bray&&clary

Gyakran megkapom, hogy ideje lenne már, ha benőne a fejem lágya, a bűvös "Braylen Yang, komolyodj már meg" szavak kíséretében, amelyek leggyakrabban anyám, de sokszor a nővérem száját is elhagyják. Én pedig minden alkalommal ünnepélyesen esküszöm, hogy megpróbálkozom a feladattal, de valahogy mindig lemondok arról, hogy véghez is vigyem a dolgot, mert túl unalmas lenne az életem, ha nem szórakoztatnám el magam. Piszkosul unnám például a Középület-tervezés órámat, ha nem kezdtem volna tizenöt perce azon versenyezni a velem egy sorban, de a padsor másik végén helyet foglaló csoporttársammal azon versenyezni, hogy melyikünk tud észrevétlenül több papírgalacsint dobálni a jó pár sorral alattunk helyet foglaló kolleginánk hajába. Meg kell mondjam, a srácot sem kell túlságosan félteni, múlt félévben ugyanis ő volt az a tag, akiről a karon a legtöbbet pletykáltak - de talán az egyetemen is -, mert Építészettörténet órán, amikor mindannyian a saját sírfeliratunkat tervezgettük fejben, ő megjelent egy szendvicssütővel és ellátta a körülötte ülőket kajával.
Azóta sem sikerült őt senkinek überelnie, hiába töröm a fejem napi szinten valami bitang jó csíntevésen. Azt hiszem én sokkal jobb vagyok abban, hogy kipécézek magamnak valakit, akit aztán a viselkedésemmel az őrületbe kergetek. Jelen esetben a lányt, aki hét (az állás négy-három nekem) papírfecnivel a hajában mit sem sejt arról, hogy néhány sorral mögötte milyen jól szórakozunk.
Úgy érzem, hogy amikor valaki a fejemhez vágja, hogy infantilis vagyok, nem éli megfelelően az életét. Számomra nem arról szólnak a húszas éveim, hogy az egyetemen robotoljak és éjszakákba nyúlóan görnyedjek a tervrajzok fölött, hiszen gyakorlatilag születésemtől fogva tudnivaló, hogy a Yang család egyetlen fiú gyermekeként az a mentőháló, amit a szüleim hoztak össze többnyire kemény munkával, mindig ott lesz a seggemnek. Miután az utóbbi időben már a saját családom része sem akarok lenni, talán kicsit ki is használom, hogy apám a pénzünkkel tartja csukva a számat. Egy új Bugattiért talán meg dolgozni is hajlandó lennék neki. Nem mintha ilyen drasztikus lépésekre kellene elszánnunk magunkat, ő is tudja, hogy szörnyű munkaerő lennék, ha olyasmivel kellene foglalkoznom, ami nem érdekel igazán.
Valószínűleg ezért is van az, hogy hiába taposom a harmadik félévemet az egyetemen, ahelyett, hogy egyre izgalmasabbnak találnám a speciálisabbnál speciálisabb tantárgyakat, csak még inkább elmegy a kedvem az egésztől. Már az is megfordult a fejemben, hogy nem csak a tetemes mennyiségű házi feladatként ránk kiszabott tervrajzokat kellene kiadnom külső vállalkozónak - a gyengébbek kedvéért: fizetek azért, hogy valaki megcsinálja a rajzokat helyettem -, hanem a vizsgákra is fel kellene bérelnem valakit magam helyett. Bár nyilván az elég körülményes lenne és nagy valószínűséggel kevesebb vállalkozó szellemű szaktársam akadna a feladatra. A másoknak való rajzolás sokkal nagyobb üzlet az építészmérnökök között, mint egy-egy kívülálló gondolná, de ez pontosan addig is van jól, amíg nem tudnak róla sokan. Különben a tanárok is megneszelnék és ez olyasfajta lavinát indítana el az egyetem berkein belül, aminek senki nem örülne.
- Legközelebb is? - Lép oda hozzám az "ellenfél", akivel végül nagy küzdelem árán, de elbántam, de talán csak mert az óra végeztével mindenki túl gyorsan kezdett el pakolászni és nem volt több lehetősége újat dobni, miután én sikeresen megelőztem két galacsinnal.
- Meglátjuk. - Elfogadom a kinyújtott kezét és belecsapok a tenyerébe, hogy kezet tudjunk rázni az eredményre. A további csevegéstől azonban megmentem mindkettőnket, mert személy szerint én még kíváncsi vagyok arra, hogy a célpontunk mikor is fedezi fel, hogy teledobáltuk a haját. Gyerekes lennék? Talán. És élvezem? Rettenetesen.
Nem sokszor fordulok meg a kari könyvtárban, de ma hála a kolleginámnak mégis betévedek, habár a biztonsági őr a könyvtárossal együtt úgy néz rám, mintha épületet tévesztettem volna. Szó sincs azonban tévedésről, sőt még meg is köszönöm magamnak, hogy leráztam mindenkit és nem teljesen komoly megfontolásból, de mégis betévedtem a könyvtárba, mert csak tíz másodpercet vesz igénybe, hogy az eredeti tervemet sztornózva új áldozatot találjak az egyik asztal mellett üldögélve. Aranyló szőke hajának hála el sem tudnám téveszteni, na meg különben is ezer közül felismerném a lányt, aki annyira nem illik ide, a patent mérnöki kar kellős közepére a rózsaszín szőrös pulcsijában.
Gondolkodás nélkül közelítem meg és vagyok annyira pofátlan, hogy nem érdeklődöm afelől vár-e valakit, vagy foglaltak-e a helyek mellette, egyszerűen leülök mellé, az arcomra varázsolva egyet a legvidámabb vigyoraimból. - Így kell köszönteni egy kedves ismerőst, drága Valerie? - Elhúzom a számat, a fejemet pedig leheletnyit oldalra billentem, úgy emelem rá a pillantásom. - A többi asztalnál nem olyan kényelmesek a székek, mint itt ennél. - Megrántom a vállam, miközben pimaszság csillan a szemeimben, ahogy végigmérem őt.
- Elfelejtettél rendesen felöltözni reggel? - Az asztalra könyökölök, eszemben sincs békén hagyni Claryt. Nem telt bele három percbe, én máris teljesen megfeledkeztem az előző órán elkövetett merényletről a lány ellen, akinek a hajában talán még mindig ott vannak a papírgalacsinok. Most már a szőkeség foglal le és feltett célom, hogy lássam, ahogy idegességében összepréseli az ajkait, miközben az járhat a fejében, hogy legszívesebben felpofozna. - Mit tanulsz?

bray&&clary

Nagy a valószínűsége, hogy nem csak a saját magam dolgát, de minden értem aggódó ember életét - már ha vannak még ilyenek - jócskán megkönnyíteném, ha csak fele annyi időt fektetnék a tanulásba, mint amennyit azzal töltök, hogy megkeserítsem mások napjait. Persze hiába magyaráznám, hogy én nem arra születtem, hogy nap nap után az irodában üljek és unalmas papírokat böngésszek, vagy az alkalmazottaim panaszaival és egysíkú magánéletével foglalkozzam, valószínűleg nem számítana túl jó érvnek és még rám is fognák, hogy egyszerűen csak nem fűlik a fogam a munkához. Nyilvánvalóan hülye lennék azt mondani, hogy ha valaki azzal az ajánlattal jön, hogy ha nem dolgozom, cserébe minden hónapban hozzám vág legalább másfél millió dollárt, akkor eszemben sem lenne elfogadni. De sajnos olyasmin még nem sikerült rajtakapnom apámat, amiből egyenes arányosan következne, hogy életem végéig az ő pénzén élek - bár a legutóbbi alkalom is úgy beleégett az emlékezetembe, hogy hamar elment a kedvem attól, hogy én még bármi máson rajta akarjam kapni az öreget. Egy új kocsinál különben sem tudna jelenleg sokkal jobb dolgot mondani, amiért hajlandó vagyok befogni a számat.
