Lassan 2 év telt el, hogy kint vagyok. Sokszor gondolkodtam a dolgokon. Folyton végig forogtak a gondolatok az agyamban, hogy mi a helyes számomra. Évek teltek el, de még most is nehezen állok a lábamon...Hiába a festmények, és a néha erre járó vevők, papírt és festéket kell venni. Ahogy néha etetni is kell magamat...Meg ezt a kis lakást is meg kéne valahogy tartani. Évek teltek el de tudtam, hol van az a telefonszám és, hogy mindig felveszik a másik végén. Sokszor tettem le a telefont és akartam a papírt darabokra tépni majd elégetni. Nem tettem meg. Nem tudom elengedni azt ami életben tartott. És most is szükségem volt rá. Taylor azonnal felvette az első csöngés után. Ahogy bele szólt a telefonba eszembe jutott áporodott alkohol szaga amit mindig árasztott a szája mikor megjelent nálam a magokkal. Fekete, mocskos haja a koszról, és az utcán alvásról tanúskodtak. Hiányos fogazata valószínűleg a verések következménye. Borostás arca nem sokkal volt másabb mint a haja. Minden kinézet ellenére egy igen ravasz és veszélyes férfi. Mégis mikor meghallja a hangomat azonnal lágyul a hangja és egyből csibézni kezd ahogy mindig. Nem tudom miért de elviseltem még ezt is pedig mindig is gyűlöltem az ilyen állatkás beceneveket...De neki elnéztem még ezt is. Valami kis örömöt hagytam neki...Önkéntelenül is kapcsolt az agyam. Tudta milyen szavakat kell használnia ahhoz, hogy valóban megszerezzem amit akarok. Belül az a kevés kaparás is ami vissza akart húzni még csendesebb lett én pedig csak beszéltem. Taylor pedig megjelent egyik napról a másikra. Úgy éreztem magam, mintha nem is lettem volna börtönbe. Mintha Nem esett volna ki 1 év az életemből...Most itt ülök az asztalnál és nézem a csomagban lévő 30 magocskát amik közel 50 ezer dollárt hoznak a konyhára ha valóban mind egészségesen fejlődik és szép zöld leveleket bont. Mintha én végig aludtam volna az egészet és a testem automatikusan megvette a földet, a növénytápokat. Még egy kis locsoló kannát is szereztem. Mégis most itt ülök nézem a sok előkészített holmit és gondolkodom. Tudom, hogy helytelen a dolog amit teszek. De magam vagyok. Nincs más lehetőségem...és ezt mélyen belül talán el is fogadom.
Épp tegnap kaptam egy fülest az egyik haveromtól, hogy a drága húgomhoz valami kétes alak állított be a nap folyamán. Mázlim van, hogy ugyanabban a tömbben lakik, mint ahol Carmela, így bármikor szemmel tudja tartani, ő pedig valószínűleg erről mit sem sejt. A leírás alapján Taylor Murphy volt az ember, aki a húgomat meglátogatta, teljes egészében ráillik, ahogy leírta. Az az ember, akiről az egész rendőrség tudja, hogy benne van minden mocskos melóban, de valahogy, amint sikerül elkapnunk, mindig van valami olyan alibije, amivel nem tudunk rajta fogást találni. Én viszont nagyon jól tudom, hogy mindenféle drogügyletben benne a keze, ami létezik egész New Yorkban. Márpedig ha ez a köcsög járt Carmelánál, akkor az egy valamit jelenthet, és az kurvára nem fog nekem tetszeni, ha erről megbizonyosodom. Nem mondom, hogy nem bántam meg, hogy a saját húgomat rács mögé juttattam, de azóta nem igazán beszéltünk egymással. Anyámnál futottunk össze egyszer-kétszer, de olykor mindig távozott az egyikünk, mielőtt még bármit is mondhattunk volna a másiknak. Ő valószínűleg csak a fejemhez vágná, hogy mekkora köcsög vagyok, én talán odanyögnék egy „bocsit”. Lihegve érek fel a hetedik emeletre, mély levegőt veszek, aztán három hangos kopogással jelzem az ajtón az érkezésem. Nem kizárt, hogy ahogy meglátja, hogy én vagyok az, két pillanaton belül rám bassza az ajtót, de ez most nem érdekel. Akár egész nap itt fogok szobrozni az ajtaja előtt, ha nem enged be. Úgy állok, hogy ha kinéz a kukucskálón, ne lássa, hogy én vagyok az. Akkor még arra sincs esélyem, hogy megakadályozzam az arcomra való rácsapást, csak egyszerűen nem fogja kinyitni. - Szia – mondok ennyit, ha kinyitja. Nem akarom letámadni rögtön, de nem leszek kedves, ha kiderül, tényleg megint valami mocskos ügyletbe dugta a kezét. Nagyon nem. Nyilván nem fogja megmondani, de az biztos, hogy ki fogom deríteni. Vagy így vagy úgy. – Bejöhetek? – kérdezem, majd végig pillantok rajta. Még mindig jól néz ki, csinos, de egy kicsit lefogyott, mióta utoljára láttam. Baromira hiányzik, kurva rég volt már, hogy annyira összevesztünk és lecsukattam, de azóta sem nyugszom. Volt egy kis idő, amikor azt hajtogattam magamnak, hogy megérdemelte, de ha nem tanult belőle, akkor a saját kezemmel nyírom ki, komolyan mondom. Hogy lehet ekkora hülye –már bocsánat a kifejezésért-, hogy úgy keveredik ilyen dolgokba, amikor a saját tulajdon bátyja nyomozóként dolgozik?
