-Jól érzi magát Mr. Holton? Kényelmesen ül? – Ida már harmadjára jön vissza a székemhez és kérdezi a hogylétemet, a kényelmemet de az elmúlt 5 percben nem sok változott. A szék ugyanolyan kényelmes és puha, ugyanolyan fehér és kórházi szagot áraszt magából. De nem ellenkezek, aprón bólintok kérdéseire és látom a szemében ahogyan aggódik miattam, ez pedig nevetésre késztet. Senki nem szokott miattam aggódni.
De elhiszem, hogy a szegény anyai szívének rosszul eshet a látvány, hogy már a harmadik alkalommal jövök és még mindig nem kísér el senki. Egyedül vagyok, mint a kisujjam. Viszont ez már csak ilyen, engem annyira nem zavar a tudat, mert elvagyok. 3 órán keresztül ülök itt, addig eltelefonozgatok néha pedig be-be alszok a végén így hamar eltelik. Éppen az instagramot pörgetem nagy bőszen mikor a kijelzőm lefagy egy másodpercre majd megjelenik Camilo hívóképe, amiben facetimera hív de én csak kinyomom majd egyből visszahívom rendesen.
- Szia… ne haragudj, most nem vagyok kamera kompatibilis. – halkan beszélek, és csak remélem, hogy nem most fognak odajönni hozzám pudinggal vagy más kérdéssel esetleg Ida az aggódásával. – A próba… igen, ma végülis lesz. Találkozunk ott? Van még dolgom előtte, elküldöm a címet de mindenképp megyek. – van dolgom, de nem olyan, amiről neki is tudnia kellene. Itt ülök még két és fél órát majd szélsebesen átutaztatom magamat Emily házához, ahol próbálni fogunk. Hamar lerázom a legjobb barátomat, hiszen minél többet beszélünk annál nagyobb a lebukási százalék azt pedig nagyon nem akarom.
Miután lerakom előveszem a fejhallgatómat is, benyomom a kemény vagyok lejátszási listámat és eldőlök a széken. Lehunyom a szemeimet és átadom magam az érzetnek, csupa jó minden meg szép és egészséges vagyok. Se. De legalább hamar eltelik az idő, már csak azt veszem észre, hogy Ida jön és szép lassan ráz miközben a mellette lévő kocsin csokipuding vár. Elmosolyodom, ő addig kiszedi a dolgokat a karomból, lefertőtleníti ad rá kötést meg valami gyógyszert, ami enyhíti a mai adag mellékhatásait és megkapom az édességemet. Ezután összeszedem a cuccomat, jó pofizok velük és kimegyek az utcára ahol már vár rám egy uber. Bepattanok, elmondom a címet és már hasítunk is, így majdnem időben érkezem meg hozzájuk.
- Ne haragudjatok, nagy volt a dugó meg ilyenek. – lépek be mosolyogva a többiekhez, akik bőszen beszélgetnek. Ledobom a cuccomat a szokásos helyére, majd levetem magam a kanapéra. Emily garázsa szép, rendezett meg minden de néha érződik rajta, hogy ez egy sima garázs. Na, mindegy. Nem a Beatles vagyunk vagy más, akik stúdióban énekelgetnek. – Camilo még nem érkezett meg? – nézek körben de már láttam volna, ha itt lenne. Dobok neki egy sms-t, közben a pulcsimat igazgatom mert viszket alatta a ragtapasz.

Sokat gondolkodok az utolsó csütörtökünkön, túl sok dolgot kell átrágnom magamban, hogy sikerüljön rendet raknom az ide-oda cikázó gondolataim között.
Kezdjük azzal, hogy Neith hazudott nekem. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor hazudtunk egymásnak, legalább is azt, amikor kiderült, márpedig mindig kiderült. Egész reggel ezen gondolkodtam, futás közben, zuhanyzás közben, még a mai előadást is kihagytam miatta, annyira lekötött, hogy elveszett az időérzékem. Nem tudom, melyik része aggasztott jobban, az, hogy hazudott, vagy maga a tény, hogy nem tudtam kitalálni, mitől lehetett hányingere, bármennyire törtem a fejem.
Folytassuk azzal, hogy most ideje lenne már valamit ténylegesen tenni Neith kedvéért, meg a magam miatt is. Elég volt megtapasztalni, milyen érzés szembesülni azzal, hogy egyáltalán másokkal is találkozgat és lefekszik, valamint azt, mennyire megijeszt a tény, hogy esetleg talál valakit, aki tényleg összejön vele, bár ezt az utóbbit magamnak is nehezen ismertem be. Pedig ezt már régóta tudom, nem igaz?
Szerettem volna már a próbájuk előtt találkozni vele, mikor kinyomta a videóhívásom és egészen fura volt a telefonba, újból összeszorult a gyomrom, úgy éreztem, megint hazudik. Idegesen sétáltam fel-alá a lakásomban és törtem tovább a fejem, úgy éreztem magam, mint valami mániákus paranoiás, de közben úgy gondoltam, nem csak beképzelem a dolgot. Neith máshogy viselkedett, és valami oka kell, hogy legyen.
Csak még azt nem tudom, mi.
Kicsit megcsúszok, hála a new yorki közlekedésnek és apámnak, akinek mindenképpen most kellett elmondania pár felesleges dolgot a telefonba, így nem tudtam rendesen készülődni. Márpedig nem lépek ki a házból, ha nem készülök el tökéletesen, olyankor koszosnak, meg feltűnően rosszul öltözöttnek érzem magam, hát köszönöm, de nem.
Csakis Neith kedvéért megyek, Emilyt még akár kedvelem is, bár vagy érzi, mikor valami rosszat tettem, vagy csak jól informált a közös kis pajtásunktól, de olyankor érezteti is velem dolgot. A többiek általánosságban hidegen hagynak, inkább Neith társasága, mint az enyém, de miatta meg szoktam erőltetni magam egy kevés small talkra.
- Sziasztok – lépek be a garázsba, végigfuttatom a tekintetem rajtuk, Neith mellé ülök és megpaskolom a combját. Ha boldoggá teszi a jelenlétem, akkor már megéri.
- Te még létezel? – felvont szemöldökkel emelem a kérdezőre a tekintetem, megugrik a pulzusom, de visszafogom magam egyelőre és csak rámosolygok. Szeretek mosolyogni az ilyen helyzetekben, az általában még jobban felhúzza a másikat, és én azt szeretném, hogy ők jobban kikeljenek magukból, mint én. Az engem sokkal jobb fényben fest le.
- Úgy tűnik nagyon is – elgondolkodok a kacsintáson is, de inkább hanyagolom. Elég a mosoly.
- Aha – mér végig a srác egy grimasszal, a levegőt megtölti a kellemetlen feszültség, de egyelőre nem mond többet. Rajta tartom a tekintetem, közben a többiek nekiállnak összekészülni a próbáláshoz. A gondolataim újabb száguldásba kezdenek, vajon miatta volt másnapos Neith és azért éreztem, hogy erről hazudik, mert mást titkolt? Vagy? Ugyan már.

~   ★

Mikor megérkezek a lány garázsába elfogja a testemet a teljes nyugalom, mintha hazaérkeztem volna és így a páncélomat is lejjebb engedhetem. Nem teljesen, mert akkor azt jelentené bejelentem a betegségem, meg szembenézek a többiek szánalmával és sajnálkozásukkal, hogy állandóan vigyáznának rám és féltenének, ezt pedig nem akarom. Így ahogyan belépek mindent a megszokott módon csinálok, lepacsizok a srácokkal, Emilynek adok egy barackot a fejére és elfoglalom a kanapén a saját helyemet. Mert itt is van.
- Camilo is jön? – Dylan, a dobos reagál először kérdésemre amit én csak egy széles mosollyal arcomon válaszolok meg, majd a mobilomba feledkezek és várom, hogy megérkezzen a vendégem. Bekapcsolódok a beszélgetésbe és valami idióta poénon nevetünk amikor megérkezik Camilo is közénk, mosolyom nagyobb lesz és intek neki egyet, hogy jöjjön mellém de tudja ezt magától is. Pár másodperc múlva már érzem a kezét a combomon, aminek következtében összekoccintom a fogaimat olyan vadállat-préda szerűen.
- Hagyd már lógva Camit, Dylan. – szólok én is közbe miután látom a srác arcán végig futó érzelmeket. Camilo a barátom a legjobb ráadásul, akit már kisgyerekkorom óta ismerek és gyakorlatilag egymás pelenkája mellett nőttünk fel így nem szeretem, ha kötekednek vele. – Nehezen találtál ide? Próbáltam pontos instrukciókat adni. – arcom közel van Camilo arcához, érzem ahogyan a kifújt levegője csiklandozza az arcomat. Ma határozottan jobb kedvem van, ahogyan neki is, legalábbis most még reménykedem ebben. – Jól nézel ki. Megborotválkoztál? – bal kezemmel végig simítok kézfején majd felpattanok a kanapéról, hogy elfoglaljam a helyemet a gitárom mögött. Útközben véletlenül felrúgom a táskámat, hallom ahogyan felborulnak a gyógyszerek benne, zötykölődnek de talán lenyomtam eléggé a tetejét ahhoz, hogy ne ömöljenek ki a tégelyből.
- Camilo, az igazi véleményedre vagyunk ám kíváncsiak szóval jól figyelj és ha valami szarul hangzik, vagy hiányolsz valamit sikíts. Oké? – Emily, a vezérünk hamar a tárgyra tereli a szót, és alapjáraton kedveli a srácot, de most érzi, hogy van valami gebasz közöttünk így hűvösebb, mint általában.
Camilo válasza után nekikezdünk néhány dal eljátszásában, van közöttük saját de most többnyire 5 second of summerst nyomunk, mert mindnyájan rájuk vagyunk állva. Egy ilyen 40 perces zenélés után mozdulok le először a színpadról. Elfáradtam, baromira.
- Mi lenne, ha szünetelnénk? Maugli olyan mintha nem evett volna ma. – szólal meg viccelődve Em, majd levágódik a kanapé melletti székre és elemezni kezdi az ott ülő idegent. Én a kis hűtőben kutatok, ahol találok csokit amit szándékom szerint senkivel nem fogok megosztani, míg a másik két srác kimegy rágyújtani a garázs elé. Ez egy szent hely. – Hogy s mint Camilo? Hogy tetszett? – beszél hozzá tovább a lány, én pedig csatlakozok hozzá a kanapén. Felhúzom lábamat és ráhelyezem államat miközben a csokimat majszolom, de nem tudok ellenállni és Cami irányába emelem.
- Kérsz? Megosztom veled, ha elviszel este vacsorázni.

