Emlékszem, amikor hét évesen - durván kerekítve tizenkét éve - megkaptam az első naplómat… akkor még csak írni sem tudtam, így az első bejegyzéseim rajzokból álltak, sőt, az első naplómba többnyire csak firkáltam, és itt-ott felírtam valami egyszerű mondatot, amikor megtanultam az abc-t, illetve egy kicsit írni és olvasni. A második naplómba már rendes szövegek szerepeltek, először csak pár mondatosak, aztán már egészen hosszúak. Hobbimmá vált az írás, a saját érzéseim kifejtése, a fájdalmam és örömöm papírra vetése. És most itt áll előttem egy lap, és egy ceruza, de a felületére semmi nem került még a krokodilkönnyeimen kívül. Azon gondolkozom, hogy vajon mit írhatnék. Kiönthetném a lelkem… de ha megtenném, akkor valószínűleg azok a szemetek elolvasnák, és jól kinevetnének. Biztos szereznék pár örömteli percet nekik irományommal. Ha pedig összetépném, valószínűleg magamra haragítanám őket, és noha pórul járnék, így is okoznék némi örömöt nekik. Mert ők abban lelik boldogságukat, ha más életét megkeseríthetik.
Írhatnék esetleg egy levelet a szüleimnek… de tudom, hogy úgyse kapnák meg, így ez is csak papírpocsékolás lenne. Ezen kívül mit mondhatnék nekik? Hogy igazuk volt a youtube-os videókkal kapcsolatban, és hiba volt a vlogosok létszámát bővítenem? Hogy emberkereskedők csapdájába estem, akik örömlánynak akarnak "kiképezni", majd eladni? Hogy épp egy iskolás kislányegyenruhába öltözve valami szépet kell rajzolnom, míg az engem körbevevő férfiak gondolatban már vetkőztetnek? Hogy meg vagyok rémülve, és minél előbb haza szeretnék menni? Hogy azt sem biztos, hogy megélem a holnapot, mert az egyik lány már életét vesztette, pedig csak most érkeztünk meg és ő még erősebb is volt, mint amilyennek én tűnök? Semmi olyat, ami megnyugtathatná őket…
Így végül fogom a ceruzát és csupán három szót írok fel a lapra: Basszátok meg magatokat! Az egyik „őr” fölém tornyosul, amikor úgy látja, lerakom a ceruzát, és amint elolvassa a lapomon szereplő mondatot, kinevetően felröhög. A hangja bántja dobhártyáimat, cinizmusa pedig lángra gyújt. Dühben lángoló szemekkel tekintek rá, a férfi hirtelenül abbahagyja a hahotázás, felrángat a székemről, meglengeti a markáns kezét és arcon csap vele. Érzem, ahogy alsó ajkam felreped, a vérem kiserkent és fémes ízzel tölti meg a szájüregemet. Beharapom hússzirmomat, hogy visszatartsam a sírásomat, ugyanis nem adom meg neki azt az örömöt, hogy pityeregni lásson.
Próbálom minél lejjebb húzni a felcsúszott, szűk szoknyámat. A férfi fejét rázva ritmikátlan ciccegésbe kezd, szőrös kezei és kéjsóvár tekintete a viseltes nadrágövével bajlódnak. Kétségbeesetten elkezdek hátrakúszni az egyenetlen beton padlón, már így is nedves szemeim ismét megtelnek könnyekkel.
- Ne! – szalad ki kiszáradt torkomon és kicserepesedett ajkaimon, azonban a férfi rám se hederít. Mintha meg se szólaltam volna. Ekkor az egyik lány, aki szintén arra a sorsra jutott, mint én, feláll helyéről, és egy fenevad kiáltásával és bosszúszomjas tekintettel a férfi felé rohan, majd a terebélyes hátára ugrik és tesz egy próbát arra, hogy a nyakába szúrja a saját ceruzáját. Mivel a fogvatartónk jóval magasabb nála, így csak a vállába fúródik a grafithegy, ennek következtében a grizlitermetű hangot ad fájdalmának.
- Te mocskos szemétláda! Dögölj meg! – szólal meg indulatokkal túlfűtött hangon a megmentőm, amikor kiveszi az íróeszközt és megismétli a mozdulatot, csak most egy kicsivel feljebb állítja bele a férfibe. Áhítattal nézem a lány bátor tettét, és már előre félek a tette következményeitől. Fejemben pörgetni kezdem a róla elrakott emlékeket, igyekszem felidézni a nevét.
A férfi megragadja a lányt, valósággal letépi saját hátáról, a földre hajítja, majd könyörtelenül belé rúg.
