Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon.
Amikor az ember egy új országba, vagy adott esetben egy új kontinensre költözik, szerintem mindig eszébe jut, hogy az előző alkalommal milyen is volt. Mi mindenről és mindenkiről kellett akkor lemondani, pont úgy ahogyan a mostani alkalommal is. Talán pont ezért is jutott eszembe, hogy vajon mi lehet Zeno-val. Kíváncsi voltam, hogyan alakult az élete, vajon merre lehet most, van e már családja. Úgyhogy néhány, még mindig Olaszországban élő barátomtól és rokonomtól kértem egy kis segítséget ez ügyben. Akik igazán segítőkészek voltak és egész hamar kiderítették a számomra azt az elég meglepő tényt, hogy Zeno jó pár éve itt él az államokban. Ha pedig egész pontos akarok lenni akkor New York, Manhattan részében. Ami azért is olyan meglepő mert egy ideje itt vagyok már, de még egyszer sem futottunk össze. Vagy talán annyit változtunk az évek folyamán, hogy nem ismertük meg egymást? Neeem az ki van zárva. Valaki olyat, aki a kislányos rajongásod tárgya volt, hiába változik, azt akkor sem felejted el. Úgyhogy a szabadnapomon a nyakamba vettem a Manhatten utcáit és elindultam, hogy felkeressem a „testvérem”. Végtére is attól, hogy nem úgy alakultak a dolgok ahogyan azt szerettük volna és reméltük, attól mi még jó testvérek voltunk, legalábbis ameddig tartott. A kellemes tavaszi időben fel sem tűnt, hogy mennyire gyorsan telik az idő. Már két órája sétáltam amikor végre megérkeztem arra a címre ahol elviekben lakik, de balszerencsémre nem volt otthon, amin mondjuk nem lepődöm meg túlzottan. Ebben a városban ki az aki otthon ül és várja a csodát. Viszont szerencsémre volt egy kedves idős hölgy rögtön a segítségemre sietett amikor elárultam, hogy kit és miért keresek. Úgyhogy további húsz perc séta után kikötöttem Jazz&Joe hangszerboltja előtt ahol ha minden igaz akkor végre meg fogom találni a régen nem látott testvérem. De vajon honnan fogom megismerni, ha mégis annyit változott? Talán ha olaszul beszélnék, akkor Ő lenne az aki tudna rá reagálni. Végtére is mekkora lehet annak az esélye, hogy ebben a parányi boltban olyan sokan tudjanak olaszul. Az ajtón belépve egy kedvesnek tűnő idős férfi állt elém, aki gyanítom Joe volt. Kíváncsi szemekkel méregetett majd végül előállt a farbával és nekem szegezte a kérdést amire számítottam. - Üdvözlöm a Jazz&Joe hangszerboltjában. Miben lehetek szolgálatára. – érdeklődött segítőkészen. - Buon pomeriggio! – mosolyogtam rá kedvesen, majd folytattam - In realtà, io sto cercando un uomo che parla italiano. – mondtam el egy kicsit a valóságból, ami remélem elég lesz ahhoz, hogy ide hívja Zeno-t. - Várjon csak egy kicsit, mindjárt kerítek valakit aki minden bizonnyal érti amit mond. – azzal eltűnt valahol hátul a hangszerek sokaságában. Nem kellett túl sokat várnom, hogy egy kócos hajú és ismerősarcvonásokkal rendelkező, tőlem úgy 20 centivel magasabb srác megálljon velem szemben és gyanakvóan méregessen.
"A testvér olyan, mint egy legjobb barát és egy családtag keveréke."