Tény azonban, hogy jelenleg az is kifejezetten boldoggá tenne, ha abban a tudatban ülnék be a következő órámra, hogy a lány, aki - az én örömömre, a saját szerencsétlenségére - a célpontommá vált Középület-tervezésen úgy járná végig a könyvtárat és talán még az egész campust is, de ha nagy-nagy szerencsém van, akkor egészen hazáig úgy utazna, hogy közben az óra alatt a hajába varázsolt jó pár papírfecni a helyén marad. Miért okozna ez akkora örömet, merülhetne fel a kérdés, ha úgysem látom ahogyan hazaér. Akkora elmeháborodott azért nem vagyok, hogy hazáig kövessem, na meg különben sincs időm ilyenekre... Mégis, legalább abban a tudatban folyna tovább a napom, hogy tudom: ma is bosszankodhat valaki miattam és még csak tudatában sincs annak, hogy ki tette ezt vele. Gyerekes, nyilván. De mi értelme az életnek, ha magunknak kell megölnünk a lényünk legszórakoztatóbb részét?
Ha valaki azt mondta volna nekem ma reggel, hogy bejövök a könyvtárba, biztosan kiröhögöm. De ha az a valaki még azt is hozzáteszi, hogy találok valami - vagyis inkább valaki - számomra szórakoztatót is a könyvtárban, még a fejéhez is vágom az illetőnek, hogy ne beszéljen idiótaságokat. Én meg a szórakozás egy könyvtárban? Nyilván a felnőtt filmek műfajában létezik olyan műalkotás, amely egy könyvtári látogatást is kifejezetten szórakoztatónak tud beállítani, de elég egy pillantást vetni a könyvtárosra, hogy minden efféle illúzió lerombolódjon már az első öt másodpercben. Nem úgy, amikor megpillantom a szőkeséget, aki rögtön mindenki másnál előkelőbb helyet kezd élvezni a prioritásaim listáján, habár nem kifejezetten kérte vagy könyörgött érte. De ez a legszebb az egészben.
- Miért? Nem mondhatod, hogy nem vagyok éppen kedves veled - rántom meg a vállam, s közben érzem, ahogyan az arcomon a korábbi pimasz félmosolyból most gátlástalan vigyor lesz. - Senki nem mondta, hogy a "kedves ismerőst" abban kell mérni, hogy számodra mennyire kedves. - Alap helyzetben is kifejezetten nehéz kibillenteni az egyensúlyomból, jelenleg pedig még inkább úgy érzem magam, mint aki magas lóra ült és eszem ágában sincs leszállni. Clary egyszerre jelent nekem nehéz és könnyű esetet is. Utóbbit szimplán azért, mert hamar fel tudom idegesíteni. Ráadásul olyasfajta nő, aki ezt nem is rejti véka alá, ami számomra remek szórakozás.
- Az nem fog menni - rázom meg a fejem rögtön, igyekezve olyan hangsúlyt megütni, amiből ha csak finoman is, de úgy tűnhet, hogy az általa felvetett probléma - akármilyen sajnálatos is -, de nem kerülhet megoldásra. Természetesen rajtam kívülálló okokból. Én pedig nyilvánvalóan nagyon bánom a dolgot. - Már elhelyezkedtem itt. De talán valamennyit segíthetünk a dolgon... - Azzal a lendülettel, ahogyan kiejtem a szavakat, hátrébb is tolom a székem valamennyivel, viszont közelebb is húzódom vele a lányhoz és a karomat az ő székének támláján nyugtatom. - Így jó lesz? - kérdezem tőle vigyorogva. Totál megérteném, ha nem tetszene neki, hogy még inkább belemászom az aurájába, de ma úgy tűnik, különösen egyszerűen sikerül felpiszkálnom benne az oroszlánt és eszemben sincs megállni, amíg el nem jutunk arra a szintre hogy ki kelljen küldeni minket a könyvtárból, amiért hangoskodunk.
- Mondjuk egy nadrágot. - Mondom ki az egyértelműt. - Vagy direkt arra játszol, hogy mindenki rögtön lássa, hogy nem vagy az építészmérnökök közül való? - Pimasz kérdésem nyomán a pillantásommal az arcát vizslatom, várom, hogy robbanjon, vagy legalábbis hogy kipiruljon az arca az ingerültségtől. Már csak egy lépés választ el bennünket attól, hogy megkezdjük a klasszikus bölcsész-reálszakos vitát, amibe nagyon is hajlandó lennék belemenni. - De fehérneműt azért ugye nem felejtettél el felvenni? - Olyan nyugodtsággal teszem fel neki a kérdést, mintha csak arról lenne éppen szó, hogy mit evett tegnap reggelire. Talán nem vagyunk abban a viszonyban, hogy megengedjem magamnak ezt a viselkedést vele szemben, de mióta csak ismerjük egymást, soha nem fogtam magam vissza és még mindig nem küldött el a világ végére szép nyelvünk minden szitokszavát a fejemhez vágva. Így akaratlanul is újra meg újra úgy érzem szinte felhatalmazásom van arra, hogy bosszantsam.
Bevallom őszintén, amikor elém tolja a füzetet, lecsúsztatom ugyan az asztal széléről, hogy jobban szemügyre tudjam venni, de annyira szórakoztat a helyzet, hogy jó pár pillanatig el is felejtem látni, amit nézek és bár a szemeim előtt van a kézírása, nem fókuszálok rá annyira, hogy megértsem. Megköszörülöm a torkom, próbálva álcázni a halk nevetést, ami előtör belőlem, majd felvont szemöldökkel pillantok fel a bökdösés miatt.
- Mhhm - pillantásommal követem a Clary által kiszemelt lányt, miközben nem feledkezem el elvigyorodni a szavain, csak mert általában azok a lányok, akiknek a társaságában az időmet múlatom, nem merik ilyen nyíltan megmondani, hogy milyen embernek tartanak. - Csak tudod nem látom elég jól, hogy tényleg megérné-e nekem odamenni. - Hunyorítok, még igyekszem is úgy csinálni, mint aki valóban a másik lányra koncentrál, de hamar megunom és széles vigyorral fordulok újra Clary felé. - Különben is inkább veled franciáznék.

bray&&clary

Nyilvánvalóan elképesztő mértékben felelőtlen és neveletlen vagyok, ez pedig mások számára sem kifejezett titok, csak mert a hétköznapokban szinte büszkén hirdetem a dolgot. Ötletem sincs pontosan miért, de szeretem megbotránkoztatni az embereket. Sőt, a hozzám közel állók szórakoztatását szinte személyes felelősségemnek érzem. Nagyrészt azért is lehet ez így, mert bár anyagi szempontból tulajdonképpen születésemtől fogva semmiben nem szenvedek hiányt, mégis olyan környezetben nőttem fel és élek jelenleg is, ahol vannak bizonyos normák és szabályok, amelyeket nem csak hogy illik, de kötelező is követni. Ettől pedig az egész létezés kissé szárazzá és besavanyodottá válik. Én pedig tulajdonképpen óvodás korom óta egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni ezt. Lehet, hogy bizonyos szabályokat és bizonyos kötelező normákat betartok, de mindazt amit elvárnának tőlem, annak rendje és módja szerint rúgom fel, ahogyan én azt elképzelem.
