- Lauters, hozzál már egy sört.
- Nem a csicskád vagyok, Larry. Ma nem dolgozni vagyok itt.
- Akkor miért?
- Miért, baszod, miért. Rizst számolni, balfasz. Szerinted miért? - Vigyorgó pofámba kortyoltam a söröm maradékát, aztán átvettem ettől a Dennis nevű faszfejtől a dákót, és a billiárdasztal felé hajoltam. Ritka nagy barom volt a figura, háromszor lőtte be a csíkosat a lyukba, amikor a teli volt az övé. Azt mondta farkasvaksága van. Mondjuk én nem tudtam az mi fán terem, de hála istennek a legapróbb hajlamot sem éreztem arra, hogy meg akarjam tudni, úgyhogy telibe szarva a vérfarkasságát vagy tudja a halál milyét, mindjárt nyerni készültem egy újabb kör sört.
Nyertem is.
Dennis meg, aki nagyobb dákónak bizonyult, mint a billiárdhoz használandó, közölte, hogy farkasvaksága van, és nappal kihív egy visszavágóra, most pedig nem hajlandó kifizetni a sörömet. Hülye nyomorék.
- Nincs is telihold, te nagyon gyenge - legyintettem tarkón, de visszafogtam magam attól, hogy orrba verjem és szétveressem magamat, átmenjen rajtam a három méter magas és széles tank testével, mert az utóbbi időben túl sok verekedést kezdeményeztem, és tulajdonképpen mégis csak itt dolgoztam. Még akkor is, ha ma nem a munka hozott ide, hanem inkább a kikapcsolódás. A kikapcsolódás pedig leginkább Torrie-t jelentette az elmúlt két-három hétben. Most virágnyelven megfogalmaztam, hogy már megint a farkam hozott ide. Na.
Ritka nagy szerencsém volt különben, Rhys is megmondta. Nem vágja mit esznek a vörös fejemen a nők. Én sem vágtam, de Torrieval tényleg ritka nagy szerencsém volt, mondom. Csak három hete ismertem közelebbről, előtte csak néhány szót váltottunk a bárban, amikor dolgoztam, ő meg lejött a haverjaival vagy egyedül pár pohárka erejéig. Aztán valahogy összekeveredtünk, és tessék, ő az első nő az életemben, aki anélkül hajlandó a lába közé engedni, hogy gyűrűt kéne húznom az ujjára, vagy drámai beszélgetésbe kéne elegyednünk a "kapcsolatunkról". Valahogy én is kapóra jöttem neki, meg nekem is ő, és rohadtul meg voltam elégedve az egésszel. Elterelte a gondolataimat Camiról, meg Yasről, az összes Rinaldiról, meg minden szarról. És amúgy jófej is volt, szórakoztató, nem volt rémostoba, se ronda. Ritka nagy szerencse, mondom.
Őt kerestem a tekintetemmel az emberek között. Mielőtt szétváltunk, a táncparketten voltunk aközött a maréknyi ember között, aztán kihívtak erre a billiárdmeccsre. Most nem láttam a táncolók között, úgyhogy a pulthoz vergődtem magamat.
- Hé! - léptem mögé, a kezem végigsimított barázdált gerincoszlopán és vigyorogva hajoltam a feje mellé. - Meghívjalak még vala... - kezdtem neki a kérdésnek, aztán észrevettem, hogy nincs túl jó bőrben, szóval leráncigáltam a mellette ülő székről a terpeszkedő részeget és odaültem. - Meg vagy? Hé, kaphatnánk egy pohár vizet? A hölgynek. Kösz. - Torrie elé toltam a vizespoharat. - Kimenjünk levegőzni? Vagy hazavigyelek?