- Joe, legközelebb, ha lehet, próbálj meg olyan beszállítókat találni, akik időben ideérnek - fújtatok úgy, mint egy dühös nagymacska. Elméletileg a mai napon be sem kellett volna jönnöm és a heti egy szabadnapomat töltöttem volna, csak, hogy a zongora, amire már hónapok óta alkudozott Joe, nem hozták meg a kért időpontban. Helyette ma hozták ki és akármennyire is bizonygatja Joe, hogy bivaly ereje van, aligha tudna megküzdeni egy zongorával. Még én sem tudom pontosan mit kezdjek vele, pedig a kiszállító srácok várják, hogy neki álljunk, behúzzuk az üzletbe és aztán mehessenek a dolgukra. Körülbelül fél órát szenvedünk mire a helyére kerül a hangszer és a kiszállítók is elmennek. Joe úgy szemléli a monstrumot, mint valami tenger fenekéről felhozott, elveszett kincsesládát. - Majd meglátod, fiam, nem sokáig lesz ez velünk - simogatja és lapogatja meg a hangszer fényesre lakkozott tetejét. - Bánom is én meddig marad, amíg nem nekem kell foglalkozni vele. Joe felhorkan, mintha sértés érte volna. Nos, imádom a hangszereket, és nincs is bajom velük, de azért egy zongorát ide-oda rakosgatni, mikor mennyi helyre van szükség, nem egyszerű és nem is kellemes feladat. - Hátra megyek, átnézem a papírokat. Joe csak legyint, én pedig távozom, hogy minden papírt, köztük a számlát, garancia lapot is alaposan átnézzem. Joe még abban hisz, hogy a zenei élet szereplői sosem verik át egymást, hiszen egy azon nyelvet beszélnek. Régi vágású az öreg, ma már ez nem így működik. Én pedig nem szeretném, ha bárki is átvágná, csak mert annyira jóhiszemű. Meghallom a bejárati ajtó fölé szerelt kis idegesítő csengőt, érkezett egy vásárló. Joe dallamos hanglejtésű, kissé rekedt hangján üdvözli a belépőt. Visszafordítom teljes figyelmemet a papírokra, egész addig, amíg maga Joe nem jelenik meg az íróasztal mellett gondterhelten. - Zeno, egy csinos kis fiatal hölgy vár odakint. - Engem? - Nem kimondottan téged, de azt hiszem olasz a kis hölgy, egy kukkot se értettem a zagyválásból. Felnevetek és megveregetem az öreg vállát. - Mindjárt megyek és kiderítem mit akar. Joe azonnal megnyugszik, hogy lekerült a válláról a gond. Kilépek az irodának aligha mondható kicsiny helyiségből és szembe is találkozom azonnal a vásárlóval. Egy pillanat erejéig ismerősnek vélem. - Posso aiutarla, signora? Parli inglese? Bár ha beszélne, nyilván elmondta volna már ezt Joe-nak is, de a biztonság kedvéért rákérdezek, sosem tudni. - Mi chiamo Zeno, lavoro qui. Azt már nem teszem hozzá, hogy afféle mindenesként dolgozom, hol hangszert hangolok, hol karbantartok, hol cipekedem, pénztároskodom, könyvelek. Joe teljes mértékben megbízik bennem.
Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon.
