A felkelés nehézkes. Tudván, hogy még csak kedd. A hét otromba csúfsága, ami a többi naphoz képest mocskos lassúsággal telik el. Nekem. Ezért jár a dupla adag kávé. Kifele menet, majd az utcákon trappolva, a megszokott tömegközlekedést használva, egy „pár” mentás drazsét elmajszolgatva. Még véletlenül sem az a célom, hogy elkéssek a kreatív vizuális stúdiumok órán. Igazából nem fogyasztottam elegendő "lelki-békét" ahhoz, hogy a tanár spontán meséit figyelmen kívül hagyjam. De egy tervezőgrafikai órán, mióta vág a témába az, hogy a gyámhatóság nála kopogtat? Noh meg a nyolc kölök eltartása számára milyen kimerítő, így ha tehetjük maradjuk továbbra is kussban az órán? Az még csöppnyi finom gesztusból sem merül fel benne, hogy leterhelt kedélyállapotában ne adja fel holnapra a tankkönyvünk első négyszáz oldalát.
Ezt a bosszantó lélek-tortúrát még három egymást követő hosszú művészetóra aranyoz be a délelőtt folyamán. S természetesen én nem lázadhatok a rendszer ellen! Az óra kellős közepén. Baromira fair, hogy addig más betegre eszi magát az órán. Mialatt én minden figyelmemet a tudásnak szentelném. Nem! Amicia Colenak hivatalosan is meg van tiltva a perlekedés és a felháborodásának kinyilatkoztatása az iskolai falain belül. Micsoda motiválás!
Délután fele azonban megkapjuk az aznapi fontos breaking news-t, miszerint ma van az a jeles nap, hogy az osztály látogatást tegyen egy nevezetes egészségügyi intézményben. Mely a Presbyterian kórház szinonimáját kapta a körünkben. De nem az a fajta, kötelességből kirendelt is frusztráló érzéssel robogta be magát az osztályunk közegébe. Épp ellenkezőleg. Talán ha lenne külön kirendelt - a Valentint és a Nőnapot kivéve - ünnepsége a tizenéves lány diáktársaimnak, az minden bizonnyal ez a nap lenne. Ők ugyanis megszállottjai a helynek, ahol bizarr leletek születnek. Habár leginkább a személyzet az, ami állításunk szerint kétségkívül "pazar". Én továbbra sem értem ennek a szürreális ténynek a pozitív vonzatát, s habár most is szülői hamisítással álltam a tanárom elé...ma azonban túlságosan kiszámítható volt a hatodik alkalommal mutatott példányom. Így ha tetszik hanem, ezen a derűs kedden, orvosi látogatáson kell részt vennem. S adjak imát, hogy ismét külön az aneszteziológiáról is ismeretet szerezhetek. Hiába, hogy a művészettel nem a legjobb barátok. De akkor is tudnom kell, hogy márpedig létezik ilyen.

Diagnózis helyből elégtelen, márha számításba vesszük hogy egy kórház látogatás manapság nem legkedveltebb iskolaprogramok egyike. Kigondolná, hogy ez a neves intézmény még egy beütemezett kórház-szemlét is kötelezővé tesz. Valóigaz, a tanulók kedélyállapotának kiszámíthatatlanságát már nem is képesek a tanárok megfelelően észlelni, s talán kezelni sem mint a korábbi években. Lehet ez az indok, hogy tanárigárda kivágja magát a felelősség alól és az analízist megfelelő doktorokra bízza. Így kerültünk délután három fele tájba a kórház bejárata elé, ami a többséget inkább késztet elkerülésre mintsem spontán megvendégelésre. A kapu előtti heroikus névsor olvasás után, csakugyan azt hittem sok év után képes leszek elfelejteni azt az egyedi élményt, amit ez az intézmény tud nyújtani. A korhű kommunizmust megöröklő falfehérséget csupán annyi toldotta meg, hogy előjelzés nélkül szálltak a fehér köpenyek. A hangosbemondó kísértetiesen visszaadta egy hadsereg főhadiszállás utánzatát, miközben a komoly sérültek jajveszékelése egy Stephing King felé nyitó képsort. S ahogy egyre beljebb és beljebb lépdeltünk ez az érzés lassan átcsapni látszott kényelmetlen feszengésbe. Hisz bármennyire erőlködtem nem tudtam úgy szemlélődni mint a helyi vidámparkban. Mégis sikerült valahogy kibírtam két percet, aztán öndidaktán úgy döntöttem magam mögött hagyom a kis felderítő egységemet. Szerencsémre mindenki feleslegesnek érezte a csendes kislány szerepét a csordában, így nem történt leleplezés.
A folyósokat bejárva próbáltam azt a látszatot kelteni mintha megboldogult néném kórtermét keresném, aki nem rég kapott egy új csípőprotézist a Jó Isten által. Végülis a színjáték olyan megkapó sikeredett, hogy egyetlen lélek sem érdeklődött ide nem illő jelenlétemről. Mindaddig ez kép fennmaradt, míg hajthatatlan otromba kíváncsiságom be nem térített egy ajtó mögé, amit voltam olyan hiszékeny üresnek hinni. Aztán, vulgárisan kifejezve: "beletrafáltam!"
Nem csakhogy egy orvossal kerültem szembe, de ráadásul még a személyes megszólításomat is megkaptam tőle. Olyan dejavu érzéssel mintha apámmal találkoztam volna hirtelen szembe.
- Ömm...hh..igen. Tudja - az első gondolatom az volt, hogy az improvizációs óráikon szerzett tudásomnak hála végre hasznát vehetem. Ugyan a második aggasztóbb gondolat az volt, hogy milyen hiteles mesével csaljam tőrbe. Egy doktorátust? Hiába a nehezített körülmény, bizony akkor is meg kell szólalni. Ez szinte biztos! - ...az osztály újabb látogatást tett a kórházban...de időközben elveszítettem a csoportomat.
- Azt gondoltam egy ajtó mögött biztos meglelem őket. - igaz nem teljes füllentés, de részben mégis. A mosolyom csupán enyhítő toldalék. S ha hangzásra csakugyan olyan volt mint Mr. Cole, talán 16 év kiismerés híján nem veszi már a hangsúlyomból, hogy szemrebbenés nélkül hazudok.