A fejemet támasztva ülök a pultnál, és meredek hosszan a kiürült poharamra. Basszus, mi is volt benne? Mit ittam eddig? Valamit ittam, az egész valószínű. Vodka-narancsot, vagy ilyesmit... Nem vagyok benne biztos már. Sem abban, hogy mikor fogyott el, vagy hogy hová lettek a többiek? Kivel is jöttem? Szerintem nem egyedül. Vagy mégis? Minden totális homály. Este már nem kellett volna bevennem a gyógyszereimet. De honnan tudhattam volna, hogy megint itt kötök ki? Nem terveztem, most tényleg nem. Reggel dolgozom, át akartam olvasni a múltheti cikkeket, mert Rachel, a főnököm azt akarta, hogy megkeressek bennük valamit... Most nem annyira rémlik, hogy mit is. De dolgozni akartam, legfeljebb egy kicsit borozni, de tényleg csak módjával, két decit, nem többet, rendelni valami kaját, kínait mondjuk, hallgatni egy kis zenét... Ez volt a terv. Jó terv volt. Aztán anyám felhívott telefonon. Ezzel úgy még nem is lett volna gond, pár hetente megteszi, általában kicsit összekapunk, mert minden alkalommal elmondja, hogy én vagyok a család szégyene, és otthon lenne a helyem, mellette, Abingdonban, de egy hálátlan dög vagyok, aki nem törődik az anyjával, annak érzéseivel, a szégyennel, amit minden nap át kell élnie miattam, satöbbi, satöbbi... Jobb napjaimon már magamra sem veszem. Egyik fülemen be, a másikon ki. De amikor épp kevésbé vagyok jó passzban, nem tudom birka módra tűrni, és van az a pont, amikor szakad a cérna, és visszapofázok, aztán az egész beszélgetés egy masszív kiabálássá alakul, amíg valamelyikünk le nem csapja a kagylót. Na, most nem így végződött a dolog, hanem azzal, hogy kijelentette, idejön. Ide! New Yorkba! Nem értem, minek. Szerintem életében legfeljebb kétszer ha elhagyta a szeretett kis városát. És minden bizonnyal mindkétszer utálta. Minek jönne ő ide? Mit akar itt csinálni? Becuccol hozzám? Fable ki fog nyírni. Ha nem anyám teszi meg előbb, ha meglátja, milyen egyszerű, kicsi lakásban kuporgunk ketten, Bronx „csodás oázisának” közepén. Ahh, bele sem akarok gondolni! Elkap az ideg rögtön. Kiborultam, az van. Aztán most azon kapom magam, hogy megint itt vagyok, és nem is emlékszem, hogy keveredtem ide, de a hiányzó részletektől függetlenül úgy döntök, talán megihatnék még egy... valamit, mielőtt hazabotorkálok. Már emelném fel ábrándos pillantásomat a pultosra, aki határozottan nem Wes, hogy rendeljek még egy kört, amikor az ismerős hang oldalról megszólít, és valaki megérinti a hátamat.
- Hellllóóó Lauters! - sóhajtom kissé elveszetten, gyengécske, bárgyú mosollyal a lánghajú Don Juanom felé, amint befókuszálom az arcát. A következő pillanatban egy poharat tesznek le elém, én meg reflexszerűen meghúzom a tartalmát, de egy korty után szépen vissza is engedem a maradék folyadékot a számból a pohárba. - Pff... Ez víz – közlöm lebiggyesztett ajkakkal Wes-szel, majdhogy nem elkeseredetten, mint egy gyerek, aki nem kapta meg a várt ajándékot. Aztán kuncogni kezdek. - Idejön. Tudtad? Ide! Mégis minek? Vagy egy éve nem láttam, és tökre jól megvoltam így is – vonogatom a vállam, valahol tökre meg vagyok győződve róla, hogy Wes érti is mit beszélek, nemigazán esik le, hogy csak hadoválok. - Te most forogsz? - hajolok közelebb hozzá hunyorogva. - Léci, állj meg!

Bambán pislogtam Torrie zsibbadó arcocskáját, és azon tűnődtem, lehetséges-e egyáltalán ennyi idő alatt betegre innod magadat. Vagy lehet, hogy több időt kobzott el az életemből a gyengeelméjű farkasember, mint gondoltam volna? Akárhogyan is, hirtelen még az én anyai ösztöneim is beindultak annyira, hogy vízzel kezdjem itatni a hölgyeményt. (Vagy nem anyai ösztöneim, akkor most megvallom őszintén, talán inkább én magam voltam annyira beindulva, hogy nem akartam elpotyázni a későbbi szex lehetőségét, és elkezdtem félni, hogy túl szarul lesz hozzá. Na, ekkora gerinctelen féreg vagyok. De azért aggódtam is érte, esküszöm én!)
Úgyhogy őszinte aggodalommal az arcomon - mind az est végkimenetelét, mind valóban az ő hogylétét illetően - figyeltem, ahogy szökőkútként visszaköpi a vizet a poharába.
Tanácstalanul pislogtam körbe, de csak néhány részeg nyugdíjas kétfelé álló szürkehályogos tekintetével találkoztam. Mikor környékezett meg minket ez a sok vén faszkalap? Talán tényleg későre járt már annyira, hogy csak a törzsvendégek, meg a farkasemberek maradjanak a buliban, és minden valamire való értelmes lény elhúzza innen a belét. Hétköznap volt, ilyenkor csak a perverz vén pöcsök maradtak, hogy Torriekra vadásszanak. Már-már birtoklóan karoltam át a vállát, hogy levágják a tizennyolcadik századból valók is, hogy ha lehet, ne ezt a szoknyát hajkurásszák.