Már önmagában az a döntés is elég váratlan volt részemről, hogy a pénzügy és üzleti területek helyett inkább az építészetet választottam. Kisebb koromban kifejezetten szerettem modellezni, már amikor volt hozzá időm és a türelmem a tanáraim és testvéreim kikészítése közben. Gyűlöltem, amikor Jas-el kellett játszanom, mert ki nem állhattam a hülye babáit, amikben tulajdonképpen semmi kihívás nem akadt. Így van ez sokszor a valódi lányokkal is, akik legalább olyan szépek, mint a babák, de a külsőségeken kívül nem mindig van hova tovább ismerkedni velük. Nem mindenki okoz nekem akkor fejtörést, mint az én kedves Valeriem, akinek a morcos orr-ráncolása a kedvencem az egész campuson, csak mert úgy néz ki közben, mint egy mérges kiscica. Nem mintha láttam volna már konkrétan mérges kiscicát, de ha láttam volna már, akkor biztosan olyan lett volna, mint a szőkeség minden alkalommal, amikor sikerül felidegesítenem.
- Rosszul látod... Éppenséggel pont, hogy veled akartam ma szórakozni. - Felelem könnyedén, mindenféle gátlás nélkül. A jeges pillantással mit sem törődve folytatom. - Alig tíz perce fejeztem be egy meccset az egyik csoporttársammal. Valamelyik csaj haja tele van papírgalacsinokkal - vigyorogva számolok be a történtekről, mintha csak hét éves kisfiú lennék, akit megkérdezett a bébiszittere, hogy milyen volt aznap az iskola. Fogalmam sincs pontosan miért mondom ezt el a lánynak, amikor olyan láthatóan próbálja unni a jelenlétem, viszont el akarom érni, hogy legalább kicsit megmosolyogtassam.
Ha már ő megteszi nekem azt a szívességet, hogy remekül elszórakoztat az indulatos reakcióival engem. Ha nem éppen a könyvtárban lennénk, talán még normálisan, fennhangon nevetnék is rajta, hogyan próbál figyelmen kívül hagyni. Az egyetlen probléma csak az, hogy ilyenkor rögtön átkapcsolok olyan üzemmódba, amiben csak ezerszer inkább dől belőlem a hülyeség és igyekszem őt tovább hergelni.
- Így már nem takarom a fényt... - Előre mutatok, a füzetére, mintha csak az asztalnál való helyfoglalásom valóban okozott volna bármiféle problémát a felkészülésében. - Akármennyire is élvezném, hogy veled járok a tilosban, gondolom életem végéig felárasan kapnám tőled a kávét a szünetekben, szóval megkímélném mindkettőnket attól, hogy az a felettébb kedvesnek tűnő könyvtáros hölgy civilizálatlan ördögfajzatoknak tituláljon minket és kidobasson innen. - Már nem is emlékszem mikor raktam össze utoljára egy ilyen szinten változatos, barokkos körmondatot. Talán ezt is meg kellene köszönnöm Clarynek, hogy a legjobbat hozza ki belőlem. Biztosan valamilyen bölcsész energia sugárzik belőle, aminek hála végre olyan módon fejezem ki magamat, mintha valóban megkaptam volna azt a neveltetést, amire egyébként a szüleim még költöttek is.
- Mondtam én olyat, hogy zavar? Pusztán az egészséged miatt aggódom. - Széles, tenyérbemászóan nagyképű vigyor ül ki az arcomra, miközben veszem a bátorságot, hogy újfent alaposan végigmérjem az emlegetett ruházatot, de legfőképpen a testet, ami bele van bújtatva és szerencsétlenül előnytelen helyzetben, sajnos ül mellettem. Pedig hogy élveztem volna, ha épp úgy futunk össze, hogy előttem megy a lépcsőn! - Tudod, aki téged szokott helyettesíteni a büfében, egyáltalán nem olyan szórakoztató. Inkább téged látlak szívesen a pult mögött. - Még egy kacsintást is megengedek magamnak. - Miért, a te fejedben milyen egy átlagos építészmérnök hallgató megjelenése?
- Akármennyire szeretnék hinni benne, hogy olyan sietősen válogattál ma a ruhatáradban, hogy megfeledkeztél a fehérneműről is... - Mély sóhajt hallatok, mert egy bizonyos pontot megütve biztos vagyok benne, hogy Clary is képes lenne egy olyan pofont lekeverni, amit sokáig nem tudnék elfelejteni. Előfordult már egyszer, hogy egy másik lány megtisztelt egy pofonnal, de azt még valamilyen szinten jogosnak is nevezném, csak mert lényegében az ágyban elfelejteni valakinek a nevét... Azóta igyekszem erre különösen odafigyelni. - De nem hiszem, hogy te az a fajta vagy - halk nevetést hallatok, s közben finoman megrázom a fejem. Direkt ügyeltem a szavaimra, csak mert amennyire mi férfiak nem szeretjük azt hallani, hogy 'szépek' vagyunk, úgy a lányok sem feltétlenül vannak megelégedve azzal, ha le-jókislányozza őket valaki. Eltekintve persze attól a néhánytól, akik kifejezetten ettől a szóhasználattól indulnak be.
- Attól függ. Mit gondolsz, milyen nők az eseteim? - Egészen őszinte vagyok most, nyílt és kérdő pillantásommal az övét keresem. Persze sosem hatott meg túlságosan, hogy ki mit gondol rólam, de mégis érdekes lenne meghallgatni éppen Clary szájából, hogy milyen előítéletei vannak velem kapcsolatban. Már ha komolyan veszi a kérdésemet. - Tévedés! Rengeteg a különbség... Miért akkora baj, hogy épp veled akarom most tölteni az időmet? Talán van jobb dolgod? - Normál embernek már fájna az arca annyi vigyorgástól, amennyit én napi szinten produkálok, különösen ha olyan jó a műsor, mint amit most is alkotunk a lánnyal, az én pimasz arckifejezésem azonban már elmaradhatatlan velejárója a stílusomnak. Clary pedig megcsodálhatja néhány centivel közelebbről is, mert most még inkább az aurájába hajolok.
- Miért, mit gondoltál, mit akarok csinálni veled? - Azt hiszem nem is tudna semmi más csinálni, amitől hirtelen jobban élvezném ezt az egész helyzetet, a diadalittas vigyor pedig, ami a kedvemet szimbolizálja, most ki is ül az arcomra. Egyedül akkor fakul valamelyest, amikor úgy rámol össze előttem, mintha riadóztatták volna. - Menekülsz? Szívesen elkísérlek....

bray&&clary

Gyerekkorunkban mindig az olyan dolgok után ácsingózunk, amire azt mondják, hogy nem kaphatjuk meg. Ha valaki azt mondja, hogy ne csináljak valamit, én személy szerint legyek akár hat, vagy épp huszonegy éves, biztosak lehetünk benne, hogy csak azért is az ellenkezőjét akarom majd csinálni. Tőlem nem lehet elvenni a játékot, én a szülinapi tortámba is minden alkalommal belenyúltam, még azelőtt, hogy felszolgálták volna. Valószínűleg azért nem tudok most süteményre nézni, jó pár évvel később. Ha kicsit is hajaznék a lánytestvéreimre és nem fogadna be minden mocskot a gyomrom - tényleg látott már pár érdekes pia kombinációt -, valószínűleg a mosdóban végezném minden november harmadikán, amikor kénytelen vagyok lenyomni egy szelettel a tortámból, ami legutoljára kilenc éves koromban volt a kedvencem. Az én legkedvesebb célpontom Clary pedig éppen azt nem látja be, hogy amikor rögtön felcsattan a megjegyzéseimre, tulajdonképpen csak annál inkább szítja a tüzet. Én pedig annál kevésbé fogok leállni, minél inkább azt akarja.