A zacskó a kezemben én pedig mélyen gondolkozva, figyelem. Nem tudom, mi lehetne a helyes. Szusszanok leteszem a zacskót majd kesztyűt húzok és földet teszek a kis műanyag virágtartókba. Szépen kitömöm ahogy régen majd előre meglocsolom. A magokat a földbe teszem és fújok rájuk a hozzájuk kapott növény védőszerekből. Újra locsolnám meg őket mikor kopognak én meg majdnem rá borítom a vizet az egészre. Az ajtó felé nézek majd szusszanok egyet. az asztal alá csúsztatom a cserepeket a magokat, a növény szereket majd leveszem a kesztyűt és a fiókba gyűröm. Lassan felállok magamra veszek egy kardigánt mert a folyosón hűvös van és ha megint a szomszéd az biztos, hogy egy órát beszélgetni kell vele. Lassan oda sétálva nézek ki a kukucskálón de nem látok senkit. Szórakoznak velem? Egy pillanatra arra gondolok, hogy Taylor van itt valami oknál fogva de végig gondolva a dolgokat nem látom értelmét, hogy megint az ajtóm előtt legyen. Amúgy is közöltem vele, hogy nem fogok vele gyakran találkozni. Kitudja milyen szemek látnak vele együtt és kinek a fülébe jut el. Leginkább a bátyámtól félek. Nem is az, hogy félek...Tudom milyen pofátlan tud lenni a munkája miatt vagy mire képes, hogy saját magának bizonyítson. Csak ezzel azt érte el, hogy nem maradt senki mellette...Pár perc gondolkozás után végül elhúzom a reteszzárót és lenyomva a kilincset nyitom ki az ajtót. A küszöbre lépve nézek fel és pont az emlegetett szamárral állok szemben. Csak nézem kék szemeimmel és az ajtó kilincsét szorítom ahogy eszembe jut minden. Össze szorítom a kérdésre a számat és szabad kezemet ökölbe szorítom. Érzem, hogy a saját körmöm a bőrömbe vág. Tudja, hogy belül ép felrobbanok de nem is próbálom előle leplezni.-Nem. Nem akarom, hogy begyere! Nem akarom, hogy megint az életem része legyél! Nem akarom, hogy a bátyám legyél! Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá! Nem akarok tőled semmit...-Darálom le és ezzel valamennyire kiengedek egy kis gőzt elborult agyam elől.-Azt akarom, hogy fordíts hátat menj el és soha többet ne gyere vissza. Ne keress és felejtsd el, hogy volt egy húgod...-mondom lassabban és kissé sziszegve ezt a két mondatot. Nem vagyok kíváncsi rá. Nem akarok vele beszélgetni, sem elviselni vele az egy légtérben való lélegzést. Nem akarok neki esélyt adni. El akarom felejteni, hogy valaha létezett és közünk volt egymáshoz. Elnyílt ajkaimat ismét összeszorítom és vissza lépek a küszöbről. Nem csapom be az ajtót nem kiabálok vele. Egyszerűen becsukom az ajtót. Tudom, hogy nem fog elmenni. De egy "bejöhetek"-kel nem rendezte le a dolgokat. Én pedig ennél többet érdemlek. És ezt ő is tudja.
Nos, azt végig sejtettem, hogy nem lesz egyszerű eset a húgom, ha majd meglát, de hogy konkrét hisztirohamot rendez majd le az ajtó előtt, arra nem igazán számítottam. Tulajdonképpen olyannyira nem, hogy csak állok ott, mint egy fadarab és meg sem szólalok, míg nem ér a monológja végére. És még akkor sem tudom igazán, mit kellene mondanom. Végtére is, teljesen érthető, hogy ilyen reakciót váltok ki belőle, nem is tudom, min csodálkozom. Csak akkor eszmélek fel, mikor becsukja előttem az ajtót és csak állok ott, mint egy fasz. Hát ez kurva jó. Újra kopogok párat az ajtaján, de lévén, nem zárta be, így lassan, óvatosan nyitok be, még a végén nekem támad a magas sarkújával vagy mit tudom én. Képes lenne rá, azt tudom. - Nem akarom elfelejteni, hadd jöjjek már be – próbálom kicsit megenyhíteni, de meg is értem a reakcióját. Tudom, hogy egy nagy paraszt voltam és most már nem tenném ezt, de akkor nagyon el volt borulva az agyam. Másrészt pedig azért kicsit nézhetné az én szemszögemet is, és lehetett volna okosabb, ha már itt tartunk. Lehet ezt úgy is csinálni, hogy ne jöjjön rá más, de ő kicsit ügyetlen volt, szóval igazából csak magát hibáztathatná. Meg persze engem, amiért nem voltam túl megértő. - Beszélnünk kell – mondom és megadóan feltartom a kezeimet, hogy nincs nálam semmiféle olyan eszköz, amivel például bilincsbe verhetném újra. Bár azért remélem, hogy nem ettől fél és utasít vissza, mert akkor már rég rossz a helyzet. - Csak hallgass meg – kérem, vagyis pontosan megpróbálok egy kicsit hátulról közelíteni, hátha így egyszerűbb lesz megtudnom, hogy mesterkedik-e megint valamiben, vagy csak a haverom nézte félre a dolgot?! Valamiért az utóbbiban reménykedem, mert sokkal nyugodtabb lennék, ha tudnám, Carmela tanult a leckéből és most már meg sem fordul a fejében, hogy újra illegális dolgokat tegyen.