- He? Ki? Mi? - próbáltam tartani vele a lépést, mert közben mintha elkezdett volna magyarázni valakiről, aki idejön. Ide? Most? Nem nagyon fért a fejembe, hogy mi van, és biztos az érzéshez paszántos kurvára ostoba fejet vágtam hozzá.
Torrie így, részegen is olyan tempót diktált, hogy hajlamos voltam lemaradni, és közben meg jól is szórakozni rajta. Elvigyorodtam.
- Ja. Kurva jó forogni. Jó cucc, új hobbim meg minden - bólogattam bőszen, aztán fogtam a vizes-köpetes poharát, másikammal pedig az egyik kezét, és indulásra invitáltam. - Nem állok, gyere, menjünk ki, jó? Ha kijössz abbahagyom, és megtanítalak téged is, és közben elmesélheted, hogy ki jön, és miért jön, és miért ekkora szar, hogy jön. Utálhatjuk együtt - biccentettem az ajtóra, és reméltem, hogy jönni fog, mert tényleg nem akartam, hogy szarabbul legyen. A saját céljaimat ideiglenesen teljesen felfüggesztve sem.

Azt hiszem, megint sikerült egy jó kis görbe estét csinálnom magamnak, kár, hogy nem emlékszem szinte semmire. Köd és homály az egész. Vajon mióta ülhetek már itt a kiürült poharammal? Szomorú látvány lehetek. Megpróbálok mosolyogni, hogy kicsit felvidítsam a látványom. És akkor hogyan tovább? Inni még valamit, maradni, menni? Én sem igazán tudom. Talán pont így, ebben a sorrendben lenne a legjobb. Mire ezt így sikerül is összeraknom magamban, és meghozni ezt a nehéz döntést, Wes bukkan fel mellettem, előttem meg varázsütésre egy pohár víz, amibe véletlenül bele is iszom. Hát én ezt tuti nem kértem. Rendeltem egyáltalán valamit, vagy csak akartam? Próbálom befókuszálni Wes arcát a felesleges merengés helyett, ha már dumálni akar velem, és szeretné meghallgatni a sanyarú sorsomról szóló történetet, legalább lássam is őt közben rendesen, de valahogy nagyon el van csúszva a kép.
- Új hobbid – motyogom utána, majd kuncogni kezdek ezen. Annyira pontosan nem tudnám megmagyarázni, miért is olyan vicces, de nagyon nevetségesnek találom, amit mond. Wes amúgy is egy vicces fiú. Közben kifelé kezd terelgetni, én meg nem igazán ellenkezek. Azt hiszem, tényleg jól esne egy kis friss levegő.
- Megyünk is valahová, vagy csak úgy előre? - érdeklődöm menet közben. - De te biztos, hogy kijöhetsz? Kiengedtek? Nem dolgozol? - kérdezgetem akadozó nyelvvel, miközben hátrafelé tekergetem a nyakam, hogy megnézzem, nem Wes áll-e véletlenül a pult mögött most. Úgy rémlik, az előbb még ő szolgált ki. Bár lehet, hogy ez az emlék egy másik estéről származik. Aztán valahogy csak kijutunk a levegőre is, én pedig amint lehet, megtámasztom magam féloldalasan a falnál a vállammal.
- Anyám. Ő jön – jut eszembe az a téma is, amibe az imént belekezdtem. - Idejön a városba. Abingdonból. Hozzám. Pff... Szerintem meg fog ölni, ha meglátja, milyen környéken élek – kuncogok fel megint, mint aki igazán jól szórakozik. - Anyám olyan izé... tudod? Olyan öhm... - Na asszem nem most fogom megtalálni a megfelelő szavakat, hogy leírjam. Józanon sem tudnám elmagyarázni, milyen. - És amúgy is... szerintem egész életében összesen kétszer ha elhagyta az államhatárt. Mit akarna New Yorkban? Nem akarom, hogy idejöjjön – ingatom végül a fejemet, és nagyon komolyan nézek Wes szemeibe. - Te is utálod őt? - jut eszembe az iménti kijelentéseiből némi emlékfoszlány, és érdeklődővé válik a tekintetem. Vajon vele mit tett a drága anyám, hogy ilyen ellenérzéseket vált ki belőle? Én bármit elhiszek mondjuk.
Elrugaszkodom a faltól, és táncikálni meg forogni kezdek. Megtanít engem is forogni, azt mondta. Pár lépés után durván megszédülök, és majdnem el is vágódom, de hamar Wes felé lendülök, hogy megkapaszkodjak.
