Én már nem lepődök meg semmin. Mikor végre le tudtunk ülni és megbeszéltük volna mindazt, ami most közöttünk folyik, félbeszakítanak minket. De talán jobb is, hogy lezárták helyettünk a témát. Még odaszóltam Jessának a nap folyamán, hogy nem felejtettem el a beszédünket, ugyanakkor kértem, hogy majd otthon – mármint a koliban – térjünk vissza rá. Viszont így, hogy Jeremy hazament, már sokkal jobban fel voltam villanyozódva, aminek köszönhetően pillanatok alatt eltelt ez a maradék két nap. Hétfőn tudtam, hogy dolga lesz, addig én is lefoglaltam magam, majd napközben írtam neki, hogy elmehetnénk másnap kocsit nézni nekem, illetve később akár moziba is. Rábólintott, de valószínűleg hosszú napja volt – vagy csak minél inkább próbált kerülni engem és a témát -, ezért vasárnap a hazaindulás óta nem igazán találkoztunk. Ettől függetlenül Messengeren tartottuk valamennyire a kapcsolatot, de ezeket főleg tőmondatokban tudtunk le. Reggel szokásosan 8-9 között ébredek fel. Azt beszéltük, hogy délután 1-2 óra fele elindulunk, nehogy ránk esteledjen, mire a moziba kell menni. És egyébként is, sétálni szerettem volna. Az a két használtautó kereskedés, ahova szeretnék elmenni, abszolút nincs messze a kolitól. Lefoglaltam magam eddig az időig. De Jessától nem hallottam semmit, még fél 2 körül sem. Semmi mozgolódás, semmi hang. Lassan már azon kezdtem el gondolkozni, hogy megnézem, él-e még. A fürdőajtót nem zárta be szerencsére, ezért csendben át tudtam osonni a szobájába, ahol totál sötétség honolt – legalábbis amennyire a sötétítő engedi ezt. Lassan közelebb sétálok, próbálva nem felbukni semmiben sem, mikor… kicsit érdekes hangokra leszek figyelmes. Hohó… nem hittem volna, hogy úgy fogok ilyesmi hangokat hallani Jessától, hogy nincs alatta vagy fölötte senki sem. Halkan megköszörülöm a torkom. Menjek, vagy maradjak? Nem szívesen zavarom meg az álmában. Kisebb habozás után végül az utóbbi mellett döntök, és már megfordulva indulnék vissza a szobámba, mikor megszólít Jessa. Felé nézek, készen állva, hogy szavakkal üdvözölhessem, de amint visszapillantok rá, látszólag még mindig nincs magánál. Hah… Ó… Ó! Hűha. Elszégyellem magam, hogy ilyen lassan esik le a helyzet. Hallom még egyszer-kétszer elfúlva a nevemet, de eszem ágában sincs kizökkenteni egy ilyen álomból őt. Legalább lesz témánk. Végül elérkezik az idő, hogy ő is elcsendesedik kicsit, én pedig újra közelebb merészkedek hozzá. Letérdelek mellé az ágyon, és megsimítom az arcát, haléntékát óvatosan simogatva hüvelykujjammal. Most vele ellentétben én mondom az ő nevét, úgy próbálva ébresztgetni. - Jó reggelt. Azaz jó délután 13.40-et - szólalok meg szelíden elmosolyodva, mikor látszólag már csak a szemét nincs kedve kinyitni, de határozottan megébredt. - Hozzak kávét, vagy napoljuk el a mai terveinket? - érdeklődöm tőle, bár esélyesen még felfogni sem képes a szavaimat. De legalább addig sem a megölésemen gondolkozik, amiért megint felébresztettem.
Őszintén? Jól éreztem magam a hétvégén. Igaz, hogy másodjára dobtak, meg az is, hogy lényegében a mostohatestvérem konkrét szavak nélkül a tudtomra adta, hogy többet akar, de így is jól sikerült. Hisz a barátaimmal lehettem a szabadban, mindenféle kötöttség és hivatalos ügy nélkül. Kaptam ihletet is, épp ezért a mai nap már kora reggel...vagyis inkább hajnalban, mert azt hiszem, a négy óra annak számít teljes szettben és sminkben vágódtam kocsiba és a legnagyobb forgalmat sikeresen elkerülve bementem a céghez alkotni. Nem nagyon foglalkoztam mással, mert ha megszáll az ihlet, akkor muszáj mindent papírra vetnem. A színekkel és mintákkal játszottam legtöbbet, kitaláltam, melyik anyag mihez illene és az elképzelésemnek megfelelően rajzoltam az ötleteket. Ma az alkotásnak ezen része következett soron, viszont nagyon büszke voltam, amiért nem csak Cat, de a többiek is rápillantottak a sketchekre és a jó fajta hümmögés és bólogatás felért pár dicsérettel. Még így is, hogy kialkottam magam, vidáman és lelkesen ültem be a délelőtti órámra az egyetemen. Pontosan ki volt számolva az időm. Munka, tanulás, egy fél óra ebédszünet és pihenés, aztán Morgannel indultunk volna autónézőbe. Indultunk volna, mert a pár perces pihenésből az lett, hogy még mindig szundizom. Esküszöm, csak pár percre hunytam le a szemeimet... Morgan viszont korábban érkezik, nem hagyja, hogy pihenjek. Valahogy más, nem olyan visszafogott, ami azt illeti, pont az ellenkezője. Megnyalja ajkát ahogy fölém hajol, majd megcsókol. Nem erőszakos és nem is félénk, inkább heves és lassacskán megérzem azt is, miért. Pillanatokon belül lekerülnek róla és rólam is a ruhák és azt érzem, ilyen jó még nem volt. Minden nagyon gyorsan történik, mintha fel lenne gyorsítva az idő. Az álmomból lassacskán a valódi Morgan rángat ki. Pihegek, pedig érzem, hogy rajtam van a ruha és a plédem is, ő pedig nem mellettem fekszik, hanem az ágyon kívülről néz. Jaj nekem! - Ébren vagyok - motyogom miközben lassacskán kinyitom a szemeimet. Tekintetem elkalandozik rajta, még annyira friss az élmény, hogy esküszöm, mindjárt meg is valósítom. Lassan kezdek visszatérni a valóságba, feltámaszkodom és a lábaimat is leteszem, hogy megbizonyosodjon róla, ébren vagyok és mindjárt indulhatunk, csak egy kicsit megigazítom a hajam. - Sajnálom, már hajnalban bent voltam Catnél, de nem felejtettem el az ígéretem - lebiggyesztem ajkaim miközben a srácra nézek. Tudom én, hogy ő aztán nem fog emiatt haragudni, de én meg nem szeretek egymás után többször is késni. A buliról is elkéstem.
