Hiányzik az az egy héttel ezelőtti nap. Rettenetesen hiányzik. És nem a külsőségek miatt, hanem hogy ilyen kellemesen beszélgettünk egymással. Csipkelődtünk, de máshogy. Én bókolgattam neki, ő hol ugyanígy viszonozta, hol le sem tudta reagálni normálisan. Nem gondoltam bele túl sokat, nem akartam még jobban fájdítani a szívemet. De mélyen legbelül reméltem, hogy azért volt ott több is annál, minthogy csak bolondozunk egymással, mint két jó barát. Nyilvánvalóan tévedtem. A következő két napban az időnk nagy részét együtt töltöttük, este pedig nálam aludt. Viccesen rákérdeztem persze, hogy a stresszlabdámat használhatom-e, de sokkal több illetlenség nem történt, mint pár nappal azelőtt, mikor részegen feküdtünk le aludni egy kiveszekedett éjszaka után. Közeledett már a sátorozás ideje, amit a mi kis bő társaságunkkal már legalább két-három hónapja lebeszéltünk és alig bírtam már kivárni. Viszont volt egy szál, amit addig el kellett varrnom. Amennyire kedves, bájos csajnak ismertem meg Nellie-t, pont annyira éreztem magamat hülyének, mikor elkezdte szidni-szapulni Jessát, hogy mekkora kurva. Féltékeny volt ránk a csajszi, hogy vele ilyen jó viszonyom van… mielőtt szakítottam vele, még levágott pár elég kellemetlen jelzőt a mostohatestvéremre, de ezzel legalább lezártam egy toxikus kapcsolatot az életemben. Épp átkopogtam Jessához, hogy elújságoljam neki, mikor egy ismerős alakot láttam meg a szobájában. Félmeztelenül. Rendesen összeszorult a szívem és köpni-nyelni sem tudtam. Ehelyett csak kitaláltam valami hülyeséget, hogy van eper a hűtőmben, ha kérne. Aztán magukra is hagytam őket. Hát még az esti zajongáskor... Vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni, ilyen például Mr. Hatos zihálása, illetve Jessa sóhajai. Jobban felhúztam magamat rajta, mint az egészséges, ezért összekaptam gyorsan pár cuccomat, felöltöztem és egy hangos ajtócsapással angolosan távoztam. Csak hogy jól kizökkentsem őket én is, mint ahogy ők tették az én nyugalmammal. Este már vissza sem jöttem. Napközben, reggel 8-9 óra körül értem vissza a koliba, ahol bejelentettem az ajtómon történt káresetet, majd szépen ki is perkáltam. Nyilván úgy becsaptam, hogy a zárszerkezete bemondta a tropát. Ígérték, hogy délutánra már ki lesz cserélve, addig csak behajtani tudom. Nem különösebben érdekelt. A kilincset hozzákötöttem az egyik súlyzómhoz, majd azt jól kitámasztottam, így még én is nehezen tudtam volna kinyitni kívülről. Na de ez lényegtelen. A következő pár napban kerültem Jessát. Akárhányszor megpillantottam a folyosóm, újra és újra összeszorult a gyomrom, és a pár szóváltásnyi díszbeszéden kívül nem kommunikáltunk többet. Mondta, hogy keresett reggel, de nem voltam sehol. Hát igen. A következő éjjeleket is így töltöttem. Az utcákon mászkáltam, futottam, beültem egy-egy éjjel-nappaliba, beszélgettem hajléktalanokkal, na meg fotóztam. Mindent, csak ne a koliba kelljen hallgatnom a műsort. Végül úgy döntöttem, korábban visszamegyek az épületbe. Készítettem reggelit Jessának, amit a hűtőmben hagytam, és egy cetlit ragasztottam a fürdő falára, hogy hol találja. Első reggel ez volt, a többin viszont a szobámban akartam aludni, ezért a fürdőben hagytam lefedve őket nem sokkal az ébredései előtt. Nagyjából ismerem már az alvási és kelési szokásait. Haragudtam rá, magam sem értem, hogy pontosan miért, de szerettem volna, ha tudja, még mindig szeretem őt, akármennyire sem beszélünk. Illetve, hogy tartom magam az ígéretemhez, legalább ami a reggelit illeti.
Aztán eljött a sátrazás napja. Szürkében és feketében voltam, pont amilyen a hangulatom az elmúlt pár napban. Minden rendben ment, bár tény, páratlanul voltunk. Ezt aligha hiszem, hogy bárki megszámolta rajtam kívül, én viszont kíváncsi voltam, be tudok-e szegődni valaki mellé, ha már egyszer Nellie-t dobtam, vagy majd maradok magamra. Utóbbi. Egyértelműen. Mi más lenne? Hamar leszállt az este, a tűzön elkészítettem a vacsorát és próbáltam nem Mr. Hatosra meg Jessre fókuszálni. Ez jobbára sikerült is, bár egyszer majdnem beleborultam a lábosba – ami csak 20%-ban volt köszönhető az ittasságomnak, 80%-ban pedig a sötétnek. Miután megvacsoráztunk, beszélgetni kezdtünk, majd a többiek üvegezni. Én nekem semmi kedvem nem volt csatlakozni hozzájuk, és csak a hatodik-hetedik pörgetésnél tudtak végül rávenni, hogy tegyem le a seggemet. 1 óra telt el, mire elkezdtek szállingózni az első emberek. A vodka, tequila, whisky, sör tette rendesen a hatását a szervezetemben, amiért újra és újra szedtem még a csípős csodából, amit vacsorára készítettem a népnek. Így legalább szinten tudtam tartani magam. Kellően részeg voltam, hogy ne érdekeljenek a dolgok, de annyira még nem, hogy ne tudjak mondatokat alkotni. Még egy óra múlva már csak alig négyen maradtunk. Azt se tudtam, hogy lehet ezt a játékot ennyi ideig játszani. Jess maradt, Mr. Hatos, meg Brian. Forgattam, kérdeztem, forgattak, csináltam. Aztán Brian is megunta a játékot és elkolbászolt a sátrába, lassacskán pedig Mr. Hatos is így tett, nagy csókkal búcsúztatva kedvesét. Szerencsére nem sok látszott belőlem, így nem kellett látniuk, ahogy a szemeimet forgatom, meg hogy majdnem visszajön a három tányérnyi pörkölt. Vagy négy? Magam sem tudom már. Amint távozik a srác, én magam is lassan felállok a fatönkről, lesöpörve a hátsó részemet. - Na hát… Vár a zurad. Megyek én is aludni - nyújtózkodok és lépnék hátra, hogy meginduljak a sátram felé, de elfelejtem, hogy ott van a nagy fadarab, ezért kishíján átesek rajta. Azaz… teljesen. Egy nevetős hoppá után újra lábra pattanok, fáradt tekintettel nézve körbe, majd Jessán állapodva meg. Mutatóujjamat ajkaimhoz emelem és sissegek. - Ez nem történt meg! - mosolyodom el, majd megsimogatom a térdemet. - Bár én tuti érezni fogom - susmogom magamba, de még így is kellően hangosan, hogy meghallja. A tűz már egy tizenöt perce csak parázslik, szóval abba szerencsére nem fogok belefordulni. Szép halál lenne. - Ebben az állapotban reggelre lehet nem lesz pohárkrém. Bocsi. Au revoir! - köszönök el tőle bágyadtan, még játékosan megfogva a poncsóm, vagy takaróm… lepedőm? Mindegy, ami rajtam van – kabát, kabátnak hívják -, annak az alsó sarkát, illedelmesen pukedlizve, mielőtt túl gyors mozdulattal fordulnék a sátram irányába. Kicsit túl is perdülök, aztán majdnem rossz irányba indulok meg. Húha. Kár volt ennyit inni. Legalább hideg nincs. Egy pillanatig megállok, úgy próbálva rendbe szedni magamat.
