Olivia&Matteo

Nem hiszek a véletlen találkozásokban. Tudom, hogy életünkben minden pillanatnak bűvös oka van. Emberi sorsok kuszálódnak össze úgy, hogy egyszer csak az idő egyetlen mágikus percében véletlenszerűen egymásba akadjanak.

- Te nem viccelsz…! – töltötte be vidám, jókedvű kurjantás Staten Island illatos tavasztól vidáman zöldellő, itt-ott virágba borult táját. Aláfestő zenét a madarak szolgáltatták trillájukkal, a mély, basszusszerű dobogást pedig a porzó földutakon vágtázó lovak hatalmas, erős patái, melyek visszhangot vetettek a fák rejtekében. Olykor-olykor egy fiatal, kölyökkutyáéra emlékeztető vakkantás társult hozzájuk. A négy kis mancs nesztelen érintkezett a homokkal, de hasonló hévvel szaporázta lépteit, akár a megtermett állatok mellette. Játszott és dolgozott egyszerre. Terelte őket, keringett körülöttük s jókedvűen vigadott fülig érő vigyorral. Pont úgy, olyan lelkesen és vehemensen, ahogy arra csak egy pásztorkutya volt képes.
- Mondtam én egy szóval is, hogy viccelek? – a napbarnított, sötéthajú srác hangja dallamos és lágy volt. Egészen fülbemászó, jóleső orgánum. Olyan, amit sokan egy apró kis üvegbe zárnának és szomorkásabb, elgyötörtebb napjaikon elővennének, hogy azt kinyitva csendüljön fel és űzze el a baljós fellegeket. Angolja bár jól érthető volt, itt-ott mégis pergős, olaszos akcentus tette, ha bohókássá nem is, annál viszont sokkal kedvesebbé.
- Azt mondtad, hogy ezer éve nem ültél lovon!
- Kinek mi számít ezer évnek?... – szólt vissza cinikusan, ahogy ujjai határozottabban martak rá, majd húzták mellkasa felé a kantárszárat, így csillapítva a megtermett állatot, kinek nyakára habos nyála csepegett a gyors iramtól. Nyári „öltözete” sötét volt, egészen fekete, noha sokkal inkább pejnek nevezett volt, mintsem ébennek. Verejtéke fényesen csillogott rajta, aranylón tükrözte vissza a magasban tündöklő Napot. Mellkasa emelkedett és süllyedt, orrcimpája kitágult majd visszaereszkedett, ahogy fogai ajzottan csócsálták a közéjük ékített zablát.
- Normális ember több mint félnapos repkedés meg várakozás után az akklimatizálódásra koncentrál és arra, hogy kipihenje az út fáradalmait, te meg?... úgy űzöd ezt a szegény lovat, mintha kötelező lenne.
- És nem az? A kalapos azt mondta, hogy jól hajtsam meg, máskülönben soha senki nem venné rá a haladásra. Lusta a kicsike? Nekem nem úgy tűnik – paskolta meg előrehajolva nyakának izmos oldalát, mire az jólesőn rázta meg hosszú loknikban csüngő sörényét.
- Jaj, azt csak úgy mondta. Bár tény, hogy sokan tartanak tőle. Karakán ló, inkább az a baj. Egy lovas volt, aki tudta őt kezelni, de mióta az elment, senki nem ülte meg rendesen – a copfját egyengető srác, Victor, próbált kemény lenni, de a jókedvű vigyora aligha erről árulkodott. Annál is inkább elismerő bólogatással figyelte, miként készteti engedelmességre olasz barátja az alatta olyan kacéran pipiskedő, állítólag betörhetetlen, zabolázatlan állatot.
- Kamuztál mi?
- Szoktam én olyat?
- Hát eltemettelek te bolond – ökle játékosan, tompa puffanással találkozott Matteo hát felőli oldalával, mikor lehetősége nyílt arra, hogy a lovak közelségének hála dorgálón lépjen fel vele szemben.
- Amúgy meg az nem az én szokásom – vonta meg a vállát. Mozdulata ugyan hanyagságról és némi flegmaságról árulkodott, de mégis volt benne valami fennkölt elegancia. Tagadni se tudta volna származását, valamint azt a leheletnyi manírosságot, amit a művészi beállítottsága, a színpadi megjelenése ráragasztott – az elmúlt évben mást se csináltam, mint dolgoztam, tanultam, dolgoztam és tanultam. Ha pedig nem, akkor aludtam. Jelentem, számomra ez a pihenés – biccentett maga elé. A végeláthatatlan tájra, ahol a messzeségben húzódó felhőkarcolók és a sűrű, szürkés szmog egészen misztikussá, szürreálissá tette azt a zöldövezetet, ahol tartózkodtak.  Mintha két, teljesen eltérő városrész volna. Csizmája sarka határozottan állt bele a ló oldalába, mikor újra tettre akarta sarkallni azt, most viszont egyszerű sétában indultak vissza a földes úton, mellette Victorral, jó néhány méterre előttük a pásztorkutyával.
- Megleptél.
- Mivel is?
- Nem szóltál, hogy jössz. Nem láttalak három éve, aztán itt kopogtatsz az ajtóban. Nem számítottam rád.
- Senki sem. Néném nem tudta, hogy honnan vakarja össze az állát mikor családostul megjelentünk az ajtóban. Le se tagadhatja, hogy olasz… az a ricsaj, ami egyre kerekedett a házban te, még rám is a frászt hozta. A szomszédok már azt hitték jön a világ vége, ahogy dugdosták át a fejüket a kerítés felett.
- Jó, azt azért meg kell hagyni, Marie nénikéd soha nem volt egyszerű, főleg ha a hangerőről volt szó. Azt soha nem tudta lecsavarni – Victor szavaira jókedvű nevetés szakadt fel belőle, hüvelykujjával birizgálta és dörzsölte meg a szemöldökének csúcsát, mintha valami csiklandozta volna.
- Családban marad. Apa testvérei bár mind-mind különbözőek, de egy valamiben egyformák. Ugyan olyan hangosak.
- És ugyan annyit esznek! Az amúgy meg is lep, hogy melletted állva néha úgy kell kagylózni, hogy értsem, de legalábbis halljam, hogy mi a bajod?
- Most mit kiabáljak, ha nem szükséges?
- Igaz. Te figyu már…
- Hm? – barna tekintete hunyorogva, kezéből szemellenzőt formálva kereste meg a másikét a vakító napsugarak pislákoló fényében. Kellemes, jóleső érzés öntötte el őt és kerítette hatalmába, ahogy az izmos állat ütemesen ringatózott alatta. Ugyan soha nem volt nagy lovász, de amióta az eszét tudta, köze volt ezekhez az állatokhoz. Még a nagyapja ültette először nyeregbe és segített neki abban, hogy ilyen-olyan módon, de találjon egy olyan dolgot az életében, egy olyan hobbit, ami nem csak, hogy kikapcsolásra ösztökéli, nyugalomra és pihenésre, de talán meg is ihleti.
- Este Timoékkal beugrunk Manhattenbe. Lesz egy Elvis Presley emlékkoncert. Dean valószínű nem tud fellépni, szerencsétlennek pont most kellett összeszedni valami nyavalyát, pont úgy brekeg, mint egy varangy. Beugorhatnál helyette… aztán elugranánk valahova szórakozni, ha már itt vagy. A tiszteletedre, bro! – próbált édesgető, könyörgő szemeket vetni rá.
- Te kihasználod a jóindulatomat.
- Jaj, ne már! Nem kell semmi nagyszabású dologra gondolni… egy kicsit puccosabb előadóterem, telis tele jómódú úriemberrel meg úri hölggyel, fellépőkkel és olyan istenadta tehetségekkel, akik nem, hogy a nyomodba nem érnek, de kilométerekre lemaradva szagolják a lábad nyomát.
- Ezt nem szeretem! – mutatott rá fenyítőn. Az ő hangjába és tekintetébe viszont ténylegesen beleköltözött mind az a harag és rosszallás, amit korábban Victor is próbált eszközölni, eredménytelenül – lehet szeretni az egyiket, de nem beszélünk lekicsinylőn a másikról.
- Ó, a fene nagy jóindulatod meg tiszteleted… akkor ez a hajó elúszott mi?
- Ha elintézed és nem lesz belőle problémája senkinek, akkor lehet róla szó…

És úgy tűnt, hogy senki nem vette zokon, senkinek nem okozott jelentősebb problémát egy újabb, annál is inkább helyettes beugró. A Victor által rebesgetett előadóterem valójában egy vörös szőnyeges színház volt ott, ahol a felső tízezer kereste nap, nap után a szórakozásukként szolgáló esti mulatságokat. Sok százaknak tartott gálaműsort rendeztek aznap este, ahol fiatal, feltörekvő tehetségek tisztelegtek Presley élete- és munkássága előtt. Ez persze mind szép és jó volt, de jobbára a saját karrierüket igyekeztek ilyen módon fellendíteni, már amennyiben akadt olyan, akinek ez még nem sikerült. A fülbemászó, ismerős dallamok, a milliók által dúdolt szövegek csupán könnyítésnek számítottak. Egyfajta kapaszkodó volt, hiszen minél nagyobb egy név, annál könnyebben talál kíváncsi fülekre az előadás, így egyszerűbben lehet megtölteni a színháztermeket. Mind az, aki ismerte Presleyt, hallgatta őt és követte az életét korábban, nyilván jobb szívvel fogadta el az újoncokat is. Már amennyiben nem az esetleges összehasonlítás volt az alapja a megjelenésüknek.
- Izgulsz? – Timo és Victor akárcsak egy-egy felajzott, szerelmes kiscsikó, szinte körbezsongták barátjukat, miközben az ügyes-bajos mozdulatokkal igyekezett elegyengetni a bőrdzsekit, amit érkezésekor Dean nyomott a kezébe.
- Szerinted úgy néz ki? Nézz már rá, öcsém! Pont ő izgulna, amikor minden nap ezt csinálja?
- Izgulok.
- Tesséééék? – Victor szűkölve kapta fel a fejét, mire ő pimasz vigyorra húzva a száját megrázta a fejét.
- Csak ugratlak – vállveregetéssel vigyorodott el, mielőtt pedig az újra szóra nyithatta volna a száját, kezét maguk közé emelte, így fojtva belé a szót – szavad ne feledd! – telefonja a farzsebéből került elő, annak kijelzőjén édesanyja gyönyörű arca virított, közel ezer wattos vigyorával. Pattogós olasz mondatok váltották egymást, mire a többiek csak tudatlanul pislogtak össze egymással, ki-ki megrántva a vállát így jelezve, hogy egy büdös szót nem értenek abból, ami történik, bár nem is akartak közbekotyogni. Ellenben amint megszakították a vonalat, mintha csak egy-egy vénasszony bújt volna elő belőlük, nyakukat nyújtogatva álltak vele szemben, sűrű pislogással vonva őt némán kérdőre.
- Mi az?
- Jaaah, semmi csak tudod furcsa mikor olyan nyelven beszélnek mellettünk amit nem értünk. Mit mondott?
- Csak sok sikert kívánt.
- Remek, elintézve minden, tessék egy üveg víz. A CD-t leadtam. Mit gondolsz, át kell még gyakorolnod?
- Párszor már énekeltem a dalt, szóval…
- Oké, akkor… Melegíts be és miegyéb – Dean jól láthatóan idegesebb volt nem csak nála, de összességében mindenkinél, aki a társaságukban toporgott, és kismillió fület hegyezve készültek az est, számukra legemlékezetesebb produkciójára.
- Aztán remélem, igaza van Victornak és senki nem fogja megbánni ezt a cserét – tudta, hogy Dean csak pimaszkodott vele, de az is tagadhatatlan tény volt, hogy ő maga nem volt tisztában Matteo hangi adottságaival. Nem is ismerték egymást, ami azt illeti.
- Én is – tette hozzá azért mosolyogva, majd átvette a felé nyújtott üveget.
- Hamarosan érkezni fog hozzád egy sminkes, hogy színpadképes legyél és egy srác, majd jól bekábelez, ad mikrofont és miegyebet… azt mondja, aaaa… - nyújtotta el – a nyolcadik produkció lesz a tiéd, közvetlenül a szünet előtt.
- Dean, lazíts! Két órája ezt próbálták, az Isten áldjon meg téged, menj és inkább ülj le a helyedre – Victor minden jószívű, szeretetteljes ösztönzése és intése benne volt ebben a néhány szóban, mire az fújtatva tett eleget azoknak – nézd el neki, nagyon sokat készült a mai napra. Pech, hogy közbeszólt a torka.
- De legalább lesz ki ösztönözzön.
- Na látod! Sok sikert, haver… - néhány apró biccentés, s már fordult is sarkon, mikor egy határozott kéz megragadta a vállát és berántotta az egyik, színpad mögött kialakított, függönyökkel elválasztott részbe.
… szeme sarkában mégis egy furcsa, ismerős alakot látott, mely görcsösen szorította össze a gyomrát. Szíve a torkában dobogott, és kis híján kifordult a srác kezének biztos tartásából, gyakorlott mozdulataiból, mikor az elkezdte bekötözni a kábeleket a ruhája alá.
- Ne ficánkolj ennyire.
- Bocsánat, csak… - hebegett, ujjai a sötét függönyt markolták, ahogy a folyosó felé fordította kereső, csillogó tekintetét. Már megint kezdődik – hebegte magában - … mi a fene van velem?

Matteo & Olivia

Olivia&Matteo

Nem hiszek a véletlen találkozásokban. Tudom, hogy életünkben minden pillanatnak bűvös oka van. Emberi sorsok kuszálódnak össze úgy, hogy egyszer csak az idő egyetlen mágikus percében véletlenszerűen egymásba akadjanak.

Barcelona, 2019…
-… mégis mire készülsz? Mit gondolsz, hová mész? – határozott kéz kapta el a csuklóját, s rántotta vissza magához. Ha Matteo nem kapott volna a másik karja után, hogy megtartsa az egyensúlyát, minden bizonnyal felbillent volna. Luciano vasmarokkal tartotta őt, már-már agresszíven, olyan konok ábrázattal, amivel csak ő volt képes. Alap személyiségében tündéri, rendes srác volt akkora szívvel, amibe egész Olaszország belefért volna. Imádta az életet, a szórakozást, bohókás volt, egészen szélütött kis hamis, aki a rendületlen jókedvével igyekezett az emberek életébe fényt varázsolni. Többször, mint kevesebbszer sikerrel is járt. Ám a „mediterrán” hév, a csattanós rendre intés talán benne élt a legjobban, és dolgozott a leghevesebben. Ha haragudott, akkor tényleg haragudott. Ha harciassá vált, akkor felért egy dühödt, veszett kutya agressziójával, s ember volt a talpán, aki képes volt csitítani, nyugtatni. Mindemellett ugyan ilyen hevesen is szeretett, legyen szó családról, barátokról, vagy barátnőkről egyaránt. Imádta a barátait, mindent, bármit megtett volna értük, s társaságuk legidősebb tagjaként, felelősnek érezte magát a jóllétük tekintetében. Is.
Az övéinél valamivel sötétebb árnyalatú barna szemek igyekeztek olvasni annak arcáról, Matteo viszont mást nem látott viszont bennük, csak értetlenséget és tanácstalanságot, fel nem tett kérdéseket; mit akarhat ez a szerencsétlen? Hova indult?... Hogy hova? Ő se tudta a választ… valami, de annál is inkább valaki, és annak ígérete vonzotta magához, csalogatta és hívta ki az esőbe. Abba a monszunba, abba a megállás nélkül szakadó, bőrfelületet karistoló jeges zuhatagba, ahol hangos sziréna szólt a viharjelző készülékek irányából. Az ablaküvegek páráján túl, látni lehetett a vizek mentén húzódó oszlopokat, és azok tetején folyamatosan, egyre gyorsabban villódzó vörös pontokat. Olyan veszély leselkedett rájuk odakint a viharos szélben, a zuhogó esőben és egyre nagyobb, egyre vérmesebb, szilaj hullámokat vető vizeken, amivel ember képtelen lett volna dacolni. Sőt mi több, öngyilkosság lett volna kint tartózkodni.
- Én csak … - nem tudott választ adni, hápogva mutogatott az ajtó irányába.
- Hogy mit beszélsz? Te csak mi? – a hosszú ujjak erőnek erejével markoltak rá a fehér, eső áztatta ingének anyagára. Luciano igyekezett magához láncolni, és szíve szerint meg is tette volna. Ám elnézve barátjának megszeppent arcát, szigorú vonásai ellágyultak. Mély sóhaj szakadt fel ajkairól, ahogy kézfejével megdörgölte az orra hegyét, eltüntetve vele a hajából odaszabadult, legördülni készülő esőcseppet.
- Szépen leteszed te is a seggedet ide – mutatott egy székekkel telipakolt helyiség felé - és megvárod velünk, míg elmegy a vihar. Persze, majd még ki is mész innen mi? Eszednél légy! Nem emlékszel, hogy mi volt tavaly kint a hajón? Remélem, nem szeretnéd, hogy még egyszer hasonló dolog történjen, szóval embereld meg magad! Most minden mindegy és felesleges. Elül a vihar, oda mész ahova akarsz azon opciók közül, amit én mondok – úgy érezte, hogy Luciano sokkal inkább túltárgyalta és túlreagálta a dolgot, mint az szükséges volt. Elsőre is értett a szóból, csupán a szíve húzta kifelé, az akkor óvóhelyként szolgáló étteremből, ahol megannyi ázott veréb érzetét keltő ember didergett. A kezdeti ijedtség és a semmiből érkező eső, valamint a késő éjszakai óra sokkal inkább hideget, sem mint fülledt meleget költöztetett a téglaépületbe. Ám tudták – és csakhamar így is lett - hogy a nagy létszámra való tekintettel ez változni fog.
Matteo egy határozott mozdulattal söpörte ki a homlokából és szeméből az odatapadó, átvizesedett hajtincseit, s kékülő ajkát beszippantva húzta össze fázósan magát, miközben egyre csak egy szempárt látott maga előtt. Egy kedves arcot, melyet hosszú, barna hajtincsek kereteztek. Soha életében az előtt nem érzett semmit olyan kedvesnek számára, mint amilyen az lány volt. Nem beszéltek, nem láthatta rendesen, nem tudhatta meg ki ő, mégse tudta elterelni róla a gondolatait. Képtelen volt elengedni magától és vele volt akkor is, mikor enyhülni látszott a vad esőzés, ő pedig a sarokban ücsörögve, fejét Damian vállára hajtva hunyt egyet…