Nem tagadom, nekem is voltak már hasonló álmaim Jessával kapcsolatban, bár szerencsére én általában olyan síri csendben alszom, hogy ha nem lélegeznék és forgolódnék, valószínűleg tényleg halottnak lehetne hinni. Magamban jobban vigyorgok, mint azt kimutatom az ébresztgetéskor. Jól esik az amúgy is szépre fényezett egómnak még ez pluszban, hogy éjszaka is rám gondol. Éjszaka? Dél is elmúlt már. - Azt látom - nevetek fel halkan, térdelésemből felállva és nekidőlve a közeli asztalának. Elgondolkozok pár pillanatra, hogy ha esetleg tényleg ébren lett volna és úgy… csinálta volna az előzőket, az mennyire kínos lenne – már a részéről. Ahogy említettem, nekem jól esne. Sőt… - Megint megszállt az ihlet, mi? - mosolygok le rá. Valamilyen szinten aranyosnak találom, hogy az ébresztgetésemre néha olyan mogorván és harapósan reagál, de ha megébred hajnali 3 órakor magától és valamit nem képes kiverni a fejéből, akkor autóba száll és meg se áll a munkahelyéig. - Így már megértem, miért nem reagáltál az üzeneteimre - írtam párat az elmúlt néhány órában, de ezek szerint csak szunyókált egy elég hosszasat. Tudom, hogy még egy tárgya is volt korábban – nekem szabad ez a napom teljesen -, így nem tartom kizártnak, hogy alig aludt valamit a nap folyamán. Ezért is hozzá teszem még mielőtt felkelne az ágyról. - Ha fáradt vagy, Jess, akkor aludj nyugodtan és majd megejtjük máskor. Olyan békésen szunyókáltál, alig akartalak felébreszteni. De miután a nevemet hallottam párszor, nem tudtam eldönteni, hogy ébren vagy-e és ténylegesen szólítgatsz, vagy csak rólam álmodsz. Nyilván az utóbbi - egész szépen megfogalmaztam, hogy itt vagyok már pár perce. Végül felülök az asztalra, és úgy pillantok le rá. - Na és mi olyan megerőltetőt csináltunk, ami miatt így megizzadtál? - az apró zihálásról és mozgolódásról már nem beszélek, valószínűleg majd azt is felhozom előbb-utóbb. Kíváncsian pillantok le rá a magasságomból, de a szám szélén ott bújkál a mosoly.
Van annál cikibb, mint arra kelni, hogy ébresztget az a személy, akivel éppen...hogy is fogalmazzak, nedves álmaid voltak? Csak remélni merem, hogy nem gondolatolvasó és én sem adtam semmi jelét a fejemben lejátszódó kis akciónak, mert különben itt fogok elsüllyedni a matracom mélyén. Nem egyszerű magamhoz térni ebből, mélyen aludtam és az álom is jobb volt, mint a valóság, kell az a néhány perc. Szerencsém van ezzel az emberrel, mindig türelmes, vagyis legtöbbször, ezért nem is kapom fel azonnal a cipőm, sem a kabátom, hogy rohanjunk. - A nyári kollekcióba kellett valami vérfrissítés - vonok vállat. Ennyi történt, egy kicsit elgondolkodtam és a hétvége is hozzáadott ahhoz, hogy nagyon gyorsan és mélyen elmerüljek a gondolataimban. Szeretem amivel foglalkozok, még akkor is, ha néha nagyon kemény és levegőt venni nincs időm. De ha egyszer ezzel akarok foglalkozni amíg világ a világ, akkor tennem kell érte. Olyan ember viszont nem akarok lenni, aki a karrierje miatt feladja a barátait, épp ezért eszem ágában sincs lemondani a közös programot, főleg, hogy tudom, neki ez fontos. - Nem vagyok fáradt, kipihentem magam - vágok közbe, de mielőtt folytatnám és rávenném magam az indulásra, olyat mond, amitől fülig elpirulok. Még szerencse, hogy ülve maradtam, máskülönben már visszahúzott volna a súlyom. Arcomat a tenyereimbe temetem és kínomban felnevetek. Nem lehet igaz, hogy pont akkor kell nekem is ilyeneket álmodnom, amikor Morgan a szobában van! Egyébként is, végighallgatta az egészet? - Szexeltünk. Rám másztál és nem álltam ellen - aztán csak megadom magam, úgy adom a választ, mintha teljesen természetes lenne és az előző error meg sem történt volna. - Remélem te is élvezted - azzal a lendülettel, ahogy ezt kimondom, felpattanok és belebújok a Gucci magassarkúmba. Csak a megszokás, amitől előre hajolva csatolom be a pántját, az viszont már direkt húzás, hogy mindezt háttal teszem Morgannek. Ez a farmer egyébként is kiemeli a fenekem, hát miért ne mutatnám meg a legjobb barátomnak? Még az időt is húzóm az agyával együtt, a kelleténél tovább foglalkozom a csattal és párszor még végig is simítok a cipő orrán, mintha azon lenne valami folt. A megfelelő időben egyenesedek fel és fordulok felé. A szék támlájára akasztott kabátomért nyúlok, majd a táskámat is a vállamra akasztom. A mobilom abban van, nagyjából harminc új üzenettel, amiből jelenleg egy sem érdekel. - Akkor? Mehetünk megvenni álmaid tragacsát? - kérdezem szemtelen vigyorral az arcomon.