Nem tudok elképzelni tökéletesebbet annál a napnál, amit Morgannel együtt töltöttünk. Jól éreztem magam vele, őt ölelve, de volt egy kis bökkenő. Innentől nem tudtam kiverni a fejemből. Átléptünk egy bizonyos határt, amit nem kellett volna és a gondolataim összekuszálódtak. Tudtam, hogy nem kellene és tudtam, hogy Jeremy visszatérése pont jókor történt. Rengeteg smst küldött két nappal a szakítás után, én pedig rábólintottam. Csak kell valaki, aki visszaterel a jó irányba, ahol tartani tudom a távolságot Morgannel. Veszélyes minden együtt átaludt éjszaka és minden puszi, vagy simogatás. Minden alkalommal, amikor Jeremyvel vagyok, oda kell figyelnem, hogy ne más név csússzon ki a számon. Akarva-akaratlanul is rá gondolok. A hét gyorsan és mozgalmasan telt. Nem értettem ugyan, miért, de a mostohatestvérem nem volt hajlandó szóba állni velem, sok időm viszont nem volt gondolkodni rajta. Sok más feladatra kellett koncentrálnom, köztük a nyári kollekció terveire. Ez a legfontosabb most az életemben, minden és mindenki más csak kiegészítő.
Ezt a hétvégi kirándulást viszont jó előre megterveztük a közeli barátokkal, eszem ágában sem volt lemondani. Akkor még úgy volt, hogy párosan megyünk, ebből a szempontból is örülök Jeremy visszatérésének. Legalább nem kell egyedül lennem a sátorban, amit egyébként a fiúk alig bírtak felállítani. Nem tudom, hogy a használati utasítás volt-e szörnyű, vagy a fiúk technikája. Márpedig az én pasim általában jól bánik a rudakkal... Az esti program a szokásos, vacsora és iszogatás üvegezés kíséretében. Szeretem az ilyesmit, most azonban jobban lekötött Morgan és amit művelt már az elejétől kezdve. Azt hiszem a csapatból senki nem olyan részeg, mint ő, azt csodálom, hogy még képes megülni a fenekén. Többször is odapillantok, figyelem őt és kész vagyok ugrani, ha bármi rosszul sülne el. Mint például az aprócska baleset, mikor majdnem beleesett a főztjébe. Azt hittem, ott mentem szívinfarktust kapok. Nem igazán zavar, hogy kezd oszlani a csapat és már csak néhányan maradunk, igazából már ki is találtam egy kérdést, ha Morganre pördülne az üveg szája. Kíváncsi vagyok, hol hagyta a kis barátnőjét, mert egész este egyedül üldögélt a tűz mellett, ráadásul velünk sem kommunikált túl sokat. - Majd megyek utánad - búcsúzom el Jeremytől amikor visszavonul és kicsit kellemetlenül érzem magam a csóktól. Elvégre itt ül mellettünk Morgan is és hát...na, kellemetlen, nem kellene látnia. Amint eltűnik, én töltök magamnak egy pohárka vodkát és lehúzom. Azt hiszem, jó pár ilyet megittam az este folyamán, de közelében sem vagyok annak az állapotnak, amilyenben egy héttel ezelőtt, a bulin voltam. Arról nem is beszélve, hogy Ő milyen állapotban van. Felé fordítom a fejem és szemöldökömet felvonva kísérem végig a mozdulatsort. Miközben ő feltápászkodik nevetgélve, én is felállok a tűz mellől. Egy lépést közelebb lépek. - El fogsz esni, még valami bajod lesz - szólok rá szigorúan, mielőtt még orra esne a saját lábában. Nyilván nem fogom hagyni, hogy egyedül botorkáljon el a sátráig. - Állj meg és gyere vissza, beszélni szeretnék veled. Ezt viszont már kérem tőle és ha enged, valamint nem jártatja tovább azt a nagy száját, akkor a karjánál fogva húzom vissza. Leültetem és én is leülök mellé. - Nagyon részeg vagy.Szólnék neki, de hol van a barátnőd? A sátorban maradt? - sejtéseim szerint nem csak a sátorban, de sehol máshol nincs, mert meg mernék esküdni rá, hogy már az indulásnál sem volt jelen. Ezt egyébként kicsit sem bánom, mindig is mondtam, hogy az a lány borzasztóan unszimpatikus.