A furcsa, megmagyarázhatatlan, már-már misztikus érzés azóta se tűnt el teljesen. Talán addiginál valamivel egyszerűbb érzéssé szelídült, hiszen az idő múlásával mintha elfeledni vélte volna ezeket a kedves, bájos vonásokat. Egyedül az érzés maradt meg benne, mely azóta is mardosta a bensőjét. És egy pillantás, egy szem, melyet sok ezer másik közül is felismert volna. Képtelen volt elengedni, nem is akarta, s nem érdekelte az se, hogy nem csak Luciano, de a srácok legtöbbje megállás nélkül szívta miatta a vérét: soha nem lesz így párod! Lassan te vagy az egyedüli agglegény közöttünk, pedig a nyakunkat tettük volna rá, hogy te állapodsz meg legelőször. Matteo, mind ahányszor szóba jött a téma, igyekezett nem tudomást venni a hergelő szavakról. Mi van, ha ő másként látta? Mi van, ha tényleg elköteleződött már? Korábban, mint azt sokan gondolták? Csak éppen nem úgy, ahogy azt illett és kellett volna. Mondhatni az elérhetetlent kergette. A plátói szerelmet, ami talán erősebb volt mindennél, de sokkal inkább kitartó, hiszen mind az, ami addig ott szunnyadt a mélyben, egy előtte elsikló árnyat látva, felszínre tört.
Nem tudott megszólalni, csak figyelte a bájos, de annál is inkább meglepett arcot, miután a Valentin névre hallgató, nálánál majdnem még egyszer termetesebb srác arrébb lépett. Ajka apró mosolyra húzódott, arckifejezésén mégis az értetlenség és a bizonytalanság mutatkozott. Képtelen volt uralni az arcizmait és az érzéseit, melyek egyre csak váltakoztak a meglepettség és a viszontlátás édes öröme között. Ám annál is inkább a hitetlenség vett új erőt rajta: ilyen nem létezik! Annyi időn át űzte az álmait… annyi hónapon keresztül okozott számára álmatlan éjszakákat az a néhány másodperc, amíg szerencséjük volt egymást megpillantani. Most pedig előtte állt, teljes valójában. Luciano azt bizonygatta, hogy fogalma sincs, hogy kit kell keresnie. Ő viszont, bár eleinte talán igazat adott neki, mégis biztos volt abban, hogy ha meglátja, abban a pillanatban érezni fogja… mert őket minden bizonnyal a sors kötötte össze, amit annyian kiröhögtek volna.
Teljes némaságban álltak egymással szemben, csak a hangmérnökök egyike, Valentin próbált kapcsolatot teremteni velük, kevesebb, mint több sikerrel. Mikor pedig elhangzott a lány neve, furcsa, örömteli fénnyel keveredő rajongás villant Matteo szemében, amivel hálásan nézett a mellette ácsorgó srácra. Neki legalább már nem kell megküzdenie a saját ördögeivel, hogy rákérdezzen a nevére.
- Nem, mármint… igen… nem tudom – hebegett ő maga is, szinte szinkronban a lánnyal, amit követően az addig csibészes mosolya egészen kiszélesedett. Nem elégedettség volt ez, és nem is győzedelmi vigyor, sokkalta jókedvű és romantikus görbület. Egészen elbűvölt volt. Fogaival rácsípett az alsó ajkára, kezeit a zsebébe rejtette, míg Valentin próbált napirendre térni a történtek felett. Akkor már minden bizonnyal hárman próbálkoztak ezzel a kísérlettel.
- Jól van, szuper. Ez tényleg ijesztő, szóval… javaslom, te… nem is tudom, foglalj helyet ott – mutatott az egyik székre, s megragadva Matteo karját, eligazgatta hozzá, az viszont nem ült le – te pedig virágom, térj a lényegre, máskülönben soha nem lesztek kész, mire pedig eljutunk addig, hogy színpadra kell állnia, csak pisloghatunk, hogy nincs sehol. Hallod? – csettintett egyet az arca előtt – jó ég – hitetlenkedve fogta a fejét - hát, én ilyet még nem láttam. Most megyek, még van néhány kábelezni valóm – mutogatott a függönyök előtti kis folyosóra, s ahogy jött, úgy el is tűnt. Matteo sűrű pislogással nézett utána, majd ujjhegyével vakarva meg a szemöldöke szélét, Olivia arcára siklott a pillantása.
- Tehát Olivia – pont úgy ejtette a nevét, mintha a világ leggyönyörűbb, számára legkedvesebb dolgáról beszélt volna. Akkor és ott tényleg így érezte. Hangja lágyan, meleg tónussal csengett. Mézes barna tekintete szinte csillogott, noha a bronzos félhomályban, a kintről beszűrődő, derengő fények valamelyest árnyékolták az arcát, de jól látható volt az öröme. Nem is próbálta leplezni, talán nem is tudta volna – „csupán” egy évembe telt, hogy legalább ennyit megtudjak Rólad. Azt hittem, hogy nem látlak többet. Kezdtem elhinni a barátaimnak, hogy megbolondultam – lassacskán, apránként lopta a távolságot. Hangja nem változott, továbbra is óvatos volt és érdeklődő - Tényleg ott voltál Barcelonában… igaz?  Nyugtass meg, hogy nem vagyok őrült... - persze tudta a választ, hiszen minél közelebb ért hozzá, úgy vált bizonyossá: ez AZ a tekintet. A tekintet, amit több ezer közül felismert volna. De hallania kellett a szájából...

Matteo & Olivia

Olivia&Matteo

Nem hiszek a véletlen találkozásokban. Tudom, hogy életünkben minden pillanatnak bűvös oka van. Emberi sorsok kuszálódnak össze úgy, hogy egyszer csak az idő egyetlen mágikus percében véletlenszerűen egymásba akadjanak.

- És? – néhány pillanat csend ült meg az apró szobában, melyet össz-vissz egy darab, kétszemélyes ággyal tudtak megtölteni, valamint egy ruhásszekrénnyel, ami szintén nem a felettébb méreteiről volt híres. Sokkal inkább a mediterrán, antik stílusáról. Egy csepp kis fürdőszoba járt még a szobához, de az is pont akkora volt, hogy Luciano megtudott fordulni benne, ha kiszállt a zuhanyzókabinból. Ugyan nem volt egy ötcsillagos szállodai szoba, de pont elég volt kettejüknek – mert a többiek még csak véletlenül se osztoztak volna közös ágyon – ahhoz pedig főleg, hogy este volt egy hely, ahol nyugovóra hajthatták a fejüket. Amúgy se azért mentek Barcelonába, hogy egész nap a szállásukon lebzseljenek, azt bárhol megtehették volna.
- Hmmm??
- Mi és? – dörmögött. Fáradt volt, a hangja egészen rekedtessé, ércessé vált. Hátán feszült a vékony anyagú pólója, ahogy maga előtt ölelgette a jókorára tömött libatoll párnáját. Na, nem ám, hogy a feje alá tette volna. Háta mögött Luciano kíváncsiskodott. Nem tudott nyughatni egy percig se a kikötőben történtek óta. Látta barátja arcán az izgatottsággal vegyülő tanácstalanságot, aggodalmat és valami mást, amit nem tudott megnevezni. Először reménynek gondolta, de a mézes tekintet annál misztikusabban csillant. Vágyódó volt. Tudta, tisztában volt vele, milyen volt az, mikor valaki tetszett Matteonak, hiszen együtt nőttek fel. Jószerivel együtt kezdték az életüket és úgy érezte, hogy a végén is ott lesznek egymás mellett. Ismerte a mozdulatait, a rezdüléseit, hangulatváltozásait. De soha olyannak nem látta még azelőtt, mint azon a napon, főleg nem egy lány miatt.
- Milyen volt? – Luciano egyre csak tette fel a kérdéseket, de elsőre soha nem érkezett rá válasz. Matteo csak feküdt mellette hetyke magzatpózba kuporodva a takarója tetején, ahelyett, hogy annak jótékony melegében bújt volna meg. Nem sokkal az előtt még fázósan vacogott, ahogy bedidergett a meleg zuhany alá.
Luciano várt. Csak néhány másodpercet, mire újra kérdezett  – … alszol?
- Nem alszok.
- Nem akarsz? – hosszabb ideig nyúlt el a csend, mire aztán Matteo meghökkenten kérdezett vissza.
- Ki az a hülye aki nem akar aludni?
- Akkor nem tudsz?
- ...
- Bővebb választ nem akarsz adni véletlenül?
- Nem.
- Jól van, így is beszélgethetünk, nekem megfelel.
- És ha nem akarok most beszélgetni?
- …. – a másik csak nyöszörgött. Ez a hang meglepően komikusra sikerült, s talán ez volt az első, amit követően Matteo átlesett a saját válla felett, hogy lássa az arcát és az arra ülő kifejezést.
- Milyen volt?
- Eddig arra vártam, hogy kifejtsd végre, mire gondolsz. Most kinek is kell kiszedni a másikból a dolgokat?
- De undok vagy! A lány! Milyen volt az a lány, hogy ennyire megfogott téged?
- Nem tudom.
- Mármint – értetlenkedett. Az ágy puha, rugós matraca jókorát hullámzott alattuk, mikor a hátára vágta magát – hogy érted, hogy nem tudod?
- Nem értem, hogy mit nem értesz ezen? – lassú, lomha mozdulattal gördült a hátára, sokkal finomabban és óvatosabban, mint korábban azt a barátja tette – nem tudom, hogy milyen volt. Azt se tudom teljesen biztosan, hogy mit láttam. Csak egy érzés van – paskolta meg finoman a mellkasát szabad kezével. A másik a tarkója alatt pihent.
- Óóó te vén romantikus. És milyen ez az érzés?
- Idegen.
- De jó érzés? Mármint olyan, amikor pillangók verdesnek a gyomrodban, színesebben látod a világot, és…
- … te komolyan képes lennél most a fehér falak és sötétbarna bútorok között bármit is színesebben látni, mint amúgy?
- Hát, annyi biztos, hogy ennek a titokzatos lánynak az érkezésével kurva fárasztó lettél, cseszd meg. Tudod mit? Rám se nézz, ne is törődj velem, aludj csak! – lökdöste őt oldalba Luciano. Szája széle ravasz vigyorra húzódott, de nem is töltött el több időt azzal, hogy válaszokkal traktálja a másikat. Nem is tudott volna észérvekkel előrukkolni, mert nem volt. Nem tudta mit látott, nem volt tisztában azzal, hogy kiféle és miféle lehetett a lány. Csupán az a jóleső érzés maradt neki, ami megtöltötte a lelkét. Ebbe szeretett volna belefeledkezni anélkül, hogy bárki háborgatta volna amúgy is nyughatatlan szívét. Mást se szeretett volna akkor, mint sajnálni magát, amiért hagyta elúszni a lehetőséget… talán az élete legnagyobb lehetőségét.

… ami aztán, mint derült égből villámcsapás – pont mint Barcelonában – ott volt az orra előtt. Ő mégis, pont annyira töketlennek érezte magát, mint egy évvel az előtt. Nem tudott mást, csak mosolyogni, emészteni a látványt és fürdőzni a gondolatok édes érzésében, ami oly annyira kötötte őt a lehetetlenhez. Ha Luciano ugyan azon a kontinensen lett volna, mint ő, minden bizonnyal a föld alól is elővadászta volna csak, hogy a hátára csapva rikkantsa el magát, hogy „látod, én megmondtam?!” Csak az a baj, hogy fogalma se volt arról, hogy mit is mondott meg olyan nagyon annak idején, elvégre soha semmi konkrét, semmi biztos nem hagyta el az ajkait, csupán a bizonygatás, hogy látott valakit és érzett valamit. Talán nem olyan véletlen, és pont emiatt a bizonytalanság miatt nem hitt neki a kutya se, és néztek úgy rá mindannyian, mint egy eltévedt földönkívülire.
A lány mosolya édeskés volt és ő egyre jobban elmerült arcának részleteiben; az ajkai görbületében, íriszei csillogásában vagy éppen a kedves, de meglepett tekintetben, mely ugyan úgy fürkészte őt, mint az előtt. Talán egy valami változott. Hitetlenkedés költözött bele. Nem akarta elhinni, hogy létezik a világon olyan véletlen, hogy kétszer vannak ugyan azon a helyen, s ott a függöny mögött beigazolódni látszott az, amiben mind addig hittek. Egy éven át vágytak arra, hogy lássák egymást. Hogy megtudják, kit és mit rejt valójában az a két bűvös szempár, mely aznap éjjel egybefonódott, s megpecsételte sorsukat. Csakhogy a pillanatot valahol beárnyékolta a ténye annak, hogy nem voltak egyedül. Valentin úgy töketlenkedett körülöttük, hogy az egész helyzet sokkal inkább ért fel valamiféle idétlen komédiával, mint boldog viszontlátással. De valahol ez is az övék volt. Mert nem ők lettek volna, ha most is minden flottul, könnyedén ment volna, nem igaz?
Ajkát nedvesítette, ahogy a kezdeti zavarát számon űzve igyekezett a létező legszebb angoljával megszólalni. Pici kora óta tanulta a nyelvet, hiszen a szülei már csak a tehetsége miatt is kötelezték arra, hogy anyaszintű angolt tudhasson a magáénak. Tudták, hogy még sokra viheti az életében, ahhoz pedig, hogy a nemzetközi tervek megvalósításra kerüljenek, elengedhetetlen volt. És bár jól beszélte, mit több, remekül, mégis ilyen-olyan módon érződött rajta, hogy nem teljesen a sajátja. Olaszként kicsit talán dallamosabb, pörgősebb, pattogósabb volt a szava járása, pont, mintha az anyanyelvén próbált volna beszélni.
Meglepte őt a név nyomán keletkező éles csörömpölés, ami ki is ült az arcára. Mégsem tágított.
Sokat hallotta már életében, hogy a szerelem első látásra nagyon ritka és törékeny valami. Sokak szerint nem is létezett. Akkor talán nem is tudta volna kimondani azt, hogy amit érzett a lányt látva, az valóban szerelem volt. De azzal tisztában volt, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy újra találkozott a pillantásuk, hogy ismételten egy helyen voltak – jókor jó helyen – megpecsételődött a sorsuk…
Minél közelebb ért hozzá, annál inkább sikerült olyan apróságokat felfedezni az arcán, mint az aprócska lyukat a mosolya nyomán, vagy éppen a vörösödő pírt az orcáján, mely lányos zavarát tükrözte. És pont így a tökéletes, hibátlan bőrét. Kérdése egészen játékosan csendült, mint ahogy a kapott válasz is, melynek egy pontján meghökkent ábrázattal kerekítette el a szemeit. Már épp, hogy feltette volna a kérdést, honnan tudja ki ő, mikor a lány megválaszolta azt. Úgy, akárha a gondolataiban olvasott volna.
- Ohh – játékosan nevette el magát, sűrű borosta rejtette ajkai mögül előbukkantak az apró, hófehér fogai. Szabályosak voltak, hiszen kiskorában fogszabályzó egyengette azokat egységes sorba.
A dúdolást hallva serényen biccentett és hagyta a lányból előbújó dalos pacsirtát kibontakozni – tudom, persze. Bár, az még magyarázatra vár, hogy minek is köszönhetem azt, hogy a Grease-hez kötsz? – hangja lágyan búgott. Egészen macskaszerűen dorombolt, ahogy lopta a távolságot maguk között.
- Fél éven át győzködtem magam, hogy felesleges oda visszamenni – hunyorogva pillantott oldalra. Oda, ahol a színpad világításainak fényei visszacsillantak egy méretesebb tárgyon. Bántotta a szemét, így ennek ürügyén lépett közelebb Oliviahoz – egyszer majdnem vettem egy repjegyet, de volt egy olyan érzésem, hogy felesleges lenne visszamenni. Elpazarolt idő. Imádtam a várost, de nem különösebben kivételes. Te tetted azzá, és biztos voltam benne, hogy amit… akit keresek, az nem lesz ott – vonta meg a vállát, jobb kezét a farmerja zsebébe rejtette – így hát, mielőtt még „leokéztam” volna a foglalást… elvetettem az ötletet. Arra viszont álmaimban nem gondoltam, hogy majd pont egy előrehozott nyaraláson, Amerikában… Manhattanben foglak viszont látni – a néhány pillanat erejéig egészen gondterhelté váló arca nem sokkal ezután öltött újfent örömteli mosolyt. A jóleső érzés, ami addig melengette a bensőjét, egy pillanatra se állt tovább.
Tekintete a lányéval egyszerre állapodott meg egy széken, s azt megközelítve fogadott szót neki. Combján feljebb gyűrte a farmert, hogy kényelmesebben ülhessen a szék párnázott ülésén, és igyekezett nem vizslató szemekkel fürkészni a lányt. Tudta, hogy egyiküknek se jelentett volna könnyebbséget az ebből adódó zavar. Ettől függetlenül nem tudott olykor-olykor nem felé pillantgatni. Ölében tartott tenyereit az ég felé lendítette.
- Ahogy Neked kényelmes, rád bízom magam. Csak… a túl sok pirosítót nem szeretem – játékosan, szemtelenül mosolyodott el, először merülve el Olivia szemeiben azóta, hogy helyet foglalt – mi az? – a kérdés halkan, egészen óvatosan szakadt fel belőle mikor feltűnt neki az elkalandozó, ábrándos tekintet. Nem tudta nem észrevenni, mint ahogy a saját arca rezdülését sem, mikor a puha ujjak a bőrét érintették.
- Egyet. Szerintem az is épp elég lesz. Igazából a barátaim vettek rá, hogy ugorjak be egy Dean nevű srác helyett. Valami ráhúzódott a torkára, szóval lovagiasan bevállaltam. Az, hogy milyen eredménnyel zárul, az pedig majd a saját maguk lelkiismeretét terheli – lehunyt szemekkel magyarázott, élvezve a masszírozó, simító mozdulatokat – de látod milyen hálátlanok. Eljön az ember otthonról, hogy kicsit kikapcsoljon, és itt is munkába fogják. És te? Itt dolgozol?  A színházban? – látszólag semmi komoly nem volt a kérdés mögött, de valójában puhatolózott, hol kereshette őt a jövőben?
- Öt perc múlva kezdünk! – rikkantotta el magát egy határozott, parancsoló hang valahol a távolban. A háttérben egységes morajjá állt össze a zenészek hegedűjének csendülő játéka, vagy éppen a fújósok tülkölése. Soha nem érezte magát igazán zavarban, egyetlen fellépése alatt sem. Akkor mégis, mintha tótágast állt volna a gyomra, még a szemei is felpattantak az ismerős hangszerek hallatán, így premier plánba kapva el Olivia pillantását. Őszinte meglepetésül szolgált az, hogy nyugtatóan hatott rá...

Matteo & Olivia

Olivia&Matteo

Nem hiszek a véletlen találkozásokban. Tudom, hogy életünkben minden pillanatnak bűvös oka van. Emberi sorsok kuszálódnak össze úgy, hogy egyszer csak az idő egyetlen mágikus percében véletlenszerűen egymásba akadjanak.

