ő is elhelyezkedett a pokrócon. A csillagokat figyelem, mintha huncutul kacsingatnának felénk, mintha azt kérnék, hogy válasszam valamelyiküket a mi csillagunkká….időnként oldalra pillantok rá, és szelíd mosollyal az arcomon helyeselve bólogatok mindarra amit a tóról mond. - Tetszene neked.És hát megígértem, hogy elviszlek majd. Ne aggódj, az anyai nagyanyámnál nem kell pókerezni, ellenben kifulladásig hallgathatsz woodstock-i sztorikat. - nevettem el magam picit fészkelődve, aztán én magam is oldalra nyúltam a dobozkához, és kivettem egy szép szabályos eperszemet. Egy ideig, miközben Matteot hallgattam csak csak játszikáltam a kis zöld sipkával, még nem szakítottam le. Ujjaim között forgattam, figyeltem hogyan pörög a kis piros szemecske a mozdulat nyomán. Végül eltűnt ajkaim között, majd kezem az ég felé emeltem. Matteo keze az enyémre simult, ujjai lágyan fonódtak az én ujjaimra, és egy ideig csak figyeltem a kezünket….mennyire különös. Éppen beleillik a kezébe a kezem. Miközben beszélt finoman, érzéssel, szinte éppen csak érintve a hüvelykujjammal cirógattam a kézfejét. Szerettem volna többször is megszólalni, közbevágni, elmondani, hogy rosszul látja….hogy tulajdonképpen nem az ő hibája az egész, hanem az enyém, de végül nem tettem meg. Csendesen hallgattam, egyenletesen véve a levegőt, aprókat szusszanva, lehunyva a szemeimet, aztán kinyitva. - Ez a helyzet számomra kínos volt. Jót akartam vele. Néha rettentően meggondolatlan vagyok, és nem figyelek oda arra, hogy két teljesen külön világot akarok összeengedni. Mert számomra teljesen természetes a kaotikus nyüzsgés, a teljesen különböző embertipusok egy légtérben tartózkodása. Caracasban ebben éltem….ott tényleg egy kicsit olyan mintha egy örökös perpartvarba cseppennél, pedig valójában csak egy családi beszélgetés fültanúja vagy, ami picit vehemensebb a kelleténél. De ne beszéljünk róla többet, már így is túlságosan nyomasztó a dolog….- legyintettem, mintha csak odább akartam volna seperni az egészet, amiért tényleg és valóban rosszul éreztem magam. Próbálunk feloldódni, érzem rajta is, ahogyan a motorháztatő aprót rezzen miközben felül mellettem, karjait megtámasztva a felhúzott térdén. Én az ujjaimat próbálom összerakni éppen egyformára, hogy minden ujjperc tökéletesen a másikra simuljon. Aztán megakad a mozdulat az egybefűzött, szépen halkan, csendesen és őszintén legördülő szavai nyomán. Vallomás ez. Olyasmi amit nem osztogatnak minden nap. A kezem lassan leengedem, és úgy sandítok rá, miközben beszél. Levegőt is csak óvatosan veszek. - Mindenki le akart beszélni rólad. Kivétel nélkül mindenki. Bolond gyerekes álmodozásnak gondolták, és talán elviselték volna még egy ideig, ha nem hagytam volna el Ricket egy álmot kergetve, ha nem hittem volna olyan eszement módon abban, hogy az ilyen dolgok nem véletlenül történnek. És ha csak egy kis idő is jut...ha ez nem több pár hétnél én akkor sem bánok meg semmit amit feladtam érte.- jelentettem ki őszintén, a szavaira válaszul. A hangja simogatta a bőrömet, mint a lágy esti szél, amely a fürtjeim közé kívánkozott, időnként meglibbentve azt. - Én abba se akarnám hagyni.- mosolyodtam el, tovább gondolva, hogy minden napot el tudnék képzelni vele. Hogy ő legyen mellettem amikor felébredem, amikor megérzem a napsugarakat beszökni a függöny rojtjain át….hordozzam magammal a gondolatát annak, amikor lemegyek a konyhába kávét főzni, hogy ő még mindig velem van. Apró ráncokká redőzte a kíváncsiság a homlokom, amikor ismét beszélni kezdett és valami olyasmi fogalmazódott meg benne ami hirtelen és váratlanul ért. Nem azért mert nem akartam volna, sokkal inkább az, hogy egyáltalán felvetette. - Nem...ezt egyáltalán nem hiszem.- ráztam meg a fejem, amikor mentegetőzni kezd, bár az én hangomon is érezhető, hogy eléggé zavarba hoz. Leginkább azért, mert most azonnal és minden gondolkodás nélkül igen mondanék neki az útra. De ahogyan ő is említette, számtalan dolgot kell még mérlegelni. Fogalmam sincs, hogy Lizzy milyen munkákat vállalt el mostanság, ahol rám is számít. Ha ismét egy külföldi út, és pont akkor lenne….vagy mit fogok mondani apának? Hogy átruccanok Európába? Azt hiszem ez sokkal komplikáltabb, mint ahogyan elsőre tűnik, de a kérdés nem az volt, hogy vele tudok e menni, hanem az, hogy egyáltalán akarok e? És hát….hogy a fenébe ne akarnék. Ajkaim megremegnek, amikor finoman beharapom, és hevesen szinte már túlságosan is hevesen bólogatok, már amennyire ebben a fekvő helyzetben ezt így lehet. - Igen….mindenképp...feltétlenül igen...nagyon igen….abszolút igen.- nem tudom hogyan lehet még ezt jobban nyomatékosítani, de ha lehetne még inkább fokoznám. - Ez az a része a válasznak, hogy egyáltalán szeretnék, akarok e veled menni….a világodba, úgy az bárhol is legyen!- emeltem meg a kezem és legyezgettem vele a levegőben, a csillagok felé suhintva a kézfejemmel, mintha ott akarnám behatárolni Matteo világát. Jobban belegondolva amennyi ideje együtt voltam egykor Rick-el nem nagyon tudtam hol van az a hely, ahol boldog lenne. Mert mindenkinek kell legyen ilyen. Nem feltétlenül ott ahol felnőtt, de az ahol a legtöbb időt és a legszívesebben tölti. Nekem ilyen volt a Tahoe tó. Caracas-t imádtam, de a világ egyik legveszélyesebb városa volt, nem véletlen talán, hogy apa háromszor annyit költött biztonságra, mint mondjuk itt New Yorkban., vagy a nagyiék Arizonában. Sosem tudtam meg az évek alatt, hogy Ricknek hol van ez a hely….van egyáltalán? Aztán talán már nem is számított, mert nem akartam vele megosztani az enyémet sem. - Mesélj a világodról, miért szereted annyira? Mi az ami miatt kedves neked? Ami miatt úgy érzed hogy a legfontosabb a számodra? Mesélj róla, mert veled együtt én is szeretni akarom azt a helyet.- csendesen, szinte csak súgtam felé a szavakat, és a mosoly, mely finoman, érzéssel és lassan terült el az arcomon visszavonhatatlan volt. Csak zuhantam, visszafordíthatatlanul azokba a lágy napsimította borostyánszín szemekbe.
Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.
Hogy mire számított Matteo az estével kapcsolatban? Mindenre, csupán arra az egy forgatókönyvre nem volt felkészülve – vagy éppen felfegyverkezve – amit végeredményként hozzá vágtak. Persze tudta jól, tisztában volt azzal, hogy Oliviának esze ágában nem volt kellemetlenséget okozni neki, vagy olyan dologra kényszeríteni, amiben nem vette volna ki a részét. Egyszerűen, igyekezett megmutatni neki a mindennapjait, és szépen lassan bevezetni abba a világba, melynek pici kora óta a részese volt. És talán úgy vélte, azt látta jónak, ha egy olyan emberrel kezdi a „családjának” ismertetését, aki szintén jártas a zenében. Aki tehetséges, aki otthonosan mozog a művészetekben. Csak éppen azzal nem számolt a lány, hogy nem minden az azonos irányultság, ha a másik elfogadtatásán fáradozik az ember. Ugyan a színpadon tökéletesen működtek együtt, s mintha hosszú évek óta egymás oldalán nyújtották volna a szórakoztatást jelentő taktusokat az összegyűlteknek, addig ez nem volt elmondható a személyiségükről. Ég és föld, tűz és víz… csak míg, bizonyos értelemben ez egy egészet adott volna ki, jelen esetben mégis, olyan mértékű ellentéteket szült, amivel képtelenek voltak dacolni. Matteo legalábbis biztosan, s minél inkább haladtak előre a kelletlenül érintett témában, ő úgy érezte egyre nyilvánvalóbbnak a feszültségét. Mégse haragudott a lányra. Próbálkozott. Igyekezett, és mutatni akart neki valamit, valakit. Az pedig, hogy nem mérte fel megfelelően a helyzetet, még nem jelentette azt, hogy megbocsáthatatlan bűnt követett el. Egyszerűen arra engedett következtetni a számára, hogy innentől kezdve, óvatosabban kell majd bánnia azzal, hogy ki az az illető, aki bátran közelebb engedhető a saját munkásságát, tanultságát igazán büszkén, oda és vissza ismerő Matteohoz. Mert tagadhatatlan volt, hogy fiatal. Tagadhatatlan, hogy még volt mit tanulnia, volt hova, és miben fejlődnie. De ettől függetlenül klasszisokkal többet tudott a zenéről, mint sokan mások, akik csak a könnyűzene milyenségével tudtak megismerkedni. Mint mondott volt egy bölcs ember szavaival: könnyű zenét el tud játszani az, aki komoly zenével éli az életét, operával kel, és azzal búcsúztatja a napot… viszont a könnyűzenét művelő, nem biztos, hogy hozzá tud nyúlni azokhoz a munkákhoz, kottákhoz, amit egy zeneileg magasan művelt ember a kisujjából is kiráz. Ő is ebben a szellemiségben nevelkedett, eszerint tanították. Pont úgy nyúlt hozzá az opera áriákhoz, pont úgy értelmezte és értette azokat, mint egy jazz, vagy éppen pop klasszikust. Egy valami mégis pozitívumként szolgált az eszmecseréjükben: a mindig naiv Matteo végre ráébredt arra, hogy nem csak ember és ember, de zenész és zenész között is, hatalmas különbségek vannak. S voltaképp az emberség, a szellemiség befolyásolja az ember zenéjét is, hogy