- Ellenben nagyon szórakoztató. Főleg mert én nyertem - diadalittas vigyor ül ki az arcomra, s bár egy jóllakott óvodás kinézetétől elég messze állok, de ettől függetlenül valószínűleg idegesítően élvezem a helyzetet. Nyilván annak kellene élvezetet nyújtania, hogy az ország egy olyan egyetemén tanulok, amely nem csak itt Amerikában, de az egész világon híres és olyan diplomát szerzek majd, amely minden kaput megnyit a munkaerőpiacon, bla bla bla... - Ahelyett, hogy ítélkezel, talán egyszer neked is ki kellene próbálnod. Ne mondd, hogy nincsenek unalmas óráid. - Egyik szemöldököm felvonom, úgy pillantok a lányra.
A lányok persze mindig sokkal tanulósabbak. Őket Isten tudja mi motiválja, talán van valami a hülye illatos tollaikban meg csillogó matricáikban, amikkel sokan szaladgálnak még közel a felnőttkorhoz is. Persze az is igaz, hogy én mindig is nők általi elnyomásban éltem, szóval kifejezetten elegem van már abból, hogy a testvéreim körében még a csapból is rózsaszín vattacukor folyik.
Finn sosem hagyja ki, hogy ne tituláljon legalább egyszer mániákusnak, amikor Claryt emlegetem neki. Nem látom be miért lennék az, csak mert egészen fix pontja az egyetemi napjaimnak a szőkeség, akinek a bosszantása nyilvánvalóan élvezetet jelent és munkájából adódóan nehezen is menekül előlem. Erős lenne, ha a baráti társaságomba sorolnám, de persze attól még ugyanazokba a bulikba járunk. Csak mert mindemellett még meg is akarom fektetni, nem jelenti azt, hogy mániákus lennék. De hát az elutasítása egyértelműen nem száz százalékos, mert sosem fenyegetett még azzal, hogy távoltartási végzést kér ellenem, vagy megveret valakivel, sőt a viselkedésével jellemzően csak tovább hajtja bennem a versenyszellemet.
- Pedig már épp kezdtem azt hinni, hogy eljutott arra a szintre a kapcsolatunk, hogy állandó kedvezményt kapjak tőled - jelentem ki vigyorogva. Nyilvánvalóan nem beszélhetünk kettőnk között semmilyen kapcsolatról, de talán annak az emlegetése csak még inkább felháborítja a lányt. Talán már-már túlságosan is egyértelműen könyörgöm a pofonért azzal, ahogyan viselkedem, eddig azonban soha nem voltam még olyan vérlázító, hogy ténylegesen ki is érdemeljem azt. - Igazán? Szóval nem a pénzes pasikra hajtasz? - Pimaszkodva teszem fel a kérdést, s a közelségünknek hála még a hangomat is lehalkíthatom, olyan puhán ejtem ki a szavakat, mintha csak egy ágyban feküdnénk és elég lenne suttognom.
Próbáltam ugyan visszafogni a jókedvem - ja, vagy két egész percen át -, amikor azonban a nyakamhoz csúsztatja a kezét, pillanatokon belül visszatér az arcomra a pimasz és egyszerre undorítóan elégedett kifejezés, amivel az őrületbe tudom kergetni a lányt. - Ha nagyon vágysz rá, szívesen vetkőzöm neked privátban. Ah... - enyhe bosszúságként élem meg, hogy arrébb mozdítja a székét és a karom lecsúszik a háttámláról, így azonban muszáj vagyok magam előtt összefonni a karjaimat, csak mert semmilyen egyéb dolog nem akad a kezem ügyében, amivel babrálhatok, zajt csaphatok, vagy szimplán idegesíthetem Claryt. - Pedig a nagymamám állította, hogy a két saját kezével kötötte nekem. - Nyilvánvalóan emeletes baromság, mert köze sincs a ruházatomnak a kötött dolgokhoz, de még csak a nagymamámhoz sem. Azt sem tudom mikor láttam utoljára a szupernagyit, a tengeren túlról. Sőt, ha már itt tartunk, talán már nincs is életben.
- Sosem vagyok túl jól, ha nem tőled kapom meg a szokásosat. - Egyik kezemmel a szívemhez kapok, a tenyeremet a mellkasomra simítom, mellé pedig fájdalmas arckifejezéssel pislogok felé. Nyilvánvalóan, hogy érzékeltessem: fájó pontja az életemnek minden olyan alkalom, amikor nem ő szolgál ki a büfében. - Mit csinálnál Te az életeddel, ha nem nézhetnéd olyan szúrós szemmel az összes építészmérnököt, mint ahogyan engem is szoktál? - Csak mert nem vagyok vak és ez az egész dolog tulajdonképpen kölcsönös. De hát épp ezért is mondom neki mindig, hogy két olyan jól kinéző ember, mint mi vagyunk, nem kellene, hogy csak úgy, mindenféle intimebb kapcsolat nélkül élje egymás mellett az életét. Eddig mondjuk nem osztotta az elméletem.
- Ha ezt Finn meghallja, külön kiakad rád, a Gucci bemelegítőjében. - Fájdalmasan sóhajtok, miközben megpróbálom magam előtt vizionálni a helyzetet, amiben ezt egyáltalán felvezetem a haveromnak.
- Kár. - Jelentem ki nemes egyszerűséggel. - Pedig szívesen ellenőriztem volna. - Nem állítom, hogy Clary más lenne más lányoktól. Nem ismerem eléggé. Nyilvánvalóan vannak dolgok, amiket könnyedén meg tudok állapítani, és amik eléggé egyértelműek is. Elég ideje ismerjük már egymást, hogy tudja, hogy nem véletlenül játszom a vérnyomásával már-már napi szinten, ő mégsem adta még be soha a derekát. Ellenben azt sem állítanám, hogy valaha láttam volna, hogy úgy járkál egy-egy pasival, mint rám jellemző a lányokkal. Jesszus, remélem nem tett valami fogadalmat!
- Hm. - Somolyogva hallgatom az elemzést, amit a kérdésemre adott válaszként fogalmaz meg, de eszemben sincs igazat adni neki, vagy elkezdeni tiltakozni. Abban, hogy esetlegesen hülyeségeket gondol rólam, amelyeknek köze sincs a valósághoz, talán épp az a szép, hogy lehet rólam bárkinek egyfajta képe, de azt, hogy valóban mi van a felszín mögött, senki nem fogja igazán tudni. Én pedig épp ebből az okból nem fogom eloszlatni a Clary által kreált előítéleteket magammal kapcsolatban, mert sokkal otthonosabban mozgok abban a sztereotípiában, amit körülírt nekem, mint hogy a valós érzelmeimről és esetlegesen jelentkező problémáimról sírjak valaki vállán. Még ha nagyon szép vállról is lenne szó.
- Jogom van vigyorogni - felelem jókedvűen, ezúttal pedig képtelen vagyok megállni, hogy ne nevessek fel - talán a kelleténél kicsivel hangosabban is. Tényleg nem volt konkrét célom azzal, hogy amikor betévedtem a könyvtárba, gyakorlatilag feladtam az eredeti tervem és helyette inkább levetettem magamat Clary mellé. De persze a viselkedésemnek sokszor nincs kifejezett oka, azon kívül, hogy muszáj valamivel elszórakoztatnom magam, ha már az óráim kilencvenhárom százalékán csak azon jár az eszem, hogy mikor hagyhatom már itt ezt a kócerájt. Talán szólnom kellene apámnak, hogy újabb kocsi helyett inkább vegyen nekem egy diplomát.
