Harmadik nap a kórházban. Végre lement a lázam, és kikelhetek ebből a rohadt ágyból. Na nem mehetek messzire, maximum a vécére, de még ezért is hálás vagyok, mert a katéter... a katéter az valami olyan, amiről soha nem akarok beszélni, és amint lehet, elfelejtem a „találkozást”. Végre nem akarok sírni sem, mikor vizsgálat címszó alatt az alhasam nyomkodják tüzetesen, és úgy egyáltalán, kevésbé érzem úgy magam, mint egy darab szar. Ezt mára Jennel is sikerült megértetnem, így nagy kegyesen végre leszállt rólam, és visszament a hotelbe aludni, zuhanyozni, ilyenek. Így most nem kell vidámnak tűnnöm senki kedvéért, nem piszkálnak azzal, mit csináltam, hogy történt, miért nem szóltam hamarabb, hogy nem érzem jól magam. Toltam már végig koncertet lázas betegen, nem tudom, miért kellett volna épp most felmondanom a szolgálatot. Bezzeg máskor a „szorítsd össze a fogad, és csináld” jellegű szövegek mennek, most csak a hülye kórház miatt ilyen nagyon védelmező mindenki. Mintha csak úgy vissza lehetne mondani egy koncertet. Épp majdnem elalszom megint, mikor megcsörren a telefonom az éjjeliszekrényen. Gondolkodom rajta, hogy a fejemre húzom a takarót, és úgy teszek, mint aki itt sincs, de ez gyerekként sem jött be, és most sem hiszem, hogy be fog. Tudom, hogy anya az. Hat óránként hívogat, annál több még nem telt el két keresése között, csak kevesebb, ellenőriztem. Legutóbb cirka négy órája beszéltünk, és be kellett mutatnom, hogy tudok végre járni. Félek, hogy előbb-utóbb prezentálnom kell neki, hogy pisilek egyedül. Egy sóhajjal a telefon után nyúlok, de a képernyőn nem anya képe vigyorog, hanem Raphael-é. Ó. Hát... végül is írta, hogy majd hív, de valahogy mégsem számítottam rá igazán. Az oldalamra fordulok, kicsit összegömbölyödök (mert hogy végre lehet, ezt kapd ki, katéter!), és lenyomom a hívás fogadását. – Hahó bátyó! Hány óra van arra? Nem épp előadást kéne tartanod, vagy kutatnod, vagy... valami hasonló komoly dolog? – szólok bele sokkal vidámabban, mint amennyire vidámnak érzem magam. Rühellek itt lenni, de őszintén, az kis megkönnyebbülés, hogy idáig legalább fizikailag nem érnek el. A lakásomat megtalálják, és amint azt mondom, nem akarok társaságot, abból balhé van. Szeretem a családom, imádom, jó hallani a hangjuk... napi egyszer. Mióta hallották, hogy kórházba kerültem, kvázi le se vehetem a telefonom a töltőről, annyit üzengetünk, beszélünk, videótelefonálunk, és a többi. Gondoskodni fogok róla, hogy Javier is megbánja, amiért megtanította anyának, hogyan kell skype-olni.
Feszült idegessé váltam a hírre, lelki szemeim előtt minden rossz megjelent, amit csak el tudtam hirtelenjében képzelni. Mégis, vettem egy nagy levegőt, kiengedtem. Megtettem ezt többször is, s csak ezután nyúltam a mobilhoz ismét. Felhívás helyett az SMS mellett döntöttem. Csak magamból tudok kiindulni, és az pedig az, hogy akkor tudok igazán helyre jönni, ha jelen pillanatban, noha elég nehéz átélni húgom helyzetét, nem vágynék arra, hogy bárkivel beszéljek. Legfeljebb legyen ott, de ki ne nyissa a száját. Lenne okom pedig letorkollni, az a hívás még mindig a fejemben van. A hangja. Az a félelemmel vegyes kétségbeesés, amivel nem olyan régen keresett, adott aggodalomra okot. Ám úgy voltam vele, van elég felnőtt, hogy tudja, mit tesz. Rosszul hittem, s csak abban reménykedtem, hogy a hangom megnyugtatta valamennyire. Ezért újfent a kezembe veszem a készüléket, s már-már megnyomom a neve alatti zöld kagylót, amikor úgy döntök, hogy ha már megígértem MAJD hívom, akkor az nem két perc múlva lesz. Az az idő viszont maga a kín. Fogalmam sincs, hogyan telt a közben idő, semmi nem tudta elvonni a figyelmemet. Anyát már letorkoltam kicsit, mert óránként hívogatott, hírekkel, mire megkértem, ritkítsa a hívását, most huginak pont nem erre van szüksége, hanem alvásra. Nehéz volt kimondanom, hiszen ismerem, és majd megszakad a szíve, lelke, hogy nem lehet hugi mellett. Végül sóhajtottam