Három hete jöttem el New Yorkból. Hirtelen született a döntés, nem így volt tervezve, hisz Cat asszisztensének kellett volna vele tartania a divathetekre, róla viszont kiderült, hogy ikreket vár és veszélyeztetett terhesként el lett tiltva a repüléstől. Azt hiszem ez olyasvalami, amire a hülye sem mondana nemet, főleg nem én. Amikor meghallottam a hírt, hogy én mehetek vele, majd' kiugrottam a bőrömből. Minden lány, aki a divatiparban dolgozik, erre vágyik, nekem pedig az ölembe hullott a lehetőség. Egy hónap is eltelt azóta, hogy Morgannel történt, ami történt. Abban az egy hétben rengeteget dolgoztam, előre kellett készülni és az egyetemen is el kellett intézni, hogy mehessek. Cattel rengeteg dolgunk volt, de életem legjobb három hetét tudhatom magam mögött. A legszebb szállodákban szálltunk meg és a legjobb kávézókban, éttermekben ültünk le beszélgetni befolyásos nemzetközi divatikonokkal. Úgy éreztem magam, mintha egy hosszú, gyönyörű álomba csöppentem volna. Persze mindenhol, ahol jártunk, meglátogattuk az üzleteket, egy teljesen új ruhatárat sikerült beszereznünk a legújabb, még ki sem adott kollekciókból. Arra jutottam, ez az én igazi szerelmem, az életembe nem hiányzik más, főleg nem egy férfi. Talán ő egy kicsit. Az elmúlt hetekben üzenetben tartottuk a kapcsolatot, az időeltolódás miatt hanyagoltuk a telefonálást. Az ő napjai is zsúfoltak, az enyémek is. Ez az a hétvége, amikor nincs már semmi dolgunk. Cat úgy intézte, hogy vasárnap induljunk csak vissza az Egyesült Államokba, hogy legyen időnk úgy végigmenni Párizson, hogy az ne csak a munkáról szóljon. Szombat délelőtt van, egy órája keltem. A szobámban reggeliztem meg és szépen ráérősen szedtem rendbe magam a hatalmas hotelszobámhoz csatolt fürdőszobában. Hozzá tudnék szokni ehhez és a látványhoz, ami elém tárul amint kilépek az erkélyre. A levegő friss, napsütéses idő van. Egyik kezemben a meggyújtott cigim, a másikban a fél bögre kávém. Azt kívánom, sose érjen véget ez a pillanat.
A legjobb időben jött mindkettőnk számára a munka. Egymással alig tudtunk találkozni abban az egy hétben, mielőtt Jess elutazott volna Párizsba. Nem örültem neki, hogy képtelenek voltunk megbeszélni, és azóta is kerülgetjük a forró kását. Azt pedig nem fogom se neki, se magamnak behazudni, hogy túlléptem rajta – vagy hogy valaha képes leszek erre. Nem történt még köztünk semmi, mégis annyi minden. Visszasírom minden egyes pillanatát annak a pár napnak. Viszont, hogy elment Jessa erre a divathétre, még annyit sem tudtunk beszélni. Talán egy kicsit örültem ennek, legalább addig sem sajgott a szívem utána. Nem hittem volna, hogy ennyire hiányozni fog, hogyha majd ilyen hosszú időre elutazik. Tény, hogy nem találkoztunk az autóvásárlás után sokat, de jó érzés volt a tudat, miszerint ott van a közelemben. Most viszont egy tenger választ el minket egymástól. Azaz választott. Szinkronban beszéltem a főnökével és vele, hogy meddig maradnak, hol szállnak meg és hogy esetleg tud-e valami szálláshelyet keríteni nekem a nő. Roppant segítőkész volt, talán még örült is nekem, így minden kérdésemre válaszolt. Semmi jelét nem adtam annak, hogy meg akarom lepni álmaim nőjét, egész egyszerűen csak arra hivatkoztam, hogy pénteken dolgom van, szóval nem leszek nagyon elérhető. Végső soron nem hazudtam, mert reggel összepakoltam azt a pár cuccomat, amit magammal viszek és délelőtt 10 órakor már a reptéren vártam a gépem indulását. 