Még jó, hogy hoztam szájvizet is magammal. Nem kizárt, hogy az este folyamán még ki fogok szaladni valahova okádni egyet, elég rendesen mormog a gyomrom. Az az utolsó feles nem kellett volna… meg az előtte lévő 4. Azon csodálkozom, hogy még vannak ép gondolataim. Na de! A fogkefét valószínűleg keresztbe lenyelném ebben az állapotomban, bár esélyes, hogy a begyakorlott mozdulatból a szájvizes pohárka tartalma is hasonló sorsra fog jutni. Na erre nem gondoltam. - Ugyaaaaaaaaaaaaaaaaaan - nyújtom el a szót úgy 4-5 másodperccel tovább, mint az normális lenne. A felismerésen halkan kacagok egy sort. - Estem én már nagyobbat! Emlékszel, mikor leestem egyszer a parkban a mászókáról? 17 évesen. Hogy nem tört be akkor a fejem… - mélázok el pár pillanat erejéig. A fejem nem tört be, de a karomat nem igazán használtam fél évig. - Ugyan, mirőőől? Te nem is vagy fáradt? - vigyorgok rá a lányra, majd azt veszem észre, hogy visszahúz, ráadásul rá a tönkre. Ha nem nyomja vissza a hátamat, valószínűleg azzal a lendülettel hátra is borulok. Huh. Van még pörkölt? Majd rákérdez. Rákérdez egy olyan témára, amibe abszolút nem akartam belemenni. Párkapcsolatok. Toxikus kapcsolatok. Pfej. Reflexesen emelem fel a mutatóujjamat, és jobbra-balra illegetem Jessa szemei előtt. - Nana! Még nem mondtam, hogy felelek vagy merek! Meg nem is pörgettél! Hol van az a gyászos… á! - felelem két további majdnem-hátraborulást követően, mikor felemelem az üveget. Megpörgetem, bár nagy erőfeszítéseimbe telik, hogy ne jöjjön vissza minden a cipőinkre. És rám perdül. - Ni lám! Morgan, felelsz, vagy mersz? Hm… felelek! Szeretnél válaszolni Jessa kérdésére? Áááá, rafkós vagy te! Eszem ágában sincs - még mesterien rá is játszok, hogy jól megkülönböztethető legyen a két perszónának a hangja. - Pörgethetek helyetted? Ez tök jó! Pörgetek, jó? Pörgetek! - vidulok fel, mint egy kisfiú – vagy mint egy 21 éves részeg semmirekellő. És újra felém perdül az üveg szája. Hümmögök egyet, majd kisebb gondolkozás után megszólalok. - Felelek! Affene… - sóhajtom magam elé, majd próbálom a lányon tartani a tekintetem. - Hát… az tudod úgy volt, hoooogy… Hogy is volt? - gondolkozom el pár pillanatra. Huh. Ez nehezebb, mint hittem. - Miután szépen fogalmazva lekurvázott téged az egyik üzenetváltásunk közt, gondoltam kiadom az útját. Az én kis üntyümpüntyümkicsikepicikehugicámat nem kurvázza le senki - csak én, a jelek szerint. - Na de! Épp mentem volna elújságolni az örömteli híreket, mikor megláttam a férjjelöltedet. És ki vagyok én, aki megzavarjon titeket? - majd elgondolkozom, jól mondtam-e ki a férjjelölt szót. Miután meggyőződtem, hogy nem csavarodott össze a nyelvem, folytattam, és határozottan pattantam fel újra a talpamra, amit még ő sem tudott visszatartani. - Szóóóóóúúúval… Örülhetsz, tényleg igazad volt, tényleg kattos volt a csaj, hallgatnom kellett volna rád, meg a többi meg a többi... Most meg, mivel tudod, nincs sehol hely, meg amúgy se szeret senki, max a főztömet, bár azért nem tudok hibáztatni senkit, jó séf lennék, hát... egyedül maradtam. De te rád már biztos vár Mr. Hatos. A végén még elkezdi nélküled. De ha sietsz, még lehet este meglesz a hetedik is! - mindeközben kicsit jobban gesztikulálok, mint az számomra is kényelmes lenne. - Én meg majd elcsucsukálok magamban. Két főnek való az a hely, de lassan már magamat is kívülről fogom látni, szóval nem leszek egyedül - nem, ha ezt holnap visszamondaná nekem valaki, én sem érteném. - Párnám éppen nincs plusz, amivel megtámasszam magam, de majdcsak találok valamit, ami segít, hogy ne fulladjak meg reggelre. Itt ez a tönk például! - mutatok rá, mintha valami díszes csoda lenne előttem. Pedig nem. Csak egy fatönk. Bár jelenleg abba is több élet meg ész szorult, mint belém. Most viszont, ennyi mozgástól már abszolút nem tudom, hol a sátram.
Itt a semmi közepén már nincs semmi más zaj, csak Morgan hangja. Sokkal hangosabban beszél, mint kellene és úgy érzem, én ehhez nem ittam eleget. Többször is nagyot sóhajtok, míg le tudom ültetni úgy, hogy meg is üljön a helyén és leülhessek mellé. Továbbra is figyelek, hogy így ültében le ne szédüljön a farönkről és komolyan mondom, máris többet beszélt, mint az elmúlt pár napban. Igaz, a semminél minden több. - Morgan... - kezdenék bele, de csak egy sóhajra futja. Szeretném tudni, mi történik, erre elbolondozza az egészet és úgy tesz, mintha az üvegezés olyan szórakoztató lenne. Úgy döntök, megvárom amíg elmúlik ez a nagy lelkesedés, addig hiába mondanék bármit. El sem jut szerintem a tudatáig semmi, ami kívül történik. Végül pörget és megint pörget, helyettem is, esküszöm olyan, mintha hirtelen egy nagy gyerek bébiszitterévé váltam volna. - Lekurvázott az a ribanc?! - szemöldököm megemelkedik és össze kell szorítanom a fogsorom, hogy ne kezdem el kioktatni őt arról, hogy már megint igazam volt. Én már az elején megmondtam, hogy ez az ő szerinte cuki lány csak mutatja, hogy az, aztán ott harap majd az emberbe, ahol éppen tud. Hát tessék, tudom én, hogy Morgan egyik gyengesége vagyok, ahogy ez fordítva is igaz. - Férjjelölt...az... - nem tudom, Morgan melyik világban gondolja ezt komolyan, engem viszont szemforgatásra késztet. Épp csak suttogom a szavakat, nem akarom, hogy leragadjon egy pontnál. Szerettem volna megtudni, mi baja volt egész héten, ami miatt elkerült - mert tudom, hogy direkt került -. Úgy tűnik, mintha órákba telne neki elmagyarázni egy egyszerű mondatot, bár lehet, hogy így is van. Elgondolkodok rajta, sőt, el is tekintek a sátor irányába...mennyivel kényelmesebb lenne a sátorban feküdni Jeremy mellett, esetleg alatta, vagy felette... Morgant viszont nem lehet ebben az állapotában egyedül hagyni, meg még a hülye érzelmi zsarolásával is jön, ami ha burkolt és nem is célzott, akkor is érthető. - Gyere, lefektetlek - mondom neki és óvatosan felsegítem. A karját fogva kezdem el a sátrához vezetni, amit fél kézzel és dülöngélve a mostohatestvérem miatt, nem túl egyszerű kicipzározni, de amint sikerült, magam után húzom. Itt pedig meg is történik az első esés, mindketten úgy zuhanunk arra az egy szem hálózsákra, hogy abba az én térdem is belesajdul. - Légyszíves ne hányd össze a sátrat. Itt van zacskó - a kabátom zsebében az ilyen esetekre mindig tartok magamnál pár zacsit, amiből egyet már elő is készítek. Azt hiszem, neki most nagyobb szüksége van rá, mint nekem. - Maradok, jó? Csak feküdj le és próbálj aludni. Eszem ágában sincs így itt hagyni egyedül, még a végén belefulladna a saját hányásába. Kapnék érte otthon a fejemre, az már biztos, hisz azzal vagyunk megbízva, hogy vigyázzunk egymásra.
Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire elviccelem ezt az egészet, de valahogy ez most könnyebben megy, minthogy komolyan megpróbáljuk megbeszélni a gondomat. Hogy is kezdhetnék bele? Figyi már, Jess, nem értem, minek mentél vissza ahhoz a nyájasképű csődörhöz, de azért szarul esik. Még részegen sem hangzik átgondolt mondatnak ez, nem ha kimondanám. Annyit magyarázok, hogy arra már nem jut agykapacitásom, hogy Jess bármelyik szavára reagáljak. Felfogom őket, de nem akarok felelni. Nem ellenkezek, beletörődöen hagyom magam visszavánszorogtatni a sátramig, és ekkor már kisebb erőt veszek magamon, hogy ne döntsem magammal őt is. Elszórakozok én itt magammal, max majd reggel fájdalmakkal ébredek, de azt nem szeretném, hogy neki bántódása essék. A hirtelenségtől viszont előredőlök, be a sátramba. Nem igazán fogtam fel, hogy már ott vagyunk. - Nee… menj csak a csődörhöz… ne én rontsam el az estédet - szólok már kicsit józanabbul, de mégis részegen. Tisztul a tudatom, de csak részletekben és már nem is akarom annyira megjátszani magam. Nem akarom, hogy itt maradjon, közben mégis. Mielőtt elalszok pofával előre a hálózsákon, feltornázom magam térdelő helyzetbe. A kulacsomért nyúlok és belekortyolok a vízbe. Lényegében meg is iszok vagy 7 decit, mire visszatenném a helyére. - Huh… Van egy cigid? Vagy kettő? Kérlek? - Isten – és Jess – a tanúm rá, hogy nem szoktam dohányozni, csak ha ki vagyok borulva, vagy nagyon részeg vagyok. Most mindkettő igaz rám. De az utóbbin legalább tud segíteni az, ha elszívok egy-két szálat, mert kicsit észhez térít. Ezt Jess is tudja. Asszem. Rég voltam már ilyen állapotban, talán két éve utoljára. De ha emlékszik még rá, akkor legalább tudja, hogy józanodni akarok. A mögöttes indokban viszont nem vagyok már biztos, hogy miért. Remélem pozitív választ kapok, és a tenyeremet pillanatokon belül megüti a totál egészségtelenség. Így is, úgy is nyögések és sóhajok sorozatában mászok ki a sátramból, kinyújtóztatva a tagjaimat – részletkérdés, hogy majdnem ráborulok közben a sátramra. Közben a kezemet visszanyújtom Jessa irányába, hogy kisegíthessem őt is és kicsit arrébb sétálhassunk. Majd várom a gyújtót – ha kaptam cigit -, és aztán csendben szívom el hosszú percek alatt mindkét szálat. Köhécselek rendesen, de legalább semmi nem jön vissza és a párszori levegőtlenség észhez térít. Nem szólok semmit, csak miután végeztem mindkettővel. - Mindjárt csobbanok abban a tavacskában is egyet, amiben ti meg a többiek fürödtek, míg én főztem. Jól magamra hagytatok - gondolkozom el most pár pillanatra. Mindig volt a közelemben valaki és nem tartom kizártnak, hogy ez Jess kérése volt, nehogy belefulladjak a főztömbe. - Bár nem kizárt, hogy kicsap a hipotermia, ha beleugrok egy szál semmiben. Megnézem a vízhőt - ellenkezést nem tűrve indulok meg a tó felé, lábaim már határozottabban váltják egymást, bár még így is megbotlok egyszer-kétszer. Leguggolok a víz előtt és belemártom az ujjaimat. Nem is olyan hideg, mint amilyenre számítottam. Mondjuk kint sincs olyan rossz idő. Ugrani nem fogok benne, de letérdelve veszem le a kabátom, majd a felsőmet, veszem vissza a kabátot és cipzározom össze. Megmosom az arcomat, hajamat, majd a felsőmbe törlöm meg mindkettőt. Ez máris egy komplexebb feladat, mint amit egy tizenöt perccel ezelőtt képes lettem volna megoldani – bár akkor nem is akartam. Ha kérdez közben Jess, próbálna beszélni hozzám, nem felelek semmit. Eljut a tudatomig, de nem mondok semmit. - Na… így már remélhetőleg minden okés lesz. Most már visszatérhetsz a csődörödhöz. Ja amúgy remélem finomak voltak a reggelik. A hosszú esték után nincs is jobb, mint egy kiadós reggeli - szólalok meg nevetgélve, miután feltápászkodtam. Ahányszor emlegetem Jeremyt, valószínűleg előbb-utóbb leesik neki, hogy mi a bajom. Ezt akartam elkerülni. Francba. Nekidőlve egy közeli fának törölgetem a felsőmmel a hajamat, úgy pillantva rá. Lehunyom a szemeimet és mélyeket lélegzek, beszívva a friss, várostól távoli levegőt. - Biztos jobban szórakoznátok, mintha a részeg fogadott testvéred után futkosnál és próbálnád ápolni - nevetek fel újra, de már valamivel tisztább fejjel, mint ő. Még mindig részegebb vagyok hozzá képest, de már legalább nem kell az álláshoz segítség. Na meg ismerhet már annyira, hogy tudja, velem ez a segédkezés dolog nem működik olyan könnyen. Eleve makacs személy vagyok, nem még részegen, mikor felerősödnek ezek az érzékek.
Ez a bolond ember... Ez most rövid idő alatt annyiszor fordul meg a fejemben, hogy lassan a nevét is elfelejtem, csak így tudnám nevezni. Nem értem, mi ütött belé, de rosszabb állapotban van, mint én szoktam lenni. Igazán szeretném megtudni az okát, de azt hiszem, ez a hajó elúszott már az első vodkánál, amit legurított. Részegen nem beszél másról, csak a hülyeségeiről, józanul pedig bocsánatot fog kérni és nem lesz hajlandó megmagyarázni. Ismerem. Szeretném, ha a seggén maradna és lefeküdne, de nem, csak azért sem. Neki cigi kell, meg menni, menni és menni. Nem mondok neki ellent, mert tudom, hogy hiába, épp olyan makacs, mint én vagyok. Csak a sátorból kimászva adok neki egy szálat a cigimből, nem többet, és azt is csak úgy, ha nem töri el. Még mielőtt magát is felgyújtaná, a szálhoz tartom az öngyújtót, majd én is rágyújtok. Hát igen, mindkettőnkre ráfér a nikotin. - Meg ne próbáld, mert még meg is verlek - fenyegetem meg szikrázó tekintettel. Nagyon nem hiányzik még egy hulla is így az éjszaka kellős közepén. Ennek ellenére a szememet forgatva megyek utána, pont mint anyuka a kisgyereke után. Esküszöm a nevemre veszem... Ott állok mögötte végig, hogy elkapjam a kabátjánál fogva, ha szükség lenne rá. Mindig mellette vagyok, maximum egy lépésnyi távból várom, hogy talán ez a kis víz mégis kijózanítja. A csikkemet elnyomom, majd zsebre dugom, hogy majd kidobjam. - Jézusom Morgan... - szemöldökömet ráncolom és ingatom a fejem. Most viszont, hogy sokadjára csődörözi le Jeremyt na és hozza fel témának, kezd világossá válni a helyzet. És csak nem fejezi be, megint célozgat, még el is akar zavarni, vissza az ő karjaiba. - Te féltékeny vagy? Ezért kerültél egész héten? - igen, meglepődök, mikor összeáll a kép és rájövök, hogy ez volt az egész oka. Eszembe jut a rövid beszélgetés, ahol mindketten ugyanarra jutottunk; csesszék meg a szüleink, hogy összeházasodtak. De nem gondoltam volna, hogy képes lesz féltékenykedni, amikor neki is ott volt a barátnője, ráadásul mindketten tudjuk, hogy hiába akarnánk ennél többet, nem lehet. Nem szabad, hogy megtörténjen, így is messzire mentünk a fotózással és a folyamatos együtt alvással. - Szívesebben vagyok veled, te is tudod - szemeimet forgatom és tehetetlenségemben inkább megint előveszek egy szál cigit. Csak mikor biztos vagyok benne, hogy képes megállni a saját lábán, akkor gyújtom meg. - Jeremy rengeteget üzent és visszajött. Mit kellett volna csinálnom, hm? Várjam egész életemben, hogy hátha elválnak a szüleink és veled lehetek?