Elfordulok az ajtótól és a nappaliba megyek. Dübörög a fejemben a vér és hallom ahogy az ütőerem pumpálja felfelé. Összekulcsolom a kezeimet magam előtt és lehunyom a szemeim. Nem ismerem őt. Ő sem ismer már engem. Már nem a régi ez az egész és nem is lesz az. Persze pofátlanul bejön mert nem ismeri a magánszféra lényegét. Mert ő bárkiébe bele mászhat de az övét tisztelni kell mint a szent istent...Megfordulok és rá nézek villámló kék szemeimmel miközben figyelem.-Beszélnünk kell?! Hallgassalak meg?! Igen?!-kérdezem ahogy felvonom a szemöldökeimet és ha a harag terjedhetne a levegőben már rég égbe emelné a hajamat.-Valahogy engem senki nem hallgatott meg. Velem nem beszélt senki. Senki nem jött el akkor, este csak nagy emberek dobálóztak vádakkal a fejem fölött. Nem védett meg senki és semmi! Nem védhettem magam, és nem beszélhettem semmiről. Egy évig bent voltam és senki nem látogatott meg! Senki! Utána kijöttem és még egy szaros telefont sem ejtett meg senki, hogy megkérdezze élek-e még vagy halok-e. Most pedig ide állítasz, úgy csinálsz mint aki szörnyen megbánta amit tett de közben még mindig csak a saját dolgai vezérlik. Mert, biztos nem azért jöttél, hogy megkérdezd mi van velem...-nézek végig a szemeibe és legszívesebben folytatnám tovább de vissza nyelem a szavaimat.-Szóval...menj el, most. Nem vagyok már kíváncsi rád...-mondom ahogy nyelek egyet és lehunyom a szemeimet majd ismét kinyitva nézek rá újra valamivel higattabban. Elárulta a testvérét a testvérek pedig összetartanak jóban rosszban. Ő felrúgta a ráeső részt ebben. Az lehet, hogy én pedig ostoba dolgot csinálok de akkor is meg volt rá az okom és most is meg van.
Én nagyon jól tudom, hogy kurva nagy baklövést követtem el akkor, mikor rács mögé vitettem. De azért nézzük meg azt az oldalt is, hogy valószínű, ha szóltam volna neki, akkor sem állt volna le az illegális ügyletekkel, amilyen életvitellel akkor rendelkezett. Szar lehetett a börtönben, nőként borzalmas lehet, de a húgom erős nő, tudom, hogy szembe bírt nézni a dolgokkal. Persze azt is tudom, hogy megtört párszor. Nem csoda, hogy nem akar beengedni. Ezt is vártam. Az ért volna meglepetésként, ha mindenféle dühkitörés nélkül fogadott volna, szóval erre teljes mértékig fel voltam készülve. Csak arra nem, hogy ennyire nehéz lesz. Makacs nagyon, akárcsak én. Benyitok és éppen reagálnék a kérdésre, de nem hagyja, ugyanis rám zúdítja a létező összes sérelmét, amit valljuk be, meg is érdemlek. - Jól van – sóhajtok mélyet és próbálom összeszedni a gondolataimat. Bassza meg, sosem voltam ebben jó. – Megértem, hogy haragszol és nem akarsz látni, de a te érdekedben kell beszélnünk és meg kell értened, hogy csak segíteni akarok – lépek felé kettőt óvatosan, és még mindig fel vagyok készülve arra, hogy hamarosan felém röpködnek majd a tárgyak a kezéből. - De, érdekel mi van veled – sóhajtok lemondóan. A picsába vagy ilyen nehéz természetű, mint én magam?! Nem egyszerű, de most meg kell védenem. Jóvá tenni, amit a múltban tettem. - Nem megyek sehová, Carmela, amíg nem vagy képes leülni velem szemben és beszélni, mint két értelmes ember – jelentem ki határozottan. Én addig nem teszem innen ki a lábam, amíg nem tudom meg, mit keresett itt az a fasz megint, a húgom közvetlen közelében. Csak először távolabbról kell közelítenem, mielőtt kidob innen úgy, hogy a lábam nem éri a földet. - Szóval... – megköszörülöm a torkom. – Ne haragudj. Tudom, hogy ez nem elég, de talán kezdetnek megteszi – tárom szét a karjaimat. A francba is. Már tényleg bánom, hogy évekkel ezelőtt olyan könyörtelen voltam, de egy részem azt mondja, hogy így volt a helyes. Mint nyomozó, igen. De mint báty, nagyon nem. - Csak beszélgetni akarok. Nincs hátsószándékom. – Persze ha tiszta lapokkal játszik. Nem szeretem, ha rejtegetnek előlem bármit is, márpedig most szarul fog járni, ha nem mondja meg, mi a terve. Könyörgöm, ne állj ellen!
Keserűen elnevetem magamat ahogy megrázom a fejemet és egyik kezemet megemelve lassan végig nyomkodom az orrnyergemet ahogy lehunyom a szemeim.-És azt gondolod el is hiszem ezt neked?-kérdezek vissza pár perc múltával. Nem egyszerűen, most nem akarok vele megosztani semmit. Csak el akarom hinni, hogy ő soha nem volt, egyedüli gyerek voltam és egy szimpla zsaru kapott el aki börtönbe csukatott. De nem lehet csak így elfelejteni dolgokat. És ide jött feltépni a sebeket amik vadul vérezni kezdtek...pedig már eltelt 1 év...-Nem... ez már nem változik semerre se akárhányszor bocsánatot kérsz...-megjegyeztem és tudja, hogy milyen vagyok, ha valamit megjegyzek...Úgy csinál mintha mindent elfelejtett volna rólam. Hogy most majd jobb leszek mint eddig....olyan tévedés az egész. Börtönbe voltam, tanultam, bölcsebb lettem és megtanultam mikor kell visszahúzódni vagy kilépni. És most is kilépek.-Nem vagyunk értelmes emberek, ha nem tűnt volna fel. te egy megszállott nyomozó vagy, én meg....-fogalmam sincs mi vagyok. Hogy ki lettem most.-Egy egyszerű kis festő...-mondom ahogy lassan összefonom magam előtt a kezeimet és rá nézek kék szemeimmel, de le is veszem róla. Nincs gyomor idegem ahhoz, hogy egyáltalán rá nézzek.-Legalább ne hazudnál Damian...Nem érdekel téged a munkán kívül semmi...soha nem is fog.-mondom egyszerűen. Mert ez az igazság. Ami érdekelte az meghalt, ami érdekelhette volna azt elkergette vagy be rakta a börtönbe. -Ide jössz és igazából azt sem árulod el, hogy minek. Mert tudom, hogy nem miattam vagy itt...-Tudom, hogy hazudik. Tök fura, hogy itt járt nálam Taylor és hirtelen megjelenik a bátyám...kicsit sem gyanús...Így aligha lehet elhinni, hogy miattam jött el.-Segíteni? Megint megbilincselsz és megyünk a börtönbe? Az nagy segítség volt tényleg...Vagyis annyit segített, hogyha nagyon akarom kitudlak rakni innen akármekkora benga állat vagy...-morgom ahogy felpillantok rá rideg kék szemeimmel.-Vagy kioktatsz a szép élethez való útmutatóval? Nem inkább saját magad rendbetételével kéne foglalkoznod? Már egy ideje megtanultam magamra vigyázni, szóval nincs szükségem a segítségedre...-zárom le végül ahogy leengedem a kezeimet.-Szóval, ahol be jöttél ott most menj is ki.-mutatok az ajtó felé.