- Nem, csak apám – legyintek, elhessegetve apámnak még a gondolatát is. Bőven elég volt a mai napra, a hétre ez a 10 perc belőle, hétfőig már fel nem veszem neki a telefont. Élvezem, hogy ennyire közel vagyok Neithez, hiányzott. Tudtam, hogy valami más, valami furcsa, de az agyam nem akarta felismerni, hogy ő hiányzik. Mint minden egyes alkalommal, mikor egy ideig nem találkozunk.
- Lehet… - mosolygok, az érintése alatt kellemesen bizsereg a bőröm, nagy sóhajjal nézek el utána. Tudom, hogy nem azért jöttem, hogy a kanapén bújjunk össze, de azért még egy kicsit élveztem volna a közelségét. A táskájára pillantok, mikor felrúgja, összeszűkítem a szemem, mintha így beleláthatnék, megfordul a fejemben, hogy majd megpróbálok belenézni, Emily hangja szakít csak ki a nyomozásból.
- Oké – bólintok, tekintetemet elszakítva a táskáról a lányra nézek és kényelembe helyezem magam. Az idő nagy részében Neithen pihen a tekintetem, néha futólag Dylanre nézek, aki úgy figyel, mintha tegnap este nyírtam volna ki a családját. Igyekszek nem túlzott figyelmet szentelni neki, mély levegő, be a jót, ki a rosszat, vagy mit szokás mondani.
Le se veszem a tekintetem a kedvenc gitárosomról, valami valóban nem stimmel vele, de nem tudom eldönteni, mi lehet. Erőltetnem kell magam, hogy Emilyre nézzek és ne ássam lejjebb magam nála.
- Ne várj túl nagy építő kritikát, kurva jók vagytok – dicsérem meg őket. – Mikor léptek fel legközelebb? – kérdezem kíváncsian, magamra szólok és nem nézek egyből Neithre, mikor mellém ül. Emilynek az én pártomat kell fognia egyéb Grindr lovagokkal szemben, ezért meg kell nyernem.
- Én anélkül is elvinnélek – Dylan elsétál a kanapé mögött, még meg is simítja Neith vállát, mielőtt válaszolhatnék a nekem feltett kérdésre, ökölbe szorítom az egyik kezem, mielőtt felállnék dühömben. Most komolyan az orrom alatt kezdett ki vele?
- Az lehet, de ha jól hallottam, nekem címezte a kérdést – nézek a dobos után, aki megáll és felém fordul, végigfuttatja rajtam a tekintetét.
- Én viszont itt leszek egy hét múlva is – tisztában vagyok vele, hogy az én legjobb barátom mennyire jól néz ki és mennyire szerethető, de arra nem gondoltam volna, hogy pont a bandájának egyik tagja nyomul majd rá, főleg nem arra, hogy nézőközönség előtt. Olyan nézőközönség alatt, aminek én is tagja vagyok. Most komolyan?
- Jó tudni – játszom a hülyét mosolyogva, de szívem szerint nekiugranék a srácnak. Mégis miért kell nap, mint nap összetűzésekbe keverednem?

~   ★

- Mindent értek. – tisztában vagyok azzal mennyire nem kedveli az apját, hogy legszívesebben soha nem venné fel neki a telefont és nem is tudom érte hibáztatni. Én sem kedvelem különösebben, természetesen mindig tisztelettudóan és kedvesen állok hozzá mikor összehoz minket a sors.
A legtökéletesebb gyerekkori barátot adom elő nekik, és még azt sem tudják rólam, hogy a saját nememhez vonzódok azt meg főleg nem, hogy a fiúk a szívem csücske, de ezzel Ő maga sincs teljesen tisztában. Vagy csak jól leplezi.
Az egész testemet átjárja a boldogság, sejtről sejtre haladva villanyoz fel belülről ez az érzés így még azt sem érzem, hogy ma megkaptam egy újabb adag mérget ami segíthet a gyógyulásomban. Szerencsémre még nem is érzem magam rosszul, nincs lázam, nem érzem gyengének az izmaimat így a próbáról sem kell lemondanom, nyugodtan játszhatok a megszokott módon a gitáromon, néha egy-egy ugrást vagy helyben erősebb pogózást engedek meg magamnak. Nem tudok ellenállni a jó rock ritmusának és a fiúk zenéje egyenesen ezt idézi ki belőlem. Mégis örülök amikor szünetre megyünk, a vége felé már éreztem ahogyan a jobb kézfejem elkezdett fáradni, az izmaim beadják a derekukat.
- Öhm… van az a fellépés amit valami csaj születésnapjára vállaltunk el, nem emlékszem a nevére. Utána egy ideig nem, kaptam apámtól egy utazást Európába és oda megyünk jövőhéten a családdal. Addig pihi. – egyik szemem sír másik pedig örül amiért pihenhetek egy kicsit. A következő hetekben megnövelik az adagomat és a koktél összetevőit, hogy nagyobb eredményt érjünk el. A másik oldalam meg borzasztó féltékeny mert nem mehetek el én is Európába, szívesen körbejárnám most az egész kontinenst egy hátizsákkal.
- Én is úgy elmennék oda. – osztom végül meg, miközben elégedetten nyammogok a csokim felett. Dylan szavaira csak felnevetek és a közelemben lévő párnát dobom az irányába, de bénán célzok így leverek valamit a polcról. – Basszus, ez a te hibád hüly… - nem tudom befejezni a mondatomat mert Camilo nem veszi poénra, egyből felpattan, látom az ökölbe szorított kezét. Beharapom szám sarkát és kinyújtom a kezemet, hogy elkapva a csuklóját megpróbáljam visszahúzni mellém.
- Fiúk, nem azért jöttünk, hogy veszekedjetek. Dylan Camilo is bármikor elvinne vacsorázni, de gondoltam árúba bocsájtom magamat. – próbálom menteni a menthetőt, mire Emily is felhorkant. Azt hiszem most telt be nála az a bizonyos pohár.
- Nem csak akkor kell valakit elvinni vacsorázni, amikor eszébe jut vagy a te heted van. – szúrósan méregeti a srácot, én meg kicsinek és túl fáradtnak érzem magam a mostani civakodáshoz. Emily Camilot nézi továbbra is, az arc keménynek tűnik. – Nem szeretem, hogy csak játszol vele. – hűvösen szólal fel, erre pedig már én is felállok.
- Najó, srácok, köszi azt, hogy féltetek de tudok vigyázni magamra. Nem kell nektek. Azért jöttem, hogy élvezzük a zenét és játszunk, Camilo meg a legjobb barátom, akár tetszik akár nem nektek. Szóval… elnyomhatjuk az utálatainkat vagy menjek haza? – húzom fel a szemöldökömet és úgy érzem magam, mint egy békebíró. Mélyet sóhajtok, majd visszaülök a helyemre és várom, hogy a többiek eldöntsék mit szeretnének.
Emily kiviharzik a garázsból, Dylan követi, de nem megyek utánuk. Nekik kell lenyugodniuk. Camilora nézek.
- Ne haragudj rájuk, én nem szoktam mindent elmondani nekik, de tudják… Kedvelnek, csak…

- Európa gyönyörű, merre mentek? – a válaszra, valamint arra, hogy Neith kívánságára reagáljak, már nincs időm, mielőtt robban a bomba. Lepillantok a fiúra, mikor a csuklóm köré fonja az ujjait, a fejemet ingatom és visszanézek Dylanre. Nem vagyok leülős hangulatomban.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, mikor Neith is megszólal, díjazom, hogy próbálja oltani a tüzet, de inkább csak olajat önt rá. Tényleg olyan csoda akkor, hogy néha nekem is meg kell ebből a helyzetből lépnem és olyanokkal tölteni az időmet, akiket nem vesz ez körül? Még ha én is generálom az egészet itt. Barátok vagy sem, semmi joguk nincs a torkomnak ugrani.
Farkasszemet nézek Emilyvel, állom a tekintetét, de semmit nem szólok neki. Nem vele van problémám, tőle jóval előbb fogadom a kritikát, mint Dylantől, amúgy is elég egy emberrel Neith kis köréből rosszban lennem. A lány legalább higgadtan közölte, amit gondol, és bár nagyon nagyon nem tetszik, hogy egyáltalán beleszól, többre értékelem, mint holmi gyerekes kötekedést.
Enyhe bűntudat fog el, hiszen valószínűleg nem fordult volna ez a próba gimnazista drámába, ha én nem vagyok itt, de egyből elsöpröm az érzést. Nem én gerjesztettem a feszültséget, az, hogy visszaszólok, már nem az én hibám. Egy kibaszott nyugodt napunk lehetne, de nem, mert Dylannek ugatnia kellett.
Elnézek utánuk, majd visszaülök Neith mellé, megfogom a kezét és megszorítom. Majdnem kicsúszik a számon, hogy észrevettem, hogy nem szokott mindent elmondani, de úgy döntök, az a következő veszekedésünk témája lesz. Most nem akarom, hogy még szarabbul érezze magát.
- Nem kell magyarázkodnod – simítom meg szabad kezemmel a karját. – Nem kell, hogy kedveljenek, a te barátaid, nem az enyémek. Én meg túlélem – mosolyodok el kissé. Megvannak a saját barátaim, és bár nem szeretem az érzést, hogy nem kedvel valaki, elviselhető. Ilyen az élet. – Mi is elmehetnénk Európába – próbálkozok feldobni a hangulatát, közben nem eresztem a kezét. – Maradjunk, akarsz velük beszélni? – eszem ágában sincs felajánlani, hogy ő marad én meg távozok, nem fogok behúzott füllel-farokkal eloldalagni, csak mert nem vagyok a többiek szíve csücske.