Egy hatalmas mosoly terült el az arcomon amikor meghallottam Őt olaszul beszélni. Az ismerős arcvonásokhoz, immár egy ismerős hang is csatlakozott. Ez a hang valami olyan dolog volt ami szinte teljesen beleégett az agyamba. Még ha változott is egy kicsit az évek alatt, de nagyon is jól emlékszem amikor először meghallottam. Már akkor tudtam, hogy ezt többezer hang közül is képes lennék felismerni. De vajon Ő emlékszik rám? Emlékszik arra a csacska kislányra, aki akkor voltam? Kettőnk közül ugyanis azt hiszem én változtam többet és emiatt, talán fel sem ismer majd. Ki tudja, egy próbát mindenesetre megér. - Mint a vízfolyás. Talán néha egy kicsit többet is, mint kellene. – mosolyogtam egy picit szégyenlősebben, majd folytattam. - Legalábbis mindig ezt vágtad a fejemhez, minden alkalommal amikor nem hagytalak békén. – pillantottam az arcára, fürkészve minden rezdülését. Tisztán előttem van a kép amikor kislányként ott csüngtem rajta és folyamatosan csicseregtem neki. Egyszerűen be nem állt a szám, amivel minden bizonnyal tényleg az őrületbe kergettem Őt. Iszonyat amilyen ragacs voltam kicsiként. De fejlődőképességemet bizonyítja, hogy ezt is kinőttem, mint olyan sok más gyerekes hóbortomat. Bár a zene iránt és a hangszerek iránti szerelmem nem ilyen. Azt hiszem azt sosem fogom tudni kinőni és ez így is van jól, viszont ahogy elnézem ez az Ő esetében is így van. Annyi különbséggel, hogy ameddig Ő a gitározás nagy szerelmese volt én legfőképpen a zongora előtt ülve találtam rá önmagamra. Így aztán nem volt meglepő, hogy amint körbe néztem egyből kiszúrtam azt a gyönyörű zongorát. - Az ott egy Bösendorfer versenyzongora? Ugye szabad? – lelkendeztem, miközben meg sem várva a válaszát, elindultam a csodaszép hangszerhez. Olyan óvatosan futtattam végig az ujjaimat a felszínén, mintha csak attól bántódása eshetne, ha csak megérintem. Persze tudom, hogy ez nem így van, de akkor is. Az ember megpróbál arra vigyázni, amit nagyon szeret és félt. Ezért is reménykedtem benne, hogy Zeno nem bánja, ha jobban szemügyre veszem azt a fekete gyönyörűséget. - Tudod, már olyan régóta gondolkoztam rajta, hogy mi lehet veled. Most meg itt vagyok... – pillantottam hátra a testvéremre. Azt hiszem nyugodtan hívhatom így, hiszen ha nincsenek azok az átkozott megkötések, akkor mostanra már tényleg a testvérem lenne. - Te jó ég! Úgy festesz, mintha szellemet láttál volna bátyus. – nevettem el magam jókedvűen, miközben visszasétáltam Zeno-hoz és alig egy lépésnyire megállva mélyen a szemeibe néztem. Igazából fogalmam sincs arról, hogy lett e volna ennek jobb megoldása, vagy, hogy ha újra kellene csinálnom akkor másképpen csinálnám e, de azt hiszem ez már nem is számít. Itt vagyok, elmondtam amit szerettem volna, most már csak rajta áll a dolog. Meg azon, hogy miként reagál arra, hogy itt vagyok és újra részese akarok lenni az életének.
"A testvér olyan, mint egy legjobb barát és egy családtag keveréke."
Az anyanyelvem az, amit maradéktalanul magammal hurcoltam Olaszországból. Ezen kívül csak egy fél bőröndöm és az útlevelem volt, ami elkísért, a többi? Hát nem volt többi. Sosem rendelkeztem sok ingósággal, egy olyan valakinek, aki folyton máshol élt, nem lehetett egy komplett készlete. Csak a legszükségesebb dolgok jöttek velem mindig, ami általában pár váltás ruhából, tanszerekből és a későbbi, de örök gitáromból, amin megtanultam jól játszani. Kedves mosolyt villantok a lányra, de a szavaival, amint végül angolul teszi, teljesen összezavar. Ha csak szórakozni akart, arra pokolian nem vagyok vevő. - Tessék? - ráncolom a homlokom. Keresem a fényt az