- Óóó – nyújtotta el a felismerése hangadóját. Csalfa, buja kis vigyorral pillantott a lábbelije irányába, majd így, lesunyt szemekkel fürkészte tovább Olivia arcának változásait, ahogy a szégyenlőssége és a bohókás, kislányos zavarával elegyedő jókedv egymást váltogatva ült ki rá. Élvezte a közelségét. Megnyugtatta, jobb kedvre derítette, s mind az a fáradtság, melyet érzett és lassacskán az uralma alá vonta a hosszú utazgatásokat követően, szinte elillanni látszott. Ugyan Victornak azt vallotta korábban, hogy számára nem az a felfrissülés és a pihenés, ha vízszintesbe kerül és mormota üzemmódba kapcsolva átalussza az egész napot. Ám ahogy megérkezett a színházba, ahogy látta a felajzott, izgatott tömeget és tudatosult benne az aznapra ígért kötelessége, egyszeriben lett úrrá rajta a végtelenül mély fáradtság, valamint az ágya iránt érzett elkötelezett vágya. Matteo amúgy soha nem szeretett tétlenkedni, nem a naplopó fiatalok társaságát gyarapította. Dolgos volt és messze híres odahaza az örökös tettvágyáról. De ha valamit nagyon szeretett, az kétség kívül az ágya volt. Ugyanakkor éjjeli bagoly volt, nehezen vitte el a lába az ágyáig, mintha rendre attól tartott volna, hogy ha hamar álomra hajtja a fejét, lemarad bármiről is. Ráadásul ilyenkor kapcsolt be az agyának motorja, ilyenkor jöttek a mélyenszántó gondolatai, s ezekben a kései órákban fogott annyira a tekervényeinek sokasága, hogy letudott ülni tanulni, vagy nekiállni a hosszas órákon át tartó gyakorlásnak. Soha nem tudta volna megmagyarázni, hogy ez minek volt betudható, de nem is próbálkozott vele. Egyszerűen csak elfogadta és úgy cselekedett, ahogy a biológiai órája működött. Ha neki „éjjel volt a nappal”, akkor aszerint tevékenykedett. Olykor még hajnali három magasságában, de még napkelte előtt néhány percecskével is a barátaival csevegett számos arra szolgáló felületen, majd – természetesen, ha lehetősége volt rá – a létező legkésőbbi órákra tolta ki az ébredést. Sok esetben az anyja vagy éppen a húga rúgta rá az ajtót, hogy „csakugyan vegyen erőt magán, a fél rokonság az ajtóban áll, ő pedig még mindig édesded álmait alussza anélkül, hogy zavartatná magát.” És nem kevésszer tették hozzá azt is, hogy aki éjjel legény, nappal is legyen az. Amilyen jó alvó volt, pont annyira vált híresen rossz ébredővé. Ha felkeltették, ha nem magától ébredt, el is vágták a napját, onnantól bármit tett, bárhogy is próbálkozott, mindennek rossz íze volt, semmi se töltötte el boldogsággal vagy örömmel. A Nap is furcsán világított az égen. A morgós mackó üzemmód nem állt távol tőle ezekben az esetekben, s néha már a saját kínlódását is utálta, vagy szimplán elviselhetetlennek titulálta magát. Nem véletlenül, főleg nem alaptalanul.
A koncert napján is, bármennyire vágyott vissza az ágyába, mégse volt képe visszavonulót fújni, hiszen ő maga biccentett rá anélkül, hogy túl sokáig kellett volna noszogatni. Tudta, hogy ez lesz, de annál jobban szeretett énekelni, mint, hogy elutasította volna a barátját.
És ekkor már látta, hogy milyen jól tette, hogy nem hagyta befolyásolni magát és nem fújt visszavonulót. Talán egyszer még hálás is lesz Victornak, amiért őt kérte fel az alkalomra, mint „helyettes előadó”.
Ajkát benedvesítve csípett rá újra, miközben a meglehetősen elmés magyarázatot hallgatta – most már mindent IS értek. „Tehát azért, mert CSAK…” – felvont szemöldöke felett játékos hullámokba fodrozódott a homlokának felülete, szemei sarkában aprócska nevetőráncok jelentek meg. A lány társaságában, elmerülve a tekintetében, az oly régen vágyott pillanatban, még arról is megfeledkezett, hogy milyen kötelességek kötötték őt a színházhoz aznap este. Ha valaki tarkón is tenyerelte volna, eszébe nem jutott volna, hogy éppen milyen rendezvényen volt, vagy milyen dalnak a szövegét kellett volna mantráznia a fejében, nehogy banális hiba csússzon a gépezetbe. Valahol a zsigereiben, a lelke mélyén tudta, hogy nem olyan amatőr, hogy ez megtörténhetett volna, nem véletlen hát, hogy ismét belefeledkezett a kellemes csevegéssel töltött percekbe. Többet akart… egyre csak többet.
- Tehát dolgos három heted volt. A végén jártatok akkor? Úgy értem… - pillanatnyi zavara kiült az arcára is – én úgy tapasztaltam, hogy a munkás időszak végére kellemesebb a „rúgjunk ki a hámból” bulikat időzíteni. Persze ez csak az én elméletem, vagy épp felfogásom – mutatott magára. Ujjai csak maga felé legyintettek, s némiképp hanyagnak tetsző vállvonással rá is támaszkodott a mellette lévő, előzetesen odakészített asztalra. Próbált laza lenni, könnyed és természetes. Talán élete legnehezebb feladata volt, hiszen ha valaminek, hát lazának soha nem nevezte volna magát. Főleg nem akkor, ha sokkal inkább zavarba ejtő volt az a helyzet, amibe belekerült. Ez pedig pont ilyen volt.
A lány próbálkozásait hallva elmosolyodott.
- Nem rossz, ügyes próbálkozás, és akkor most elárulom, hogy még egy közös van bennünk. Én is beszélem a spanyolt, de koránt sem túl magabiztosan – az angol mellett ezt a nyelvet választotta „plusz egynek”, sokkal inkább önszorgalomból. Hitt azoknak, akik úgy tartották, „aki jól beszéli az olaszt…” márpedig egy anyanyelve szerint használó ember hogyan ne beszélné jól, „…a spanyol nem fog túl nagy nehézséget jelenteni”. Nem mellesleg az egyik barátja miatt is kénytelen volt rákapcsolni, ha szót akartak érteni egymással. Lorenzo nem konyított az olaszhoz, ráadásul az angol is nehézkesen ment neki, így hát tekintettel a jó nyelvérzékére, magára vállalta a nemes feladatot – olasz vagyok. Ízig-vérig – büszke volt rá. Ha valami, hát ez mindenek feletti büszkeséggel töltötte el és nem szívesen cserélte volna el másra az érzést. Büszke volt a népére, az otthonára… a jókedvű emberekre, a nyitott, vidám életfelfogásukra. A messzi, vadregényes tájaikra, vizektől a hegyvonulatokig. A szőlészetekre, borászatokra vagy éppen a milliónyi történelmi műalkotásra, épületeikre. Arra, amit az elmúlt századok, ezredek hagytak rájuk emlékül. Imádott a „nagy csizma” életének és mindennapjainak részese lenni. A művészeteknek, s ez utóbbival igencsak bőkezűen bánt vele is az élet. Talán ez volt az, a neveltetése és a külsője, világszemlélete mellett a legnyilvánvalóbban olasz vonása. A zenei beállítottsága. Az a gyönyörű hang, lágy, selymes bariton, amit hallva sokakat a sárga irigység kerülgetett, másokat pedig a borzongás járta át.
- Félig? – épp, hogy kérdezett, már kapta is a választ, amit már az elején sejtett. Nem száz százalékosan így, de nem állt távol az igazságtól – tehát Venezuela. Akkor jól éreztem, hogy mégse lett volna akkora butaság, ha a spanyolok környékén kereslek téged. Nem voltam benne egészen biztos, talán pont az „amerikai” vonások miatt, de nem lőttem volna túlságosan mellé – jól esett számára a gondolat, hogy nem tapogatózott egy pillanatig se messze az igazságtól, noha Spanyolországot és Dél-Amerikát nem kevesebb, mint egy földrész választotta el egymástól – jaj, dehogy! Egy éve arra vágyok, hogy beszélhess hozzám, szóval kérlek – simította össze a tenyereit – abba ne hagyd! – hangja kérlelő, majdnem könyörgő volt, de kénytelen volt ráébredni arra, hogy kötelessége van, aminek eleget kellet tennie. Később az előadás, de azokban a pillanatokban sokkal inkább kezeskedni kényszerült, hogy Olivia tehesse a dolgát és megfelelő árnyalatú alapot húzzon fel délies, bronzos bőrére.
- Hát, ha más nem, legalább az emlékezetessé fogja tenni az előadást, hogy beteg fehérre maszkolsz. Esetleg én is kapok egy „hullaszellem” árnyalatú „arcfedőt” – ismervén a saját csáberejét – hogy a fenébe ne lett volna tisztában vele?- mely akkoriban inkább a közös, titokzatos múltjuknak volt betudható, inkább lehunyta a szemeit, mielőtt még hosszú percek elteltével is ott bambultak volna egymásra. Na és persze saját magának is könnyedség volt, hiszen erőnek erejével küzdött ádáz csatát a kényszerrel, hogy csíntalan gyerekként kacsintgasson a lány mozdulatai, arcának rezdülései irányába. Látni akarta az arcára szökő pírt, vagy éppen a szerény mosolyát és szégyenlősségét, miközben hosszú pillái mögé rejtette a pillantását. Tudta, hogy nem tehette meg.
Lehunyt szemei rejtekében élvezte a simító, masszírozó mozdulatokat, s ugyan zavarba hozta és valahol izgatta a fantáziáját a közelség, de sikerült olyannyira ellazulnia, hogy először fel se tűnt az ajkát simító finom, lágy érintés. Annyira természetesnek, annyira magával értetődőnek tűnt, hogy eszébe nem jutott elhúzódni, vagy rosszallóan jelét adni annak, hogy talán nem kellene. És különben is miért tette volna? Akkor és ott a lány vászna volt, ott és úgy érinthette az arcának egész felületét, ahogy szükségesnek érezte. Megtanulta már az elmúlt évek alatt akárhányszor komolyabb fellépése volt, hogy a sminkesek sokszor a kisujjukat használják egyfajta „támaszként”. Ugyan szerette volna ezt is betudni valami hasonlónak, a gondolatai mégis tovább fűzték ezt az ígéretes szálat…
… ám valakinek mégis sikerült kiábrándítani belőle. Szemei, mintha csak álmából riadt volna, kipattantak. Nem csak a sajátja, de a lányban ébredő pánik is illékony aggodalmat költöztetett a tekintetébe.
- Nem semmi – búgta elismerően – gondolom a hollywoodi filmipar is az elérni kívántak között szerepel – mert mi lett volna a filmiparral, ha nincsenek olyan sminkeket és maszkműremekeket készítő zsenik a stábban, mint amilyenek a maszk- és sminkmesterek? Ő maga is ábrándos tekintettel csodálta egy-egy film remekműveit, melyek nélkül sok film nem lett volna az, ami.
- Hiszek neked. Nem tudom meglepő-e, de nem igazán értek hozzá, szóval... – az utolsó simításokat követően elégedetten egyenesedett fel, majd állt fel a székről. A korábban valamelyest felhúzott nadrágját kiegyengette, bőrdzsekijét megigazgatta, s teljes pompájában állt a lány előtt, de legalábbis készen arra, hogy a közeledő alak a színpadra hívja.
- Készen állsz?
- Készen – bólintott határozottan, s még vetett egy pillantást Oliviara – találkozunk még. Aki előbb megtalálja a másikat, az fizet egy kört a szemközti pubban – játékosan, pimaszkodóan kacsintott egyet. Még egy kósza másodperc erejéig a lány arcát fürkészte, majd a papírtömeggel- és szája elé rögzített mikrofonnal érkező, fülét egy jókora fejhallgató alá rejtett srác mellé lépett, akinek társaságában elindult a színpad felé.
Az est házigazdája komoly ügyet fordított arra, hogy Presley egyik, ha nem a legszebb és leghíresebb szerelmes dalát a legméltóbb módon konferálja fel, és vele együtt Matteot is. Többek között a nevének pontos kiejtésére ügyelt a legjobban, valamint némi információ megosztást is fontosnak vélt. Azt, hogy a messzi Olaszországból érkezett, s egy ottani, neves művészeti akadémiának a végzős hallgatója, mellette pedig nem egy zenei műsorban is láthatták a helyiek. Matteo ő maga is meglepődött néhány információn, amit minden bizonnyal Victor adott nekik írásba... biztos ami biztos alapon.
- Tehát a színpadon… Matteo di Sciglio! – a tiszteletteljes tapsáradat egy-egy hangos, jókedvű füttyentést is tartalmazott, nem sokkal a színpad előtt helyet foglaló baráti társaságának jóvoltából. Bár örömmel töltötte el a jelenlétük, mégis, gondolataiban Olivia élt igazán. Csak rá tudott gondolni.
Az ismerős, felcsendülő dallamok hallatán a közönség halkan, egy emberként sóhajtott fel. Jóleső érzések kerítették őket hatalmukba és bár nem tudhatták, hogy mi fog következni, egy-egy pár szerelmesen borult egymás vállára, húzódtak szorosabban egymáshoz… még igazított egyet bőrdzsekijén, még utoljára a függönyök felé pillantott, majd az ráeső pillanatban együtt csendült lágy, meleg, fülbemászó baritonja a zenével; Wise men say only fools rush in…
Egy pillanatra sikerült elcsípnie Dean arcát, alig egy karnyújtásnyira maga előtt, leheletnyit az első sor bal széle felé eső oldalon. A srác zöld szemei hatalmasra kerekedtek, szinte hitetlenül, álla után kutakodva kamillázott Matteoról, a mellette ülő Victorra. Mintha csak azt kérdezte volna: ezt eddig hol rejtegették?
But I can't help falling in love with you…
Shall I stay?
Would it be a sin
If I can't help falling in love with you?
Nyoma se volt a szorongásnak. Könnyed volt, pont, mintha tízezer éve ezt csinálta volna… imádott énekelni. Tudta, hogy jó benne. Mint ahogy azt is, hogy azon az estén élete egyik legjobbját kellett nyújtania, hiszen valaki más is hallgatta őt…

Matteo & Olivia

Olivia&Matteo

Nem hiszek a véletlen találkozásokban. Tudom, hogy életünkben minden pillanatnak bűvös oka van. Emberi sorsok kuszálódnak össze úgy, hogy egyszer csak az idő egyetlen mágikus percében véletlenszerűen egymásba akadjanak.