A pirulását látva az eddig visszatartott mosolyom hamar előtör. Na ennyire sem láttam még őt korábban zavarban, mint most, pedig a bő egy héttel ezelőtti bókok sem voltak semmik. Amint felnevet, követem a példáját. Ha a sátrazáskor nem történt volna az, ami, valószínűleg akkor is ugyanilyen jót nevetnénk a helyzet abszurditásán – merthogy pont most kell nekem besétálnom a szobájába, mikor ilyen álma van. Kimondja az egyértelműt, válaszként én csak tovább vigyorgom. - Élveztem hát. Úgy hallottam, te is - felelek egyszerűen, majd meglepődve figyelem, ahogy gyorsan talpra pattan és már szinte kész is van a készüléssel. Mikor szándékosan kitolva a fenekét előredől, hogy a cipőjét becsatolja és engemet kínozzon, egy eltéveszthetetlen, jól hallható és elnyújtott hümmögéssel reagálok a műsorra. - Jó a nadrágod - szólalok meg a háta mögött, véletlenül se véve le a szemeimet a formás kis hátsó feléről. Egész nap el tudnám nézni. Miután feláll és találkozik a tekintetünk, újabb megszólalást intézek felé. - Hát még a feneked! - rántom meg a szemöldökömet, hasonló mosolyt viszonozva Jessának, mint amit ő mutat felém. - Ha ugyanígy hajolsz le, mindjárt lelökök valamit az asztalról is - szólalok fel, még mindig az asztalkán üldögélve. Reakciójától függően lököm le egy teljesen meglepett hoppá felszólalással a kezem ügyébe kerülő hajgumit kettőnk közé a földre, várva a további műsort. Ha burkoltan elküld a halál kedves nedves faszára, akkor csak nevetve csusszanok le a bútorról. - Na jól van, menjünk. A végén még valósággá válik az álmod - jegyzem meg teljesen könnyedén, mintha valami mindennapi dolgot közölnék vele. Nem mosolygok ekkor már, de viccelődésnek szánom – részben. A másik felem viszont tudja, hogy képes lenne Jess annyira megkísérteni a sorsot, hogy ide fajuljak. Főleg az előbbiek tudatában. Megindulok az ajtó felé, majd kinyitom neki, és hagyom előttem távozni. - Igen, még mindig tetszik - szólalok meg, amikor elhalad előttem, szemtelenül pillantva rá újra az alsóbb tájékokra. Végül követem és becsukom az ajtót magam mögött, lassan pedig lebaktathatunk a másodikról, hogy a koli elé érjünk. Megindulunk az egyik kereskedés felé. - Tudod, azt szokták mondani, hogy az álmaink a legmélyebb vágyaink kivetülései. Esetedben nyilván csak egy futó gondolat volt, tekintve mennyit zaklattalak, semmi több, mi? - kerülgetjük a forró kását, de szerintem mindketten tudjuk már, hogy a másikhoz miként állunk. Attól még jól esik kicsit szívni egymás vérét és szerintem ezt Jess is hasonlóan élvezi. - Na és ki volt felül? - elhiheti, amíg van kérdés a repertoáromban, addig nem fogom elengedni ezt a témát. Csak ha ténylegesen azt látom rajta, hogy már idegesítem.
Rossz ötlet megint a tűzzel játszani, de azt hiszem, a hangos álmom után már teljesen mindegy. Nyilvánvalóvá válik, akarom, ő is akarja. Kezdem azt hinni, csak idő kérdése, mikor elégeljük meg a játszadozást és az egymás hergelését. Továbbra is félek, de basszus, ha a valóság olyan, mint az álom, nekem kell itt és most. Szavaira mosolygok, a pirulás már abbamaradt. Voltunk nem is olyan régen ennél intimebb helyzetben is, és mivel nincs más, akinek mutogassam a fenekem, hát Morgannek kell. - Élvezd ki a látványt, nem mindennap láthatsz ilyet - önelégülten még a hajamat is hátradobom. Fejemet oldalra döntöm, szemöldökömet felvonom a következő próbálkozására. Azt csak szeretné, hogy másodjára is örömet okozzak neki, de célt tévesztett. - Vedd fel szépen te - még meg is veregetem a vállát mielőtt kilibbennék az ajtón. Most már tényleg ideje indulnunk, ki is akarom szellőztetni a fejem, remélve, hogy ezáltal elfelejthetem a kínos szituációt és az álmomat. Egyébként meg nagyon remélem, hogy büszke magára, amiért mindenki előtt velem vonulhat végig és remélem elér az információ a kis ribancához is. Mert csak szerette volna, ha szét tud választani minket, de ezzel eddig bárki próbálkozott, nem sikerült neki. - Kösz szépen, de ha lehet, de bámuld egész úton, mert kiesik a szemed - játszom az úrilányt, aki nem szeretné, hogy bámulják a fenekét, de mindvégig mosolygok. Valljuk be, az a lány, aki rengeteget edz fenékre és feszülős nadrágot húz, az pontosan tudja; a férfiak meg fogják nézni, sőt, az álmomhoz hasonló képzelgéseik is támadhatnak. Ez pedig engem a legkevésbé sem zavar. Útközben csak azért is előveszem a telefonom a táskám mélyéről és lerendezek pár fontosabb üzenetváltást. Nem a pasis ügyeket, az kivételesen nincs, de válaszolok anyámnak és Catnek is, na meg Lilynek. Mindeközben a felmerülő kérdésre épp csak oldalra pillantok, s válasz helyett megfogom Morgan kezét. Ujjainkat összefűzöm, ha akarja, ha nem. Nem volt sok időm gondolkodni a beszélgetésünkön és azon, hogy merre tovább, de jelenleg nem is akarok ezzel foglalkozni. Idekint egyébként az ilyen beszélgetések is csak felvetődnek, mint poén, aztán ki tudja, milyen komolyság rejtőzik mögöttük. - Elmesélem, jól figyelj - vigyorodom el és nem félek az utca kellős közepén belekezdeni a szaftos részletekbe. New York elég hangos ahhoz, hogy ne a mi hangunkra figyeljenek fel az emberek. - Nagyon határozott voltál, jöttél és lesmároltál, csókolgattad a nyakam. Aztán egy pillanat alatt lekerültek a ruhák, mondjuk itt már gyanús lehetett volna, hogy csak egy álom. Hmm... - egy kis szünetet tartva gondolkodom el rajta, miért is nem ébredtem fel. - Te voltál felül végig, mondjuk nem is tartott sokáig, de...az épp elég kielégítő volt, hogy úgy fogalmazzak - fejezem be a mesét, mielőtt még tovább kérdezősködne. Nem tudom, ennél több részletet hogy tudnék elmondani.
- Hát ilyet tényleg nem. Na és minden másnap? Kiegyezzünk abban? - nevetek továbbra is, meg sem lepődve rajta, hogy a kérésemet már nem teljesíti. Tudom, milyen ő, amíg magától jönnek az ötletek, addig szívesen kivitelezi őket, de ahogy utalgatok rá vagy kérek valamit, akkor nyilván annak ellentettét kell csinálnia. Kár. Egész jó az az ing rajta. Pláne, hogy így is mennyire ki van gombolva, biztos jó lehet a látnivaló. Nem mintha nem láttam volna nélküle. De az ilyesfajta ugratás, kínzás, az valami másfajta élvezettel ér fel. Váratlanul ér, ezért le is pillantok, mikor a kezemnél matat, de hamar rájövök a szándékaira, így nem ellenkezem. Hah… Mindezek, amik az elmúlt napokban történt, szinte el sem hiszem, hogy igazak. Mindenféle kényelmetlenség nélkül kezdünk el így sétálni egymás mellett, mielőtt újabb kérdést tennék fel neki a kis álmáról. Hümmögök pár sort, és vigyorogva követem szemeimmel hol őt, hol az utat. Nem sajnálja a részleteket, ezen én jót mulatok. Főleg, mert tudom, hogy később még vissza fogok erre térni, amint megállunk valahol. - Egész jól hangzik. Bár a valóságban nem sietném el a ruhák levételét. Csak, hogy tudd - mondom ezt most. Aztán lehet minden másképp lenne, ha mi egyszer valaha is odakerülnénk, hogy ezt valóra váltsuk. Jól elvagyunk mi most egymással, de fogalmam sincs, hogy át fogjuk-e lépni ezt a határt. Bár abban 90%-ban biztos vagyok, hogy egyikünk sem bánná. - De legalább kipihented magad. Meg kiélvezted - vonok vállat, míg végül el nem érünk egy gyalogos átkelőhelyhez, ami jelzőlámpája éppen most vált át pirosra. - Na de visszatérve rá. Tudod, csak a puszta részletek érdekelnek, nehogy valamit rosszul csináljak. Milyen volt az a nyakra csók? - úgy beszélek, mintha folytatni akarnám – és így is van -, de még előtt közelebb hajolok hozzá és nyomok egy lágy, érzéki csókot a nyakára, majd a füle tövére is egy hasonlót. - Valami ilyesmi? Nézd, már zöld is a lámpa! - önelégült vigyorral indulok meg és fogom továbbra is Jessa kezét, úgy húzva magammal. - Neked milyen kocsid is van? Összevetésképpen majd, ha odaérünk - terelem el a témát, nyilván az egyik lehető legalkalmatlanabb időben.