miféleképpen nyúl hozzá, hogyan próbálja azt átadni a nagyközönségnek. És nem utolsó sorban, hogyan használja fel ezt a veszélyes elegyet. Igyekezett túltenni magát az előzményeken, s bár hosszú ideig érezte még a furcsa, egész testét átjáró feszültséget, mégis csihadni, nyugodni látszott háborgó szíve. Ehhez javarészt segítségül szolgált a friss – de legalábbis annak mondható – levegő, és a lány jelenléte. Egész este nem is lett volna szüksége másra, csak rá. A lehetőségre, hogy jobban megismerjék egymást, és együtt legyenek, ahogy azt két ember várja egy randevútól. Vizslató tekintetek, okoskodó, útravalóként furcsaságokat osztogató emberek nélkül. Csak kettecskén. A kis Poppy, és annak strapabíró motorház teteje, tökéletes választásnak bizonyult, s bár mondhatta volna Matteo, hogy talán így kellett volna indítani az éjszakát, és akkor minden tökéletes lett volna, de tudta, hogy ezzel butaságot mondott volna. Mert tökéletes még így is lehetett, függetlenül attól, hogy mi minden előzte meg ezeket a meghitt, nyugodt pillanatokat. Minden csak rajtuk múlt onnantól kezdve. A póker szó hallatán akaratlanul is, ha csendben ugyan, de nevetett. - A póker nekem tényleg vesszőparipám – ingatta a fejét - Tudod, az a generáció vagyunk odahaza, akik már megtalálták a maguk szórakozását az „öregekén” kívül is, és bár rengeteget voltunk az ő házuknál, de ez a bizonyos kártyajáték, és annak számos formája, a „felnőttek játéka” volt. Rokonok, barátok, de még az ott dolgozók is összegyűltek, és éjszakákba nyúlóan pakolgatták egymásra a színeket, vagy játszottak mást és mást. Számunkra akkor megszűntek az öregek, mi pedig nekik. Gyerek nem tehette be a lábát az adott helyiségbe, vagy az udvarnak azon részére – idézte fel a furcsa, kicsit talán zord emléket, ami mégis újra, meg újra mosolyt csalt az arcára. - Gyerekkoromban, Lucianoval nagyon sokat ücsörögtünk kint Gemmán a loggián egy-egy pakli régi kártyával. Nekem volt egy hiányos paklim, és neki is. Mi pedig úgy döntöttünk, hogy egyet csinálunk belőle. Nem érdekelt, hogy hiányos volt, mások voltak az elosztások. Volt lap, amiből csak egy-két darab jutott, olyan is, amiből sokkal több. A legtöbb már úgy nézett ki, mintha a kutya szájából rángatták volna ki, némelyik kávé, vagy éppen bor foltos volt. Fogalmunk nem volt róla, hogy mit kell csinálni vele, csak csináltuk, amit olykor lehetőségünk volt ellesni a nagy öregektől – vidám, gyermeteg mosoly jelent meg a szája szegletében. Aranyszínű szemei visszavonhatatlan örömtől csillogtak, ahogy felidézte a kiskölyök korában történteket – aztán az egyik nyáron, nem várt vihar kerekedett ott Gemmán és a környéken. Ez jellemző volt akkortájt, és a nyárnak van is egy olyan szakasza, amikor nem számít az ember az esőre, mégis jön. Nem egy alkalommal áztam már bőrig, mert a tűző napsütésben, és kék égben bízva, elindultam kirándulni. Mintha nem ismertem volna már úgy azt a környéket, mint a tenyeremet. Számtalanszor megfogadtam, hogy viszek magammal esőkabátot, vagy valami olyan holmit, amivel át lehet vészelni egy kiadósabb zuhatagot, és orkán erejű szelet. De, ha esik, akkor úgy esik, hogy tök mindegy, mibe bugyolálod magad, meddig érő gumicsizmát veszel fel, egészen biztos, hogy bokáig vízben fogsz még annak ellenére is tapicskolni. Na, hát, egy ilyen napon kint felejtettük az összekuporgatott, kicsit hiányos, kicsit rongyos paklikat a lépcsőn. Azóta nem járt kártya a kezemben, már amennyiben nem bankkártyáról van szó – pillantott rá kacéran, kicsit nagyvilági fiúként szúrva oda. Nem volt vele semmiféle hátsó szándéka, csupán ezzel volt hivatott jelezni, hogy modern gyermekként ő már nem az ász, vagy a joker lapokat szorongatva rohangált fel és alá. Ujjai megállás nélkül cirógatták a lány karcsú ujjait, puha tenyerét és kézfejét, s hasonlóképpen kivette ő is a részét ebből a finom, kedveskedő mozdulatsorból. És bár lassacskán igyekezett egy kedves kis történettel beindítani az immáron csak kettejüket illető, és éltető pillanatokat, mégis volt bátorsága, és visszaevezett a bent történtekhez. Csak a békesség kedvéért, hogy Olivia is megértse, mi volt a baj. - Hé, nem tudhattad – szorított rá határozottabban a kezére, mintha csak nyugtatásul próbált volna szolgálni vele, s közelebb húzta magához, hogy alig érezhetőn érintse hozzá kézfejéhez az ajkait. Nem volt ez se puszi, se más. Csak egy egyszerű, kedves érintés. Valami, ami immáron intimebbnek, bensőségesebbnek volt nevezhető, mint bármi más addigi. Ám ettől függetlenül, mivel nem akart tolakodó sem lenni, ez volt a maximum, amit azokban a pillanatokban megengedett magának – te csak jót akartál, én pedig kedvelem az igyekezetedet. Az, hogy nem úgy sült el, ahogy szeretted volna, és ahogy gondoltad, még nem azt jelenti, hogy hibát követtél el. Ne emészd magad miatta, jó? – szinte csak sutyorogta a szavakat a puha bőrére, szemei pedig az mögül kukucskáltak ki. Sokat mondó, őszinte pillantással figyelte a lány arcát, s egy szemernyi kétség sem fért hozzá, hogy, ha mással nem is, hát a tekintetével igyekezett elérni, hogy Olivia megnyugvásra leljen. Szeretett vele beszélni. Szerette megosztani vele az életének darabkáit, és egyre többet és többet adva magából. Nem rohanta le, soha meg se fordult a fejében, hogy másként cselekedjen, mint ahogy azt az elvei megkövetelték. Óvatosan fűzte ki aztán az ujjait a lányéból, s felegyenesedve igyekezett megtalálni egy olyan pozíciót, ami nem csak kényelmesnek bizonyult, de szemmel is tudta tartani a környezetüket. Félrebillentett fejjel pillantott a lányra, miközben ő maga is, az övéhez hasonló történettel rukkolt elő. - A szeretteink minden bizonnyal csak védtek minket – laza, léha mozdulattal rándult egyet a válla. Talán úgy tűnt, hogy nem különösebben foglalkoztatta a véleményük, ám ez nem így volt – mégis, ha az ő szemszögükből nézzük, úgy tűnhetett, mintha csak átmosták volna az agyunkat, egy Barcelonában történt bizonytalan este után. Hiszen… belepistultunk egy-egy „látomásba”. El nem tudom képzelni, hogy mi más jöhetett le nekik ebből, ha nem ez? – ugyan számos alkalommal beszélt már erről Lucianoval vagy Ennioval, de még a húgával is. Viszont valamiért soha nem érezte úgy, hogy az igazat, és az őszinte igazat mondták el neki az esettel kapcsolatban. - Mindketten otthagytunk valakit, egy ismeretlenért. Egy lányért és egy srácért, amiről nem csak ők, de mi magunk se tudtunk semmit. Azért, ha jobban belegondolok, ez kicsit ijesztő. Ha innen közelítem meg, már értem, hogy miért rándult olyan furcsán anyu szája széle, és miért tikkelt a szeme, mikor először hallott arról, hogy miért szakítottam Leonorával – pont úgy nézett Oliviára, mintha egy csínytevésének részleteit igyekezett volna megosztani vele. - Néha azt hiszem, hogy az emberekből már kiveszett a vágyakozás. A remény. És persze, lehet mondani, hogy embere válogatja, hogy ki, miben hisz, hogyan ítél meg bizonyos dolgokat. De, ha nincsenek álmaink… ha nincs még egy utolsó kis valami, amire vágyunk… ha nem reménykedünk semmiben, akkor mi marad? A véresen komoly, rideg hétköznapok. Igen, valóban! – hangja egy pillanatra határozottabban csengett, ám, szinte azonnal ellágyult, és pont olyan búgóssá, selymessé vált, mint korábban volt – nagyon parányi esélye volt annak, hogy találkozni fogunk. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egy a több milliárdhoz. Viszont még mindig tartom magam ahhoz, hogy vannak olyan érzések, olyan megérzések, melyeket nem múlhat felül semmiféle realista látásmód. Ki tudja, talán, ha további hónapok, évek teltek volna el, elengedtük volna egymást. De mégis eredményre jutottunk nem? Kitartottunk. Mind a ketten kitartottunk. És végezetül, azt hiszem, hogy csak ez számít. Mert számíthatott volna bármi más? Nem. Hittek magukban, és egymásban. Ez pedig eredményre vitte őket, ahonnan pedig nem volt többet visszaút. Matteo legalábbis biztos volt abban, hogy, ha már így alakult, minden követ meg fog mozgatni azért, hogy Olivia a mindennapjainak szerves részét képezze. Olivia szavai őt is mosolygásra késztették, s apró biccentéssel jelezte, hogy hasonlóan vélekedett. Reggeltől estig, s tovább vele lett volna. De a hang mégis ott csilingelt az agyának mélyén: mindent a maga idejében! Csakhogy, ha valami, hát az idő koránt se nekik kedvezett, és nem értük dolgozott. Meg voltak számlálva a napjaik, s bár senki nem mondta, hogy kötelező lett volna ezen rövid időintervallum alatt eljutni A-ból akár Z-be, Matteo mégis szeretett volna elébe menni a lehetőségeik egész tárházának. Voltaképp, volt még idejük az utazásig, ugyan nem több néhány hétnél, de az az idő, pont elegendő volt arra, hogy a lány leegyeztesse a szükséges paramétereket, amennyiben úgy ítélte, hogy részt kíván venni a fiú terveiben. Nem véletlenül hozta fel akkor és ott az ötletet. Talán mások elhamarkodottnak, és „gyorsnak” vélték volna. Első igazi randi, mégis a szülőhazájába reptetné? De mi, ha nem ez a legjobb lehetőség arra, hogy ténylegesen megismerjék egymást? Távol a nagyvárosok nyüzsgésétől, a rokonoktól és családtagoktól. Ha pedig lehetőség nyílik rá – márpedig Gemmát ki nem hagyná a szórásból, amit megmutatna neki odahaza – akkor érintőlegesen, de belekóstolhat a di Scigliok világába. Nem csak az övébe. A várakozás alatt tétován nyeldesett, s bár látta a lányon az örömöt, ettől függetlenül bárhova is kifuthatott még az, amit mondani akart. Ez pedig elbizonytalanította őt. Mígnem… Arca a heves bólogatást látva, és a több módon megfogalmazott helyeslő választ hallva felragyogott. Sokatmondó, örömteli mosolya a szeme sarkában is megjelent, s jó ideig képtelen volt onnan letörölni. Apró bólintással nyugtázta a lány válaszát, majd ficánkolva és fészkelődve egy keveset, megvonta a vállát. Nem volt benne biztos, hogy Olivia mennyit láthatott belőle. - Nem tudom pontosan megfogalmazni. Tudod, ez nem is kifejezetten egy konkrét helyhez köthető érzés… említhetném Gemmát, ahol a világ legnyugodtabb és legpihentetőbb napjait tudom eltölteni, de róla sokat meséltem már… Beszélhetnék Rómáról, ahol voltaképpen felnőttem, ahol elindult az életem, ahol… az lettem, aki. A történelmi csodáinkról, de biztos vagyok benne, hogy ez utóbbiról te is tudsz egyet, s mást. Elvégre, ki ne hallott volna a Colosseumról, vagy a Vatikánról. De taglalhatnám még egy ideig Portofinot is, ahol nem csak, hogy megszülettem, de a családom is ott „egyesült”. Viszont azt hiszem, hogy ez az egész „csizmát” felölelő világot jelenti, nem csak annak egyes részeire lebutított változatát. Tudod – kis hatásszünetet tartott, s neki is szüksége volt rá, hogy a gondolatait tökéletesen szavakba tudja foglalni – azt hiszem, hogy olasznak lenni kiváltság. Életérzés. Nem elég, hogy egy abszolút gyönyörű része Európának, de tájanként más és más természeti csoda alakítja. Vizek, tengerek és óceánok… mediterrán éghajlat… zöldellő, vagy aranyló tájak. Hegyek, hegycsúcsok, olykor még nyár közepén is térközépig érő hó a síparadicsomokban. Terrakotta, homokszín épületek. Az emberek társasági lények. Barátságosak, kedvesek és nem csak azokkal, akik ugyan úgy olaszok. Nincs képmutatás, nincs méregetés, furcsa, ferde szemmel való puhatolózás, hogy kiféle és miféle vagy? Persze kivételek mindig adódnak, senki se szent. Mégis, egy turistaparadicsomról van szó, ahol mindenki is megfordul. Kínai, mongol, finn, német, brazil… bárki és akárki. Talán ezért is válik olyan „színessé”… ezért lesz annyival másabb, mint sok másik ország, de ez idő alatt egy fikarcnyit se veszít a saját maga eleganciájából és tökéletes tökéletlenségéből – éjt nappallá téve volt képes Olaszországról beszélni. Az ő világáról – művészetek. Festők, szobrászok, építészek tucatjai kerültek ki a tömegekből. Énekesek, zenészek. Én pedig ennek változatlanul, és megmásíthatatlanul a részese akartam lenni. És tudod mi a furcsa? – fordította felé a fejét, elszakítva pillantását a fent villódzó csillagokról – a családom bár hatalmas, mégis, csupán egyetlen egy ember van még rajtam kívül, legalábbis vérrokonságban, aki a zenéből, és a zenéért él. Az anyám. Úgy tartották, hogy nem lehet véletlen az, hogy ennek kapcsán ilyen nagymértékű ragaszkodással vagyok a hazám irányába. Gaena nagyi úgy tartotta, hogy én képviselem az ország igazi szellemiségét. Azt, amit a legnagyobbak. Hogy én vagyok az, aki ízig-vérig azokat a géneket örökölte, ami az ő sejtjeiket is alkotta. Vecchi, Monteverdi, Cesti, Vivaldi… Pavarotti – szégyenlősen, kicsit talán butaságként tekintve erre a nagyszülői nagyításra és túlértékelésre, sóhajtott. - Hatalmas butaságnak hangzik, tudom, de most képzeld el azt, hogy ezt mesélik egy alig tíz éves kisfiúnak, aki már akkor is rengeteget hallgatta, hogy milyen Isten adta tehetség. Szerinted ez a kisfiú mekkora királynak érezte magát? – vigyora pont olyan volt, mint annak a kisfiúnak, akit emlegetett – és mennyire hitte el azt, hogy tényleg így van? Hogy az olasz opera legnagyobb alakjaival társították őt? Hogy ezeknek az embereknek a leszármazottja? Ettől függetlenül mégis hiszem, hogy ha hozzájuk köthető gyökerem talán nincs is, ha mind ez mese, de soha nem fogok tudni más országra úgy otthonomként tekinteni, mint Olaszországra. Nem csak itt – mutatott az alakjára – nem csak itt – ekkor a halántékát kocogtatta, majd lassan a szívére simította kitárt tenyerét – de itt is olasz vagyok. Ezt pedig soha, senki nem veheti el tőlem – hangja végtelen őszinteséggel, tisztelettel a hazája irányába, és büszkeséggel csengett. - És különben is, annyi, de annyi minden történt abban az országban, és tényleg igaz az, hogy „minden út Rómába vezet”. Talán számos ember szíve vezet ugyan úgy oda még úgyis, hogy nem tudnak róla… de, ha tényleg eljössz velem, meg fogod érteni, és egészen biztos vagyok abban, hogy tetszeni fog neked. De, most, hogy már ennyire benne vagyok, és érzem is a súlyát az otthonom hiányának, azt hiszem, hogy valami mégis sokkal biztosabb számomra, mint a hazám. Ott vagyok csak igazán otthon, ahol ott vannak a barátaim, a családtagjaim. És ez talán nem is a szüleimre értendő. Apu rengeteget repül a munkája miatt, van, hogy nem is találkozunk hetekig. Pont, mint a te esetedben. Anyu hasonlóképpen, noha az utóbbi időkben ezt minimalizálta már, és próbálta a családra fektetni a hangsúlyt… de például a muskétásunk szövetségének harmadik tagja, Ennio, jó ideje itt van már New Yorkban. Itt dolgozik, itt van stúdiója. És mióta ő nincs otthon velünk, mióta nem látom napi szinten azt a nagy fejét, mintha egy darab vele jött volna belőlem is. Mintha olykor elvágyódnék hazulról, s ez nem volt másképp az elmúlt napokban se. Otthon hagytam a másik felemet, és bár emberek vesznek körül, nincs egy percem se unatkozni, mégis érzem, hogy veszettül hiányzik. Szóval mind ezek tudatában azt hiszem, hogy nekem mégis azt jelenti a valódi világomat, amit ők ketten nyújtanak és jelentenek – nyálasnak, és túlontúl bensőségesnek hatott. Viszont napról napra bebizonyosodott számára, hogy mit jelent számára az a két idióta. Mindent. - Tudod – köszörülte a torkát, és bár nem akarta ismét felhozni, mégis kikívánkozott. Mert ekkor már teljesen más értelmet nyertek a korábbi szavaik – ezek tudatában szégyellem is magam, hogy nem tudtam venni a bent történtek akadályát. Én bizonygatom itt neked, hogy az én életem, az én otthonom milyen és, hogy mennyire fog neked tetszeni, mialatt én arra se voltam képes, hogy a tiédbe megpróbáljak belehelyezkedni… - suttogta, még ha tisztában is volt azzal, hogy a kettő nem vehető egy kalap alá. Mert ami a Hutban történt, sokkal inkább a Enrique világa volt, mintsem Oliviáé, aki csak részese volt annak.
“Te csak jót akartál, Livi. Nem a te hibád, hogy nem úgy alakult, ahogyan szeretted volna.” Olyan sokszor hallottam ezt a mondatot, tulajdonképpen bármilyen alkalomra és bármilyen helyzetben egészen gyerekkoromtól kezdve. Mert én valóban soha, egyetlen alkalommal sem lettem volna képes senkinek szándékosan rosszat vagy gondot okozni. Alapvetően jó gyerek voltam leszámítva néhány csínytevést, amelyekkel legtöbbször elég nagy galibát okoztam odahaza. Arra például a mai napig emlékszem, amikor kilenc évesen úgy döntöttem, hogy a házban található összes pókot meg kell menteni, mert hasznosak a rovarok és a bogarak ellen. Éppen ezért bezártam legalább húsz darab, mindenféle méretű soklábút egy dunsztos üvegbe, és elrejtettem őket anya gardróbjának a mélyére. Nem gondoltam, hogy éppen akkor szeretné rendbe tenni a cipőit, azon a hétvégén, és belebotlik a mentőakcióm főszereplőibe. Anya azóta fél a pókoktól, mióta csak az eszét tudja, éppen ezért azt hiszem a vérnyomása elég magas lehetett, amikor farkasszemet nézett egy üveg pókkal a világoskék velúr topánkája, meg az aranyozott, barna bőr margarétás saruja társaságában. Nem sok alkalmat tudok felidézni amikor az anyukám kiabált velem, de ez pontosan ilyen voltam. Persze elsírtam magam, apa pedig vigasztalni próbált, ahogyan a kertben szépen lassan szabadjára engedtük a pókokat. Hogy jót akartam, és nem az én hibám, mégis pocsékul éreztem magam azért, mert anyára ráhoztam a szívbajt. De ott volt tizenhárom évesen az az eset, amikor az egyik lány haját akartuk göndöríteni és sikeresen leégettem jó pár hajtincsét...pedig én csak jót akartam. Számtalan eset közül most mégis ez bánt a legjobban, hogy lehetett volna ez az egész másmilyen, én mégis sikeresen egy majdnem rossz befejezés felé tereltem az egészet. Mintha olyan lány lennék aki sosem randevúzott, akinek fogalma sincs arról, hogy a legfontosabb dolog a másik társasága, kizárólag az, és nincs szükség senki másra. Ha jobban belegondolok azt hiszem a második alkalom, amelyet Rick-el töltöttem az idő alatt amíg ismerkedtünk