Gyakran futok, heti legalább 3-4 alkalommal, egyszerűen szükségem van rá, hogy összeszedjem a gondolataimat, valahogy könnyebben megy, ha fizikailag lefárasztom magam. Persze, akadnak olyan alkalmak, mint példának okáért a mai, amikor abszolút semmi esély ilyesmire, mert nem egyedül űzöm az egyik kedvenc tevékenységemet. Ezzel sincsen semmi baj, mert alapvetően társaságkedvelő egyén vagyok, kiváltképp, ha az egyik legjobb barátomról van szó. Én nem az a típus vagyok, aki gyűjtögeti a felületes ismeretségeket, nekem kevés, de annál gondosabban ápolt baráti kapcsolatom van, és ez így tökéletes a számomra. Ilyen korban már egyébként sem könnyű igazi bizalmi kapcsolatot kiépíteni. Szerencsére nagyjából három évvel ezelőtt sikerült. Emlékszem, hogy először csak Laurel kedvenc lovához mentem ki a lovardába, amikor megbetegedett, és ő annyira aggódott a lóért, hogy telefonon állandóan érdeklődött, vagy épp ott volt a vizsgálatokon, szóval adott volt, hogy lerakjuk egy pozitív kapcsolat alapjait. Szerencsére azóta már nem csak a ló a téma. Most is egyenletes tempóban futunk egymás mellett, ezúttal Brooklynban, de ez változó nálunk, hol Manhattan a cél, hol az én lakásom környéke. Tegnap ezért aludt nálam, hogy ma korán indulhassunk, mert valljuk be, délelőtt meg délután már nem az igazi futni így júniusban, tehát jobb megelőzni a hőséget. Így tökéletesen indul a nap, reggel megvan a mozgás, aztán jöhet a kávé, és indul a nap. Én ma nem dolgozom, de azt nem tudom, Laurelnek milyen sürgős teendői adódhatnak mára, ettől függetlenül a rutin az megvan. Ahogy megbeszéltük, lefutjuk a 10 km-t, aztán jöhet a többi. Már mindketten elég rég hódolunk ennek a szenvedélyünknek, szóval ez a táv nem okoz gondot a számunkra. Azért annak nagyon örültem, mikor kiderült, hogy ő is szeret futni. Megoldja az ember egyedül, de olykor jobb társaságban, a tudat elég, csacsogni úgyis nehéz futás közben. Néhány szót azért váltunk, de a légzésre nagyon oda kell figyelni, legalábbis nekem, mert amúgy annyit tudok pofázni, hogy az félelmetes, és néha levegőt is elfelejtek venni. A futás a legtudatosabb dolog az életemben a munkámon kívül. Panda, a border colliem ott ügetett előttem, általában ezzel igyekszem kielégíteni a borzalmas mozgásigényének egy részét, mert ugyan egy pici kert tartozik a lakóparkhoz, ahol lakom, de az azért nem elég egy juhászkutyának. Az viszont biztos, hogy határozottan formában tart így a kis drágám. Megesik, hogy nincs kedvem elindulni, de ha hozza a hámot a futáshoz, akkor bizony nincs apelláta. - Huhh. Röpke sóhajjal tudatom bájos futótársammal, hogy miféle formás hímpéldány jön szembe. Én ugyan nem vagyok egy pasimágnes, Laurel meg olyan gyönyörű, hogy szerintem mellette én láthatatlan vagyok, de azért szeretem vele kivesézni a férfiakat, bármilyen aspektusban. Az mondjuk kifejezetten jól jön néha, hogy rám szól, mit nem vehetek fel mivel, mert abszolút nem találom telibe ezeket a divat témákat, nem igazán az én világom. Már a táv nagy részén túl vagyunk, az órám szerint még két km van hátra, úgyhogy úgy kanyarodunk, hogy addigra nagyjából a lakásomhoz közeli Starbuckshoz érjünk, és megvegyük a kávét, ilyenkor nekem sokkal jobban esik valami jeges csoda, mint egy forró ital, de azért valami mindenképpen kell, imádom a kávét, bármilyen formájában. A mostani tempónk kicsit lassabb, mint az átlag, de ezt betudom a melegnek, ilyenkor azért hajlamos az ember kicsit lelassulni, amivel persze nincsen semmi baj, nem versenyfutó vagyok, és a barátnőm sem, szóval ez teljesen természetes dolog. - Mindjárt végzünk… Őszintén, most valahogy úgy érzem, mindjárt elhalálozok, de nincs az az isten, hogy feladjam a táv teljesítése előtt. Az lehetetlen, amíg még megvannak a lábaim.