Eszemben sincs békén hagyni őt, szóval amikor indulattal összepakolja a cuccait és meg akar lógni, könnyű szerrel követem őt a folyosón, hosszú lépteimmel a nyomában maradok, egyedül a női mosdó előtt torpanok meg, mert oda még én sem sűrűn járok be egy nő után, különösen ha nem egy szórakozóhelyről van szó, hanem történetesen az egyetemről. És talán épp ez az a pont, ahol történetesen eldől, hogy igaza van-e a skandináv Dávid-szobornak abban, hogy mániákusan hajtok Claryre. Mivel azonban nekem is vannak értékeim, meg gátlásaim - vagy valami olyasmi -, ahelyett, hogy rátörnék a lányra a női mosdóban, inkább nekitámaszkodom a folyosón a szemközti falnak és ott várakozom, hátha azt hiszi már megszabadult tőlem. Mintha tehetne ilyesmit.

- Csak téged érdekel, hogy megnyerted ezt az ostoba csatát – jelentettem ki egyetlen jeges pillantással, ami reméltem, hogy egyszer és mindenkorra letörli majd a srác arcáról azt a gusztustalan – és vonzó mosolyt. Ha legalább egy kicsit kevésbé nézne ki jól, akkor minden bizonnyal úri dolgom lenne vele, de így valahol minden pillanatban fáj az arcára pillantanom és elfogadnom azt, hogy ő egy seggfej.
Tagadhatatlan tény, hogy mivel betegesen vonzódom a ruhadarabokhoz és szeretem őket megtervezni is, némi szépérzék szorult belém, azaz akármennyire is szeretném, nem tudom figyelmen kívül hagyni azt, hogy ez a bizonyos építészmérnök mennyire ellentmond minden sztereotípiára, ami az ázsiaiakkal kapcsolatban él a fejünkben. Vagy másfél fejjel magasabb nálam, és pofátlanul tökéletes arccal lett megáldva. Talán az egyetlen dolog, amibe bele tudnék kötni az annyi, hogy nem kifejezetten pisze orral rendelkezik, de ha ezt megtenném, akkor saját magamat köpném szembe, ugyanis kifejezetten vonzónak tartom ha valakinek karakteressebb az orra. Ez pedig csak még idegesítőbbé tette az egész Braylen jelenséget számomra. Nem elég, hogy irritáló, még jól is néz ki hozzá... És határozottan nem akar lelépni annak ellenére sem, hogy nekem minden vágyam lenne ez. Talán pont ezért nem teszi meg. Én a magam részéről pedig egyszerűen nem értettem, hogy miféle örömöt lel a szekírozásomban, mert legtöbbször azt mutatom neki, hogy nem találnak be a szavai.
- Vannak unalmas óráim – jegyeztem meg, miközben hátradőltem a széken – Viszont az élet nem arról szól, hogy habzsoljuk az élvezeteket. Legalábbis normális esetben nem. Tehát ha le akarsz diplomázni, akkor fel kell készülnöd a száraz elméletből.
Nem akartam hegyibeszédet tartani neki, de most egy kicsit mégis olyan érzés volt, mintha én magam lennék az anyja, akinek el kell mondania ezeket a dolgokat. Arra pedig mondjuk pont nem akartam kitérni, hogy nem mindenki herdálhatja el a szülei dollármillióit. Legyen akármennyire csípős nyelvem, az utóbbi időben érzékenyebbé váltam, ami miatt képes voltam jobban megfékezni magam. Nem sok közöm volt ahhoz, hogy ő miféle családi háttérrel bír. Én sem kifejezetten vagyok boldog akkor, ha anya felől érdeklődnek, márpedig sokan tudják az egyetemen, hogy mi a helyzet. Pont ezért nem akarok egy ilyen világi pöcsbe se beleállni a szükségesnél jobban.
- Nem szorulsz rá semmiféle kedvezményre, a kapcsolatunk pedig azt hiszem sosem fog eljutni arra a szintre – egy egészen édes mosolyt villantottam felé, miközben az egyik kezemmel előrenyúltam, hogy megpaskolhassam az arcát. Páran felénk fordultak, néhányan pedig már jó ideje figyelemmel kísérte azt a macska-egér játékot, amit eddig egymással űztünk. Úgy néz ki, hogy a dolog most fog kicsúcsosodni, mert egyre több kis szúrkáló tekintetet éreztem a hátamban, amitől kicsit vörösek lettek a füleim. Csak áldottam magam azért, hogy a sok gondolkodás ellenére sem szabadultam meg soha a hosszú tincseimtől, mert ennek hála nem látszik most ez. Zavart, hogy egyre több ember – közöttük néha az idősebb könyvtáros nőről is beszélek – pillantását vonzottuk be azzal a kis műsorral, amit azóta is intézünk.
- Nincs szükségem pasira – jelentettem ki jóval keményebb hangon, mint ahogyan ő beszélt hozzám. Túl sok csalódás ért ilyen téren a korai naivitásom miatt, ezért egyszerűen csak megtanultam boldog lenni egyedül és nem hinni a nagy Őben. Az egész téma amúgy is túl nyálas, én pedig nem kifejezetten szerettem ha rámakaszkodtak. Pont ezért zavart az is, hogy a mellettem ülő egyre inkább mászott bele az intim szférámba. Ha most elmenekülök, akkor tényleg veszítek... És már alapvetően zavarbaejtő az is, hogy ilyen szánalmas dolog miatt kezdtem el aggódni.
- Ezzel valószínűleg nem vagy egyedül – mosolyodtam el megint, miközben igyekeztem nem túl feltűnően ökölbe szorítani a kezemet. Az ismerettségünk nem terjedt ki olyan mélységekre, hogy ilyesmi ajánlatokat osztogasson csak úgy nekem – És mivel egyáltalán nem gondollak sorban állós típusnak, ez az ügy már bukta is.
Nem ismertem a srácot. Viszont már nem egyszer voltam szemtanúja annak, ahogyan hetente lecserélte az aktuális „barátnőjét” egy újdonsültre. Én pedig többnek és jobbnak tartom magam annál, hogy Braylen Yang levetett rongyaként végezzek... Bármennyire is lehet kellemes az, ha valakinek nekiáll vetkőzni. A nagymamás megjegyzését elengedtem a fülem mellett, csupán egy kissé lekezelő pillantást engedtem meg magamnak az irányába, a következő megjegyzését viszont bármennyire is szó nélkül kellett volna hagynom, egyszerűen csak képtelen voltam erre.
- Valószínűleg veszettül boldog lennék – kezdtem egy kicsit elnyújtva a szavakat – Ha nem kéne ilyen emeletes faszfejek között töltenem az időmet, amilyenek ti vagytok.
Persze nem állíthatom, hogy minden egyes építészmérnök egy köcsög lenne, de a legtöbb igen szeretett kérkedni azzal, hogy ők a társadalomnak azon rétegébe tartoznak, akik egyszerre értenek a művészetekhez és a matekhoz is. Azaz a bölcsészek nemes egyszerűséggel csak idióták. Én ezt az egészet nem voltam hajlandó osztani és eddig nem sok olyannal találkoztam a szakról, aki ne ment volna bele egyes vitákba velem a saját tanulmányaimmal kapcsolatban.
- Te is tudod, hogy nem Finnre gondoltam az előbb – vontam fel finoman az egyik szemöldökömet – Ő más.