Alapvetően nem volt bajom a sráccal. Tényleg, még egész jókat is beszélgettünk korábban és valószínűleg így lett volna, hogyha nem jönnek újra össze Jessával. Most viszont akárhányszor meglátom azt a nyájas pofáját, legszívesebben megfejelném. Tudom, hogy mi bajom van ezzel az egész helyzettel és utálom beismerni magamnak, azért sem akarok rágondolni. Már csupán a gondolattól, attól a pár szótól is rosszul vagyok, görcsbe rándul a gyomrom, megszakad a szívem. Nem értem, miért féltékenykedek. Ami nem volt sosem az enyém, azt miért sírom vissza? Miért kell ennyire elbaszottnak lennem? Miért kellett így felforgatnunk egymás életét? Aranyos, ahogy próbál megvédeni, nehogy valami abszolút hülyeséget csináljak. Viccelődök vele – bár tudom, elég morbidak a megszólalásaim -, de észnél vagyok. Ki akartam támasztani a hátam, ráadásul a táskámmal, amit szándékosan megtömtem, hogy ébren is alig tudnám elborítani, nem hogy részegen. A víznek meg szándékosan nézem meg a melegségét (hidegségét), mert nem szeretnék reggelre tüdőgyulladással ébredni. Kimondja, amire egész este utaltam neki, viszont képtelen voltam szóvá tenni. Hát mit mondjak? Másként nem igazán tudnám megmagyarázni az érzéseimet, és tudom, hogy nem lenne szabad ezt éreznem – se fair. Elmosolyodom a szavain, bár ez nem olyan mosoly, mint a korábbiak. Nem részegesen, sokkal inkább hitetlenkedve. Lágyan megrázom a fejemet. - Khm… mondjuk úgy, elég nyilvánvalóan jól éreztétek magatokat este - aligha hiszem, hogy az én társaságomra vágyott volna azokban a percekben. Az ajtó és a zár meg van csinálva szerencsére, de ettől függetlenül nem volt olcsó mulatság a nemtetszésem kinyilvánítása. Akkor még nem feltétlenül a féltékenységem miatt történt meg, csupán elegem lett. Egyik nap még ki van akadva, hogy dobta, harmadnap meg már megint a lepedőt gyűrik. Nem tudom, ennek a gyereknek nincs saját lakása vagy szobája, ahol nem kellene ezt hallgatnom? Vagy Jessának lehetne legalább annyi sütnivalója. Ezért lettem mérges. - Hogy mit kellett volna csinálnod? Mert az volt a legoptimálisabb, hogy visszamész a sráchoz, aki dobott, mert a szavai alapján nem bírt elviselni téged? Ő, Téged. Szembe velem, aki alig vágyik más társaságára, mint a tiedre - hol ebben a logika. Csak sóhajtok egyet és fáradtságomban leülök, hátamat a fa törzsének döntöm. Nincs nekem ehhez erőm – szó szerint. - Nem tudom, Jess… nem tudok én már semmit - simítok végig az arcomon, továbbra sem nézve fel rá. Kellemetlenül érzem magam a beszélgetéstől. Legszívesebben elásnám magam valahova. - Azért idegesedtem fel talán annyira, mert amilyen jó napokat eltöltöttünk egymással… nem tudom. Fura volt, hogy pont hozzá, ráadásul ilyen hamar visszamész, alig pár nappal később, mintha mi sem történt volna. Rosszul esett. Azt hiszem - az utolsó előtti mondatnál felpillantok rá, de aztán újra lehajtom a fejemet, és térdeimet felhúzva megtámaszkodom rajtuk. Veszek egy mély levegőt. - Bár másként döntöttünk volna akkor...- motyogom magamba, a sötétségbe. Teljesen le vagyok törve és nem akarom, hogy így lásson Jess. Ezért is sürgettem, hogy menjen inkább vissza a sráchoz, engem meg hagyjon magamra.
Valljuk be, ha kellemetlenül érezném magam amiatt, hogy más, esetleg Morgan hallja a szexuális életemet kísérő zajokat, akkor nem csinálnám. Vagy legalábbis máshol, máshogy. Szóval nem, egészen eddig a pillanatig nem zavart, hogy esetleg meghallhat, hisz szóvá sem tette egészen mostanáig. Lesütöm a szemem egy pár másodpercre. Nem tudom, mit mondhatnék, szeretnék egyszerre jó gyereke lenni anyámnak és nem tönkretenni a családot és egyszerre lennék Morgannek több, mint a testvére. - Csak részeg vagy... - próbálom magammal is elhitetni, hogy csak amiatt érez így és mond butaságokat, de közben a szívem össze-vissza kalimpál. Igaza van, Jeremynek nem én vagyok fontos, hanem a szex. Morgan az egyetlen, aki igazán mindig mellettem van és talán nem véletlen, hogy mellette tudok egyedül forgolódás nélkül aludni. Ahogy szívom a cigim, kezdek egy kicsit lenyugodni és a józan gondolatokat keresem. Én is érzem az alkohol hatását magamban, mégis ez a bébiszitterkedés valamelyest kijózanított. Épp annyira, hogy el is kezdjek vacogni. - Drágám, tegyél nekem egy szívességet. Engedd ezt most el és beszéljük meg holnap józan fejjel - sóhajtva nyújtom felé a kezem. Nagyon remélem, hogy nem akar egész éjjel itt üldögélni, mert én bizony nem fogok itt fagyoskodni. - Tégy boldoggá és menjünk, oké? - ha az kell hozzá, hogy elinduljon, leguggolok elé és nyomok egy csókot a homlokára, majd arcának mindkét felére. Ha hagyja, márpedig muszáj lesz neki, akkor kézen fogom és visszavezetem a sátorhoz. Elnyomom a csikkem, még mielőtt felgyújtanám a vásznat, aztán bemászok hozzá a melegbe. Nem vágyom semmi másra jelen pillanatban, csak hogy kialudjuk magunkat és holnap talán jobban át tudjuk ezt beszélni. Ha engedi és hagyja magát, akkor betakarom a hálózsákkal és én is mellébújok. Kezem az arcára helyezem, orrom az orrához nyomom. Borzasztó szagot áraszt magából, most viszont még ez sem zavar. Csak aludjunk és kész. - Itt maradok - súgom halkan, bár abban nem vagyok biztos, hogy hallja-e egyáltalán, vagy ha igen, érti-e.