7-8 órányi út, így hoztam magammal egy könyvet, amelynek nagyjából a felével sikerült végeznem, mire azt vettem észre, hogy már ereszkedünk Párizs fölött. Nem jártam még korábban itt és valószínűleg egyhamar nem jöttem volna el magamtól, de nem bánom, hogy végül így döntöttem. Cat közbenjárásával kaptam egy szobát a hoteljukban, ráadásul nem is olyan messze tőlük. Nem akartam rájuk rontani az ajtót, valószínűleg elég hosszú napjuk lehetett, ezért hamar kidőltem a szobában és csak kora reggel 6-kor ébredtem meg. Továbbra is, akárhányszor be akartam kopogni, képtelen voltam rá, a torkomban dobogott a szívem. Nem akartam elrontani ezt a maradék két napját, viszont szerettem volna látni őt. Emlékszem még, hogy mit mondott a főnöke a reggeli megszokott kis rutinjáról, amikor nem kellett sietniük. Lesétáltam a hotel elé és a környéken néztem körbe, közben oda-odapillantva Jessa erkélye felé, hátha meglátom valamikor. Én tudom, hogy ő hol fog lenni, szóval valószínűleg hamarabb ki fogom szúrni, mint fordítva. Hamar rá kell jönnöm arra, hogy így nagyon könnyen el tudom kerülni őt. Na meg mi van, hogyha pont most nem lesz kedve kiülni az erkélyre cigizni egyet? Sétálgatok még egy keveset, miközben ráírok a főnökére, hogy nem tud-e szerezni egy pótkulcsot Jessa szobájához. Hamar megkapom rá a választ, hogy a portán találkozzunk, addig elkéri. Beérve nem tudom a hálámat eléggé kifejezni neki, és még egy Merci csokival is meglepem őt, ha már egyszer Franciaországban vagyunk. Beavatott, hogy ha már a szomszédja, pont mintha azt hallotta volna, hogy már felébredt. A szobájához elérve halkan nyitom ki az ajtaját, majd csukom be magam mögött. Abszolút nem érzem magam elvetemültnek, amiért ezt csinálom (de). Látom, hogy halványan nyitva van az erkélye ajtaja és hogy kellemes kávé illat párolog ki a konyhából. Pofátlanul kiszolgálom magamat egy kevéske koffeinnel, majd közelebb sétálok Jessához, elhúzva az erkélyre vezető akadályt. Ezt már valószínűleg meghallja, szóval megszólalok. - Szép reggelünk van, igaz? - szólalok meg, mintha nem épp most törtem volna be - kvázi - a lakosztályába, majd odakönyöklök a korlátra. - Bátorkodtam megkínálni magamat egy kis kávéval, remélem nem gond - mosolyodom el.
Elképzelni sem lehet ennél szebbet és jobbat. Élvezem a nyugalmat, ami most a pezsgő városban uralkodik. Talán az is számít, hogy a sokadik emeleten van a szobám, nem hallatszik fel az utca forgalma, viszont tökéletes a rálátás az Eiffel-toronyra. Nem a lentiekkel foglalkozok, csak a tökéletes hármassal. Kávé, cigi, kilátás. Terveim szerint fél órán belül elindulok a szállodából és bejárom Párizst, megnézem a nevezetességeket és beülök még egy kávéra abba a furcsa francia elnevezésű helyre, ahol Cattel először jártunk. Gondolataim kissé elkalandoznak, észre sem veszem, hogy mosolyogva szívok bele a cigarettába. A szemem is lehunyom, míg átjárja tüdőmet a füst és a nikotin feltölt. Ez a nap tökéletes lesz, érzem már most, pedig alig egy órája keltem ki az ágyból. Még bőven maradnék, nézném a várost innen fentről, de a kávé és a cigi is rohamosan fogy. Megejtek egy sóhajt, a következő pillanatban pedig az ajtó nyílására leszek figyelmes. Fejemet a hang irányába fordítom, azt hiszem, Cat az, de...nem. Néhány másodpercig állok ott nekidőlve a korlátnak, meglepetésemben semmit nem tudok reagálni. Eltelik egy perc is, mire lerakom a párkányra a bögrém, a csikket pedig elnyomom a hamutálba. Közelebb lépek Morganhez és átölelem a nyakát. Hiányzott, de még mennyire. Mikor eljöttem, örültem, hogy így talán lenyugszunk egy kicsit és rájövünk, hogy mekkora hülyeséget csináltunk, most viszont egészen máshogy gondolom. Válasz helyett homlokomat a homlokának döntöm és elmosolyodom. - Sajnálom, egy hülye voltam és nagyon hiányoztál - motyogom lehunyt szemmel. Remélem, hogy nem zavarja túlságosan a füstösségem, mert végre tudom, mit akarok és azt is, hogy meg fogom tenni. Még szorosabban ölelem és húzom le magamhoz, hogy óvatosan, tapogatózva először apró puszit nyomjak ajkaira. Nagyon úgy fest, hogy ha akarnék, sem tudnék megszabadulni tőle, jönne utánam a világ végére is. Egy ilyen férfinak hogy is tudnék még ennél tovább ellenállni?