Matteo szülei a maguk módján egyszerű, hétköznapi emberek voltak hatalmas, megvalósításra szoruló vágyakkal és álmokkal, természetükből és vérükből adódó tettvággyal. Gustavo nem született üzletembernek, még ha azzá is lett, s közel sem konyított kezdetekben annyira a főzőtudományokhoz, mint azt kellett volna. Mi több, hosszú-hosszú évekig a pizza jelentette számára a legmegfelelőbb étket és menüt, de az mindenekfelett. Az az igazi klasszikus, vékony tésztás, olasz Margherita pizza, amit nem cserélt volna másra. Semmi cicoma, semmi csoda, egyszerű paradicsomos alap kétökölnyi bivalymozzarellával, jó sok friss, illatos bazsalikommal a tetején. Ámuló barna tekintettel figyelte, mind ahányszor egy egész, lovas szekér kerekével megegyező méreteket öltő pizzát helyeztek elé. Nem csak laktatta, de boldoggá is tette. A szája mellett foltokban ülő paradicsomszószt és ott csillogó zsírfoltot egyszerű mozdulatokkal tüntette el az ujja begyeivel, amin még jó ideig cuppogott, hogy az utolsó cseppek se vesszenek kárba. Egymaga képes volt az utolsó morzsát is elfogyasztani, s később se érezte kellemetlenül magát, mikor pohos alhasi hájat növesztett a zsíros, szénhidráddal dúsított étkeknek köszönhetően. Nem szégyellte, sőt mi több, büszke volt rá, noha akkortájt egyre csak deltásodtak a korabeli fiatalok. Vele ellentétben, akinek nem a válla és a mellkasa, inkább a hasa és csípőjének tájéka szélesedett. Jómaga tizennyolc éves koráig nem is fogott fakanalat. Élvezte, hogy főznek rá, mint ahogy azt is, hogy örömmel veszik a dicsérő szavait egy-egy lakomát követően. Rosalia mama – akinek amúgy semmi köze nem volt vérrokonság szempontjából Gustavohoz és annak családjához - lehengerlő nő volt a szó minden értelmében. Hatalmasra nőtt és igazi, vidéki olasz asszonyka volt, aki péklapát méretű fakanállal keverte a tűzön rotyogó paradicsomos, olaszos ragukat, amiből még a hatodik szomszédnak is jutott egy-két napra való. Ám az igazi góré a távoli család kedves nagyija, a húsokkal és tésztákkal, hát még a fűszerrel igencsak bőkezűen bánó Donna néni volt. Ellenállhatatlan kenyércsodákat sütött, amivel élvezet volt tisztára törölni azt a méretes fazekat, vagy éppen üstszerű vasedényt, amiben Rosalia készítette a pörköltjeit. Gustavo egyre csak ette és ette ezeket a finomságokat, mígnem egy Madridba tett kiruccanása nyomán, hős szerelmese nem lett a Paellának, aminek jóvoltából ő maga is főzőcsillaggá emeltetett. Mind addig rühellte a tenger gyümölcseit. Számos alkalommal hajtogatták körülötte, hogy miféle olasz az, aki irtózik a kagyló édeskés ízétől, vagy éppen a halak természetes, lágy, olykor-olykor otrombán uralkodó aromájától? Aznap viszont szerelembe esett. Életében másodszor, hiszen az első igaz nagy szerelme nem más volt, mint akit később asszonyául is vett. Valeria, akit Portofino legszebb lányának tartottak. Karcsú derekának sziluettje, szélesebb, kerekded csípője és pont megfelelő méretű mellei igazi körte-formának tetszettek. Aranybarna, napsütötte bőre olyan volt, mint a csepegtetett méz, hosszú, derékig érő hullámos barna haja drámaian keretezte csodaszép arcát. Matteo tőle örökölte a sokat mondó, fiatal kora ellenére is bölcsességről árulkodó, karamell-szín szemeit. A karakteres, dús szemöldökét és pont így a hosszú szempilláit.
Valeria családja turizmussal kereste a mindennapi betevőjét, s nem volt titok, a pult mögött ácsorgó és szorgoskodó fiatal lány, nem kevés kíváncsiskodó tekintetet vonzott be hozzájuk. Csakhamar az élvonalban találták magukat, s a világ számos pontjáról érkező, kíváncsi, kujon tekintetű férfiegyedek nem kis kiváltságuknak érezhették, ha a derűs, kedves tekintetű fiatal lány szervezte meg a környékbeli látványosságokhoz vezető kirándulásaikat. Ugyan az apja révén a zongoraművészet lett volna a leginkább adatott neki, de soha nem volt felettébb tehetsége hozzá. Sokkal inkább az éneklés volt, ami magával ragadta őt. Énekórákat vett, szeretett is dalolászni. Csicsergő, kedves hangja szöges ellentéte volt gyönyörű, selymes énekhangjának. Mintha két teljesen különböző embert zártak volna egy testbe: a bájos, kedves, csacsogó kislányt valamint a dívává alakuló gyönyörű nőt, aki a színpadon teljesedett ki igazán. Angolul és franciául is beszélt, a francia sanzonok különösképpen kedvesek voltak a szívének, nem véletlen, hogy később ezek hozták meg számára a valódi sikert.
Mind azt, amit később a magukénak tudhattak, azt egymásnak köszönhették. A másik iránt érzett végtelen szerelemnek, szeretetnek és hálának. Büszkék voltak egymásra. Arra, amit szerettek és arra, amire időt tudtak szánni. Mindenekfelett szenvedélyesen egyengették egymás útját, így lehetett, hogy Gustavo végül szakács iskolába iratkozott, majd a barátaival karöltve együtt hoztak létre egy étteremláncot, Valeria pedig énekesnő lett, s jelen fénykorában is színházak bűvös dámájaként tevékenykedett otthon, Olaszországban. Fellépései, koncertjei időről időre Franciaországba szólították.
Szokták mondani, hogy „ennek a gyereknek csak megszületni volt nehéz”. Matteo tökéletes alanya volt némiképp sértő megjegyzésünknek. Mind amellett, hogy tényleg nehéz szülés eredménye volt ő, az életét mégis végtelen mennyiségű szerencse és lehetőség övezte. Mind az, ami az anyját jellemezte, az ő elszántságát, tudását és képességeit, azt ő többszörösen tudhatta a magának. Pici kora óta híres volt a muzikalitásáról, melynek Portofino egész rájuk eső részén híre ment…
… egy gyermek tehetségkutató műsorban való jelentkezése jelentette számára a nagy áttörést.
Soha nem volt telhetetlen, büszkén viselte azt, ami az övé és pont ilyen büszke volt a szüleire is, akik megteremtették számára a lehetőségeket, mialatt ők kemény munka eredményeként jutottak el a céljukig. Mindig tisztában volt azzal, hogy nem veheti fél vállról a tőlük örökölt és kapott javakat, mint ahogy azzal is, hogy nélkülük talán nem lett volna adott számára mind az, amiben fürdőzhetett.
És minden bizonnyal azt a Barcelonai utazást se tudta volna hogyan finanszírozni, ha nem lettek volna ott a szülei... talán soha nem mondta ki, de emiatt külön hálás volt nekik.
- Őszintén? – nevette el magát. Vidám, kedves nevetés volt, pillantását pedig csak addig emelte el a lányról, míg jobban megnézte, hogy minek támaszkodott neki – azt hiszem, hogy ez a „térdig érő vízben gázolás megannyi holmival”, sokkal inkább az egyensúlykészségedet tette próbára és erősítette azt, mintsem a víz megszokásával kacérkodó gondolatokat – somolygott. Szemei szélén vidám, jókedvű szarkalábak lustálkodtak – nem szereted a vizet, tehát – ajkát újra meg újra nedvesítgette. A sok vigyorgás nem csak edzette az arcának izmait, de a száját is cserepesítette – nem csak, hogy titokban macska vagy, de most már azt is tudom, hogy az édesapád túlságosan óvott és szeretett téged ahhoz, hogy kegyetlen módon vízbe hajítson, „ússz csak!” – legyintő mozdulattal utalt arra a bizonyos mozdulatra, amivel annak idején őt hajította be Gustavo Portofino partjainál a vízbe. Még akkor is hallotta az anyja sipító, kiabáló hangját, mikor a makulátlanul kék víz összezárult az arca körül. Levegő után kapott, de az aligha, annál is inkább víz volt az, mely a száján és az orrán is betódult. Fojtogatta és kínozta, de addig-addig rúgkapált, amíg fel nem bukkant. Öt éves volt. Normális esetben az ijedtségtől sok gyerek torka szakadtából ordított volna. Ő viszont csak pislogott és nyeldeste a vizet, pislákolt, prüszkölt és köhögött. Olyan sokkot kapott, hogy nyekkenni nem volt lehetősége. Végül Valeria kanalazta ki a vízből, s ezt követően három egész napig nem szólt a férjéhez. Viszont tényleg elérte vele Gustavo a célját. Matteo jó úszó lett, nem rettent el a víztől. Sokkal nagyobb trauma volt számára felnőtt korában a vitorlásbaleset…
Olivia vidám kacaját hallva hatalmasat dobbant a szíve, egy pillanatra még ő maga is megrettent a furcsa érzéstől. Lába kellemesen remegett, s lágy melegség öntötte el a bensőjét. Imádta hallgatni a nevetgélését, és azt, ahogy önfeledt csacsorászott neki, mintha kismillió éve ismerték volna egymást.
- Mhm, tulajdonképpen engem is a „munka”, csak kicsit másképpen. Sikeres évvége, vizsgák az egyetemen, hosszú-hosszú hónapok munkájának eredménye, tengernyi jobbnál-jobb elismerés. Néhány barátommal voltam ott, a szüleink együttesen fizettek be minket egy kis kikapcsolódásra – ők pedig nem voltak restek kihasználni a szülők által nyújtott lehetőségeket. Minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy élvezzék azt a néhány napot.
- Nem-e? Pedig azt mondják, hogy elég nyilvánvaló – legalábbis mindaddig megfordult a világ bármely pontján, sokan elsőre leszűrték a származását, mindegy volt, hogy anyanyelvén vagy angolul szólalt meg – valóban így lenne? Bár még mindig hízelgőbb ebbe belegondolni, mint abba, hogy esetleg harapok. De ezt miből gondolod? Annyi olaszt ismernél? És mind veszélyes az ártatlan hölgyek szívére nézve? Mi van, ha én más vagyok? – nem bírta megállni, vigyora egyre csak szélesedett. A lány előhozott belőle valamit, ami jó ideje szunnyadt már és ez tagadhatatlanul jól állt neki.
- Pontosan, mint nálunk – fogai az alsó ajkát csípték, kicsit előrébb is hajolt, mikor Olivia hátravetett fejjel kacagott. Jobb rálátást akart magának biztosítani, félt és rettegett attól, hogy egyetlen egy másodpercet is eltékozol az idejükből. Mint ahogy az is félelemmel töltötte el, hogy talán ismét hosszú hónapokat, talán éveket kell majd várnia arra, hogy megint találkozzanak… nem is akart erre gondolni.
- Végülis, nem lenne szerencsés a gyerekekre hozni a frászt. Láttam itt néhányat, és ha jobban belegondolunk, nem is illene a dalhoz. Na jó, maradjunk az alapoknál – lelkesedéssel keveredő sértett dac játszott az arcán, mintha csak olyan nehezen adta volna be a derekát annak az árnyalatnak és egyszerűségnek, amit a lány választott.
- Ez a kettő azt hiszem, üti egymást – pár pillanatig még ízlelgette a hallottakat a fejében, hátha ő értett valamit félre, vagy éppen összekevert néhány angol szót. Mert ugyebár ez is megeshetett – ha tehetséges vagy ahhoz és abban, amit csinálsz, miért kellene öregedni? Persze én tudom, hogy fejlődni mindig van hova, a tapasztalatszerzés pedig ténylegesen a hónapokat, éveket jelenti. Ezt én magam is így vallom, de… azt mondtad, hogy nem szeretnél, viszont most azt, hogy nem állsz rá készen – révedt el a tekintete. Piszkálta őt. Ízlelgette az együtt töltött időt, kicsit pimaszkodott vele, hiszen látni akarta minden rezdülését, az érzéseit melyek kiültek az arcára. Táplálkozni akart belőle és meríteni.
Pont ilyen volt az a röpke kis tizedmásodperc is, míg a függöny mellől visszakacsintott rá… vagy az, ahogy a színpadon állva még vetett egy pillantást oda, ahol Olivia ácsorgott egy háttérben munkálkodó lánykával.
Matteo mindent szeretett, ami zene volt. Mindent, ami megszólította, ami megindított benne valamit. Gondolkodásra késztette, agyalásra. Szeretetet vagy éppen haragot szült benne. Presley egyike volt azon énekeseknek, akikért különösképpen rajongott, noha biztos volt abban, hogy az elhunyt művész életében ők ketten messze nagy ellenségei lettek volna egymásnak. Hogy miért? Nem tudta volna megmondani, de ettől függetlenül a munkássága előtt nem létező kalapjait is szó nélkül emelgette. Dalait hűen, nagy hozzáértéssel, némi sajátos zsenialitással adta elő. Soha, egy percig nem akart Elvisre hasonlítani. Eszébe nem jutott őt utánozni. Magáévá tette az elhunyt ikon dalait, s talán pont emiatt is aratott akkora sikert azon az estén is. A nem várt tapsvihar hosszú-hosszú percekig zengett a teremben, az őt felkonferáló személy már ott toporgott mellette ide s tova hatodik perce, de a hangzavar, a vidám, jóleső zsibongás csak nem akart elülni.
Érzés. Szeretet. Rajongás. Tudás. Egyediség. Annyi, de annyi minden volt abban a bő négy percnyi dalban, ami kétség kívül minden egyes bent ülő személyre hatással volt. Megérintette a szíveket, felpezsdítette a valós érzelmeket. S egy csapásra több száz, közel ezer ember lett tisztában azzal, hogy van valahol a világon – azokban a percekben ott előttük – egy olasz srác, akit a tésztaevő népség, ketyegő bombaként melengetett a mellén.
Ígéretet tett. Ha a szó szoros értelmében ez nem is volt igaz, de ilyen vagy olyan módon megígérte Olivianak, hogy azon az estén nem szalad sehova. Jöhetett eső, hó, tornádó, kitörhetett egy vulkán, ő akkor se szalasztotta volna el a lehetőségét annak, hogy jobban megismerjék egymást. Nem véletlen, hogy a kötelességének eleget téve búcsút vett a színházban toporgó emberektől, akik még azokban a percekben is gratulációjukat fejezték ki, noha koránt se értette annak okát. Mégis illedelmesen, mosolyogva fogadta a kedves szavakat, mígnem a korábban, Olivia oldalán ácsorgó lánynak a lelkére kötötte, hova küldje őt, ha találkoznak.
A pub apró volt, ódivatú, de annál hangulatosabb. Mindent sötét fa lambéria szegélyezett és borított. Az ajtótól egy kovácsoltvas kerítéssel ellátott kanyargó, recsegő lépcsősor vezetett a galériára, alatta koncertzongora terpeszkedett, mögötte pedig egy pocakos zenész, aki az aláfestő, kellemes dallamokat szolgáltatta. Matteo egy aprócska kör asztalnál foglalt helyet, előtte egy pohár hideg víz pihent. Ajkain buja mosoly ült, barna szemeit egy pillanatra se vette le az üveg oldalán pettyedző vízcseppekről…
… mígnem megérkezett Ő. Lóhalálában. Lélekszakadva. Mintha csak attól tartott volna, hogy egyetlen egy elvesztegetett másodperccel Matteo köddé válik.
- Hjahh… legalább száz évet öregedtem – hangja játékos volt, s ezzel együtt már emelkedett is a székről, hogy a vele szemközt lévő mellé lépve kihúzza azt, hellyel kínálva Oliviat – sikerült kikencézned a többieket is? - hangja pont olyan bársonyos volt, mint odabent a színpadon. Tekintete lágy és kíváncsi, mosolya vidám és élettel teli...
Ez volt az igazi Matteo.

Matteo & Olivia

Olivia&Matteo

Nem hiszek a véletlen találkozásokban. Tudom, hogy életünkben minden pillanatnak bűvös oka van. Emberi sorsok kuszálódnak össze úgy, hogy egyszer csak az idő egyetlen mágikus percében véletlenszerűen egymásba akadjanak.

2019.
Esős, hűvös októberi nap volt. A hőmérők higanyszálai váratlan zuhantak több mint tizenöt fokot, nem véletlen, hogy az emberek fintorogva, orrukat ráncolva toporogtak egymás mellett a ki nem szellőztetett, áporodott szekrényszagot árasztó kabátjaikban. Volt, aki a kényszer szülte helyzetet szó nélkül tűrte, ám olyan is, aki sűrű, tömény illatú pacsulit locsolt magára miközben abban reménykedett, hogy képes lesz elnyomni a fáradt bukét. Az addig bokáikat szabadon hagyó, tipegő lábbeliket zárt cipőkre cserélték, itt-ott a magasabb szárú csizma is ki-kikacsintgatott a hosszú, dunyhaszerű kabátok alól. A szél egészen élénken és csontig hatolóan borzolta nem szimplán a hajkoronákat, de azokkal együtt a kedélyeket is, ahogy főként a hölgyek, egyre-egyre haragvóbban igyekeztek zabolázni az arcukba csapó sűrű hajtincseket. Sokan magas nyakú pulóverekkel vagy éppen vastag sálakkal, ki-ki a kabátjának felállított gallérjával védte magát a buja, pimaszul ostromló csapásokkal szemben.
A sűrű szemű, majdnem vízszintesen verdeső dagadt esőcseppek kora hajnal óta öntözték Róma népét. Váratlanul érkezett, hiszen az azt megelőző, hosszú napokon át tartó közel húsz fokos maximumok és derűs, arcpirító napsütés aligha éreztette, hogy egy jókora huszárvágással érkezik meg nemhogy az ősz, de maga a tél Olaszország lakóinak életébe. A város felhergelt, ideges hangyabolyként zizgett. A szitokszavak, gyors olaszos pörölések szüntelenül szálldostak a párokban sétáló emberek ajkairól, miként nagy gesztikulálások közepette szidták az időjárás édes úristenének az anyukáját, amiért olyan pofátlan módon vetett véget a jó időnek. És különben is hogyan merészelte…?
A nagy borúban fáradt, kicsit nyúzott, szomorkás szempár pislákolt ki az esőáztatta ablak túloldaláról. Pillantása el-elkalandozott a színes esernyőkkel rohanvást haladó embereken, ujjai idegesen húzogatták a fekete garbójának nyakát, melynek rojtjai néha belecsimpaszkodtak sűrűre, túlságosan is sűrűre hagyott borostájába. Könyöklő kezében egy kanalat pörgetett körös-körül a nem sokkal az előtt elé helyezett, vastag falú fekete bögrében. A fogyóban lévő cappuccino édeskés, vaníliás aromája olykor az orrába szökött, ám a vajas croissant értetlenül, szomorkodva várta, hogy végre megízlelje őt a rendelője. Nem volt éhes. Úgy is lehet fogalmazni, hogy aggasztó hányinger fogta el, gyomra egészen apróra húzódott és fájdalmasan szúrt, mintha egy jókorára nőtt kéz szorongatta volna odabent. Addigra már biztos volt abban, hogy a levelekben oszló, korábban még meleg tészta teljesen kihűlt, mi több, visszataszítóan szottyossá vált. Kávéjánál csak a jó nagy pohár hideg víz fogyott gyorsabban, amit utólag rendelt a pattogós, jó hangulatú, pirospozsgás pincérlánytól.
Leonora alakját messziről kiszúrta a kinti tömegben. Magas volt és karcsú, alig egy-két centivel volt mezítláb is alacsonyabb Matteonál, aki a maga százhetvenöt centijével aligha volt langalétának nevezhető. Ám a lány sűrűn hordott közel tíz centiméteres sarkakkal ékített cipellőket, hogy kiemelhesse vele gyönyörű, formás lábait. Haja, mint általában, az időjárás viszontagságai ellenére is kifogástalan loknikban hullámzott a vállai körül, vége a melleit súrolta a bézsszínű kabát felett. Napszemüveget viselt, pedig nem is sütött a Nap, arckifejezése a korábbi beszélgetésük ellenére is derűs volt, már-már ijesztően békés. Közel egy évvel az előtt alakult ki közöttük mélyebb kapcsolat, mely a kezdetekben igazi vonzódásnak és szeretetnek bizonyult. Matteo szülei imádták a lányt, akit amúgy jó ideig nem is akart nekik bemutatni, de az, mint egy valódi forgószél, egy hatalmas erejű orkán, úgy robbant a családja életébe. Talán ez volt az egyetlen oka annak, hogy jó ideig nem merte bevallani neki, hogy az, ami közöttük volt addigra kényelmetlen és rossz érzést okozott a számára, mintsem boldogságot. Valahol rettegett attól is, hogy azzal, ha megszakította volna a lánnyal a kapcsolatot, a szüleiben tett volna kárt, akik számtalan alkalommal utaltak arra, hogy „ez a kislány, ha élete végéig mellette marad, ők boldogan fognak meghalni”. Tehát biztos volt abban, hogy ha búcsút vesz a modell alkatú Leonorától, keserűséget okoz a szüleinek. Kedvelték őt.
- Matteo? – az ismerős hangot hallva összerezzent. Ujjai elengedték a kanalat, mely éles csörrenéssel csapódott neki a bögre falának. Meglepetten pillantott a fém és kerámia párosáról az akkor már vele szemben ülő lányra. A napszemüveg lekerült róla, s mindannak a pompának és tökéletességnek melyet korábban látott, addigra nyoma veszett. Arca elgyötört volt, szemei vörösek, sminket egyáltalán nem is viselt.
- Szia – csupán ennyire futotta, máris sütötte le a karamellszín tekintetét, mintha szégyellte volna magát. Azt, hogy nem volt képes tovább mellette lenni. Rettegett a gondolattól is, hogy csalódást okoz tettével a szüleinek. És azokban a pillanatokban szégyellte azt is, hogy látatlanul, ismeretlenül is, de visszavonhatatlanul szerelmes volt abba a tekintetbe, abba a pillantásba, ami újra és újra megjelent az álmaiban. Fogalma se volt arról, hogy ki a lány… nem volt tisztában a személyével, de még a kinézetével sem. Mégis furcsa, buja álmok voltak azok, melyek éjszakáról éjszakára űzték őt, s legtöbbször nyakig csatakosan, kiszáradt torokkal, önkontrollját már-már elveszítve ébredt. Kissé abszurd és groteszk gondolat és érzés volt a számára. Pont, mint egy szürreális sci-fi, ahol a főszereplő egy számítógépes női hangba szeretett bele...

