Natalie & Cynthia

I got lost on the way but I'm a supergirl

- Szerintem ez a recept úgy rossz, ahogy van. Biztos, hogy sima lisztet írtak bele csak és nem valami olyat, amihez nem vagy hozzászokva? Csak mert amit én találtam ott mást is felsoroltak - hajoltam le, rákönyökölve a konyhapultra, hogy Shawn ne csak a hasamat és a melleimet lássa Skype-on keresztül, bármennyire is szerette ezt a látványt, mégis csak megérdemelte, hogy az arcommal is találkozzon.
- Igazából lehet, hogy volt más is benne - nézett le maga elé Shawn, miközben olyan volt, mint egy nagyra nőtt hörcsög, az utolsó falat vége még mindig kilógott a szájából. Annak az ételnek a receptjét próbáltam megfejteni és elkészíteni, amit olyan élvezettel tömött be nap, mint nap az arcába Shawn. A nepáli tradicionális kenyérféle: Sel Roti. Itthon, amikor kettesben voltunk, mindig odafigyelt arra, hogy maga után ne hagyjon disznóólat, de úgy tűnt, hogy a vadregényes tájak őt magát is vademberré változtatták. Nem mintha ellenemre lett volna az, hogy hosszabbra hagyta a kiserkenő szakállba forduló borostáját, és jól állt neki a hosszabb haj is, de ha ez továbbra is így megy majd, el kell beszélgetnem Bonnie-val, hogy figyeljen oda a gazdájával, mert nem lesz ennek jó vége.
- De nem mondtak semmit, Szívem? Ghee és rizsliszt is kell bele elvileg. És mindkettőt vettem, amit határozottan állítok, nem fog elfogyni addigra, mire hazaérsz, és szeretnélek meglepni azzal majd - húztam magam elé a már említett két összetevőt, rájuk is mutatva aztán, hogy egyértelműsítsem a meglepetés tényét.
- Őőőőő - minden visszafogottságot mellőzve böffentett rá a képernyőre az a férfi, akit mindenkinél jobban imádtam, én pedig nem bírtam visszatartani a fintort az arcomon erre. - Bocsi! - szabadkozott volna, de a vigyora elárulta, hogy azért annyira mégsem sajnálja. - Egyébként nem élnek annyira sokan itt a hegyi faluban és főleg angolul nem beszélnek, hogy megkérdezzem tőlük, ők caplatnak-e bele  rizsföldekbe is - vont vállat. Ki voltam segítve, valóban.
- Oké, értem. Akkor majd kikísérletezem én magam, viszont egyet ígérj meg.. nem térhetsz haza Kisgömböcként, mert mérges leszek rád - az eleinte komolynak ható fenyegetésembe a szélesedő mosolyom zavart bele, Shawn pedig elnevette magát. Kettőnk közül mindig is ő volt a dominánsabb a kapcsolatunkban, én pedig imádtam ezért (is).
- Pedig lemozoghatnánk a felesleget rólam. Már alig várom, hogy lássalak - pimasz vigyorára megforgattam a szemeimet, a pillantásom pedig a falióra számlapjára siklott a gésa mellett pontosan.
- Ne legyél haspók! - ismételtem meg, kihagyva azt a részt, hogy én is sokszor gondoltam a férfire. Hogy szüntelenül hiányzott és ha csak eszembe jutott, a mosolyomat nem tudtam levakarni az arcomról, még ha akarnám se. - Nem sokára itt lesz Nat a picivel, addigra rendet kell tennem. Ezt meg... nem is tudom, kivágni az ablakon. Lehúzni a wc-n, vagy csak megenni a nyers tésztát. Még nem döntöttem el. Szerinted felgyújtsam? - a tálban lévő massza olyan volt, mintha egy csapat rinocérosz hányt volt oda, nem túl kecses és bizalomgerjesztő látvány.