~   ★

- Hollandiában kezdünk és úgy megyünk lefelé, bejárva a környező országokat és végül Szicíliában pihenünk több napot majd visszajövünk. – Emily kedves nő, szeret minket és mindent megakar velünk osztani, néha úgy érzem mintha az anyám lenne a sajátom helyett. Néha előfordul, hogy egy-egy rosszabb napomon felhívom és átugrik hozzám a lakásba ahol beszélgetünk különböző dolgokról, elsírom bánatomat majd nálam alszik aztán minden megy tovább. De soha nem gondoltam volna, hogy megjegyzést tesz az érzéseimről a legjobb barátom előtt.
Kellemetlenül érzem magam a kialakult szituációban és habár tudom mennyire igazuk van a banda tagoknak mégsem tudok fájdalmat okozni annak a srácnak akit asszem, hogy szeretek. Dylan már az első perctől kezdve kiakar velem kezdeni, de nem akarok belemenni semmibe és nem volt joga beleavatkozni a dolgokba.
Csalódottan fújtatok miután befejeződik ez a dráma, túl gyengének érzem magamat ahhoz, hogy ajtót csapkodjak vagy tányért törjek, mint ahogyan szoktam. Most valahogy takarékon égek, a testem máshol használja az energiákat. Úgy süllyedek vissza a székembe, mintha ezer éves öregember lennék aki elment a macskájának kaját adni és vissza. Mikor Camilo visszaül mellém és megfogja a kezemet akkor próbálom minél több ideig nézni az összekulcsolt ujjainkat. Beleégetem az emlékezetembe.
-Kedvelnek csak… Emily kissé olyan mintha az anyám lenne. Nem akar rosszat. Nem gondoltam, hogy így fog alakulni. – elhúzom a szám csalódottan és továbbra is kezeinket nézem. Ötletére felkapom a fejemet, arcát nézem, szemeit, próbálok rájönni a motivációjára. – Elmehetünk majd, mostanában nem igazán hagyhatom el a várost... anyáék miatt. Várnak valami fontos csomagot. – próbálom hihetően hazudni neki, pedig nincs semmilyen csomag, csak a kezelés miatt nem mehetek el ezért goyrsan el is engedem a kezét és felállok a helyemről. Kinyújtóztatom az elgémberedett tagjaimat.
- Maradjunk, kimegyek beszélek Emilyvel és Dylannel a dolgokról, hogy elsimítsam utána meg zenélni fogunk még egy kicsit, ha jól megy. Megvársz itt? Könnyebb lenne. Sietek. – megállok előtte és lehajolva adok egy puszit a homlokára, majd ha beleegyezett akkor kimegyek a garázs előtt cigizőkhöz. Forrnak a dühtől, Emily már szép szavakat is elkezdett használni nem tetszését kifejezve.
Mikor meglát akkor csak megrázza a fejét és összefonja a karjait maga előtt. Én pedig próbálkozom, beszélek hozzájuk és csak beszélek. Megkérem, hogy ne legyenek annyira kemények a sráccal, mert fontos nekem. Ahogyan a próba is, és olyan 5-10 perces nógatás után a nő már a nyakamban van és bocsánatot kér, utána bemegy. Dylan még mindig méregetve néz, rázza a fejét.
- Sokkal jobbat érdemelsz, Neith. Talán nem engem, de őt sem. – mélyet sóhajt, én közelebb lépek hozzá. Közöttünk kevés a hely, de nem lépek el előle a szemébe akarok nézni amennyire csak lehet. Folytatja. – Tudod hol találsz, ha végre beadod a derekad. – felemeli a kezét, megpuszilja két ujját és az ajkaimra tapasztja. Megrázom a fejemet, majd mielőtt bármit is mondhatnék otthagy és bemegy a többiek után.
Mély levegőt veszek majd én is visszatérek hozzájuk, Emily már a pódiumon áll egy mosollyal arcán. Valószínűleg míg kint voltam addig bocsánatot kért Camtől is. Mielőtt felmennék a helyemre megállok a kanapén lévő srác előtt és suttogva kérdezem.
- Elnézést kért?

Neith megviselt. Nem tudom, mitől, mit csinált, merre járt és kivel, de tudom, hogy nem csak ettől a kis összekapástól néz ki úgy, ahogy, sőt. Meglehetősen nyugodtan viselte a dolgot, ez nem rá vall, ő szokott a leghangosabb lenni és a legjobban kiakadni, és kétlem, hogy valami jóga guruhoz jár mostanában, ahol megtalálta a belső békét és most viták és ajtócsapkodások helyett otthon meditál. Valami nem klappol.
- Legalább van egy anyád – pozitívumnak szántam, de kimondva már kicsit megbántam. Nem feltétlen hiszek abban, hogy muszáj a szülők jelenléte a boldog gyerek-és tinédzserkorhoz, a felnőtt léthez meg főleg, de azért néha szükséges. Az én anyámmal szerencsém van, kedves, pörgős nő, aki képes az érzelmei kimutatására, apámmal ellentétben és bár nem szoktam hozzá fordulni semmivel, tudom, hogy megtehetném.
Felvont szemöldökkel, „ezt most nem kamuztad be komolyan” arccal nézek Neithre, szeretném felhívni a figyelmet rá, mekkorát kamuzott itt most, de úgy döntök, inkább csak picit sarokba szorítom.
- Úgyis pár napon belül megjön, nem? 2020-ban élünk… amúgy is, a bejárónő nem tudja átvenni, mi van benne, lopott festmények? - nézek fel rá mosolyogva, igyekszem játszani a szerepemet. Ha hülyének néz, hát úgy is fogok viselkedni.
- Jól van – egyezek bele halk sóhajjal és belesüppedek a kanapéba. Nincs kedvem tovább nézni Dylan képét, de nem vagyok hajlandó elmenni, ha nekem itt kell maradnom, akkor neki is néznie kell a pofámat, amit egyértelműen nem szívlel. Egy percig csak ülök és a telefonomat nyomkodom, aztán elönt a felismerés, lefagyok. Lezárom a telefont és tekintetem a képernyőről Neith táskájára emelem, egyből elönt az adrenalin.
Hevesen dobog a szívem és ideges vagyok, mert tudom, hogy ha lebukok, akkor még szarabb képet festek magamról. De kit érdekel? Tudnom kell. Közelebb csúszok a kanapén, a széléhez húzom a táskát, folyton hátrapillantgatok a vállam felett, miközben kicipzározom. Lefagyok, nem arra számítottam, hogy majd narancssárga műanyagdobozkákat találok majd tablettákkal benne, meg egy félbe hajtott papírt. Már majdnem szétnyitom, hogy beleolvassak, mikor lépteket hallok, gyorsan felrántom a cipzárt és a telefonomért nyúlok, próbálok minél kevésbé gyanúsnak tűnni és remélem, hogy az egész testemet megfeszítő feszültséget Emily letudja majd az előbbi kis jelenetnek.
Neki sokkal könnyebben megy a bocsánatkérés, mint nekem, én biztosan nem tettem volna meg a helyében. Még őszintének is tűnik, elintézem egy nem történt semmivel és egy mosollyal, Dylanra futólag nézek csak, szívem szerint megfojtanám egy tenyérnyi vízben.
Megnyugtató mosollyal bólintok Neithre, legalábbis megpróbálok mosolyogni, megvárom, míg újból zenélni kezdjenek, hogy a gondolataimba merüljek.
Mégis milyen gyógyszerek vannak a táskájában? Elképzelni nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy összefüggésben van azzal, mennyire furcsa. Valami történt az alatt a másfél hónap alatt, amíg kerültem, de nem jut semmi az eszembe. Gyógyszerfüggő lett? De akkor nem így nézne ki, nem? Újból az öngyilkosságra terelődnek a gondolataim, összeszorul a gyomrom a gondolattól, hogy esetleg begyógyszerezné magát; lesz miről beszélgetnünk, ha kettesben leszünk. Remélem nem gondolta, hogy nem járok utána ennek az egésznek. Előttem nincsenek titkai.
Észre sem veszem, hogy abbamarad a zene, sőt talán hozzám is szólt már Neith, az érintése zökkent csak ki az aggodalmas gondolatmenetemből.
- Mehetünk? – állok fel a kanapéról, remélem nem kérdezett semmit, mert kurvára nem tudnék válaszolni rá. Birtokló mozdulattal ölelem át a vállát, eszem ágában nincs most már elengedni, Dylan szokja csak a gondolatot, hogy nagyon is létezik. – Hol akarsz vacsorázni? – fogalmam sincs, hol tudnám kifaggatni a gyógyszerekről a táskájában, de eszem ágában sincs elengedni válaszok nélkül. Csak tudnám a módját, hogyan hozzam fel újabb veszekedés nélkül.

~   ★

- Ha már az igazi többre tartja a bort, mint engem? Igazad lehet. – az anyám érdekes egy nő. Azt mondja családcentrikus de rengetegszer választotta a bort és a szőlőt, a különböző borászatokat és azok működtetőit az én rovásomra. Emlékszem még valamikor általánosban anyák napjára azért nem jött el, mert beadta a derekát az egyik régóta vadászott kliense és végre megvehette a földjét. Szerintem ezért nem osztottam még meg vele a betegségemet, mert úgy is tudom, hogy nem érdekelné annyira, hogy otthagyjon mindent de azért foglalkozna velem és számon kérne minden egyes alkalommal. Arra pedig rohadtul nincs szükségem. Egyedül fogom kibírni a kemót és ha úgy kell, akkor a végén feldobom a lábamat.
- Ha elmondanám mit rendeltünk akkor meg kéne hogy öljelek. Elvileg Mexikóból jön és anya megkért, hogy én vegyem át ne Matilda. Elvileg egy két hét és megjön, ha minden jól megy. – vagy hónapokig fogok hazudni a csomag érkezéséről, mert nem tudom meddig fog tartani a kezelés. Első körben 8 hónapot állapított meg a doki de a felénél fogunk tesztet csinálni, hogy megnézzük használ e. Addig csak kihúzom majd az egész kirándulás dolgot, meg talán takarékra is test Camilo ahogyan ismerem Őt. Még két hetet kell lebukás nélkül eltöltenem és utána úgyis rám fog unni, megy majd valaki más karjaiba én meg megpukkadok a féltékenységtől.
Hamar sikerül elsimítanom a dolgokat a kintlévőkkel, tudom, hogy még sokáig bennük lesz az ellenérzés és emiatt ridegen fognak nézni a legjobb barátomra, de nekem az is elég, ha nem veszekednek. Ha lenne erőm biztosan beszálltam volna, egy két szebbnél szebb szóval illettem volna őket és melegebbre küldtem volna, de most nem akartam. Nem csak, hogy nem akartam de az összes porcikám azon volt, hogy túléljem a mai napot is. Már most érzem, hogy a holnapi napom szar lesz, ráadásul csütörtök, amit azt jelentené, hogy Camiloval töltöm az estét, de lehet lemondom. Igen, az lesz a legjobb, ha lemondom.
Miután mindenki megnyugszik valamennyire újból nekiállunk játszani, most mindenki a hangszerén és a zenén keresztül éli ki a haragját, másképp hangzunk, de mégis tökéletesen játszunk el mindent, amit terveztünk mára. Mikor egy órával később lejövök a hátam csupa víz, felsőt kéne cserélnem de akkor le kéne vetkőznöm és látnák a tapaszt a kezemen azt pedig nem akarom, így csak a törölközővel törlöm át a hajamat, a tarkómat majd elsüllyesztem. Kortyolok egyet a maradék kólámból, majd megérintem Camilo vállát, ezzel kizökkentem állapotából.
- Persze, jól vagy? – mosolyodom el, majd engedem, hogy körém tegye a kezét. Szorosan simulok hozzá és felkapom a táskámat a földről, vállamon átvetem. – Csumi csajok, majd csörögjetek. – köszönök el a többiektől, Dylan azért is rávág egyet a fenekemre ahogyan elmegyünk mellettük amire én csak sziszegek egyet. A többiek röhögnek. Bajom lesz még emiatt a gyerek miatt. – Megkívántam a sushit, elmenjünk a Nobuba? Vagy ha akarsz feljöhetsz az én lakásomba és házhoz rendelhetünk. De előtte… - megállok egy másodpercre és ha ő is így tesz akkor apró csókot lehelek ajkaira, hálám jeléül amiért kibírta ezt az egész hercehurcát a többiekkel. – Kösz, hogy eljöttél. Sokat jelent. – főleg így, hogy nem tudhatom meddig lesz még erre alkalmunk.