- Szemtelen vagy - állapítom meg azt, amit tíz éve tudok róla. Mondjuk akkoriban még nem ilyesmiben mértük a szemtelenséget. Azt legalább tudom, hogy tényleg jól nézek ki, hisz Morgan mondja. Tudjuk, hogy amit ő mond, az a legtöbb esetben igaz, hisz nem akarhatná, hogy úgy lépjek ki vele az utcára, mint egy csöves. A kezét azért fogom meg útközben, mert így esik jól, nem másért és nem is akarnék belőle nagyobb ügyet csinálni. Egyszerű ez, mint az egy meg egy, még akkor is, ha közben olyan témát fejtegetünk, ami már kevésbé egyszerű. Hogy is lenne az, amikor a mostohatestvérével fekszik le az ember álmában? Hiába szerettem volna tovább lépni és elengedni ezt, csak nem hagyja annyiban. Megállunk a lámpánál, én pedig kíváncsian fordulok felé. Már mondanám, milyen volt és hogy csinálta, amikor közelebb hajol. Már abban a pillanatban megdermedek, lábaim földbe gyökereznek és kihagy egy ütemet a szívem. Nagyot nyelek, beleborzongok a csókokba. Ha tudnék bármit is reagálni ezen kívül, azt hiszem, nem mostanság jutnánk át a túloldalra. - Valami ilyesmi - sóhajtok fel, ahogy hirtelen kizökkent a jóból és magával rángat. Néhány lépést egészen gyorsan kell megtennem, hogy utolérjem és persze minél jobban belemegyünk, annál nehezebb lesz elengedni. - Porsche 911 Carrera - válaszolom automatikusan. Eleinte utáltam, hogy el kellett mondanom ezt így egyben, mikor valaki ámuldozva nézegette a vadonatúj, szalonból épp csak kigördült kocsimat. A helyzet az, hogy imádom annak ellenére is, hogy nem használom ki a teljesítményét, hisz leginkább a városban közlekedem vele. Nem vagyok nagy autószakértő, de születésnapomra apu autóváltást ígért, hát megkaptam. Azt választhattam, amit csak akartam, nyilván nem egy régi vacak mellett tettem le a voksom. - Van egy ajánlatom. Ha nem egy lelakott ócskavasat veszel, hanem valamit, amivel még én is szívesen megjelennék bárhol, csinálhatjuk a hátsó ülésen - teljes komolysággal nézek fel rá, semmi jelét nem mutatom annak, hogy viccelnék vele. Senki ne tegye fel a kérdést, miért mondok ilyesmiket, minden csak jön magától. Azt pedig vegyük számításba, hogy az imént csúnyán visszaélt az álmaimmal, szóval még az is lehet, hogy félúton gondolnám meg magam, csak hogy érezze a törődést. - Ide megyünk? - mutatok a kereskedésre, ahol sorban állnak a csillogóra fényezett, mindenféle színben pompázó járművek. Hát...ő tudja, biztosan innen akar-e választani, de én ráérek, addig nézelődünk, amíg csak szeretné, amíg meg nem találja a tökéleteset. Az igazit.
Bevallom, volt bennem egy kis félsz, hogy a rámozdulásommal kicsit túllövök a határon és ellök magától, majd itt hagy. Tény, hogy vállaltam ezzel egy kisebb kockázatot, de amint az első csók eléri a nyakát, számomra is kedvező reakcióval felel rá. Hát még mikor kicsit fentebb teszem meg ugyanezt. Jót mulatok magamon, miután a földbe gyökereznek a lábai és konkrétan húznom kell magam után. Nem feltétlen ilyen erős reakcióra számítottam tőle, viszont kétségtelen, hogy emiatt újult erőre kaptam. Meg bátorságra. Nem kizárt, hogy később ezt még megismétlem, mert látszólag abszolút nincs ellenére a közeledésem. - Tényleg… Most, hogy mondod, alig ültem még abban az autóban. Bár az tuti, hogy a hangját mindig felismerem és tudom, mikor mész el a koliból - nem zavar, hogy neki ilyen autója van, én pedig valami kis egyszerű, 2010-2015 közötti használtat szeretnék venni. Nem az összeg miatt gondoltam ilyet választani, hanem maga a funkcionalitása miatt. Volt már autóm korábban, de mióta ilyen rövid távokat kellett megtennem a kollégium és az egyetem között, inkább eladtam. Most viszont hosszabb távra tervezek, mert nemsokára az egyetemmel is végzek és szükségem lesz egy időtálló autóra. Márka tekintetében is van már elképzelésem, de úgy is a műszaki adatok fognak elsősorban dönteni, majd a kényelmi, és aztán a külső. Bár az utóbbi kettő nagyjából egy helyen áll. Elmosolyodom a szavait hallva, kisebb zavaromban hirtelen a földre tekintek pár lépésnyi időre, majd vissza magam elé. - Áll az alku - pillantok rá, majd nyomok egy puszit az arcára, odafigyelve arra, hogy közben ne gabalyodjanak össze a lábaim egymásban. - Igen, ez lesz az. A másik egy utcával lentebb van. De itt már kinéztem párat az elmúlt napokban, szóval reménykedem, hogy még nem kapkodták el mindet - ezzel együtt arra is utalok, hogy körülnéztem már itt néhány nappal korábban – mikor fasírtban voltunk, ami nekem volt köszönhető teljes mértékben -, de az ő véleménye nélkül nem fogok választani. Szeretném, ha neki is tetszene, akármennyire is én fogok vele járni. - Most itt hagylak egy kicsit, nézz körbe addig, míg én beszélek pár szót a tulajjal. El ne szökj! - szólalok meg, miután beértünk a telepre. Nyomok még egy apró puszit a homlokára, aztán elsétálok a férfivel beszélni. Felismer és elmondja, melyek maradtak meg az általam nézettekből. Két Ford, három Nissan, egy Opel, meg egy Lexus. Van miből választanom még így is. Megköszönöm neki, majd elindulok a mostohatestvérem felkeresésére. Mosolyogva konstatálom, hogy pont sikerült kiválasztania azt a Mazdát, amit én is néztem. Odaérve hozzá, fejemet rázva szólalok meg. - Hiszed, vagy sem, pont ez az egyik autó, amin gondolkoztam. Tetszik? - érdeklődöm, ahogy újra végigtekintek a járművön. Ez az egyik, amit elvittem próbavezetésre. A másik a Lexus volt. Mindkettő elég jól muzsikál, teszem hozzá. - Szeretnéd azért megnézni a többit? - válaszától függően sétálunk körbe a telepen, ahol a másik 6 autót is megmutatom neki, közben jobbára csak a különböző műszaki adatokról, előnyökről-hátrányokról folytatva a diskurzust. Amint elérünk az utolsó Ford Fusionig és azt is kiveséztem neki, karba tett kézzel állok meg előtte. - Na, mit szólsz? Melyik nyerte el a szívedet? Tudom, egyik se egy Porsche, de arra még nekem sincs pénzem - érdeklődöm a túra végeztével.