- Csak dobd ki, az a legbiztonságosabb - Shawn arcán a rémület jelei mutatkoztak meg, ahogy sorra vette azt, vajon mit is tehetnék meg a tésztával. - És ne szippantsd fel a lisztet - bólintottam, értem én. - Natalie-ékat üdvözlöm, a kissrácot meg eszedbe ne jusson lányos dolgokra megtanítani - megköszörültem a torkom, hogy három perccel később már a laptop képernyőjét hajtsam le elköszönve a férfitől is. A kapukódot egészen sokan ismerték, amivel a lakásomig juthattak: anya, apa és Carlos, Nat, Beth, Shawn is persze, de ő most nem jelentett számomra fenyegetettséget, mert csupán hét és fél ezer mérföld választott el tőle, sok órányi repülést követően. Natalie jól ismerte a járást, és végre akadt egy olyan hétvégi napom, amikor ő is elszabadulhatott, mert lassan több, mint egy hónapja már nem is találkoztunk, az pedig barátok közt is ínséges időszaknak számított. A konyhában elpakolva a mosogatógépbe dobtam minden haszontalan dolgot, hogy az utolsó köröm a liszttel legyen. Túl egyszerű lett volna becsúsztatni a szekrénybe, de legalább voltam olyan peches, hogy a körmöm kiszakította a papírját, és a csomag meg is indult a padló felé, amitől a hirtelen felporzó liszt beterítette a konyhapultomat, a felsőmet és a nadrágomat is. Még épp idejében kaptam el, hogy a kövezeten szétrobbanjon, de... Hiába volt Shawn óvatosságra intő szava, a port beszippantva a tüsszentésem csak még inkább hadiállapotot idézett elő a konyhámban, mintha legalább egy drogszállítmányt pusztítottam volna el. De csak én voltam a konyhában - mint mindig. Az ajtómon felhangzó koppanások hangjára lehunytam a szemeimet is, és hátrahagyva a fehér poklot, a hajamból csak lassan szállingózó lisztfelhővel lépdeltem az ajtómhoz, amit aztán ki is nyitottam.
- Jó reggelt - fújtam ki az arcomból a kósza tincseket, kézfejemmel törölve le az arcomat is, hogy ne úgy tűnjek, mint egy halotti maszkkal kísérletező nő. - Gyertek csak be - a folyamatos takarítás után, amivel igyekeztem lisztmentesíteni magam, egészen emberi képet festettem már. - Ne aggódj, Nat, csak főzni próbáltam. Vagyis valami útmutatást követni, amit Shawn gondolt ki, hogy annyira jó lenne megcsinálnom. Ti hogy vagytok? - érdeklődtem, most így, ebben az állapotban fel sem ajánlva az ölelésemet, mert ő legalább csinos volt, a ruháját pedig nem akartam volna összepiszkolni. Óvatosan lestem rá Benre is, akinek a jelenlétére automatikusan mosolyognom kellett. A kérdés, a beinvitálás most a prioritást élvezte, de muszáj leszek elmenni kimosakodni és átöltözni, hogy szalonképessé váljak.

Cyn & Natalie

Girl Power

- Aston, figyelnél a gyerekre, hogy ne guruljon le az ágyból? fektetem be a férjem mellé az igencsak élénk fiúnkat, nem szerettem volna felébreszteni, de nem tudok menni zuhanyozni, ha a gyerek folyton az ölemben van. Cynthival kell találkoznom, de ahhoz az lenne az első és legfontosabb lépés, hogy tusoljak, felöltözzek, és megpróbáljak elindulni úgy a fiammal, hogy közben nem kell kétszer átöltöztetni vagy pelenkát cserélni. Nagy kihívás nem mondom. Miután mindkettejüket betakarom a takaróval már robogok is a fürdőszobába, hogy szuper gyorsasággal frissüljek fel. Imádom az anyaság minden pillanatát, de azért beismerem nőiesen, hogy egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy milyen nehéz dolgom lesz. Mert a kisbabák cukik, főleg a sajátod, de ugyanakkor folyton izgő-mozgó, bömbölő kis szarosok is, akik valahogy tökéletesen ráéreznek arra, hogy mikor kell a legrosszabb formájukat hozniuk. Mondjuk éjszaka, amikor végre aludhatnék, vagy történetesen akkor, ha netalán valahova el kellene menni. Ma reggel is már kétszer kellett átöltöztetnem őt, mert bármit adok a kezébe egyszerűen képes összemaszatolni magát. Hihetetlen. Mondhatni már-már rekord gyorsasággal végzek a zuhanyzással és egy szál törölközőben utam azonnal a halóba vezet.