Halkan, szelíden elnevetem magamat a feleletére. Ingatom jobbra-balra egy kicsit a fejemet, mielőtt én is szóra emelném a számat. - Lehet, hogy az vagyok, Jessa, sőt, biztos. De tudod jól, hogy részegen nehéz hazudni. Neked pedig józanon sem szoktam - egy-két apró füllentéstől eltekintve, amelyeket aligha mondanék hazugságnak. De a szemébe sosem tudnék olyat mondani, ami nem igaz. Nagyot sóhajtva, feldúltan fújom ki a levegőt az orromon, majd belenyugodva pillantok fel Jessára. - Legyen - engedem el ezt a témát a kérésére. Kár lenne tagadnom, hogy még a történtek ellenére is szeretnék a kedvében járni, és őt boldognak látni. Talán reggelre már minden más lesz és elfelejtem ezt az egészet, most, hogy kiadtam végre magamból. Gyűlt már bennem egy ideje és mintha egy nagy szikla esett volna le a szívemről. Lehunyom a szemeimet, és pár lélegzetvételnyi ideig még élvezem a kellemes esti szellőt, mielőtt bólintanék és feltornáznám magamat álló pozícióba. - Rendben, menjünk - gondolom én ezt úgy, hogy mindketten a saját sátrunkba, aztán majd holnap visszatérünk rá – mármint ha visszatérünk rá -, de ehelyett kézen fogva vezet vissza az alvóhelyemig. Mintha egy mázsányi súlyt eresztenék le a hátamról, olyan könnyen dőlök rá a hálózsákomra. Aranyos, hogy még betakar, már épp köszönnék el tőle, mikor mellém fekszik. Oldalamra fordulva pillantok rá és elmosolyodom, mikor az arcomra simít. Felelnék valamit a szavaira, de ehelyett inkább ülő helyzetbe tornázom magam. - Nem fogok tudni így aludni. Gondolom, milyen szagot áraszthatok és nem akarok az arcodba beszélni úgy - nevetem el magamat halkan, miközben a táskámban kutatok. Hamar megtalálom a fogkefémet és a fogkrémet, amivel máris kezelésbe veszem magam. Kipakolom még a szájvizemet, majd rápillantok Jessára, hogy ha akarja, használja nyugodtan. Én is fogom még. Amint végeztem ezzel, és pár pillanatra még kimásztam a sátorból kiöblíteni a számat, a szájvizzel is megteszem ugyanezt. Becipzározom a sátor nyitját és leveszem a kabátomat, majd belebújok valami kicsit könnyedebb pulóverbe. A nadrágot leveszem, és félrerakom, majd így fekszem vissza a földre, Jessa mellé. - Sajnálom, hogy ilyen vagyok. Azt pedig köszönöm, hogy vagy nekem. Már több, mint tíz éve… El se hiszem, hogy repül az idő - mosolyodom el, ahogy rásimítok az arcára. - Jó éjszakát - teszem még hozzá, mielőtt közelebb hajolnék a lányhoz, hogy nyomjak egy szeretetteljes csókot a homlokára, megsimogatva közben kicsit a tarkóját is. Mindezek után a másik oldalamra fordulok, és úgy próbálok adni neki is a takarásból, nehogy megfázzon reggelre. Egy óra múlva megébredek, akkor viszont látom, hogy mennyire kint van mindene. Így inkább betakarom az egésszel, én pedig magamra terítem a kabátomat, mielőtt a nyakába temetném az arcomat, mélyen beszívva az illatát. A füstösség mögött is képes vagyok kiérezni a parfümje illatát, amit annyira szeretek. Ez az, amit közösen választottunk, vagy ez egy másik? Lényegtelen. Tetszik. Könnyebben elalszom, mint egy órával korábban. Kicsit jobban is fázok, de az nem számít.
Másnap reggel pedig… nos, nem sokon múlik, hogy ne ordítva ébredjek, úgy szétrobban a fejem. Nagy nehezen a táskámért nyúlok, ahonnan kiveszem a fájdalomcsillapítót és rögtön kettőt veszek be - meg még egy felet. A kulacsban lévő kevés vízzel leöblítem, majd újra a szájvízért nyúlok, amivel ismét elvégzem a szokásos teendőket. Végül ülve maradva hámozom le magamról a kabátomat és figyelem, ahogy Jess alszik. Jól begubózva a hálózsák takarásában. Ezt el tudnám nézni bármeddig. De fontosabb dolgom van most. Reggelivel ugyan nem igazán tudok szolgálni, de azt hallom, hogy kint már fent vannak a népek, és mikor kitekintettem a Szájvíz Hadművelet közben, láttam, hogy készül a kávé. Felveszem a nadrágomat és kiosonok. Pár perc múlva pohárral a kezemben jövök vissza, benne a forrongó kávéval, a megfelelő mennyiségű cukorral és tejjel, ahogyan tudom, hogy szereti. Ahogyan számtalanszor csináltam már neki egy-egy átmulatott éjszaka után. Másik kezemben még egy egyszerű sajtos-sonkás rántottát is hozok, ha már csináltak a többiek. Magamnak szokás szerint semmivel nem szolgálhatok, mert valószínűleg csak rontana a helyzetemen. Leülve mellé a csípőjére helyezem a tenyeremet és óvatosan mozgatom előre-hátra, közben a nevét mondogatva próbálom ébresztgetni. Abszolút nincs már korán, megint sikerült legalább 8 órát aludnunk. De hát sátrazunk, nem akarjuk, hogy elmenjen az egész nap, ha már csak egy hétvégét vagyunk itt. Amint látom, hogy ébredezik, megszólalok. - Jó reggelt, Csipkerózsika! - pillantok le rá mosolyogva. - Hoztam reggelit. Meg kávét - teszem hozzá, mikor már azt látom rajta, hogy kezd észhez is térni.