és találkozgattunk pontosan olyan volt, amit leginkább nem szerettem volna. Csupa olyan ember, akik jártasak a közgazdaságban, akik számára még a viccek is a szakma köré épülnek, mindezt egy hétvégi grill partin, amire majdhogynem egyedüli olyan emberként mentem el, akinek még csak hírből sincs semmi köze az egészhez. Végtelenül pocsékul éreztem magam, ahogyan ténferegtem egyik embertől a másikig, kapaszkodót keresve a kiürülő, majd újratöltött koktélospoharamba. Próbáltam bekapcsolódni beszélgetésekbe, még arra is hajlandó voltam, hogy megpróbáljak nevetni a tréfákon, vagy éppen a vicces megjegyzéseken, ami azért volt rettentő kínos, mert sokszor nem akkor nevettem amikor kellett volna, és akkor néztem kicsit azt hiszem bambán, amikor elhangzott valami csattanó. Rick minden bizonnyal jót akart. Nem gondolta át, hogy számomra az ő közege, az ő barátai, vagy azok akikkel együtt dolgozik, idegenek. Nem gondolta át, hogy egy induló kapcsolatot akkoriban dédelgetni kellett volna. Csak önfeledten fogni egymás kezét valahol a város egy távoli pontján, valami falatnyi park eldugott padján, bámulni a New York felett oly jellegzetesen csillagtalan megkövült tintára emlékeztető égboltot. Csak egyszerűen létezni a másik mellett, figyelni hogyan veszi a levegőt, kérdezni arról, hogy mi akart lenni gyerekkorában, hogy vajon eszébe jutott, hogy ő lesz az első olyan űrhajós, aki végtelenszer kerüli meg a földet, az első olyan ember, aki egy idegen kultúra létezéséről tudósít? Megfordult a fejében, hogy a Föld melyik szigetén kezdene új életet, melyik részén alkotná meg a saját világát és az milyen lenne? Ha ez lenne az utolsó napja a Földön akkor vajon mi mindent csinálna huszonnégy óra alatt? Van Bakancslistája, és ha igen annak mi szerepel az első három helyén? Egyszer régen láttam egy filmet, ami egy beteg lányról szólt...szomorú film volt, mégsem tudtam eldönteni a végén, hogy mosolyogjak, vagy sírjak. Mert a lány az egész film alatt mosolygott, miközben a fiú, aki annyira odavolt érte teljesítette az összes titkos kívánságát. Még azt is, ami szinte lehetetlennek tűnt. Szóval azt hiszem a randevúk arra valók, és az a céljuk, hogy az összes értékes időt, minden pillanatot a másiknak tudjunk szentelni. Hogy a végén, amikor már sok ilyen percecskét összegyűjtöttünk, akkor eldönthessük, hogy még akarunk továbbiakat? Az ember számára az értékes idő számít amit amellett tölt aki fontossá válik a számára. És tulajdonképpen lényegtelen is, hogy ez csupán egyetlen napra, egy hétre, vagy pár hónapra szól. A lényeg mindig az, hogy mennyi emléket gyűjtött. Az éjszaka csupán a társunk a harlemi parkolóban, meg a felettünk elbújó, majd felbukkanó csillagok milliárdjai. Ujjaink között néha táncolva siklik egy eperszem, melynek finom illata időnként megcsapja az orromat. Érzem, hogy valahol kicsit távolabb a balzsamfák virágai lágy illattal próbálnak áttörni az éjjel is érezhető, és majdhogynem megszűnni nem akaró benzin és por szagon. Hallgatom Matteo-t és képzeletben már ott járok vele. Azokon a nyarakon, amikor a hiányos paklival próbáltak meg játszani. Megjelenik az a hőn szeretett Gemma, amiről már nem először tesz említést, de olyankor a hangjának lesz valami füstös, teltebb árnyalata. Beleolvad a szeretet, a vágyakozás, a szívének minden kis rezdülése, hogy valójában oda vágyik. Talán el sem mozdult onnan soha. Szinte hallom a pozsgás zöld leveleken koppanni az esőcseppeket, ritmusa beledalol egyszerű melódiával a csendbe. Szinte észrevétlen kúszik ajkaimra egy mosoly, miközben őt hallgatom. Ujjaim szüntelen táncolnak a bőrén, a szavak rezgése az ujjbegyeimben érződik. - Caracas más. Veszélyes. De úgy igazán. Mégis, ha elhagyod a várost, és pár mérföldet megteszel, egy egészen más világba csöppensz. Közigazgatásilag még Caracashoz tartozik, de sokkal inkább tradicionálisan spanyol. A házakat élénk narancsra, vakító kékre, kotnyeles zöldre, vadító sárgára festik, óriási virágokkal díszítik, hogy szinte belekáprázik a szemed, mégis képtelen vagy másfelé nézni. Az egész világ egy óriási kaleidoszkóppá válik előtted. A vidék beköltözik a város lábához. New York nyüzsgő, szinte olyan aprónak érzed magad benne. Nem jelentéktelennek, csak aprónak. És ott van Carson City. Tudod mit mondott rá Ron papa, a nagyi második férje? Aki amúgy nem a nagypapám, de azt hiszem ezt már említettem. Szóval Ron papa azt mondta, amikor még kislány voltam, hogy az egész olyan mintha Isten odahapcizott volna a világba egy ilyen csodát, mint a város, meg a Tahoe tó. Én meg csak nevettem, mert rém viccesnek gondoltam, hogy Isten csak úgy hapcizik….na mindegy is. De azt hiszem ha Carson City meg a tó egy isteni nagy hapci, akkor a szavaid alapján Gemma meg egy hatalmas és jókedvű nevetés lehet. - felé fordulok egy pillanatra, aztán vissza, az égboltot kémlelve, miközben figyelem, hogy egy csillag már másodszor kezd el hunyorogni ránk. Vajon ő lenne a miénk? Mert mindenkinek aki boldog, aki szerelmes, aki önfeledt annak van egy csillaga. - Igen, valószínű igazad van. Úgy értem a remény sokáig megvan az emberben, de végül elhal.Mint az érzés amit nem táplálnak. Anya is mindig ezt mondogatja. Nem csupán a házasságot, a szerelmet kell táplálni, törődni vele, hanem az emberi kapcsolatokat is. A barátságokat, vagy akár egy jó szomszéd, esetleg csak valaki aki minden koncerteden ott van, aki megbecsüli az igyekezeted, a munkád….szóval úgy alapvetően az emberi kapcsolatokat.Azt hiszem, hogy a csoda a legjobbkor toppant be az életünkbe, mert most már ketten tudjuk dédelgetni.- mosolyodom el, és nyelek egy nagyot, elnyomva a kétségeimet az egész időleges és átmeneti voltáról. Csak hallgatom amit az otthonáról, a hazájáról mesél, vagy éppen a helyről ami fontos a számára, a családjáról, a tehetségéről, amit már elég korán felfedeztek. Meg kell állapítanom, hogy még mindig rengeteget tud beszélni, ebben igaza volt Enriquenek odabent, ami nem baj, mert én meg jó hallgatóság vagyok, és érdekel is amit mond. Hiába, hogy nem szólok közbe, ez még nem jelenti, hogy nem figyelek mindarra amit mond nekem. Az ő világa, amely mintha egy apró kis ékkő lenne, amit mindenki legszívesebben elzárna jó mélyre. Lehunyom a végén a szemeimet, és arra gondolok, hogy mennyivel könnyebb dolgunk lenne, ha nem a világ két végén születünk, és nem New York lenne a közös kapcsolódási pont számunkra. - Én mindig is soklaki életet éltem, éppen ezért nem nehéz megszoknom bárhol a világban. Az otthonom ott van, ahol a szeretteim, a szívem pedig mindenféle nemzetiségű, amely vér csörgedezik bennem. Én nem tudom azt mondani amit te, nem tudok ennyire ragaszkodni helyekhez. Érzésekhez, benyomásokhoz annál inkább. Ha azok vesznek körül akik fontosak a számomra akkor lényegtelen, hogy hol vagyok. - félig felkönyökölök, úgy, hogy az alkaromra támaszkodom és oldalra sandítva, kíváncsian figyelem Matteot magam mellett. - Azt hiszed a Hut az én világom? Vagy azt, hogy neked bármibe is bele kellett volna helyezkedned? Azt hiszem félreértettél.- rázom meg végül a fejem, majd immáron teljesen felülök, és az ölembe ejtve a kezem magyarázni kezdek neki. Talán kicsit összefüggéstelenül és csapongóan, kicsit néha csacsogva és hümmögve, gondolkodva, keresve a szavakat, de azt hiszem a lényeg benne van. - Egy kellemes estét akartam szerezni neked. De hát ilyen hülye is csak én lehetek, hogy az első igazi randevút elszúrom. A mai este utolsó jó döntése volt azt hiszem, hogy hoztam epret.- biccentek a fejemmel a doboz felé, meg picit el is húzom a szám valamiféle mosoly gyanánt, de ebben van valami keserűség. - Láttam mennyit jelent neked a zene...és azt gondoltam, hogy a Harlem és a Hut meg Enrique jó választás lehet, és valószínű így is lenne, ha már egy ideje ismernénk egymást. És hát ez az amit elbaltáztam….ezt az ismerkedős szakaszt.Gondolatban már ezerszer helyrehoztam, már annyiféle hülyeséget kitaláltam, hogy jobban érezd magad azután ami benn történt, de attól félek, hogy ha ma én már bármi mást kitalálnék, az még szörnyűbb lenne. Gondoltam arra, hogy esetleg árnyjátékozhatnék neked...vagy elmehetnénk két sarokkal lejjebb van egy autós mozi, ha szerencsénk van akkor nem horrort adnak….vagy leautózhatnánk Long Beach-re, feltéve ha nem gond, hogy hajnal három lenne mire leérünk, és már világos mire vissza. A parton van egy remek kis bodega, amit ha megzörgetsz akkor tuti, hogy előkeveredik a tulaj, és akár hajnalban is rittyent neked egy remek hot-dogot. Ihatnánk közepesen meleg limonádét, és remélhetőleg nem egy életunt pincérnő kérdezné meg, hogy nem kérünk esetleg kávét?- a kezeimmel hadonászom, és próbálom magam kiverekedni ebből az egész helyzetből. Mert mondjon akármit, az egész randevú elcsúszott Enrique-n mint egy közepesen képzett step táncos a banánhéjon.
Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.