Egy percig sem áltattam magam azzal, hogy a húgom majd a nyakamba fog borulni. Nem. De azt sem gondoltam, hogy ilyen iszonyatosan ellenséges lesz és még azt sem engedi majd elmondanom, hogy mit akarok. Érthető a düh, ami felém irányul, de tényleg csak tíz percet kérnék az életéből, hogy beszélhessek vele, ha már többre nem hajlandó. - Én azért hiszem, hogy egyszer képes leszel szemet hunyni efölött az egész felett és bevallanád, hogy igenis indokolt volt a cselekedetem. – Na jó, ha ezt így folytatom, nemhogy nem fog velem szóba állni, de még szemen is köp mindjárt. Azt pedig azért nem szeretném. - Nem vagyok megszállott nyomozó, te pedig nem vagy… vagyis remélem már az vagy, de nem voltál egy egyszerű kis festő. Mondd Carmela, meg tudsz élni a kis festményeidből? – érdeklődöm, mert pont ez az, amiért itt vagyok egyrészt. Nyilvánvaló, hogy ezt is támadásnak fogja venni, de tudnom kell. Az is nyilvánvaló, hogy nem fogja elmondani. Nem is igazán értem, minek kérdeztem rá. - Nem hazudok, az istenért – csattanok fel kicsit, mert másrészről pedig tényleg érdekelne, hogy mi van vele. Jó lenne rendezni a viszonyunkat kicsit. Ha akarná és engedné, akkor még segíteni is tudnék neki kicsit, és akkor nem kellene illegális dolgokba belekönyökölnie. - Érdekelsz – küzdök a szavai ellen, de nagyon úgy tűnik, hogy ebben a csatában eléggé lent fogok maradni, és ugyanúgy távozok majd, ahogy jöttem: húg nélkül és információ nélkül. – Miért olyan nehéz ezt elhinni? – És miért ilyen kibaszott makacs? Akárcsak én. Talán ő még egy kicsivel jobban is. Az égnek emelem a tekintetem és aztán lehunyt szemmel hallgatom végig a vádaskodását és a szemrehányást. Mélyen szívom be a levegőt és próbálok nyugodt maradni ennek a hülye káosznak a közepén, inkább kevesebb, mint több sikerrel. - Reméltem, ha már ekkora baszott nagy hibát ejtek, hogy lecsukattalak, kicsit többet segít majd, mintsem ki tudsz rakni innen – mondom őszintén. Tényleg remélem, hogy tanult belőle. Hogy már nem folyik bele semmilyen mocskos ügyekbe, mint akkor. – Nem megyek sehova – jelentem ki határozottan és leülök a kanapéra. – Ha azt akarod, hogy elmenjek, akkor mutasd csak meg a benga-állatos fogásaidat – élek az előbbi kijelentésével. A picsába. És most? Az rendben van, hogy leültem ide, de most mi lesz? Úgysem fog megnyugodni és úgysem fog velem normális hangnemben kommunikálni, szóval nem valószínű, hogy sokat el fogok ezzel a kis tüntetéssel érni. - Mégis mi a jó istent csináljak, hogy normál hangnemben tudj velem beszélni és félretenni a sértettségedet? – kérdezem. – Fejen állok, ha szeretnéd – vonok vállat és őt kezdem vizslatni. Egészen jól néz ki. Igazi nő. Basszus, milyen gyorsan leperegtek az évek. Csak úgy elillannak. Kettőt pislogunk és máris letelt tíz év. - Megkínálhatnál egy kávéval – mondom, ugyanis az tényleg jól esne. – Kérlek Carmela. Hiányzik a húgom – mondom ki szokatlanul őszintén, hátha ezzel majd egy kicsit meglágyul. Átvertem. Tényleg, ezt beismerem. Egy kibaszott nagy kést döftem a hátába, de nem láttam más lehetőséget. Nem biztos, hogy megérte, ha örökre elveszítettem.