egyet és feszült idegességgel, felhívtam a számot, remélve, nem éppen alvásból zavarom fel. Megkönnyebbülök, mikor felveszi, ám a hangja.. álmos. - Szia hugi... csak nem alvásból keltettelek? Ne haragudj... ha gondolod, visszahívlak később. Pihenésre van szükséged - az idegességet mosolygással igyekszem legyűrni. Nem akarom, hogy áthallatszódjon az aggódás. - Nem, dehogyis. Ha meg lenne, akkor sem érdekelne. Most te vagy az első. És nem, nem fogom megkérdezni, hogy vagy, anya szerintem minden másodpercben kifaggat téged. De azért remélem, már jobban vagy. Munkatárs nyit be, mutatom a kezemmel, hogy most nem alkalmas. Nem tudnak arról, mi van, de megszokták, ha telefonálok, akkor maradjanak csak kint. Majd beszélünk utána, meg fogom keresni. - Arra gondoltam, ha neked is jó az időpont, megnézhetnénk együtt egy filmet, vagy egy részt egy sorozatból, amit megnéznél. Ha bealszol, akkor majd azt hallgatom. Mit szólsz hozzá? Nem szokásom beszélni film alatt. De ha már nem ölelhetem át, akkor szeretnék így vele lenni. Ő szabja meg az időt, az alkalmat és nem kell paráznia azon, hogy beszélnie kell valakivel. Csak jó ötlet-e?
Raphael persze egyből azon aggódik, hogy felkeltett, ő igazából a családból az egyetlen, akit ilyen földi dolgok érdekelnek, ha beszélni szeretne velem. Ráérek-e? A többiek ilyesmit nem igazán kérdeznek, bár annyira Javier sem szokott nyomulni. – Tudod, milyen erős szereket nyomnak itt belém? Egész nap tudnék aludni, és meg is teszem. Szóval beszéljünk nyugodtan, ennél éberebb nem sokszor vagyok – mondom mosolyogva, aztán mintha csak bizonygatni akarná a szervezetem, ásítok egy hatalmasat, úgy érzem, kiszakad a szám. – Hmm bocsi – kérek elnézést, mert ez talán nem volt túl jólnevelt részemről. De ha ásítani kell, akkor ásítani kell... Felnevetek, ahogy azt mondja, nem fogja megkérdezni, hogy vagyok, és erről valahogy eszembe jut, hogy talán a többieknek sem jó most annyira otthon, elvégre nekik kell elviselni anyu túlzott aggodalmi rohamait, mert a célszemély nem elérhető. Szegény ők. Szegény én, ha egyszer berakom a lábam az országba. Már most emlegeti anyu, hogy vár a szobám, ha hazaköltöznék kicsit, de nem igazán tudom, miből gondolja, hogy szükségem van rá, vagy hogy szeretném. Nem véletlenül költöztem el. – Jobban, persze, már kiszedték a katétert, járkálhatok, ma még lázam sem volt, szóval összességében reményeim szerint nemsoká szabadulok – felelek azért a ki nem mondott kérdésére, mert egy dolog leírni neki, más dolog hallania, tudom. Fordított esetben én is aggódnék. - Mármint... úgy érted most? – kérdezek vissza homlokráncolva, mikor felajánlja, hogy nézzünk valamit. – Most komolyan, hány óra van ott? Nem melóban vagy? Vagy teljesen el vagyok veszve, és hétvége van? – folytatom kissé értetlenül, aztán elveszem a telefont a fülemtől, gyorsan kihangosítom, hogy le tudjam húzni az értesítési sávot, hogy megnézzem, milyen nap van. Nem hétvége. Meg hány óra. Bár azzal nem vagyok előrébb, mert... számolni kéne. Itt lassan öt óra, ami azt jelenti, hogy ott... öt vagy hat óra a különbség? Mindegy, dél környékén van arra. Tuti, hogy nem filmnéző idő. Imádom a bátyám, de nem a spontán munkaellógásairól híres. Tudom, mert én meg igen, és régen vesztünk is össze rajta. Maradjunk annyiban, hogy nem sok diákmunkám tudtam megtartani, pár hónapnál tovább, valami fontosabb mindig közbejött. Oké, elismerem, akkoriban minden fontosabbnak tűnt, mint a munka, bár azóta sikerült átvágnom a rendszert, és olyan munkám van, amit le nem cserélnék, és amivel nem igazán kell időhöz tartanom magam. Plusz ki sem rúghatnak, mert énekes nélkül elég szívás egy banda. Mondjuk most mázli, hogy épp nincs több koncert, a média hülyeségeket meg le tudják nyomni nélkülem is. Igazából elvileg még jót is tett a hírnevünknek a dolog, amivel kapcsolatban nem tudom, hogy érzem magam, de mostanság sok mindennel kapcsolatban nem tudom, hogy érzem magam, így aztán elengedem.