Az apró autó motorháztetején ücsörögve, Matteo aranyló íriszei lopva, ám újra meg újra az égbolt felé kacsintgattak. Mintha ott leledzett volna a legtökéletesebb csíntevő társa, a segítsége és önbizalmának szikrája. Mintha annak látványával próbálta volna bezsebelni a kellő mennyiségű bátorságot amire szüksége volt, nem csupán az elmúlt jó néhány percet igénybe vevő, furcsa találkozás és annak kellemetlen következményeinek áthidalásához, de összességében azért, hogy azt követően minden szégyenérzete nélkül, a lány társaságában tudjon tartózkodni. Amilyen bátornak érezte magát egyszer, vakmerőnek és végtelenül lenyűgözöttnek, szerelmesnek, annyira veszítette el az önbizalmát és a kontrollt másszor, ha csak visszatekintett az Enriquevel való beszélgetésére. Máskor természetesen pillanatok alatt lerázta magáról a kétségeit és a kellemetlen, haragos gondolatokat, a nyomasztó érzéseket, már amennyiben nem szippantotta olyan mérhetetlenül magába a melankólia, hogy egy-egy, magához térítő füles nélkül, képtelenség lett volna őt visszaédesgetni a világ élhető síkjára. Ennek ügyében rendszerint kebelbarátai asszisztáltak neki, s ha túl sokáig motyorgott és szontyorgott egymagában, jött egy-egy szép ívű, csattanós „atyai” pofon, hozzá a legszigorúbb hangnemben tett útba igazítás, némi „ne légy mártír!” megjegyzéssel. Ám akkor és ott, ha szelídebben is, mint általában, de előtört belőle a rosszabbik oldala, s képtelen volt még azt követő jó néhány percig uralma alá vonni a démonokat. Matteo amúgy mindig és mindenkor hitt abban, hogy egy kapcsolat akkor válhat csak igazán erőssé, tisztává, ha annak „résztvevői” képben voltak a másik fél erősségeivel, gyengeségeivel. Azzal, hogy ki-ki hajlamos a féltékenységre vagy éppen az önzőségre. Egyikük inkább zárkózott és félelmekkel, aggályokkal telt, támogatásra szoruló rettegés kupac, addig a másik maga a két lábon járó, büszkeséget, erőt és határozottságot megteremtő tartó pillér. Hitt benne, hogy inkább előbb, mint utóbb, de meg kell tapasztalni, és el kell fogadni azt, hogy egyikük se tökéletes, mindkettőjüknek vannak idegesítő szokásai, a természetük pedig koránt se olyan patyolat és példaértékű, mint azt az elvakult szerelemtől, a rózsaszín ködtől és rajongástól gondolják. S noha még nem lehetett egy kiforrott szerelemről beszélni az ő esetükben, még nem lehetett azt mondani, hogy „bármi is benne van a pakliban”, azzal azért nem számolt, hogy ilyen, és a korábbiakhoz hasonló mostoha, személyiségének ördögi jegyeit kell mutatnia, már az első olyan alkalommal, mikor a randevút, mint olyat, komolynak gondolták. Afelől nem volt kétsége, hogy mind az, ami már akkor, alig a harmadik találkozást követően az övék volt, az szebb volt minden mesénél. Már-már romantikus filmek forgatókönyveit felülmúlóan teljesítettek. Dúltak a fiúban az érzelmek… kapaszkodott a lány által táplált vágyaiba, a reménybe és a boldogságba. Abba az örömbe, rajongásba és csodálatba, amit újra meg újra lángra lobbantott benne Oliviának egyetlen egy, bájgödrös mosolya. Érezte az illatát, a közelségét, a tény pedig mindvégig ott motoszkált az elméjében, miszerint: ebből több lehet. Akár minden is, amit csak eltudtak képzelni. Nem bármi, és nem is akármi. Ehhez pedig arra volt szüksége, hogy levetkőzze a korábbiakat illető bizonytalanságát, és semmiből éledő félelmét annak tekintetében, hogy Olivia a bentiek fényében, milyen véleménnyel lehetett róla. Nem véletlen volt, hogy olyan vasmarkokkal kapaszkodott bele az otthonáról szavalt mesékbe. A vadregényes tájakba, mind abba a csodába, melyeket nap, mint nap látott, melyek rendszerint részét képezték azé életének, s noha megszokottnak, természetesnek kellett volna lennie annak, hogy minden reggel, pontban nyolc óra tíz perckor elsétált a Colosseum mellett, annak robusztus látványa mégse válhatott átlagossá. A csodálat, az otthona, az ott élő szerettei iránt érzett leküzdhetetlen rajongása határozta meg Matteo jellemét. Nekik köszönhetően volt szerethető, kellemes személyiség, annál inkább remek beszélgető partner, még ha sokszor csak ő is mondta a magáét. És tudta, ha máshova született volna, mind az, aki ő volt, akkor és ott nem ücsörgött volna Olivia mellett. Mert egy másik Matteo talán nem vágyott volna az igaz szerelemre, és nem látta volna az izgalmat abban, hogy egy marékra való baráttal elmenjen Barcelonába kikapcsolódni. Egy másik Matteo talán nem kereste volna nyitott szemmel a lehetőségeinek garmadáját, s nem látta volna meg azt az igéző szempárt az esőfüggöny sűrűjében, mert csak az számított volna neki, hogy száraz helyen ücsörögve, sörözgetve, nem pedig féktelenül mulatva, táncolva űzte volna a fiatalságának pillanatait jó néhány táncosnő oldalán, kint a hajóknál. Ha nem az lett volna aki, nem vágyta volna egy valós éven át azt a szempárt, akinek tulajdonosa ott pihent mellette a kocsi szépen fényezett orrán. Mosolya kiszélesedett, noha olykor-olykor, míg Olivia az otthonáról beszélt neki, aggodalmas fény villant íriszeiben. Furcsa, kettős érzése volt a várost illetően pont úgy, mint New Yorkkal kapcsolatban, hiába töltött itt évenként két-három alkalommal több napot is. Szép volt a maga nevében. Nyüzsgő és pezsgő, de volt benne valami, ami bizalmatlanságot és némi félelmet ébresztett benne. Viszont ugyan ez volt elmondható Rómáról is. - Gemma valóban olyan, mintha nevetés volna. Egy cseppnyi boldogság, egy cseppnyi szépség abban a világban, ahol ugyan úgy ott a veszély és a bizonytalanság mindennel kapcsolatban, mint Caracas, vagy éppen New York esetében. Hiába próbál az ember bizalommal lenni a saját országa, a saját városa és otthona irányába, ez a mai világban valahol puszta kislányos ábránd, hogy könnyen kivitelezhető lenne. És most, hogy mondod, egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy ez a hely… New York… maga Amerika, mennyi de mennyi veszélyt rejt, főleg ha egy magamfajta kicsit – nagyon – naiv, inkább idealizáló srác beteszi ide a lábát. Ám valahol, mégis rákényszerülünk arra, hogy elfogadjuk, és belássuk, hogy sodródni kell az árral. Jobb félni, mint megijedni, viszont ha folyamatos félelemben élünk, nem látjuk az orrunk előtt lévő szépségeket se – nagyon nyomatékos, sokat sejtető tekintettel kereste meg a lány pillantását, sokkal inkább ő rá, mint bármi másra gondolva és utalva. Mégis, máshogy folytatta – idővel szeretnék látni mindent abból, ami fontos neked. Mindent, ami valahol te magad is vagy. Caracast… nehéz elképzelni azok alapján, amit mondasz róla, mégis olyan, mintha ezer meg egy éve ismerném. És persze Carson Cityt is… a tavat. Tudni akarom, hogy milyen annak a bizonyos „górénak” a tüsszentése – néma nevetés bújt meg a hangjában, ahogy felidézte a lány, és annak fogadott nagyapja által használt szavakat. Kedvesnek tartotta, már-már meseszerűnek, és csak akkor tűnt fel, hogy hosszú másodpercekig egymást figyelték, mikor Olivia újra az ég felé emelte a tekintetét. Ő maga is hasonlóképpen tett, és az arca újra elkomorult. New York csillagos ege más volt, mint amit Matteo megszokhatott odahaza, s ez minden, az Államokban töltött alkalommal szomorúsággal, némiképp elégedetlenséggel, töltötte el. Tudta, és tisztában is volt vele, hogy nem volt két egyforma hely a Földön. Ahogy az emberek, a nemzetek, ételek, nyelvek, úgy a különböző országok tájai, más meg más, számos, megannyi, csak az adott helyre jellemző látványossága, változott. Valami hiányzott neki Amerikából. „Ezek az emberek mit látnak a valóságból?” – gondolta mind ahányszor, mikor éjjelek évadján az orruk alá pillantgató, cipőjüket elemezgető emberekkel találta szembe magát. Egyetlen egy olyan alak se ment vele szembe az utcán, aki megemelte volna a fejét. Aki, ha csak egy pillanat erejéig is, de a fekete égboltra vezette volna a tekintetét. Vakon járták az úttalan utakat. Mentek, amerre vitte őket a lábuk, ahova húzta őket a vágyuk, vagy éppen az éhes gyomruk korgása, porzó májuk szörcsögése. Haza, kocsmáról kocsmára… egy-egy jó nő után, haverokkal, barátokkal oda, ahol még inkább elrejtőzhettek a mindenség univerzumától. Aztán rá kellett döbbennie arra, hogy nem létező elvárások elé állította az Államokbeli embereket. Az elé, hogy nézzenek is, ne csak lássanak. A furcsa, képzeletbeli szemellenzőt viselő emberek aztán felnyitották az ő szemét is, és néhány évvel ez előtt, nagy sokára, valahol az Empire State Building mellett ácsorogva, ő maga is feleszmélt: mikor a nagy almában járt, ő is ilyen volt. És miért? Mert az a valami, még mindig hiányzott… valamit megvontak tőle. Mézesen csillogó szemei egyszer… egyetlen egyszer, akkor is merő véletlenségből tévedtek az égbolt irányába, s rá kellett döbbennie: nem látott semmit, puszta feketéllő sötétséget, körülötte millió, hangyabolyként zsizsegő emberrel. A felhőkön, a talajszinten emelkedő épületek ragyogását látta csupán. Ezzel szemben a csillagképeket, a milliónyi, vibráló kis égitestet eltüntették onnan, s mintha nem is