Nem tudja mikor kell leállni és tudom addig nem fogok szabadulni amíg nem beszélgetek vele. Rendben. Bele megyek ebbe a játékba. Beszélgetek vele. Csak, hogy elmenjen végre és leszálljon rólam...Szusszanok egy hatalmasat majd a kis szakadt, szürke fotelbe leülök vele szembe és keresztbe teszem a lábaim. Pillantásom, szinte át tudná döfni a testét és fejben már párszor megvertem a bátyámat. Natasha mondta mindig a börtönben, hogy maradj nyugodt és sok csatából higgadtan kell kijönnöd. Ha már nem látsz más esélyt akkor szerez egy tollat...Az a nő nagyon sok mindent tanított nekem...és ha már egyszer sittes csaj voltam akkor egy darabig hordozni fogom a nyomait magamon.-Indokolt? Remélem tudod, hogy a jövőbeli tetteimnek felelőse te vagy...Te löktél bele a verembe és ha csinálok valamit újra, vállalom érte a felelősséget. Csak tudd, hogy a te kezed is benne van...-mondom halkan ahogy figyelem kék szemeimmel és bele szorítok a fotel karfájában, hogy ne ugyan abban a feldúlt hangnemben beszéljek hozzá.-Semmi közöd hozzá, hogy hogyan élek.-mondom kurtán a kérdésre.-Oh persze...te soha nem hazudnál nekem...-mondom halkan ahogy előre dőlök és kezemmel a karfán támaszkodom államat a kéz fejemre támasztom és úgy döntöm oldalra a fejemet.-Érdekellek...valahogy mégsem látogattál, biztos szégyelltél. -a kérdésre csak egy szemforgatást kap.-És ezek után képes vagy ezt a kérdést feltenni nekem? Csezd meg Damian...-húzom ki magam majd dőlök hátra a fotelben. Hallgatom a továbbiakat és érzem, hogy ki akar szakadni a mellkasom a csalódottságtól amit oly sokáig könnyedén nyomtam el magamban. Eszembe jutnak az éjszakák amikor nem tudtam aludni és éreztem, hogy megtudnának fojtani a saját könnyeim. Hiába minden fal és ridegség, nő vagyok és fájt amit kaptam. Pont tőle...-Hidd el tanultam pár dolgot...De nem hiszem, hogy mosolyognál rajtuk, ha tudnád mire használhatók igazából...-Nem tudom szerintem a nyomozók, vagy az átlag rendőrök soha nem járnak a börtönökben. Ott csak a felügyelők és az igazgató tudja az igazságot. És amit biztosra tudok, hogy egy női börtön sokkal rosszabb mint egy férfi. De a példás magatartás és a tapasztaltak körébe jutása igenis sokat segített ahhoz, hogy hamar elszaladjon a nyakamba varrt évek.-Nem kell csinálnod semmit. Nem akarok tőled semmit...-rázom meg a fejem.-Nincs kávéfőzöm.-rántom meg a vállamat és újra rá tekintek pislogva párat.-Teát kaphatsz az még van a hűtőben...meg 5 percet, hogy kinyögd minek jöttél ide.-szusszanok és eltűröm pár kósza tincsemet. Ha kér teát felállok és a konyhában előszedek két poharat és a kancsót a hűtőből majd töltök neki teát és magamnak is. Vissza megyek leteszem a dohányzóasztalra a két poharat majd mielőtt újra helyet foglalnék a fotel párnája alól előveszem a cigaretta tárcámat. Lehuppanva húzom ki a dohányzóasztal fiókját és a hamutálat felteszem az asztalra. Rágyújtok majd elvéve ajkaimtól a cigarettát kifújom a füstöt és hátra dőlök a fotelben újra.
Ez ne gyalog-galopp, az már majdnem teljesen biztos. Picsába, hogy miért kellett ez nekem? Talán ide sem kellett volna jönnöm. Mégis mit vártam, hogy majd a nyakamba ugrik az örömtől, hogy újra láthat? Tudom jól, milyen makacs. Akárcsak én, és ezt ő is tudja, így azzal is tisztában kellene lennie, hogy nem kis erőmbe került fognom magam és eljönni ide. Éjszakákat tépelődtem rajta, mire rávettem magam, hogy feljöjjek hozzá, de persze Murphy megjelenése elég nagy löketet adott ahhoz, hogy közbelépjek a dolgokba, mielőtt a húgom még nagyobb baromságot csinál, és nem én, hanem más fogja visszadugni a dutyiba. - Az én kezem? Na nem, azért az felejtsd el, hogy nekem bármi közöm is lenne a dolgokhoz – ellenkezem, ugyanis nincs az az isten, hogy megpróbál majd belerángatni az aljas kis dolgaiba. – Az én kezem maximum annyiban van benne, hogy én voltam az, aki megpróbált kihúzni a szarból. És igen, elbasztam, de ne mondd nekem, hogy a makacs fejeddel elfogadtad volna a normális kéznyújtást – nézek le rá, ahogy közelebb megyek hozzá. Ideges vagyok, a pulzusom a fülemben dübörög, tudom, hogy látni sem akar és ez csak ront a helyzeten. - De, van hozzá közöm – kontrázok rá, mert igenis van. Attól, hogy ő nem tart a bátyjának, én még mindig a húgomnak tartom. Azt hiszem, most jutottam el arra a pontra, amikor kibaszottul megbántam a dolgot és jóvá akarom tenni, na meg amikor már lelkileg is nagyjából rendben vagyok. Ahogy ő, én is a poklok poklát jártam meg, habár igaz, neki nem kellett volna, ha nem kényszerítem bele. - Nem szégyelltelek, Carmela, egyszerűen képtelen voltam az életre is – jegyzem meg, hiszen tényleg így volt. Főleg az első másfél évben. Csoda, hogy a munkahelyemről nem rúgtak ki, annyira szartam bele az egészbe. Mindenbe. Volt olyan, hogy annyira szétverettem magam az illegális pankrációkon, hogy mozdulni is alig bírtam. Majdnem megdöglöttem. Erről persze neki nem kell tudnia. – Meg tudtam, hogy úgyse állsz velem szóba – húzom el a szám, hiszen tényleg, nem lett volna más akkor sem, ha odabent keresem fel. Mellesleg ott még a látogatási idő is limitált. – Tényleg érdekel, hogy rendben vagy-e? Nem csak a formaságok miatt kérdezem. Kérlek, ne keveredj megint hülyeségbe, inkább szólj és segítek – huppanok le a kanapéra és a tekintetem a kezére siklik, ami görcsösen markolja a fotel karfáját. Hihetetlen, mennyire eltávolodtunk és ülünk itt két idegenként egy szobában, ami valószínűleg sosem fog már változni, ha mégis, akkor sem lesz közel sem ugyanolyan, mit régebben. - Jó a tea. – Igaz, utálom, de még ezt is képes leszek lenyomni a torkomon, ha hajlandó ez idő alatt egy kicsit kommunikálni velem. Hogy mit mondjak neki az öt perc alatt, amit adott, még nem tudom, így amíg a konyhába megy, alaposan végigpásztázom a szoba minden egyes négyzetcentiméterét a szememmel, hátha észreveszek a röntgen-szemeimmel valami oda nem illőt, de egyelőre nem tűnik ki semmi. A leányzó vagy nagyon alaposan eltűntette a nyomokat, vagy pedig tényleg nem rejteget semmit. A tudatalattim viszont azt súgja, hogy ez nagyon nem így van, így mikor visszajön, rögtön kibököm a kérdést. - Minek volt itt Taylor Murphy? – érdeklődöm és az arcát kémlelem. – És mielőtt még kitalálnád, hogy figyeltetlek, nem így van, csak Murphy van megfigyelve és kiderült, hogy itt járt. Szóval… miért? – tárom szét a karom és próbálom megőrizni a nyugalmam, ugyanis azzal, ha asztalt borítok, nem sok mindent fogok elérni.