A terv az volt, hogy Jeremy mellett alszom. Vetkőzés és mindenféle jó lett volna belőle, ha nincs a részeg mostohatesóm. Hogy mennyire rossz, hogy így alakult, azt még magam sem döntöttem el. Időm sem volt rá, hisz mikor sikerült végre berángatnom a sátorba, azt hiszem elég hamar elaludtunk. Nyilván az odáig vezető néhány perc hosszú és nehéz volt, mert már megint kitalált valamit, csak ne kelljen feküdnie, de végül ezt az éjszakát is együtt töltöttük. Álmaimban a józan énjével találkoztam és egészen intim helyzetbe kerültünk. Akkor is a szobájában voltunk, ahol végre engedtünk a csábításnak és hagytuk, hogy történjenek a dolgok. Nehezen és nem magamtól kezdek ébredezni, Morgan hangjára és lökdösésére kezdek csak kizökkenni az álomvilágból. Pedig pont eljutottunk a jó részekhez... - Alszooom - nyafogom neki és a tenyereimbe temetem arcom. Nem szeretem, mikor úgy keltegetnek, rosszabb esetben még orrba is vágtam volna lendületből. Semmi kedvem felkelni, sem észhez térni, olyan jó meleg vesz körül, hogy épp csak arra bír rávenni, hogy a szemeimet kinyissam. Nem tudom, mikor került rám a hálózsák és mitől aludtam ilyen sokat, de ennek az átgondolásán átugrok, mint egy barika a kerítésen, mikor megérzem a kávé illatát. - Imádlak - mosolygok rá miközben nyújtózok még fekve egyet. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornázom fel magam és vigyázva, nehogy leöntsem magam átveszem a reggeli koffeinemet. A reggeli nem érdekel, csak ez, tökéletes, mint mindig, amikor Morgan készíti. Lassan ahogy kezdek észhez térni, úgy kezd világossá válni, mi történt az éjszaka. Felrémlenek az emlékképek és a beszélgetés, amiből kifolyólag nem értem, miért kaptam ágyba, vagyis sátorba a reggelit. Miközben óvatosan kortyolom az italt, kikutatom a mobilomat. Hosszú, mély sóhajjal nyugtázom, hogy Jeremynek feltűnt az eltűnésem. Megnyitom az üzeneteit és kell párat görgetnem, mire eljutok az elejére. A szemöldököm megemelkedik és háromszor el kell olvasnom, míg felfogom, mit ír. - Jeremy hallott minket éjszaka beszélgetni. Azt írja, nem lesz pótkerék, ezért kora reggel hazaindult - hitetlenkedve idézem Morgannek a barátom szavait. Jelen pillanatban azon tűnődöm, bánt-e ez engem, vagy inkább megkönnyebbülés? De a kisregényből ítélve féltékeny és modortalan, azt hiszem, inkább utóbbi. - Hát ez remek - állapítom meg bármiféle érzelem nélkül. Még az arcom sem rebben, csak a jól eső kávéra hunyom le a szemeimet. - Mire emlékszel az estéből? - teszem fel azt a bizonyos nagy kérdést, aminek mindenképp el kell hangoznia. Az úgy kicsit sem lesz könnyű, ha mindenbe bele kell avatnom, mert nem tudom, szabad lenne-e idéznem a szavait hogy megint ugyanannál a témánál kössünk ki. Talán jobb lenne, ha nem emlékezne semmire, és még jobb, ha én sem.
Vannak ígéretek, amelyeket szeretek megtartani, mert nem igényelnek tőlem különösebb erőfeszítést, a másiknak viszont érezhetően jól esik a gesztus. A reggelit ugyan nem én csináltam, de legalább ágyba kapja, ami majdnem ugyanaz. A kávéba még belekortyolok kóstolás gyanánt – arra már későn jövök rá, hogy szájvizezés után roppant keveset érzek ebből. - Tudom - vigyorodom el, majd átnyújtom neki a kávét, amint feltápászkodik. A reggeli lerakom magunk mellé valahova, ha mégis kérné később. Nem vagyok már olyan ideges, mint tegnap, vagy az elmúlt egy hétben voltam. Fogalmam sincs, mi történt, lehet tényleg az volt rám ilyen jó hatással, hogy kiadhattam végre magamból. Ettől függetlenül nem akarok a tegnap történtekről beszélni, akármennyire is tudom, hogy a mai első témáink között fog szerepelni. - Kérsz esetleg még Aszpirint, vagy jól vagy? - érdeklődöm tőle. Hagyom, hogy kicsit jobban felébredjen, addig nem fogom különösebben a reggeli agymenéseimmel zargatni. Mire elérkezik ez a pont a szervezetében, remélhetőleg akkorra már sikerül kitalálnom valamit, amit hozzá tudnék fűzni a tegnapiakhoz. Míg ő telefonozik, addig eszek pár falatot a reggeliből, de étvágy hiányában visszateszem a helyére. Ízre finom, de a tegnapi három-négy tál pörkölt meg a pár üveg pia még mindig bennem van. Figyelem Jesst, ahogy próbál valamit kisilabizálni a telefonján. Végül megszólal és most süllyedek el igazán a föld alá. Pár pillanatra lesápadok, aztán hamar rendezeim a soraimat. Próbálom kiolvasni az arcáról, hogy mit érezhet, de… semmi. Nem tudom, mit gondolhat most. - Mondd azt, hogy csak a közelben járt éppen, vagy a sátratok volt nem messze tőlünk, és nem ordibáltam végig az egész estét… - nem így emlékszem, viszont helyügyileg fogalmam sincs, hogy merre jártunk. Azaz van valamennyire, de hogy ki-hol állította fel a sátrát, arról halvány lila gőzöm sincs. Sóhajtok egyet a kérdését hallva, de nem veszem le róla a tekintetemet. Ha ez nem lenne neki elég válaszként, hát megszólalok. - A nagyjára emlékszem. Sőt, úgy lényegében mindenre, ami nem az agyament hablatyolásom volt, amit soha nem tudnék többet rekreálni - de emlékszem, hogy volt a kezemben az üveg is, meg hogy magammal beszéltem? Nem magamban, magammal. Valami ilyesmi. - Ezért sem próbálom meg beetetni veled, hogy sajnálom, ami történt. Mármint Mr. Ha… Jeremy. Tudod, hogy úgysem mondanék igazat - de ez nem azt jelenti, hogy örülök neki. Mármint persze, boldog vagyok a hír hallatán, de nem felhőtlenül. - Azt viszont sajnálom, hogy így elbasztam az estédet. Meg úgy ezt az egész kis kiruccanást. Nem is értem, hogy miért jöttem el - nevetek fel kicsit hitetlenül magamon. De tényleg, miért? Úgy sem tudtam volna elkerülni őket, azzal pedig tisztában voltam, hogy amint a szemeim elé kerülnek, ki fogok borulni. - Tudom amúgy, hogy elment. Mondták reggel a srácok. Meg hogy eléggé tajtékzott valami miatt. Most már értem, hogy miért - viszont szerintem se neki, se nekem nincs kedve róla beszélni. Ettől függetlenül még zárszóként folytatom. - Hogy érzed magad? - kérdezem óvatosan.