létezett volna más, a végeláthatatlan fekete űrön kívül. Nem tudta kivenni őket az égbetörő felhőkarcolók árnyaitól. A város vadul villódzó fényei, a mesterséges, megteremtett, két kézzel emelt világ homályba fedte, és megvonta tőlük. Eltakarta a valóságot az emberi szemek elől, mintha nem számított volna. Azt, ami mindennapos volt az életében…. azt, ami vezette őt a járt, és járatlan útjain. Hiányolta mind azt a természetközeliséget, amit a hazája nyújtott és jelentett a számára, ahonnan pedig belecsöppent a mesterséges, leginkább álomképekre, rémálomszerű látomásokra hajazó, acélbeton rengetegbe. … talán ezért is lepte meg olyan mérhetetlenül, hogy akkor és ott, Harlem utcáinak egy félreeső parkolójában, látni vélte a vibráló kis gázgömböket. Ha nem is úgy, mint otthon, de ott voltak. És tudta, hogy ha Olivia nem lett volna, addig a pillanatig abban a tudatban élt volna, hogy New York egy csillagtalan, utat mutathatatlan, otromba szörnyeteg. Aznap este más oldalát is megismerhette úgy, hogy több, mint tíz évre tehető volt már az, hogy időről-időre ellátogatott a nagyvárosba. - De azt hiszem, hogy ez tényleg mindennel így van, kivétel nélkül. Ha nem fordítasz elég figyelmet a barátaidra, azok kihullanak mellőled. Apropó, te fogsz kihullani mellőlük, mert nem érdekelnek már többet. Ha feledésbe merül a családod, egészen mindegy, hogy ott élnek melletted vagy a világ végén, az válik természetessé, ha nincsenek, vagy ha te nem vagy, és csak évente egyszer, kétszer beszéltek vagy találkoztok – ő maga, és a szülei is ezért tartották fontosnak azt, hogy rendszeresen tartsák a kapcsolatot azokkal is, akik szétszóródtak a világ számos másik táján. Ezért vannak sokat New Yorkban, és, ha már eljönnek a Föld túlsó oldalára, akkor mennek tovább a nyugati partok irányába. És valóban ez volt igaz a szerelemre is, a házasságra. Ha csak a munkájának, a hivatásának él az ember, nincs az a tűz, ami táplálja a szerelmet, a szeretetet, minden elveszik. Ez az élet egy végtelen körforgása, és csak az embereken múlik, hogy miként kívánnak élni a lehetőségeikkel. - És mennyivel könnyebb ez így – sóhajtott fel kissé elveszetten, annál inkább álmodozón – mi, odahaza úgy nevelkedtünk, hogy ha nem is kifejezetten egy köpésre, de minden, és mindenki ott volt a közelben, pár száz kilométeren belül. Ha apu úgy döntött szombaton reggel, hogy irány Portofino, kocsiba szálltunk és mentünk Portofinoba a nagyszülőkhöz. Ha délre vágyott az unokatestvéreihez, néhány óra alatt lekocsikáztunk délre. Később, mikor meglett a jogsim, akkor már szabad akarattal mentem, ahova akartam, sőt, felnőtt fejjel még arról is dönthettem, hogy akarok menni velük, vagy sem? Csúcs egy hatalom volt ez. De végezetül mindig valamelyik rokonnál, vagy közeli barátnál kötöttem ki. Gemmán… ha onnan mentem vissza Rómába, nem az volt az első, hogy a szüleimhez menjek, hanem a kereszt szüleimhez, Lucianoékhoz. Nekünk az jelentette a világot, ha mindig és mindenkor ott voltunk egymásnak. Hatalmas közösség voltunk, de egy helyen, egymásért. Senkit nem szólított jó ideig máshova a kötelessége az országhatárokon kívülre, csupán az utóbbi időkben kezdtünk el mi is ebbe az irányba „indulni” – az természetesen egy másik kérdés volt, hogyha Viola nénikéjével és annak szűkebb családi körével kellett találkoznia, akkor egészen biztos, hogy repjegyet kellett váltaniuk, és kivárni azt az időt, míg megejthették azt a bő két-három hetes kiruccanást. - Nem – rázta a fejét mosolyogva, s már-már reflexszerűen nyúlt a lány arca irányába, hogy a hajtincseit a füle mögé igazítsa. Ujjai cirógatón simítottak végig az arcát – egy szóval se mondtam, hogy ez a te világod, csak részed van benne. Arra utaltam, hogy mindig is közöd volt hozzá, ha más nem is, hát az édesapád révén. Nem arra, hogy ebben vagy igazán otthon. Ez nem a te világod, ez Enrique-é. Te csak egy morzsáját kapod, és szeretted volna megmutatni nekem, amiért pedig tényleg hálás vagyok. Megpróbáltad. A terv az tagadhatatlanul jó volt, hiszen… hát – nevetett fel, s mire észre vette, egészen közelire lopta a távolságot maguk között – nem mondom, hogy ismersz, de a lényeget már ennek ellenére is láttad, tapasztalhattad. Ami zene, ami erről szól, az nekem jöhet. És az eleje, tökéletes volt tényleg! Ne emészd magad emiatt, de főleg ne ostorozd és bántsd, jó? – simult a tenyere a nyakára – az, hogy Ő és én ennyire különbözünk, ennyire más felfogással éljük az életet, az megint egy másik kérdés, főként az, hogy mit eredményezett. Enrique szabadabb szellemű nálam, másban nevelkedett. De voltaképpen bevallok valamit. Téged sajnállak ebben az egészben a legjobban, mert végig láttam, hogy kellemetlenül érzed magad, amiért nem tudtál hozzászólni a témához, amiért megvárattalak, és nem fejeztem be idejében a diskurzust annak ellenére, hogy vettem a „külső ingereket”, és figyeltelek is. Talán emiatt is haragszok igazán magamra, és, mert hagytam, hogy … kimondom, elöntse a szar az agyamat. Tudod, nem akarok zsákbamacskát árulni azzal, hogy milyen vagyok. Nem vagyok tökéletes, nem vagyok mindig kedves, figyelmes. Olykor úgy beszélek mint a kocsis. Önző és zsarnok tudok lenni, pont, mint mindenki más. Harapok és marok, mint egy sarokba szorított állat, ha kikezdik a türelmemet, vagy az én saját magam álláspontját kérdőjelezik meg. És nem azért, mert az szent és sérthetetlen. Egyszerűen ilyen az ember. Önző – húzta el a száját inkább pimaszul, mint kelletlenül vagy szomorúan. - És talán pont emiatt mondom azt most, hogy ennek a mai napnak így legyen a vége… – szempillái árnyékot vetettek az arcára, ahogy közelebb hajolt hozzá, és ajkai finoman, alig érezhetően érintették a lány szájának szegletét. Nem akarta megcsókolni, egyszerű finom, lágy, kedveskedő puszi volt, mégis intim és bensőséges. Nem akarta már az első randi alkalmával ellőni az „első csók” nyújtotta varázst. Erre még várniuk kellett, de éreztetni akarta vele, hogy az ő részéről nincs, amiért aggódniuk kellene. Úgy sikerült a nap, ahogy. Ők is emberek, hibáznak, vétenek. Úgy is lehetett mondani, ember tervez, Isten szervez. Viszont tudta jól, és ebbe akart kapaszkodni, hogy számos alkalmuk lesz még arra, hogy ez máshogy legyen. Ujjai a nyakát cirógatták, és a füléhez hajolva suttogta. - Azt remélem tudod, hogy Long Beach innen közel… két napi autóútra van? – jókedvűen, vigyorogva sutyorgott a fülébe. Már csak azért is volt tisztában a távolsággal, mert Kalifornia pont ugyan olyan „családi találkahely” számára, mint amilyen New York – de ha erre vágysz, és úgy érzed, hogy elég tökös csaj vagy ahhoz, hogy elviselj velem közel két napi autóutat, akkor legyen. És úgy készülj, hogy pár napon belül indulunk – nevetgélt szórakozottan – de, ha kíváncsi vagy, hogy én mit tervezek, akkor esetleg hagyatkozz most rám. Ez alkalommal én viszlek el téged valahova, de úgy készülj, hogy az út így is több, mint hat óra lesz. Jó, az én vezetési stílusommal öt… a következő két napban iskolai kötelezettségeim lesznek, na meg főleg rokoni, de mit szólsz a hétvégéhez? Egy egész szombat vagy vasárnap együtt? Távol New Yorktól? Kettesben? – búgott egyre mélyebben, egyre selymesebben a fülébe, ezzel pedig előre hirdetve azt, hogy az óra immáron véget ütött számukra aznap. Nem azért, mert azt akarta, hogy így alakuljon. Egyszerűen ezen a ponton, ezekkel a vágyakkal, reményekkel és az előre vetített képekkel kellett távozniuk nem csak a parkolóból, de Harlemből is...
Aranyló barna fürtök hintáztak a nyári szellőben. A levegőben füst, lila akác és a távolról pöfékelő gyár kéményének kesernyés alkoholos szaga terjengett. A caracasi kertvárosban viszonylagos nyugalom honolt. Közeledett már az idő az este nyolc órához, így aztán Juana mama beparancsolt a kis gangról, hogy vegyem fel a kardigánomat,és utána még kimehetek beszélgetni azzal a hamis szemű Rodrigo-val. De nem mehetünk látó és hallótávolságon kívülre, és semmiképpen sem maradhatok tovább, kizárólag éjfélig. Tizenöt éves voltam, és Juana mama szerint, ha a papa megtudja, hogy megint engedte, hogy a sarkon túli vegyeskereskedés tulajdonosának a fiával cicázzak, akkor bizonyosan éktelen haragra gerjed. Apa mindig úgy védett, mintha attól tartana, hogy ha valaki csupán rám néz, azzal már becsületsértést követ el. Túl sokat látott ő abban a világban amiben mozgott, hangoztatta gyakorta. Mióta pedig én is a részese vagyok, igaz a világot jelentő deszkák innenső oldaláról, azt hiszem biztosan állíthatom, hogy oka is volt erre. Az ember nem lehet elég óvatos. A gyerekkorom nagy részét kitette a bizalom folyamatos elvesztése olyanokkal szemben, akikről úgy hittem azért vannak velem, mert én érdeklem őket és nem a papa vagy a mama. Tizenöt évesen azonban még szinte sérthetetlen volt ez a bizalom, akkor még hittem mindenkinek, ahogyan Rodrigonak is. Nevetve simította ki a hajam az arcomból, és próbált átölelni is, de én állandóan elhúzódtam. Azt mondtam neki, hogy ha apa véletlenül erre