Próbálom leolvasni az arcáról az érzelmeket, de végül szépen-lassan a mosolyom is elhalványodik. Már készen állnék szóra emelni a számat, mikor leteszi a keze ügyében lévő tárgyakat. Meglepődöm a hirtelen érkező közeledésén, de lehunyt szemekkel ölelem vissza, szorosan szorítva magamhoz. A középiskolában ugyan sokszor voltunk külön, viszont mióta az egyetemre jöttünk, szinte elválaszthatatlanok vagyunk. Ilyen hosszú időre legalábbis még biztos nem voltunk külön a több évvel ezelőtti megállapodásunk óta. Örülök, hogy az érkezésem ilyen reakciót váltott ki belőle. - Te is. Ha nem tűnt volna fel az ittlétemből - mosolyodom el, megint több szóval felelve, mint azt szerettem volna. De ismer már, tudja, hogy milyen vagyok. Újabb meglepetésként ér, mikor másfelé tereli el az ölelést. Kinyitom a szemeimet, miközben Jessa arcát próbálom a tekintetemmel kutatni, de aligha van időm bármit gondolni, az ajkai az enyémet érintik és… teljesen elveszek. Tudom, hogy csak egy apró puszi volt, de ilyesfajta kimenetelre a legvadabb álmomban sem gondoltam volna, mielőtt repülőre szálltam. Apró puhatolózását követően a hátán pihenő egyik kezem feljebb emelem, hogy beletúrhassak hosszú, barna fürtjeibe. Nem akarom elengedni őt, ezért tarkóját simogatom hüvelykujjammal, miközben megpróbálom rendesen csókba hívni Őt. Rá kell kérdeznem, hogy mi történt, de most jobban el vagyok foglalva az ajkaival, amit lágyan, hosszasan ízlelek. Halk sóhajt eresztek ki, miután elszakadunk egymástól, most én döntve neki a homlokomat az övének. - Hát ez… - nevetek fel halkan, majd még egy rövid csókot megpróbálok lopni tőle, amennyiben továbbra sem fúj visszavonulót. - Ha tudom, hogy ezért Franciaországba kell jönnöm, már évekkel ezelőtt elhoztalak volna ide valamelyik nyáron - mondom, mielőtt kicsit eltávolodnék tőle, hogy újra a korlátnak támaszkodhassak. A kezembe veszem a kávét, amibe belekortyolok, a másik tenyeremmel viszont az ő kezéért nyúlok. - Mi változott? - kérdezem egy boldog mosollyal az arcomon. Nincs a hangomban semmiféle számonkérés, csupán a helyzetből adódó kíváncsiság.