… ugyan majdnem egy évet kellett várnia arra, hogy ez a szempár végre valahára alakot öltsön, de ott a pubban ücsörögve, mosolya teljes levakarhatatlanságában biztos volt abban, hogy megérte ez a várakozás. Megérte mind az a kockázat, amit vállalt. Az, hogy véget vetett egy olyan kapcsolatnak, amiben a kezdeti érzelmek és vágyak teljes érdektelenségig korcsosultak, és semmit nem jelentettek már a számára. Addigra már nem szégyellte magát mind azért, amit Lucianoéknak kellett elviselniük miatta a barcelonai éjszakától kezdődően napjaikig. Mert végre ott volt a lány…
… a lány, aki vad kapálózások közepette kis híján egy tálcányi alkoholt tesz a földdel egyenlővé, vele együtt egy széles vállú srácot, aki korábban neki is szolgáltatott egy pohár vizet.
Különösebb, figyelemfelkeltő mozdulatot nem tett azért, hogy jelezzen a lánynak, észrevette őt, hiszen mosolya és a felé irányuló tekintete is nyilvánvalóan erről árulkodott. Inkább, amíg az közelebb iszkolt hozzá megemelkedett, s megkerülve a parányi kis asztalt, kihúzta a széket, majd Olivia alá igazította.
- Tudod, az a helyzet – nevetett a lánnyal együtt ugyan olyan jókedvűen, mint korábban, viszont már sokkal szabadabban – hogy jelen állás szerint mindent és bármit képes lennék neked elhinni, szóval vigyázz arra, hogy mit mondasz – a fa asztalka lapjára könyökölve mutatott rá, s ő is közelebb húzódzkodott, hogy két alkarját ráfektetve támaszthassa magát – de szerencsére protkóra, arra még nincs szükségem.
Sőt mi több, ha az apja és az apai nagyszüleinek génjeit örökölte ebben a kényes témában, ha megéli a kilencven éves kort, szinte biztos, hogy a saját fogaival fogja rágcsálni a tatakosztot, ami nem pépesített püré lesz. A lány dúdolásához ő maga is bekapcsolódott. Egy-két sort halkan, búgón énekelt vele együtt, mígnem vidám nevetgélésbe fulladt a rögtönzött mini produkció, s hátradőlve a széken, combjait dörzsölve tenyerével billentette félre a fejét.
- Tehát mától az indián nevem „Vonzó Tekintetű”. Bevallom ez még nekem is új… - tényleg az volna? Matteo mindig tisztában volt a külsejével és bár soha nem kérkedett az adottságaival – még a hangi adottságokkal se – akaratlanul is képes volt felhívni egy-egy erényére a kíváncsi tekintetek – és fülek előkelő figyelmét. Azt persze mindig tudta, hogy az anyja szemeit örökölte, amiket különösképpen gyönyörűnek tartott, hiszen a mamája, hogy a fenébe ne lenne a világ legszebb nője annak minden porcikájában? De különös figyelmet soha nem fordított a sajátjaira, noha egy-egy haveroknak vagy mamának elküldött, esetleg Intagramra feltöltött selfie láttán ő maga is hajlamos volt megállapítani „ez nem lett olyan szar.” Arcának igazi karakterét mindig a lágy, meleg tekintete adta. A szemei formája, s annál inkább az íriszeinek különleges barnája, melyek effektek nélkül is pont olyan világosnak, mogyorósnak vagy éppen karamelles árnyalatúnak hatottak.
Vonásait csak azután rendezte, hogy a srác egyenes háttal állapodott meg az asztaluk mellett. A teljes figyelmük ezúton Oliviara és az ő meglehetősen furcsa rendelésére összpontosult, melynek hallatán egyszerre nyúlt el az arcuk, s vetettek egymásra meglepett pillantást. A kérdő tekintet láttán csak megvonta a vállát, orra alatt nevetgélve húzta ki a hátát, ahogy végighallgatta a tökéletes magyarázatot, mi is az a különlegesség, amire vágyik a kisasszony.
- Hááát, jó… - mulattatta Matteot a vidám kis közjáték, hát még az a valódi meglepettséget és értetlenséget sugárzó kifejezés, ami kiült a pincérsrác arcára – és neked mit hozhatok?
- Egy pohár málnaszörpöt, abba csokifagyit – a srác elsápadt, orra mellett ráncba futott a bőre. Matteo ekkor már képtelen volt nem elnevetni magát – egy pohár mentes vizet, citrommal.
- Jég legyen benne vagy hűtötten? – kérdezett vissza, miközben firkantó mozdulatokkal karcolta a tálcán lévő noteszének papírhalmát. Nem válaszolt, csak körömmel megkocogtatta a poharát, aminek alján még ott figyelt a két jégkocka olvadozó maradványa – tehát ugyan az. Azonnal itt vagyok – volt az olasz mozdulataiban valami előkelő, kicsit modoros finomság. A maga értelmében „ómódi” srác volt. Különbözött a huszadik század pávafrizurás kemény legényeitől, de még azoktól is, akik teljes erőbedobással, nőket megszégyenítő eltökéltséggel hódoltak a divatnak. Ugyan tagadhatatlan volt, hogy tökéletesen be volt lőve a frizurája, sűrű-borostája meghökkentő precizitással volt vágva és formára igazítva. Öltözéke egyszerű sötétkék farmer volt, bár ordított róla, hogy vagyonokba került, fehér pólója szintén egy ijesztően hétköznapi, minden fiatal srác és férfi ruhásszekrényében megforduló darab volt. Ám összességében mégis olyan sárm, olyan kisugárzás volt az övé, amit csak az olaszok tudhattak a magukénak… igazi, vérbeli olasz, annak mindent lehengerlő tulajdonságával.
- Mi ez a fagylalt-gyömbér kombó? – tudakolta gyermeteg kíváncsisággal – egyáltalán honnan jöttél rá arra, hogy ez akár finom is lehet? Vagy várj, kitalálom! Te is olyan, vagy aki a McDonald’sban fagyiba tunkolja a krumplit, sót szór a karamelltorta tetejére, gyümölcsöt eszik a sültekhez és sorolhatnám? – Matteo semmiféle hajmeresztő dolgot nem próbált még ki életében, ha evésről volt szó, talán ezért is lehetett számára fokozottan furcsa a lány választása vagy inkább kutyulmánya. De az mégis nyugtatta valahol, hogy ezzel a pincér se volt másként.
- Mmm – nyújtotta el dünnyögve, s újra előredőlt, közelebb Oliviahoz, mintha csak titkos beszélgetés zajlott volna közöttük – Tavaly végeztem zeneakadémián, klasszikus énekesként. Pont emiatt jutottam el Barcelonába, amolyan "jutalomként". Elviekben az utolsó két évemet mesterképzésen kezdeném szeptemberben, eltoltam egy évvel. Szóval ha „ettől nagyobb leszek”... még nem tudom mi leszek- jól láthatóan fenntartásokkal kezelte a dolgot - Igazából még tengődök a dolgon. Be akarom fejezni, de egy otthoni stúdió már ajánlott lehetőségeket is, ahhoz meg nem feltétlen szükséges a mesterképzés, de még az egyetem se volt az... tehetség. Ennyi volt kritérium - jókora  sóhaj társult a pillanatnyi aggályai közé - Be akarom fejezni, ha már elkezdtem és csak jobban hangzik így elindulni a nagyvilágban bármerre is, mintha valami hegyről-végről előkapargatott kis muzsikus volnék, akit valami tehetségkutatóban fedeztek fel és egy helyi stúdiónál dalolászik nem? Ami amúgy így is volt, de az már régi sztori – rázta meg a fejét, s félre pillantva elkapta a pincér tekintetét a pultoknál, mikor az elindult feléjük.
- Tehát, egy… gyömbérben hígított vaníliafagylalt furcsán feloldódó darabokkal a hölgynek, hát mondanom se kell, ijesztően bizarr… és egy pohár citromos víz az úrnak, két jégkockával, szoba hőmérsékletű vízzel. Egészségetekre – kapta fel az asztalról a korábban elfogyasztott víz kiürült poharát, és ahogy érkezett úgy távozott is.
- Inkább előbb meséld el nekem, hogy milyenek azok, akikről te hallottál? És kitől? Mit tudnak? Miért olyan veszélyesek az ártatlan női szívekre? Komolyan kíváncsivá tettél – duruzsolta. Baritonja egészen mélyen búgott, szemei foglyul ejtették a lányét, mintha csak azt az érzést akarta volna kelteni benne, hogy ő maga is pont olyan, mint a legtöbb olasz. Végül kisfiúsan elnevette magát, s hátrahúzódva helyezkedett el a széken – szerintem, amit te mondasz, az egy olyan vonzerő, ami egy adott, egy bizonyos népnek a sajátja. De ehhez nem kifejezetten van szükség arra, hogy olaszok legyenek az illetők. Amúgy én is hallottam már erről, sokan közhelynek tartják, de valamit mégiscsak tudnak ezek a mediterrán férfiak és nők. Máshogy öltöznek, kicsit máshogy viselkednek, de annál is inkább más az életfelfogásuk. Mi inkább úgy mondanánk, hogy máshol nem elég tüzesek, vidámak, boldogok és szabadok az emberek. Nem tudják élvezni az életet és azt, ami adatott nekik. Hé, emlékszel mit mondtál Caracasról? „Összehasonlíthatatlan mindennel… közvetlenek az emberek, mindig mosolyognak” – idézte őt pontosan, miközben ő maga is elmosolyodott. Kellemes, nyugodt és őszinte görbület volt ez – ez egy első benyomás, ami pedig tökéletesen lehengerlő tud lenni. Aztán rajtunk is ragad. De mit gondolsz, én milyen vagyok? Van okod tartani tőlem? – szemöldökét játékosan, már-már kihívóan vonogatta, válaszra sarkallva őt. Pillantása ez időben az előtte lévő pohárra siklott és a benne groteszkül felhalmozott gyömbér-vaníliafagyi kombóra.
- Nem akarom elhinni, hogy ez finom lehet…

Matteo & Olivia

Olivia&Matteo

Nem hiszek a véletlen találkozásokban. Tudom, hogy életünkben minden pillanatnak bűvös oka van. Emberi sorsok kuszálódnak össze úgy, hogy egyszer csak az idő egyetlen mágikus percében véletlenszerűen egymásba akadjanak.

Leonora ízig-vérig nő volt. Nem volt eszméletlenül sovány, nem zörögtek a csontjai, úgy is lehetett fogalmazni, hogy „volt mit fogni rajta”, amiért Matteo különösen rajongott. A csípője egészen kerekded volt, combjai ugyan feszesek, mégis erőteljesebbek, nem lehetett átlátni közöttük. Hasa lapos volt, mégse rejtette el vagy jött zavarba tőle, mikor leült és apró kis bőrhurkák fodrozódtak a felsője alatt.”Ez a természetes.” Így tartotta. Mellei bár nem voltak hatalmasak, mégis feltűnő bájjal rendelkezett azok tekintetében. Kifogástalan alakját a létező legkifinomultabb ízlésvilággal öltöztette. Olyan fajta nő volt, akire – még ha tagadják is - minden férfi vágyik s ez nem csak a külsejében nyilvánult meg, de a személyiségében is. Könnyed beszélgetőpartner volt, pozitív kisugárzással és világnézettel. Környezettudatos, ember- és állat centrikus életet választott a magáénak. Éretten, értelmesen és megfontoltan élt, gondolkozott. Egyetem mellett egy apró antikvárius boltban dolgozott Róma szívében a nagynénje családi vállalkozásánál, kéthetente egyszer pedig, a külvárosban tette ezt a másik boltjuknál.
Ám ezek ellenére nem volt tökéletes. Matteo talán két hibát tudott volna negatívumaként felhozni mindamellett, hogy az a szerelem és vágyódás, amit hónapokon keresztül érzett iránta, nyomtalanul eltűnt; hiányzott belőle minden könnyedség és játékosság, már-már túlontúl komoly volt, ráadásul betegesen féltékeny. Ez pedig számára maga volt a „váló ok”. Ha valaki, hát ő soha nem tudott elszakadni a családjától, vagy a barátaitól. Leonora mellett mégis sorra vette semmibe a saját elveit csak azért, hogy az ő kedvére tehessen. Olyan családi programokat mondott le, melyeket az előtt soha, semmi pénzért. A barátaival tartott „hámkirúgós estékre” már nem is ment el, hiszen ezek is egyfajta féltékenységi rohamot váltottak ki a lányból. Féltékeny volt Matteo szüleire, nagyszüleire a húgára, de még a haverokra is. Ő pedig ezen a ponton megfogadta- és nem is hazudtolta meg többet önmagát senki kedvéért.
Ez a nézeteltérés elsőnek a barcelonai utazás kapcsán okozott problémát, mikor is Leonora nem kevesebb, háromnapnyi hisztériát követően volt csak hajlandó arra, hogy leüljenek megbeszélni, miért is nem kettesben látogatják meg a kikötővárost. Talán már ekkor beindult Matteoban a gépezet, és biztos volt abban, hogy mind az, ami addig jól működött közöttük, addigra már a múlté volt. Időt kért tőle. Időt, amit a barcelonai napok jelentettek. Időt, ami alatt átgondolhatta, mire is vágyik igazán… és ekkor vett valódi fordulatot a dolog, mintha valami nagyobb erő megunta volna, s az úgy döntött, hogy nem nézi végig a kínlódását. Barcelonából visszatérve még egyszer nekifutott annak, amit az előtt maga mögött hagyott, tiszta lapokra igyekezett fektetni a kapcsolatukat. Ám ezeket a lapokat azon az októberi napon végleg elfújta a szél.
Az idő múlásával már egy csepp szégyent nem érzett amiatt, hogy a lehetetlen hajszolta és a bizonytalanba próbált kapaszkodni…

Odáig volt a lány cserfességéért. Szíve mélyén tudta, valahogy érezte, hogy miféle embert rejtett az a bűvös szempár, de arra nem is gondolt, hogy pont azt és olyat, akire mindig is vágyott… akit „neki találtak ki”, akit neki szánt az ég. Valakit, aki játékos. Valakit, aki lelkes, szórakozott, bájos és mégis tetőtől talpig nő.
- Ó, méghozzá milyen jól tudom! – nevette el magát, körmeivel az asztallap fényezésének egy felkopott pontját kaparászta. Egész életében pótcselekvései voltak. Néha a száját rágcsálta, főleg ha nagyon koncentrált valamire, de társalgás közben az előtte lévő dolgokat piszkálta, vagy éppen egy rojtot a nadrágján, bolyhot a felsőjén. Lesütött szemeit játékos csillogással emelte vissza Oliviara – a srácokkal két órán át ücsörögtünk aznap este az egyik vízparti étteremben. Nyakig vizesek voltunk, bár a hajunk az addigra megszáradt, a ruháink viszont nem. És természetesen még azután is órákon át csak esett. Gatyáig vízben ültünk, amit aztán meguntunk. Szóval elindultunk vissza a szálláshoz, ami amúgy nem volt túl messze, laza öt utcát kellett a parttól felfele megtennünk. De ez elég volt ahhoz, hogy a lehűlt levegőben még hidegebbnek tűnjön, gyakorlatilag…. – csuklómozdulattal legyintett egyet – minden. Egy apró kis hotelben szálltunk meg, inkább volt családias, mint előkelő vagy bármi más. Pont elég volt egy csoportra való srácnak. Na de arra nem számítottunk, hogy érkezéskor közli a tulaj, aki egy rémesen jó fej papa volt, hogy nincs elég meleg víz, mert az áramkimaradás miatt a cirkó nem üzemelt. Életemben nem éreztem még olyan kellemetlenül magam, mint amikor tudatosult bennem, hogy ha fel akarok melegedni, akkor Lucianoval együtt kell beszuszakolni magunkat a zuhanyzófülkébe azért a néhány csepp meleg vízért, mai még maradt – vigyora a mesélés folyamatában egyre csak szélesebbre és szélesebbre nyúlt. Ordított róla, hogy a gyerekkori legjobb barátja már-már a testvére lett az alatt a közel huszonnégy év alatt. Akkor mégis pofátlanul kellemetlenül érezte magát, pedig sok őrültségben volt részük együtt – na, hát nekem is úgy vacogott a fogam, mint a kasztanyetta. El is gondolkodtam, hogy szakirányt váltok, és „biokasztanyetta” leszek egy spanyol népi zenekarban. Azt hiszem ez az igazi életcél – és ha még nem lett volna kellőképpen jó hangulatban, ha nem pörgött a megszokottnál – illetőleg a normálisnál – jobban, még egy pár másodperces kis dalolászást is magához ragadott, majd egy emberként nevetett fel a lánnyal. Ő maga hamarabb halkult el, hogy tekintetét elidőztethesse rajta.
- Köszönöm – csupán ennyit jegyzett meg a gyors dicséretet hallva, s félrebillentett fejjel hallgatta Olivia tapasztalatait – az engem is meg szokott lepni, hogy milyen rémesen közlények tudnak lenni az emberek. Mintha arra várnának, hogy legyen valaki, akit talán nem látnak többet, és aki előtt nem kell szégyellni magukat, ha valami olyat mondanak... De mi van, ha pont látják rajtad, hogy te is mondanád és ezt akarják elkerülni? Mert önzőek és nem érdekli őket? –íriszei a lány arcát fürkészték, egy pillanatra se vette le róla a szemét.
- Őszintén? Álszentség nélkül mondhatom, hogy ugyan ezeket csak egy módon szeretem jobban – mutatott a saját szemeire – az édesanyámon.  Rengetegszer volt szerencsém hallani, hogy milyen hatalmas mázlim van, hogy az ő vonásait, de úgy alapjáraton az ő génjeit örököltem. Ezt is – kocogtatta a torkát a benne bújó hangszálaira és ezzel együtt a hangi adottságaira utalva – szóval valahol tisztában vagyok vele, de annál is inkább büszke, amiért a tükörben látva ezeket, az anyámat látom – pont olyan őszinte volt az édesanyja iránti rajongása, mint ahogy korábban Lucianoról beszélt. Mert ez is az ő védjegye volt. A családja szeretete.
A rendelések ugyan borzolták a fantázia határait, de ijesztően jól mulattak egymáson.
- Hát, annyi szent, hogy karakteresebb íze lehet, mint amilyen a gyömbéré vagy a vaníliáé, főleg ha étcsoki az a csoki. Ellenben a málnával tökéletes az íz harmóniájuk, szóval a nyakamat tenném rá, hogy ha ezt a vaníliás varázslatot szereted, azt is fogod – ő maga köszönte szépen, de nem vágyott rá annyira, mégis fene jól érezte magát, ha csak arra gondolt, hogy ez miféle izgalommal és lelkesedéssel töltötte el a lányt.
- Jó ég, egy nagymama tényleg mindenhol nagymama – nevetett fel – de legalább gondoskodik valaki a drága unoka kellő mennyiségű energia beviteléről. Az én nagyapám úgy tartotta, hogy ezen csak egy kiadós alvás segíthet, mire a nagyanyám állandóan rákontrázott, ”de csak és kizárólag egy laktató ebédet követően”. Szerintem a nagyszüleink nagyon jóban lennének egymással, bár félek, hogy magukat nem szégyellve beszélnék meg, hogy mikor nem eszünk eleget. De, hogy ehhez mit szólnának, azt nem tudom – utalt értetlenül a fagyira és a gyömbérre - a nagyid még nem mondta, hogy a furcsa dolgokkal elcsaphatod a hasad? – s amint megérkezett a rendelés, némi hitetlenkedéssel, de annál szórakozottabban mérte végig a pohárcsodát. Ismerte ő a pohárkrémeket, de az aligha hasonlított az általa látottakra. Ellenben a maga jégkockával hűtött és citromkarikával savanyított vizét eszméletlen határozottsággal szorongatta, mígnem ajkaihoz emelve kortyolt egyet frissítőként.
- Uh, de szigorúan hangzott – nyalta végig a száját azután, hogy az üveg halk koppanással visszakerült az asztalra – tényleg a te családneved még nem is tudom, csak a bűvös Oliviát – ami amúgy bőven elég lett volna neki, annál is inkább. Úgy érezte, hogy aznap így is sokkal többet kapott és ért el annál, mint amit valaha is remélt.
- Azt hiszem nem volt más lehetőségem korábban se, mint elindulni ezen az úton. Nem hagyhattam veszni, szóval… most már végigcsinálnám, ha már van módom rá – és bárhogy is, de ragaszkodott ahhoz, hogy az éneklés legyen az ő útja. Hogy miként, milyen módon, az persze nem volt előre látható, de tudta, hogy a maximumot kellett kihoznia magából.
És végül csak témához értek, amit hallgatva egyre csak vigyorgott. Imádta a lány zavarát mind az idő alatt, míg próbálta a létező legkörülfontabb módon kifejezni magát.
- Ó, szenvedélyes – ismételte búgón, amit egy hangos sóhaj kísért – van pár barátom itt New Yorkban. Ők szokták mondani mikor olaszul beszélek anyuval vagy bárki mással, hogy fogalmuk sincs arról, hogy miről karattyolok, de azt imádják hallgatni. Vidám nyelv. Ezt még Victor mondta, mikor tizenkét éve először találkoztunk. Ma már azért ő is konyít valamicskét hozzá. Ő amúgy az a srác, aki rábeszélt erre a napra, szóval előzetesen is jelzem, hogy hálával tartozunk neki – és ezen a ponton életében először nem érezte magát kellemetlenül azért, amiért lemondott egy barátokkal teli szórakozási lehetőséget.
- De amúgy nem hinném, hogy erre a „nem túl tartós kapcsolatra” csak egy olasz tudta volna őt rávenni. Ki tudja? Talán egy rideg, szűkszavú, kékszemű finn is hasonló hatással lett volna rá, csak ő a „titokzatossága” miatt – mert minden lehetséges ugyebár és semmi sem az, aminek látszik. S aztán, mint egy kacérkodó tinédzser, ajka szélét a fogai közé csípte s még közelebb hajolt hozzá.
- Bedugva hagytam a vasalót… - szinte pattogott a nyelve az olasz szavaktól – ami bizony furcsa lenne, mert rémesen utálok vasalni. Szóval ha így is történt, csak az anyám vagy a húgom lehetett a vétkes. Vagy alva jártam és tényleg vasalásra vetemedtem – ez utóbbi néhány sort már angolul fűzte hozzá, hiszen abban biztos volt, hogy az olasz részével Olivia is tisztában volt.
Arra viszont nem számított, hogy rövid időn belül furcsa ízlések édességével fogják kínálni. Meglepettsége sűrű pislogást vont maga után, s alig észrevehetően elpillantott a felé nyújtott kanál mellett, egyenesen a lány szemei felé. Így hallgatta végig a nagyit utánzó spanyolt.
- Végül is, igaza van – adta be a derekát ugyan úgy spanyolul, ám az európai nyelvezet valamivel mégis másként hangzott. Arról persze nem volt szó, hogy a két nemzet ne értett volna szót egymással, csupán érezhető volt egy nüansznyi különbség – olyan lehet ez, mint sok gyereknél a zöldborsó vagy a spenót… - nagyokat nyeldesett, ám a kérdés mégis megnevettette.
- Ó igen! Biztosíthatlak, hogy te veszélyesebb vagy nálam – azt már nem fejtette ki, hogy miért, inkább lustán, vonakodva előrébb hajolt, hogy eltüntesse a kanálról a gyömbérben úsztatott fagylaltot. Egyszerre volt szúrós, savanykás, érdes, lágy és krémes. Nem igazán tudta hova tenni a dolgot, de valahol mégis jó érzéseket keltett benne.
- Tudod milyen ez? – nyammogott még egy ideig a szájában maradt ízvilágon – vannak azok a csokoládék, amikben elrejtenek pattogós cukrot, másféle cukrot, gumicukrot, drazsét. És mindig mást veszel észre rajta, ahogy eszed. Egyszer a túl édes drazsét aztán a szúrós cukrot. Vagy a savanyú cukrok. Egyszer édes egyszer keserű, aztán elolvad a szádba. Értem miért szereted. Amúgy meg – apró mozdulatokkal kezdett el fészkelődni, hogy beljebb tudja húzni maga alatt a széket. Jobb karját maga elé fektette, majd annak kézfejére könyökölt a másikkal – visszatérve Rád. Igen, veszélyes vagy… mert nem vagy teljesen tisztában azzal, hogy milyen hatással vagy rám... és talán bárki másra is – ugyan szórakozottnak tűnt a hangja, de a tekintete mégis elkomorult – tavaly mikor Barcelonába mentünk a srácokkal, úgy is fogalmazhatunk, hogy egy válság közepén voltam. Igazából pont jól jött az egész szituáció, az aznap esti buli, de úgy alapjában az egész kiruccanás. Akkor ugyan nem rajongtam a gondolatért, de mai fejemmel már látom, hogy így kellett történnie és jól történt – kézfejével hanyagul dörzsölte meg az állát, s hallgatta kis ideig ahogy serceg alatta a borosta. Tekintete merengő volt – nem számítottam semmire aznap este. Ijesztő volt, mert Lucianoék pont azért vittek oda, egy halom táncosnő közé, hogy találjak magamnak valakit, hogy „felvidítson”. Tudod ez ilyen „pasis gondolkodás”. Fogj egy másik nőt, segít felejteni. Na puff, okos dolog… nem, nem az, el ne hidd – szemforgatással rázta a fejét – aztán jöttél te, és felkavartad az egész életemet. Őszintén mondom, hogy nem tudom mit láttam akkor a szemedben, hogy mit csináltál egyáltalán ami ezt okozta. És a mai napig nem tudnám megmondani, hogy én mit éreztem. Azt viszont nagyon, és most is ugyan ezt látom. És félek, hogy ezzel te magad se vagy tisztába, ami tényleg veszélyes... mert én is veszélyes leszek tőle...