- Stílusosan szoktam érkezni és távozni - vigyorodom el. Nem megszokott és nem hétköznapi, hogy a kollégiumból valakinek ehhez hasonló autója legyen. Nekünk is inkább saját lakásban kellene lakunk, nem ott, ahol minden áthallatszik a másik szobába, de valamiért mégis szeretjük, hogy ott vagyunk, ahol az élet zajlik. Egy saját lakásban nem lenne ez, nem buliznánk akárhányszor csak lemegyünk a hallba, és kénytelenek lennének elviselni egymást. Amit feldobok alkunak, többről szól, mint Morgan agyának húzása. Izgatja a fantáziám a dolog és egyszerre próbálom meg idegesíteni, valamint motiválni ezzel. Tudom, hogy nem fog belemenni. Nem fogja megtenni, még akkor sem, ha a végén én választom ki a szerelemautót, ami méltó arra, hogy én is beletegyem a fenekem. Márpedig ez az alap elvárásom, ha már egyszer autót vesz, olyat vegyen, ami meg is éri. Elmosolyodom a puszijára, majd ahogy beérünk, mindjárt szét is válunk. Nincs ellenemre, hogy egy rövid ideig egyedül bóklásszak az autók körül, legalább van egy kis időm felmérni a terepet. Legszívesebben eldugnék közülük párat, ami arra sem méltó, hogy ránézzünk, de aztán csak türelmesen végignézem a felhozatalt és várom, hogy Morgan visszatérjen. Nem lep meg, hogy járt már itt, ismerem a szokásait és tudom, hogy nem szokta elkapkodni a döntéseit. Gondolom már ki is nézte a magának legjobban tetszőt, de az nem számít, úgyis én fogok rábökni a legdrágábbra. Akarom mondani...nem nézem az árukat, csak a kinézetüket. A belső adatokról majd a férfiak döntenek, mennyire felel meg nekik. - Ebben akarom. Mármint ezt akarom, ebben a színben - jelentem ki a bordó gyönyörűséget nézve. Na igen, ez az, amire azt mondom, beleülnék és nem lenne ellene kifogásom, ha hátra akarná dönteni az ülést. Épp úgy simítok végig az autó oldalán, mint ahogy Morgannel tettem a buli után. Rá is mosolygok a mostohabátyámra, hátha a szép szó nem elég a meggyőzéshez. Körbejárom, alaposan megnézem minden részletét, hogy nincs-e rajta karc, hogy nincs-e lekopva itt-ott a festék, vagy belül a burkolat. pont úgy csinálok, mintha értenék hozzá, de valljuk be, egyedül a kárpitot és a varrást tudom kritizálni, a többit csak annyira, amennyire egy laikus teheti. - Légyszi, légyszi, őt válaszd - azzal közelebb sétálok Morganhez és átölelem a derekát. Így magassarkúban már nem kell nagyon felnéznem rá, szóval nyomok is egy nagy puszit az arcára.
Nem igazán kíváncsi a többi lehetőségre, de ezt nem firtatom. Volt egy jó tíz perce körülnézni, neki viszont ez ragadta meg a tekintetét. Csupán felesleges időhúzás lenne a többin végig menni. Egyébként is benne volt a top 3-ban ez a járgány, így legalább az időnkből nem vesztünk. Felnevetek a nyelvbotlásán – amit nem tudok eldönteni, hogy szándékos volt-e -, és bólintok. - Nagyobb szeretettel fordulsz e kocsi felé, mint hozzám. Ezek szerint tényleg tetszik - hozzátenném, hogy a végén még féltékeny leszek, de ettől a szótól a múltkori este óta rosszul vagyok. Bár szerintem alaptalanul, mert végső soron annak a beszélgetésnek is volt köszönhető, hogy most itt és így vagyunk. - Na jól van. De ha leejtem a kulcsot, most már felveszed! - utalok vissza arra, hogy a szobában nem volt hajlandó a kérésemre még elölről is bedőlni egy picikét. Ha azt látom rajta, hogy nem érti az utalásomat, akkor halkan suttogva, szépen artikuláltan nyögöm ki neki, hogy koli. - Olyanok vagyunk, mint egy házaspár, akik most választják ki az első közös holmijukat - vigyorodom el a gondolaton, majd éppen csak gyengéden, játékosan és minél rejtettebben – legalábbis mások elöl - meglegyintem a formás kis fenekét a tenyeremmel és magára hagyom, hogy beszéljek a tulajjal. Addig ő nyugodtan csorgassa a nyálát a járgányra. Vagy rám. Fogalmam sincs, mennyi idő után jövök ki a táskámmal a hátamon és kezemben a kulccsal, de látván, hogy nem lépett le, valamiért megnyugszom. Van egy kocsim, ráadásul itt van nekem Jess. Lehet még ez a nap ennél is jobb? - Na mit szeretnél? Elvinni egy körre esetleg? Aztán majd az autóra is rákérdezek - nevetek fel kurtán. - De komolyra fordítva a szót, ha szeretnéd vezetni, akkor tessék. Én már úgy is kipróbáltam - miután kinyitottam az autót, a kezébe nyomom a kulcsot és beülök az anyósülésre. - Hozzátette a tulaj, hogy egy tankolást azért ejtsünk meg, amint tudunk. Egy 30-40 mérföldnyi még van benne, de nem akarom, hogy alattam fulladjon le. Na meg sikerült egy kicsit lefaragnom az árából még ezen felül is, szóval elég jó üzletet kötöttem - szólalok meg, miután beült és beindítja a járművet. - Plusz. Szép tágas a hátsó ülése. Az alkunkra majd később vissza térünk, most viszont vezess, amerre csak szeretnél menni - jóval korábban végeztünk, mint az tervben volt, így moziba még bőven ráérünk elmenni.