- Gyere te kisördög, hagyjuk apát aludni, jó? indulok meg Benjivel az ölembe a gyerekszoba irányába, hogy átöltöztessem. Annyira imádom, amikor azokkal a nagy, gyönyörű barna szemeivel rám néz és mosolyog, minden egyes át virrasztott éjszakát és mellbimbó harapdálást megbocsátok neki. Amikor két csíkot mutatott az a bizonyos teszt, hosszú hónapokkal ezelőtt szinte remegtem a félelemtől, mert nem volt biztos abban, hogy erre fel vagyok készülve, hogy olyan anyja leszek a fiamnak amit megérdemel. Ettől a mai napig félek és szerintem ez az érzés már bennem marad életem végéig, de amikor így néz rám és mosolyog, egy pillanatra elfeledek minden kételyt és tudom, hogy jó anya vagyok.  A pelenka csere már annyira a napi rutinom része lett, mint a reggeli kávé, gyors mozdulatokkal szabadítom meg az úrfit a koszos pelustól és adom rá a tisztát. Amíg kicsi volt, sokkal könnyebben lehetett öltöztetni, most már folyton mocorog és hangos sikítással adja tudtomra, ha éppen nem tetszik neki, hogy öltöztetem. Azért még valahogy megoldom a dolgot és bár magamban sokszor elszámolok tízig azért a gyereket mégis sikerül normálisan felöltöztetni.
- Maradj itt szépen jó? Anya siet vissza. bekapcsolom a TV-t ahol éppen valami iszonyatosan idétlen rajzfilm megy éppen, őt pedig a járókába ültetem, így van esély arra, hogy kibírja azt a szűk fél órát hiszti nélkül, amíg én is nőt varázsolok magamból.
Gyerek előtt, az öltözés és sminkelés órák hosszát is eltartott, nos...Benjamin születése óta ezt is megtanultam a lehető legrövidebb idő alatt megcsinálni.
Tegnap este kiválasztottam, hogy mit szeretnék ma felvenni, így a ruha kereséssel nem kell sokat bajlódnom, farmer és  téglavörös színű ingblúz. Azért mégsem indulhatok el melegítőben nem
igaz?
Húsz perc. Ennyi kell, hogy  emberi formát varázsoljak magamnak. Gyorsan és lehetőleg halkan, hogy Astont ne ébresszem fel.
- Elmegyünk Cyn nénihez jó? Megígéred, hogy ügyes kisfiú leszel? mosolygok rá a gyerekre, miközben a táskába gyorsan összepakolom a szükséges holmikat, cumisüveg, cumi, pelenka, törlőkendő, váltó ruha, játékok. Remélem semmit nem felejtettem el.
- Aston, elmentünk! szólok még be a hálóba, mielőtt egyik kezemben a gyerekkel, másikban a baba üléssel és hátamon a hátizsákkal lerobogok a lépcsőn. Mégse keressen, ha felébredt. Az utóhoz érve tudatosul bennem csak, hogy nem fogom tudni beszerelni a biztonsági ülést, ha nincs szabad kezem. A fiamat meg mégsem tehetem le a földre. Egyáltalán mi a francért lett kiszerelve az autóból az a francos ülés?