Matteo & Olivia

Olivia&Matteo

Nem hiszek a véletlen találkozásokban. Tudom, hogy életünkben minden pillanatnak bűvös oka van. Emberi sorsok kuszálódnak össze úgy, hogy egyszer csak az idő egyetlen mágikus percében véletlenszerűen egymásba akadjanak.

2019.
Leonora pillantása elkalandozott Matteo hosszúra nőtt, lassan szakállá dúsuló borostáján. Közel öt évvel idősebbnek tűnt miatta az eredeti koránál és a szeme alatti sötét karikák se voltak jótékony hatással rá. Egészen nyúzottnak, betegnek tűnt, ahogy a magára öltött ruhaköltemény mellett a bőre szürkéssé sápadt. Egyedül a hajának makulátlanul formázott tincsei nyugtathatták meg Leonorát abban, hogy nem hagyta el teljesen magát, de legalábbis jó egészségnek örvendett, szimplán fáradtabb volt a kelleténél. Ez pedig nem volt meglepő az ő esetében. Tekintete lejjebb vándorolt a karamellszín szemekre. Szerette nézni őket, elmerülni bennük. Őszinték voltak és bár soha nem állt hazudozós ember hírében, de ha kegyes hazugságon is kapta őt, a szemei mindig elárulták. Egyenessége és igazmondása mindig lenyűgözte őt, hiszen rendíthetetlen volt az igazság értelmében.
– Anyukádék mit szóltak hozzá? – fűzte össze a karjait maga előtt. Vállait egészen felhúzta a füléhez. Kíváncsi volt, hiszen ő maga is tisztában volt azzal, hogy mennyire kedvelték, s már-már a mindennapjaik részévé vált az, hogy váratlanul megjelent az ajtóban. Valeria mindig befogta süteményt készíteni, vagy éppen az aznapi vacsora előkészületeinél vette igénybe a segítő kezét.
Matteo állkapcsa megfeszült, pár pillanatig még rágódott azon, hogy mit mondhatna. Ez pedig megint elárulta őt.
- Mondd csak nyugodtan.
- Még nem voltam otthon, mióta beszéltünk.
- Tessék? Nem is beszéltél velük?
- Azt hiszem, hogy ez a téma első sorban rád és rám tartozik. Senki másra.
- De gondolom a srácokkal már hatszor átrágtátok magatokat ezen – szúrta oda, miközben felemelte a villát a tányérjáról és mélyre mártotta a habos, krémes süteményben.
- Csak Lucianoval beszéltem, de szükségem volt valaki véleményére, segítségére.
- Ja, és erre ő a megfelelő jelölt?
- A legmegfelelőbb – komolyan, egészen mély hangon nyomatékosította.
- Csak nem tudom felfogni, hogy mit tud, amit más nem? Miért nem lett ő is kész tények elé állítva? „Figyelj, ez van…!”
- Leonora én nem veszekedni jöttem. Békésen szerettem volna ezt intézni.
- Ühüm, szerinted egy szakítás lehet békés? – hozzá akarta fűzni, hogy ha értelmes emberek csinálják, akkor lehet, de épp, hogy nyitotta a száját, a lány belé fojtotta a szót - Mert szerintem se… és kit találtál? Ki az? – hangja meglepő módon semmi haragot, semmi féltékenységet nem hordozott magában. Nyugodt volt és kíváncsi arra, hogy kinek az oldalán talált megnyugvást, ha már ő képtelen volt neki megadni azt. Természetesen ő maga is tisztában volt azzal, hogy valami elromlott közöttük, és azzal a barcelonai incidenssel csak még inkább rontottak a helyzeten. Illetőleg, tudta, hogy ennek az egésznek ő volt az elsődleges okozója, csak épp nem esett jól tudomásul vennie. Hiszen ő soha nem rontott el semmit és csak és kizárólag a férfiak lehettek annyira disznók, hogy tönkretegyék azt, ami olyan jól működött. Igazából nem volt buta lány, tudta, hogy egyáltalán nem működött már az, amiről szerette volna elhinni, csak éppen megnyugvást jelentett számára Matteo közelsége. Mint ahogy az is, hogy a megannyi barátnője között ő lehetett az egyetlen, aki igazán különleges férfit talált magának. És akit ő mégsem tudott megtartani. Sértette a büszkeségét és sokkal inkább magára volt mérges, mintsem a másikra.
Matteo nagy sóhajjal rázta meg a fejét, s csak nagy nehézségek árán volt képes rendezni a vonásait. Tényközlő akart lenni vele, őszinte. A lelkizés pedig nem volt opció. Úgy tervezte, hogy egyszerűen lezárjak és elköszönnek egymástól. De ez csak terv volt….

Ezek okán pedig gondolni se merte volna, hogy lesz még az életben valami, ami igazán könnyedén fog menni, főleg ha annak egy lányhoz lesz köze. De akkor, ott Olivia esetében minden addigi tapasztalata a visszájára fordult. Nehéz volt a hozzá vezető út. Rémesen nehéz volt a kezdet, s az a majdnem egy év, amit végig kellett küzdenie azért, hogy újra láthassa… de pont ilyen könnyen és magával értetődően ment a vele való beszélgetés, a közöttük lévő kémiáról már nem is beszélve. Ezek után, ha valaki azt mondta volna neki, hogy ne higgyen a véletlenekben, a mesékben, egészen biztos, hogy otthagyta volna az illetőt.
Nem bírt magával, előtört belőle a vérbeli olasz, és képtelen volt megálljt parancsolni annak a nagyobb hatalomnak, ami beszédre késztette. Ez lehetett az Olaszok Igaz Szelleme. Mind ezek ellenére talán hihetetlen, de Matteo soha nem volt jó mesélő. Nem voltak felhőtlenül szórakoztató viccei, mintha csak beoltották volna azok ellen. Ami belőle hiányzott, az természetesen ott volt Lucianoban. Kiegészítették egymást. A lányt mégis sikerült megnevettetnie, ami hallatán izgatott kis csillogás költözött a tekintetében, majd váltott át pimasz grimaszba, ahogy elhúzott szájjal, kényszeredetten bólogatott. A bocsánatkérést egy egyszerű legyintéssel vette tudomásul.
- Ugyan, azokban a percekben tényleg jobbnak láttam, ha nem mosok lábat. Na, nem mintha kételkednék Luciano nemi hovatartozásában… el nem hinné az ember, ahogy az a senkiházi csábítja a nőket – kocogtatta meg újra meg újra a saját torkát – angyali hangja van a pofátlan dögnek… bomlanak utána a nők. Persze nem azt mondom, hogy a pasik nem tehetnék meg ugyan ezt, de semmi vész – maga elé emelt kezekkel mutatta a lány felé a tenyereit, amolyan „mindenki nyugodjon le a picsába” módon – nem vagyok veszélyben, ha a szappanért hajolgatok, de függetlenül ettől nem tettem meg. Tényleg kellemetlen volt – még az ő arcán is megjelent egy kis szégyellős pír, amit leszegett fejjel igyekezett elrejteni a lány elől az annál is szórakoztatóbb nevetgéléssel. Mert ugye, hogy néz az ki, ha egy pasi jön lányos zavarba? - De aztán csak megoldottuk valahogy, amire igazából már nem is emlékszek, hogy történt, viszont… mindenkinek megmaradt a becsülete – az más kérdés, hogy az azutáni jó néhány órában képes lett volna a srácot kinyírni a sok hülye kérdése miatt, de ezt már megszokta addigra. Aludni persze nem tudott, amihez erőteljesen közrejátszott az a titokzatos szempár is, melyen végre újra meg újra elidőzött néhány pillanatig.
- Ezt nem tudom nem bóknak venni. De az tagadhatatlan, hogy anyu tényleg gyönyörű… Portofino legszebb lányának tartották fiatal korában. Olyan volt az élete, mint a mesékben… hetedhét országon túlról is odataláltak a férfiak csak, hogy láthassák és hallhassák a hangját. Aztán mi lett belőle? Beleszeretett egy pocakos pizzazabálóba. Tudod, szívesen megkérdeztem volna anyut, hogy mi fogta meg apuban? A lelkesedés, ahogy hét pofára tömte a pizzát és szó szerint degeszre ette magát, vagy, ahogy utána még cuppogta le a zsírt az ujjairól. Mondjuk… ezt azért aputól örököltem – ő maga is nagy evő volt, pont, mint az apja. Bármiből bármennyit – főleg ha Donna mama kínálta - természetesen egészséges határokat megtartva. Énekhez különösen jól tud jönni némi alátámasztásul, csak nem árt imádkozni, hogy a hang normális kereteken belül távozzon, mintsem új alakot öltsön – a te édesanyád milyen?
Ábrándos tekintettel hallgatta végig Olivia szavait. Egy másodpercre se emelte el róla a pillantását, mintha csak attól tartott volna, hogy egy kis félrenézés, vagy valami mással való foglalatoskodás olyan dologról vonja el a figyelmét, aminek mindenképpen a részese akart lenni. Elmerült a szemei csillogásába. Abban, ahogy a szempillái aprókat rebbentek, mikor pislogott. A szája mellett megjelenő gödröcskébe egyenesen beleszerelmesedett már abban a pillanatban, mikor először meglátta, s ez az izgalom egyre csak élt a gyomrában, ami szinte remegett. Libabőrös volt, a nyakán és a hátán ágaskodtak a szőrszálak. Na, nem ám úgy, mint amikor azt mondja az ember, hogy „feláll tőle a hátamon a szőr”. Ez izgatottság volt, kíváncsiság és még valami… talán vágynak nevezte volna.
- Azt hiszem a szókimondó emberek őskáoszt teremtenek az életemben – rázkódott a válla, ahogy aprókat nevetgélt – említettem már, hogy olasz vagyok? Iszonyatosan, elképzelhetetlenül nagy családdal és a család barátainak a családjával? De ha csak a közvetlen családtagokat nézzük, apám, húgom rémesen őszintén, bezzeg ha őket éri sértés vagy olyan kritika, ami nem tetszik nekik a puszta őszinteségből kifolyólag, foghatod a fejed, hogyan tedd rendbe. A papádnak annyi a mázlija, hogy az idős embereknek van valami különleges bájuk. Tőlük talán még én se venném rossz néven a mocsok őszinteséget, deee azért tagadhatatlan, hogy elgondolkoznék rajta – mert ugyebár egy idős ember szava mögött több évtizednyi bölcsesség és tapasztalat áll. Na mármost, ilyen esetben ki ne gondolkozna el a szavaik igazán?
- A nagyid szerintem feleslegesen pánikol. Van egy gyönyörű, felnőtt unokája, aki természetesen mindig az unokája marad és eljár hozzá megenni a tizenhatodik pitét is, de talán ideje lesz megértetni vele, hogy ahogy vénülünk, úgy egyre kevesebbet eszünk – az apja rendre nagyokat nyögdécselt minden egyes falatozását követően, hogy „nem húsz éves már ő sem”…”nem bírja úgy a kaját mint egykoron”. Ami talán nem volt baj, hiszen szépen lassan elkezdett fogyatkozni deréktájon. Ami rémesen jól állt neki.
Nem kerülte el a figyelmét, két korty között meg is állt egy pillanatra, mikor megérezte magán Olivia vizslató tekintetét. Ám már csak azért se tette szóvá a dolgot, nem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni, helyette egy lágy mosollyal vette tudomásul, hogy ez a tudat alatt elkövetett merénylet a lány ellen, tényleg övön aluli volt.
Lábai vadul jártak egy bizonyos ütemet a szék alatt, miközben újra elszökött az ajkakról a neve.
- Tudod… ennyire még soha nem hozott lázba a saját nevem – szinte búgta a szavakat, még egy pimasz kacsintást is társított hozzá, mert miért ne, alapon? – az Olivia amúgy tudtad, hogy a békét jelenti? Illetve az Olivia az olajfából eredeztethető, ami pedig a béke valamint a megújulás jelképe. Azt hiszem tökéletesen illik hozzád – mert elhozta számára azt a békét és megnyugvást, amire vágyott hosszú-hosszú hónapok óta. És vele együtt a megújulást, új reményeket és lehetőségeket. Ennek gondolata pedig lázba hozta úgy, hogy valami elkerülte a figyelmét. Az ideje véges volt a nyugati féltekén… talán a tudatalattija legmélyére száműzte a gondolatot, hogy majd el kell távolodniuk egymástól.
- Emlékszek – még mindig a furcsa ízvilágon nyammogott – mikor először hallottam, hogy „robbanós cukorka”, elfogott a pánik, hogy az most fel fog robbanni a számban, vagy a hasamban? Hét éves kis mitugrász voltam, aki mindent túlgondolt és túlreagált. Nem hinnéd el, de a mellettem moccanó fűszáltól, de még a saját árnyékomtól is féltem. Hát sejtheted, hogy milyen traumát okozott egy robbanós cukor – olyan kedves emlékek jutottak eszébe percek leforgása alatt, melyekről réges-rég megfeledkezett már. Akkor viszont érezte az orrában a meleg, fülledt nyár illatát. A kertben virágzó virágokat, a forró szelet, ahogy a nyakán borzolta a haját. És hallotta, ahogy torkaszakadtából ordított, amiért Luciano le akarta tuszkolni a torkán a pattogós cukorkákat.
Nagy mesélései közepette váratlanul érte az orrán koppanó kanál. Egészen meglepetten pislogott rá, kezét automatikusan emelte a merénylet áldozatául váló tagja felé.
- Ezt most miért kaptam? – hitetlenkedett, amit csak tovább erősített a hirtelen közelség. Szemei elkerekedtek, sűrűn pislogott, vonásait pedig csak azután rendezte, hogy Olivia is elkezdte mesélni a saját tapasztalatait. Képtelen volt elnyomni a vigyorát.
- Az van, hogy ezt a beszélgetést, de úgy alapjában véve az elmúlt jó néhány hónapot érdemes lett volna felvenni. Ha nekem azt mondja valaki… bő egy évvel ez előtt, vagy szimplán pár nappal a barcelonai út előtt, hogy hagyjam ott a barátnőmet, mert életem szerelmét akkor és ott, talán egyetlen pillantáson keresztül fogom megtalálni… három teljes másodperc erejéig fogom őt látni. – még mutatta is a lány arca előtt a hármas számot – aztán jó ideig nem, viszont csak rajtam fog állni, hogy mit kezdek ezzel az amúgy találkozásnak nem nevezhető találkozással, képen röhögöm. Abban viszont biztos voltam ez után, hogy létezel csak azt nem, hogy hol. Abban pedig főleg nem voltam biztos, hogyan foglak megtalálni. Olvasgattam én ilyen furcsa dolgokról, hogy sokan tényleg képesek feladni hirdetéseket, de a srácok lebeszéltek róla, mondván épp elég nagy ökröt csináltam magamból, nem kell ezt tetézni. Hhjaj. Ember el nem képzelné, hogy milyen nehéz időszak volt ez. És lám itt vagy, és ilyen förmedvényekkel etetsz, mint ez is – biccentett a felé nyújtott kanálra és annak tartalmára, amit nem utasított el. Azt nem tudta volna megmondani, hogy udvariasságból, vagy, mert akkor és ott tényleg mindent képes lett volna megtenni érte. Talán elment volna még a Holdig is majd onnan vissza.
- Hogy miben is? – egyszerű kis mozdulattal nyalta le a szája széléről az amúgy nem létező fagylaltcseppet. Inkább egy beidegződés volt ez a számára – nem is tudom. Talán úgy alapjában véve mindenben, ha csak azt veszem alapul, hogy milyen meredten tudod nézni azt, ahogy vizet iszok. Vagy bekapom a kanaladat, ami amúgy iszonyatosan abszurd és meglepő, hogy egy kvázi vadidegen ember után képes vagy enni. Vagy az arcodon megjelenő pipacsos foltokban, mikor zavarba jössz. Nagyokat nyelsz – észrevette ám ezeket, s onnantól kezdve, hogy nyíltan rákérdezett a lány, már nem akarta elrejteni előle azt, hogy látja a nyilvánvalókat – olyan dolgokat is elmesélsz, amit amúgy jól lehet, első találkozásnál nem tennél meg. Jaj, bocsánat ez a mi esetünkben más – huncut fény csillant a szemében – talán tényleg igaz az az olasz vonzerő, amiről beszéltünk? Csak hát… egyetlen mázlid van velem. Én valahol mégis más vagyok, mint Dana barátnőd olasz csődöre – ugyan nem mondta ki, de ha mással nem is, hát ezzel és a hanglejtésével éreztette vele, hogy ő nem fogja már első napon lebeszélni róla a bugyiját. Elvei voltak, és bármennyire nőfalónak tűnt, soha nem használt volna ki egy lányt vagy éppen azt, hogy már első pillanatban megvolt közöttük a kémia. Ami pedig kettejük között volt, egészen különleges. Szerette volna kiélvezni…
- Mond csak… mik a terveid holnapra? Dolgozol? Vagy lesz néhány szabad órácskád? Lassan ötödik éve már, hogy nem jártam az államokban, gondoltam...lehetnél a "régiúj" idegenvezetőm.