Beharapom a szám szélét a telefon mögött, miközben válaszol. Talán tényleg nem kéne zavarnom. Pihenésre van szüksége. Aztán ahogy meghallom a mosolyt a hangjában, majd az ásítását, elmosolyodom. Legalább tréfálkozik, már ez is haladás. Majd belekuncogok a telefonba. - Jó nagyot ásítottál. Megvan még a mobilod? A fejem félig hiányzik. Megkönnyebbülten engedem ki a levegőt. Jobban van. Sokkal jobban. Az eddig kezemben szorongatott keresztet önkéntelenül megcsókolom. - Jó hallani. Mint ahogy a hangodat is. Azért óvatosan azzal a szabadulgatással. Gyógyulj, az a fontos. A hazautazásával aggódnia nem kell, s bár már csak ott tartanánk. Ebben azért anyám vagyok. Adok neki teret, de jobban esne az a tudat, ha New Yorkban lenne. "Magam mellett" tudni. Még akkor is, ha már felnőtt. Akkor is, ha megvan a saját élete, amelybe nem szokásom beleszólni. Mégis, ha szüksége lenne valamire, nem csak egy hang válaszolna a telefonba. Amikor éppen úgy érzi, hogy szüksége van valakire. - Neeeem - mosolygok bele a telefonba. - Ezért is mondtam, hogy majd. - nem tudtam, mennyire álmos és hirtelen nem akartam lerohanni hosszabb időre. Fel tud készülni és még az sem lesz baj, ha belealszik. Hallom a hangom visszhangzását és hogy máshonnan jön a hangja is. - Lényegtelen, mennyi az idő itt. Ó, de, ennyi nem is jár, főleg, ha a családomról van szó. Ha rólad van szó. - áthelyezem a készüléket a másik fülemre. - Még nincs. Hátradőlök a széken. Némileg megnyugodtam. Volt a hangjában valami, ami azt engedtette következtetni, valóban jobban van. Egészen más, mint az a hang, amely akkor hívott fel. Miért nem figyeltem fel rá? Talán a múltbeli dolgok mondatták velem, hogy ha érzem is, nem kéne most kiselőadást tartanom? Igaz, nem is tudtam volna, a beszélgetés nagyon rövid volt. De most. Most már jobban van. Vajon lélekben is? Ebben azért kételkedem. - A műfajt te választod ki, vagy ha van olyan, amit be mersz vállalni velem, állok elébe. Nem szükséges most válaszolnod. Majd kigondolod és aztán megnézzük. Akár svéd, norvég, bármi jöhet. Nemet lehet mondani, ez esetben nálam egy filmnézés a kanapén, a későbbiekben - amire bármikor vevő lennék. Csak nem szeretném, ha úgy érezné, rá akarok telepedni, vagy erőltetni akarok valamit. - Hiányzol - kiszakad belőlem és igaz is. Hiába voltak nézeteltéréseink dolgokat illetően, akkor is hiányzott, mikor még "minden rendben volt". Úgy éreztem teljesnek a családot, ha mindenki ott volt, őt is beleértve. Tudom, hogy a világ, a dolgok és az életek, emberek változnak. S nagyon szeretek a saját fejemben is lenni. Mégis... mintha csak velük lennék önmagam. S nem erőltethetek senkire semmit.