Péntek délután, munka után feldobtam az ötletet Adelnek, hogy másnap reggel együtt futhatnánk, és hát mivel rábólintott, este mikor átmentem hozzá vagy két vödör jégrémmel - mert sosem aprózom el -, nálam volt egy kisebb sporttáska is a legfontosabb cuccokkal, amikre szükség lehet szombaton. Hiába, mindenre szeretek felkészülni és csak ritkán bízok bármit is a véletlenre. Mostanság kezdek ismét a munkába temetkezni, így sikerült kicsit elhanyagolnom a lovaglást, amiért kicsit bűntudatom volt. Szegény Apollot nem láttam legalább két hete és szeretem azt hinni, hogy hiányol a ritka gyönyörű, sármos társam. Nála szebb frízt még nem láttam, és már azon is elgondolkodtam, hogy egy nap talán megveszem, miért is ne alapon. Igazából ha ő nem lett volna, valószínűleg sosem ismerem meg Adelt, ami nagy kár lett volna, ugyanis ő lett az egyik legjobb barátnőm. Reggel viszonylag korán ébredünk, hogy ne a déli hőségben tudjuk le a szokásos távot. Abban a melegben talán meg az öt km is kemény kihívást jelentene. Adelnél lenni amúgy már csak a bundás barátai miatt is egy igazi terápia. Hozzá hasonlóan, én is nagy állatbarát vagyok, és így jobban belegondolva, talán nekem is be kéne szereznem egy kutyát. Jó pasi hiányában elég üres a lakás mikor munka után hazaérek. Van egyfajta varázsa annak, amikor valaki izgatottan, szinte toporzékolva vár az ajtó mögött. Van kiért hazasietni, van kiről gondoskodni és persze van kire költeni is, de hát ez a buli része. Tudom, tudom, ebben a korban már igazán nem egy házikedvencen kéne gondolkodnom, hanem egy csodás kis lurkón, aki feldobja a mindennapjaimat, de vagyok olyan kedves, hogy ezt egyelőre meghagyom másoknak. Mondjuk azoknak, akik már találtak maguknak egy jó génekkel rendelkező, gondoskodó úriembert. Hozzátenném csak úgy mellékesen, hogy ilyen alak nem terem ám minden bokorban.. Különben miért is lennének szingli nők a Világon?! Miután Panda kizökkent gondolatmenetemből, kissé kómásan elkezdek készülődni, végül futás előtt az órámat szabadtéri futásra állítom és indulhat is a menet. Ilyenkor nem sokat jártatjuk a szánkat, mivel úgy oda lenne a helyes, egyenletes légzés, ami ugye fontos. Egy darabig sikerül minden szarságot kiverni a fejemből és csak a futásra koncentrálni. Egészen addig, amíg meg nem pillantok egy helyes srácot. Adel is finoman jelzi, hogy szép példány közeledik, mire széles mosolyra húzódik a szám. -Tényleg nem rossz - fordulok utána, hogy hátulról is végigmérhessem. Aki azt hiszi, hogy a nők nem bámulnak meg férfiakat, azok nagyon tévednek. Végül elfelejtem az idegen fickót és az órámra pillantok. Még két km. Kevésnek hangzik, de úgy érzem, mintha kezdene melegedni az idő, ez pedig kissé megnehezíti a dolgunkat. Mindketten lassítunk, de nem adjuk fel. Egyikünk sem az a könnyen feladó típus. Ahhoz én például túl makacs és büszke vagyok. Akkor is lefutom a távot, ha belepusztulok. Amúgy is van egy orvos a társaságomban. Igaz, állatorvos, de ez mellékes. -Azt remélem is, mert már nem bírom sokáig - és itt inkább be is fogom, hogy a légzésemre koncentráljak. Amint vibrálni kezd a csuklómon az órám, jelezvén, hogy végeztünk, azonnal megállok és próbálom kifújni magam. -Legszívesebben most ledöglenék az egyik szabad padra - mondom enyhén lihegve. És nagy szerencsénkre hamarosan meg is tehetjük, ugyanis már nincs messze a kávézó, ahol tankolhatunk végre. Pandára pillantok, akin látszik, hogy még simán megtenne pár kilométert. -Irigyellek, pajti - simogatom meg a buksiját, aztán laza tempóban sétálunk a Starbucks irányába. -Nem vágyom másra, csak egy Ice cappuccinora. - fordulok Adél felé.
Kezdőlap
• 568