Amikor ma felkeltem, nem gondoltam, hogy így fog alakulni ez a nap. Tényleg el kellett jönnöm három hétre Európába azért, hogy rendeződjenek az érzelmeim? Azt hiszem a válasz egy határozott igen. Amikor ott van, nem tudja értékelni az ember igazán, akit kap. Csak kerestem a kifogásokat és meg sem próbáltam esélyt adni valami jónak. Kell némi szünet és távolság ahhoz, hogy rádöbbenjek, már rég megvolt a lehetőségem a boldogságra és ezt kár lenne eldobni. Kellett ez ahhoz, hogy megérezzem, van élet Morgan nélkül, de nem teljes. Azután, amit a fejéhez vágtam, még mindig képes hinni bennünk, ami mellet már én sem tudok szó nélkül elmenni. Régóta érik ez a csók, amibe belebonyolódunk hirtelen. Tökéletes. Ezzel az egy szóval tudnám leírni, milyen érzés. Féltem, hogy majd rossz lesz, hogy majd rájövünk, nem is illünk egymáshoz, de nem, el sem akarok szakadni ajkaitól és amikor mégis megtörténik, csak mosolyogni tudok. Végigsimítok mellkasán miközben elengedem és itt a nagy szívdobbanásokat muszáj lenyugtatnom egy szál cigivel. Felnevetek a felvetésen, de nem hiszem, hogy így lett volna. Ennek az egésznek ki kellett alakulnia és meg kellett érnie, ehhez pedig kellett négy év. Ennyi idő alatt emberek össze szoktak házasodni és már akár három gyereket is legyárthatnak. - Ez Párizs varázsa - mosolygok rá. Most úgy érzem, semmi sem változott kettőnk között, csak egy kicsit felszabadultabbak vagyunk. A nyomás, ami egész eddig a mellkasomra nehezedett, mintha apró darabokra roppant volna és szerteszét szállt. Nem tudom, mivel feleljek. Megvonom a vállam miközben az Eiffel-toronyra pillantok. - Ha a pasi eljön utánam egy másik kontinensre, akkor az csakis életem szerelme lehet - kimondom végre két slukk között, aztán ha eddig esetleg elhitte, hogy nem viszonozom az érzéseit, most már biztos lehet benne, hogy de. Ha reggel azt mondja nekem valaki, hogy ilyen boldogságot fogok érezni, vagy kinevetem, vagy elindulok abba a kávézóba megkeresni a boldogságomat. - Remélem utánam jöttél és nem csinálok teljesen hülyét magamból... Tudod, lent vár a hallban a szöszi, vagy ilyesmi.
Élt bennem egy apró félsz, hogy mi lesz, ha nem érzek majd semmit. Vagy Jessa. Mi lesz, ha ennyi év vágyakozás és várakozás után kiderül, abszolút nem illünk össze. Szerethetjük a másik belsejét, viszont ha egyéb téren nem mozgatja meg a fantáziánkat, akkor az a kapcsolat hosszú távon minden bizonnyal el fog hasalni. Egyszer volt ilyen tapasztalatom korábban, mikor nagyon kedveltem a másikat, de amint megtörtén az első csók… semmi. De még annál is kevesebb. Mondhatjuk azt, hogy majd összeszokik a páros, de én nem hiszek ebben. Valami alapnak kell lennie ott, amin el lehet indulni. Úgy néz ki, ez nálunk megvan. Nem tudom, miért gondoltam azt, hogy ez majd bármit ront a helyzetünkön. Mikor egy hónapja egymás nyakát csókolgattuk, lágyan cirógattuk a másikat, meg sem fordult a fejemben ilyesmi. - Szóval Párizsé. Nem is az enyém? - kérdezek vissza felvont szemöldökkel. Nem kiforgatni szeretném a szavait, ezért érthetően erre nem is várok választ tőle. De mikor tudtam én befogni a számat? Ha eddig nem lett volna elég széles a mosolyom, most tesz róla. Elmondhatatlanul jól esik, amit mond. Hirtelen bennem akadnak a szavak zavaromban. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer az ő szájából fogok ilyesmit hallani. - Vigyázz, Jessa, nehogy lebeszéld rólam a bugyimat! - figyelmeztetem, akármennyire sem hiszem, hogy erre sor fog kerülni. Nyilván vágyom rá és kívánkozok utána, de nem szeretnék semmit sem elsietni. De szerintem ezzel ő is hasonlóképpen van. Gondolom. - Az egyetlen szöszi, aki talán még lent várhat a hallban, az Cat. Bár ő nem is szőke. Azaz nem teljesen. Mindegy, érted te - legyintek egyet a további szófosásomon, majd megsimítom a kézfejét. - Hát persze, hogy miattad jöttem, ne viccelj! Hiányoztál és szerettelek volna meglepni. Aztán mertem remélni, hogy nem az lesz a vége, hogy idegességedben kihajítasz az erkélyen. Szép esés lenne, ahogy nézem - jegyzem meg, miközben lepillantok az erkélyről. Sosem volt tériszonyom, de ezt valószínűleg megérezném. Vagy épp hogy nem. Ne menjünk bele, jó? - Na de mesélj, milyen terveid voltak a mai napra? Illetve ebbe belefér-e egy nagyszájú, folyamatosan beszélő ifjonti fotós? - alias én. - Jut eszembe, hoztam a kamerámat, szóval csinálhatunk pár insta-gyanús képet is, csak neked, csak most. Vagy akár ahhoz hasonlóakat is, mint amiket a koliban lőttünk. Ami jobban kedvez neked - részben azért is beszélek most ennyit, hogy addig hátha elszívja a cigijét és újra közelebb merészkedhetek hozzá. Nem zavar, hogy bagózik, viszont a füstjét ki nem állhatom. De ezt tudja Ő is, és hála az égnek nem fújja az arcomba. Amint elnyomja a csikket, újra közel hajolok hozzá. Szeretném újra megízlelni az ajkait. Most még kettesben vagyunk, viszont később a nyílt utcán nem feltétlen szeretném ezt ilyen mértékűen folytatni. Ismeri már a véleményemet a kültéri, nyilvános nyalifalizásról. - Mellékesen, mikor megy holnap a gépetek, vagy még nem beszéltétek meg? Csak hogy mennyi időnk van a kis rögtönzött nyaralásunkból. Illetve a jegyemet is minél korábban meg kéne venni, nem akarok itt ragadni még plusz pár napig - nevetek fel a gondolaton. Nem tudom, hogy ezt miként tudnám előadni a munkában. Szerencsére jövő héten csak kedden kell mennem, így a hétfőm teljesen szabad fog maradni. Nem tudom, Jessának mi dolga lesz, de az elmaradt mozit igazán megejthetnénk már!
- Talán a tiéd is, egy kicsit - azt hiszem, a mosolyomat most egy ideig nem fogja lemosni semmi és senki. Egyértelműen izgatott és boldog vagyok a felbukkanása és az elcsattanó csók miatt. - Ha bugyit hordasz, meggondolom még, akarok-e tőled valamit - szemöldökömet felvonva még le is nézek arra a területre. Tudom én, hogy mit visel a nadrág alatt, de ki tudja, még az is megeshet, hogy amikor nem látom, piros tangában császkál. Esetleg rudakon táncol? Nincs azzal bajom, ha egy férfinak ez tetszik, élje az életet ahogy szeretné, de az már gáz, ha nekem kell levennem más bugyiját és nem fordítva. - Megvárhattad volna, míg hazamegyek, de örülök, hogy itt vagy - megsimogatom a kezét miközben felé fordítom a fejem. Furcsa ez a megkönnyebbülés, a jelenlegi helyzet eltereli a gondolataimat arról, hogy ezt miért nem szabadna csinálnunk. Lényegében felnőttek vagyunk, el tudjuk dönteni, mit akarunk csinálni. Azt viszont remélem, hogy az említett nő, aki sejtéseim szerint felengedte a szobámba, nem vágja le egyből a helyzetet és nem fogja elmondani az apámnak. Biztos vagyok benne, hogy abból nagy harc lenne otthon, azt pedig biztosan nem kívánom, főleg nem innen a világ másik feléből. - Körbe akarom járni a várost és még innék egy kávét a belvárosban - avatom be a terveimbe miközben