- Ah ne már, most már tudnom kell… - igyekszem minél mélyebbre rejteni, mennyire mérges vagyok rá, amiért egy ennyire átlátszó kamuval próbál beetetni. Vagy azt hiszi, hogy sokkal jobban hazudik, mint ahogy valójában, vagy azt, hogy most jöttem le a falvédőről és nagyon nem tetszik. Erre rájön az egész hányingeres sztori, meg hogy nem fest úgy, mint egy életerőtől kicsattanó huszonegy éves, aki társkereső appokon keres kúrópajtit, mert nem bírja a nadrágjában tartani. Szeretném megrángatni, vagy hideg vízzel leönteni, hátha akkor vallani fog, de nem most és főleg nem itt.
- Igen, minden oké – bólintok, pedig nagyon nem oké minden, semmi nem oké, a legjobb barátom gyógyszerek tömegét cipeli a táskájában, meg hazudozik mexikói titkos csomagokról, meg rosszul van és nekem nem, hogy nem szól róla, még titkolózik is.
Majdnem megállok, hogy visszaadjam a baráti kis paskolást Dylan arcának, de sikerül kontrollálnom magam. Nem mindegy az nekem, mit csinál, amíg Neith velem távozik és az én kezem fogja? Egyébként sincs sok jogom féltékenykedni, de nagyon jól tudják, hogy tulajdonképpen néha majdnem együtt vagyunk, nem csak a haverja vagyok.
- Mi lenne, ha felmennénk hozzád? – csapok le az ötletre, minél előbb kettesben akarok vele lenni, zárt ajtók mögött. Fő célom, hogy kifaggassam, de azért más indítékok is felélednek bennem, amint a lakást említi, minél előbb meg akarom magamat is nyugtatni vele, hogy teljesen mindegy, hogy az a gyökér rácsap a seggére, ha velem szexel.
Kíváncsian nézek rá, mikor megáll, a csók nyomán elmosolyodok, legalább ennyit kapok a kedves barátai elviseléséért. Azzal még nincs is baj, hogy zenélni nézzem őket, ügyesek és szeretem, mikor Neith zenél, mert teljesen felvillanyozza, de a többiek…
- Tudom – túrok finoman a hajába és magamhoz húzom egy hosszabb csókra. A múltkori veszekedésünk óta különös késztetést érzek rá, hogy ne csak a lakáson belül érjek minél többet hozzá, valószínűleg nagyban rájátszik, hogy azt akarom, mindenki, aki csak láthatja, lássa, és meg se forduljon a fejükben, hogy esetleg szabad préda lenne.
- Na menjünk – nyitom ki az ajtót neki, kivételes esetek, hogy a saját autómmal jöttem, amit általában a városon kívüli utakra tartogatok. New Yorkban sokkal jobb egy über hátuljában ülni és a telefont nyomkodni, míg a sofőr idegesíti magát a forgalmon.
Míg vezetek, nem nagyon szólalok meg, néha a combján pihentetem a kezem, gondolataimba merülök. Nem tudom, hogyan hozhatnám fel ezt a gyógyszer és hazugság témát anélkül, hogy megint összevesznénk, magamba kiindulva sarokba szorítva érzi majd magát, és olyankor a legjobb védekezés a támadás. Én legalábbis ezt tenném, és vannak dolgok, amikben igencsak hasonlítunk. Szóval valami óvatosabb megközelítés kéne, mondjuk kiborítani a táskáját, vagy legalább belenézni, de abból megint veszekedés lesz és… bárhogyan nézem, veszekedni fogunk.
- Szeretem nézni, ahogy gitározol – dobom le magam mellé a nappaliban a kanapéra, közelebb hajolok, hogy én is lássam a telefonján a választékot. Nem szólok bele, mit válogat, az étlapról arcára téved a tekintetem. Mi a faszt nem mondasz el…
Csörren a telefonom, előhalászom a zsebemből, mikor kiírja Arnaud nevét, majdnem káromkodok egyet, kinyomom és ledobom magam mellé a telefont. Párszor beszéltünk a bál óta, de jelenleg eszemben sem volt folytatni a dolgot. Szép volt, jó volt, egy alkalom nem alkalom, meg sem történt.

~   ★

Ha eddig nem is voltam jó a hazudozásban most legalább van alkalmam gyakorolni. Tisztában vagyok azzal, hogy nem megy valami fényesen és átláthatnak az emberek a szitámon de eddig még senki nem kérdőjelezett meg úgyhogy sikernek könyvelem el, hiszen nem mondhatom el az igazságot Camilonak. Nem állhatok elé és mondhatom azt, hogy amúgy a testem ki akar csinálni és ha nem az akkor a trutyi amit kapok fog eltenni lábalól. Egyszerűen nem vagyok az a típus, én élvezem az életet, iszok, füvezek, felszedek srácokat és megdugom vagy éppenséggel ők engem. Ilyen egyszerű minden, néha bejárok suliba is azért de annyira nem érdekel a dolog.
- Akkor menjünk fel hozzám, viszont ne lepődj meg a kupin. – most nem jut hirtelen az eszembe, hogy elpakoltam e mindent gyógyszeres dobozt a helyére. De valószínűleg igen mert nem akarom, hogy Matilda meglássa őket és leadja a drótot anyámnak. A vasárnap esti megvadulásomat is sikeresen eltakarítottam így tiszta terepnek tűnik… Így legalább alkalmunk nyílhat másként is levezetni a feszültséget. – Ha jól emlékszem van otthon whisky, ihatunk ha szeretnél. – bár nem tudom mennyire lenne tanácsos az én állapotomban, de neki kelleni fog a mai nap után.
Direkt nem nyújtom el a csókunkat, ez amolyan baráti szájra puszi részemről mégis az egész testem kívánja a folytatást, a repetát, mert minden ellenére kurva jó párost alkotunk testileg és talán érzelmileg is tudnánk, ha engedne a kísértésnek. Mégis mikor magához húz, erősebben szorít és keze végig siklik a hajamban megáll bennem a levegő és a fentiekhez fohászkodok. Félek attól, hogy lassan elkezdődik az egyik legismertebb mellékhatás, a haj és szőrzet hullása, és akkor nem tudom kimagyarázni. Alig bírok a csókra figyelni mégis próbálom élvezni, vagy legalábbis résztvevőnek tűnni. Mikor elhúzódik simogatás céljával húzom végig kezemet az övén, ami az előbb még a hajamat szántotta, és amikor nem érzek benne hajcsomót megnyugszom.
A szívem még akkor is hevesen kalapál mikor már az autójában ülünk és hazafelé gurulunk, néha amikor a kezét megérzem akkor rásimítok sajátommal meg mosolygok, de amúgy a fejemet az ablaknak döntöm és úgy nézek kifelé. Ha most egy videóklipben lennék akkor eső is lenne, meg minden szürke és fekete színekben pompázna. Talán sírnék is. Ahogyan megérkezünk ledobom a táskámat az ajtó mellé majd egyenesen belevetem magam a kanapéba és kaját rendelek.
- Akkor sushi lesz, mindent is rendelek. – mondom neki mikor hozzám bújik a zöld puhaságon, fejemet neki döntöm majd befejezem a rendelést. – Majd egyszer gitározok neked itthon is, oké? Vagy megtanítalak. – adok egy csókot ajkaira és már kérdezném, hogy mit akarna csinálni mikor megszólal a telefonja. Felhúzott szemöldökkel nézek rá amikor eldobja a mobilját. – Felveheted ám a telefont, nyugodtan beszélhetsz vele. – közlöm, közben elhatározom, hogy megnézem instán milyen Arnaud nevüket követ.
- Megyek, felveszek valami sokkal kényelmesebbet. Te kérsz valamit? Addig szolgáld ki magad, a hűtőben van a pia. – mondom neki, és már megyek is be a szobámba, hogy megszabaduljak a szűkszárú nadrágomtól és a pulcsitól. Előhúzok egy rövidnadrágot, megigazítom a tapaszt a bal kezemen majd felhúzok egy vékonyabb hosszúujjút, ami az izmaimat kiemeli de az alkaromnál nem tapad annyira rám, hogy bármi is látszódjon. A hűtőben a whisky legalul van, étel is található benne meg néhány rózsaszín lötyi amit meg kell innom reggelente, mielőtt kimennék viszont lecsekkolom a srácot és észreveszem, hogy rengeteg képét lájkolta be. Felmegy bennem a pompa. – Hallom valaki nagyon elakar érni téged… - megyek vissza hozzá és ahogy hallom a rezgő telefonját megjegyzem neki. Nem szabad felhúznom magam, így előveszem a cigipapíromat és a tölteléket hozzá, a fűszeresebből is teszek bele, hadd üssem ki magam ma estére.
-A holnapi estét áttehetnénk péntekre? Nem tudok elmenni, találkoznom kell a nagyapámmal.

- Szerintem akkor lepődnék meg, ha nem lenne kupi – tessék, egy pont, miért nem működne köztünk az a bizonyos dolog, amire Neith annyira kibaszottul vágyok. Megfojtanám a saját kupijában, ha elég ledobált szennyest összegyűjtene, csak szépen belenyomnám az arcát. Nála más, nála aztán akkora kupit tart, amekkorát akar, de ha én is ott laknék… furcsa lenne együtt lakni vele. Vagy bárkivel, valakit ilyen szinten beengedni a privát szférámba ami az enyém és csakis az enyém.
- Jó – bólintok rá, fontolgatom a következő szavakat, de végül kiengedem. – Csak aztán nehogy megint annyira másnapos legyél – minden erőmet a színészkedésbe fektetem, egyelőre remélem, hogy ha túlzottan elhiszi, hogy hiszek neki, a lelkiismerete elmondatja majd, mit rejteget előlem.
- Tudom, de nem akarok most senkivel beszélni – újabb csókkal terelem a témát, mielőtt elkezdünk megint valami olyanon lovagolni, ami úgyis csattan a végén. – Inkább te gitározz nekem, az jobb – mielőtt a nyakához hajolhatnék, hogy oda is csókot nyomjak, feláll a kanapéról, ha jól tippelek, máris kattog az előző hívásomon.
- Egyelőre megvagyok – nézek el utána, terveim szerint úgyis hamarosan már a zuhany alatt leszünk, kisimultabb arccal és nyugodtabb kedélyekkel, majd akkor átveszek egy melegítőt. Míg ő öltözködik, kiveszem magamnak a whiskyt, Sherlock Holmesként pásztázom át a polcokat, a homlokom ráncolom a rágógumi színű löttyökre, elraktározom az agyamba. Erre rá kell keresnem, amint lesz szabad öt percem és nem bukok le, nem szokása ilyeneket inni. Neki is töltök ki egy pohárral.
- Hm? – nézek rá, először nem is értem, mit akar, csak a sokadik rezgésre jut el a fülemig a telefonom hangja. Jobb lesz minél előbb kinyomozni Neith kis titkát, különben be fogok kattanni. – Az lehet – dobom le magam a kanapéra, leteszem elé a poharat, amit neki szántam, a sajátomba beleiszok. Kezembe veszem a telefont és hosszan nyomom, míg ki nem kapcsol, nincs most ehhez kedvem és biztos igaz, hogy nem fogok most Arnauddal telefonálgatni.
Már-már hitetlenkedve nézek rá, mikor a holnapi, jól megszokott csütörtök esténket lemondja, egy akkora bullshit indokkal, ami be se fér a lakásba. Most már tényleg nagyon, nagyon mérges vagyok rá, szeretném leüvölteni a fejét, mégis miféle beteges játékot játszik itt ezzel a rengeteg hazugsággal, amit pár nap alatt összeszedett, de visszafogom magam, inkább lehúzom a whiskym.
- Üdvözlöm a papát – morgom, elveszem a poharat, amit az előbb letettem és annak a tartalmát is lehúzom. Nagyon férfiasan köhögnöm kell, a hirtelen lehúzott, nagyobb adag alkohol égeti a torkom, felállok és elmegyek még egyért. Lecsapom a poharat a pultra, megint megtöltöm és iszok, most már csak egy nagyobb kortyot, hagyok későbbre is. Most komolyan képes volt ezt mondani? Atya úr isten.
Nem szeretnék többet beszélgetni, célirányosan megyek vissza a kanapéhoz, feltérdelek és újabb, a kintinél jóval erőszakosabb csókot nyomok Neith szájára, egyik kezemmel a vállára támaszkodok és a kanapé háttámlájának nyomom, másikkal kiszedem a kezéből a cigit, amit éppen elszívni készült és jóval arrébb teszem. Reménykedek benne, hogy le tudom vezetni a bennem felgyülemlett feszültséget, mert különben üvölteni fogok; abban is, hogy nem rak ki éjszakára valami idióta indokkal, mert én bizony itt akarok aludni és körbeszaglászni a lakásban.
Gyűlölöm, ha titkolózik valaki, főleg, ha előttem titkolózik, főleg, ha a legjobb barátom az, akinek ez egyáltalán nem szokása és nem fogom tűrni. Ha magától nem beszél, majd felforgatom a hazugságait, amíg igazságra nem bukkanok. Újabb csók közben az ölébe mászok, mielőtt elszabadulna, szabad kezem végigsiklik az oldalán, szeretnék bele is bokszolni, de visszafogom magam.