téved és éppen azt a pillanatot kapja el, amikor a keze a derekamon, azt hiszem jobb ha gyorsan elkezd valami magyarázaton gondolkodni, ami hihető is. Dübörögtek az én hormonjaim, szó se róla, és piruló rózsákkal az arcomon semmi másra nem vágytam volna, csak arra, hogy az a huncut szemű fiú átöleljen, de mégis, egy jól nevelt lány nem tesz olyasmit, ami miatt az édesapja előtt szégyenkeznie kellene. Néha lebbent a függöny a konyhaablakban, és tudtam, hogy Juana mindent látó szeme bizony rajtunk, semmi meggondolatlan cselekedet, mert máris kiugrik az előszoba ajtón, és véget vet a könnyű, ártatlan nyári flörtnek. Smaragd árnyékban úsztak a fák, szédítő volt vacogósan összébb húzni magamon a kardigánt, és tudtam, hogy ennek egy részét okozza csupán az este előrehaladtával leszálló hűvösség. A másik részét a kimondatlan vágyakozás teszi, hogy mennyire szeretném tudni milyen érintése van egy fiú kezének az arcomon, amikor az első csók alkalmával hozzáér. Tudni akartam vajon igaz az amit Mieta mondott, az unokatestvérem, hogy egy fiú csókja olyan, mint a túlérett meggy, ami szinte omlós karamellként olvad el az ember száján. Akartam egyszerre, ugyanakkor egy másik részem meg állandóan tiltakozott is ellene. Hiszen ha megtörténik, ha én is megkapom életem első csókját, akkor eltűnik az a felfokozott varázslat, amelyet ilyenkor érez az ember. Azt hiszem valami ilyesmi történik velem akkor is, amikor Matteo mellett fekszem az autó motorháztetején. Szinte ránk fekszik az égbolt, a csillagoknak csak az ígéretével, de láthatatlan voltával. A kezei között táncoló ujjaim csupán csábítanak, csupán hívogatnak, de mindez megmarad a vágyak szintjén, a várakozás szintjén. Mert ami tökéletes, ami a pillanatban egyszerűen megismételhetetlen, azt nem szabad elrontani. - Ahányszor csak Gemmát említed, elég csak lehunyni a szemem, hogy odarepüljek.- sóhajtok egyet, és követve a szavaimat, valóban hagyom, hogy a pilláim a szemem alját seperjék néhány pillanatig, majd amikor megint kinyitom, oldalra fordítom egészen enyhén a fejem, és úgy hallgatom őt. Néha elmosolyodom, néha csak aprót hümmögök, néha meg kinyitom a szám, hogy megszólaljak, de aztán elodázom a mondanivalómat. Végül valahol mégis közbekotyogok, egy apró kis kuncogás kíséretében. - Hát abban biztos lehetsz, hogy a nagyfehér mágus, ahogyan időnként hívom a fent lakozó istenséget, és ami miatt Juana mama veti ám a kereszteket, mintha démont űzne.- forgatom a szemeimet mókásan, majd folytatom továbbra is derült és vidám hangon. - Soha ilyen szépet nem tüsszentett….vagy hát az alapján amit elmondtál, valószínű mégis. Amikor Gemma lett a nyomában, lehet, hogy az még sokkal nagyobb tüszi volt, mint Carson City?- homlokráncolva és komolykodósan teszem fel a kérdést, de a válasz talán nem is olyan egyértelmű, mint elsőre gondolnám. Én New Yorkban élek, de nem ez az igazi otthonom, noha nem hiszem, hogy el tudnék innen szakadni örökre. Igaza volt egykor apának, aki azt mondta, hogy ha valaki egyszer beteszi a lábát New Yorkba, és legalább egy hónapig bérel egy lakást, az ha elmegy, valami itt marad belőle. Nyomot hagy a város rajta, és a városban ő maga is nyomot hagy. Vannak helyek, ahonnan többé nem lehet elszakadni. Én hozzászoktam már, hiszen ebben éltem, hogy egy kicsit mindenhol otthon vagyok. A jót soha nem nehéz ám megszokni. Ám nem nehéz kihallani Matteo szavaiból, hogy bár a boldogság, amelyet az egy év utáni találkozás kiváltott belőle is és belőlem is, mennyire jó érzéssel tölti el, ettől függetlenül egy része ott maradt, abban a Portofinoban, ami olyan közel van hozzájuk. Érezem a szavaiból, hogy bármerre is sodorja az élet, ő mindig egy kicsit ott lesz otthon. Én nem Carson Cityben születtem, mégis ha megkérdeznék, hogy ha most eldönthetném hol akarok lenni akár tíz év múlva, ha lehetőségem lenne, talán gondolkodás nélkül rávágnám, hogy ott. Van egy pillanata az évnek. Olyan augusztus vége, szeptember eleje. Azok a napok, amikor az ősz már észrevétlen lopakodik be, és éjjelente megcsipkedi a fák leveleit, hogy azok zavarukban elpirulnak, elsárgállnak, barnásodnak, a színek egész tengerében úsznak az összeboruló lombok. Az a pillanat, amikor a napsugarak átsütnek az ezerszínű lombokon, és megcsiklandozzák, a lehulló még éppen nem roppanó leveleket. Az a pillanat, amikor a galagonya az erdőben már érik, az a pillanat amikor még lehet szamócát szedni, és lehet még mókust látni, ahogyan télire készülve sebesen fut fel a fára. Az a pillanat amikor a víz tetejét átfodrozza a délutáni szellő, az a pillanat, amikor kicsit megáll az idő a füstillatú világban. Reggel, nagyon korán, amikor a vízpartot már ködbe burkolja az ébredő ősz...amikor egy pléddel a hátamon állok a mólón, és azon gondolkodom hogyan lehetne itt rekedni...örökre is akár? Azt hiszem ha választanom kellene, hogy mit mutassak meg elsőként Carson Cityből, ez lenne az. Azt hiszem be kell látnom, hogy bármennyire is szeretném még az időt itt tartani, még húzni kicsit, még hallgatni a hangját, teljesen mindegy mit mond, akár az egész telefonkönyvet is felolvashatta volna nekem, azt is szívesen hallgatnám…..csak beszéljen még. Egymással szemben, egymás vonásait kutatva, mosolyogva a buta kis ötletemen, hogy autózzunk le Long Beach-re. Azt hiszem ő a másik, távolabbi Long Beach-re gondolhatott, de igazából mindegy is. Az ötlet jó, csak nem most. Azt hiszem mára valóban túl sok volt már az izgalom mindkettőnknek. Túl sok az újdonság, amit fel kellene dolgozni. Lelki szemeim előtt megjelenik a caracasi egyenhosszú tornác, az óriási piros, fehér és rózsaszín mályvavirágok tarka tengerével, a nagyapa nyikorgó, az ülőpárnáján jócskán megkopott karosszékével. Megjelenik Juan mama keze, ahogyan libben a konyhaablak függönye, és szinte hallom a hangját is. “Aztán nehogy valami illetlenséget csinálj, Olivia!” De én nem csinálok semmi illetlent, mégis összerezzenek, ahogyan Matteo keze a hajamhoz ér, a fülem mögé igazít egy tincset.Keze lágyan simít végig az arcomon, és én hipnotikus bűvöletben képtelen vagyok nem őt nézni. Nem venni észre az apró kis fáradt ráncot a homlokán, nem észrevenni azt ahogyan az utcai lámpák ragyogásában olyan a két szeme mint az olvad szurokba mártott jáspiskő. A csillagok helyett is fénylik, csak nekem. Beszéd közben olyan közel kerül hozzám, hogy a betű nyomán hagyott forró levegő az ajkaimat csiklandozza és elkerekedő szemekkel csak bólogatni vagyok képes, meg rázni a fejem. Fogalmam sincs mit kéne mondanom, azt sem, hogy egyáltalán mondjak valamit? Egy apró, hangosabb szusszanás hagyja el az ajkaimat, amikor keze a nyakamra simul. Ez az az érzés, amit utoljára talán akkor éreztem ilyen intenzíven, amikor a huncut szemű, gyönyörű nevetésű Rodrigo udvarolt nekem….akkor éreztem azt, hogy nem akarom, hogy bármit tegyen, mert ezt az érzést így akarom eltenni magammal. Álmodni akarok róla, elképzelni, dédelgetni még, hogy milyen lehet….milyen lehet az ajkainak az íze, de még nem akarom tudni. Vágyni vágyom, nem tudni. Ajka a szám sarkához ér. Puha, mint a frissen mosott takaró, lágy, mint az olvadó málnakrém.Lehunyva a szemeimet élvezem a másodpercet, és elmosolyodom, amikor tudatosul, hogy nem is akart ő ettől tovább menni. - Öhm….nem….mármint igen. Mármint nem...nem kell most lemenni Long Beachre...és igen...mármint az igen, hogy töltsük együtt a hétvégét.- keresem a hangom, mely lehetetlenül rekedt, zavarodott, és úgy tűnhet egy pillanatra, hogy angolul is elfelejtettem, ami a második anyanyelvem. - Megígérem, hogy nem fogok hozni én sem rokonokat, nem fogok a föld alól elásni egy csörgődob és kasztanyetta együttest, bármekkora is a kísértés. Nem engedem, hogy lesifotósok a nyomunkba eredjenek…- nagyon komoly ábrázattal mondtam ezt az utóbbi mondatocskát, majd csaptam is le, egy nevetéssel. - Ne aggódj, már egy ideje nem vagyok a paparazzik célpontja….mondjuk ez csak addig igaz, amíg ősszel ki nem jön apa új sorozata. Akkor pár hétig megint nem lesz nyugtom, de már megszoktam. Sminkes vagyok, a rejtőzködés mestere...húúúúúú- emeltem meg a kezem, mókásan hadonászva magunk előtt, mintha éppen egy kis hókuszpókuszt hajtanék végre.Még mindig ott búgott a fülemben a hangja, ahogyan az előbb egész közelről belesuttogott, és tökéletesen megzavarta az érzékeimet, melyek úgy viselkedtek, mint Vasember a mágneses viharban. - Na gyere, szálljunk be Poppy-ba és hazadoblak! Törjünk hagyományt!- nevettem el magam, és váratlanul, minden előzmény nélkül egyszerűen hozzábújtam. A fejem a mellkasába fúrtam a kezemmel a dereka felett öleltem át. Ez kellett, hogy valamilyen módon mégis levezessem a felfokozottságomat, amit az egész este okozott bennem. Mert tagadhatatlan, hogy minden jó és rossz pillanatával együtt hosszú idő óta ez volt a legcsodálatosabb estém. És nem csak azért mert egy éve erre vártam, hanem mert Matteo az a fajta férfi volt, akire mindig is vágytam.
Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek.