- Mert lelke van - válaszolom egyszerűen, mosolyogva. Én az autókkal úgy vagyok, hogy nem ismerem a műszaki adatokat, de a kinézet ha megfog, utána már csak plusz boldogság, ha belül is rendben van. Egy rövid kérlelés után a drága rábólint, én pedig elégedett mosollyal fordulok vissza az új családtaghoz. - Szeretnéd - vállam felett a testvéremre pillantok. Nem szeretném, ha azt gondolná, most majd ezzel visszaélhet a helyzettel. Van egy alkunk, amit sejtéseim szerint nem fog behajtani, arra a szintre viszont nem alacsonyodom le, hogy pucsítsak, mert azt választotta, amelyikért odáig voltam. - Hát a gyűrűt még hiányolom az ujjamról - felemelem a bal kezem és szomorkásan kezdem el forgatni magam előtt. Olyan üres, nincs rajta még csak egy aprócska kő sem... Nem mintha hiányozna pont ez az életemből, a kötöttség és hogy valaki a feleségének nevezzen. Azt hiszem, nem értem még meg erre és egyébként is, ha valakinek igent mondanék, az az ember itt áll előttem és a keze a fenekemhez ér. Nem szólok érte, be kell vallanom, nem zavar az ilyesfajta érintése, sőt. Csak az az aprócska tény, ami továbbra is ott lóg a levegőben, miszerint egy család vagyunk. Egyedül indul elintézni a papírokat, én addig kint maradok és még jobban, tüzetesen átnézem az autót. Nem találok rajta hibát, semmit, amibe bele lehetne kötni. Az idő viszont telik, sejtettem, hogy nem kétperces menet lesz elintézni a papírokat, de legalább van időm elintézni néhány telefont és elszívni két szál cigit. Fel-alá járkálok a kereskedésben, nem megyek messzire, mert nem tudom, mikor végez, ám amikor meglátom kezében a kulccsal, én is rövidre fogom a társalgást és visszasüllyesztem a telefonomat a táskámba. - Vicces kedvében van valaki - szemeimet forgatom, és ha már kész tények elé állít, hát nem mondok nemet. Lássa csak meg, milyen jól vezetek tűsarkúban is. Persze az első dolgom az alapok után, hogy a saját lejátszási listámat indítsam el a rádió helyett. Utálom a híreket hallgatni vezetés közben, így viszont énekelhetek Morgannek egész úton. Bólintok, első utunk a benzinkútra fog vezetni, aztán hátrapillantok az említett hátsó ülésekre. Szemtelen mosollyal hajolok közelebb hozzá, jobbomat a combjára csúsztatom, s belecsókolok a nyakába. Csak hogy érezze, amit én éreztem, amikor az utca kellős közepén ugyanezt csinálta velem. - Kapaszkodj - alig egy pillanattal később már indulunk is. Nem szeretem a lassú haladást, Porschéhoz szoktam, szóval kell is kapaszkodnia, ha nem akarja megfejelni a műszerfalat. Egész könnyű vezetni, jól fut és azért a hangja sem olyan, mint az enyémnek. Elégedett vagyok a döntésünkkel, még ha két óra is ment rá. Jelen pillanatban csak azt tudom, hogy az első cél a benzinkút. Én megállok és amíg Morgan intézi ezt a részét, én elgondolkodok, hová kellene most mennünk és mivel töltsük el azt a maradék két órát a mozi előtt. Amolyan Isteni sugallatként ér, de neki nem szólok róla, mi a célállomás. Megvárom, hogy visszaszálljon és ahogy eddig, most is átcsusszanok néhány piros lámpán azelőtt, hogy leparkolnék a városszéli raktárházak kihalt parkolójában. Tökéletes rálátásunk van így a Hudson folyóra, de azt hiszem, Morgannek még jobbat nyújtok, amikor kicsatolom az övem és a két ülés között mászok hátra a hátsókra.
- Majd kapsz azt is - viccelődni szeretnék vele, de csak utána realizálom, hogy mennyire komolynak hatott a hangom. Mindenesetre, szerintem mindketten túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy ilyesmibe akár együtt, akár külön-külön belemenjünk. Én úgy vélem, hogy előtte szükséges azért, hogy legyen az embernek egy biztos alapja, illetve lakása vagy háza. Ugyan munkánk – most már – mindkettőnknek van, de 25 éves korom előtt aligha szeretnék ebbe belevágni. Főleg, mert nem igazán tudnám senki mellett elkötelezni magam, csak a mellettem lévő lánnyal. De ha mi egyszer el is jutunk oda, biztos, hogy nem lesz megpróbáltatások nélküli az út. Túlságosan előre szaladtam, ezen ráérek máskor agyalni. Most fontosabb dologgal kell foglalkoznom. - Én mikor nem viccelődök? - vigyorgok rá, mielőtt beülnénk a kocsiba. Kár lenne tagadni, hogy nem mozdul meg bennem valami, mikor közelebb hajol hozzám és nyakon csókol, közben a tenyerét a combomon pihenteti. Egy halk hümmentést megejtek a tetszésem kifejezéseként. Aztán figyelmeztet, hogy kapaszkodjak. Óbaszki. Most már emlékszem, hogy miért nem szoktam vele utazni. Bár tény, ahhoz képest, hogy mekkora autóról van szó, elég szépen halad. Ettől függetlenül egyik kezem az anyósülés felőli kapaszkodóra néha rá-rászorít. Miután leállunk a benzinkútnál, teletankolom az egészet, kifizetem, majd visszaülök a helyemre. Mielőtt elindulnánk, még odaszólok Jessának. - Ha összetöröd a kocsimat, vagy bármi büntetést kapok a holnapi postámban, esküszöm kitekerem azt a csinos kis nyakadat! - szép lenne, hogy nincs nálam az autó 15 perce és máris bezsebelek pár büntetést. Ne aggódjon, be is hajtom rajta, ha ne adj Isten tényleg sor kerülne erre. De mintha a falnak beszélnék. Szabad kezemmel a fejemet fogom, ahogy szinte minden közlekedési szabályt áthág, amit csak ismerek, nem beszélve a piros lámpákról. Mélyen kifújom a levegőt, megkönnyebbülten felsóhajtva, mikor végre megáll és leállítja a motort. A begörcsölt ujjaimmal elengedem a fogódzkodót, majd hátradőlök az ülésen. - Most már… Te mit csinálsz? - kérdezem, mikor kicsatolja magát és nem zavartatva magát mászik hátra mellettem. - Ha a Hudson-folyó és e látvány között kéne választanom, az utóbbit választanám mindig - mosolyodom el, mikor a feneke elég közel halad el az arcomtól. Nézem pár pillanatig őt, míg elhelyezkedik a hátsó ülésen, majd felhorkantok és megrázva a fejemet szállok ki az autóból, hogy eggyel hátra üljek én is. A személyes teret nem ismerve ülök be Jessa mellé, tenyeremet a combjára téve. - Szóval azt szerettem volna mondani, hogy már értem, miért nem szoktam veled sehova sem menni kocsival. Túlságosan féltem az életemet - nevetem el magam. - De nem baj! Szeretem ezt az énedet is. Csak nehogy egyszer összetörd a szép kis Porschédat a nagy siettségben! - nem akarom a falra festeni az ördögöt, és tényleg remélem, hogy nem fog kifutni a szerencséjéből, mikor a városban így vezet. Kezemmel elkezdem lágyan cirógatni a combját. - Na mit szólsz? Kellően tágas a hátsó ülés? Már csak egy sötétítő kellene a hátsó ablakokra és elég lakályos lenne még fényes nappal is - mosolyodom el, ahogy körbe tekintek a jármű belterén. Nem gondoltam volna, mikor megszereztem a jogsimat, hogy egyszer nekem ilyen autóm fog lenni. De ebből is látszik, hogy van amire megéri várni. - Hogyhogy ide jöttünk? Itt nyugodt szívvel erőszakolsz meg? - nevetek fel ismét, nyomva egy apró puszit az arcára. Majd a nyakára. Nem bánom, hogy ide jöttünk. Itt legalább kicsit távol vagyunk a többi embertől és nem kell a város zaját hallgatni.