~   ★

- Nagyon vicces kedvedben vagy Escarcega. – öltöm ki rá a nyelvemet boldogan, a vezetéknevén hívva amit tudom hogy nem igazán kedvel. Sok mindent mondhatok Camre a bogarastól kezdve a flúgoson át de egy biztos, hogy nála jobb személyt számomra keresve se találnék, ezért sem értem miért áll ennyire ellen a sorsunknak. De el kell fogadnom a döntését még akkor se ha nem tetszik nekem, nem kérte ki a véleményemet ahogyan én sem a kemóról.
- Milyen másnaposság? Ja… tényleg, a múlthéten. Megpróbálok nemet mondani a második pohárra. – hirtelen megy ki a fejemből milyen másnaposságra gondol de eszembe jut és csak reménykedem, hogy nem keltek gyanút benne. Eddig minden tökéletesen működik. A szüleim azt hiszik makk egészséges vagyok és még mindig eljárok edzeni heti hatszor, Camelo sem liheg a nyakamban kérdésekkel az egészségemet illetően így sínen vagyok. Lélek pacsi saját magamnak. – Ha fontos akkor nyugodtan, nem akarok zavarni. – vállat vonok, majd mielőtt elvonulhatnék megszabadulni a kórházi cuccaimtól még kapok egy csókot, kicsit meghúzom az alsó ajkát mielőtt elválnánk. – Meglátom mit tehetek majd az ügy érdekében, szivi. – még nyomok egyet ajkaira, majd a szobám négy fala közé bújok.
Régen nem érdekelt, hogy ha valaki meglát meztelenül, sőt a legjobb barátom előtt rendszeresen meztelenkedtem vagy öltöztem át, most mégis elvonulok. Így legalább békésen tudom elintézni magamat, megnézem, hogy fogytam-e a nagy tükörben majd a mérlegre is ráállok, az asztalomnál lévő füzetbe pedig felírom az aktuális súlyomat. Másfél kilóval kevesebb.
Mikor visszaérek és a zörgő telefont hallom megjelenik bennem a zöld szemű kis szörnyeteg, szeretnék rákérdezni de ma már volt minden, most már csak enni, inni, egy jó cigit elszívni és szeretkezni szeretnék. Majd egy hosszat aludni mielőtt holnap kurva szarul leszek. Figyelem a mozdulatait, ahogyan ingerülten nyomja a gombokat és némítja el mára a telefonját. Hm. Érdekes.
- Átadom, biztosan örülni fog neki. – bólintok aprót és elsüllyedek a kanapé karjai között, én még nem kortyoltam bele az italomba, várom, hogy rávegyen a szentlélek de most minden figyelmemet a tekerésre fordítom. – Ne haragudj miatta, próbáltam más időpontra átrakatni de nem jó, holnap lesz itt. Beszélni akar velem, fontos elvileg. – vállat vonok, a köhögésre viszont hátra kapom a fejemet, kérdőn nézem majd azt ahogyan lecsapja az enyémet is. Köpni nyelni nem tudok, ahogyan felkel és újabb adagot tölt ki magának.
Már épp kérdőre akarnám vonni, hogy most nekem mit is kéne innom mikor olyan elánnal jön irányomba, hogy csak pislogok. Agresszívan nyomja ajkait az enyémhez ez pedig egy apró nyögést hoz ki belőlem, mohón csókolok vissza miközben engedem, hogy hátra nyomjon a támlához és kivegye a cigit a kezemből. Átengedem teljesen magamat a közelségének, hogy itt van és velem van, nem gondol másra és nem is akar mást. Én is csak Őt akarom. Kezeimmel teste minden porcikáját simítom, amikor pedig az ölembe ül érzem ahogyan a nadrágom elkezd szűkké válni. Nagyot nyelek, elhúzom a fejemet, hogy újból levegőt kapjak mikor megérzem kezeit a felsőm alatt újból megtámadom ajkait, nyelvemet áttolom hozzá és lágy táncba hívogatom sajátját. Szabad kezeimmel az ingét kezdem el szépen lassan kigombolni, tudom mennyire igényes erre.
- Milyen tüzes vagy ma este… - szólalok meg nehezen két csók között.

Kis híján felhorkanok azon, hogy szegény szenilis barátom már el is felejtette az utolsó másnapját; biztosan nem volt annyira nagyon borzasztó, hogy emlékezetes maradjon. Nem teszem, beleteszem ezt a horkantást is a kis üvegbe, amibe az összes kis kamujára szánt igazi reakciómat tárolom, és nehezen, de a kupakot is rácsavarom. Még pár ilyen és akkora lesz a nyomás, hogy felrobban az egész a picsába.
- Most nincs az a telefon, amit felvennék – valóban nincs, a mai napra elegem van az emberekből, még egy kicsit Hazudós Herold pajtásomból is, de még mindig jobb, mint a családom vagy a barátai.
Annak pedig még jobban örülni fog a papa, ha pénteken megcsörgetem, hogy érzi magát és milyen volt látni a kis unokáját tegnap este. Nagyon szeretném, legalább megbizonyosodnék róla, hogy nem én kezdek bekattanni és beképzelni, hogy minden, amit Neith kitalál, hazugság, de azt hiszem, ezt azért nem tehetem meg. Szerintem egész életemben kettőszáz mondatot beszéltem az öreggel, és akkor túlzok, most meg felhívom? Áh.
- És szerinted mi lehet az? – faggatózok, ha már holnap találkozik a papával, aki biztosan fontosat akar mondani neki, beszélgessünk róla. Felettébb kíváncsi vagyok, és minden szótól ingerültebb, csak remélem, hogy kellően palástolom a dolgot.
Megkönnyebbülten merülök bele a csókunkba, átadom magam annak a mélyről jövő, állatias vágynak, ami elnémítja a gondolatokat és engedi, hogy az itt és mostban létezzek. Csendet akarok a fejemben, nem bírok több hazugságot mára Neith szájából, csak felejtsük el ezt az egész mait a francba és csináljuk azt, ami mindig beválik.
Már az izgalommal hozott, mikor meghoztam a döntést az este alakulásáról, Kenneth csókjai és érintése nyomán pedig úgy érzem, az összes vér az agyamból lefelé áramlik. Amint az utolsó gombot is kigombolta, leveszem az inget és a kanapé másik felére dobom, mellkasomra húzom a kezét, érezni akarom az ujjait a bőrömön, mindenütt.
- Hiányoztál – nem hazudok, ez így van, ámen, de nem is a teljes igazat mondom el. Pontosan azért vagyok ennyire heves, mert mérges vagyok rá azért, amit annyira átlátszóan művel és most így akarom levezetni rajta a dühömet. De jó lesz a hiányoztál is.
Felállok az öléből, kapkodva csatolom ki az övem és lerugdalom a gatyámat, már nem mászok vissza, lába közé térdelek és feltolom a felsőjét, a hasára nyomok csókokat. Térdétől simítom felfelé a lábát, benyúlok a rövidnadrágja alá, combja belső felén siklik felfele a tenyerem és végre elnémulnak a gondolataim és semmi más nincs a fejemben, csak az, mennyire imádok hozzáérni, mennyire izgat és mennyire kibaszottul imádom a testét.
Alsójával együtt húzom le róla a sortot, feljebb hajolok egy csókért, közben ujjaim férfiasságára tévednek, a csók után a szám is csatlakozik. Hagyom, had élvezze, elvégre megérdemli a sok szar után, amit én is műveltem, percek múlva mászok vissza rá. Ennyi legyen elég, többet akarok.