- Astoooon! Gyere le és segíts kérlek! ennyit arról, hogy hagyom szegényt aludni. Csapnivaló feleség vagyok. Ő pedig jön, minden zokszó nélkül, hogy kimentsen a szarból. Bocsánatkérő pillantásokkal figyelem, miközben Benji orra előtt fáradhatatlanul zörgetem a játékát, hogy ne menjen el a türelme és ne bömbölje végig az utat.
Elindulunk. Lassan vezetek, a hátam mögött idegesen dudáló férfi szerint talán túlságosan lassan is, de nem igazán érdekel, amíg a gyerekem az autóban van, nem fogok száguldozni. Ha nem tetszik nyugodtan elkerülhet. Nem bánom. Elég tágas az úttest. Szerencsére Benjit néhány kanyar után már elnyomta az álom így mindenféle hiszti nélkül érkezek meg Brooklynba és parkolom le az autót. Nagyon jól fog esni egy csésze erős fekete.
- Neked is jó reggelt mérem végig tetőtől talpig barátnőmet, aki szemmel láthatóan nincs a helyzet magaslatán.
- Én is így szoktam kinézni, amikor főzni próbálok. nevetem el magam miközben belépek a lakásba. Az előszobában azonnal lehúzom a cipőm és csak azután folytatom az utam egészen a kanapéig.
- Menj csak, zuhanyozz le és öltözz át, addig én csinálok kávét magunknak. legalábbis gondolom, hogy nem szeretné lisztesen tölteni az egész napot. Én meg nem vagyok sem idegen, sem vendég a kávéfőző gépet megtalálom. De előtte Benjit szabadítom ki a kabátból és sapkából.

Natalie & Cynthia

I got lost on the way but I'm a supergirl

Nem voltam még elkésve, nem ütött még a biológiai órám és nem kellett attól sem tartanom, hogy nem voltam boldog. Persze, az online felületeken lévő ismerősök bejegyzéseit figyelve és elnézegetve tudtam, ki ment már férjhez, kinek született már kisbabája nem is olyan rég, vagy mégis, és nem csak hogy ezeket lehetett nyomon követni, hanem azt is, hogy kit merre sodort az élet. Munkahely váltások, külföldre költözések, a boldogság, a bánat, és szinte minden bejegyzéssel nyomot hagytak másokban is.
Már egészen apró koromtól kezdve anya számomra hatalmas cipőiben ácsorogtam az egészalakos tükör előtt, majdnem hasra esve, ahogy próbálgattam bennük lépkedni, és nem telt el olyan hónap, hogy meg ne kértem volna őt arra, hadd morzsolgassam az ujjaim közt a megtartott, gyönyörű esküvői ruháját. Évekkel ezelőtt azt gondoltam, hogy azt fogom viselni a saját életre szóló esküm alatt, aztán pedig azt, hogy átalakíttatva öltöm majd magamra, de az utóbbi hónapok azt eredményezték, hogy a korábbi elgondolásomat sutba vághattam. Az újságok hasábjain olyan csodálatos esküvői ruhák sora hívta fel magukra a figyelmet, hogy döntésképtelenné váltam.
Natalie igenjének és egyszersmind a gyermekáldásának is örültem anélkül, hogy az irigységnek áldoztam volna, hogy magamnak kívántam volna mindazokat a sorsfordító változásokat, amely most, ezekben a napokban és a következő években is teljes mértékben befolyásolni fogják majd a döntéseit. Anyaként a gyermek, feleségként pedig a férj vált az életévé, habár volt egy sejtésem, hogy a félelemnek is áldozott, mert olyan helyzetet kellett megoldania, amit előtte soha nem tapasztalt. Azt gondolom, minden nő egy kicsit retteg a babáktól, attól, hogy a saját gyerekét nehogy elrontsa, elejtse, hogy ne bántsa meg, de nem engedhet neki meg mindent, és mégis neki adná a világot. Magam sem tudtam, hogy hogyan és miként élném meg azt a kilenc hónapot... főleg úgy, hogy nem kérhettem volna meg Shawnt, hogy adja fel az életét, hogy ne menjen dolgozni, mert amit ő tett az emberekért, az nem egyszerű munka volt, hanem a hivatása, olyasvalami, ami nélkül már ő sem tudott volna létezni. És ha ezt is számításba vettem, már nem is tűnt annyira jó ötletnek, hogy egyedül legyek a picivel, miközben a szívem alatt növekszik. Ha tudnám, miért bizonytalankodom abban, ami még nem is történt meg.. Ha tudnám, miért rettegek egy még nem létező eshetőségben?!