- Ugyan... csak kicsit lett nyálas – viccelődök, mikor számon kéri, nem kaptam-e be ásítás közben a mobilom. Egyébként nem is fér a számba, tudom, valamelyik unalmas percemben próbáltam, le akartam fényképezni a torkom. Khm. Igen, be voltam kicsit állva. Még jó, hogy nem fér be a telefon a számba, lehet rosszul sült volna el a móka. – Gyógyulok, gyógyulok, itt mást sem nagyon lehet. Ami mondjuk rám fér, mert tényleg marha fáradt voltam így a turné végére... Azért a kórházat kihagytam volna, ha rajtam múlik – sóhajtok fel a végére. Olyan idióta dolog... Miért nem tudtam én egy normális kórházba elmenni a problémámmal? Már rég túl lennék az egészen. Bár akkor valószínűleg máshogy büntetne érte az ég, szóval mindegy, már most ez van. Megtorpanok a nagy agyalásban, mikor azt mondja, hogy majd később filmezne, és kicsit összezavarodottan nézek a telefonra. – Úgy mondtad, hogy majd? Nem rémlik... Mentségemre szóljon, tényleg be vagyok gyógyszerezve. Amúgy sem vagyok egy agytröszt, de így... alulmúlom a sokéves átlagot – ismerem el, miközben kicsit másképp helyezkedek, ha már kihangosítottam a telefont, és nem kell a fülemhez tartani. – Ó... oké. És ha azt mondanám, most filmezzünk? – kérdezem vigyorogva. Kíváncsi vagyok, meddig terjed ez az „ennyi nekem is jár” mentalitás nála. Nem mintha lenne most agyam filmezni, tényleg elég nyomi vagyok. Persze végül nem mondom, hogy most filmezzünk, csak húzom az agyát. Mikor azt mondja, hiányzom, és őszintének is hangzik, nem annak a standard családi „hiányzol”-nak, amit két távol lévő rokon mindig elsüt, már-már kötelezően, könnybe lábad a szemem, és összeszorul a torkom, de pár másodperc alatt sikerül összeszednem magam. Már-már vidáman válaszolok: - Te is, ti is nekem. Alig várok egy jó hétvégi anya féle családi ebédet, remélem, hogy a következő hétvégén akár be is következhet. Annyi mesélnivalóm van a turnéról, hogy mire végzek, azt kívánod, induljak már el újra! – És ez igaz is, annyi minden történt az utóbbi hónapokban, és még úgy is viccesek, ha józan az ember. Azt hiszem. Mindegy. Sokat tudnék mesélni, és meg is teszem majd, mikor már nem leszek ilyen rettentően álmos. – A szebbik feled hogy van? Váltottunk pár szót chaten, de magáról nem igazán volt hajlandó nyilatkozni. Mondjuk egyikőtök sem. Ez azért van, mert épp kórházban vagyok? Ugye tudjátok, hogy attól még veletek is történhetnek dolgok? Nem tudom már többféleképpen kifejezni, hogy rendben vagyok, ti meg csak erről vagytok hajlandóak beszélni – morgolódok kicsit a végére, mert tényleg eléggé elegem van belőle. Már a kórház előtt is mindig csak az volt a téma, hogy velem mi van, mikor sikerült beszélnünk, és bár elég egocentrikus vagyok, el kell ismernem, szeretem őket, és tudni akarok róluk. Na már most elég nehéz infót szerezni, ha nem mondanak sokat...
Belemosolygok a telefonba. Jó hallani, ahogy viccelődik. Úgy talán már nincs akkora baj. Nagyon remélem. - Ezt megértem. Elég elfoglalt voltál, rád fér. És remélem, szót fogadsz a nővéreknek - nevetek fel halkan. Tudom, ismerem, mennyire makacs tud lenni. - Jól vagy, ez a fontos - szíven üt azért, ahogy befejezi. "Ha rajtam múlik". Nyelek egyet, s inkább visszatuszkolom az ösztönösen feltörekvő kérdést: Mégis, mi nem múlott rajtad? S gondolatban, bármi is volt, kiéltem a hirtelen fellobbanó dühömet, ami a keserűségből, féltésből, szeretetből és hogy nem lehettem ott mellette, hogy megvédjem, érzésekből kavarodik össze. Becsukom a szemeim, s egy halk, mély lélegzetet veszek. Le kell nyugodnom. - Minden rendben, semmi baj nem történt - felelem nyugtatólag, aztán megint elnevetem magam, holott megérint, mikor ostorozza magát. - Ugye, összetépted az ilyen feliratokkal teli pólóidat? Sose ostorozza magát. Ne tegye, nem olyan. Megáll az ujjam abban, hogy éppen az asztalon csúsztatom a mutatóujjam és kiegyenesedek a székben, hagyva, hogy a támla némileg hátraessen. - Részemről rendben, ha most szeretnél visszaaludni - most talán tehetek kivételt. Ha azt érzem ki a hangjából, hogy velem szeretne lenni, akkor maradok. Ha csak szivat, mert szokása, akkor ... nagyon boldog vagyok, mert ez azt jelenti, hogy már ez is megy neki, és akkor már csakis jól lehet. Muszáj vagyok felfelé pislogni, mikor válaszként kimondja, hiányzunk neki. - És aztán megint összekapunk anyu desszertén - szakad ki belőlem a mosoly, legyűrve végre a könnyeket, amit visszafojtok. Sok elképzelésem volt a mi lett volna, ha változatokra, amik villámgyorsan végigszáguldottak a fejemben, míg kapcsolatba tudtunk lépni vele, s beszélni az orvosokkal is. Legszívesebben azonnal gépre ültem volna. De éreztem, hogy most nem kéne és ez gyötört, mégis, nem nyomtam meg a jegyfoglalás gombját. - Szeretném hallani. Az elejétől a végéig - sokféle indok okán nem kerestem eddig, ha koncertezett. Szívem mélyén inkább az fájt, hogy ... már nem is tudom, mi, lényegtelen. Terel, terel és nagyon hiányzunk neki, ezt nagyon látom. - Tudod, mi szürke kisegér állampolgárok, aktákat tologatunk, cincogunk a papírok felett és stemplizünk - súgok bele úgy a telefonba, hogy azért hallja, majd elmosolyodom. - Jól van. Mostanában sokat rosszalkodik a gyomra, de azt hiszem, nem véletlenül. Felajánlották neki a vezetői állást és tudod milyen. - hiába erős és tudom, hogy meg tudja csinálni, a tökéletesség mániája, a maximalizmusa eléggé ki tudja készíteni. Ebből egészen jó díszpéldányok tudunk lenni. - A szebbik felem - esik le. - Végül is, feleannyira szőrös, mint én - mosolygok bele a telefonba. - Átjöhetnél majd hozzánk is. Üdvözöl ám, s mondta, hogy ideje lenne már egy közös, csajos, hámból kirúgos estének. Ami... nem akarom tudni, mit takar magában. Megvan a saját élete, s ezt kevesen értik meg, miért annyira természetes nekem, hogy külön is eljár szórakozni, kikapcsolódni. Mert csak dolgozni lehet külön? Ezt sosem értettem.
- Pff... Hát úgy ismersz, mint aki nem fogad szót? – teszem fel a költői kérdést, tettetett felháborodással, de aztán leszállva a képzeletbeli magas lóról gyorsan folytatom is: - Ne, ne válaszolj. Együtt nőttünk fel, túl sokat tudsz. De egyébként szót fogadok, ők kezelték a katétert, a branült, és nagy ráhatással vannak, mennyi gyógyszert is kapok. Az is segít a jó magaviseletben, hogy úgy érzem, annyi energiám van, mint egy három hetes kiscicának. Csak kevésbé vagyok cuki. – Igen, elviccelem a témát, de hát mit mondjak? Hogy szót fogadok, mert szabadulni akarok, meg egyébként is, örülök, hogy meggyógyítanak ebből a szarból? Hogy nincs is hangulatom „rosszalkodni”? Nem igazán olyan dolog, amit nekiáll ecsetelni a bátyjának az ember. Inkább viccelődjünk rajta, mint keseregjünk, ez a mottóm. Nem mintha valaha is mondtam volna ilyet. De mostantól ez a mottóm, na. – Ugye? Én is így vagyok vele. Nem történt baj – zárom le az egészségem témáját. Mert végeredményében már tényleg nincs baj. Fizikailag bőven a gyógyulás útjára léptem, éljen. - Dehogy téptem. Büszkén hordom. Nem mindenki lehet zseni, de nem is mindenki tud teltházas koncerteket tartani, szóval én ki vagyok békülve azzal, amit dobott a gép – ellenkezek vigyorogva. Igen, szeretek ellenkezni. És azt is rég elfogadtam már, hogy nem én vagyok a család esze. Nem vagyok buta, távol álljon tőlem, de a testvéreim... na ők más pályán mozognak. És büszke vagyok rájuk, ahogy ők is büszkék az én sikereimre. Ennyi. – Nem, nem igazán, csak húzlak – nevetek fel halkan, ahogy még a munkaidejét is felrúgná a kedvemért. Szeretem. Tényleg. És nem kamuzok, mikor azt mondom, hiányoznak. Nem költöznék haza, ahogy anya javasolja, de hiányoznak. – Dehogy kapnánk össze. Szemrebbenés nélkül kijátszanám a beteg kislány kártyát, és odaadnátok mindet – jelentem be vigyorogva. Vannak dolgok, amikkel nem szórakozunk, és az az édesség. Az vérre megy. Elképzelem, ahogy elejétől a végéig elmesélek nekik mindent, de mindent, és hát... valószínűleg soha többé nem tehetném ki az anyai házból, mondván hogy a külvilág megront. Ami igaz is, kábé, de... Művész élet? Nem tudom. Mindenki csinálja. Nem magamtól találtam ki, hogy mivel pörgessem magam, nem én kezdtem a koncert utáni bulikat, nem én... Nem én. Szóval nem fogok mindent elmondani, nyilván. – Sosem voltam nagy a lineáris