~   ★

Lassan nem csak a hangulatváltozásaimnak, az evési szokásaimnak és a fogyásaimnak kell füzetet vezetnem, hanem a hazugságaimnak is. Miután bénán vágom ki magam a másnapos sztoriból az arcát fürkészem, kíváncsi vagyok arra, hogy feltétel nélkül elhiszi-e nekem vagy feltűnik valami, de semmi. Megnyugszom.
- Ezt örömmel hallom. – elmosolyodom, nem sokszor adódnak ilyen kellemes estéink egymás mellett. Főleg nem az utóbbi időben, mert vagy messziről elkerült kedves barátom vagy én nem értem úgy igazán rá, akár testileg vagy lelkileg. De ma este az övé vagyok, minden porcikám irányába rúg és most az egész betegséges dolgom nem fog bekavarni. Ma jó estém lesz, kiengedhetem a fáradt gőzt.
Annyira nem vagyok otthon a hazugságok terén, hogy a nagyapám jött egyedül kifogásnak a számra, pedig ő most olyan messze van innen, ahogyan emberileg lehetséges. Ha jól emlékszem Japánban van valami fontos találkozója ami miatt apa helyettesíti Svájcban. Mindegy. Felhívni úgy sem fogja.
- Gondolom a konzulátussal kapcsolatos, de lehet tévedek és csak hiányzok neki. Majd felhívlak. – nem fogom, a holnapi napomat az ágyam mellett egy tállal a kezemben fogom tölteni miközben a szívek szállodáját fogom folyamatosan pörgetni annyira rosszul leszek. Valamiért Rory és Lorelai Gilmore megnyugtat. Fura.
A feltámadott féltékenység egyszeriben alszik ki bennem, ahogyan megérzem Camilo ajkait enyémen. Perzselnek az érintései és érzem, ahogy belülről is kezdek egyre forróbbá válni. Hirtelen már melegnek érzem a felsőmet, a nadrágom is szorít és mindenem azt kiabálja, hogy szeressem a srácot. Már nem gondolok Arnaudra, vagy a próbán történtekre, most csak Ő fontos nekem. Rá koncentrálok teljes egészében. Megnyalom az alsó ajkamat mikor az összes gombot kiszabadítva meglátom kidolgozott felsőtestét, ujjaimmal végig sétálok a felületen, közben lélegzet visszatartottan figyelem. Megbolondulok érte.
- Te is nekem. – sziszegem fogaim között, és szeretném odahúzni magamhoz, belemélyeszteni ujjaimat a tarkójába majd csókolgatni ameddig csak tudom. Mikor leszáll rólam lehunyt pilláimat felnyitom és a vetkőzést nézem. A teljes testemen átfut a hideg, ahogyan letérdel elém, bizsereg mindenem és érzem, ahogyan egyre kisebb és szorosabb lesz a nadrágom. Míg érintését élvezem, ahogy hívogatóan halad felfelé combomon lekapom magamról a felsőt és immáron én is félmeztelenül, majd egy egyszerű mozdulattal már teljes Ádám kosztümben ülök előtte. Ahogyan megérzem forró ajkait a férfiasságomon kiengedek egy mélyről feltörő nyögést, fejemet hátra döntöm és átadom magamat az élvezeteknek. Jobb kezemmel a hajába túrok és jobban rányomom fejét. Nagyot nyelek, de még mielőtt más is történhetne újból ajkaimnál találkozunk. Szépen lesimítok gerincre vonalán majd egy ügyes mozdulattal fordítok helyzetünkön, hogy Ő legyen alól én pedig felette. Adok egy csókot neki, majd apró puszikkal haladok lefelé, elidőzve és megbélyegezve a nyakát, majd a nyelvemmel nyalok végig boxerének vonaláig, óvatosan harapok a gyengéd bőrébe majd húzom le róla az egyetlen fehérneműt, ami elválaszt minket. Először kezemmel kezdem el kényeztetni, majd áttérek más használatára is. Mielőtt elmenne, elhúzódok tőle és ugyanazon az útvonalon haladok vissza ajkaihoz, ágyékomat övéhez érintem és hozzá dörzsölöm magamat, homlokomat övének döntöm úgy nyögök ajkai közé. Utána felállok, megfogom a kezét és behúzom a hálószobám irányába néha egy egy csókot lopva tőle. Az éjjeli szekrényemben óvszer is van.
- Akarsz felől lenni? – kérdezem kapkodva a levegőt, majd az ágyra nyomom, felé kerekedek.

Viszonzom a mosolyát és egy pillanatra olyan, mintha minden a régi lenne, jóval régebbi, sok-sok, rengeteg és még annál is több hónappal ezelőtti, mikor még nem lebegett köztünk a nem beteljesülő kapcsolat kívánsága. Akkoriban még sokkal kevesebbet veszekedtünk; ezért nem tartom továbbra sem jó ötletek, hogy együtt legyünk. Mi van, ha az tovább fokozná ezt az egészet?
- Mhm, jól van – bólintok, minden figyelmemre szükségem van ahhoz, hogy ne forgassam meg a szemem. Persze, a nagyapa csakis holnap este ér rá, hogy a konzulátusról beszélgessen vele. Semmi köze a gyógyszeres dobozokhoz, meg a „másnaphoz”, meg semmihez, csak pont véletlenül összejött az egész.
Alig bírok egy helyben ülni, míg ő jelenleg ráérősnek tűnően halad lefele a felsőtestemen. Jóleső sóhaj szakad fel a mellkasomból érintése nyomán, tarkójára csúsztatom a kezem, de végül hagyom a saját tempójában ügyködni, ujjam nyakára, vállára siklanak. Végre semmi más nincs a fejemben a jelen pillanaton kívül, már szinte el is felejtettem, mit vált ki belőlem ő, mennyire vágyok rá akárhány alkalom után is és milyen könnyen tudna percek alatt a felhők fölé repíteni.
Vigyorogva követem a szobájába, szabad kezemmel megsimítom a hátát, fenekére markolok. Alig bírom ki azt a pár lépést, folytatni akarom, szünetek nélkül, még ha muszáj is az a fél perc.
- Mhm – húzom magamhoz hosszú csókra, oldalát, hátát simogatom, aztán kinyúlok a szekrényéhez, kihúzom a fiókot és kutatok a sötétben, közben Neith nyakát csókolgatom, finoman megszívom, megharapom, vállára is áttérek. Annyira jó újra érezni a bőre illatát, az ő illatát, magamon érezni meztelen testét, örülök, hogy nem az étterembe vezetett az utunk. Magam mellé dobom a síkosítót, míg a kotont felhúzom.
Tovább csókolózunk, ujjaim végigvándorolnak Kenneth hátán, fenekén, először ujjammal hatolok belé, nyakába temetem az arcom és magamba szívom az egész pillanatot. Erre akarok emlékezni, nem minden más faszságra.
Míg bírok magammal, húzom a dolgot, aztán fordítok a helyzetünkön, újból megcsókolom, végre belé hatolok. Halkan nyögök, minden egyes mozdulattal egyre jobb és jobb lesz, úgy érzem magam, mint aki az elmúlt másfél hónapban nem is szexelt. Neith combjába markolok, közelebb szorítom magamhoz, átadom magam a rám törő, egyre erőteljesebb hullámoknak és nem hagyom abba, míg a csúcsra nem jutok.
Felnyögök, kapkodva veszem a levegőt, előre dőlök, nyakába temetem az arcom és kapkodom a levegőt, hosszú pillanatokig nem mozdulok meg, csak élvezem az érzést, ami elönti minden porcikámat, talpamtól a fejem búbjáig. Úgy érzem magam, mint aki nem is ebben a világban van, hanem valahol sokkal jobb helyen, ahol az ilyen jó dolgok történnek, lebegek. Hagyok időt magamnak megélni a pillanatot, mielőtt hátrébb húzódok, lehúzom magamról az óvszert és egészen óvatosan arrébb rakom, lejjebb csusszanok. Most Kennethen a sor, hogy kiengedje azt a bizonyos gőzt.

~   ★

Nem akarok már a nagyapámról a kettőnk között lévő dolgokról vagy másról beszélni. A szavak már elfogytak a jelenlegi helyzetünkben, és most a testnek kell beszélnie. Tetőtől talpig akarom, hogy az enyém legyen és élvezzük egymás érintését, és ezt most úgy látszik megkapom.
Szeretem kínozni az alattam fekvőket azzal, hogy a helyzethez képest lassabban végzem a dolgom, ezzel fokozom az izgalmakat. Lágyan beleharapok a bőrébe mikor leérek a bizonyos részéhez, majd úgy mozgatom rajta fejemet, hogy soha többé nem gondolkodik el máson. Nem fog lecserélni, most nem hagyom. Minden percet értékessé akarok tenni, ezért csinálom a dolgokat úgy, ahogyan tudom, hogy szereti az egész szobát betöltő hangok pedig arra adnak következtetést, hogy teljes testében élvezi. Ez pedig boldoggá tesz.
Jelenleg nem érzek semmit a szétfeszítő vágyon kivűl és azon, hogy szeretem. Igen. Borzasztóan és visszafordíthatatlanul. Vonzódok hozzá mióta az eszemet tudom és az, hogy most itt nyög alattam elönt egyfajta büszkeséggel. Ajkam alig érnek hozzá izzó bőréhez úgy simítok rajta végig majd percekkel később már a hálószoba feketesége vesz minket körül. Édes ajkait kóstolgatom és átadom az irányítást neki. Rá bízom magam, alatta fekszem kiszolgáltatottan és édes nöygések hagyják el ajkaimat, mindet az ő közelsége vált ki belőlem. Megdöntöm nyakamat, hogy jobban férjen hozzám, majd ajkait falom bőszen és érzem, ahogyan kezei vándorolnak testemen. Amikor megérzem ujját intimebb részemen a nyakába harapok, ami átvált egy hangosabb morgásba mikor férfiassága veszi át a helyet. Belülről majdnem szétszakadó érzés fog el, de élvezem, kibaszottul.
Vele együtt mozgok és nem félek hallatni a hangomat, akarom, hogy tudja mennyire sokat jelent számomra. Kezemmel karjában kapaszkodok úgy segítem elő, hogy felérjen a csúcsra. Mikor ez megtörténik lágy csókokat nyomok kezére, és várom, hogy rendbe szedje magát. Szívem szerint én nem használnék óvszert, de tőle megkövetelem mert sokkal több partnere volt és van, mint nekem. Mégis felgörgetem, húzok kettő rajta és felé kerekedek. Újból lecsapok ajkaira miközben teljes testét simogatom különös tekintettel az érzékeny részeire, először ujjammal, majd miután megfelelőnek érzem teljes hosszammal csusszanok belé. Szorosan fogom a csípőjét és mozgatom, hogy nekem megfelelő tempóban olvadjunk össze. Nem bírom sokáig, sokkal hamarabb elmegyek de ez azért van mert már rendesen kivagyok. A csúcs elérésekor a nyakába harapok majd csókot hintek rá és hozzányomom izzad, meleg bőrömet. Csókot követelek, oldalát simogatom bal, leragasztott kezemmel, jobbom segítségével pedig megszabadulok a védekezéstől. Szája sarkába puszilok, apró köröket rajzolok mellkasára majd szemébe nézve kimondok valamit amit lehet nem kéne.
- Szeretlek Camilo. – hangom halk mégis megtölti a zajtalan szobát. Szemeim elkerekednek, hirtelen nem értem miért mondtam ezt ki, de szerencsémre nem sok időm van gondolkodni rajta, mert az a kapucsengő zaja megzavar minket. Felkapcsolom a hangulatvilágítást és keresek egy tiszta alsót, majd kimegyek, hogy beengedjem az ételfutárt. Miért mondtam neki, hogy szeretem?