alagút végén, mert nem tudnám megmondani miféle játékot játszik. Kutatok a fejemben egy emlék után, hol találkozhattam már ezzel a lánnyal. Nyilvánvalóan már találkoztunk, különben nem utalgatni. De ezer százalék, hogy nem fektettem meg, általában kerülöm a hazai terepet. - Igen, pontosan az. Csak tessék - intek a zongora felé és közben tovább töröm a kemény koponyámat, hogy rájöjjek a lány kilétére. De érzem, hogy a nyelvem hegyén van a neve és pont ez benne a legidegesítőbb. És akkor beugrik, amint újra lejátszom a fejemben az iménti mondatát, az elsőt, amelyet angolul intézett hozzám, már tudom. - A Krisztusát! - nyögöm. - Ezt nem hiszem el! Kendra? - lépek hozzá közelebb. - Megnőttél - vigyorodom el és rákacsintok. A francba is! Sok helyen laktam gyerekként rövidebb, hosszabb ideig. Sok családnak volt már saját gyereke, mikor megérkeztem. De amikor tovább álltam, igyekeztem mindig kiverni a fejemből azokat a kölyköket, akikkel sikerült megkedvelnünk egymást. Hogy úgy mondja, kevésbé fájt felejteni. - Úgy is érzem magam, mint aki szellemet látott - dörzsölöm meg az arcom. - De hát hogyan...hogyan találtál rám? Keresett? Valahol belül a szívem mélyén sajogni kezd egy pont, nem gondoltam volna, hogy fontos vagyok a számára. Kislány volt még, egy hebehurgya kis kölyök, aki mint a ragtapasz úgy tapadt rám. Folyton azon voltam, hogy levakarjam magamról, de csak azért, mert imádtam a durcás képét, amikor lepattintottam. Megérintem az arcát és azt a picike, alig látható anyajegyet az orra hegyén, ami miatt már kölyökkorunkban is annyit sápítozott. - Tényleg te vagy az - vigyorgok tovább, mint a tejbetök. Hirtelen magamhoz húzom és szorosan a karjaimba zárom. Nem tudom hányadán állunk egymással, de jelen pillanatban nem túlzottan izgat a dolog. Amikor a családjához kerültem, a szülei tök kedvesen fogadtak és sosem erőltették rám, hogy a szüleimként tekintsek rájuk, sőt, azt sem kérték, hogy elfogadjam húgomnak a kislányukat. Egyszerűen csak azt akarták, hogy érezzem jól magam náluk. És jól is éreztem magam. Az összes ideiglenes családom közül, egyértelműen őket nem tudtam igazán elfelejteni. Elengedem végül és összeborzolom a haját. - Húgocskám, jó újra látni téged - lágyul el a tekintetem. - A szüleid is veled vannak? Vagy csak te jöttél? Valahol azért remélem, hogy a szülei sincsenek messze, sosem sikerült eléggé megköszönnöm az édesapjának, amiért a zenével adott nekem egy célt és kezdtem általa valamit az életemmel. - Egyébként, amint látod, hangszerekkel, zenével foglalkozom. Egyetemet végeztem, mint hangmérnök, azóta itt dolgozom és élvezem a munkámat. Persze eszemben sincs a másodállásomról is beszámolni. Ez pont nem egy olyan dolog, amit az ember a kishúga orrára köt. - De mesélj, hogy kerültél pont ide, Manhattenbe? Még tőle is piszok fura, hogy ennyire faggatózom, vagy nyíltan ennyi minden dől belőlem. Én, aki idegenekkel kapcsolatban zárkózottan kezdek. De hát a pokolba is! Kendra nem idegen, igaz, hogy az én emlékeimben egy szeleburdi kislány képe él, és ő már egy kész felnőtt nő...ettől azonban egy kishúg, kishúg marad.
Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon.