- Ne pánikolj, kislány - nevetek fel. Néha komolyan úgy érzem, kettőnk közül ő a lány és én a pasi, akinek a kezében van az irányítás. Olyan hisztit le tud vágni, ráadásul nekem kell őrá vigyáznom, meg még sértődékeny is. Egyszerre ezer példát fel tudnék sorolni ezekre, aztán megint megsértődhetne és felhúzhatná az orrát ezen. Örülhetne, hogy valaki olyan vezeti az autóját, aki nem hajt bele az első villanyoszlopba és nem is várja meg, míg Los Angelesből elér Manhattanbe a következő autó, hogy átmehessen a túloldalra. Nevetek rajta, borzasztó vicces, ahogy kapaszkodik és pánikol, esküszöm elgondolkodok rajta, hogy adjak-e egy zacskót, amiből lélegezhet, vagy rosszabb esetben belehányhat. Szórakoztató a viselkedése. Csak úgy vezetek, mint minden nap évek óta, amióta csak megkaptam a jogosítványom és hozzá az első autómat. Szerintem nem szegek meg szabályokat, mert épp betartom, maximum egy picit tolom túl. Azt már a szüleimtől is megkaptam, hogy nem a divatiparban, hanem a versenyzésben lenne a helyem. - Nyugodtan fújd ki magad amíg én elhelyezkedek itt - vigyorogva mászok hátra amikor az autó egy helyben áll már. Hát én a magam részéről megpróbálkozom az alku betartásával, nehogy a végén azt merje mondani, hogy csak kamuztam, hogy meggyőzzem. Tény, ha akarnám, az orránál fogva tudnám vezetni. Vagy a farkánál fogva. Tekintetemmel követem, amint kiszáll és hátraül mellém. Jól esik az érintése, csak ne beszélne már annyit. Imádom, hogy mindig van mesélni valója, de ennek most nincs itt a helye, sem az ideje. Bennem elég intenzíven kavarognak az érzések. Akarom is, meg nem is. Remélem, hogy ahogy sejtem, visszavonulót fog fújni, de közben meg mégis ott van, hogy fogja be és használja másra a száját. Felé fordulva ölelem át a nyakát fél kézzel. - Fogd már be a szád - szemeimet forgatva intem csendre. Elég türelmes voltam, a felét meg sem hallottam annak, amit mondott azután, hogy elég szép szavakkal illette a vezetési stílusomat. Úgy érzem, át kell vennem az irányítást, mert ha rajta múlik, sosem fogunk tovább jutni a pusziknál. Aprót sóhajtva gondolok egyet és fordulok teljes testemmel felé, majd az ölébe ülök. Átölelem a nyakát, hátul a hajába túrok. Hosszan a szemébe nézek mielőtt közelebb hajolnék ajkaihoz. Éppen lehunyom a szemem, már csak milliméterek választanak el tőle, mikor a kopogásra majdnem szívrohamot kapok. Elhúzom a fejem és mint a gyerekek, amikor rosszat csinálnak, úgy kezdem érezni magam. - Magánterület, tűnjenek innen - a biztonsági őr a tudtunkra adja, hogy elég rossz helyet választottunk a "romantikázáshoz". Azonnal lekászálódók Morganről és ugyanúgy, ahogy hátramásztam, megteszem előre is. Csak most még nagyobb lendülettel taposok a gázba, hátha akkor a nagy lendülettel az imént történteket is el tudjuk hagyni. Itt az ideje beülni a moziba.
Sosem próbáltam tagadni, hogy a kelleténél többet beszélek. Nincsen semmi különösebb kiváltó ok erre a vonásomra. Viszont látszólag most nem a legjobb alkalmat választottam a szófosásosmra. Látom Jessán is, hogy mennyire semmi kedve nincs most ehhez – és őszintén szólva, nekem sem. Legszívesebben rátérnék az egyezségünkre, de valami visszatart. Nem teljesen értem, hogy mi vagy hogy miért. Szerintem mindketten tudjuk, hogy mit érzünk a másik iránt és azt is, hogy mindketten akarjuk ezt. De Jess az, aki lép. Átöleli a nyakam és a szavaira elmosolyodva nem beszélek többet. Segítem az ölembe kerülését, és lehunyt szemekkel várom, amire már évek óta vágyok. Tartva őt az ölemben a derekát simogatom, ahogy mindkét karommal átölelem. Pár pillanatra úgy érzem, mintha teljesen lelassulna az idő és már éppen megtörténne, mikor… ismét felgyorsulnak az események, és valaki megint megzavar minket. - Hogy az a… - harapok rá a nyelvemre, mikor kipillantok a férfira és aztán rá Jessre, ahogy villámtempóban ül vissza előre és tekeri ki a kormányt az útra. Ott maradok a hátsó ülésen, és kínomban már csak nevetni tudok a helyzeten, közben tenyerembe temetem az arcomat. Miután ezzel végeztem, hátrasimítom a hajamat. - Fordulj vissza, hadd fojtsam meg azt a kurva biztonsági őrt! - szólok előre Jessnek. Tudja szerintem, hogy csak átvitt értelemben gondolom ezt, mert alapvetően mindig is egy békés ember voltam, aki inkább szavakkal próbálja elintézni a dolgokat, semmint tettekkel. Ez a baj. - Legközelebb nem fogom ennyit jártatni a szám - teszem hozzá még pluszban. Ha csendben maradok és a kezembe veszem az irányítást… mindegy. - Sajnálom - bár fogalmam sincs, hogy mit. Azt, hogy ennyire nem bírok a talpamra állni? Mikor végre megállunk két kocsi mögött egy piros lámpánál, gyorsan kimászok az autóból, majd beülök az anyósülésre, ahol végre bekötöm magam. A moziba vezető úton nem sokat szólunk a másikhoz, szerencsére nincs túlságosan messze. A parkolóba érve megvárom, míg Jess keres egy helyet magának. Kicsatoljuk az övünket és kiszállunk az autóból. Akkor viszont közelebb sietek hozzá és megfogom a kezét, hogy magam felé fordítva késztessem megállásra. - Ne siess - mosolyodom el, ahogy felsimítok a vállától kezdve, a nyakán át a tarkójáig. - Tudom, hogy kevesebbet kellene beszélnem. De nem vágytam még korábban ennyire senkire sem és nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel - nevetem el magam röviden, majd szabad kezemmel a derekába karolok és kicsit közelebb lépek hozzá. Ha nem érzek tőle túlzott ellenkezést, akkor hasonlóan teszek, mint ahogy ő próbált néhány perccel korábban. Őszintén remélem, hogy nem fog elhúzódni. Még így is sokat beszélek, de szeretném, ha tudná, komolyan gondolom minden szavamat. Remélem, ő is.