mesélésben, valószínűleg nagyon kusza sorrendben fogod hallani, ami épp az eszembe jut – figyelmeztetem, mire is készüljön. Embereket meg tudok őrjíteni a történeteimmel, mert mindenről eszembe jut valami másik sztori, és a végén néha már azt sem tudom, honnan indultam, épp miről is mesélek, de mindegy, mert mindig van mit mesélni, és csak úgy sodródom tovább az árral... Szóval igen, néha Raphaelnek sincs türelme kivárni, mit is akarok épp elmondani, mert ahhoz, hogy elmondjam, el kell mesélnem hat másik dolgot. Muszáj. - Te, mint szürke kisegér, persze... Van egyáltalán stemplid? – forgatom a szemem. Semmiképp sem mondanám az egyik testvéremre sem, hogy szürke kisegér állampolgár. Szerintem nem is tudnánk azok lenni, ahhoz túl... puerto ricoiak vagyunk. – De elfogadja, ugye? Mármint... tudom, hogy próbálkoztok, de szülni egy vezető is szülhet! Vagy túlagyalja megint? Bahh ti okos emberek és a dilemmáitok... – zsörtölődök, mert a drága sógornőm tényleg hajlamos inkább gyomorfekélyt kapni valami miatt, mint hogy egyszerűen döntsön. Már elképzeltem, amint a szülőszobán megkérdezik, kér-e fájdalomcsillapítást, amin aztán olyan hosszan elagyal, hogy hopp, kinn is a baba, ő meg még mindig pro-kontra listát gyárt fejben. – Átmegyek, mindenképp, meg a csajos estében is benne fogok. Luna is örülne neki, majdnem annyit írogat, mint amennyit anya hív. És hát nem is fogod tudni, mi történik az ilyen estéken, mert ami ott történik, az ott is marad – mondom jelentőségteljes hangsúllyal a végét, mintha isten tudja, milyen vad dolgokat is szoktunk volna csinálni. Pedig nem igazán. Leginkább iszunk és panaszkodunk a világra. Poén.
Most már felnevetek. - Pedig éppen mondani akartam, hogy akkor biztosan cukin pislogsz rájuk, néha miákolsz is. Újfent megcsillogtatja humorát, aminek csak örülni tudok. Még akkor is, ha nem éppen a legjobb dologgal kapcsolatban. - Remélem, hogy most már nincs. - felelem törődéssel a hangomban. Mert attól, hogy most nincs, vagyis annyira már nincs, attól még nagyon is volt - Ahhh - és tényleg fogom a fejem, fizikailag is, közben azért vigyorgok. - Azért ez most kicsinálta a fejem. Rendben, akkor kapsz tőlem még egyet, csak hogy legyen tartalékban. Vajon tényleg elégedett vele? Ha az lenne, akkor lenne most ott, ahol van? Nem tudhatom. - Gondoltam. De azért meghallgattam volna, ahogy békésen szuszogsz a telefonba, miközben sikoltozások jönnek a laptopodból - fogalmam sincs, hogy most milyen filmet nézne meg, csak húzom én is a fejét. - Áhh, tudtam-tudtam! Látod, mik nem jutnak eszembe - és mindenki oda is adná neki az összes sütit, még hozzá sem nyúlna. Vagyis nem, azért elfelezgetnénk egy-egy sütit. És legalább tényleg tudnánk, hogy jól van. Mert ott lenne velünk. - Nem baj. Majd összekötöm a pontokat, s meglesz egy csillagkép. Mit szólsz hozzá? Linearitás megy, az nagyon megy, ám vannak furmányos dolgai a kvantumfizikának, amit pont azzal nem ért meg az ember, ha lineárisan gondolkodik. - Miért ne? Tanár bácsi és gombokat nyomogató kutató - mosolygok. - Ó, van. Melyiket kéred? - Stempli van, jó pár. A visszakérdezésre elgondolkodom. Már csak azért is, mert nem akarom, hogy az vegye a kedvét a gyerektől, hogy mindent ráhagyok, holott erről szó sincs. - Tudod, hogy mindent a lehető legtökéletesebben akar megcsinálni. És persze, hogy túlaggódja. Én is, ha már itt tartunk, így aztán egészen jól elvagyunk - nevetek fel a végén. - El fogja fogadni. Nem hagyom, hogy a karrierjét eldobja, amit nagyon szeret. És erre már vágyott egy ideje és keményen dolgozik érte. Nagyjából olyan megszállott ebben, mint te - mosolygok bele a telefonba. - Köszönet a dicséretért - mert azért jólesik. - Lunát is várja, nagyon szeretné, ha már együtt lehetnétek. Luna is aggódik, tudod milyen. nem is akarom - isten ments, te jó ég! Inkább nem. Meglepve nézek az órámra, látva, hogy elég sokat feltartottam, inkább hagyni kéne pihenni. - De azt hiszem, akkor most elég volt belőlem. Csak szerettem volna veled beszélni egy kicsit, pihenj, arra nagy szükséged van. Annyira jó hallani a hangját. Kezdi elsöpörni a múltkorit.
