Régen jellemző volt rám a vadóc és heves életmód, ami egyre jobban elkezdett enyhülni az évek során. A makacsságom megmaradt, néhány esetben a mai napig elég temperamentumos vagyok, viszont amióta anya vagyok, nagyon tipikus anyucis jellemem lett. A kislányom a mindenem, aggódom érte minden egyes percben, óvó és figyelmes pillantásokkal nézek rá folyton. Nincs külön bébiszitter, aki mindig vigyáz rá, többnyire az egy barátnőm vagy szomszédom tizennyolc éves lánya vigyáz rá, de vagy milliószor felhívom őket, amikor dolgozom.
A hivatásom is rendkívüli fontos szerepet kap az életemben, hiszen gyermekkorom óta orvos akartam lenni. A sürgősségi osztály nem tartozott kedvenceim közé, de egy ponton megváltozott ez, majd végül ezt választottam senior rezidensként. Nem bántam meg, ahogyan azt sem, hogy időközben állapotos lettem, és kicsi csúszással tudtam csak szakorvosi vizsgát tenni. Örültem, hogy volt szerencsém abban, hogy nem maradtam teljesen egyedül, mindig volt kire számítsak akkor, amikor elhagyott a gyermekem apja meg apám halála után is volt segítségem. Azt sajnálom, hogy nem láthatta már az unokáját, akit már nagyon várt.
Mi a legnagyobb félelmem jelenleg? Az, hogy mikor fog a kislányom elém állni, és megkérdezni, hol van az apja vagy miért nincs velünk az apja... Olyan rettegés fog el ilyenkor, mégis mit is mondhatnék ennek a nagyon pici gyerkőcnek, ha valóban elkezd érdeklődni arról a mocsokról, aki nem akarta felvállalni a gyerekét?! Talán most még van időm erre, mert még csak negyedik születésnapját töltötte be, de tudom, hogy a gyerekek mennyire kíváncsiak, és milyen okosak.


Este kilenc óra van, végre hazaestem, még elmentünk egy nővér kolleginával pizzázni műszak után, szerencsésnek mondom magam, mert van egy nagyszerű szomszéd hölgy, aki szívesen vigyáz a lányomra bármikor. Én sosem bántam semelyik nővérrel vagy ápolóval úgy, mintha nem érne semmit a munkájuk. Nagyon is ér, tisztelettel bánok velük, hiszen rengeteg időt töltenek a betegekkel ők is. Együtt kell dolgoznunk másokért, és ez csak úgy megy igazán, ha együttműködünk. A rezidensekkel, a gyakorlatot töltőkkel, vagy azokkal, akik mentősnek készülnek, de a sürgősségin kell nekik is jó pár órányi gyakorlatot szerezniük, velük sem bánok lenézően, sőt mindinkább próbálom őket is a helyes útra terelni, mindenre megtanítani. Én is szeretem őket ugráltatni, ugratni valami hülyeséggel, szekálni, de csak, hogy jót mosolyogjunk egy nehéz nap során is.
Bementem a lakásba halkan, hogy ne ébresszem fel Alicia-t. Rögtön a nappaliba igyekeztem, ahol ott ült és könyvet olvasott a szomszédom, Agnes. Neki már nagykorúak a gyermekei, így mindig szívesen átjön, ha szükségem van bébiszitterre.
- Szia, Agnes. Köszönöm, hogy itt tudtál maradni még. Elaludt már? - kérdeztem tőle, miközben vettem le kabátomat meg cipőimet.
- Ó, ugyan. Örömömre szolgál, hogy újra egy kicsi gyerekről gondoskodhatok néha. Az enyémek már morognak, ha puszit adok nekik - mondta mosolygósan, nem akart nevetni, nehogy felébredjen a kicsi lány a másik szobában. - Ezt neked rajzolta - adta a kezembe a rajzot, amin én vagyok meg Alicia.
- Még a végén művésznő lesz belőle - tettem vissza az asztalra, majd miután felállt a kanapéról Agnes, kikísértem őt, majd elköszöntem tőle egy puszival. - Péntek este várunk ismét - ő egy igenlő bólintással fejezte ki magát.
Benézek a lányom szobájába, ami minden apró részletében egy kislány szobája. Szeretek lakást díszíteni, a lakberendezés hobbijaim egyike. Odalépek az ágyhoz, óvatosan lehajolok puszit adni neki, majd a levendula színű pokróccal betakarom őt, biztosan forgolódott nemrég.
Nézem ezt a pici testet, és ez még jobban megerősíti bennem azt, hogy ennél szebb ajándékot sohasem kaphattam még az élettől. Ő csak a jót látja mindenkiben és mindenben, én is próbálok így tenni, de orvosként másképp látom a világot. Tudom, milyen sok szörnyűség és borzalom történhet egyetlen másodperc alatt. Egyetlen másodperc elég ahhoz, hogy összeomoljon valaki élete, de ugyanakkor történhet valami szép is, mint egy gyermek megszületése. Tudom, milyen elmondani valakinek, hogy egy szeretett ember elhunyt, hiába küzdöttünk az életéért. Nem egy, nem két alkalommal sírtam már én is rezidensként valahol elbújva, még így szakorvosként is volt nehéz pillanatom, amikor a sírás könnyített a lelkemen.
A gyermekemnek adok még egy puszit, majd pedig kimegyek a konyhába, hogy másnapra összeírjam, mit szeretnék venni az üzletben, mert szabadnapos leszek. A fiókban való kutakodás közben ráleltem arra a képre, ahol apámmal vagyok a képen. Ez az utolsó közös képünk, itt már várandós vagyok. Huszonöt terhes voltam, amikor apám infarktussal került a kórházba, de pár órával később itt hagyott engem.