Nem tudok mit mondani ezek után. Azt hiszem az, hogy másodjára is megzavarnak bennünket, valami jel lehet. Azt jelenti, nem szabad ezt tennünk, helytelen, és jobb, ha még időben megállunk. Cikáznak a gondolatok a fejemben, mérlegelni próbálok, de mindig visszadől a mérleg egyik oldala a tilos felé. Életemben először érzem azt, hogy nem tudom, mit akarok. Mindig, minden helyzetben tudtam, ha kellett is egy kis idő hozzá, de rájöttem és azon az úton haladtam tovább. Ez most más helyzet, mert tudom, hogy őt akarom és azt is, hogy nem akarok keresztbe tenni sem magunknak, sem a családunknak. Hiába sajnálkozik és hiába mondja, hogy legközelebb, arcom kifejezéstelen és egy szót sem tudok kinyögni egész úton. Szerencse, hogy csak pár perc az út innen a moziig, máskülönben lehet, hogy inkább taxival mennék. Mellkasomra nehéz nyomás nehezedik, ki akarja préselni belőlem a szuszt. Ahogy kiszállok az autóból, mély levegőt veszek és már indulnék meg a bejárat irányába amikor Morgan megállít. - Kérlek, ne - hangom erőtlen, mint egy bábu, úgy állok itt előtt, miközben ő magához ölel. Beleremeg a lábam, meg kell kapaszkodnom a karjában, hogy ne essek el. Most én vagyok az, aki bepánikol, a szavai még jobban összezavarnak, a közeledéséről nem is beszélve. Amikor felvetettem az alku ötletét, nem tudom, mit gondoltam. Akkor sem, amikor majdnem megcsókoltam. És most...most sem tudom, melyik lenne a jó döntés. Hagyni, hogy történjen minden, ahogy a szívünk diktálja, vagy megálljt parancsolni, ahogy az eszünk mondja. - Morgan, ne. Én nem szeretlek téged úgy... - végül kimondom életem legnagyobb hazugságát és szemrebbenés nélkül teszem. Elhúzódom tőle, s a kulcsot a kezébe nyomom. Szívem hevesen ver miközben a szemébe nézek. - Ne gyere utánam - figyelmeztetem, majd megindulok a kijárat felé. Cipőm sarkának koppanása sűrűn visszhangzik a parkoló sötét falai között. Nem nézek hátra, nem merek. A táskámból remegő kézzel kotrom ki a cigisdobozt és azt hiszem, innen egy jó pár háztömböt gyalog teszek meg a kollégiumig.
Végre elhatározom magamat, vele és ezzel az egésszel kapcsolatban, erre visszavonulót fúj. Mindig is tudtam, hogy a nők szeszélyesek, de hogy ennyire. Rosszul esik a visszautasítása és ez meglátszik rajtam, főleg ahogy pillanatok alatt elengedem őt és értetlenül pillantok le rá. Nem igazán tudok mit felelni vagy reagálni a szavaira, csak elveszem a kezéből a kulcsot és egy halk, hitetlenkedő nevetésszerű hangot ejtek ki, mikor elfordul tőlem és otthagy a parkolóban. Csendben beszállok az autóba, és beindítom a kocsit. Nem dühöngök, nem vergődök. Pillanatok alatt olyan fáradtság lett úrrá rajtam, amelyen csak a friss levegő segíthet. Lehúzom az ablakokat és így gurulok vissza a koliig. Nem kizárt, hogy huzatot fogok kapni, de ez tud jelenleg a legkevésbé érdekelni. Mielőtt befordulnék a parkolóba, eszembe jut, hogy a papírokat véglegesíteni kell. Még megjárom az okmányirodát és elintézek mindent, mielőtt újra megpillantanám az épületet. Leparkolok a Porschéval szemben, majd megindulok a szobám felé. Holnap kezdek. Amúgy sem lett volna időm elintézni a papírmunkát, csak ha még előtte gyorsan beugrok és reménykedem, hogy nem lesz előttem hosszú a sor. Nincs még este, viszont a fáradtság túlságosan úrrá lesz rajtam. Megejtek egy gyors zuhanyzást, majd a sötétítőt elhúzva dőlök be az ágyba. 5 óra. Csak pihenek egy keveset. Végül 11 körül ébredek fel, még mindig aznap este. Első dolgom a telefonomhoz nyúlni és az üzenetekben kikeresni Jessát. Amint megtalálom, lepötyögöm neki azt a pár szót, amit gondolok erről az egészről.
Tudom, hogy nem mondtál igazat.
Röviden és tömören fogalmazva küldöm el. Öt szó, ennyivel össze is tudom foglalni azt, ami a fejemben jár jelenleg. De nem akarok most ezen gondolkozni. A kamerán lévő maradék képet átmásolom a gépemre, hogy üres kártyával tudjak holnap menni. Összekészítem a szükséges holmikat, mielőtt a fülemet bedugva merülnék el az abszolút semmiben. Miután elindítom a komolyzenét, lehunyom a szemeimet, hátradőlök a székemen és máris zen fázisba vágom magam. Nem akarok semmire sem gondolni, ki akarom üríteni a fejemet, hogy ne egy mosott szarként kelljen holnap az első munkanapomra bemenni. Ettől függetlenül a fürdő ajtaját nyitva hagytam. Hátha… Akármennyire is tudom, hogy erre nagyon kicsi az esély. De a remény hal meg utoljára.
Kezdőlap