- Te átkozott szajha! Ezért még megfizetsz! – köpködve prüszköli, majd letérdel mellé, hogy megragadhassa kávészín tincseit és a betonhoz csaphassa fejét.
- Sophia! – kiáltok fel rémültem, amikor hirtelenül eszembe jut sorstársam neve. A lány összekuporodva, eszméletlenül fekszik a hideg, szutyok fedte aljon, én pedig óvatosan négykézláb mászok oda hozzá. Hangtalanul sírni kezdek, miközben a fejemben zűrzavar lesz a sok megválaszolatlan kérdéstől: Vajon az ő helyében én ugyanezt tettem volna? Él még? Rendben van? Mi lesz, ha ő is meghal?
A vadállat dühöngve kilép a helyiségből, és mi, lányok magunkra maradunk. A másik három lány is odamerészkedik hozzánk, hogy együtt várjuk meg, felébred e Sophie.


Menekülni meg rejtőzködni frusztráló és stresszes, de fele annyira sem, mint idegen emberek mindennemű kívánságait teljesíteni. Mázlista voltam, mégpedig nem csak azért, mert sokszor mások mentették meg az életemet, amikor képtelen voltam visszatartani indulataimat, és ellenálltam a fogvatartóimnak, hanem azért, mert Sebastian szeme megakadt rajtam.
Szerencsés voltam, de csupán abból a szempontból, hogy így senki nem nyúlhatott hozzám, mert a főmufti csak magának akart. Elnézve a többi lányt, biztos nem bírtam volna sokáig, ha naponta több tucat férfinek kellett volna megengednem, hogy hozzám érjen. Van bennem életösztön, azonban előbb lettem volna öngyilkos, minthogy hagyjam, hogy holmi szerencsétlen, vagy hűtlen férj rajtam élje ki beteges szexuális vágyait. Természetesen minden előnynek van valami hátránya is, így most azzal kell szembesülnöm, hogy Sebastian emberei szüntelenül keresnek, és kénytelen vagyok abban a tudatban élni, hogy most már apám összes vagyonáért sem lenne hajlandó lemondani rólam – miért is tenné, elvégre pont az esete vagyok – vagy hogy bármelyik pillanatban elkaphatnak. Igaz, hogy ez idáig kétszer is sikerült meglógnom, de nem szabad elbiztatnom magam, hisz nem vagyok ennyire tapasztalt szökevény, inkább azt mondanám, hogy akkor épp mellém állt a szerencse. Fortuna azonban szeszélyes, így könnyen meglehet, hogy következőre az ellenségeim mellé szegődik. Én pedig az égvilágon semmiért nem kerülnék vissza hozzájuk, tehát jobb lesz, ha a nap minden másodpercében figyelek.
Nem sokkal azután, hogy sikerült megszöknöm, majdnem el is kaptak, így miután sikeresen eliszkoltam, úgy döntöttem, rajzolok valami térképszerűt, hogy tudjam, merre ne menjek következőre. Ehhez a célhoz letéptem egy régebbi utcai kérdetést, és egy gyorsbüféből kértem egy tollat, amit aztán véletlenül elfelejtettem visszavinni. Nem aggaszt, hogy rám küldenének valakit, hisz valószínűleg meg sem jegyezték az arcomat - és könyörgöm, egy tollról van szó - az viszont annál inkább, hogy fogyásban van a megtakarított pénzem.
Sötétkék farmer, fekete, egyszerű póló, sportcsuka és baseball sapi: a szokásos öltözékemben vagyok, és épp valami olcsóbb kajáldát keresek, ahol relatívan jó áron tudok majd viszonylag finom és laktató ételt magamhoz venni. Sajnos az egészséges opció most nem játszik, de talán nem is baj. Szükségem van egy kis plusz kalóriára, amit a stressz és a folytonos rohangálás miatt hasznosítani tudok. Azt hiszem, ebben a helyzetben nem túl szerencsés, ha a saját testsúlyomból fogyok.
- Szép napot, Clary! – köszön egy férfihang mögöttem, amikor megállok, hogy jobban megnézzem az egyik egészen kellemesnek tűnő vendéglő menüjét és árait. A vér megfagy ereimben, és egy pillanatra leblokkolok. Ez a hang… ha akarnám, sem tudnám kitörölni memóriámból. Hátra sem kell néznem, hogy tudjam, Sebastian jobb keze áll mögöttem. – Rossz kislány voltál, a frászt hoztad a főnökre… és biztos lehetsz abban, hogy ezt már nem úszod meg szárazon… - suttogja mézes-mázos hangon, amitől teljesen elmegy az étvágyam, és ha már túl lennék az ebéden, valószínűleg a gyomrom visszaküldené a teljes tartalmát. – Már ha érted, szárazon… - gúnyolódik tovább, nevetve társába bök. – Hisz az eléggé fájna, nincs igazam?