Iszonyat mód kellett magam türtőztetnem, hogy ne nevessem ki a reakciója miatt. Szinte tisztán látszott ahogy kattogtak a fogaskerekek a fejében. Mi tagadás rendesen megdolgoztattam ezzel a kis utalgatással. Főleg, hogy amióta nem találkoztunk mind a ketten eszméletlen sokat változtunk. Ahogy az zongorához értem egy pillanatig elfogott a vágy, hogy leüljek elé és elkezdjek zongorázni, de jelenleg nem ezért jöttem. Most első körben az volt a célom, hogy rátaláljak a testvéremre és felvegyük újra a kapcsolatot. Hiányzott és most, hogy szinte senkit nem ismerek ebben a nagyvárosban különösen hiányzik valaki olyannak a társasága akit a családom tagjának tartok. - Teljes életnagyságban. Azt hittem már nem is fogsz megismerni. – tettem csípőre a kezem és úgy csóváltam a fejem. Persze mindez csak a színjáték része volt. Hiszen legszívesebben a nyakába ugranék és úgy ölelném magamhoz. - Hááát ez egy igazán jó kérdés. Nem volt egyszerű, de megmozgattam egy-két szálat otthon és láss csodát most itt vagyok. – mosolyogtam rá lelkesen. Istenem, mennyit telefonálgattam és leveleztem a nagykövetséggel, meg az ismerőseimmel, hogy kiderítsem merre lehet ez a lüke. De végül sikerült és a legnagyobb meglepetés az volt amikor kiderült, hogy ennyire közel van hozzám. Végülis csak pár háztömb választ el egymástól és nem több száz kilométer. Emlékszem amikor kicsi voltam mindig úgy lógtam rajta, mint valami gyümölcs a fán. Ő pedig minden alkalommal lepattintott. Persze olyankor hisztis és durcás voltam, mint egy kislány akitől elvették a játékát. De mit tehettem volna. Most viszont már nem lesz olyan könnyű dolga, hiszen felnőttem és nálam kevés makacsabb embert hordott a föld a hátán. Az érintése a bőrömön, jóleső bizsergéssel töltötte el a testem. Persze nem olyan érzés volt mintha olyan értelemben érintett volna meg. De ennek ellenére jólesett és legszívesebben azonnal a nyakába vetettem volna magam. - Hát ki más lenne, Te buta. – mosolygok rá még mindig, majd úgy burkolózom bele az ölelésébe, mint egy vastag, meleg télikabátba szokás egy fagyos téli reggelen. Rosszalló pillantással jutalmazom a hajborzolásért. Ert már kiskoromban is rühelltem és ez azóta sem változott meg egy kicsit sem. De egye fene ezúttal elnézem neki, de csak az újra találkozásunk miatt és mert végre újra van egy bátyám. Mert nagyon remélem, hogy ez a helyzet. - Téged is jó látni Bozont! – cukkoltam játékosan - Ami azt illeti anya és apa, még mindig Angliában vannak. Viszont én elég sokáig szándékozom itt maradni. Ugyanis itt dolgozom a Metropolitan múzeumban. – jelentettem ki büszkén. Végtére is büszke lehetek rá, hogy ekkora megtiszteltetésben van részem, hogy ennyi nagyszerű emberrel dolgozhatom együtt egy ilyen csodás helyen. - Ahogy anya mondaná, egy sikeres ember lett belőled, annak ellenére, hogy milyen múltad volt. Gratulálok bátyus. Büszke vagyok rád. – nyomtam egy puszit az arcára Amióta csak beléptem ebbe a csodás, hangszerekkel teli kis boltba egyszerűen képtelen vagyok levakarni az arcomról a mosolyomat. Erről pedig csak is Ő és a közelsége tehet. Egészen fiatalok voltunk még amikor úgy hozta a sors, hogy el kellett szakadnunk egymástól, de igazán soha nem tudtam őt elfelejteni és, ha nagyon őszinte akarok lenni akkor nem is akartam őt elfelejteni. Ő volt az én nagy, okos és erős bátyám akiről mindig is csacsogtam a barátaimnak. Ő volt az akiről mindenki azt hitte csak a képzeletem szüleménye, de nem. Itt van, Ő az, hús és vér, pont mint én. - Reastaurátorként végeztem az egyetemen és az egyik professzoromnak van a múzeumban egy ismerőse. Ő ajánlott be és mivel megvoltak elégedve a munkáimmal, ezért idejöttem. Pár háztömbnyire lakom innen az egyik kolléganőmmel. – csicseregtem lelkesen és ekkor kellett rájönnöm, hogy ismételten szófosásom van. Mondjuk ez nem ritkaság nálam, főleg nem ha olyanokkal vagyok akiket kedvelek, szeretek.
"A testvér olyan, mint egy legjobb barát és egy családtag keveréke."