Leteszem a teát elé és magam elé majd leülve gyújtok a cigimre és fújom ki a füstöt ajkaim közül ahogy rá pillantok és várok. Nem sokkal kiböki mit akar igazából én pedig savanyúan elmosolyodom.-Kigondolta volna...-mondom halkan ahogy lenézek a cigire majd ismét ajkaim közé veszem és bele szívok.-Pénzt akart, mivel a legutóbbi keresetem 20%-át anno nem tudtam oda adni neki hiszen engem idő közben lecsukattál. Kifizettem és elment.-mondom neki kerek perec miközben kiengedem a füstöt magamból.-Még valami?-kérdezek vissza ahogy felvonom egyik szemöldököm majd a hamutálba teszem a cigit és a teába kortyolok.-Oh, most hirtelen gondoskodni szeretnél rólam? Vicces...Ne izgulj meg vagyok mint mindig és őszintén mondom minden gúny, és utálat nélkül...jobb is ha ez így marad. Magamtól akarok felállni és egy jó darabig nem szeretnélek ez után látni. Túlságosan is...nagy köztünk a távolság. Lehet helyre lehet idővel hozni de egyenlőre nem vagyok rá képes és nem is akarok képes lenni rá.-mondom ki végül amit igazából gondolok most, hogy a haragom enyhült iránta. Tudom, hogy a bizalom nagy kincs és az most egyikünknek sincs a másik irányába.-Segíteni akarsz? Akkor tedd meg, hogy nem keresel többé. Az hatalmas segítség lenne...-szusszanok és ismét felveszem a cigit a hamus tálból és bele szívok de ahogy kiengedem a füstöt el is nyomom.-Nekem élnem kellett!-csattanok fel ahogy ezt bírja csak mondani. Egy finom könnycsepp gördül le az arcomon de azonnal le is törlöm, és lenézik enyhén remegő kezemre.-Nekem muszáj volt...nekem nem hagyták, hogy sajnáltassam magam.-mondom és felállok összefonva magam előtt a kezeim és hátat fordítva neki az ablakom felé fordulok. A többi lakóház képe fogad és a szürke ég ami a város felett bandukol szomorúan. Mintha csak hozzánk igazodna az időjárás...-Tudod miért hagyott el Johnatan?-kérdezem ahogy egy kicsit felé sandítok de a látókörömig nem ér el. Nem tud az előzményekről. Bár miért is mondom el neki? Ő csak Taylor miatt jött ide semmi másért. És persze ő mossa kezeit fölöttem. Mint a bíró. Végül is nem ő rakott dutyiba ő csak kimondta felettem az ítéletet. Tök logikus... Bár nem lep meg semmivel...Segíteni akart. Elsőnek magadon segíts Damian nem pedig rajtam....Lehunyom a szemeim és most érzem mennyire kialvatlan vagyok. Mennyire nem aludtam már egy jót mióta kint vagyok.-Nem még mindig nincs. Ahogy nekem sincs. És egy darabig nem is lesz egymáshoz közünk.-fordulok vissza felé ahogy kinyitom a szemeim felé nézve.-Hazudhatsz magadnak de én nem fogok mert te azt szeretnéd...