- Olyan nehéz a fejem – sóhajtok. - Nagyobb, mint lenni szokott szerinted? Tuti nagyobb. Olyan érzés, mintha dupla méretű lenne. Nézd – hajtom a fejem a vállára, hogy megmutassam a súlyát. Így legalább kicsit könnyebbnek érződik.

Hát szerencsére közöm nem volt a gyerekneveléshez, a részegekkel való kollaboráció pedig körülbelül szögegyenest ezen képességemmel állt egy szinten, de azért próbáltam olyan tapasztalt képet varrni a pofámra, mintha minimum minden második délután pelenkásokat kísérnék a detoxig. Nem mondom, hogy sikerült, de legalább elindult velem kifelé. Mondjuk ez nagyjából annyira volt nyugtató, mint amennyire nem, mert gondolom bárki mondhatott volna neki bármit, megy mint a birka. És nem mindenkinek voltak olyan jó szándékai... Hát vagy legalábbis voltak akiknek rosszabb szándékai lettek volna, mint nekem.
Gyorsan felkaptam a kabátját és a tatyóját a széktámlájáról, mielőtt itt hagyja minden vagyonát, és győzelemittasan megindultam a kijárat irányába.
- Mivan? Ki, persze kiengedtek. Meg mondjuk nem is dolgozom - zártam le, és húztam tovább magammal kifelé, mert majd a hűvös levegő jót fog tenni neki, gondoltam ugye, én, az alkoholisták védőszentje, aki egyébként nem értett az elsősegély ezen fejezetéhez, meg az összes többihez sem.
Amint kiértünk és lehánytam magam mellé a cuccaimat, odaléptem hozzá, hogy belebújtassam a kabátjába. - Ezt felvesszük, oké? - Pontosabban csak ő, de mosolyogtam rá biztatóan, én rendelkeztem ugyanis a legmegbízhatóbb pofával széles e világon, és ha akarta, ha nem, valahogy belepasszíroztam vékony kis karjait. Aztán miközben a falnak dőlve az anyjáról kezdett magyarázni, felhúztam a cipzárt, és megbizonyosodtam róla, hogy a zsebei nagyjából mindent tartalmaznak, amit holnap reggel hisztérikusan keresne, ha nem találna.
- Hah, amiatt ne aggódj. Figyi, ha akarod, előtte küldd el hozzánk családlátogatóba, akkor mindjárt más szemmel nézi majd a tiédet. Ha egyáltalán eljut addig, és nem kap nálunk instant szívrohamot. De végülis az is egy megoldás, ugye? - Időközben befejeztem zsebei taperolását, miután megbizonyosodtam róla, hogy mindene meg van, és nem tudják ellopni a személyazonosságát, mint azokban a ritka szar filmekben.
- Hogy én? Már miért... - kezdtem volna bele visszakézből, aztán magasról esett le, koppant a végén, hogy mit ígértem neki, és rögvest vad egyetértésbe kezdtem. - Már miért ne utálnám. Ja. Persze. Na... Figyelj, hazamegyünk hozzád, és kitalálunk valamit. Elintézzük, hogy először és utoljára akarjon New Yorkba jönni, mit szólsz? - Próbálkozásaim persze nagyjából annyira tűntek hiábavalónak, mint eddig bárminemű próbálkozásom bármivel kapcsolatban az életemben (tyű, erős kijelentés, nem értem miért lepődtem meg bármin, és miért próbálkoztam még bármivel), mert egyszer csak centrifugálni kezdett, mint aki se nem hall, se nem lát, pedig kivételesen én képviseltem az értelmet egyre inkább megszokott kettősünkben. Azért legalább annyira hasznos voltam, hogy amikor feltűnt botladozása, készenlétben álltam, hogy megfogjam és belém kapaszkodhasson.
- Aha, tényleg nagyobb. - Hagytam, hogy a fejét a vállamra hajtsa, egyik kezemmel a feje búbját simogattam. - Tényleg nagyobb, esküszöm. Kicsit pihenj, jó? Kicsit pihenj, mert csak szarul leszel - paskoltam meg gyengéden a hátát és gondoskodóan simogattam. Tök jó faszi vagyok.
-  Figyelj - böködtem meg egyszeriben - ott egy taxi. Imádni fogod a játékot, amit játszani fogunk. Odamegyünk, beülünk, és megadunk egy két utcával lejjebbi címet, mint ahol ténylegesen laksz. Aztán amikor ott kirak minket, akkor elszaladunk. Jó? Gyorsan kell szaladni, rögtön bemenni a házadba, még mielőtt leesik neki, hogy mi a szar van. Menni fog? És fontos, hogy csak mi ketten tudhatjuk róla, hogy ezt játsszuk. Ez ilyen... szabály. Mit szólsz? - Azért taxira költeni jó nagy csicskaság, én mégis amondó vagyok.