Esküszöm, hogy próbáltam rendet tartani, hogy Nat ne higgye azt, hogy Shawn nélkül félember lennék, aki képtelen elpakolni egy egyszerű lisztes csomagot is, de úgy tűnt, hogy a gondolataim ezerfelé jártak, csak ott nem, ahol kellett volna. Kapkodtam, siettem és tessék, egy konkrétan szétrobbantott, drogszállítmányra emlékeztető helyszínt hoztam létre. Már csak bele kellett volna feküdnöm abba és a mosogatószerrel körberajzolni magam, csak hogy teljes legyen az áldozati helyszín.
Valószínűleg fél kiló liszttel magamon nyithattam ki az ajtót is, arra azért ügyelve, hogy még csak véletlenül se koszoljam össze a lányt és a leghelyesebb pelenkaharcost, akit a Föld a hátán hordott. A mosolyom automatikus volt, ahogy a gyerkőcöt megláttam, de a vidám kedvességem az anyjának is szólt. Natalie-val sosem volt köztünk súrlódás, így a már évek óta tartó kapcsolat barátsággá formálódott, amitől semmi pénzért nem váltam volna meg. Senki kedvéért sem. A köszöntésemre érkező nevetésnél én is viszonoztam azt, habár az én hangomban valamennyire a hitetlenség is ott rejtőzött. Biztos, hogy ügyesebben és jobban szervezetten csinált mindent nálam.
- Ebben kételkedem azért - csuktam be széles mosollyal az ajtót mögöttük, és most kivételesen fel sem ajánlottam, hogy átvegyem tőle Benjit. Az engedélyére azért sikerült elnevetnem magam. - Nem értem, hogy csinálod ezt, hogy tudod, mit akarok kezdeni magammal - tettem csípőre a kezem. - Adj negyed órát és olyan friss leszek, mint még soha - elindultam a fürdő irányába, hogy aztán annak ajtajában megtorpanjak - Csokis tej lesz nekem! Még mindig nem vagyok kávéhoz illő felnőtt - biggyesztettem le az ajkam, ahogy a rendelésem leadtam. A kávé illatát ha imádtam is, az ízétől a hideg is kirázott. A fürdő ajtaját végül becsuktam, hogy a negyed órából tizenhárom percet a zuhanyzásra használjak fel egy gyors hajmosással, hogy aztán egy törölközőben suhanjak át a hálószobába a szekrényeim elé. Három perccel később már egy szűk szárú farmerben és egy egyszerű, fekete pólóban léptem vissza, a hátamon himbálózó lágy hullámokat vető nedves hajjal.
- Egyébként csinos vagy.. Mennyi időt hagyott neked életed két kópéja, hogy összekapd magad? - érdeklődtem, mert tudtam, hogy csak lopott percei voltak magára. - Ha szeretnéd, átadom az ágyam, addig elfoglalom magam a fiaddal - utaltam arra, hogy biztosan iszonyúan fáradt is lehetett, de sejtettem, hogy úgysem fog élni a lehetőséggel. A csészék nappaliba cipeléséből kivettem a részem, hogy aztán a fotelben helyezkedjek el, magam alá húzott lábakkal, miközben a babahordóban lébecoló Benjire pillantottam. - Minden nappal egyre szebb... az oviban már lesz barátnője is, fogadjunk - nevettem el magam, tenyereimmel közrefogva a csészét.