Pénzt akart? Ezt valahogy, valamiért nem igazán akarja elhinni az agyam. Kétlem, hogy tényleg csak ezért jött volna, még mindig nem akarom elhinni, hogy meg tud élni ebből a kis festői fizetésből, képeladásból. Biztos, hogy okoskodik valamit titokban. - Aha – morgok ennyit az orrom alatt és ismét körbe pillantok a lakásban. Nem is tudom, mit keresek. Nyilván rendesen eldugta, ha rejteget is valamit, hogy ne legyen semmi gyanús szem előtt. Bármikor jöhet egy váratlan látogatója, mint én, ugyebár. – Nem hiszem el – jelentem ki határozottan, visszapillantva rá. De még mennyire nem! Enegm nem ver át, bármennyire is próbálkozik vele, nem fog sikerülni. Nem-nem! - Gondoltam, hogy nem fogod elfogadni a segítségem – sóhajtok, mert annál azért makacsabb, minthogy megtegye. – És mennyi idő alatt, valamint mit kell tennem érte, hogy helyrehozzam? – kérdezem őszintén, mert ha megmondja, tényleg megteszem. A húgom, kész vagyok bizonyítani neki, hogy valahogy kiengeszteljem. A családért bármit, ugyebár, vagy mi. Meg kellene becsülnöm őt, hiszen más már senki sem maradt nekem. - Jaj ne már, Carmela – emelem égnek a tekintetem. – Azzal nem tudok neked bizonyítani, ha nem kereslek többé. – Sajnálom. Mi a szart mondjak még? Ha hatvannyolcszor elmondom, akkor is csak ezt fogja ismételgetni, hogy hagyjam békén, meg hogy ne keressem, úgysem tudok segíteni. - Elhiszem, Carm – sóhajtok nagyot. Nem lehetett egyszerű. A női börtönök brutálisak. Csak az a baj, hogy először cselekedtem, minthogy gondolkodtam volna. Megbántam-e? Persze, rá pár napra már a fejemet is a falba tudtam volna verni. - Hé – pattanok fel, amikor látom, hogy legördül egy könnycsepp az arcán. – Nézz rám – fogom az arcát a két tenyerem közé, és ha rám pillantott, akkor kezdek el beszélni. – Sajnálom, érted? Megbántam. Szar báty voltam. Nagyon szar. Nem tudom visszacsinálni és nem tudom elégszer megbánni, de ne haragudj érte. Tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, csak mondd meg, mit tegyek, hogy enyhüljön a haragod – hadarom el életem szerintem harmadik legőszintébb vallomását neki. Sosem voltam a szavak embere, de ezt meg kellett tennem. - Miért? – Mert börtönbe ment, gondolom. Azért mesélje el, ha el szeretné. És megint. Megint jön a duma, hogy nincs közünk egymáshoz meg nekem a dolgaihoz. Nem hiszem el. - Jól van – sóhajtok. – Elmegyek, ha akarod. Meg is ígérem, hogy nem foglak keresni, ha ezt szeretnéd – pillantok újra rá. – Ezt szeretnéd? – Itt állok, akár fasz a lakodalomban és várom az „ítéletet”, amit ezúttal ő mond ki. Nem fogom keresni, ha tényleg ezt akarja. De ismer, tudhatja, hogy ezt most komolyan gondolom, így bármennyire meg van sértve, meg kell gondolnia, mit felel.
Annyira gonosz volt. Annyira rideg és kemény. Annyira az apánk néha...Leginkább tőle örökölt külsőleg és belsőleg is. A markáns, határozott arc amit a szokásos bátorító mosoly megtör. Ez volt talán az egyetlen ami megkülönböztette apától. Ahogy felállok, hogy elforduljak tőle ő is felugrik és azonnal elém kerül. Megérint és összerezzenek. Elsőnek elakarom lökni kezeit magamtól, de akkor csinálta ezt mikor kicsik voltunk. Ha elestem vagy valami sérülést szenvedtem már ott volt, hogy megsimogasson és megnyugtasson. Kezeim amik védeni akarnak inkább lassan leesnek mellém. Arra kér, hogy felnézzek rá. Magyon nehezen de rá nézek és összeszorítom a számat miközben hallgatom mit mond nekem. Őszinte és igaz szavakat használ. Tudom, hogy most nem hazudik és nem csak beakar férkőzni hozzám. Hatalmasat sóhajtok majd ökölbe szorul a kezem és mellkason vágom majd azzal a lendülettel meg is ölelem a bátyámat.-Annyira egy seggfej vagy...úgy utállak és szeretlek egyszerre. Néha nagyon el kéne neked egy verés máskor meg...ostoba vagy Damian...Meg makacs, de én is az vagyok..-Szorosan átfonom a derekát és fejemet a mellkasába nyomom. Szorosan ölelem és tudom, hogy nem tudom elküldeni őt örökre. Akármennyire is haragszom nem vagyok rá képes. -Azért ment el mert születési meddőséget diagnosztizáltak nálam.-mondom ki végül amíg ölelem őt majd lassan elengedem szusszanok egyet.-Nem élek meg a képeimből, nem ismernek sokat és kevés az ügyfelem. A képgalériák már nem sok embert érdekelnek, leginkább csak bájolgó zsír gazdagok jelennek meg a cicababájukkal vagy perverz disznók akik csak akkor vennék meg a festményeim ha széttenném a lábam.-mondom el az igazságot.-De a régi munkámmal már nem fogok tudni elhelyezkedni a priuszom miatt. Így festés marad. Próbálok modelleket felkérni és általuk több galériába bevinni a képeim. Most ezekkel valamennyire elélek.-mondom ahogy lassan hajamba túrok.-Ha segíteni akarsz akkor megtudom adni Taylor jelenlegi búvóhelyét...-mondom majd lassan ellépek és át megyek a másik szobába. Eltolom a székemet az asztaltól és letérdelve a virágcserepeket kiborítom a földre és a földet szétszórva a padlómon kiszedem a magokat. A zacskót is előkerítem a maradék növényekkel és vissza teszem őket. Felállok és lassan vissza fordulok a másik szobába a zacskót pedig oda nyújtom Damiannek.-Vidd el és nem fog kísérteni...-mondom ahogy felnézek rá.-Ezt vettem mert...sok pénz van benne de...nem megy...-suttogom ahogy tartom felé a zacskót, hogy vegye el és ha megteszi ismét összefonom a kezemet magam előtt ahogy rá nézek kék szemeimmel.-Ne kezdj pénzt adni, meg hogy kisegítesz..ha látsz valami munkát ahova úgy gondolod felvennének akkor szólj és ez már hatalmas segítség...-szusszanok csendesen.-Majd ültetek nárciszt és elviszem anyának...ő szereti a nárciszt...-mosolyodom el haloványan.