Titkolni se tudnám, hogy sokként ért a kishúgom felbukkanása. Én már megvoltam győződve róla, hogy réges-rég elfelejtett, hiszen csak egy kislány volt, amikor nekem muszáj volt kisétálnom a családja életéből. Én ugyan semmit sem felejtettem, nem is tudtam volna, az ő családja volt az egyetlen az összes befogadó közül, ahol úgy éreztem tényleg családtagként kezelnek vagy legalábbis nem valami púpként, aki után az állam fizet csak etessék és ruházzák. Náluk otthon éreztem magam, bármennyire is rövid ideig tartott is. Én sosem felejtettem el azt a rengeteg kedvességet, amit kaptam, de sosem ringattam magam hiú ábrándokba, hogy talán nekik is épp annyira fontos voltam, mint ők nekem. De ezek szerint Kendra-nak az voltam és ez megmelengeti a szívemet. - Már ne is haragudj, honnan is kellett volna felismerjelek, mikor utoljára láttalak azt hiszem még tejfogaid voltak - vigyorgok rá. Természetesen ez egy nagy túlzás, de igen, már egyikünk sem az a kiskölyök, aki az emlékeinkben él. Az idő telik mi pedig abban az ütemben változunk, folyton-folyvást. - Azt látom, hogy itt vagy, de még így is egészen képtelennek érzem, hogy csak úgy rám bukkantál. Ámbár tény, mindig is rémesen makacs voltál - mosolygok. - Ha valamit megakartál tudni, addig erősködtél, míg ki nem derítetted. Épp ezért képtelenség volt őt szülinapján meglepni. Emlékszem, a szülei kitalálták, hogy bulit szerveznek neki, de természetesen titokban. Kendra-t ette a kíváncsiság és addig nem adta fel, míg valahogyan rá nem jött, hogy bulit rendezünk neki. Kíváncsi volt és roppant idegesítő, de én ezekkel együtt is szerettem, habár az akkori énem biztos be nem vallotta volna ezt. Hosszan ölelem magamhoz és az emlékek csak úgy elárasztanak gyermekkorom legszebb pár hónapjáról. A sok kerti sütögetés, a tengerparti mókázások, kirándulások, sok-sok családi program. Még szorosabban ölelem, addig tartom a karjaim között, míg már kínossá nem válik. El sem hiszem, hogy itt van. Valószínűleg még jó darabig így fogok érezni. A hajborzolást természetesen nem hagyhatom ki, még mindig él bennem a kötekedő nagy testvér, aki imádta viszont bosszantani az idegesítő kishúgát. Amikor megkapom ezért a bosszús pillantást, mintha magát a főnyereményt szolgáltatták volna át. - Nocsak, a Metropolitan-ben? Ejha, gratulálok! És a szüleid jól vannak? Óvatosan teszem fel a kérdést. Nem akarom, hogy érezhető legyen mennyire éhezem egy kis információra a majdnem szüleim felől. Akárhogy is, ők álltak a legközelebb ahhoz, hogy a szüleimnek nevezhessem őket. - Hát ha nem is sikeres, de biztos állásom van, azt csinálhatom, amit szeretek és az életem egyenesbe jött. Tagadhatatlan, hogy valahol büszke vagyok arra, amit a semmiből építettem fel. Hogy normális életem van annak ellenére, hogy amikor idejöttem nem volt több holmim, mint egy bőröndnyi ruha és néhány személyes tárgy, köztük a gitár, amit Kendra édesapjától kaptam. - Én hasonlóan büszke vagyok rád, ügyes vagy húgi. Örülök, hogy itt vagy, tényleg. És így is érzem. Nem tudom meddig marad itt, hogy mennyi idei dolgozik majd a múzeumban, de az biztos, hogy kifogom használni bármennyi időt is kaptam, hogy ismét a húgommal lehessek. -Valóban a közelben laksz? Én is - vakargatom meg az állam. - Hogy lehet, hogy ezidáig nem futottunk össze? Bár aligha ismertelek volna fel - kuncogok. - Mint ahogy az előbbi ábra is mutatta. Ezek szerint a világ elégé kicsi ahhoz, hogy az emberek megtalálhassák egymást, ha igazán keresik a másikat. És Kendra keresett engem. - Mennyi ideig maradsz? Időszakos vagy hosszabb ideig vállaltál munkát a múzeumban? Remélem nem hallatszódik ki a hangomból, hogy abban reménykedem nem egy hamar utazik vissza Angliába.
Kezdőlap