Imádom, ha Kenneth nyög; eszméletlenül izgat, minél jobban élvezi, annál jobban élvezem.
- Imádok veled dugni – suttogom a sötétbe két nyögés között, ha választanom kellene valakit, egyetlen embert, akivel életem végéig dughatok, az ő lenne. A többiek mások, ők pontosan annyira jók, hogy kiengedjem a feszkót és kész, de ha erőlködök, sem tudnék olyant mondani, akivel a szex felért arra a szintre, mint vele. Vagy szuperképességeket hordoz ott, ahol a nap soha nem süt, vagy valami más fekete mágia áll a háttérben, mindegy is, a lényeg, hogy imádom, más, mint a többi és hihetetlenül nagyokat tudok vele élvezni.
Az elkövetkező pillanatok mindegyike annyira kellett már, annyira hiányzott és annyira jólesik, hogy hirtelen nem is értem, miért töltöttem ennyi időt távol tőle. Elhessegetem a gondolatot és megélem a pillanatot, elégedetten mosolyodok el, mikor ő is végez, lehunyom a szemem és élvezem a közelségét, hallani vélem a szívverését a szoba csendjében.
Nyugalom fog el, ahogyan lelassulnak az események, régen voltam már ennyire relaxált, mint most, Neith mellett fekve. Oldalát cirógatom, csípőcsontjára téved a kezem, majd vissza bordáihoz, hátára, hasára, lassan, most már ráérősen.
Nem tudom, melyikünk szeme kerekebb és nagyobb a meglepettségtől, de hogy bennem még a vér is megfagy, azt bátran ki merem jelenteni. Ebben az egyben biztos vagyok, semmi másban nem, eltátom a szám, megáll a szívem és forogni kezd velem a szoba. Csak akkor térek magamhoz, mikor már egyedül vagyok a szobában, elengedem a testem, mert most annyi erő sincs bennem, hogy megtartsam, tenyerembe temetem az arcom és becsukom a szemem, hátha elmenekülhetek a sötétbe.
Most mi van?
Fogalmam nincs, mit kellene csinálnom és ha most megkérdeznék, milyen szuperképességet szeretnék, gondolkodás nélkül a teleportálás mellett döntenék. Tessék, itt van a jel, amire vártam már hosszú, hosszú ideje, többet nyom az összes negatív dolognál a kis belső mérlegemben, és eldönti abba a bizonyos irányba, amit Kenneth is már nagyon régóta emleget. Mégsem vagyok biztos benne, továbbra sem, hogy az a mi irányunk, és tényleg jó döntés-e.
Mérlegeljünk.
Pozitívumok:
Már-már nevetséges féltékenységi rohamot kaptam Kenneth miatt az elmúlt héten kétszer;
Imádok vele szexelni;
Kiskorom óta ismerem;
Az előbb közölte velem, hogy szeret, és valami azt súgja, nem barátilag értette;
Boldogabbá tesz, mint akárki az életemben.
Negatívumok:
Megvan az esélye, hogy szakítunk;
Annak is, hogy kapcsolatként nem működik a dolog;
Valaki kicserélte az elmúlt hónapban egy másik Kennethre, aki majdnem olyan, mint a régi, csak minden harmadik mondata hazugság.
Ráveszem magam, hogy felkeljek az ágyból, letörlöm magam és kölcsönveszek egy alsógatyát a szekrényéből, valamint egy rövidujjút is, kimegyek a hálószobából, mielőtt már kínosan sokáig bent maradnék.
Amint szembe találom vele magam, megtorpanok, pár pillanatig csak nézek rá, magamra kell szólnom, mielőtt elviselhetetlenné válik a helyzet. Közelebb megyek hozzá, mintha a magabiztosság kiszállt volna a mozdulataimból, és úgy viselkedek, ahogyan egy legjobb barátnak viselkednie kell és illik. Magamhoz húzom és mindkét karom köré fonom, finoman szorítom pár hosszú másodpercig.
Kiengedem végül az ölelésből és végigsimítok a karján, míg az ujjaim valami furcsán ismerős felületre nem érnek. Megállítom a kezem és lepillantok rá, majd kérdőn vissza Kenneth szemébe.
- Miért van leragasztva a karod?

~   ★

Szavai hallattán elmosolyodok, ajkai sarkába puszilok majd a szemébe nézve, tisztán, őszintén mondom neki azt, hogy én is ugyanannyira imádok vele együtt hancúrozni.
- Többször kéne összebújnunk. Nem? – az ötletem nem új keletű, már régóta mondogatom neki de jelenleg nem arra gondolok, hogy váljunk exkluzív partnerekké mert tudom, hogy az egy veszett ügy. És már nincs energiám ezzel is foglalkozni. Szeretek vele együtt lenni, beszélgetni meg nagyon sokat marhulni, szeretem, ahogyan kimondja nevemet és néha megdorgál ha rossz fát teszek a tűzre. Szeretem, ahogy rám néz és megcsókol, szeretem vele a szexet de még sem vagyunk együtt. Ezt el kell fogadnom bár minden egyes sejtem belebetegszik jobban a fájdalomtól, a tudattól, hogy sosem lehet teljesen az enyém.
Bármennyire is idilli ez a mostani pillanat, ahogyan egymás karjaiban pihegünk a szex után, ahogyan simogatjuk egymás meztelen testét és nem foglalkozunk a körülöttünk rohanó csúnya világgal sikerül mindent egy másodperc alatt elrontanom. Mintha megfagyna a levegő úgy érzem kényelmetlenül magamat miután kimondom azt az sz betűs szót, ami nem a szex. Sokkal rosszabb. Nagyokat pislogok az irányába, hátha kapok valamiféle reakciót de amikor érzem a helyzet kínosságát szerencsémre megment a csengő. Úgy kapom össze magamat és hagyom magára a szobámban, mint még sose talán.
- Balfasz. – morgom az orrom alatt, majd kiállok az ajtóba és várom egy szál alsóban a futárt, aki kikerekedett szemekkel néz rajtam végig. Csak megrázom a fejemet amolyan álmodik a nyomor stílusban, majd adok borravalót és becsukom mögöttem az ajtót. A szobám irányába pillantok és hirtelen nem tudom, hogy most szóljak-e vagy nem vagy nem éhes már. Megérteném ha elment volna az étvágya. Lassan sétálok oda a hatalmas zacskóval a pulthoz és míg egyedül vagyok az esti gyógyszereim után nyúlok, víz nélkül nyelem le a 6 pirulát majd elkezdem szétszedni a kaját elemeire.
- Isteni illata van a sushinak. És mindent hoztak, a kedvencedből meg nagyon sokat rendeltem. – kiabálom úgy a szoba irányába, hogy meghallja. Úgy viselkedek mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha sem a szeretlek szó és a betegségem sem lebegne a levegőben. Még azt is elfelejtem, hogy a bal kezem le van ragasztva és most közszemlére teszem. – Minden rendben van Cami? – nézek fel rá, ahogyan a lépések elhalkulnak. Utána mégis mosoly ül ki arcomra ahogyan odajön hozzám és átölel. Jól esik, a szívem pedig majd ki ugrik a helyéről amiért most közeledik. Tudom, hogy nem olyan mint egy szerelmi vallomás, de tőle már ez is elég. Csak ne menjen el. Az idillt a hülye tapasz rontja el, mikor érzem kezét lesimítani enyémen kezd visszatérni minden, ahogyan pedig eléri egyből felszalad a pulzusom és valami hazugságon töröm a fejem. Nem mondhatom el az igazságot.
- Öhm… - elhúzódok tőle, kellemetlenül túrok bele a hajamba és nem keresem a tekintetét. Közben fogaskerekeim válaszon dolgoznak serényen. – Tudom mit fogsz mondani, és tudd, hogy nem akartam titokban tartani előtted de nem akartam kioktatást. – kezdek bele, majd nagyot nyelek. A drogozás nem olyan rossz az igazsághoz képest, nem? – Drogozok.

Finom csókot lehelek az ajkaira egyetértésem jeléül, nem vagyok hajlandó szavakkal is beismerni, hogy igaza van, mert az azt jelentené, hogy mindvégig igaza volt, és akkor hogy néz már ki az eddigi tiltakozásom? Mégis, most itt mellette olyan, mintha hazaértem volna egy hosszú, távoli útról, bár magamnak is nagyon nehezen ismerem be, és nem is igazán értem, mi változott, mi engedte ennyire szabadon az elmémbe fúródni a pozitív érzéseket.
Elönt a bűntudat, amiért semmit nem mondtam Kenneth hirtelen és igencsak váratlan megnyilvánulására (ami egyébként egyáltalán nem váratlan, mert erre már igen régóta számíthattam volna és azt hiszem, mind a ketten tudtuk, hogy egy szép napon majd kicsúszik a száján, és jobban tudnom kellett volna reagálnom), de mégis mit mondtam volna?
Egyértelmű, azt, hogy én is, de még a gondolatától is akkora csomó gyűlik a torkomba, hogy nem bírok tőle megszólalni, sőt, úgy érzem, megfulladok. Ha kimondom, akkor olyan védtelen leszek, mint már régen voltam, mert akkor beismerem magamnak is teljesen, és akkor már valósabb lesz annak is a veszélye, hogy elveszítem, és azt nem tudom elképzelni. Mióta vannak emlékeim, létezett Neith és Cam, és nem vagyok hajlandó kockáztatni azt, hogy egyszer csak Kenneth, meg Camilo legyen belőle, és nélkül.
Szinte érezni a levegőben maradt feszültséget, miközben beszél hozzám, mégis megmosolyogtat, mikor közli, hogy a kedvencemből alaposan berendelt. Ki más csinál ilyet? Az, hogy hozzám szól, jó jel, fogalmam nem volt róla, hogy hogyan fog ezután a kis vallomás után viselkedni, amire még választ sem adtam. Megkönnyebbülök.
- Persze – veszem rá magam és mikor találkozik a pillantásom, rá mosolygok, nem tudom őt vagy magamat nyugtatom ezzel inkább. Tényleg minden rendben van, Cami? Kérdezi egy gúnyos kis hang, a belső monológom, a legnagyobb ellenségem. Elhessegetem, hiszen sokkal fontosabb téma töri meg a nyugodtnak ígérkező esténket.
Várakozóan nézek rá, próbálok a szemébe nézni, de nem megy. Talán már le is lepleztem a kis vagy nagy titkát, amit rejteget előlem múlt csütörtök óta? Idegesen fújom ki a levegőt, összefonom a karom a mellkasomon, már a bevezetésből tudom, hogy ki fogok akadni, bármi is legyen az.
- Hogy mit csinálsz? – nem létezik a világon még egy ember, akivel ennyit vitatkoznék. Nem is értem, hogy bírok Kennethel ennyit vitázni, ha másról lenne szó, az összes vitánk nem is létezne, mert mielőtt kitörtének, szépen felvenném a cipőm, meg a dzsekim és kilépnék az ajtón. Vele valamiért mégis belekavarodok, vagy én kezdem, pedig nem rám vall. – A kurva életbe Kenneth – nevetek az idegtől, a fejemet ingatom és széttárom a karom. – Ezt mégis hogy a faszba gondoltad, normális vagy? – újból elkap a kényszer, hogy megrángassam, de meg is pofoznám szívem szerint. A hajamba markolok, elsétálok tőle jópár lépéssel, majd vissza, aztán el megint, vissza. – Ennyire az alját? Szurkálod magad, ez most komoly? Egyáltalán felfogod, hogy mi a faszt csinálsz? – csak jön és jön belőlem, most sokkal mérgesebb vagyok, mint amiatt a szaros app miatt.
Tudja jól, hogy a fű miatt nem szóltam; egy-két alkalommal, különleges alkalommal még a kokaint sem tettem tiltólistára, de ennyire legalja drogok, amiket úgy szurkál magába, mint valami koszos csöves?
- Mégis honnan jött ez az oltári ötlet, ha? – lépek közelebb hozzá megint, hitetlenkedve nézek rá. – És itt titkolózol előttem? Hát kurva jó vagy.