Azt hiszem, jó irányba haladok. Muszáj hatnom rá, nem akarom, hogy elküldjön, mert ha sosem fogjuk tudni megbeszélni, akkor komoly bajok lesznek belőle, én pedig nem akarom elveszíteni a húgomat. Már így is nélkülöznöm kellett a saját hibámból kifolyólag. Ahogy beszélek hozzá, kezdem látni felcsillanni a szemében egy halvány szikráját annak, hogy hajlandó lesz valaha megbocsátani. Ahogy mondta is, nem egyről a kettőre megy, hosszú út, de ha már enged elindulni rajta, az már fél siker. A megjegyzésére mosoly fut az arcomra. - Ezzel nem vitatkozom – mondom, hiszen tényleg seggfej vagyok. Többen mondták már, elfogadtam. Car esetében sikeresen be is bizonyítottam seggfejségem. Kicsit ugyan félve kérdezek rá, hogy Johnathan miért hagyta el, de kíváncsi vagyok. Hülye segg. A válasz azonban elképeszt. Annyira, hogy képtelen vagyok a meglepettséget elrejteni az arcomról. - Tessék? – kérdezem, hogy biztos, hogy jól hallottam-e?! Bassza meg. – Jézusom, sajnálom – ölelem magamhoz szorosabban. A kurva életbe! Sosem volta jó az érzelgésben, így nem is nagyon tudok mást mondani, de nagyon rosszul érint ez az egész. Nőként biztos borzalmas lehet megtudni azt, hogy soha az életben ne születhet gyermeked. Borzasztó. – Ez biztos? – kérdezek rá még egyszer. Nem akarom elhinni. – Mikor derült ez ki? - Van egy haverom, aki esetleg tudna segíteni. Van egy szállodája, ott akár megpróbálhatnák eladni a képeidet – ajánlom fel a segítséget. – De ha kell, én is tudok adni pénzt és most komolyan mondom. – Van félretéve. Mellesleg a fizetésem több, mint amennyit elköltök egy hónapban, nincs kire költenem. Időm sincs, hogy elherdáljam itt-ott. - Mármint ha te segíteni akarsz? – kérdezek vissza. – Sejtjük, merre bujkál, de egyelőre nincs ellene konkrét bizonyítékunk, így csak kerülgetjük a kását. – magyarázom neki, ha már így belefolytunk ebbe a dologba. Figyelem, hogy hova igyekszik. Homlokomra az értetlenség mély ráncokat rajzol, főleg ahogy visszatér egy nagyobb zacskó növénnyel. Megingatom a fejem. - Kösz – morgom. Tudtam, hogy már megint olyanba akarja ütni az orrát, ami csak bajt hoz a fejére. – Hidd el, hogy nyugodtabbak lesznek az éjszakáid – mondom neki. Jól teszi, hogy ideadja, pedig nem sejtettem, hogy ilyen könnyen hozzám vágja majd őket. Vagy így, vagy úgy megszereztem volna őket és azért nekem is jobb így, mintha erőszakosabbnak kellett volna lennem. Mármint felkutatni a lakást vagy ilyenek, nem fájdalmat okozni Carnak. Azt már okoztam épp elégszer érzelmi szinten neki. - Így lesz – mondom. Ő is makacs, nyilvánvaló, hogy nem fogadja el a pénzt csak úgy tőlem, de mostantól biztos azon leszek, hogy találjak neki valami munkát. Nyitott szemmel fogok járni, ez már biztos. - Milyen fajta munkában gondolkozol?
Csak rajta tartom a fejemet a mellkasán ahogy kérdezgetni kezd én pedig lassan eltolom magamat tőle és felnézek rá. Pislogok párat majd össze szorítom a számat.-Még mielőtt árulni kezdtem volna a füvet...Mivel nem igazán jött be elmentünk szűrésre mindketten..Johnatannak semmi baja nem volt de engem külön be hívtak a leleteimért. Azt mondták ez velem született meddőség. Nem tudhattam mert ugyan úgy van egy hónapban ciklusom de ha teherbe esnék is elvetélnék...életképtelen sejteket termel a méhem...-magyarázom el neki, hiszen anno nem tudtam ezt neki elmesélni.-Nem mondtam el mert...mert ott volt Chuck a fejemben és tudtam, hogy fájna neked hogy mit tervezgettünk Johnatannal és...sajnálom...-suttogom csendesen ahogy lesütöm a szemeimet előtte. Ahogy meséli, hogy kit tud ajánlani bólogatok párat.-Ha megadod a telefonszámát az már teljesen jó nekem.-mondom ahogy finoman rá mosolygok.-Nem...nem akarok pénzt elfogadni úgy, hogy nem teszek érte semmit. Vagy adsz valami munkát vagy valami de nem hagyom, hogy csak úgy pénzt adj. Az a tiéd. Kész.-szögezem le egyből ahogy felnézek rá kék szemeimmel és pislogok párat. Szusszanok ahogy Taylorról elmondja hol tartanak.-Staten Islandon bujkál a sziget déli kikötőjénél. A cső lakókkal. Tudom, mert felismertem a kabátot ami rajta volt, árasztotta szennyvíz szagot és a cipőjén láttam hogy vörös homok van az pedig csak a szigeten fordul elő.-tőle tanultam nyomot olvasni és mai napig alkalmazom.-De biztos is vagyok benne, hogy ott van.-mondom neki ahogy szemeibe nézek és szélesen elmosolyodom. Tudom, hogy ott lesz és a bátyám el fogja kapni.-Helyettem is törd be az orrát légyszíves..-mondom hogy lassan elengedem a kezeit és ellépve kicsit fonom össze magam előtt a karjaim. Ahogy kihozom neki a növényeket morogva mondja, hogy kösz de nem tesz megjegyzéseket amiket díjazok. Csak figyelem ahogy elteszi én pedig szusszanva könnyebbülök meg.-Köszönöm...Hector...-motyogom csendesen.-Tök mindegy csak fogadják el a priuszomat.-fordulok felé szemeibe nézve.-A végzettségemben biztos nem tudok elhelyezkedni már. A festő azért jó mert magánban csinálom és senki nem kérdez az életrajzomról...-mondom elgondolkodva.
Kezdőlap
Damian and Carmela