Szándékosan nem fejtettem ki, hogy mit értek más alatt. Nekem határozottan nem volt mondjuk az esetem, mivel a saját típusomból való a srác, de kétségtelenül meg kellett hagyni, hogy elég stílusos és a jobb pasik köreit erősíti ő is. Pont ezért zavart, hogy mostanában annyi időt tölt Bibivel... Bármennyire is odavan a HSM replika pasijáért, pontosan tudom, hogy ez a két démoni srác mire képes... Bree pedig túlságosan emlékeztet a tinédzser önmagamra, tehát egyszerűen csak meg kell védenem attól, hogy pofára ejtsék szegénykét.
- Sajnálom – vontam meg a vállamat finoman, és elmosolyodtam. Mind ketten tudjuk, hogy amit mondtam az nem igaz. És itt nem a saját erkölcseimről van szó. Nem vagyok se vallásos, se kifejezetten prűd. Nem ítélem el azokat, akik szexkapcsolatban élnek másokkal, egyszerűen csak bőven elég rossz tapasztalatom volt ahhoz, hogy egy ilyen ajánlatot csípőből elutasítsak. Tekintve, hogy a saját pasimat sem kifejezetten érdekelte az, hogy nekem mi a jó vagy mi nem jó, pont nem egy majdnem idegen srácra kéne ilyen téren hagyadkoznom. Itt nem arról van szó, hogy nem tartom őt vonzónak. Rosszul érezném magam, ha egyszerűen csak lesüllyednék azoknak a lányoknak a szintjére, akikkel együtt lóg. Lényegében csak nem lennék büszke arra, ha az én hátam mögött is terjednének a bizonyos pletykák. És nem, nem hiszem, hogy pont én fogom visszaadni a glóriáját. Nincsenek ilyesmi terveim.
Ha egy pillanatra el mertem volna hinni – igazából majdnem bedőltem neki – hogy a mai nap folyamán értelmes társalgást fogunk egymással lefojtatni, akkor talán csalódott lennék most. Viszont mivel ilyesmit nem éreztem, egyszerűen csak dühösen összekapkodtam a cuccaimat és kivonultam a helyiségből... Magamon érezve az egész könyvtár tekintetét. Gyors léptekkel haladtam a folyosón, hogy minél hamarabb beérhessek az első női mosdóba, amit találtam. Megalázónak éreztem a helyzetet. Már majdnem kinyitottam a halványlila borítású füzetemet, amikor átfutott az agyamon a következő: miért kellene egy fiú miatt a vécébe menekülnöm? Nem szorulok arra, hogy ilyen helyeken folytassam a tanulást, maximum majd kevesebbet alszom az éjjel – megint – és hasznosan töltöm el azt az időt, amit úgyis álmatlanul forgolódnék végig az ágyamban. Sok feladatom van. Rá kéne néznem a húgomra, hogy minden okés-e otthon. Őt hála az égnek sosem szokta bántani apa, én viszont valamilyen szinten már félek hazamenni. Be kéne ugranom anyához, virágot kellene vennem neki... Edzésem is lesz a héten, illetve megígértem Bibinek is, hogy együtt elmegyünk nézni valami göncöt, amiben tetszeleghet Troy előtt... Nem beszélve arról, hogy többször meghívott már magukhoz, azonban én mindig lógva hagytam a levegőben. Talán tényleg rám férne valamilyen szinten már a kikapcsolódás.
Vettem pár mély levegőt, aztán a telefonom kijelzőjére néztem. Nem tudom mennyi időt tölthettem a mosdóban, ezért vártam pár percet, és csak utána léptem ki annak az ajtaján...
... És kaptam szívbajt, amikor megpillantottam a szemközti falnál a fiút. Épp elég volt ahhoz az ijedtség, hogy a cipőm sarkával megcsússzak a padlón és minden egyetlen hatalmas csattanással érjen a földre, amire a közelben sétálgatók is felkapták a fejüket. Én magam igyekeztem valami kapaszkodót találni, ami lényegében az ajtófélfa volt. Ahogy ráfogtam az egyik tökéletesen manikűrözött körmöm beszakadt. Éreztem, ahogyan megintcsak dühösebb leszek, viszont csak egy halk sóhajt eresztettem ki és inkább a szétszóródott cuccaim összeszedésével kezdtem el foglalkozni. A kezem remegett és ha most megszólal velem szemben, akkor minden bizonnyal leordítom a fejét.

Ötletem sincs miért próbálkozik még a közelemben bárki is azzal, hogy valamiről próbál lebeszélni, vagy eltiltani valamitől. Mindenki tudhatná, hogy csak azért is, annál inkább akarni fogom azt a dolgot, vagy történetesen ha a viselkedésemen kellene változtatnom, épp az ellenkezőjét fogom tenni és csak még inkább mások agyára megyek. Engem szórakoztat, a másik felet pedig valószínűleg idegesítheti a viselkedésem, pont mint Clary-t is, aki ha szemmel ölni lehetne, a mai találkozásunk alkalmával már legalább háromszor felnyársalt volna. Nagy szerencsém azonban, hogy sem a szemmel verésnek, sem pedig a tényleges fizikai erőszaknak nem a híve, mert csak akkor szép igazán az élet, ha tovább élvezhetem. Függetlenül attól, hogy ki tart gyerekesnek és ki nem.
- Mm, szerintem ez nem így van. Nincs igazad. Ha annyira nem érdekelne téged, akkor nem lennél miatta ilyen morcos. Nem áll jól - teszem hozzá, miközben elhúzom a számat. Nem mintha bármilyen jogom lenne ahhoz, hogy a viselkedése fölött ítélkezzem, vagy megmondjam neki mit hogy csináljon - mint ahogyan ez fordított esetben sem működik, hiába mondja meg nekem Clary állandóan, hogy mit kellene csinálnom. Vagy hogy történetesen mit nem. Lehet, hogy ennek is köze van ahhoz, hogy miért nem feküdt még le velem. Talán legközelebb ugyanúgy a fordított pszichológiával kellene próbálkoznom és figyelmen kívül hagynom őt, vagy egyenesen azt éreztetni vele, hogy egyáltalán nem érdekel. Hátha akkor rájön, hogy nagyon is akar engem.
- Baromság. - Vágom rá rögtön, s még valamilyen szinten felháborodást is érzek, amiért képes így gondolkodni. - Mi az, hogy nem arról szól az élet, hogy élvezzük? Ha már ide születtünk erre az unalmas sárgolyóra, próbáljuk meg élvezni a dolgot, Valerie. Engem nem az fog szórakoztatni, hogy kidolgozom a belemet és befizetem a csekkeket. - Nem mintha életemben fizettem volna már be csekket, de ez egy teljesen másik kérdés. Különben sem az én tisztem ilyesmivel foglalkozni odahaza. - Amúgy is, honnan veszed, hogy időben le akarok diplomázni? - felhorkanok, s még egy rövid nevetést is megengedek magamnak. Talán Finn fejében él egy idilli kép arról, hogy majd együtt ülünk a diplomaosztónkon, de én nem tervezek ennyire előre. Ha tovább maradnék az egyetemen, csak tovább élvezném a kellemes társaságot, amely körökbe néha napján belépést kapok. - És Te miért akarod magadat megfosztani az élvezetektől? - Elképesztő. Ki hallott már ilyet?
- Persze. Ahogy azt Te elképzelted. - Finomat bólintok, a pillantásom azonban már a helyiség másik felében kalandozik. Soha nem voltam az a fajta, akinek a figyelmét teljes mértékben le lehet kötni, de talán épp ezért van, hogy még akkor is, amikor valami hasznosat csinálok, csak a hülyeségen jár közben az eszem. Roppant unalmas lenne azonban, ha nem tennék így. - Pedig a jobb helyeken már vezettek be törzsvásárlói kedvezményrendszert. Mit tegyek még érted, hogy megszánj? - Még egyéb kifejezetten csípős szavak is ott vannak a nyelvem hegyén, de a saját vesém épségének érdekében ezeket most inkább hanyagolom. A húgomnak is elég csontos a könyöke és épp elég, ha ő vág oldalba néha, nem kell még egy embert annyira magamra haragítanom, hogy ezt tegye.