~   ★

Legszívesebben elbújnék a világ szeme elől, összeszedném minden cuccomat és elmennék messzire ahol senki nem ismer és ahol eltölthetem még a maradék napjaimat teljes nyugalomban. Ha a leukémia nem akarta teljesen elvenni az életemet, akkor az a tény, hogy szerelmet vallottam valakinek aki már régóta a szívem csücske és ő nem mondta vissza nem fog elvinni, akkor kibaszott halhatatlan vagyok. Ez pedig nem jó, mert a szégyennel kell együtt élnem.
Nem vártam arra, hogy visszamondja vagy hatalmas monológgal elkezdi ecsetelni mennyire fontos vagyok számára, pedig megjegyzem igenis megérdemelném, mert tudom, hogy nehezen tud ilyeneket. De egy szót sem nyögött ki ezzel pedig az őrületbe tud kergetni, mintha figyelmen kívül hagyna vagy rosszabb, nem érdekelné és tényleg csak kihasznál akkor amikor szüksége van rám. Óh, ha tudná mennyire szükségem lenne most rá, hogy mellettem legyen úgy igazán és nyomja belém az erőt. De nem mondom el.
- Alig várom, hogy telezabáljam magam. Utána mehet a következő menet. – kacsintok rá, bár megbántott vagyok és kellemetlenül érzem magam a történtek miatt nem viselkedek furán, magamhoz képest természetesen. Megtartom a pár méter távolságot, meg leszek az neki akire szüksége van az adott pillanatban de el kell engednem a vágyamat, a reményemet arról, hogy egyszer lehet valami más is. Valami jobb.
Gyorsan kattogtak a fogaskerekek a fejemben, és habár itt lett volna a tökéletes alkalom arra, hogy bevalljam végre az igazságot mégsem teszem. A droggal könnyebben megbarátkozik az ember, mert akkor van kit hibáztatni hiszen az áldozat gyakran magának csinálja a rosszat, de az én esetemben nem. Alsó ajkamat kezdem el rágcsálni idegességem kialakulása végett és nézem az előttem állót. Tajtékzik. Pedig az igazságot sem tudja.
- Jól hallottad. – megnyalom a szám szélét, közben úgy érzem magam mint egy kisgyerek, akit elkaptak valami csínytevés közepén és most leszidják. Mindig próbálok jót cselekedni, megkímélni az embereket az igazi fájdalomtól és erre ezt kapom? Az idegességet, kioktatást? Akár el is mondhatnám az igazságot, de akkor több kérdés merülne fel ez pedig jobb így. – Miért ne lennék normális? Muszáj volt valami másba temetkeznem, a többi már nem használt. – próbálom a lehető legjobban hozni a sértődött srác szerepét, ártatlanul tárom szét a karjaimat és nézek irányába. Most mit tegyek? Hazudok és még többet hazudok. – Mitől másabb ez mint a fű? Igen, veszélyesebb de rohadtul van pénzem arra, hogy sterilen csináljam. És kurvára jól esik. – sziszegem a fogaim között, és hatalmas bűntudat telepedik rám amiért nem az igazat osztottam meg Camiloval. Ezért még pokolra kerülök, ha eddig nem oda akartak volna száműzni halálom után.
- Tudod honnan jött a kibaszott ötlet? Ahonnan a szájbakúrt Grindr! Ott találkoztam valakivel aki segített szerezni dolgokat. Amúgy meg mit érdekel? Az elmúlt másfél hónapban leszartad, hogy mit csináltam ne most kezdj el atyáskodni felettem. Nem vagyunk együtt! – csattanok fel igazságtalanul. Szeretnék közelebb menni hozzá, de nem fogok. Megint veszekszünk egy hülyeség miatt. – Jobb lett volna, ha elmondom? Akkor is így reagálod le… Nem fogok leszokni róla, ezt most kijelentem. Valamibe bele kell halnom, nem igaz? – veszélyes játék. Közben bekapok egy kikészített sushit, bár érzem nem fogunk ma már nagyon enni. – Most haragszol?

Mosolyogva mérem végig, bár fogalmam sincs, menni fog-e az a következő menet, mert semmi máson nem tudok kattogni, mint azon, hogy szerelmet vallott és én nem tudom, mit mondjak rá. Annál rosszabb, hogy minél több perc telik el, annál rosszabb lesz, tudom, hogy ő is kattog rajta. A legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy én is téged, egy részem szeretné kimondani, de minden alkalommal, amikor megpróbálnám, olyan, mintha elvágták volna a hangszálaimat.
- Azért, mert megölöd magad? – fakadok ki újból, nem bírok megállni egy helyben, mert majd szétvet az ideg a gondolattól, hogy valaki, aki ennyire fontos nekem, éppen tönkreteszi az életét. – Huszonegy éves vagy, fel sem fogod mit művelsz magaddal, azt se tudod, mit beszélsz! – újabb kifakadás, mikor azzal jön, hogy a többi drog nem használt. Mi az, hogy nem használt? BULLSHIT.
- Jól esik? Jól esik tönkretenni az életedet? Tudod, hogy ennek mi lesz a vége? – nem tudok mit kezdeni a karjaimmal, idegességemben sokkal jobban integetek velük, miközben beszélek. Szeretném berángatni a fürdőbe és hidegzuhany alá állítani, mint valami rossz gyereket, hogy magához térjen, vagy magamat, hogy felébredjek ebből a bizarrul valóságnak tűnő rémálomból, de egyelőre nem vetemedek még erre.
Amikor nekiáll ecsetelni, honnan érezte az indíttatást, lefagyok, leállok a kis monológommal, leengedem a karom és csak nézek rá, nem hiszem el, amit hallok és valami egészen furcsa érzés formálódik a gyomromban. Hatalmas, jéghideg góc, nem is a gyomromban van, a mellkasomban, szépen nő és egyre csak terjed, és szinte érzem, hogy fáj.
Ha van valami, amivel rátehette volna az i-re a pontot, az az ünnepélyes bejelentése, hogy nem tervez leszokni a dologról. Úgy érzem, egy fogaskerék kattan egyet az agyamban, valami változik, olyan hideg önt el, ami lefagyasztja a maradék idegességem és már semmi mást nem érzek, csak csalódottságot. Szomorú vagyok, és csalódott.
Nem válaszolok a kérdésére, a kanapéhoz megyek és felrángatom a földön hagyott nadrágomat. Szeretném megállítani magam a mozdulatsorban, mégis felhúzom a sliccem, becsatolom az övem és felszedem a telefonomat, zsebre vágom. Szeretnék mondani valamit, de úgy érzem, semmi erőm tovább vitázni, ha Kenneth így áll az életéhez; pontosan ezért vonakodtam az első alkalommal, mikor felhozta, hogy nekünk együtt kellene lennünk, és pontosan ezért nem mondtam ki azt a bizonyos szót az előbb a hálóban. Mert meg akartam ettől az érzéstől védeni magam.
Kerülöm a pillantását, borzalmasan érzem magam azért, mert éppen távozni készülök, de ha itt maradok, megfulladok. Ez történik, ha valaki iránt érzel valamit, ezt akartam elkerülni, és tessék, nem sikerült. Az ajtóban egy pillanatra megállok, szeretnék odavágni hozzá valamit, mondjuk azt, hogy nem haragszom, csak csalódott vagyok, de nem bírok megszólalni.
Bárhogyan is tiltakozik, én megyek, ki a lifthez, le az épületből az utcára, és semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy ez nem történhet meg és mégis pont az orrom előtt történik, és én nem csinálok semmit, hogy megakadályozzam, de mégis mit tehetnék? Elveszem tőle magamat, mert nem vagyok hajlandó nézni, hogy a legjobb barátom, akit szeretek, megöli magát.

~   ★

Hihetetlen milyen hamar tud változni a hangulat kettőnk között. Azt hittem ma már megvoltak a veszekedés adagunk, hogy most már csak élvezzük egymás társaságát, eszünk egy keveset talán még videójátékot is játszunk aztán újból egymásnak esünk. De nem. Helyette a légkör az előbbi szeretlek szó után is tudott romlani, olyan hideg, mintha egy jégverembe lennénk és tudom, hogy megint mindent én baszok el.
- Nem ölök meg magam! – csattanok én is, bár tudom, hogy mindez hazugság, ha nyugodtan viselkednék akkor biztosan feltűnne neki és tovább kérdezősködne, inkább haragudjon, de az igazságot nem mondom el neki. – Persze, mert én sose tudhatom mit beszélek vagy mit akarok a saját életemmel csinálni Camilo! Fiatal vagyok, kísérletezgetek. – ha már a szexualitásommal nem tettem, elég korán leesett nekem, hogy nem a nőkhöz vonzódok és igen hamar jártam is utána majd vallottam be a szüleimnek, akik egész jól fogadták.
- Miért kell már egyből vészmadárkodni? Nem fogom tönkre tenni az életemet, de ha mégis akkor sem lenne rohadtul hozzá semmi közöd. Nem vagy az anyám vagy az apám, és ez most igenis kell nekem. – sziszegem a fogaim között olyan meggyőzően, hogy ha nem ismerném magamat akkor is elhinném. Csodálkozom rajta, hogy Camilo is ilyen könnyen vette be a hazugságomat, hiszen, ha más valaki nem is de Ő mindennél jobban ismer, minden mozdulatomat, néha már a nézésemből is tudja mire gondolok és most mégsem vágja le, hogy mi is az igazi helyzet.
Szeretnék mondani még valamit vagy előjönni az igazsággal, de már nyakig úszok a kakiban ahhoz, hogy kitálaljak így nincs más lehetőség csak megyek tovább a lavinával és megeszem azt, amit főztem. Én nem érzek semmit a mardosó bűntudaton és a mellékhatásokon kívül, amik remek időpontban akarnak jelentkezni. Érzem, ahogyan az izmaim megadják magukat és nem tudnak megfeszülten állni, figyelni az események kimenetelét ezért elernyednek, testtartásom immáron nem magabiztosságtól vagy állhatatottságtól átitatott, hanem fáradt, görnyedté válik. A fekete márvány pultra támaszkodom és megszorítom a szélét, minden felgyülemlett idegességemet próbálom odavezérelni így valamennyire elhalkul a doboló fülem is. A pulzusom az egekbe, majd, ha lesz alkalmam mindenképp szeretnék egy lázcsillapítót is bevenni, de nem most, majd, ha elalszik. Ekkor viszont a nagy kapkodásra leszek figyelmes, tekintetemet felkapom az ételről és hitetlenkedve nézem, ahogyan öltözködik.
- Most komolyan itt hagysz? Ahelyett, hogy megbeszélnénk inkább szeded a sátorfádat? – ez most kibaszottul fáj, hiába én vagyok a hazug disznó Ő az, aki inkább elmenekül mintsem megbeszéljük ezt vagy próbáljunk valami közös nevezőre jutni. Talán jobb így, talán tényleg nem kéne tovább egymás társaságát keresnünk. – Tudod mit Camilo? Menj is, rohadtul elegem van ebből a helyzetből. Nem akarlak soha többé látni. – kiáltom neki ingerülten, mikor az ajtóban áll hozzávágom a kabátját is meg a kocsikulcsát, hogy vissza se jöjjön többé. Arcom feszült, barátságtalan és minden erőmre szükségem van, hogy odasétáljak az ajtóhoz és az arcába vágjam. – Menj a francba. – köszönök el tőle, majd kulcsra zárom és nekidőlök az ajtónak, fejemet a térdemre hajtom majd átengedem magam mindennek. Sírás jön, majd a rosszullét minden fázisa.
- Legyen már vége. – suttogom és most mindenre értem.