Matteo & Olivia

Olivia&Matteo

Nem hiszek a véletlen találkozásokban. Tudom, hogy életünkben minden pillanatnak bűvös oka van. Emberi sorsok kuszálódnak össze úgy, hogy egyszer csak az idő egyetlen mágikus percében véletlenszerűen egymásba akadjanak.

A szembesítés pillanata December 25-re esett, mikor is széles-e Földön létező valahány rokon és barát összegyűlt Gustavo testvérének Toszkánai birtokán. Meleg volt azon az éjszakán még az Olasz Decemberhez mérten is. A hőmérők higanyszála alulról nyaldosta a tizenhatos értéket, minek következtében természetesen a vének nem kisebb katasztrófákat jósoltak, mint armageddont, világvégét, de minimum rémes következő évi termést és kevés pénzt. A fiatalok pedig nem győzték csitítani a feledékeny, kicsit már zavarodott mamákat és papákat, hogy a decemberük alapjáraton se szokott fokozott csapadékot hozni. „Csak semmi para, Mama!” – legyintgettek. A meglepően kellemes meleg ellenére természetesen többek fogták már didergőre, mégis odakint, a hatalmas udvaron tartották meg az ünnepi vacsorát, előre kikészített pokrócokkal a fázósabbaknak, s közel két-három méterenként kihelyezett hősugárzókkal, melyek kellemesen melengették a libabőrös hátakat. A terített asztalok hosszú-hosszú métereken nyúltak el a sárgás, agyagos földű kemény talajon a hátsó udvari lugasok alatt, roskadásig pakolva a család legfinomabb fogásaival. Amerre a szem ellátott, két hadseregre elegendő ételkölteményt látott. Kenyerek, raguk, sültek, ínycsiklandozó levesek, szaftos tészták. Egy külön asztalra süteményeket halmoztak gyümölcsökkel. Az italt természetesen nem tették maguktól túl messzire, egy karnyújtás, ennyit kellett megtenniük, és a saját készítésű, jó hazai boraikat a poharakba tölthették. „Fenékig!” – hallatszott a kurjantás nemegyszer, mely a közel százötven fős társaságtól igazi csatakiáltásnak tűnt. Zengett tőlük a völgy, főleg mikor visszhangot ütött. Mintegy vezényszóra hörpintették fel a gazdag választékban kínált vörös- és fehérborokat. Kinek mihez volt gusztusa.
Nagy hahotázva osztottak meg kedves történeteket egymással. Olyanokat, melyeket már mindenki ismert, vagy olyat, ami még váratott magára és ez az alkalom volt a legtökéletesebb arra, hogy újabb legendák szülessenek meséléseik nyomán. Kedves, szívmelengető történetek váltották egymást. Olykor egy-egy elhunyt szerettük is szóba került, de azokról is kedves szavakkal, végtelen szeretettel emlékeztek meg és biztosak voltak abban, hogy a mulatságos, vidám percekben is ott voltak közöttük. Látatlanul. Matteo ez idő alatt végig abban a hitben ringatta magát, hogy megúszta. Már kezdett legördülni a mázsás súly a mellkasáról, hiszen senki nem emlegette fel Leonorát, nem hozták szóba, hogy miért nem volt ott vele? Mindaddig, míg Donna-mama öreg, kicsit már reszketeg, májfoltos és ráncos keze rá nem simult a sok csemete közül a „szívének legkedvesebbikének” karjára. Tekintete aggodalmassá vált, zavarodottan kereste Matteo azon az éjszakán egészen világos, mogyoróvajszín szemeit. Donna-mama szemei amúgy mindig ilyenek voltak. Aggodalmasak, mintha csak az orra előtt hajtott volna át egy traktor a kedvenc kiskutyáján. Matteo amúgy a szürke hályogra fogta; próbál tájolni, nem lát jól. Ezért olyan furcsa…
- Hol van az a gyönyörű kislány? Miért nincs itt velünk? Úgy szereti hallgatni a történeteimet, most kinek meséljem el? Neked ötszázadszorra is? – a nevét soha nem tudta megjegyezni, hiszen mint azt ő maga is vallotta, szeles volt az agya, semmiféle új információ nem maradt meg benne. Ellenben a közel hetven évvel az előtt megélteket dalolva mesélte, ha kellett egy nap alatt tízszer is.
Ujjait a csontos kézfejre simította, mosolya szerény volt és óvatos. Már épp nyitotta volna a száját, mikor eljutott a tudatáig a felettébb csend. Ordítva pöffeszkedett a társaságon az elülő zajt követő némaság. Nagyot nyelt, mi több hatalmasat, s a másik oldalán ülő Luciano felé mozdult, mintha tőle várta volna a segítséget. Ami csak nem érkezett, hiszen a tömeg egy emberként hördült fel, megannyi kérdést intézve felé: „szakítottatok?”…”kidobott?”…”kidobtad?”…”összevesztetek?” …”beteg?”
Tanácstalanul hebegett. Valahonnan az asztal végéről érkezett egy csitító, mély férfihang.
- Hagyjátok már szerencsétlent szóhoz jutni! Figyelünk!
- Igazából… - vonta meg a vállát, ujjai Donna-mama kezével bíbelődtek – szakítottunk. Még Októberben – és tudta, hogy ezt nem kellett volna mondania.
„Olyan rég?!” „Mi miért nem tudtunk róla?” „És hogyan tovább?” „Talán van valaki más?” „Persze, hogy ne lenne biztosan nem szakítottak ok nélkül…” „Csúnya szakítás volt?” –érkezett az újabb kérdésáradat, s szíve szerint bokán rúgta volna a mellette ülő, fejét a szék karfáján támasztó Lucianot, aki jól láthatóan remekül szórakozott rajta és a nyomorán. Megvető pillantással vette fel vele a szemkontaktust, mire az halkan nevetve, értetlenül vonta meg a vállát, amolyan „Mi van? Én mondtam, hogy nem fogod megúszni!” módon. Igaza volt. Hiszen neki mindig igaza volt, s szíve szerint elsüllyedt volna szégyenében, amiért annyi kíváncsi szempár szegeződött rá.
- Én… azt hiszem, hogy nem tudok választ adni a kérdésekre, mármint… ez nem olyan egyszerű.
- Meleg vagy?...

És ezen gondolatok cikáztak újra meg újra a fejében, mikor Olivia esetében is szóba jött a kellemetlen forgatókönyv a Lucianoval való kapcsolatát illetően, még ha csak humorosan is. Az olaszok neveltetésükből, természetükből eredően máshogy viszonyulnak bizonyos kapcsolatokhoz. Sok helyen a férfiak szigorúak, inkább tiszteletteljesek. Túlontúl „büszkék”, nem ölelik meg egymást, nem mernek sírni, de úgy alapjában véve minden létező érzelmet próbálnak szigorúan négy fal közé zárni, nehogy rontson a „férfiasságukon” és az arról kialakult képeken. Ő viszont egyike volt azoknak, akik imádtak „fizikális kontaktusba” lépni másokkal. Persze nem mindenkivel, főleg nem akárkivel. De a húgát, a szüleit és a barátait is imádta ölelni, sokszor úgy csüngött a nyakukon, mintha egy kinövés lett volna rajtuk.
- Igen – biccentett határozottan, tarkóig érő vigyorral - pelenkás korunk óta ismerjük egymást. Apáink még iskolás korukban kötöttek barátságot, mindig ott voltak egymásnak és lesznek az idők végezetéig. Én mondom neked, szerintem a végrendeletében több helyen bukkanna fel az ő neve, mint az enyém vagy anyámé. Együtt nyitottak éttermet, együtt lendítették fel az üzletüket, első sorban bőgtek egymás esküvőjén vagy éppen a gyerekeik születésénél. Azt hiszem adott volt, hogy a fiaik hasonló módon fognak egymáshoz kötődni. Alig egy év van közöttünk az ő javára. Legjobb barátok vagyunk, de valahol a testvérem is. Mindig úgy tartottam, hogy van egy húgom és egy bátyám és rémes, néha ha érdeklődnek a családom felől, automatikusan mondom az ő nevét is. Aztán jön, hogy hoppá! – ujjával a levegőbe bökött, mintha csak megnyomott volna egy „stop” gombot – valójában a vérrokonságra kíváncsiak, szóval igen… olykor korrigálnom kell. Atya világ, el nem képzelnéd, mennyi hülyeségen vagyunk túl együtt – s mintha csak végtelenített szalag volna, a fejében villámgyors vetítéssel pörgött le jó néhány eset, így a barcelonai is, ami után még napokig nyúzták egymást. Egyik azért, mert elege volt a másik hülyeségéből, a másik pedig azért, mert ez hasonlóképpen igaz volt – veszélyesek vagyunk a szó minden értelmében. A hangunkat sokan nem erre a „veszélyességi” szintre sorolják, szóval ez a „te elméleted” egészen új nekem – jókedvűen nevetgélt. Sokan mondogatták az elmúlt évek alatt, hogy tökéletesen kiegészítik egymást, nem csak barátság és testvériség szempontjából, de hangilag is. A mély, búgó és lágy bariton, karöltve a kedélyborzoló, angyali tenorral. Tökéletesek voltak a szó minden értelmében, és vele együtt a maguk tökéletlenségében – viszont azok alapján amit mondtál Danáról, ő se lehet egy egyszerű teremtés – egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy esetleg hasonló páros lehettek ők ketten, mint amilyenek ők Lucianoval. És ha valami, hát ez igazán kísérteties lett volna.
- Ohh, tehát látatlanban ítélsz apámnak kiemelkedő és különleges vonzerőt, pusztán az alapján, ami én vagyok? – gondolkodott el egy pillanatra. Aprót csücsörített, még a bőrére is rácsípett a fogaival – nem tudom. Apu valójában egész életében úgy tartotta, hogy engem a postás hozott, mert az ég adta egy világon semmit nem örököltem tőle azon kívül, hogy imádok enni. De ez inkább egy családi szokás, mert olyan, hogy „falatozgatunk”, „eszegetünk”, nálunk soha nem létezett. Ha ettünk, akkor nagyon ettünk. Megadtuk a módját. Az más kérdés, hogy mióta apu szakáccsá avanzsált és lassan gyűjtögeti a csillagokat is, ezt sokkal stílusosabban tesszük, mint, hogy felcsapnánk az asztalra öt doboz pizzát. Szóval nem tudom – és persze erre nem is neki kellett megtalálnia a válaszokat, az anyjának kellett éreznie. És hihetetlenül kedvesnek, meghatónak tartotta, ahogy több mint húszévnyi házasságot követően még mindig rajongva néztek egymásra. Nem, hogy kihűlt volna a kapcsolatuk és az azt irányító tűz, de tovább erősödött. Elmélyült. Kicsit talán megváltozott és az a vad, tüzes szerelem, ami eleinte jellemezte őket, inkább ragaszkodássá, szeretetté és olyan érzelmekké szelídültek, amiben kimondhatták: megtalálták a lelki társukat. Ezek fényében pedig talán mégis nagyobb hatalom volt a kezükben húsz év elteltével, mint a kezdetekkor. Ő maga is ugyan erre vágyott.
- Ohó, nem mondod!? Egy szappanopera sztár, ilyennel se találkozik minden nap az ember – ezer wattos mosoly ragyogott az arcán, mikor a lány édesapja is szóba jött – tehát ízig-vérig művész gyerek vagy. Furcsa kettőse lehetsz nekik. Hogy tartod, melyikükre hasonlítasz jobban? Bár az elmondottak alapján inkább azt mondom, hogy ha a külsőd apukádé is, de személyiségjegyeidben anyukádra ütöttél. Ez a kis zsizsgés, pörgés – ujjait játékosan mozgatta maga előtt, mintha csak így akarta volna kifejezni, mire is gondol – lelkesedés, játékosság – próbálkozott. Abban nem volt egészen biztos, hogy fején találta a szöget, de itt tartottak nem? Egymás megismerésénél az után, hogy annyi, de annyi időt kellett eltölteniük azzal, hogy egy személyiséget, egy embert illesszenek a titokzatos szempárok mögé. Egyszerre pedig ott ültek egymással szemben. Látták egymást, akár érinthették volna egymást, mialatt folyamatos puhatolózásokkal, kíváncsiskodásokkal igyekeztek minél több és több információt megtudni a másikról. Olyat is, amiről általában csak a valahányadik, de semmiképp nem az első találkozás alkalmával beszélnek az emberek. Érezhető és szinte tapintható volt a félelmük. Mert rettegtek a gondolattól, hogy akár egyetlen másodpercet is veszni hagynak abból, ami adatott nekik.
- Valahogy sejtettem az alapján, ahogy beszélsz az ottaniakról. De ne feledd, ha idáig eljutottunk, a nyakamat tenném rá, hogy akkor is megtaláltalak volna, ha egészen Caracasig kellett volna mennem – ebben szinte megmásíthatatlanul biztos volt. Mert tudta, hogy a föld alól is előteremtette volna ezt a lányt, ha elég ideje lett volna rá. Apró bólogatásokkal hallgatta őt, s bár odafigyelt rá, fejben máris a saját rokonságát számolgatta. Annyian voltak, amennyit képtelenség volt fejben tartani, mégis megpróbálta.
- Nagyon szerteágazó a családfánk. Apuék öten testvérek és egyedül ő, valamint a legkisebb maradt csak Olaszországban. A többiek szétszéledtek. Most a húgánál vagyunk. Anyunak három bátyja van, akik még élnek, egy öccse meghalt rákban. És akkor innentől kezdve jöhet a matek, hogy kinek hány gyereke van és az ő feleségének vagy férjének hány testvére van, immáron a világ minden szegletében. Viszont a legutóbbi karácsonyt több mint százötvenen ünnepeltük egy helyre összezárva, és nem volt ott mindenki. Te nem szoktad úgy érezni, hogy bár imádod őket, de „atyaisten, idegesítően sokan vannak és bár elnémulnának?” – imádta a családját. Az életét adta volna értük, de igaz, ami igaz, olykor pont annyira idegesítőek és fárasztóak voltak. A betegesen konzervatív tagokkal amúgy se ápolt egészséges, boldog kapcsolatot, inkább tiszteletteljesen vagy éppen „ja, igen, te is létezel?” módon biccentettek egymásnak. Azt viszont nem tudta mire vélni, hogy imádták őt nem csak nyúzni fiatalok és idősek egyaránt, de alapjában véve is a „család kicsi kincse” titulust tudhatta a magáénak. Ő volt a huszonéves korosztály legkiemelkedőbb tagja, s ahány unokatestvére volt, ha tehette volna, kivétel nélkül szórta volna rájuk a családban jellemző népszerűségét. Mindig, minden róla szólt. Az iskolájáról, a személyiségéről, a külsejéről, de legfőképpen a hangjáról, ami nélkül egyetlen egy családi összejövetel se múlhatott el.
- Ohh, tehát ez a név mégis más, mint a többi – nem bírta megállni, hogy ne cukkolja egy kicsit vele, miközben egyre nyilvánvalóbbá vált a lány pillanatnyi lelkiállapota. Közelebb hajolt, hogy jobban láthassa az arcát, széles vigyora közepette az alsó ajkába harapott. Pont olyan pimasz volt, mint azok a kismacskák, akik az anyjukkal kekeckedtek játék közben. Csak nem állt fent a veszélye annak, hogy kapni fog egy anyai pofont.
- „Isten ajándéka”. Mindkét szülőm részéről vallásos a családom, hát… mi magunk annyira már nem, illetve… nem kifejezetten abban hiszek, amik le vannak írva meg az Isteni erőkben és társai. Nem is lényeg, nem akarok a vallásról beszélni. De anyu szülei kikötötték, hogy ha egyszer fiú unokájuk lesz, mindenképpen Bibliai nevet kell, hogy kapjon. És ugye, mint Máté evangéliuma… Matteo… adott volt – ordított róla, hogy ő maga nincs elragadtatva ettől a dologtól, és csillant is a tekintete mikor finomított – apu viszont megnyugtatott, az ő nagyapja Matteo volt és állítólag olyan nagy dolgok fűződtek a nevéhez, aminek köszönhetően megörököltem tőle a nevet. Mert tőlem is hasonlóan nagy dolgokat várnak – nagyot szusszant a végén, mintha csak belefáradt volna a szájtépésbe. Vállai lejjebb süllyedtek, kezei az ölében pihentek – hát egy ilyen Isteni ajándék ül most előtted, szóval így gondolj rám jó? – ugyan játékos volt a hangja, de annál is inkább érződött, hogy a gyerekkoráról vagy éppen az egy évvel az előttiekről sokkal szívesebben tartott kiselőadást, mint a nagyszüleinek berögződéséről. Viszont be kellett látnia, hogy ez is ő volt.
- Hát, nem is tudom, hogy ezt most biztatóan kell felfognom, vagy félelemmel? Talán senki mást nem akarsz megölni rajtam kívül, bár az valahol megnyugtat, hogy te is eszed. Ergo van esély arra, hogy megmaradok.
- És mondd csak? Miért is kellene bármi mással foglalkoznunk, ha most egymásért vagyunk itt? Mit számít a pincér? Ő csak azért van, hogy felvegye a rendelést és hozza nekünk. És most ez a világ. Az, ami itt van – és azt akarta, hogy annak a közös pillanatnak soha ne legyen vége. Magáénak akarta tudni a lehetőséget és belekapaszkodni abba, hogy még találkozhassanak. Nem akarta elengedni és nem is tudta. Érezte, tudta, hogy az életük és a sorsuk megmásíthatatlanul összekapcsolódott abban a pillanatban, hogy néhány órával az előtt ott álltak egymással szemben. Az, ami Barcelonában történt csak a felvezetés volt, úgy is lehet fogalmazni, hogy az „előjáték”, ami kellően kíváncsivá és izgatottá tette őket ahhoz, hogy reméljenek és akarjanak. Reméljék a találkozás és akarják majd egymást.
Nem csak a hallottak, a kókusz és a bogárka, de Olivia lelkesedése is megnevettette.
- Nem, nincs bajom a kókusszal. Inkább legyen a kocsi kókuszillatú, mint egy ember – soha nem értette a húgát se, aki epres meg csokoládés, mandulás tusfürdőt, sampont és parfümöt használt. Nem tudta felfogni, hogy miért akar egy lány sütemény lenni?
Tekintete a pultok felé vándorolt, ahol egyik-másik tag furcsán értetlen pillantásokat vetett rájuk.
- Amúgy meg tudod mit? Te vagy itthon. Te ismered jobban Amerikát… rád bírom magam, én pedig megígérem cserében, hogy eszméletlen jól fogom érezni magam, bár azt hiszem már akkor nyert ügyünk lenne, ha csak ülnénk egy padon és beszélnél hozzám egész nap – ideje se volt befejezni, aprót rezzent az egész teste, mikor a farmerzsebébe rejtett telefonja vad zümmögésbe kezdett – ne haragudj – sajnálkozó pillantással húzta elő a készüléket. "16 nem fogadott hívás, 10 üzenet." Az idő pedig nem kevesebb, 01:54… – ehm… az van, hogy… - vigyorgott, mint a vadalma. Nem volt egészen fél kilenc, mikor otthagyta a színházat – azt hiszem, most már értem, miért lestek olyan sűrűn felénk – biccentett a pultnál ácsorgókra, akik mintegy jelzésértékkel szét is szaladtak, hogy összeállítsák a számlát, majd felé mutatta a telefonja kijelzőjét, hogy Olivia is láthassa az órát.
- Nem szeretném, ha édesanyád miattam aggódna érted. A végén még tiltólistás leszek a számára úgy, hogy még be se mutatkoztam..."A fiú aki miatt hajnalig kint maradt a kislánya." Hazakísérhetlek esetleg? Bár mondtad, hogy nem Manhattanben laksz… Mivel jöttél? - nem vette volna jó néven, ha a késő éjszakába egyedül kellett volna őt szélnek eresztenie.
A korábban őket kiszolgáló srác fekete kis bőrtokban hozta a számlát, aminek végösszegét és a borravalót is a neki járó papír helyére csúsztatta és a bőrdzsekijébe kapaszkodva emelkedett fel a helyéről. Volt a mozdulataiban valami helyes tétovázás, arca szomorkásnak tűnt, de tudta, hogy nem maradhattak ott tovább, ráadásul kemény feladat állt még előttük: meg kellett emészteniük az elmúlt órákat.
Apró legyintéssel engedte előre Oliviat a bejárati ajtóhoz, amit aztán elnyúlva mellette, kitárt előtte. Nem akarta, hogy vége legyen az estének… nem akarta őt elengedni még akkor se, ha a holnap ígérete ott lebegett előttük…

Matteo & Olivia

Olivia&Matteo

Nem hiszek a véletlen találkozásokban. Tudom, hogy életünkben minden pillanatnak bűvös oka van. Emberi sorsok kuszálódnak össze úgy, hogy egyszer csak az idő egyetlen mágikus percében véletlenszerűen egymásba akadjanak.