- Ne akard mindig siettetni az időt, fiam! – a nő hangja és hanglejtése pont olyan volt, mintha maga Valeria szólt volna hozzá, csupán valamelyest mélyebb, leheletnyit reszelősebb orgánumán. Ám ez is pont olyan kedves volt számára, mintha a tulajdon anyja csiripelt volna a füleibe - Ha ma van, az a bajod, hogy miért nincs már holnap, vagy máskor? Ennyi, vagy annyi órával később? Ha valamit vársz, azonnal azt akarod, hogy legyen már az a nap, bezzeg, ha véget ér a pár órácskáig, ideig-óráig, esetleg napokig tartó csoda, akkor máris görbül a szád kiscsibém, hogy miért kell ilyen gyorsan elmúlnia mindennek, ami jó? – Loretta, mutató és hüvelykujja közé csípte az alig tizennégy éves Matteo arcát, s finoman, ám annál határozottabban morzsolta meg az akkor még vitathatatlanul, gyermekien puha, egészen puffancs pofit. Szemöldöke a homloka közepe felé mozdult, és bár azokban a pillanatokban Matteot illette a nevelői szándékkal tett megjegyzések sora, szeme sarkából a saját fiát is pont úgy figyelte, szavait neki is szánta, hiszen ő is pont ugyan olyan volt. Luciano anyja a fiatalabbik fiú keresztanyja volt, és pont úgy jogában állt őt oktatni, nevelni és intelmeivel dorgálni, mintha a sajátja szülője lett volna. A két család jószerivel egy emberként nevelte fel az összes porontyát, akit csak a világra hoztak az évek alatt, és ez alól nem volt kivétel a két dalospacsirta sem – de főleg ők nem -, akik minden egyes helyreigazítás alkalmával egymás mellett ácsorogtak, hogy tanulhassanak a másik hibáiból. Ez pedig nem volt másként ez alkalommal sem. Lulu nem messzebb, fél karnyújtásnyira ácsorgott kispajtása oldalán, hasonlóképpen leszegett fejjel, mind a négy szemét – szemüveggel együtt – a földre tapasztva, mintha csak rosszat tett volna. Apró ujjai a pulcsijának alját pödörgették, olykor pedig Matteo felé pillantott, hogy az miként éli meg a hirtelen, semmiből érkező fejtágítást. Ám az aznapi dorgálás, sokkal inkább bölcsesség és egy érettebb elme véleményének megosztása volt velük, élvhajhász, pipogya suhancokkal. Valami, amiből tanulhattak… valami, amin pár órácska erejéig morfondírozhattak és gondolkozhattak. Afelől viszont nem volt kétsége az asszonynak, hogy okos fiúk lévén érteni fognak az intő szóból, az anyai jótanácsból és felelősségteljes gondolkozásmódból – élvezd azt, ami van! Ami azokban a pillanatokban történik. Ha van egy kis időd két tanórád között, hát élvezd ki azt, hogy kinyújtóztathatod a végtagjaidat… örülj neki, hogy vannak kezeid és lábaid, mert mástól elvette az élet. A betegség, egy-egy felelőtlen ember által okozott baleset. Örülj neki, hogy elmehetsz inni pár korty hideg, tiszta vizet, mert másnak az se jut. Esetleg válthatsz pár szót a barátaiddal, mert olyat is ismerek ám, akinek egész élete alatt egy se volt. Neked több is van. Friss levegőt szívhatsz! Ha pedig órád van, örülj neki, hogy ott lehetsz! Hogy a szüleid ilyen remek, zseniális iskolában taníttathatnak téged, ahol igazi mesteremberek adják át a kötelező tanokat… ne azt lesd, hogy mikor lesz már vége? Mit, és kit érdekel, ha élvezheted a tanulást? Ne gondolkozz, hogy mikor léphetsz ki az ajtón, mikor mehetsz haza? Akkor és ott, annak a bő egy órának élj, akkor hozd ki magadból a maximumot, mert akkor van rá lehetőséged. Nem utána, és nem előtte – ujját az álla alá csúsztatta, és egy gyengéd mozdulattal ösztönözte arra, hogy a szokatlanul világos, mézszínű íriszek megtalálják az ő sötét, egészen feketébe hajló, fiáéval tökéletesen megegyező tekintetet – Gemmáig még van két hetetek. Viszont ebben a két hétben annyi minden történhet még. Akár, ha már ennyire odáig vagytok, készülhetnétek valamivel a nagyanyátoknak ahelyett, hogy lógatnátok itt az orrotokat, és el kellene minket „viselnetek”… két hét sok idő, ha úgy vesszük, hogy hány óra van addig a napokban. De kevés akkor, ha azt mondom, hogy milyen messze van még a nyári szünet vége. Minden csak viszonyítás kérdése. Hosszú az emberi élet, ahhoz a kismacskáéhoz mérten, aki talán meg se éli a holnapot, sőt mi több, lehet, ténylegesen meg vannak számlálva a napjai. Az utcán él, nincs ki etesse, és mindenhonnan veszély leselkedik rá – biccentett egy, a kerítés előtt heverésző, és ott nagy vidáman napozó, szakadt, ütött-kopott foltos bundáját tisztító, utcán lakó jószág felé – viszont rövid a mi életünk a Föld életéhez mérten, ami pedig ugyan úgy időzített bombaként ketyeg, hála nekünk, embereknek. Ne akarjatok túl hamar felnőni, Matteo! Használjátok ki a gyerekkorotokat, a fiatalságotokat! Élvezzétek! – a sötét keret mögül némi szigorral, mégis őszinte szeretettel, bölcsességének minden erejét latba vetve szónokolt „fogadott fiának”, mialatt olykor-olykor a sajátja felé pillantott. A pöttöm kis bajkeverők egy emberként csücsörögtek, szemeik ide-oda forogtak, és mélyen magukba szállva emésztették a hallottakat – most pedig menjetek, és gondolkozzatok el ezen egy kicsit – mi sem kellett több ennél, egymás tekintetét keresve, cseppet megszeppenve, kicsit értetlenül, ám nagy gondot fordítva a szigorú csendre, elcsoszogtak Loretta közvetlen közeléből. Aznap estére az a szakadt macska a családjuk részese volt, és sokadik évét élte Gemma birtokán. Nem érezték rosszul magukat, vagy éppen összeszidva, „megnevelve”, hiszen akkor és ott, nem a rosszaságuk miatt kellett valamelyest szigorral lenni irányukba, sokkal inkább, amiért nem tudták, nem voltak tisztában a kimondottak súlyával. Nem értékelték a rendelkezésükre álló időt. Azt, ami a nyert órácskában rejlett, vagy éppen napokban, hetekben. Akkor is, mint minden gyerek, egy csettintésre akart felnőni. Azonnal! A tapasztalatlanságuk csorbáját pedig ismételten köszörülni kellett, ami csak és kizárólag a szülők dolga volt. Loretta ezt aznap megtette, és jó munkát végzett, hiszen a jövőben látottak alapján, egyik fiúról se lehetett elmondani azt, hogy nem használták ki a legtökéletesebben a rendelkezésükre álló időt. Ahol tudták kimaxolták azt, és ez nem csupán az iskolában, a tanulásban mutatkozott meg, de az egymás társaságában töltött drága, hasznos időben is. Amikor csak lehetőségük volt rá, együtt voltak. Együtt játszottak, beszélgettek, még az olvasást is négy fal között, egymás mellett ücsörögve bonyolították le… nem vonult félre se az egyik, se a másik, mondván más dolga akadt, vagy egyedül szeretett volna lenni. Egyedül is lehettek úgy, hogy közben ott ült pár karnyújtásnyira a másik. A várt dátumokra úgy tekintettek, mint egy-egy nagyobb ajándékra. Úgy, hogy mennyi idejük van még ahhoz, hogy tökéletesen felkészüljenek. Mennyi idejük, míg valamire várni kell, s annál nagyobb becsben tarthatták az idő fogalmát. A siettetésre pedig jobb szerettek nem is gondolni, hiszen „amit siettetünk, az hamar el is múlik…” Így az élet is. Azt pedig a saját bőrükön tapasztalhatták, hogy egy-egy nyaralás, egy újabb fellépés, egy ünnep, egy régóta várt találkozás, csak akkor lesz teljes, akkor lesz igazán csodás, ha hagyják annak minden egyes másodpercét kiélvezni… Az elmúlt egy év, ha kínkeserves is volt Matteo számára – több szempontból is – akkor és ott, a kocsi motorháztetején ücsörögve végre tökéletesen megértette a keresztanyja szavait. Az az egy év Barcelona óta, egy olyan lehetőség volt a számára, amire sokan csak vágyhattak, de nem juthattak hozzá… lehetőség ahhoz, hogy felkészüljön. Hogy lezárjon egy mérgező kapcsolatot, és újra fellángoljon benne nem csupán a szerelemnek, a szenvedélynek, de vele együtt a fiatalságának tüze is. Lehetőség, hogy megtalálja, de legalábbis elkezdje megkeresni önmagát. Lehetőség, hogy felnyíljon a szeme, mi az, amit a szíve a leginkább kíván. Mi az, amit véghez tud vinni, mi az a cél, amit el szeretne érni anélkül, hogy újra meg újra azt érezné, hogy megbukik? Egy év, mely türelemre, önmegtartóztatásra késztette. Arra, hogy felnőjön, és képes legyen ésszerű döntéseket hozni ahelyett, hogy ismételten elhamarkodottan kezdett volna bele bármibe is… hirtelen felindulásból, ez idő alatt is bármikor cselekedhetett volna, de rosszul. Megtanult várni. Türelemmel lenni. Szeretettel, reménnyel. Oliviát pedig pont úgy a tenyerén akarta hordozni, ahogy azt nem tudta megtenni Leonorával. Úgy akarta szeretni, ahogy egyetlen nőt sem ezen a világon, noha tudta, hogy hosszú út állt még előttük. Az ideje pedig változatlanul véges volt. Mint mindig, és mindenkor. Mozdulatai óvatosak voltak, figyelmesek. Kicsit tán’ egy bizonytalan kisvadakra vadászó, egy magas fűben leskelődő rókáéra emlékeztetett, akinek minden egyes lépését, tettét és mozdulatát alaposan meg kellett fontolnia, nehogy elrettentse a kiszemelt áldozatát. Csakhogy, ez esetben Olivia nem áldozat volt. Hanem valaki, akit édesgetni szeretett volna. Valaki, akinek minden óvatosságát, figyelmét és rajongását odaszánta volna… csak azzal nem volt tisztában, hogy mennyit engedhetett neki magából? Mennyi volt túl sok, mennyi volt elég, esetleg tolakodó? Nem csókolt. Nem azért, mert nem akart, hanem mert a lovagiasság, az udvariasság és az óvatosság nem engedte. Minden idegszála visított és ordított, hogy ne legyen elhamarkodott. Tudta, hogy nem lehet az, bár mind az a néhány hét és hónap, ami a rendelkezésükre állt, nem volt több egy pillanatnyi szemhunyásnál…egy másodperc töredékére megfeledkezett a türelemről. Arról, amit a keresztanyja tanított neki, s komoly küzdelmek árán volt csak képes arra, hogy megfékezze önmagát. Elhúzódva, mosolyogva fürkészte Olivia vadul villódzó, jószerivel lázban égő szemeit. Hol vele bólogatott, hol pedig a fejét rázta a lánnyal szinkronban, mintha csak tükörképei lettek volna egymásnak, de legalábbis így igyekezett volna megérteni, mire is gondolhatott? Csendben asszisztált a mozdulatainak sorához. - Én nem aggódok egy pillanatig se. A kasztanyetta amúgy se illene oda, szóval… inkább biztos, ami biztos, hűvösebb, „vízálló” ruhát csomagolj – csillant pimaszkásan a szeme – Poppytól pedig köszönj el, aznap őt itthon hagyjuk – mert nem ám, hogy mindenhova szegény kis párával mentek volna, és különben is...Kanada határáig valamivel erősebb, strapabíróbb autót kellett szereznie, ami többek között bírja a hosszú utakat, a szerpentineket, és vele együtt azt a tempót, amit Matteo olykor-olykor hajlamos volt diktálni. Remekül vezetett, bár tagadhatatlan volt, hogy Lucianoval ellentétben, ő nem mindig a megfontolt, és minden ízében precíz, szabálykövető fajta volt az utakon. Imádta a száguldást, szerette érezni a feneke alatt az autó erejét, a belé zárt, és abban jól elrejtett lovakat. Az ölelés tagadhatatlanul váratlanul érte. Néhány szempillantás erejéig csak pislogott, mígnem jóleső melegség árasztotta el a testét. Karjai, melyeket mindaddig a levegőben tartott Olivia két oldalán, lassan indultak el a lány háta felé, s finoman, cirógatón simítva hátának puha bőrére először az ujjainak begyét, majd a tenyerét, magához ölelte a törékeny, egészen tündéri karcsúságú alakját. Arcának élét a hajához érintette, s beletelt néhány pillanatba, mire őszintén, és annál inkább bátrabban, ragaszkodón ölelte őt magához. Úgy, ahogy illett. Úgy, ahogy azt Livi is elvárta volna tőle… A maguk bizonytalanságában, esetlenségében voltak ők ketten együtt, egymás karjában tökéletlenül tökéletesek. Nem vártak egymástól hatalmas tetteket. Nem várták el a másiktól, hogy komfortzónáján kívülre billenve kellemetlenkedjen és feszengjen. Türelmesek voltak, tagadhatatlanul őszinte érzelmekkel a másik irányába, ami nem múlt el azokban a pillanatokban sem, mikor Viola néniék háza elé gördülve még áthajolt a kézifék felett, és egy apró puszit nyomott a lány halántékára. - Írni fogok – tekintetének játékos csillogásával kocogtatta meg az addig kezében tartott telefonjának kijelzőjét, jelezve, hogy várjon rá, mert tőle aztán nem fog megszabadulni a következő napokban sem….
Kezdőlap