- Na persze... Aztán azon kapom magam, hogy átszállítanak a szomszéd pszichiátria szárnyra – poénkodok, bár lehet tényleg az lenne, ha macskának kezdeném kiadni magam. Tulajdonképpen... lehet nem is ártana még egy kis pihenés. De hiányzik a lakásom, a saját ágyam, és persze a család, leginkább a család, szóval inkább nem tettetem macskának magam. Pedig biztos nagyon élethű lenne, ha beleélném magam a szerepbe. Pihenni otthon is tudok, ha rászánom magam, és meg bírok maradni a fenekemen. Nem mintha általában azt annyira élvezném. Szétunom az agyam pihenés címszóval. Itt is csak azért nem diliztem még be, mert többnyire alszom. – Nincs-nincs, hivatalosan is abba lehet hagyni az aggódást. Tudom, hogy úgysem fogjátok, de már nincs szükségállapot – erősítem meg, mert tényleg nem szeretem, hogy aggódnak. Jól esik, hogy aggódnak, ugyanakkor nem örülök, hogy aggódnak. Aggódni rossz. Felnevetek, ahogy azt mondja, kicsináltam a fejét, sőt, egy elég vérszegény „yaay” ujjongást is eleresztek. Életem fő feladata, szerintem, mint a húga. Örülni kell az élet apró sikereinek, kérem szépen. – Lehetne most bordóba? Azt hiszem, az az én színem – teszem hozzá komolykodva. Nem mintha tényleg komolyan is gondolnám, és szerintem ő sem, csak hülyülünk. Mondjuk ha mégis komolyan gondolja, szeretem a bordót. – Felvegyem nektek a szuszogásom? Lefekvés előtt lejátszhatjátok magatoknak, meg ilyesmi. Kis családias lenne – ajánlom fel, és olyan pofátlan vigyor van az arcomon, amit csak a testvéreim tudnak kihozni belőlem. Ez egy non plusz ultra szint. Szétszakad a szám, varrhatják össze. - Neem... úgyis olyan szerencsétlenül néznétek rám, hogy megesne rajtatok a szívem, és kapnátok egy kicsit– sóhajtok fel, mintha akkora nagy áldozatot hoznék. Ahogy anyát ismerem, annyi kaja lesz, amit ők összesen ettek, míg én oda voltam, hogy ki ne maradjak semmiből. Mikor voltam utoljára otthon? Két hónapja minimum. Akkor is csak egy délutánra, este már rohannom kellett elkapni egy repülőt. Igen, rohadtul hiányoznak. – Hát ha valaki össze tudja kötni, mi a fenéről beszélek valami értelmesbe, az te vagy – bólintok rá, bár ezt úgy sem látja, de hallani hallja, amit mondtam, az a lényeg. – Van olyan, hogy „megbukott”, csupa nagybetűvel, lehetőleg piros tintával? Mert akkor azt szeretném. Ha nincs... miért nincs? – érdeklődöm a stemplik felől. Szerintem az az egyetlen, amit egy tanárnak poén birtokolni. Persze a tanár szemszögéből. A kedvenc sógornőm egy maximalista. Kicsit a bátyám is, szóval passzolnak, de nem teszik könnyebbé vele a saját életüket. – Nem vagyok benne biztos, hogy ebben a szövegkörnyezetben annak számított, de szívesen – forgatom a szemem, mikor még megköszöni, hogy azon motyogok, túlagyalják az agyasok. – Csak... tudja, hogy mindent megkaphat. Szurkolok! – teszem hozzá, szeretettel. Mert tényleg úgy gondolom, hogy mindenre érdemes. És alig várom, hogy nagynéni legyek, ideje már, hé! Ettől a gondolattól most mondjuk eszembe jut, mi is kevert engem ide, és... nem tudom. Igyekszem lenyelni a gombócot a torkomból minél gyorsabban. – Amint hazaértem, élőben úgyis megtárgyaljuk a lányokkal a részleteket – nyugtatom meg, hogy nem kell belefolynia a csajos esténkbe, aztán pedig búcsúzkodni kezd, mire leveszem kihangosításról, és a fülemhez emelem a telefont, ahogy feljebb ülök kicsit. – Jó volt hallani a hangod, köszi hogy hívtál – mondom, és ennél őszintébb nem is lehetnék. – Szólok, amint tudom, mikor jutok haza. Adj egy puszit a nevemben anyunak, ha látod, jó? Túlaggódja. És puszillak benneteket is, nemsoká találkozunk! – ígérem/fenyegetem meg, mielőtt leraknánk a telefont. Visszarakom a mobilt a töltőre, aztán újra összegömbölyödök a takaró alatt, még mindig mosolyogva. Extra hamar világom sem tudom tovább.