Vito hangja számon kérő volt, mintha amúgy bármi köze is lett volna a szerencsétlenül sarokba szorított Matteo nemi identitásának kérdéséhez. Természetesen nem lett volna új keltű a dolog, hiszen volt a családjukban két olyan személy is, akik hosszú éveken át vitatott kérdések elé állították a nagy többséget, „melyik csapatban is játszottak valójában?”, mígnem ők maguk coming outoltak, mikor úgy érezték ideálisnak a pillanatot. Damiano negyvenöt évesen fedte fel a hovatartozását és mutatta be a családjának szíve választottját, Christophert, aki amúgy tizenhárom évvel volt fiatalabb nála, öt éve éltek boldog párkapcsolatban és nagymenő újságíró-szerkesztő volt a The Times magazinnál, Londonban. És ha lúd, akkor legyen kövér, nem sokra rá – unokatestvérének tettén felbátorodva – Giuliana is hasonlóképpen tett, annyi különbséggel, hogy saját maga elmondása szerint „mindkét oldalra játszott”, viszont azokban az időkben a vele egyidős, és ugyan abba a kollégiumba járó Sabrina volt a párja. Remekül kijöttek egymással, és eszébe nem jutott volna elgondolkozni azon, hogy „mi lett volna, ha…?” Azt vallotta, hogy nem volt még a világon olyan pasas, s nem létesített velük olyan kapcsolatot, ami túlszárnyalta volna a latin amazonjának szeretői készségeit. Ez pedig tökéletesen elég volt ahhoz, hogy hosszas csendet követően a nagy tökfejek egymásnak koccanjanak és piszmogások, susmorgások közepette tárgyalják meg egymással a hallottakat. Ilyen módon talán fel voltak készülve arra, hogy Matteo is hasonlóképpen fogja kiteregetni a szennyest – de lehetett volna ez bárki, csak akkor éppen ő volt a „szakítottam a barátnőmmel” téma éllovasa - mint ahogy azt a kedves rokonok is tették korábban. Ő viszont teljes ledöbbenésével nézett farkasszemet apja legfiatalabb öccsével, aki amúgy nem több, nyolc hónappal volt idősebb nála. Nem volt meglepő, hogy Gustavo nem csak öccseként, de ugyan úgy a fiaként is tekintett rá. És mint „fogadott apja” titulus velejáróinak jogán, jókora csattanós tockost csördített Vito nyakára, mire az nagyokat pislogva kamillázott legidősebb fivérére.
- Most mi van? Már meg se lehet kérdezni? – hüledezett.
- Meglehet, de nem a fél pereputty előtt, te! Neveletlen kölyök!
- Én… nem vagyok meleg – nyögte ki végül, mire magába fojtott nevetés sípoló, fuldokló hangja szakadt fel Lucianoból. Kétrét görnyedve azt se tudta, hogy merre dőljön, és miként szorítsa rá a tenyerét a szájára, nehogy túlzott hangerőn mórikázzon a szerencsétlen szituáción.
- Te most mi a francot vihogsz ilyen törvénytelenül? – kérte számon – inkább segíts!
- Én inkább megvárnám mi lesz a vége… - azokban a percekben rémesen gyűlölte őt, bár be kellett vallania, hogy ha kicsit… csak egy hajszálnyival lazább lett volna és kevésbé feszült, ő maga is jókat szórakozott volna az amúgy tényleg kellemetlen helyzeten.
- Jaj, ugyan már ne csináljátok ezt! Ahogy ez a fiú szédíteni tudja a nőket, úgy senki más! Azok a gyönyörű szemek… az a szépséges mosoly, hát még az angyali hang a torkában hjaaaj ha fiatal lennék egészen biztos, hogy magamhoz láncolnám. Ne is hallgass rájuk csemetém, csak irigykednek – Donna-mama a maga tüneményes módján, leheletnyit sercegő és akadozó hangján igyekezte őt nyugtatni, hiszen tapintani lehetett a Matteoból áradó feszültséget. Donna-mama pedig mindent tudott, így azt is, hogy annak a fiúnak semmi problémája nem volt a nőket érintő kérdésekben, csupán kiforgatták szegény szavát.
- De hát akkor mi történt? Olyan szépek voltatok együtt és úgy tűnt, hogy nagyon jól kijöttetek egymással – Angela nénikéje érdeklődött felőle valahonnan hat székkel délebbről – nem kell szégyellni drágám, mind, aki itt van, a családod. Tudod, hogy mindig kiállunk egymás mellett jóban és bajban is.
- Egyszerűen nem működött.
- Már azt hittem, hogy nem voltál elég jó neki. Nem vagy elég romantikus mi? Hinnye az a lány maga volt a Földi mennyország, hát eltudom képzelni, hogy miféle paradicsom meg Kánaán lehetett a lábai között lenni.
- Ilyet feltételeznétek?! Hát az eszemet eldobom miféle család az ilyen! – kelt ki a tűzről pattant védelmező nagyi Donna-mamából, aki hirtelenjében még Matteo kezét is úgy hajította el az öléből, mintha gerelyhajításra szeretett volna felkészülni vele – ez a fiú romantikusabb és jól neveltebb valamennyiőtöknél! Igazi gavallér, láttam ám, hogyan bomlanak utána a nők, elég elslattyognia az utcán, vagy flip-flop papucsban lecaplatni a sarki zöldségesbe – Matteo szeme egyre csak kerekedett, s legfontosabb, legéletbevágóbb kérdése az volt; Donna-mama, hogy lehet ennyire tisztában holmi flip-flop papucsokkal és az ő nőcsábítási elméleteivel? – szégyelljétek össze magatokat! És én legalább ennyire szégyellem magam, amiért valahányan a rokonaim vagytok. Pfújj – látatlanul köpött egyet maga mellé, mire a mellette ülő elmosolyodva simította kezét a mama vállára.
- Semmi baj, Donna-mama. Ennyire nem rossz a helyzet – nyugtatgatta, majd pillantását a népes társaságra emelte – szakítottunk, mert nem működött. Az is csoda volt, hogy eddig kihúztuk. De igen, jól sejtetted – pillantott az egyik nagybátyjára – van valaki más… - kiejtése, arcának változása olyan csodát hordozott magában, mely ott helyben megérintette a női szíveket. Halk sóhajok, „Istenem, de édes!” motyogások töltötték be a pillanatnyi csendet. Akkor ott megértésre talált Luciano számára is az, hogy a barátja végleg elveszett abban a barcelonai pillanatban. Fogja, rabja lett és rettegett attól a gondolattól, hogy mekkora csalódással kellett szembenéznie Matteonak.

- Biztos volt más helyette – próbálkozott, és bár tagadhatatlan volt, hogy Luciano személye örök volt a számára, elképzelni nem tudta volna az életét nélküle, de azzal is tisztában volt, hogy nem sok ember mondhatta el magáról azt, hogy életre szóló barátságot kötött már kiskorában valakivel. Persze barátságok mindegy, hogy mikor köttetnek, kettő, tizenhat vagy éppen harminc éves korban, azok onnantól kezdve még lehetnek életre szólóak. Számára több jutott, s tudta, hogy végtelenül szerencsés volt. Szerencsés és vele együtt hálás is azért, hogy ők ketten ott voltak egymásnak. Kezét ököllé formázva könyökölt az asztalon, s szájához érintve a bütykeit figyelte, hallgatta végig Olivia gyermekkori tapasztalatait. Elképesztőnek tartotta azt, hogy miféle elvetemült emberek éltek a Földön, hogy még egy csepp kisgyereket is képesek voltak kitenni kellemetlenségeknek, veszélynek a saját maguk rajongása miatt.
- Az emberi kegyetlenségnél, egoizmusnál nem sok kegyetlenebb és undorítóbb dolog van a világon. Képesek egymást eltiporni a saját rajongásaik tárgya miatt, vagy pont így tárgyként tekinteni egy másik személyre – rázta a fejét, hangja egészen szomorúan csengett – de az, hogy mind ennek egy gyereket tegyenek ki, szerintem a legaljasabb dolog. És az ilyen történeteket hallva érezhetem magam iszonyatosan szerencsésnek, hogy engem megkíméltek minden ilyen és ehhez hasonló szörnyűségtől. Anyu részéről legalábbis. Mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy a női rajongók sokkal veszélyesebbek nálunk, férfiaknál – ezt már mintegy mellékesként, fűzte hozzá. Ebben határozottan biztos volt és tapasztalta is, ám határozottsága ellenére jókedvűen festette le az amúgy gyászos helyzetet. Annak idején rengeteget hallotta a szüleit arról beszélgetni, hogy féltették őt a jövőjétől. A rajongóktól és ezzel együtt gyűlölködőktől is, „mert ha rajonganak érted nyilván lesznek utálóid is”. Márpedig kikövezett, de még be nem járt, meg nem tapasztalt út állt előtte az ismertség és a hírnév irányába.
A zavarát és pillanatnyi haragját az embertársai irányába végül Olivia csitította. Bazsalyogva, cinkos pislantásokat vetett a lányra, s bár felettébb élvezte a Danáról szóló történeteket, kedves kis sztorikat, mégis el-elterelődött a figyelme mind ahányszor az ajkára siklott a pillantása, vagy éppen a szemeit vette tüzetesebben szemügyre. Hosszú percek, órák teltek már el azóta, hogy ott ültek egymással szemközt, de valahol még mindig képtelen volt elhinni azt, ami történt. Képtelen volt napirendre térni és egyre csak remegett és remegett a gyomra, de még a szíve is a kellemes, de mégis nyugtalanító érzések miatt.  
- Miből gondolod, hogy a pasik pont ő róla álmodnak? Mármint – húzta ki magát, s két kezének mozdulatával szögezte le, hogy magyarázatul fog szolgálni a kérdése – pont úgy beszélsz róla, mint amilyennek én látlak téged. Pozitívnak, optimistának, hiszen egy álló éven át bíztál abban, hogy megint találkozni fogunk. Te is zizegsz, pörögsz, energiabomba vagy, hiszen – tenyerei a plafon felé lendültek – be nem áll a szád, amit imádok, és… a fenébe is, mi, ha nem az kell a pasiknak, mint álom, amilyen te vagy? Igéző tekintet, az a kis mosolygödör az arcodon, ami nem mellesleg kedves és gyönyörű. A magam részéről, bár igazán megindító Dana képe amit lefestettél, de vess meg érte, én rólad álmodok már hónapok óta, nem pedig róla – természetesen tudta ő, hogy hogyan értette a lány, de azért szerette volna nyomatékosítani benne, hogy férfi ízlés válogatja azt, hogy kinek miféle női kép él a fejében. Igazából neki nem volt soha ideálja. Nem érdekelte, hogy szőke, fekete, vörös vagy hupikék színű egy lány haja, magas, alacsony, teltebb vagy csont sovány, ha volt valami mágikus benne már nyert ügye volt. Márpedig korábban Lorena esetében is elmondhatta, hogy annak minden idegesítő szokása ellenére – de ki az, akinek nincsenek ilyenjei? – megragadó és figyelemfelkeltő, ragyogó természet volt. Ami pedig Oliviát illette… nem tudott napirendre térni felette. El volt bűvölve, meg volt babonázva. Hát mi ez, ha nem mágia? Méghozzá fekete mágia!
- Tökéletes kombináció. Legalábbis ami az eredményt illeti – mutatott végig a lány egész lényén. Az persze egy pillanatra szöget ütött a fejében, hogy vajon mi lesz akkor, ha eljutnak addig, hogy ez a bizonyos zizgő anyu, latinos vérmérsékletű apuka, őrült nagyi tudomást szerez arról, hogy a drága csemetéjük hőn áhított lovagja végre valahára megérkezett? Talán akkor még nem szerette volna ezt tudni.
- Hát biztosan nem én – szögezte le nevetve az asztal lapjának mintázatát elemezve – szerintem ez a „negatív” dolog olyan valami, ami csak és kizárólag menet közben fog kiderülni az emberről. Amíg pedig a rózsaszín felhő előttünk lebeg, tudomást se veszünk róluk, még ha nyilvánvalóak is. Azt már megtanultam, hogy senki sem tökéletes, szóval készen állok minden negatívumra. Úgyhogy igen! Első hivatalos randi, amit remélem sok másik fog követni – csak ezután siklott a pillantása ismét az arcára, főként a szemeire – állok elébe és elfogadom, ha kiderül, hogy a bájos, törékeny külső egy vérbeli basáskodó, bibircsókos banyát rejt – nem bírta nevetés nélkül és bár biztos volt abban, hogy pont, mint neki, úgy Oliviának is vannak rémes szokásai, olyan oldala és formája a természetének amin minden bizonnyal meg fog ütközni. De nem félt attól ami előttük állt. Bármi is volt az.
- Nem hát. Nem egyszerűek – rázta a fejét – asszem’ kénytelenek leszünk elkerülni a családegyesítést… - őrült komolyság lett úrrá rajta, bár ha a lány jól olvasott a szemeiből, tudhatta, hogy csak hamukázik. Mint ahogy a drámaiság, miszerint el nem tudta viselni a családját is csak egy pofátlan kis blöff volt.
- Igen. Azt hiszem, hogy ezzel kitudnék egyezni. Nagy duzzogva persze. A végzet mindig olyan szigorú és nehéz szó… persze valamilyen módon mégis pozitív jelentése van, de számomra mégis rossz, kellemetlen hangzása van. Lehet csak a „vég” miatt. Valaminek a vége… ohh, bocsánat, elkalandoztam – fejét rázta, mintha csak felébredni próbálna a pillanatnyi bambulásból. Ez is mutatta a maga művészi beállítottságát, amiért képes volt bármikor elkalandozni, még ha csak egy egyszerű kis szócskáról is volt szó. Soha nem világrengető hatalmas kérdésekkel fárasztotta magát. Csak az éppen aktuálisakon agyalt és mélyült el bennük.
Mint ahogy a közös pillanatokban, hiszen ha nem rezzent volna olyan erőszakosan a zsebében a telefon, talán még órák elteltével is bent ücsörögtek volna, de legalábbis addig, míg meg nem kocogtatták volna előttük az asztalt, ama „menni kéne már!” felszólítással.
- Hát, nem bánom. Elő a nyuszi busszal! – egyezett bele. Hálás volt a felajánlásért, bár Victor korábban, ha nem is tízszer, de hatszor minimum elmondta, hogy hívja, írjon, csináljon valamit és érte robog, ha kell a város túl végéről is. Csak időben dobálja azokat a galambokat neki, hogy ne kelljen még plusz órákig ott rostokolnia, ahol…
Pont, ahogy a benti beszélgetés, úgy az egymás mellett andalgás is jó érzésekkel töltötte el. Zsebre dugott kezekkel ballagott a lány mellett egészen a Poppy névre keresztelt autóig. Karjuk néha összeért, somolygó, kíváncsi pislogásokkal lesett le rá, mind ahányszor apró kis történeteket mesélt neki, vagy éppen a saját szíve dobbanásai terelték felé a pillantását. A kocsiban, ugyan nem rendelkezett felettébb magassággal, mégis hátrébb kellett valamelyest tolnia az anyósülést, hogy a lába kényelmesebben férjen, majd vigyorogva, remekül szórakozva hallgatta végig New York fényei között haladva a lány és édesanyja közötti csevegést. Mosolya egyre csak szélesedett, mígnem halkan nevetgélve köszönt Olivia anyukájának, ki jól hallhatóan pillanatnyi zavart érzett az erőben.
Nem akarta, hogy vége legyen az estének. Nem akart kiszállni a kocsiból, mint ahogy nem akart elköszönni sem. Fojtogató érzés kerítette hatalmába, mint amikor attól tart az ember egy álomból ébredve, hogy ha visszacsukja a szemeit, nem fog folytatódni, pedig nem kapott válaszokat a kérdéseire. Rettegett otthagyni őt a kocsiban, mégis meg kellett tennie. Érintésére lehunyta a szemét, s ahelyett, hogy azt tette volna, mint a legtöbb férfi ilyenkor tett volna, sajátját a puha kézfejre simította, s úgy fordította a fejét, hogy ajkai a tenyerét érintsék. Apró kis puszinak is lehetett volna nevezni, de még annál is könnyedebb volt. Karamell szemei még egyszer rá pillantottak, s halkan búgta:
- Én köszönöm Neked. Legyen szép éjszakád.
Vontatott mozdulatokkal szállt ki a kocsiból, s addig ott állt a járdán gyökeret vetett lábakkal, míg a következő sarkon el nem tűnt a kis kókusz illatú Poppy. Nem tudott nem vigyorogni. Szíve szerint önfeledt nevetett volna a boldogságtól és adrenalintól, mely egyre csak csigázta és csigázta a gondolatait. Tudta és érezte, hogy valami nagyon őszinte, szép és feledhetetlen állt előtte, ő pedig nem győzött fürdőzni az érzésben, ami az övé volt. Mert akkor vált nyilvánvalóvá hosszú hónapokat követően:
Szerelmes volt.