Most kellene szenvednem a fejfájástól és a szakítástól, ugye? Ezen a héten már másodjára dobtak, legalábbis azt hiszem, ez történt. Konkrétan nem írta le, csak annyit, hogy el kellett mennie, mielőtt olyat tenne, amit később megbánna. Mondjuk nem is izgat, ez most szakítás volt-e amikor pontosan tudom, hogy nem ment volna tovább. Ezután az este és az egyre sűrűbben előtörő furcsa lépései után nem akarom az időmet húzni Jeremyvel. Jól esik a kávé, azt a kicsi fejfájást is elmulasztja, amit éreztem a tarkómnál. Nem vagyok éhes, de jól esik, hogy Morgan ennyire odafigyel rám. Kell nekem egy kis idő hozzá, hogy beszélgetni tudjak és normális tempóban gondolkodni. Persze nála ez fordítva működik, és amíg magyaráz, én csak csendben figyelem a bögre felett. - Nem fáj semmim - válaszolok a legelső kérdésre. Igen, így egy tíz perccel később csak sikerül felfognom, mit magyaráz, azt is, hogy szépen kitér a történtek kibeszélése elől. - Jól vagyok, mármint...nem is szeretem Jeremyt, csak...ha nincs ló, jó a szamár is - vonok vállat, hisz nyilvánvaló, hogy ez történt. Azt hiszem Morgan is tudja, hogy egy valaki van, aki miatt nem tudok mást szeretni. A szex más, abban nem kellenek az érzelmek, elég a kémia, és az általában megvan. Ez mondjuk pont egy olyan téma, amibe kora reggel az én részemről nem akarnék belemenni, de hallani akarom, hogy vélekedik Morgan az éjszaka történtekről. Vagyis arról, amiket mondott. Tudni akarom, még mindig úgy gondolja-e és hogy is érez igazából. - Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, mert tök ciki, de azt hiszem itt az ideje tisztáznunk, mit érzünk egymás iránt - sóhajtva fordítom el a tekintetem róla. A gondolatok cikázni kezdenek a fejemben, mert azt hiszem, tudja, de mi van, ha mégsem? Ha nem tudja, hogy szeretem, akkor nem is kellene megtudnia. Mondhatok neki valami egészen mást, amitől megóvom mindkettőnket a jövőbeli csalódásoktól. A szüleink nem is tudnak róla, hogy mielőtt összejöttek, mi pont randizni kezdtünk. Még az első csók sem csattant el, annyira friss volt a dolog. Tudom, mit mondanának és igazuk lenne. Fellángolásért nem szabad eldobni a családot, mert ha megtörténik és mégis összetörik valamelyikünk szíve, akkor nem csak a testvérünket veszítjük el, de a legjobb barátunkat is. Viszont ha mégis engednénk az érzéseinknek, lehet, hogy boldogok lennénk együtt. Egyszerűen nem tudom eldönteni, mi lenne a jó választás, épp ezért meg sem szólalok, csak várom a választ és közben kiürítem a bögrém tartalmát.
Nem hiszem, hogy volt korábban ilyen elcseszett hetünk nekem és Jessának. Őt kétszer is dobták, én szakítottam a cuki-de-mégsem-annyira-cuki flörtömmel, és mindketten a béka segge alatt vagyunk érzelmileg. Azaz… én biztosan, ő neki pedig nem kizárt, hogy Jeremy csak pont jókor jött, hogy elterelje a gondolatait. Nekem aligha volt ilyesmire lehetőségem. Esténként az utcákat jártam, néha beültem valahova sörözni, de jobbára találtam egy üres kondiparkot, ahol edzettem. Kétségtelen, jót tett a külsőmnek ez az egy hét, az már nem annyira, hogy a bioritmusom teljesen felborult az ébrenlét-alvás tekintetében. - Igazad van, nem akarok, de tudom, hogy elkerülhetetlen. Úgy érzem, arról bőven tettem - nevetek fel halkan és röviden. Sóhajtok, és néhány lélegzetvételnyi ideig még csendben maradok, próbálva összeszedni a gondolataimat. Hol kezdjem? - Múlt héten, mikor összevesztünk, majd elég hamar kibékültünk, és a következő pár napot együtt töltöttük… olyan érzésem támadt, mintha kicsit jobban elengedtük volna magunkat egymás mellett. Amúgy sem feszengtünk sosem, de akkor valahogy minden olyan könnyedebbnek, természetesebbnek hatott. Nem tudom… talán kicsit többet gondoltam bele, mint kellett volna. Aztán igen, mikor megláttam, hogy megint vele töltöd az idődet, kiakadtam. Reméltem, hogy ez az érzés el fog múlni, de mint láttad a tegnapiakból… nos, igen - zárom le elég gyengén a kis monológomat. Akarok én még mondani milliónyi dolgot, de nem tudom hol folytatni, annyira kavarog minden a fejemben. - Azt nem bántam meg, hogy a szüleink házasságakor meghoztuk azt a döntést. Azt már igen, hogy ezen később, mikor már ténylegesen felnőttünk és számos dolgot másképp láttunk, nem próbáltunk változtatni. Mióta ismerjük mi egymást, Jess? 10-12 éve? Mindig is jó barátok voltunk, már az első pillanatoktól. Tini fejjel még nyilván úgy gondoltuk, hogy ha rosszul sül el, akkor megromlik a kapcsolatunk utána, de miért lenne így? Persze, lehet hogy sérül valamelyik fél, talán mindkettő, de az ismertségünk alatt is volt, hogy sokszor összevesztünk, de aztán mindig kibékültünk pár nap, vagy egy hét után - hagyok neki időt, hogy ő is átgondolja az általam elhangzottakat. Csak jóval utána teszem fel a kérdést, amire úgy érzem, tudom a választ, de tőle szeretném hallani. - Hogy értetted azt, hogy ha nincs ló, jó a szamár is? - nyilván nem a mondásra kérdezek rá, hanem a mögötte rejlő tartalomra.
Ez egy nehéz időszak mindkettőnk számára. Jelen pillanatban meg nem történtté szeretném tenni az estét és a másnapot, mindent, ami egy hete történt. Korábban nem volt jellemző ránk a féltékenykedés és semmi jelét nem mutattuk annak, hogy többnek gondoljuk a másikat a barátunknál. Persze nem lehet elkerülni az érzelmeket, ha egy olyan valakivel alszol összebújva, akinek az illatától is beindulsz. Nehéz erről beszélni úgy, hogy egyikünk se érezze magát kényelmetlenül, márpedig most mindketten ezt érezzük. Máshogy terveztem ezt a hétvégét, de az előzőt is. Most van az, amikor azt kívánom, bárcsak hétfő lenne és a legnagyobb gondom nem Morgan, hanem Anais, a kolléganőm lenne. Amióta csak a cégnél dolgozom, ki nem állhatjuk egymást, egy igazi szipirtyó. Na, most inkább őt szeretném, mint ezt a beszélgetést, amivel az sem biztos, hogy egy fél lépést előre tudunk majd haladni. Csendben hallgatom a mondandóját, s az, amit az éjjel kívántam, hogy csak félrebeszéljen, már nem játszik. Ha legalább nem bonyolítanánk mindketten az életünket, annyival egyszerűbb lenne. Talán igaza van abban, hogy felnőttünk és kisgyerekkorunktól fogva jóban vagyunk, ez nem biztos, hogy változna. De mi van, ha mégis? Kételkedem és félek. - Megnehezíted - sóhajtok fel és már éppen válaszolnék, itt lenne az ideje elmondani, ki miatt nem fogok soha szerelemből házasodni. Amint szólásra nyitom a szám, a sátor bejáratán bedugja a fejét Lily, a legkedvesebb barátnőm. - Ha nem dugtok, most azonnal gyertek ki, tíz perc múlva indulunk a kilátóba - vigyorog ránk, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan megy is. Bocsánatkérően mosolygok Morganre, de örülök, hogy Lily most érkezett. Így csak nyomok egy puszit az arcára, megköszönöm a reggelit és megyek, hogy tíz perc alatt a saját sátramban valami emberi formát öltsek és persze fel is frissítsem magam.
Kezdőlap