- Deeeehogy. Örökbefogadnának. Kényeztetnének, aludhatnál egész nap a kanapén... ja, nem, az nem te lennél, igazad van - nem igazán tudom elképzelni Carmelát, ahogy egész nap csak heverészik egy kanapén. Ezért is gondolom azt, hogy a kórházban fetrengés nem igazán az ő asztala. - Nos, ismersz minket - azért valóban akkor fogok megnyugodni, ha látom is, a saját szememmel. Tudom, hogy anya éppen ezért akarja őt látni. Fizikailag, nem csak egy monitoron keresztül vagy egy hangon keresztül. Egy "ah" választ engedek meg a "yaay" ujjongásra, hallani a mosolyt mögötte. Még a fejem is ingatom. - Bordóba? Csakis pink felirattal fogod megkapni, ebben az esetben - csak, hogy visszaadjam a cukkolást. - Csak nehogy a macskáét vedd fel. Csodálkozni fognak, hogy mikor kezdtél el horkolni - ha már hülyülés. És Vöröske tényleg horkol. Először nem tudtam, honnan jön a zaj, senki sem horkol a családban. A szekrényből jött. Vörös besurrant a házba, majd be a szekrénybe. És nagyon jól érezte magát. - Ááá, ismersz minket - anya nem csak teletömné, mint egy libát, de még a mi kezünkre is csapna, hogy nem-nem, hugi most az első, hiába meccselünk évtizedek óta játékból a sütikért. - Vagy pont nem - de ez a kutatások lényege. Van, ami elsőre nem úgy tűnik, van értelme, vagy értelmes. Végül csak kiderül, volt értelme ezzel foglalkozni. És jólesik, hogy feltételezi rólam, megértem őt. Néha nehéz, ez sokkal inkább a ... nem, nem igazán tenném le a voksom a férfi-kontra-nőre. Sokkal inkább a kutató-művész vonalon tudnám elképzelni az elcsúszást. Vagy pont nem. - Á, nem. Azt sajnos összetörtem. De van egy Gratulálunk! pecsét - hogy éppen mihez, nos, ez egy felettébb jó kérdés. Elnevetem magam. Lám, tessék, ki is jött! - Annak veszem. Hogy miként vagy miért adtad.. adtad - és kész, nekem ez bőven elég. - Átadom neki - aggódtam, hogy nem fog tudni beilleszkedni a családba, vagy a család nem fogadja el őt. De sikerült. Könnyedén. - Le nem tudod majd őket is vakarni, vigyázz - bár a nejem sokkal távolságtartóbb ezen a téren. Teret adni, azt szeret. Már csak azért is, mert ő is szereti, ha van körülötte tér. - Nekem is nagyon jó volt - talán tényleg kimosta azt a hívást belőlem. A hangot a fejemből. Szeretném. Utólag belegondolva, nagyon nem figyeltem oda. És ez aggaszt. - Átadom mindenkinek! Tudod milyen anyu. Megveszne, ha nem aggódhatna valakiért, vagy valamiért. - lételeme. Mert mindenkit boldognak akar tudni. Akkor boldog ő is. Holott annyira nem így működik, szerintem. De ha nem így gondolta volna, akkor még mindig odahaza lennénk és az életkedvünk is a föld alatt lenne. Anya így tökéletes. Mint ahogy hugi is. - Pihenj! Szia! - Leteszem a telefont, aztán a készüléket az asztalra és a tenyerem temetem az arcom, alányúlva a szemüvegnek. Hangosat sóhajtok. Rendben van, minden rendben van. Annak kell lennie. Nem tudok így ülni sokáig, hamar kopogtatnak az ajtón. A világot nem érdekli mások baja. De majd mi foglalkozunk ezzel. Mert a családom és szeretem őket.
Kezdőlap