A kérdésem persze pusztán csak költőinek szánom. Ha a lány valóban annyira jól ismer, mint ahogyan azt állítja, akkor tudhatja azt is, hogy nem érdekel a válasza, mert nem lennék hajlandó a kisujjamat sem mozdítani csak azért, mert azt hiszi képes lennék megtenni érte valamit. Ha valakivel jót cselekszünk, általában jár érte egy ugyanolyan szívesség. Én pedig elég borravalót hagytam már ott Clarynél a büfében ahhoz, hogy most legalább csak egy fokkal kedvesebb legyen hozzám. És pontosan ebből az okból nem hagyhatom nyugton őt, meg az idegeit.
- Áttérnél inkább a nőkre? Elszomorítasz. - Érkezik rögtön a válaszom, miközben ártatlan, kérdő pillantásom a lányra emelem. - Erről szóltál már a szobatársadnak is? Ne érje váratlanul a döntésed, tudod... - Nagy valószínűséggel undorítónak találja, amit magyarázok, de amikor olyan magas labdákat kapok tőle... Ki ne akarná rögtön lecsapni azokat?
- Attól függ milyen sorról van szó. - A megszólalásomat mély sóhaj követi, közben pedig beletúrok a hajamba, s hátrafésülöm a tincseket, amelyek rögvest vissza is ugranak a korábbi helyükre, csak egy fokkal borzosabban.
- Ha annyira nem bírnál minket, már rég találtál volna más munkát. Ahelyett, hogy ilyen hülyeségeket mondasz nagyszerű emberekről, elismerhetnéd, hogy szükséged van ránk, emeletes faszfejekre. - Pillantásomban ott van a kihívás, ami valójában már rég megtörtént, a versenyzés pedig már percek óta folyik közöttünk, abban a szavakkal vívott csatában, amibe minden alkalommal belekezdünk, ha csak találkozunk. Szívesebben vívnám én az ágyban is ezt a csatát vele és akkor nagyon más módszereket is alkalmaznék, de ahhoz előbb szükségem lenne arra, hogy megtörjön és ő is elismerje, hogy akarja. Tudom, hogy akarja, csak az elismerés hiányzik, amit így vagy úgy, de ki fogok vívni magamnak.
- Akkor már neked is bevallotta? Remélem mondtad neki, hogy támogatod és mellette állsz, akárkit is szeressen. Ő valóban más. - Pofátlanul magyarázok arról, hogy Finn mássága a szexuális beállítottságából eredhet, nagyon is tudatában annak, hogy ha egy esetleges következő alkalmat együtt ejtünk meg a büfében, amikor Clary is épp dolgozik és a lány beárul a legjobb haveromnak, akkor nem úszom meg szárazon. De mi értelme az életnek, ha nincsenek hirtelen hozott döntések, amelyek csak rossz következményekkel járhatnak?
- Rád szakad a mennyezet, ha tovább hazudsz - jegyzem meg könnyedén. Úgy érzem az lenne a világ vége, ha végig kellene néznem, ahogyan Claryre omlik az összes fölöttünk elhelyezkedő emelet, amiért azt próbálja meg - nem túl sikeresen - előadni, hogy kicsit is sajnálná. Mint ahogyan én sem érzek egy csepp megbánást sem mindazzal kapcsolatban, amit mondtam neki. Emeletes faszfejnek tart, mégis miért akarnám akkor én magam is kímélni a kis Barbie baba lelkét? Valószínűleg nem csak nekem van igényem arra, hogy napi szinten csesztessek valakit, de Clary maga is kívánja azt a bizonyos ostort és élvezi, hogy van kivel piszkálódnia.
Valaki olyannal, aki bírja a gyűrődést és nem lehet megfélemlíteni mindössze pár szóval, meg azzal, hogy mindenféle jelzőket aggat rám. Régen nagy baj lenne már, ha ennyitől össze is törnék, hát nem vagyok én hímes tojás! Mindezen remek tulajdonságaim tudatában nem értem tehát, hogy pontosan milyen kifogása lehet a lánynak ellenem. Azzal kapcsolatban, hogy élvezné a kis szóban vívott csatáinkat, tényleg tudom, hogy nem tévedek. Azt viszont még ő sem gondolhatja komolyan, hogy egyetemistaként majd fogom magam és elköteleződöm egy nő mellett. Vannak értékesek és még értékesebbek a szememben, ő pedig habár 'még értékesebb' kategória, de túlságosan szeret játszani. Hiszen mindketten tudjuk már, hogy mi lesz a vége, nem? Túl egyértelmű. Legalábbis számomra.
Habár igyekszem nem felnevetni a mutatványon, amit produkál, amikor kimerészkedik a mosdóból, valami nevetésféle mégis kicsúszik belőlem, amit hamar próbálok is palástolni. Ha szorult volna belém egy kis illem, utána kapok, de a folyosó másik oldaláról csak hülyét csináltam volna magamból, ha elkezdek itt össze-vissza kapkodni. Ezért csak igyekezvén elrejteni a vigyoromat, leguggolok, hogy az előttem heverő cuccait legalább vissza tudjam szolgáltatni. Az egyik füzetért nyúlva összeér a kezem az övével, s még mindig jókedvűen pillantok az arcára, igyekezve elkapni a pillantását. - Nem ütötted meg magad, ugye?

Életem egyik legnagyobb talánya a Braylen nevű srác, ez teljes mértékben vitathatatlan. Én a magam részéről mindig egy logikus gondolkozású, erkölcsös embernek mutatkoztam. Lehet, hogy mások szerint játszom a jégkirálynőt és túlságosan nyers és szarkasztikus a stílusom, de ettől függetlenül van tartásom. Vannak igényeim és minden rosszból igyekszem kihozni a maximumot. Erősnek kiegyensúlyozottnak és elégedettnek érzem magam. Tisztában vagyok a jó és rossz tulajdonságaimmal. Szeretem önmagam és rendben vagyok az egész életemmel... A rossz dolgok ellenére is. Hiszen egy borostyánligás egyetemre járhatok annak ellenére, hogy a családi helyzetem jelenleg nem a legjobb... Keményen tanulok, ami miatt sikerült megtartanom az ösztöndíjamat az elmúlt időszakban. Van munkám, és tudok gondoskodni a húgomról, nekem pedig ezt untig elegendőnek tűnik.
Hogy mi a helyzet ezzel a fiúval? Magam sem tudom biztosan, de őszintén még arra sem vagyok hajlandó, hogy komolyan elgondolkozzak rajta. Mert én, az életrevaló Clarissa pontosan tudom, hogy mit kellene tennem. Ha figyelmen kívül hagynám, nem tudna velem játszadozni. Viszont ennek a szöges ellenkezőjét csinálom minden alkalommal... Magam sem tudom miért. Mindig eldöntöm, hogy elrontom a játékát, de végül ő nyeri a csatározásainkat. Ami miatt azt az undorító mosolyt egy balegyenessel akarom letörölni a képéről.
- Ezt hozod ki belőlem – rántottam meg a vállam egy újabb jeges pillantás kíséretében. Amúgy sincs semmi köze ahhoz, hogy nekem egyrészről mi álll jól és mi nem. Meg nem is kifejezetten érdekel a véleménye. Talán ha egyetlen dologgal kellemetlenséget tudok neki okozni, akkor nincs más teendőm, mint morcosnak lenni. Viszont nagyon mélyen tudom, hogy őt talán ez boldogabbá teszi mindennél.