hozzábújok. Belemosolygok a csókba és tudom, ezzel egy ideig még nem fogok betelni és megszokni is nehéz lesz. Elkapva a kezét behúzom a szobába és már nyúlok is a kabátom, valamint a táskám után. - Csinálhatjuk, tetszik a szettem - elégedetten nézek végig magamon a tükörben indulásra készen. - A vetkőzést meghagyom máskorra. Vigyorogva lépek közelebb Morganhez és nyomok pár apró puszit az arcára, aztán a nyakára. Pár másodpercig elidőzök ott, míg beszívom az illatát, de elszakadok tőle. Párizs nem vár. - Azt hiszem, a hat órás géppel megyünk, szóval nem maradt sok időnk körbenézni. Induljunk - lelkesen indulok meg előtte, de attól a pillanattól, hogy becsukódik az ajtó mögöttünk, nem fogom a kezét és még egy lépésnyit távolodom is. Cat bármikor szembejöhet a folyosón, nincs szükség a faggatózására és a tipikus női pillantásaira. Mivel a belvárosban van a szálloda, nincs szükség taxira, könnyedén be tudunk sétálni a Champ-de-Marsra. Miközben sétálunk, természetesen szóban is regélek neki az elmúlt három hétről. Lelkesen és mindent részletezve mesélek, olyan neveket említve, amelyeket ő garantáltan nem ismer. A divathetek viszont erről szólnak, Budapest és Milánó is csodálatos volt, Morgannek pedig mindenről tudnia kell.
Nem kerüli el a figyelmemet, mikor lentebb szalad a tekintete. Felvont szemöldökkel nézek rá, és mókázva kicsit lentebb tolom a nadrágom korcáját és a boxeremet a másik kezemmel fentebb húzom. Merő véletlen, hogy ez pont az, ami a vitánk estéjén volt rajtam. Kíváncsian pillantva le, majd úgy szólalok meg. - Á. Boxer. A bugyikat otthon hagytam - vigyorodom el, mielőtt elengedném mindkettőt a kezeimmel és újra a korlátra könyökölnék. - Te és a kávéid… Tuti egy szívroham fog elvinni téged - nevetek fel és hagyom magam bevezetni az erkélyről. - Máskorra? Ne már! - biggyesztem le az ajkaimat tettetett elkeseredéssel. Mint a gyerek, akinek most vették el a kedvenc játékát, vagy mikor kiderül, hogy a Mikulás nem is létezik. Halkan, boldogan sóhajtok fel az arcomra, majd a nyakamra adott puszik miatt. - Hat órás? Mármint reggel hat órás? Hűha… - most gondolkozom csak el rajta, hogy igazán megkérdezhettem volna erről a főnökét, mert akkor a visszavezető utam is meg lenne oldva. De így viszont esélyes, hogy külön géppel fogunk menni. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy vasárnap reggel 6 órakor mennyien szoktak Párizsból New York felé repülni. Időm sincs ezt megnézni, mert olyan gyorsan indul meg Jessa, és kezd húzni magától, hogy kishíján orra esek. Meglepetten pillantok rá, mikor a szobából kiérve egyből távolságot ver közénk. Értetlenül nézem Jessát, de hamar leesik a tantusz. - Jó, akkor gyorsan még felkapom a táskám és indulhatunk - szólok oda, és pár pillanattal később géppel a nyakamban, táskával a hátamon lépek ki a szobából. Levakarhatatlan mosollyal hallgatom Jessát és az elmúlt pár hétről tartott kiselőadását. Szeretem, mikor ennyire beleéli magát valamibe és átveszi az én rossz szokásomat – be nem áll a szája. Bármeddig képes lennék elhallgatni őt. Miután kellően magunk mögött hagytuk a hotelt, megpróbálok a kezéért nyúlni, hogy úgy folytathassuk a sétánkat. Miután ő végzett a divathetek bemutatójával, én is beszélek pár szót a gyakornoki állásról. Nem sok mindent tudok elmondani róla, csak hogy változó gyakorisággal dolgozom – néha egy-két napot, néha az összes hétköznapomat felemészti -, javarészt csak szerkesztgetek még és hogy kaptam egy mentort magam mellé, aki ellát mindenféle szép és jó tanáccsal. - Nem megyünk fel az Eiffel toronyba? Csinálhatnánk ott pár képet - szólalok meg témaváltásként. Elsősorban róla gondoltam képet lőni, másodsorban pedig mindkettőnkről. Akár. Remélem, hogy igent mond a felvetésemre, és akkor célirányosan megindulhatunk az épület irányába. - Amúgy a Mazda hátsó ülése még mindig szép, tiszta, ártatlan. Csak mondom - utalgatok az „alkunkra”, majd nyomok a halántékára egy puszit. - De mindent a maga idejében. Először azt kellene kitalálnunk, ezt hogy adjuk elő a szülőknek - nevetek fel. Bele a közepébe, pont ahogy tanultam. Mielőtt bármit is felelne, folytatom a mondandómat. - Gondolkoztam már ezen többször is, mióta ott hagytál a parkolóban. Hogy ha esetleg mégis adnánk egy esélyt magunknak, akkor utána mi lesz. Szerintem egy ideig még ne mondjunk semmit, először tisztázzuk le magunkban és egymással is, hogy ennek van-e jövője. Ne sokkoljuk őket feleslegesen - ismertetem vele az én álláspontomat. Nem tudom, gondolkozott-e már ezen. - Viszont ha nem akarsz erről, mármint rólunk beszélgetni, csak élvezni ezt a kis időt, amit még eltölthetünk a szerelem városában, akkor mondd és befogom - teszem hozzá még mosolyogva. Na, most már beszélhet.
Felnevetek, de talán igaza van. Néha elszalad velem a ló és túl sok kávét vagyok képes meginni anélkül, hogy észrevenném. Ez ma a második és még csak egy óra telt el a napból, estére, ha Morgan nem fog vissza, meglesz akár a tíz is. Azért próbálok ügyelni rá, hogy ez ne forduljon elő gyakran, de hát nem lehet mindig mindent befolyásolni... - Az esküvő után - még rá is kacsintok, hadd higgye csak azt, hogy meg fogom váratni a vetkőzéssel. Na jó, mindketten tudjuk, hogy nem a szende szűz lány vagyok, miért éppen Ő lenne a kivétel, akit megváratok? Az estéig viszont minimum várnia kell, a városnézés sokkal fontosabb ennél. - Este hat. Cat sem bolond - forgatom meg a szemeimet. Mondjuk nem lenne rossz vele utazni haza, de Cattel egymás mellé szólnak a jegyeink és elég kellemetlen lenne, ha mégis Morgan lenne a harmadik kerék. Ez viszont most nem számít, az indulás annál inkább. Útközben úgy érzem, boldog vagyok, figyelemmel hallgatom a gyakornoki élményeit és mindent, ami otthon történt mialatt én nem voltam és lelkesen mesélek el én is minden apró részletet az európai útról. Kézenfogva sétálunk, kicsit már túl romantikus is az egész, hát még akkor kezdem el ezt érezni, amikor felveti, hogy menjünk fel a toronyba. Bólintok, részemről nincs akadálya, egyébként is szerettem volna lenézni onnan a városra. Elmosolyodom a puszira és mondanám, hogy amint hazaérünk, ki is próbálhatjuk a hátsó ülést, ahogy azt beszéltük, de neki persze el kell rontania az egészet. A szülők. Meg hogy mondjuk el. Mikor alig negyedórája csattant el az első csók. Felsóhajtok. - Nem akarok most ezzel foglalkozni - érzem, amint valamiféle fal húzódik közénk ismételten. A mellkasomra visszaül a nyomás és a fejembe visszaúsznak a rossz gondolatok. El is engedem a kezét, majd az egyik szökőkúthoz sétálok és leülök a peremére. - Inkább fotózz - mosolyodom el és kezdek el pózolni neki, hogy ez a séta ne a romantikáról szóljon, amíg nem tisztáztam magammal az érzéseimet. Remélem ez a nap a továbbiakban is erről fog szólni és a barátságról, nem pedig a szerelemről.
Kezdőlap