Nem válaszolok undorító kérdésére, egyrészt azért, mert az agyam azon kattog, mitévő legyek, másrészt pedig azért, mert valószínűleg valami „Te mocskos rohadék!” féleség csúszna ki a számon. És kinézem ebből a szemétből, hogy nyilvánosan felpofoz, nekem pedig semmi kedvem felrepedt ajakkal menekülni.
Ökölbe szorítom az ujjaimat, és hirtelenül száznyolcvan fokos fordulatot teszek, miközben meglendítem a kezem. Úgy arcon vágom Tonyt, hogy belesajdul a csuklóm. Viszont mivel nincs időm ezzel foglalkozni, rögtön futásnak eredek. Tudom, hogy utánam jönnek, de ahogy mondani szokás: a remény hal meg utoljára!
Három utcasarkon keresztül rohanok, de mivel folyamatosan hátranéztem, tudom, hogy nem sikerült még lerázni őket. Befordulok, majd az első kávézóba lépek be. Igyekszem normálisan viselkedni, közben keresem a WC-t mutató táblát. A férfi és a női között most kivételesen a férfit választom – valamiért úgy gondolom, kevesebb az esély arra, hogy előbb itt néznek be, ezzel pedig még több időt nyerek magamnak - és mivel a mai nap nem az én napom, bent egy fiatal srác – talán a húszas éveinek közepén jár – épp az egyetlen WC fülkébe készül bemenni. Egy pillanatra arra gondolok, hogy lehet, mégis jobb ötlet lett volna bemenni a másikba, de… akkor biztos lehetek abban, hogy rögtön rám találnak.
Gondolkodás nélkül követem a fiatalembert, a finomkodást mellőzve belököm a WC-be, majd magunkra csukom az ajtót. A szájára tapasztom a kezem, még azelőtt, hogy kérdőre vonna.
- Tsss! – mutató ujjamat a szám elé helyezem, igyekszem lecsillapítani. – Ne haragudj, amiért rád rontottam, de a szükség nagy úr… - jegyzem meg, és máris rájövök, hogy a mondatom elég kétértelműre sikeredett. Mindegy… - Segítened kell, de előbb fontos, hogy figyelj rám, rendben?
Tekintetem körbepasztázza a WC-fülkét és ismét örömmel tölt el, hogy Fortuna mellém állt. A WC ülőkéje fölött egy keskeny ablak áll, amin az én csípőm is alig fér majd el, nemhogy az üldöző gorilláméké.
- Másodperceken belül az ajtón belép két veszélyes férfi, viszont nem szeretném, hogy bajod essen, így nekem kell kárt tennem benned… - suttogom felé bűnbánó tekintettel az arcomon. A férfi szemei kikerekednek, de mivel nincs időm magyarázkodni, ezért ökölbe szorítom az ujjaimat és amilyen erősen csak tudom, arcon vágom. Felmászok a WC-re, majd a mögötte helyezkedő tartályra, és megtámaszkodom az ablak kis kiugróján, amikor meghallom, hogy az ajtó nagy robajjal kinyílik. Még csak hátra sem pillantok, felszökkenek és megpróbálok kimászni. Tony hangját hallom meg, ahogy azt ígéri, ezúttal nem szököm meg, majd a kezét érzem meg a bal bokámon. A másik lábammal arcon rúgom, azonban az a félkegyelmű nem enged el csak úgy… lerángatja az egyik lábamról a cipőt.
Mivel jelenleg ez a legkisebb gondom, nem foglalkozom vele, továbbra is a szökésre koncentrálok. Villámgyorsasággal kicsusszanok az ablakon, és amint a talpaim a betonhoz érnek, futásnak eredek. Fogalmam sincs, hogy merre megyek, csak futok, amerre a szemem lát. Egy taxit szúrok ki, amibe épp egy férfi szállna be, de miattam nem teszi, ugyanis határozott mozdulattal ellököm az ajtótól, amikor odaérek, beszállok és kétségbeesett hangon megparancsolom a sofőrnek, hogy induljon, ha nem akar az életével fizetni. Nos, ma talán ez a második kétértelmű mondatom, ugyanis nem én emelnék kezet rá, de legalább hatásos voltam és még Sebastian kutyáit is leráztam…
Most az egyszerre… Ismét.