- Senkit sem szórakoztat – jegyeztem meg szárazon, miközben megráztam a fejem – De sokszor nincs más választás. Nem rossz dolog ha az ember túl tud élni.
Azt már nem akartam hozzátenni, hogy a gazdagsága nem örökérvényű. Hiába visel most olyan pólókat, amiknek darabjai drágábbak az én egész szettemnél, ha egyszer majd jól csődbe megy a családja. Mi lesz vele akkor? Az biztos, hogy ilyen mentalitással nem lenne hajlandó egy fadarabot sem felemelni ha fizetnek érte. Ugyanakkor nekem semmi közöm nincs az anyagi helyzetéhez, ahogyan a gondolkodásmódjához sincs. Tehát egyszerűen csak magamban tartottam az véleményemet a személyeskedés helyett, mert ez esetben ő sem tett hasonlót. Nekem meg nem célom mindenképpen beléállni még egy hozzá hasonlóba sem. Nem ismerjük egymást túl jól, tehát jogom és kedvem sincs ahhoz, hogy anyagi felvilágosítást tarsak neki. Vagy éppenséggel az életre neveljem.
- A normális emberek nem akarnak hatszor bukni és éveket csúsztatni, ha nem kényszerülnek rá – úgy válaszoltam neki, hogy közben a fülem mögé tűrtem az egyik kis babahajamat. Persze én nem igazán ismerem a valós motivációit, ugyanakkor nem is akarok mögélátni annak, amit mondd nekem. Persze, mert majd még gondolkodásra fogom késztetni az agyam és mindenáron a jót fogom keresni másokban. Sokkal egyszerűbb csak elhinni azt amit az emberek mondanak és csinálnak, aztán pedig aszerint cselekedni, amit tapasztalunk.
- Beszéld meg azzal, aki üzemelteti a büfét – nem is néztem rá, sokkal inkább kötötte le a figyelmemet az ujjaim között egyensúlyozott toll. Én aztán megadom neki, ha el tudja intézni magának. Talán egy fokkal kevésbé találnám visszataszítónak a viselkedését, ha tényleg legalább a jelét mutatná annak, hogy nem egy azon fiatalok közül, akik a szüleit szipolyozzák ki anyagilag és élősködnek a nyakukon. Talán az lenne az első dolog, amit tényleg az anyagi helyzetén függetlenül érne el... Legalábbis az első ilyen eredmény, amiről én is tudnék.
- Tetszene a dolog, mi? – csak finoman felvontam a szemöldököm, ahogy rápillantottam. Kezdtem ráérezni arra, hogy miként ne vegyem fel a piszkálódását, abban reménykedve, hogy majd ezzel az egésszel hajlandó lesz leállni. De már egyre kevésbé bírtam elviselni a társaságát, és erősen ökölbe kellett szorítanom a kezeimet, ami miatt a körmeim fájdalmasan vájódtak a tenyerembe. Ha most itt lekarmolom a képét, vagy felpofozom, akkor ki fognak vágni mind a kettőnket, és én a magam részéről soha nem jöhetek majd vissza... És nem, nem szeretnék a vécében tanulni az elkövetkezendő időben.
- Az általad nagylelkűnek tűnő középmezőnyre sem vágyok – egy finom, udvarias mosoly ült ki az arcomra, miközben ezt mondtam neki. Nagyjából azt gondolom nála középmezőnynek, ahol az általa folyamatosan zaklatott lányok vannak. Néhányszor elvan velük, aztán végül őket is dobja. Hogy mit gondolok komolyan Braylenről? Biztos lenne számára egy olyan valaki, aki miatt képes lesz majd megállapodni és nem akarja majd falni a lányokat. Ami pedig engem illet... Soha nem állítottam se neki, se magamnak azt, hogy ne tartanám őt mondjuk attraktívnak annyira, hogy igent mondjak esetlegesen egy-egy randira. Nem azzal van a bajom, hogy mindenképpen idegesíteni akar, nyilván benne van a pakliban, hogy valójában nem idióta. Viszont egy két mámorosabb éjszakánál többet úgysem kaphatnék tőle, én pedig tanultam a múltbéli rossz döntéseimből.
- Mivan, ha egyszerűen csak szeretek a büfében dolgozni, és nem akarok más munkahelyet keresni? – ugyanolyan kihívó pillantással néztem rá, ahogyan az előbb ő pillantott rám. Egyetlen másodpercet szenteltem összesen annak, hogy figyeljem, ahogyan a haját végigsimítja, aztán újra a tekintetét kerestem meg – Lehetséges, hogy a társaságotokat csak szimplán a szükséges rosszként fogom fel.
Ahogy befejeztem a mondatot, elővettem a legédesebb mosolyomat és elégedetten szegtem fel az állam. Igazából nem sokban különbözöm tőle. Legalábbis valamiért vannak pillanatok amikor élvezetesnek bizonyul játszmázni vele...
Viszont elég jó abban, hogy ezt az egészet tönkretegye az idióta megjegyzéseivel. Sosem tartottam magam feministának, de nem igazán tűrtem el senkitől azt, hogy megpróbáljon szexualizálni. Nem az a fajta lány voltam, aki hímneműekkel tudott ilyeneken szórakozni, pont ezért is kaptam össze a cuccaimat és rontottam ki a könyvtárból. Mivel ezzel gyakorlatilag tálcán nyújtottam át neki a győzelmét – legalábbis szerinte – lényegében arra számítottam, hogy nem fog követni. Meg amúgyis miért tenné?
Viszont amikor mégis hirtelen megjelent, én magam úgy viselkedtem, mint aki szellemet látott. Amikor a nevetését meghallottam, még mérgesebb lettem és inkább a lehorzsolt térdemet kezdtem el piszkálgatni, na meg ellenőriztem, hogy a cipőim épen maradtak-e. Most már tényleg nem akartam reagálni arra, amit mondott nekem, viszont amikor az egyik hosszú ujja véletlenül a kézfejemhez ért, akaratlanul is felnéztem rá.
Egyre erősebb késztetészt éreztem arra, hogy ténylegesen az egész folyosó szeme láttára pofozzam meg, de a körülöttünk levő emberek hangja elvonta a figyelmemet.. Ahogyan lassan pozíciót váltottam, felcsúszott a combomon a ruhám, egészen az alatta viselt rövidnadrágig. Ebben a pillanatban állapodott meg a pillantásom az egyik kedvenc kisállatkáján, aki kifejezetten unalmasan nézett ki most a felkötött szőke hajával. Habár csak egyetlen pillanatra, de az én arcomra is kiült egyfajta sátáni kifejezés, ahogy lassan újra a fiúra pillantottam. Ha egyetlen kellemetlen percet is tudok neki okozni a lány miatt, akkor végül ezt a csatát én nyertem meg.
- Később találkozunk jó? – a hangom olyan kedves volt, ahogyan még sosem beszétlem vele. Amúgy is közel volt az arca az enyémhez, ami talán egy picit zavarba hozott, hiszen nagy hátrányomra így egyetlen lágy mozdulattal vettem ki a kezeiből a füzetemet, aztán közelebb hajoltam hozzá és az ajkaihoz egészen közel kapott egy pici puszit... Pont a szája sarkába, de ahogy elhúzódtam tőle, az én alsó ajkam egy kicsit súrolta az övét. Ezek után meg képes voltam még kecsesen felállni a földről – mintha nem az előbb estem volna el mindenki szeme láttára – majd mosolyogva végigsétálva a folyósón, egyenesen annak a lánynak az arcába vigyorogva, aki minden bizonnyal féltékenységi rohamot fog kapni úgy... Perceken belül.